Túrabeszámolók


túra éve: 2014
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20142014.09.09 00:15:16

Száztíz


Elég volt néhány gyenge pillanat ahhoz az elhatározáshoz, hogy errõl a szörnyûségrõl majd hitelt érdemlõ írást készíthessek. No meg az a 24 órába belekalapált, eszméletlen nagy élménycsomag, ösvények, gulyások, sörök, borok, dinnyék, kardiotréner emelkedõk és térdhóhér lejtõk, melyek az idei, és az eddigi életem leghosszabb teljesítménytúrájába, a BEAC MAXI 110-be belefértek. Sajnos ebben az évben legutoljára márciusban voltam egy 50-es túrán, ezért augusztus közepén egy ötnapos OKT-val próbáltam visszahozni az addigra jócskán leapadt fizikumomat. Emellé, a hosszútávú TT kiírások olvasásakor fellépõ lázas motivációt, és beteges fanatizmust sem találtam meg magamban idén. Az említett OKT-n futottam össze Ádámmal, aki jópár százast megjárt már (köztük a BEAC-ot is) és abban maradtunk, hogy szeptember 6-án, miértne-alapon ugyan fussunk már össze Magyarkúton, és ha már 3000 Ft, akkor sétáljunk át 4 tájegységen, egészen a budapesti Hûvösvölgyig.


Magyarkút - Csóványos (0 km -20 km)


Ádám véletlenül a vonaton mellém huppant be és együtt döcögtünk át Magyarkútra. 08.18-kor megadtuk nevünket és TELEFONSZÁMUNKAT a rajtban, majd a szemerkélõ esõben elindultunk. Egészen kevésnek véltem az ott helyben látott tömeg létszámát azokhoz legendákhoz képest, amik errõl a hírhedt túráról szóltak, illetve a rajtban kapott KÜLÖNKIADÁS Itiner picit arrogáns, múltból táplálkozó, de büszkén és aranyosan ajnározó bekezdései is valami nagyobb nép képeit vízionáltatták. Unalmasan és álmosan telt el az út 8 km-en keresztül, egészen Nógrádig. Leginkább a vidék és Budapest ellenpólusairól beszélgettünk és én elég sok szedret zabáltam be Nógrád szélénél. Sokat ásítoztunk és én próbáltam kiolvasni a KÜLÖNKIADÁS-t, mondanom sem kell jókat mosolyogtam, a túra ötlete a szöveg alapján az 1980-as évek  Kinizsi Százas távjának a lealázása akart lenni, egy festõ útvonalon. A szerzõ, (idézem:) "férfias sétának" nevezi a BEAC 110 km-ét... Felidézte a legtöbb év szeptemberi eseményeit, hogy melyik évben milyen királyságot követtek el a túrázók javára, GASZTROMAXI, kajakavalkád és hasonló, szép ajnárok, ami ilyenkor kell. Ellenben az Itiner szintmetszete 1991-bõl való kézzel rajzolt valami és nem is a jelen útvonalat mutatja.. a táblázatban pedig megtett/hátralevõ szint sajnos nincs feljegyezve, ami igen jól szokott jönni néha a megfáradt léleknek (jaj, innen 830 m fölfele, csakkibírom!!!..stb) illetve hiányzik róla mégvalami, de errõl késõbb, mert EGÉSZEN LÉNYEGTELEN. Nógrádon vizet töltöttünk a forrásnál, bevarrtunk egy jóreggelt kekszet és felkészültünk a Csóványosra. Én egészen nehezen bírtam az Ádám tempóját, be kell vallanom, hogy jóval vastagabb vádlival áldotta meg a teremtõ, és ránézésre sem az az anyámasszony katonája, nemhiába számoltam kb 6 km/h-s összátlagot a Saj-kút bérc elõtt.. Lódarazsakat nem találtunk, viszont jött az emelkedõ és az élre törve én diktáltam a tempót. Hallván mögöttem Ádám sóhajait megnyugodtam, emberbõl van õ is, az én lábam és tüdõm meg végre felébredt a nyári álomból. A kaptatón mindenkit sikerült magunk mögött hagyni, a Foltán-kereszten átsuhanva szép bükkösben andalogtunk fel a Csóványosra. A gerincen, a kitett részen megláttam az Óperenciás-tengeren túli, ködös Visegrádi-hegység sziluettjét, a túra kb. hatvanadik kilométerét.. jaj. 938 méteren megpihentünk, a kilátó építése egészen jól halad, MERT már körbe van kordonozva, és embereket is láttam.


Csóványos - Nagymaros (20 km - 50 km)


A csúcsról lefelé zeneileg összehangolódtunk, mert kiderült mindketten ismerjük ugyanazokat a mocskokat, sõt idézni is tudunk belõlük. Körülöttünk amatõrebb bringások tolták a montit, sokszor egészen bicajozható részeken is. A Rakodó nyereg elõtt elkezdõdött egy igen vészes, szúró térdfájdalom, ami leginkább 50-60 km után szokott lejtõn lefelé jelentkezni. Megnyugtató volt. A Nagy-Hideg-hegyre könnyen felértünk, és Ádám tanácsára nem sörtünk, hanem szétverettük a térdünket az Inóci-vágás köves, zuzalékos és utálatos gerincén. Nagyon elkezdett fájni a bal térdem. Kisinócon pecsét és két korsó hideg Borsodival múlattuk el az ötperces pihenõt. Innen nagyon kényelmes utunk volt, szinte szintben, jókat beszélgettünk az autósoktatókról, a fingásról, és további, ilyen szokványos, mindennapos dologról. Útközben szembe jövõ túrázók kérdezték utunk célját, én azt félve vallottam be, de kedvesen invitáltam õket jövõ szeptemberre. Nem fognak jönni. Monoton szakaszon száguldottunk be Törökmezõre, ahonnan nagy szomorúságomra, de Ádám határozott kérésére rögtön tovább is hajtottunk. A következõ szakaszt nagyon szeretem Köves-mezõig, laza, kedves rész, érzõdik a Duna illata és a nagymarosi alkoholfelvétel lehetõsége is. A Hegyes-tetõn felfelé rosszabbra emlékeztem, igazán könnyen megvolt, nagyon élveztem a kirándulást. Fenn korlátlan mennyiségû dinnye várt ránk, így pusztítottuk rendesen. Rendezõi kérésre dinnyehéj-távolbadobó versenyt rendeztünk, a Dunába kellett célozni, nem nyertem semmit.. :(. Közben jött a rendezõi telefon, hogy az elsõ bringás beért a célba. Kérem. Innen éreztem magam a legjobban, a térdem viszont a halálán volt. Ádám, ha jól láttam kisebb mélypontot élt át, nem volt kedve nagyon túrázni már. Mindez Nagymaroson megváltozott, ugyanis 17.50-re értünk be, így elcsíptük a hatos kompot. Persze elõtte betömtünk a pofánkba annyi zsíros deszkát, amennyit csak tudtunk és Ádám kapott 3 kiló ropit útravalónak a fõrendezõtõl, mert nem hozott sós kaját. Szerintem még most is van belõle. Nem hittem el, de 9 óra 32 perc alatt, kb 5,2-es átlaggal odavertük a Börzsönyi Kéktúra szakaszt, így a BEAC elsõ 50 km-ét. Ez a finom fagyi nekem éjszaka erõsen visszanyalt.



Nagymaros - Dobogókõ (50 km - 80 km)


Megérkezvén a Dunántúlra, bevetettük magunkat az elsõ visegrádi kocsmába két jéghideg Soproniért, amit ezúton is köszönöm annak, akinek valaha is meg lehet köszönni (sörfõzõk, soproniak, Ádám stb..). Enélkül ugyanis nem sok kedvünk lett volna felmenni a fellegvárba, legalább is nekem nem. Pecsételés a Nagy-Villám-nál és irány dél. Ránkesteledett és ideiglenes útitársammal elszakadtunk egymástól. Mélypont Úr eljött értem és hihetelen módon, egész korán, 60-61 km-nél mentem át azon a zombikapun, amin máskor 80 után szoktam. Kedvtelenség, Halálfélelem, Zombulat, Utálat és Gyûlölet ötöske felváltva ülte meg Péter nevû lovát ezen az istentelen hosszú, monoton, Pilisszentlászlóig tartó szakaszon. Az esõ motiváló hatásairól pedig jelen írásban nem értekeznék. A Kis Rigó Vendéglõben megtörtént a csoda, ami mindig megtörténik. Túrapecsét, Finom gulyásleves, 3 deci Kóla, Egy forró presszó tejjel, és Egy csinos pincérlány hatására majdnem átneveztem a 150-es távra, de sajnos nem volt hosszabb az általam nevezettnél. Ádámmal megterveztük, hogy nem a kéken megyünk Dobogókõre hanem alternatívkodunk, mint ahogy mások is tették. Hosszú, jelzés nélküli, monoton betonúton áztunk szarrá immáron hárman, majd a PirosHáromszögön a sáros, esõs emelkedõn másztuk meg éjfélkor a hegyet. Az idõ, a talaj és az éjfél ellenére megint nagyon jól éreztem magam, kiderült, mert felfelé verhetetlen vagyok. Önmagammal szemben, egyszemélyes versenyben legalább is...



Dobogõkõ - Hûvösvölgy (80 km - 110 km)


Ádám már megint sietett valahova, pedig még mindig 5km/h-val jöttünk a rajttól. Ez már egy kicsit zavart, de nem akartunk szétválni, így én engedtem. Gyorsan el is tévedtünk, egy GPS-es arc vette át az irányítást és toltuk el magunkat a Zsivány sziklákig. Innen le Pilisszentkeresztre, ami a túra legrosszabb lejtõjét jelenti. Idáig. Köves, sziklás, zuzalékos, igazi térdhóhér kegyetlenkedés. Viszont a faluban, amire végképp nem számítottam, egy utcai pecsételõponton, áldott házi úr és két kedves és csinos hölgy kínált meg minket süteménnyel, lekváros kenyérrel, zsíros deszkával, savanyával, és ami tényleg parádé: háziborral. Utóbbinak kifejezetten örültem, és ha valaki ezen jóságokon túl cigarettával is megkínált volna, tuti feladom a túrát. Persze ez nem igaz, viszont szívesen vedeltem volna reggelig, de Ádám már megint sietett valahová, így sokszori noszogatásra és útravaló borikával végre megindultam. Ez a volt a világ legjobb ellenõrzõpontja, ezúton köszönjük szépen! A jóadag tütü átsegített a következõ ultramonoton szakaszon, de az irdatlan sár, és hogy Ádám megint elõrezúgott elfeledtette velem sosevolt helyismeretemet, így a kiírt útvonal helyett lekirándultam Csobánkára, hogy megnézzem azt a nettó nulla helyit az utcákon. Hajnali 3 volt és gondoltam felhívom Ádámot, ne várjon, tutira más úton megyek. Nem volt meg a száma, oké hívjuk fel a rendezõket, adják meg a rajtban leadott nevezõlapról a számát. AZ ITINEREN NINCS RENDEZÕI TELEFONSZÁM! Nem hittem el. Minden szar rajta van, de ilyen jelentéktelenség nincs. Mégis minek? És még nyílt törésem sem volt. Ha ezt a félkomoly beszámolót olvassa egy illetékes, kérem erre azért figyeljenek oda, mert ez azért még annál is cikibb, mintha elcsapna egy pótkocsis ifa, de a 104-es számon valami emelt díjas pornó köszönne be. No, jólvan, lehet most megszopatom Ádámot, aki lehet, vár rám, de én más úton megyek a Kevélyre az tuti. A kövesúton, meghosszabbítva a sajátomat elmetszettem a kéket és vártam 10 percet, hátha jön, de csak mások jöttek. No, akkor irány a Kevély-nyereg. A sárban nemvolt vicces az a fölfelé, de a nyeregben kiderült, hogy 20 perce tovazúzott a srác, hálaisten nem várt meg. A köcsög!! Leültem a tûzhöz 95 km után, és eljött a túra utolsó (leghosszabb) mélypontja. Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem a Kevély-nyeregbõl lefelé,de ilyen megható, férfiúi könnyezés téma volt asszem. Mind testileg, mind lelkileg padlón voltam, énekelgettem, magamban beszéltem satöbbi, volt már ilyen, unalmas sorok. Pilisborosjenõre rendbe jöttem és a Rozália téglagyárig, az eddigi sajátrekord 100 000 méterig semmi baj nem volt. És sajnos vizem sem. Kitikkadva beromboltam magamba egy sport szeletet, had ragadjon össze mégjobban a pofám, hadd szomjazzak még jobban ugye. A téglagyár mellett a padkán lefeküdtem és néztem a pirkadatot és hallgattam a gépek mindent átható zugását. 100 km után innen már kutyafasza az a 10 km nemigaz?? :) Nem. Mondjuk ismertem a terepet, így nem voltam elkámpicsorodva a maradéktól, inkább csak nem volt kedvem felállni, mondjuk hazamenni se, de ez már más kérdés. Hihetetlen, de éreztem, hogy mindjárt vége, és nem akartam, hogy vége legyen, bármilyen szarság ez az egész, csak az útvonalon akarok maradni, mert már a részemmé vált. Itt szerettem bele a Maxi-ba. A szerelem pedig múlandó. Fogtam magam, istentelen szomjasan és kattogó halántékkal nekimentem a Hármashatár-tömbjének. A Virágos-nyeregig a hányinger kerülgetett, itt viszont egy csinos pontõrlány kihúzott a mélybõl. Kiderült, hogy Ádám még nem járt itt. Akkor meg hol a répában van?? Mégis megszívattam? Ültem a lánnyal 15 percet, majd segítettem neki tüzet rakni, teljesen feltöltõdtem, mintha akkor ébredtem volna az ágyikóból. Durr lefelé, szinte újjászületve lekocogtam a maradék 4 km-t be a célig, probléma egy szál se, agyilag-testileg nulla fájdalommal érkeztem be a célba 23 óra 35 perc, 110 km sétafika és 3850 m szintemelkedés után. Érdeklõdtem ugyan telefonszám után, de azt mondták: jaa, a nevezési lapok még nincsenek itt...jaj. Bevertem a húsmentes gulyáskát, finom és forró volt. Ádám 15 perccel utánam ért be, kiderült a téglagyár után aludt egy farakáson egy jó órát, simán elzombultam mellette, pedig még emlékszem is a farakás helyére. Bekajáltunk, örömködtünk, repeta, ilyenek, villamos moszkvatér, 4-6. Hazaérve fürdés, beacbúcsúzó 2 sör reggelire, majd délelõtt 11 kor a sokadik hír elolvasása után lefejeltem a monitort, majd a faliórára nézve kiderült, hogy még van a szintidõmbõl 18 perc. Lefeküdtem aludni.



ÖSSZEGZÉS, SUMMÁRUM, JÓTANÁCSOK, JAVALLATOK, ÚTRAVALÓK, BATYUK A HÁTRA:

Mindenkinek javaslom ezt a kirándulást. Egyszer.


 

 
 
túra éve: 2013
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20132013.07.01 18:39:48
Szondi György emléktúrák 75 (80)

 

Olyan régen voltam már a Börzsönyben, hogy ideje volt ide újra ellátogatnom. És ha ezt egy jó combos, és már-már hosszútávú teljesítménytúra keretében tehetem, akkor Szondi. A túrát megelõzõ napokban hidegfront vonult át az országon, ami a nappalokat kifejezetten hideggé, az éjszakákat pedig már-már fagyossá varázsolta. Pont ezen a héten szántam rá magam egy sátorvásárlásra, egy kisebb munkáért járó honorárium gyors elköltésének a jegyében. Zoli komámmal, a túrát megelõzõ péntek este 8 órára sikerült némi esõben leérnünk Királyrétre. A rajtot jegyzõ Királyrét Vendéglõ-felelõs indokainak hatására nem sátraztunk kerítésen belül, hanem egy eldugottabb tisztáson, a Hajtánypályánál vadkempingeztünk. Hideg éjszaka, göröngyös talaj és állandó pisálhatnék kísérte végig az éjszakát, mely nálam kb. 4-5 óra alvást jelentett. Az ébredést rögtön hasfájás követte, amiért a megelõzõ nap, kínai konyhájának a felhozatalát vádoltam. Én hülye, hiszen állandóan szenvedek ettõl a koszttól, mégis megzabálok mindent, amit elém tesznek. 


 

Szörnyen gyönyörû volt a reggel, sátorbontással és összepakolással 7:17-kor rajtoltunk el Királyrétrõl. A felszerelés java természetesen a vendéglõben maradt. Álmosan, derék és hasfájással értük el a Semmelweis-forrást (3,57 km), ahol egy kódot kellett lejegyeznünk. A további, Foltán-keresztig (6,2 km) tartó emelkedõ némileg felébresztett mindkettõnket, itt pontõrök vártak, akik sajnos nem tudták megmondani, hogy merre kell mennünk. Szerencsére én tudtam, így meredekbe fogva zuhantunk le egészen a Spartacus-kulcsosházig (9,04 km), ahol a Lefagysz-os pontõröktõl kaptuk a pecsétet és válogathattunk finomabbnál finomabb Ági szörpökbõl. Ami ezután következett annak fele se volt tréfa. A Rakódóig tartó felfelét gyomorpanaszokkal senkinek sem ajánlom, itt fordult meg elõször a fejemben a mitkeresekitt, pedig csak 12 km-t tettünk meg eddig. Görcsösen a sátorra meg a szecsuáni csirkére fogtam az egészet. A Rakodó nyergén átbillenve térdgyilkos utunk volt a Fekete-patak völgyéig (15,13 km), ahol szintén bélyegzést kaptunk. A gyönyört tekintve, az innen felívelõ Kháromszög volt a túra egyik dobogós útszakasza, a maga eszméletlen nehéz kaptatójával. Ezen az úton becserkészhetõek a 15-20 millió éves vulkán maradványai és egy hegyi patak is. A Csóványoson (18,73 km) kekszeltünk, vizet töltöttünk és pecsételtünk. A Diósjenõig tartó Zöld út elég jó, idõnyerésre tökéletesen lejtõ szakasz, mégis beütött egy kis holtpont a végére a szörnyû hasfájásom miatt. Diósjenõre (26,61 km) délután 1-re értünk be, ahol Balázs pecsételt nekünk és motorosbanda vette uralma alá a parkolót. Ittunk egy sört és nekimentünk a Kámornak (32,46 km). Innen kellemes útvonal köszöntött ránk, a Pénzásásnál megettem összesen 2 zsíros-csalamádés, és 3 baracklekváros kenyeret. Utólagos elnézést, akinek ezután nem maradt. Felmásztunk pecsételni Drégelyvárba (39,5 km), én a falakra is felmentem, a gyönyörû látvány magáért beszélt. A táv és a szint felénél tartottunk. Itt elhagytam a  pecsétfüzetemet, amit a Zoli komám hamar megtalált és visszaszolgáltatott. Viszonylag eseménytelen szakasz következett, amin úgy eluralkodott rajtam az eddig is gyötrõ hasfájás, hogy rendet kellett tennem. Tettem is, sûrû akácosban. A Kalakocs-pataknál (48,11 km) benyomtam egy szendót meg egy Balaton szeletet és újjászülettem. Részemrõl innen kezdõdött a túra, innen kezdtem el élvezni. Idõközben beéért minket a százasok seprûje, akit próbáltunk magunk mögött hagyni. Zoli itt megejtette a szokásos cseréjét (túrabakancsról futócipõre). Királyházára (53,57 km) egy gyilkos emelkedõt legyõzve értünk be. Ez volt a túra legfaszább EP-je. Dinnye!! Hideg dinnyeszeletet majszoltunk, és lelkileg készültünk arra a bûvös 550m-es szintemelkedésre. Meg kell állapítanom, hogy a Magosfáig tartó út a túra legszebb útszakasza. Kétszer kaptam szívrohamot közben, de a Nagy-Mánán elénk táruló kilátás jóvá tett mindent. Itt visszatért minden erõm és étvágyam, örültem mint majom a farkának. A Magosfán (59,1 km) pecsételtünk a sátras sráccal, majd a seprûvel csorogtunk lefelé. Besötétedett és jól odavertük a térdünket, nekem itt kezdett el fájdogálni. Zoli barátom pedig próbálta beüzemelni tekerõs lampionját több-kevesebb sikerrel. Neki ez a lefele nagy holtpontja volt. Útólag köszönjük a seprû GPS-jének segítségét, sok bonyodalomtól mentett meg minket. A Fekete-völgyi panzió (65 km) elõtt Zoli cuppant egyet a megáradt patakban, beázott a jó kis futócipõje, cserélhette vissza bakancsra. Kohán Balázs volt a panzióban, megetetett minket babgulyással. Mosdottunk, dobtunk egy kávét és indultunk az utolsó szakaszra. A patakmeder megszopatott minket rendesen, összevissza út/nincs út/volt út/négy út/sinek/víz kombinációival. Ami energiát a panzióban felszedtünk, azt itt gyorsan le is dobtuk. Agyilag és fizikálisan egyaránt szedett szét ez a szakasz, a jól összekotrott szintidõspórolást itt vesztettük el. Illetve itt még elvesztettem a pecsételõfüzetemet is, de ez már nem érdekelt. Iszonyú lassan jött el az Aklok rétje (69,33 km) ahol kódot írtunk, és bükkfarakáson fújtuk ki magunkat. Az inneni P kereszt szakasz szerintem mind az én, mind a Zoli számára volt a mélypont. Én pánikrohamaimmal és a tüdõmmel, õ pedig a hallucinációival és a tekerõs lampionjával vívott ádáz harcot. Nagyon nehezen jött el a Nagy-Hideg-Hegy (72,38 km), ahol bevágódtunk a pontõrhöz és csak ültünk némán. Idõközben érkeztek már a százasok!!, akik mosolyogva pöcsételtek és már balettoztak is le a hegyrõl. Hajnal negyed 2 volt, két óránk maradt beérni erre a 7 km-re, ami egyszerûnek tûnik elméletben. Gyakorlatban pedig rögtön a ház után eltévedtünk hála nekem, de gyorsan korrigálva zuhantunk le a nedves, csúszós patakban. A K+-en egy százas résztvevõ célfotóval szakította el bokaszalagját, ott feküdt csendesen, jött érte egy szervezõ srác, aki levitte a mûútig. A mûútnál már nem szórakoztunk a túrajelzésekkel, zúztunk le a kövesúton, már nem nagyon érdekelt. A kastélyban épp lagzi volt, a kiáradó szesz szaga kelt birokra a mi ocsmány szagunkkal, de ebben a harcban nem hirdettünk eredményt, csupán becsorogtunk pontosan hajnali 3 órára. 19:44-es idõt jöttünk. Elmagyaráztam a pecsételõfüzetemet, de nem volt probléma. 79,5 km táv és 3789 m szint után bevertem 3 virslit mustárral, kenyérrel, majd egy Sopronit,  és megköszöntünk a túrát Petkes Zsoltnak. Indultunk kifelé a hideg hajnalba, hogy felverjük a sátrunkat, de Polónyi István profi túrakolléga felajánlotta autójának hátsó ülését Budapestig, így elvetélt az aznapra fennmaradó szenvedés. Ezúton köszönjük neki a szállítást, illetve a remek sztorikat, amitõl hajnalban nemhogy kedvet kaptunk, hanem.

 

Remek túra, mindenkinek ajánlom! Fantasztikus útvonal, tökéletes ellátás! 

 
 
Kőről-kőre a PilisbenTúra éve: 20132013.06.16 13:20:48
Kõrõl kõre 50

 

Bevallom õszintén, ezt a túrát egy edzõtúrának szántam a Szondi György emléktúrára, de a végén mély fõhajtással hagytam el a helyszínt, hiszen kicsit alábecsültem az idõjárást, a szintet és a terepadottságokat. Nagyon szimpatikus, hogy a szolgáltatás nélküli, nomád túra leíráskülön kifejtette a minimalizálás okát, a fõszervezõ maga rajtoltatott, kistávnál és nagytávnál egyedül várt minket a célban.

 

A pilisszentkereszti autóbuszfordulóból 7.30-as indulással vágtam neki a Dobogókõnek, mely P jelzés útvonalát még egy picit sem tudtam elõvarázsolni az emlékeimbõl, éppezért daráltam magam olyan irgalmatlanul gyorsan felfelé. Itt bosszulta meg magát a 4 órás alvás és a pénteki munkanap, mivel olyan vérnyomásmérõ lett a halántékomból (késõbb pedig az egész fejembõl), hogy egy digitális mérõmûszer a helyszínen könnyen eldobható lett volna a pontosságát tekintve. Kis kezdeti pánikkal, de türelemmel hamar eljött Dobogókõ, ahol egy OKT pecséttel kellett igazolnunk ittjártunkat (1.EP). Ezután következett a Thirring-körsétány, ahol igen nehéz tereppel 

és szinttel megküzdve kellett csekkolnunk a következõ ellenõrzõpontot (2.EP), majd visszatérnünk Dobogókõre. Aki eddig nem járt ezen a technikás körsétányon, annak feltétlen javaslom. A következõ monotonabb szakasz a Pháromszög jelzésen vitt végig egészen a Prédikálószékig, ahol már elég forróvá vált az idõ. Az itteni volt a 3.EP. A gyors és pontos fejben számolás után, és a M/s Km/h-ra váltása után 5.3-as sebességet jegyeztem fel magamnak, ami jelentõs magabiztosságra adott okot. Itt kényelmesedtem el. A Vadálló-kövekrõl való lejövetelel egy igazi térdgyilkos kálvária, ahonnan még leesni sem nehéz. A Szentfa Kápolna (4.EP) forrásával igazi oázisként szolgált, hiszen a Nap lassan felért az égbolt tetejére, és igazi morálcsökkentõszerként adagolta a sugarait. A Rám-szakadékon való feljutás (5.EP) megintcsak nem az a gyors menet, vigyázni kell a vízzel, létrákkal, sárral, csúszó sziklákkal. A Tost sziklákig (6.EP) ismét harcoltam a mobil pulzusmérõmmel a fejemben, illetve az állandó szintemelkedéssel. A sziklánál ért véget a 25-km-es rövidtáv, én pedig mosolyogva nyugtáztam, hogy az oly gyors sebességem a túra legbrutálabb szakaszának lezárásával drasztikusan lecsökkent 4.6-ra. Könnyed emelkedés következett vissza Dobogókõre, ahol ugyan elfogyott 2l vizem, de szerettem volna újratölteni a turistaházban. Az ajtón a "Csapvíz fogyasztásra alkalmatlan"-feliraton annyira megsértõdtem, hogy a parkolónál standoló nénitõl nagyduzzogva kértem egy hideg Sopronit és egy sportszeletet. Megebédeltem, majd a térképen jelzett jövõbeli forrásokra hivatkozva víz nélkül továbbindultam. Itt a halántékkattogást felváltotta a hõnvárt seggfájás, amit még a Kinizsi Százason szereztem. Végülis én seggbõl tolom fel magam, ami egy idõ után elkezd fájni. Könnyed lefelé a Zsivány-sziklákig (7.EP) majd jött a rossz hír: a Joci-forrás tele szeméttel, illetve nincs is nagyon meg. Legközelebb Kesztölcre tudnék lemenni vízért, ami innen még messze. Tovább a Hrebenyre (8.EP) majd a Pilis-nyergen át a Sasfészek-kulcsozházhoz (9.EP), ahol banzáj volt, de víz az nem. Itt tûnt el a szervezetbõl a sör minden cseppje, kezdtem szomjazni. Ennek ellenére, a túra legjobb szakasza jött, fel a Kétágú-hegyre (10.EP), ahol sárkányrepülõsök ténykedtek, majd a hegy déli, meredek, 

mészkõoldalán ereszkedve beköszöntött az igazi, mediterrán nyár. Idõközben eszembe jutott egy kút Klastrompusztán még a Sárga 70-rõl, ezért nem ereszkedtem le Kesztölcre, hanem a monoton déli oldalon feljutottam a kolostorig (11.EP). It ozsonnáztam, ittam, és felkészültem lélekben az utolsó két brutál emelkedõre. Utólag átgondolva gyengén készültem, mert a Klastrom szirtekig még hagyján, de a Simon-halálához való feljutás életem eddigi legnehezebb emelkedõinek fiókjába került bele. Több megállással és fánakdõléssel abszolváltam végül a Pilis eme oldalát. Innen tompán le a Mária-padhoz (12.EP) majd könnyed csorgással be Pilisszentkeresztre. 

Vállalkozóbb kedvûek felmehettek a Vaskapu sziklához is, amit magammal kompromisszumot kötve most kihagytam. A célba 10.30-as idõvel értem be, kitûzõ és oklevél várt és némi eszmecsere a túráról:

KB. adat: (50-es távon 53 induló, 25-ös távon 83 induló) 

 

Összegezvén a túra igen nehéz, technikás terepen fut. Az útvonalválasztása elég beteg, talán a legnehezebb utakat fûzi fel egy gyöngyfüzérre, amit a Pilisben és a Visegrádi-hegységben fel lehet fûzni. Nomád, szolgáltatások nélkül túra, mindenkinek ajánlom, aki szereti az olcsó, kemény, meleg, nyári egynapos durvulatokat.

 
 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár