Túrabeszámolók


túra éve: 2020
LeFaGySzTúra éve: 20202020.03.02 12:35:22

 LeFaGySz mesék


„a true festival of altitude” (A verseny szervezői az idei Dauphiné útvonaláról)


„A szép tanulmányozása párviadal, a művész rémülten felkiált, mielőtt legyőznék.” (Charles Baudelaire)


 


A Földosztás utcától nem messze, tipikus északi házak közt, még a falu nagy része felett szemlélem a reggelt, mely fagyot hozott. Mostanában ritka szokása, csak elvétve mutat életjelet a tél, fáradtnak látszik, mintha nem lenne rá kíváncsi senki.


Ha végigmész az enyhén kanyarodó úton, már látni a Karancsot. Fehér leplet vont magára, időszakos megoldás a kíváncsi Nappal szemben, mely kilesi olykor a titkait.


Egykori Északi Zöld, megint a múlt, köszöni, megvolt, valakinek nagyon útban, pedig nincs is. Fel. Megint eszembe jut, mikor valaki megkérdezte GT-től, hogy lehet teljesíteni a LeFagySzot. A válasz ennyi volt: Rá kell feküdni a pályára.


Fel. Ráfeküdni a pályára. Még elérjük a fehéret. Odafent minden más, fentről minden, fentről minden más. Elillan a pillanat, futok, Tarászka-patak völgyének neveztem el a helyet, ahol az út titkos zugok felett siet tova, érdemben nem befolyásolva a lenti életet, jobb is, azt hiszem.


Valamit tud Jaat Mester, összerakja a majdnem lehetetlent a világszéppel. Míg a kápolna gerincén a szervek összehangoltan dolgoznak, az jár a fejemben, hogy innen indulhat égi útra pár madár, akik jól ismerik e vidéket és nagyravágyásból vagy ösztönből megragadják a felhőket. Beragadt mára egy nóta, az szól a belső rádión. (Mr Zsolt feat. Rudy Cardenas: Stepping Off The Edge) Just how i’m gonna fly i don’t know i just gotta try…Odafönt a fiatalok biztatnak, tovább.


Az aszfalt fáj a térdnek, meg enni is kell, a földi dolgok közé rántanak a körülmények. Salgóvár után, mikor megint béke lesz, jöhet újra a menés. Favágó int, siessek, sokan mentek már el. Hát legyen, belekeveredtem egy szökésbe, csináljam végig, adjak ki mindent, semmi ne maradjon a hegyen. A kisbolt fontos állomás, vonat nélküli, a felüljáró lépcsőfokain a rozsda dolgozik megbízható munkaerőként.


Kisgyerekek köszönnek: szia, rászólnak a kutyára is, ettől jobb lesz a kedvem, elkapom a ritmust. Jó egyedül, arra lehet gondolni, amire és akire akarok. Az emlékműnél megállok. A múlt ismét. Másnak is fontos.


Őzek csoportja, mint élő jelenés, a Természet maga, intimitás, legott elsuhanó, de igazi. A fiatalokkal a piros pihenőjénél találkozom újra, még tart a szökés, de végidejét éli. Küzdelmes periódus. Aztán újfent a Természet, mufloncsapat az úton át, ugrosnak, gyorsaság és magasság (altitude), elegánsak és van bennük valami vakmerő is. Megállok, élőként vagyok benne az élőben.


Futok megint. Idővel az erőfeszítés csendet generál. Ezekért a csendekért vagyok, ezekben élek. Ahogy kanyarg az út, és hegy a hegyre rezonál, úgy közelítem meg a lényeget. Erek futnak a mélyben, a kékség fenn és még nem ébredt fel, még nem akar, ha álmodik, hagyd meg neki. Ezért jöttem, itthon vagyok, forog a világ körbe vagy csak az út teszi, hogy vezet, amerre a vadak nyomán szagos az út, amerre a szél is óvatost repül, a határok megnyílnak és találkozunk. Ilyen ez, ilyenek vagyunk.


A határon a határon. Sárban a jóakarat, pár szó elszabadul, amíg a félig döntött határköveket kerülgetem. Vissza lehet nézni. Kell az alibi. És tényleg, erre majd azt mondom, küzdelmes volt, pedig nem is, mert valójában ott jó, átlépni a határvonalon, túl lenni a feloldódás szakaszán, szerelemben maradni az összeállt egésszel.


Megadtam magam a mának… az északi oldal még mutat valami télies jelleget, de a madárdal elárulja, nincs sok keresnivalója. A Karancs udvarias vendéglátó, hosszan marasztal, közben nem tudni, valójában mit is szeretne.


Lefelé görcsölne a láb, de kérem, ne tegye és meghallgat, elfogadja a napot olyannak, amilyen: elszöktem minden elől, őzek és muflonok közé, ahol a hegyek odasírják elém a legszebb elképzeléseket.


A művelődési ház boldog, feladatot kapott és bírja becsülettel a munkát. Barátok fogadnak, értenek, adnak. Hazatértem. Ők adták a kulcsot hozzá. Köszönet érte. SzLA kiutal egy dicséretet, Jaat érdeklődik, milyenek a határok, Szilóval örülünk Stuyven győzelmének.


A Földosztás utca fölé szürke párák úsznak, hogy nyugodt éjszakája legyen. Mindenünk megvan hozzá.

 
 
túra éve: 2019
KisgyónTúra éve: 20192019.09.20 14:18:13

 Kisgyón(bánya)


Dr. Hegyi Imre Emléktúra


A kátyúkban a füvek jól megnőnek, van útjelző tábla és kijelzőn a következő busz, de amíg nem álmodik újra szenet a föld, addig nem lesznek a házakon túl tornyok, nagy téglaépületek és kékségbe markolóan őszinte sírásra sem ébredhet a reggeli hűvös, mely elmulasztotta előre jelezni jöttét. A fűszálakra úgy került harmat, mintha egyenként ragasztották volna fel a csillogó golyóbisokat, megannyi Földet szimbolizálva, visszatükrözve az objektív kíváncsi tekintetét. Kértem én, hogy hagyjanak itthon, a házat, a kiskertet hagyják meg, majd megleszek a bánya nélkül is valahogy. Mert ez az én álmom, az otthon, a gyermekkor igézete, nyarak nagy esőkkel és füstös arcú vájárok a műszak végén.Egy vitrinben dalos találkozók relikviái, 1969, 1972, 1976 az idő, vasfoggal ragaszkodik hozzájuk, mint a rács az ablakhoz, és a felirat örökre megüzeni az itt járónak:


…Mindazt mit a föld mélye rejt,


amit merész kezével fejt,


vés a vájár, csillén szalaszt


napfénytelen ott lent, mindazt


dúsan sosem ontja bánya,


föld anyánknak Ő a lánya:


drága áron adja kincsét –


kívánj nekünk jó szerencsét.


Ilyenkor az őszre gondolok. Köszön, megtörli homlokát dolgához fogva. Egy alkalommal egészen szürkésre borult be, megjött hát, gondoltam akkor. Most már félek, mert eltelt az idő, amiből pazarolni lehetett, hinteni szét a semmi közé, elfogyott, mint a szén a hegy testéből. Vége, a bánya meghalt, tömedékelés a sorsa, az ő temetője.


Az Öregúr a padnál még engedi arcára a napfényt, karistol egy jelet a papírra, felnéz, végül is mindegy, ki vagy, mert Győző már nem szalad, a fák alatt kushad a síntöredéken, támok és csillék szomszédjaként, munka nélkül. A legfájóbb büntetés. Az Öregúr erre gondol, vagy semmire sem, teszi a dolgát, amire kérték, nem emlékszik már arra az időre, amikor egy fára szegezte a cetlit: elmentünk inni.


Frissen kaszált fű illata árad szét, a traktoros felosztja a területet kisebb egységekre. Az út meg bekanyarodik a völgybe, ahonnét az sem hallatszana, hogyha hangosan zokognék. Mikor erre jártunk, megbeszéltük az elmúlt napok történéseit, tervek születtek, új és új megvitatásra érdemes jelenség. Fáradt vasárnapok derültek jókedvre a bükkösben, ahová a szeptemberi fények bányamanók alakját vetítették, akik táncoltak a szellőkkel, s hívtak minket is maguk közé, ím, nem múlt el semmi, s amíg mi létezünk, addig ti is…


Egyszer férfisírást látott a barlang előtt a Nap, alkalmas helyen, mert a kürtő elnyeli a nagy esők uszadékát is. Ezt mindössze azért hoztam elő, mert kötni kell a dolgokat bizonyos helyekhez. Amíg emlékezem, addig van rá esély, hogy ragaszkodni is tudjak.


Mondják, a maradandóság nem tervezhető. Érkezik egy nappal, amikor a fagyot szinte megközelíti a reggel, elkél a pulóver, mint tábori estén a lánynak, aki mondott valamit, ami nem hagy nyugodni azóta sem.


Szentély az egész erdő, a mélységbe fénypászmákon át kanyargó ösvény, a gyökerek ragaszkodása, mindaz, ami gondolkodik és nyer általa, ami érez és nehéz neki, de megkísérli újra, nem hagyja magát.


Tűzköves-árok. Szénkibúvás-színű mondatok a számon, kérem a világot, amiért elengedte a kezünket a pálya egy pontján és a gravitáció annak rendje-módja szerint gyorsít a középpont felé. Eközben a fennsíkon a termőre fogott földekre nappor hull s a jótékony koraősz delejes tekintetébe nézhet az ürge, ha a lyukból kijőve feltekint. Mit látsz benne, hogy lenne egy tárgyban észrevételem, az élet, kérem szépen, az élet jól elmúlt és a már említett Öregúr visszanyeri büszkeségét: Győző ugyan már nem dolgozhat, de én igen, még kérnek, kellek valakinek egy feladatra és képes vagyok ellátni, a magas fákon túlra, a szélkerekek forgásába, ahogy termelik az áramot, ha arra alkalmas az óra.


Az eseményt előidéző okok közt első a szeretet, azok iránt legfőképpen, akik megteremtik az alkalmat, mi több örülnek nekünk (egy ízben Józsi még a kenyerünket is megadta), a kulcsosházba életet ők lehelnek meg az oklevelek és serlegek, amik itt maradtak, nem lettek selejtezve.


Őszi randevú. Mint akiknek már nem szabadna, mert kinevetik őket, ahogy ügyetlenül olyasmiket találnak mondani egymásnak, amit a nyolcvanas évekből hoztak, az akkori életükből. Egy pár könny most épp belefér, naptárilag és egymásra nézve is, a bükkök óvatosan tekintgetnek félre, hogy létrejöjjön a kapcsolat élő és élő között.


Megnyertük a szén csatáját. A szén alul maradt. (EsGyé ma is aktuál.) Azon gondolkodom, ki mondhatta, hogy remény. Nő volt, csak nő lehetett, aki az utolsó munkanap végeztével zsíros kenyeret kent és mosolyával az ősz csalóka ábrázatára is derűt hintett, mint ez a nap Kisgyónban, a reggeli majdnem-fagy után délutánra kiengedve, a belső feszültségeket oldva, elhitetve százezer öregúrral, hogy alkalmasak egy feladatra. 

 
 
Horváth József EmléktúraTúra éve: 20192019.05.09 15:42:40


Horváth József Emléktúra


Esőre fogad a reggel, biztos eséllyel, de reménykedve a melléfogásban. Nagyvonalúan fél hétre állított óra, előtte felébredek, pedig ráérnék még. Mire is?


Otthagyás. Időben és elképzelésben egyaránt. Menni a men(t)hető felé. A megmaradtak felé.


A diósjenői vonaton az ablak bepárásodik, míg két kedves dunántúli túratárssal megbeszéljük az utak lehetőségeit. A keretek adva vannak, ki-ki maga kell, hogy hazaérjen.


Szokolya vasútállomás. Talpfákon, vizes füvön érkezünk. Ebben a percben már tudom, érdemes volt. Barátok, barátként üdvözölnek.


Szeretem a piros kereszt jelzés útját. Ahogy felkanyarog az oldalba és átnézek a vasúton túlra, mintha magashegyen járnék, a patak meg lent kanyarog a síneket követve. Apró eső, nem zavar, inkább illendő keretet ad az úthoz. A Börzsönynek ez a sajátos zuga megannyi történet kiindulópontja. Csattognak a csattognak a kerekek, zaka-zakatol a vonat, lehúzott ablakból az ég felé szállnak a sóhajok, kiengesztel a széppel az erdő, kanyart kanyarra így fűz az életünk…


A Róka-hegyen csend van, közben történeteket képzelek hozzá, hogy ne érezzem annyira, ma nincsenek meg a lábak.


(A Róka-hegy legendája tourosan, á la Lanti: egyszer a hegy ura, a rókák közt a legerősebb elrabolta a közeli Nógrád várurának leányát és ezer tyúkot kért érte cserébe. A várúr tudta, hogy ha teljesítik a róka kívánságát (ha képesek rá egyáltalán), akkor a várnép éhezni fog, ezért alkut ajánlott neki: vegye el feleségül a leányát és így az ő halála után a vár is reá száll majd. A róka elfogadta az egyezséget. Megtartották az esküvőt a várban. Amikor a lány kimondta az igent a pap előtt, a róka egyszerre csak daliás herceggé változott. Ugyanis egy átok miatt élt más bőrében. Lett nagy öröm, lakodalom. A várúr, mivel elég öreg volt már, egyből a hercegre hagyományozta a várat a népével együtt. A fiatal pár boldogan élt ezután és gyakran kijártak a hegyre, ahol a herceg rókaként élt egykor. A vermek ott láthatók ma is, ha az útról letérünk a csúcs környékén…)


A kálváriadombot lassan benövi az erdő, így van jól, mögötte a kis temetőben szükség van a csendre. Illatok keverednek az esővel, virágot bontanak a bokrok, cserjék, fák akkor is, ha ma éppen esik, sőt, annak ellenére.


A királyréti lejtmenet technikás, hovatovább veszélyes. A hely megváltozott. A rendszer nem engedi, hogy otthon legyünk benne. Kockázatos lenne, mert a kötődés az törődést, oltalmazást is jelent, esetleg áldozatra is képes lenne érte az ember. Az meg veszedelmes dolog az álmoskönyvek szerint. Sietek el innen, ahol Ákos bácsival annyiszor beszéltük meg a Hegy dolgait. Nekem már vele együtt marad az emlékekben.


 


A Darabos-hegy fölé beúszik a felhő, egyszer ott váltott az eső hóba, egy jeges januári napon, amikor a lakótelepen alig bírtuk elérni az autót az ónos eső miatt. Hamburgert ettem Ákosnál, úgy mentünk fel oda, ahol őszinte a tél.


 


Kisinóc után átkozom magam, amiért megpróbálom követni a zöldet: bozótkefés hidegzuhany és levágott aprógallyas út a cserealap. Az Érsek-tisztásra kissé törődötten érkezem. Itt régi kedves ismerőssel beszélgetünk pár percet, témát adva a következő szakaszra. Mennyi közös út, történetek, szállóigék. Itt vagyunk!


 


Mondhatnám, menés van, de inkább olyan ez, mintha a mezőny elejére küldtek volna dolgozni, és alig várom, mikor szakadhatok le végre. Amíg a főnök kéri, nem lehet, így marad az elmélkedés meg a periódusos rendszer különféle elemei az energiakérdés rendezése végett. A Só-hegy panorámája így is lenyűgöz. Minden előttem: a párapaplan alá bújó hegyek, a zöld és a tér, ahol egy messzire ment angyalt remélek fellelni és elmondani neki, mennyi minden történt az utolsó nap óta.


 


Ismerősök, mintha tíz éve vagy még régebben lennénk itt, de jó, hogy nem vesztek el. Nosztra után megint darálnak a dombok, fel-le. Rájövök, sárban jó az amúgy értelmetlenül az út mellé bevitt jelzés. Kikapaszk, falu, már látszik az utolsó komolyabb hegy.


 


A megfelelő meredekségnél a segítők kiborítanak, mehet mindenki saját tempóban. A Krisztus szamara kő környékéig kell emelkedni (létezik egyáltalán ez a kő vagy kitaláció az egész, nem tudom, még nem sikerült kiderítenem, újabb legenda ez is…) A sorompómaradéktól barátságos, haladós az út. Lejjebb a repcemezőktől kap üde színt a táj, falu toronnyal, az utcán kevesen, elsuhanunk az idővel, szombat délutáni álmodásban.


 


Kis emelkedő még ki a faluból, aztán gurulni be a kulcsosházig. A fogadtatás miatt jövök, a hangulatért. Az emlékek ott kelnek életre, ahol valaki gondozza őket. A Lokomotív turistái megidézik a legszebb időket, azt a kort, amiben éltünk, élni szeretnénk, amiben öröm létezni. Legendák közt ülök, beszélgetünk túrákról, emberekről, közben paradicsomlevest eszünk betűtésztával. Kérdezhetnéd: ennyi? A legtöbb, tudod, ez a legtöbb, ami lehet. Ahogy öregszem, egyre inkább tudom, ezek a percek maradandók, a leginkább visszaidézhető alkalmak. Alföldi barátokkal a túra fertőző hatásairól viccelődünk, Péterrel pedig egy élet munkájáról esik szó, múltbéli esetek Zselictől a máig. Sorolhatnám még, mennyit jelent. A kis piros meg bedöcög néha, élet van ma az állomáson, le- és felszállók az emlékezés vonatain.


 


Vasárnap van, esik egész nap. Így van jól. Kell az alkalom arra, hogy rögzítsük: meghatározó élmények egész sora kapcsolódik a helyhez és főként a személyekhez.


 
 
BarcikaTúra éve: 20192019.02.26 16:36:28


Fojtott Karcok


(egykori zenekarnév, de címnek is megfelel)


Kiragadott részletek és történetmesélés a Barcika túráról


Tizennyolcadik út, nagykorú lett a vonzalom. Tizennyolcadszor is szeretem, a várost, az utat, az erdőket, amik csakúgy szépek önmagukban. Szeretem, hogy ismerősként fogadnak. Már  mondtam: otthon vagyok itt. A legfontosabb túrám, most már ki merem jelenteni. A hely és az élet történései összefonódtak, mint a túl közel nőtt fák, s csak együtt állnak, együtt dönthetők ki.


A Jószerencsét útról az Építők útjára fordulunk. Egy öregúr jelképtára, mindaz, ami megfogható és ami egyáltalán nem. A város lélegzik, kigyógyult a szilikózisból, pedig nem lehet.


Egy bérház kapujától nem messze állok, a porolóhoz közel, ahol gyermek lehetek. Anya ütlegeli a kiterített szőnyeget, apa alszik az éjszakai műszak után. Mi leszek? - Bányamérnök, mérnök legyél, fiam, mérnök úr! S a por beszáll a reggeli kapun, óvatos nyitva tartással, mint a szemek, érezvén magukon az álmosságot.


A Tüzes-szekér-csúcson túl, a fagyott talajon nyomot nem hagyva illannak az évek. Vagy a kilométerek. Vagy a kettő együtt. Sistergő villanydrót alatt egy nyeregben, levágott erdők helyén felnövő fiatalosban bujkál a múlt és társul szegődik egy időre. Ami volt, az már lajtromba vehető, mérlegelésre adhat okot. Amikor a vén rák kijön a patakból, elmúlik valami a vízfolyás életéből. Keserű, de a víz színe se, folyása se változik meg, csak lentebb várnak valami üzenetet, ami nem érkezik.


Egyedül maradok a Lunda-parlag környékén. A jegessé váló talajon ereszkedem a műút felé, aminek közeledtét szeméthalmok és a patakba átkelőként dobált ormótlan betontömbök jelzik. Mint elhanyagolt rakodó, ami várja az új szállítmányt annak ellenére, hogy böhöm teherautók tapossák majd miatta.


Tardonán a készülő vendégházban Pokó Józsi bácsiék fogadnak derűsen, emlékezve is meg előre gondolva. Mert voltak itt esték, kérném szépen, szedjük csak elő az emlékiratokból. Tipikus északi házak, a földszinti kis ablakokkal, ahol telelő muskátlik zöldje mutatkozik még ilyentájt is. Mama lakott lent, egy heverőn feküdt és folyvást panaszkodott. Úgy jöttünk az utcán, az emeletről fények, tévészín vagy csillárpászta, úgy jöttünk, hogy mindez érzékletesen jelent meg az esti óra jótéteményeként, vacsora készült egy lábasban és levél íródott a kis szobában. Azokba az estékbe szövődött bele a mi történetünk szála is. Fáradtan érkeztünk, neheztelve a sárra vagy a hidegtől görbült kedvvel. Egy másik falu másik utcájában éppen úgy vacsorához készülődött két öreg, akiket magukra hagytunk a késztetés miatt, azért, hogy lássuk, mások hogyan élnek, másképp-e vagy éppen úgy húzva magukra a takarót az esti film után, mint mi magunk.


A sportpályán túl a friss piros jelzésekre bízzuk magunkat Gáborékkal. Vigyenek, amerre jónak látják. Módos András útját elkerülve, túlontúl sokszor vette el a kedvünket.


A forgószél nyomában járunk, dőlt az utolsó dominó. Mikor bújik be megint az út a zárt völgybe? Milyen évet írunk amikor a Látó-követ újra befedi az erdő?


A Turista Parkban az egri pontőr megjegyzi: mindig ketten jöttetek. Labilis csónak az élet, felborul és kihullik belőle az ember, vagy elfogy alóla a víz és szárad valahol az egykori parton.


Létezhet-e gyönyörűbb a bükkösnél, amelynek aljában Ámor vize csorog, nem törődve a körülményekkel, az időt figyelmen kívül hagyva? Aligha. Mályinkáig kísér a gondolat.


Futtában látom a füves domboldalt, ahol zubogott a víz olvadás idején. Dédestapolcsány hosszú falu, a titkok a mellékutcákban találhatók, Gagariné is oda fut be a nyugalom érdekében. Űrhajósok álma az Új, még sosem látott perspektívák felkutatása. Visszajönni azért fontos, hogy elmondhassák nekünk.


Egy kutya társul mellém, akár szeretném, akár nem, iramot diktál, előre szalad és néz vissza, hogy: - Mi van, nem jössz? Upponyban talál biztatóbb elfoglaltságot. Még a sár előtt.


Országos kék, tehát nehéz járhatóság, a következtetés logikailag helyes, axiomatikusan levezethető. A Három-kőre ebből adódóan elfogy a kraft, kárpótol a hely, az állapot, a megmaradt hó a lefestett háromszög útján. Az erőtlenségből erő származik, ha elhiszed, hogy még lesz nyár a Vadászháznál, ugyanolyan, mint az előző, amikor északról értünk ide és a diófa adta árnyékban gondoltuk át, mi legyen a folytatás.


(Mielőtt eléri az út a falut, megkötjük a cipőfűzőn a csomót, fogjon, bírjon, mint gyámfa a nyomást.)


Ismerős családnevek a bánhorváti temetőben, a Platthy kastély mögött, ahová egyszer besétáltunk, mintha úri dolgunk vinne arra, közben csak a kíváncsiság. A temető fölötti fátlan domboldalról visszanézek: barnásszürke párába hengeredett és elhevert a falu a vackában. Nyáron éles szemmel követte a Napot, amikor a pékség felől Kisbarcáról jövet meglátogattuk: a kenyérillatú kékségbe akkor alig úszott felhő. Mára beletörődött a hóhiányba is.


Egyedül a hullámokon, na nem valami hajóban, csak a dombok során át- meg átbukva. Még mesélnék arról, amikor délelőtt esett útba (fordítva járt akkor az idő kereke), de a sár elvonja a figyelmet.


Szórványos kisházak, telkesek tákolmányai. Az erdő bekebelezte a fáradtabbakat. A kerítés alkalmasint még tart, a vakolat leesett. Hasznavehetetlenné kopott tárgyak. Mégis, határozott céllal készítették őket s bevégezvén a feladatot várják az ítéletet.


Hangok, házak, szilárdabb burkolat. Végül aszfalt, Suzuki, útépítés, sporttelep, változó utcakép. Ott vagyok, ahonnan elindultam. Életciklus. Megbeszéljük, mi volt, mi lehetett volna. Hogy vagyunk? Hogy vagyunk…


Nehéz megvilágítani, mit jelent ez az egész. Ahogy a borostyán növi be a házfalat: ha letéped, jön a kőpor és csupasz téglákként mered elő a semmi. Hagyni kell, nőjön, s vegye, ami kell neki. Cserébe búvóhelyet ad, erdőt, ahol jó lenni, mert önmaga. Fa és bokor és rét és sár is, lehullott leveleken szétterülő. Tölgy és bükk és jég és törés, derék törik, kar törik, ha hallod, sikít téli estéken, mikor a szél megőrülve közéjük ront, hogy másnap nem győzzön elnézést kérni. 


„Autóbusz indul Herbolya Tervtáró felé…” mondja a hangosbeszélő. Nagy placc van, tudom, jöttem már onnan a járattal. Nagy placc, pedig bányászok rég nem várnak, valójában senki sem vár, leginkább senki. Esetleg én magam lennék, hogy amikor a busz induláskor felnyög, ne csak a sofőr fázzon rajta.


És most, hogy este van újra, a pelargóniák téli álmába íródik megint az út. Egy kis faluban választ vár valaki a megírt levélre s mert nem jött ma sem, feltesz egy korongot a lemezjátszóra. Karády énekel, recseg, recseg egyre…


 


 

 
 
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20192019.02.26 16:31:29


Tortúra


„…kívánok Neki sok Bükköt. Ott nevetni is láttam.” (Jámbor Bettiről)

„…nézd, mindent elborít az a hó,

mit vártunk lent a sár helyett

 

Megjött a hóesés, és aki égre néz,

a szemét nem tudja nyitva tartani.

Mert a hó vastagon kavarog

Végre az, az, amit akarok

Ez egyszer az, amit akarok

Eljött és vastagon kavarog.”

(Udvaros Dorottya: Hóesés, szövegíró: Bereményi Géza)


 

Hajnali utazás rossz előjelekkel. Kifolyt a tea a rosszul záródó tartályból, leitattam vele a papírzsebkendőket. Hamis híreket hallgatott a buszsofőr egy ellopott rádióadón, az egyiken a sok közül. Egy nő Mezőkövesden lelakatolta a kerékpárt, nem a tárolóhoz, hanem csak úgy a kereket a vázhoz. Mintha önmagát láncolná oda a semmihez, hogy még akkor se mozdulhasson, ha szökni kellene. A buszt elérte. Jobb híján azon töprengtem, miért éppen Vattára utaznak többen is, akik Mezőkövesden szálltak fel. Igaz, se nem jobb, se nem rosszabb. A Donald’s-nál Pröccre jött a 2-es busz, az udvari sátorból kaptam egy (úti) lapot, a bódészerű kisboltot meglátogattam pár aprósüteményért, papírzsebkendőért. Két tízes csomagot vettem, amiből egyet rögtön el is hagytam még a városban. Pedig még könny sem volt benne, ami földre húzza. Óra és térkép nélkül a Bükkre bíztam magam…


Nincsenek folyamatok, összerakott, előre megtervezett időszakok. Egy nap, aztán a következő. Valahogy összekötni őket, ez a teendő, a gyakran megoldhatatlannak tűnő feladat. Vártam a Bükköt, hogy megfogja a kezem, hogy befogadjon. Nem létezik rajta kívüliség. Amig itt vagyok, vagyok. Nem puszta létfenntartás, értelmetlen várakozás az egész. Nem az ablakok és ajtó nélküli szoba. A hely valamint a tél menedéket nyújt az otthontalannak.


A réten és azon túl erősen havazik. Odaint és elsuttogja, hogy ki és miért küldte. Később, mikor az út meredekbe fordul, a szél is rásegít. Van-e valaki odakint? Van-e bennünk erő? Lenni, belenézni a hókavarta égbe, nem sírni, mert megfagy az is. Van-e valaki odakint, aki ugyanígy érez?


A faluban az ilyenkor szokásos dolgok történnek: autókerekek elé hamut szórnak, latyakká silányul a főút felső rétege, a kocsma teraszáról köszön valaki egy ismerősnek, aki a helyzet dacára elindult a felső kisbolt felé.


Szeretem ezt a sárgát Bükkszentről Hollóstetőre. A hullámokban benne van az elmúlt évtizedek nyoma, föl is, le is jöttünk, nyár és tél váltotta egymást, az egyik fenyves bezárult, a másik meghalt.


És tudod, amikor kivágtok egy erdőt, nem csupán a fákat ölitek meg benne, nem. Sokkal többet irtotok ki és nem kizárólag a föld az, aminek fáj. Elveszik az illat, a madárdal, a fények játéka megszűnik létezni benne. És az ösvény, az ember útjának nyoma, ahol annyit hallgattunk és beszéltünk, futottunk rajta és sétáltuk lassan, múlhatatlannak gondolva, akiről ma már tudjuk, halott. Az ösvényt is elpusztítjátok ilyenkor. Vele pedig a tudatból egy részt, s az ember idővel magára marad, nézne, de a szemét nem tudja nyitva tartani.


 

„Messze az édentől, a forrástól, már mindentől

Távol az álmoktól, közel egy emlékhez, messze a várostól


Két keze az arcán

Mégis utat talál a könnye a keze alatt

Elindul és nem fordul vissza...keserűre festi a jelent…”

(Bíborszél: Egyedül, szövegíró: Fábián Zsolt)


 

Néha visszazökkenek a valós idejű történésbe, amikor enni kell meg inni. Ösztönökből fakad a szégyen is, nem jutottam semmire, sehová. Mindig a télre vártam. Mondja azt, hogy szép, ami másnak hideg, félelmes vagy elkerülendő. Amerre a szél jár és söpri a havat a szembe, ruhába, utakon keresztbe és nem rosszindulatból, hanem a természetéből adódóan, jótékonyan tüntetve el mindazokat a nyomokat, amit óvatlanul ott hagyunk.


A fennsík felé haladva épp annál a fánál találkozunk SzLA-val, aminél virágzó állapotában májusban és máskor decemberben is megálltunk. Szabadlábon, mondja, és pontosan érti, mi van most velem, a természet lehet gyógyír, az egyetlen lehetséges opció, ami marad, talán megmarad. Apró történetek a világról, ahol élünk, a világról, ami szerencsére nagyon messze van a valóságtól.


A Kecskeláb-réten most is megvan az a csonka fa, a fenyőkre szorgosan rakja a havat a Mester, szóval majdnem minden olyan, mint a fénykorban. A majdnem a lényeg, mert szokatlanul ritka a hegyek üstökén a haj, a fenyvest itt is eltüntették, a műút meztelen, szégyenlősen kanyarog felfelé. Az együttérzés gesztusa. Szívszorító állapot. Nem tudom, vissza akarok-e jönni bárhonnan is, bárhová is.


Hótaposva, porozva zörgetem az utat, engedjen be egy percre a tél magához, ha már így vagyok, ha már itt vagyok benne magamtól, sőt örömmel jőve. A majd’ vízszintesen hulló kristályoknak hosszabb az útjuk, amíg ég és föld között magukat kiteljesítve úsznak, akárha óriás halakat küldenél a tóban, hogy lassan, de nagyon lassan ereszkedjenek alá és fúrják orrukat az iszapba.


A Zsidó-réten mély a hó, karácsonyi lapokra kívánkozó csend és kép, katt, katt, a szívbe kerül a borókás, a messzi csúcsokon a sipka és oda kerül ez a nap mindenestül, téllel bélelt kabátban, lélekszakasztó útjaival.


A Tar-kő előtt Elvis is megjelenik, és őt meg kell hallgatni, ezt tudjuk régóta. Épp egy jéghideg dobozos kólát iszom kesztyű nélkül, mikor befúj az oldalszél a csúcs előtt. Hideg van, mégis madárhangot vélek hallani, az is lehet, hogy egy dallam vagy valami egészen más. Bordásra fagyott költemények, záróra előtti versszak, és kitárulkozik a távol, szelíd dombocskáin izgalmas fehér-nemű.


A lejtmenet során csodáljuk meg a kanyargó utakról a messzeséget! Figyeljük meg, miként éli túl az erdő, mikor fái örökre elmennek! Egy teherautó elszállítja a testet, és utána marad az őrjítő hiány. Tanuljuk hát a példát!

Miért is gondolom, hogy a hosszú utak sajátja valamiféle tanulság, esszencia születése? Amikor elfogynak a szavak és a tenni-a-kereket kötelező szabálya visz előre, alkalom adódik arra, hogy megkérdezzem: meddig még? Mert az itt és most, ez a dermedt állapot, a télnek ez az őszinte kitárulkozása rólam is leveszi a terhet. Eldobni mindent, ami felesleges, vagy azzá vált az események nyomán. Egyet hagyni meg: szeretni, szeretni, desperately lovin’ till the end…

Bevallom, már régóta szívembe zártam a Török-utat. Olyasmi ez, mint a szerelem, ami ellenszenvként kezdte vagy tán csak a párbaj része volt, később a hozzászokás végül pedig a rettenetes hiányérzet nélküle. Szeretem a hosszú eseménytelen lejtőket és emelkedőket, a ritka elágazások beköszönő útjait, a nem látható Gerzsény-házat, a Zsuzsa-forrást, ahol a Nem ivóvíz! felirat alá felírták egykor: hanem tölgyfa.

Látod, összevissza beszélek, mert hatással vagy rám. A műút beér, futók a délután magány-óráiban. Völgyfőház, gyönyörű név. És az utána sorakozó hegyek, a kilátás igérete. Egy régmúltból származó veretes emlékkönyv lapjain az illusztrációk. Eléhezett állapotban, remegő ujjakkal előadott árnyjáték. Kötődésem a helyhez nem vitatható.

Reflektor irányítja a figyelmet az eltévelygett várkúti házról a kis kulcsosra. Odabent ránctalan minden arc, mosoly és édes keksz rángat vissza egy kicsit még ide, ebbe a világba.

Jöjjön hát az út!  Lámpafény óvatos jelzései, fényszikrát szóró kristályok az úton, ahová a nagy bőségben hulltak. Tudom, ki küldte és miért. Ketten vagyunk, jólesik a társaság, túl a számadáson, a kerítéshez közel. Engedd, hogy tél legyen! Havazzon, legyen fagy, ami megőrzi az ajándékot, pára, ami takarja arcom, ha sírnék, ha sírok.

A szőlőtáblák közé köves utak szorultak. Lelassítják az utazót, alkalmat kínálva arra, hogy felkészüljön a visszatérésre. Városi fényekbe ütközik a tekintet. De előtte még Csomós-tanya romja, volt úgy, hogy utcai lámpa szortyogott itt (megidézve Eliot szellemét), s most hiányos falain átrohan a szél, mutatom, ott nincs semmi, ahogy a lélekben is kiürülnek a szobák bizonyos történések folyományaként.

A várállomáson túl kis utcák zegzugaiban születnek az esti mesék Télről, Bükkről. A minarettől még pár kanyar és vége. Öröm-e a megérkezés? A lényeg az út maga, ahogy már régóta tudjuk, most meg méginkább így van. A semmi elől el kell rejtőzni odafent, havat játszani, egy kicsit nem lenni. Beérkezvén nem is tudok mondani semmi lényegeset, kifutok a minaretig, ahol a december maradék fényében eljátszom, hogy létezem.

 

„Valamit még tudnod kell

ha elmennél, ne ébressz fel

valahogy egészen biztos túlélem,

de ha álom legyen végtelen!”

(Bíborszél: Tudnod kell, szövegíró: Fábián Zsolt)

 

 
 
túra éve: 2018
Lővér IVVTúra éve: 20182018.09.17 18:21:42

 Hovatovább


(Töredékek a Lővér IVV hatásaiból)


 


A buszmegálló őrzi a nevet. Váltig állítja, hogy az árnyas utcában, kissé bentebb, de még a meredeken innen jelen van a megnyugvás. Hisz benne, hogy a leszállók többsége ott tölti pihenőidejét egy kis faházban a fák alatt. A patak ráhagyja, úgy van az. Pedig a kapu zárva, legalábbis azok előtt, akik ott álmodnának a csendről. Mindig terveztük, hogy egyszer majd… Hogy ott ülünk egy kerti padon a patak szomszédságában, a brennbergi úttól kőhajításnyira. A recepción nem fogadnak hívást, a hangulatlámpákat összeszedték és most a kerítéshez támasztva árulkodnak róla, hogy vége. (Ózon kemping) 


A kislányok sikoltoznak, vizet locsolnak egymásra slaggal a trambulinon, egyikük szaltót mutat be, nevetnek, fröccsen a víz, hallik a sikoltozás, nyár van, a fenébe is, még nyár, a suli csak vicc, lecke annyi, hogy érezd jól magad, ugorj, sikolts, és legyen víz, meleg van, víz kell, nyári víz a slagból, kislányok nevetése. Az egyetlen hallható a koradélután megállapodottságában, az egyetlen érdemi döntés, nyár van, a kutya úristenit, nem lehet más, nem, a naptár téved, és engem is megvezet, ha hagyom, de a kislányok tudják az igazságot, ott nevetgélnek az udvaron, játszanak a vízzel, amíg a delelő Nap letörli homlokáról a verejtékcseppet.


A temetői csap tovább folyt, mikor mosdás után a kart szélső helyzetbe hoztam. Épp úgy tett a holtak közt élő lélekkel, mintha a feledéstől félve átfutna agyán, most, lehet, hogy éppen ebben az időegységben tűnik el a világból a nyom, az utolsó utalás arra, hogy létezett. Magasan vagyunk a város felett, elvonatkoztatva, kőlap alá fektetve a lényeg: emberi életek, így vagy úgy végigjárva a kapott térkép szerint az utat vagy letévedve róla. A nyárvég megengedő hozzáállása okán kissé enyhült a bűntudat, az elvesztegetett idő miatti. A csap végül egy közbülső állásban hagyta abba a zokogást, néhány késői cseppet ejtve még a betonra. Bánfalván érett diók gurultak a főútra. 


Messzi szélkerekek lapátja, ha súrolja az eget, olyan, mintha szállna, karja helyett szárnya lenne és felkérné a szelet egy táncra, legyen lassú és búgjon a fülébe, mintha lenne boldog egy időre tőle, szélkerekek messzi lapátja, elhordja az eget hatalmas halomba, kóbor lovagokkal packáz és felnevet, a milliónyi lapát, a messzi szélkerekek… 


A kerti filagórián gyertyák csonkja, két pohár, az egyiken rúzsfolt, egy szalmakalapba tűzött hervadt virág, egy fürt szőlő. hiányzó szemekkel, ahogy én sem látom át, mi történhetett, a nő arcán hányszor lángolt fel a pír, ő tudja csak, mit akar és mire gondol, reggelre felszívódik vagy valósággá válik bennem. A teraszon védelmezőn fölénk boruló indák felett sportrepülő motorja berregett. Gesztenyeszelídségű légmozgás, távoli, ám éles kontúrok. Az volt a kérdés, hogy elmondjam-e neki.

 
 
Patai MátraTúra éve: 20182018.07.24 09:58:39

  


Királyetap (Patai Mátra)


(Tour-ízben, limitált kiadás)


„Majd kiderül, hogyan reagál a szervezetem…” (G, azaz Geraint Thomas arra a kérdésre, hogy képes lesz-e megőrizni a sárga trikót)


„Meglátjuk, mi fog történni…” (Sok versenyző arra a kérdésre, fog-e támadni a szakaszon)


A májusi meghiúsult Vidróczki helyett a PM 50-et jelöltük meg Jaattal egy nosztalgikus zsírégető és alakformáló foglalkozás helyszíneként. Ilyenkor az ember készül: számot vet az eddigi közös „munkával”. Nagy vonalakban sejti mi vár rá: egy kőkemény, tanulságos nap, kitoljuk a kerítést megint.


Reggel az állomáson a ködöt (igen, azt…) fotózom, legyen belőle egy kicsi későbbre. Régen rajtoltam ilyen korán (persze, azért saját idő terhére ezúttal is): 7:15-kor már a pályán vagyunk, kezdünk egy bemelegítő heggyel: még nincs forróság, de a víz dől rólunk, a lejtmenet technikás, de megoldjuk. A városi kékkút kell, mert a Várhegy meredek, utána meg kategorizálatlan emelkedők puhítanak. Szeleteket cserélünk, hogy ki-ki ne unja meg a sajátját.


A „Vascső-forrás” klasszikus megállóhely, frissítő ide vagy oda. Belerázódtunk, kezdődhet a kemény munka. Kerékpáros vállmozdulattal küldöm Jaatot előre a Káván, aki hiánytalanul elvégzi a feladatát. A hegy előtti nyeregben egy másodpercre megfordul a fejemben, hogy akciót kellene indítani. Megfontolom. Jól teszem. Rövid lejtmenet után folytatódik a kiemelt hegy, a Mester tempója kegyetlen, amolyan Dan Martin-féle gumikötelezéssel próbálom a lépést tartani. A Tót-hegyesen enged két percet, ismerősök, sztorik, aztán az egyik legszebb és legkellemesebb szakaszon magamhoz térek kissé.


A Hideg-kútnál van a pont, ami újabb szintet jelent majd visszafelé jövet. Mindegy, a kiváló hideg limonádé meg a cimborák jókedvre derítenek. Itt veszem észre, hogy a múltkori kalandtúra után a táskában maradt a metszőolló. Jót mosolyognak rajta a sporttársak, pró vagyok, hiába no. Amúgy meg semmi ez Optika Black & Deckeréhez képest, amit egy ízben magával cipelt.


A széles dózeron elgurulok kicsit, tudom, Jaat simán behoz a hegyen, de szórjuk ki a mezőnyből azokat, akik csak utazni akarnak J A másodikon már újra a Jaat-féle gyiloktempó egy kigyorsítással a végén. Ez már fáj és még nem említettem a Nyikomot, amit előzetesen elfelejtettem kategorizálni.


Lefelé vigyázunk a néhol technikás pályán, megemlékezünk Scarponiról, hiányoznak, akik elmentek. Keresztesen gyümölcs, kóla a frissítő. Itt jegyezném meg, mennyire hálás vagyok a gyümölcs-szolgáltatásért. Rögtön kezdődik a hegy, nincs idő amerikázni. A műútról letérve megpróbálom a tanultakat visszamondani Jaatnak: előre állok egy kis tempómenésre. A Kaszala-rétig még egy kis futás is belefér: ahol az út a sűrűbe ér, érzem, indulni kell. Rég volt ilyen, itt nem számítanak a következmények (meglátjuk, mi fog történni…), menés van a mezőnyben. Hiába ordítanak a csapatkocsiból a belső rádión át, jöhet a 100 eurós bünti, nem érdekel.


A következményeket a Világos-hegyen kell viselni: Elvis hatására a lábak a rock and rollra mozognak (össze-vissza). A legnehezebb lejtmenetre nem jó előjel (hozd a barna nadrágom…), azért valahogy sikerül heveny energiapótlások közepette. A futás nem jellemző a második Fajzatig. Kell a barack és a sütemény meg a csővíz is a mélyponton.


A végső kiemelt hegy, a Havas már egy ideje beszédtéma. Okosan fel kell építeni, aztán majd kiderül, hogyan reagál a szervezetem… úgy vagyok vele, ha nem bírom, valahogy felvisznek a hegyi segítők, kapok pár percet, de már így is megérte.


A kevésbé meredeket felvezetem, a gerincet elérve Jaat élre áll és megkezdi a mezőny módszeres kiirtását. Most kéne a ragadós kulacs meg a jég a póló alá. Nehéz leírni ezt a szakaszt: minden energiát a menésre kell összpontosítani, tenni a kereket, mert ha megszakad a sor, vége, ha 2 méter a távolság, abból 5 lesz meg 10. Tenni a kereket. Tudom, hol a kilátópont, de nem nézem a lentieket, mert addig elmehet a hegy, egy-egy rosszul megoldott lépés következménye a leszakadás. Minden életfunkció a haladás szolgálatában. Mondhatod, mekkora marhaság ez, de néha oda kell adni mindent egy célért, vagy legalább azt hinni, hogy megtettem. Tudni, hogy nem maradt egyetlen mozdulat sem bennem, beletettem az egészet, vagy még többet is, nem számolva a következményekkel. A jutalmam, hogy kívül lehetek a világ ócska realitásán, tökéletesen fókuszálva arra, amit fontosnak gondolok. A csúcs előtt – tartva egy akciótól – Jaat futni kezd, én utána, így érjük el a nap tetőpontját. A Kalapácsos meg néz, hogy mi van, ezúttal nem vág fejbe. Már csak okosan le kell hozni a végét, mert van ugye egy lejtmenet valamint a hosszú irammenés a célig.


Meredek és technikás lejtő, kisebb bukásba keveredünk, meg egy nem várt domb is nehezít, a végén valódi gumikötelezéssel érünk a vasas vizű ponthoz. A puskaport ellőttük ma, Jaat érdeklődésére őszintén mondom, nincs bennem hiányérzet a napot illetően. Az irammenésben kevésbé erős versenyzőként óvatosan haladunk, futás az árnyékban, napon inkább nem, a városban híd ide, híd oda, Gyöngyöspata a Mátra Velencéje, állapítjuk meg, a barokk kőhídtól még megnyomjuk a végét.


Hazaértem különidő nélkül, ez a legtöbb, amit egy prokonti versenyző elérhet a world tour mezőnyben, a csapat elégedett, elvégeztük a munkát.  Jaatnak köszönöm, hogy kihozta belőlem, amit csak reméltem, hogy ki lehet, a rendezőknek pedig a tökéletes körülményeket.


Barátaim, a találkozás mindig öröm, ezúttal sem volt ez másképp. Minden izomcsoportot megmozgattunk, a fitnesz-foglalkozás elérte célját. 

 
 
EötvösTúra éve: 20182018.06.11 18:39:30

 Eötvös 30 „Retró túra”


(keletkezett 2016-ban és 2018-ban)


„Sanyikám, elmegyünk arra az (E)Ötvös Csöpire…” (Járosi Úr sok évvel ezelőtt)


Két állapot van: a vihar és a vihar előtti csend. Így jellemezte a munkáját egy barátom péntek délután. Komoly hangon fejtegette, hogy ezt így nem lehet hosszú távon csinálni. Pedig megfizetik. Megveszik kilóra, ahogy mondta. Akkor sem megy. Néha annyira fásult, hogy már zenélni sincs kedve. És van-e értelme bárminek is, ha már a Hammondot sem tolja senki? Kérdezem ismét, határozottan: van-e út, ha a zene sem az?


Rég volt. Megtanultuk olvasni a jeleket. Főleg a nem létezőket. Az eltűnteket. A sosemvolt-sosemlesz fajtájúakat. Átöröklődött belénk az „apák” útja, a bevallott hibáké, az elvétett elágazásoké. Itt félrehajtod az ágakat és bebújsz, majd lesz jel, ha már a jó úton vagy. Ilyen volt a „Csöpi”. Kaptuk a hírt és adtuk tovább másoknak. Így keletkeztek a legendák. Emlékszel? A K+ Lajos-forrás után, a P+ Szentlászló felett vagy a Hoffmann-kunyhó környéki Bermuda-háromszög és persze a végén a KIMSZ-emlékoszlop után a nem definiált sárga sáv. Egy kedves öregúr volt a pontőr a Fekete-kő felett a csúcskőnél, (persze akkor még a háromszög is másképp vitt fel oda) és Pomázon a művháznál egy kempingszéken a főrendező.


A művháznál a főrendező a régi pózban, a régi elméletekkel, a régi hittel. Itt most nem a mai Pomáz a helyszín és főleg az idő nem a most, nosztalgikusra kapcsolva a belső rádió, recsegve közvetít valami régi tánczenét.


A rajtlista (szégyenteljesen) rövid, de megfelel a klasszikus időknek. Épp SK neve után jövünk a sorban, mondom, történhetne ez 15 évvel ezelőtt is. Ezúttal is nagy mennyiségű információt cserélünk és csak remélni tudom (de azt nagyon), hogy visszatérése tartós lesz. Van mit megbeszélnünk…


Nem bánom, hogy csak 30 ez most. (akkor én voltam annyi…) Az új aszfalton felfelé futás kissé merész ötlet, nem javallott újrakezdőknek.


„Alkotnod és pusztítanod lehet még,


Bőven marad idejük a kezeknek,


Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;” (T.S.Eliot)


 


Harangvirágok bólogatnak s bogarak futkosnak dolguk után, átmenő forgalmat generálva a szekérutak kijelölt sávjain. Nyárelő, annak megfelelően eltúlzott illatok és színek sokasága valamint egy gondolat, ami a reggelből, mint hűs kamrából került elő: hová vezettek és vezetnek a jelek? Lajos-forrás turistaháza már az emléktáblát is alig bírja. Lehet, hogy jobb lesz neki, ha örök álomra szenderül és elaggott képeket idézve menti magát a jelentől. Van oka félni.


A sárga sávon lefelé belekeveredek egy bukásba. Porban csúszom előtted, Természet, „te mindig győzedelmes vetélytárs”.


Fűcsomók, miként a hajszálak a koponyáról, elkopnak az ősz érkeztével, mikor már nem illik köszönni egy hölgynek, aki reggelente ugyanazzal a vonattal jár és túl fiatal ahhoz, hogy beillesszük a történetbe. A sárga sávon otthon vagyok, pár hete ugyanerre jöttem s most megyek, futni próbálnék (a menekülés, mint ösztön hajt), de már nem megy, a kialvatlanság és az elhízás veszélyei említhetők magyarázat gyanánt.


Az egyik kedvenc helyem a sárgán a szentkúti elágazó előtti pár finom ívű kanyar, ahonnét (bár egyre csökkenő mértékben) pazar kilátás adódik.


Szentkereszten kóla, nyomóskút az érvek arra vonatkozólag, hogy elszántnak kell maradni, ki lehet bírni a (kutyákkal túlterhelt) Szurdokot, a kiszakadni nem képeseket.


A hosszú és kissé eseménytelen kéket megszerettem, látom magunkat annak idején, ahogy elemeztük az aznapi történéseket, ki merre tévedt el. Akkor még el mertük mondani, ha tévedtünk.


Csobánka szélén János barátom, aki már ’92-ben is itt volt, és ma is remekül bírja a járást hatvan felé. Újabb mosdások után Oszoly, csak a nyereg, de épp elég, a sárga a KIMSZ-oszlopot nem érinti és jobban definiált, de azért nem árt némi emlékezet. 20 %-os lejtővel zuhanunk vissza a város kissé renyhe valóságába.


- Jót futottál. Ezt a főrendező állapítja meg, aki úgy ül a kempingszéken, mintha azóta itt várna a túrázókra, mióta először nekivágtak a távnak.


Így kell belemenni a nyárba, emlékekbe keveredve, kicsit bogarasan, virágosan, csöpisen, mint egy szőke lány szép arcán a megkönnyebbülés, hogy épp beért a vihar előtt.


 


 

 
 
Népek TavaszaTúra éve: 20182018.04.04 14:55:45

Garadna


(Népek Tavasza)


„Hé te, mindenkit megölnél?” (egy régi westernfilmből) 


Itt mindig dózerral építenek. Feldübörög a gép és eltűnik, ami volt. Életünk egy darabja. S az éktelen zajban nem hallani a sírást, az emlékezet nem talál helyet, ahol fejet hajthatna.


Mindig dózerral építenek. Mert el kell pusztítani mások emlékeit pusztán azért, mert nem sajátjuk, nem ellenőrizhető általuk. És ilyenkor két lehetőséged van, azazhogy három. Engedni magadnak, hogy elfelejtsd vagy elhanyagold, amit megéltél, amit építgettél a magad eszközeivel, szembe helyezkedni a szisztémával vagy pedig balesetet szenvedni. Az „engedni” esete a halálos ítélet utólagos aláírása.


A diósgyőri turisták ma is korán keltek. Garadna a cél. És az eszköz is, hogy megmutassák, milyen a turista vendégfogadás, mikor a házigazda szereti vendégét, legyen régi ismerős vagy először erre járó. Most is a szeretet a kulcsszó. El lehet mélázni felette.


Úgy fogadnak, ahogy sehol máshol. Mert ennek a helynek hatása van az emberre. Lehet kutakodni a rétegekben, mik rárakódtak a belsőre az évek alatt. Aludtam itt szeptemberben Bükk 50 előtt emeletes ágyon, felkészültem számtalanszor az Aranylépcsőre, mintha a Mennyeknek Kapui felé vezetne, pedig valójában az Író emlékezetébe vésődött délutánok voltak csupán irányadók s az emlékkőnél az elfáradt tekintet belerévedt a távolságba. Egy itt készült fénykép háttérként szolgált a telefonon, hogy valahányszor a gép felpislákol, a házikókat lássam a patakparton. És őrzök egy lepréselt falevelet is, amit egy őszi vasárnap az autó szélvédőjére hullva találtam, mikor az istenért sem akartam volna eljönni, olyan csend volt, olyan ősz, hogy abba belesajdul a szív még ma is. Indultam s érkeztem, megtértem mindenhonnan, Kövekről, Fennsíkról s a közeli Ómassa sziklák közé szorult házaitól hoztam üzenetet. Barátokat találtam.


A diósgyőri turisták tudják ezt. Hogyne tudnák. Otthonuk ez a talpalattnyi telep, az volt mindig is. Ide jöhettek bármi elől, bármi felé. Telt itt aktív szombat, méla ünnep, hétköznapokon is kihozta őket a helyi járat. Vagy inkább innen el. Mert ez a kiindulópont, ahonnan szemlélve egész elfogadható tud lenni a világ.


És most gyászszalagot kötöttek a táblára, amely a Pihenőt hirdeti. El fog veszni. Elveszik. A dózerral építők, akik fülvédőt tesznek fel és nem hallják az emberi hangot. Turisztikai fejlesztés, mondják cinikusan. Bűncselekmény.


Garadna örökké a diósgyőri turistáké. Akik formálták, lakták, élték és éltették. Nem elvehető módon. A körülmények ideális együttállása folytán úgy alakult, hogy az életünket erőteljesen befolyásolta a völgy egy jól behatárolható része. A csevegő patak, a levegő, a bükkök elegáns nagyvonalúsága, a Szövetség forrása. De legfőképpen az emberek, akikkel volt szerencsém  ismeretséget kötni, mi több, ragaszkodni hozzájuk, látogatóként otthon lenni náluk. Mert vendégek vagyunk itt, múltat s jövőt kapjuk ajándékba a jelentől, időtlenné avatva a helyet és az eszmét. Diósgyőri turista lettem és őrzöm, megőrzöm, amit Garadna jelentett, jelent és jelenteni fog mindenkor.

 
 
BarcikaTúra éve: 20182018.03.09 16:16:18

 Barcika ((34/2). dal)


„Vannak biztos dolgok, mint reklámban a szakállas férfi.”


„Voltak számomra tanulságai az esetnek. Jóformán csak tanulságai voltak. Levontam belőle a tanulságokat, nem maradt semmi… (Garai)”


Hangulatkeltés (előzetes megtartóztatás)


A Gagarin utcai megállóba időben érkezik a busz. Párák úsznak, hó, fagy sehol. Bánhorvátiban egy (mű)szőrmebundás, kalapos asszonyság leül mögém majd egy ismerős férfit észrevéve odaszól neki: - Ülj be az ablakhoz elöl én meg odajövök melléd. Beszélni szeretnék veled! A férfi engedelmes, a furcsa kalapos átül és beszélgetni kezdenek.


Nagybarcán egy nő futónadrágban. Feltűnő a szombat reggeli bevásárlókörre indulók között. Hovatovább meglepő. Elszánta magát az útra. Most ő helyezkedik mögém. Előttem egy nagymamám-kendős néni, régről 89. (már idéztem esgyét, aki szerint a mai 89 évesek már nem olyanok, mint akik régről 89 évesek…) Elöl egy hölgy eltúlzott méretű fülbevalókarikával. Én félnék, hogy valamibe beleakad.


Van egy fájásom egy ideje a szív alatt. Pár hete lett valahogy és aggaszt. Azért eljöttem. Navigare necesse est… És van egy fájásom a szívben is. Eliramolni látszik az élet, ez fáj annyira.


Tényszerű felsorolás


Elindulni nem nehéz, a bezárt Sport Disco után a kerteknél még viselhető a sár. Annyi maradt csak, hogy lélegzem. A villanydrót serreg és még tudom, hol állt egykor a kunyhó az ellenőrzőponttal.


Nagy magányok lesznek ma. A megállapítás helyességét nem vitatom. Kellenek is, hogy találkozzam önmagammal. Hátha szembe jön. Jövök.


Az Ebecki-gerincen egy fára díszeket aggattak. Volt ünnepe. A lélek, mint Szputnyik a karácsonyfán egykor Egercsehiben.


A Nyír-völgy rendkívül csúszós, marasztalna, de nincs szándék rá. Mint ahogy elszelelt a víkendházból is a vidámság, félbehagyott tevékenység nyoma és hulladék utal rá.


A fájás, ami pár hét óta gyötör, a régi piroson vesz elő leginkább. Futni nem tudok, mérlegelek. A felhők is azt teszik, pár csepp eső után hószerűvel kísérleteznek.


Dédesi Mária. Kedves, mesél kicsit és oldódik a némaság. A tó mellett aztán eldől, havazik. A sárból szisztematikusan lesz fehérség, ahogy a Három-kő stációit járom. Méterről méterre kell kiegyezni magammal és az elemekkel. Tél. A nyomokat gyorsan eltünteti, fehérbe öltözteti a bokrokat, mint koszorúslányokat az esküvő reggelén. A Szakadékba is hull, mely kitátja száját és ásít, mintha érdektelen lenne számára.


Óvatos lejtmenet, intenzív hóeséssel. Rövid összefoglaló a Bánhorvátiba érkezésről. A Művelődési Házban („Kultúrban”) győz az a nézet, hogy a Bükk a legszebb. Így is, ahogy ma kinéz.


Nagyon hosszú a hegy, magányos etap, hamar régivé lett nyomok, minél feljebb, annál fehérebb. Elesem. Pont oda üt, ahol a legjobban fáj. Az ismeretlen eredetű fájás most szinte elviselhetetlen. Gáncsot vetettek. A mozgás koordinálatlan, béna, azért végül elérem a Suzukit. A sporttelepre is zavarólag hatottak a körülmények: a műfű fehér, az ereszcsatornán végigfut a vízzel a hír: megjöttünk.


Várótermi életképek


„A jobban teljesítő országért ennyivel tartozom.” (HétköznaPI CSAlódások)


A hóáram elől a váróba menekült az a pár ember, aki még hiszi, hogy jön. A busz, a nő, a szép jövő. Várunk békés türelemben. Fiúk jönnek, fáznak, egyikük lábán zokni sincs. Mobiltelefon bezzeg. A céltalanság legfőbb eszköze. Kopognak a gombok, jön-megy az SMS, orvul videózzák egymást, mire az érintettől érkezik a határozott kérés: - Türüld le! Színvonaltalan dalrészletek (Megfigyelted? Sosem megy végig…), ide-oda ténfergés, ok nélküli zajkeltés. Nem tudnak mit kezdeni a mával.


Egy idő után a forgalmista kizavarja őket. Persze visszajönnek, újabb „zenék”, gombütleg, időeltolás. Akkor teszik el végül a haszontalan eszközt, amikor a forgalmista meg egy másik volános szóba elegyedik velük. Törődés lenne a kulcsszó. Ennyire kevés ennyire sok.


Mályinkát már nem (hazafelé)


Élénk az érdeklődés a busz iránt. Azért jut hely. Az Építők útján-e vagy a Tesconál mellém ül egy nő. Erős illatszer, impulzivitás. Mintha vendégségbe menne, felkészült a találkozásra, mindenesetre. Néha iszik az ásványvizes palackból, telefonjára néz, látványosan oldalra fordul. Hatással van. A téli este elfoglalja helyét, a főút jól járható, reflektorfénybe kerül a relativitás. Nagybarcán a házak ablakaiban a fények elemi érdekből gyúlnak ki. Tudatniuk kell, hogy léteznek. Élet érhető tetten az utcákon, ahová a busz nem jár, ott is. Nők spriccelnek kölnit magukra és süteményt visznek estére, hogy édes legyen a találkozás, mint a Napfény cukrászdában kilencszáznyolcvannyolcban, az éjszakai műszak előtt.


Bánhorvátiban két sietős alak fejlámpával, mindenvizest játszanak, bele az útba, kastélyon, temetőn túl, felett, mindenek felett.


A nő illata még érezhető, amikor a fiatal buszsofőr óvatosan kerülgeti a vizes hótól szinte földig hajló ágakat és hangosan közvetít egy kollégának: - Mályinkát már nem biztos, hogy bevállalom.

 
 
Lókúti túrák / Lókút TrailTúra éve: 20182018.01.05 18:57:54

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


További remek túrák, melyek megérdemlik az emlékezést. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket. 


XVIII. Lókúti Évköszöntő


Félmaraton az év első napján


(Az írás gyertya egy üres honlapon. Bocsánat, valaki felcserélte az n-et és az l-t…)


Hófúvás-maradványoknak ül fel az autó Hárskút után, pedig gyatra a tél, megenged számtalan útviszonyt, a rajtot épp hogy, ebben van gyakorlatom, Viktor instruál és elindítja az első kört, köhög és pöfög a gép, az ósdi, mostanában undok vagyok és kiábrándult, a terep meg inkább spártai, néha lehet csak engedni, a sárból kiérve a gyenge havon indulok meg egy percre, de később bánom, mert a siratófal megfegyelmez, akarok-e még egy kört, persze, igen a válasz, ezúttal óvatosabban, látom a mezőnyt egy-egy hosszú egyenesben, de maradok saját tempóban, a siratót tiszteltetem, ha leköröznek, kiszállok, ez az utasítás, de még/már senki, magányos forduló, harmadik kör, bírni, ennyi, kibírni az első hegyet, a korlátozottan futható erdőt, a hó-sár keveréket, kétütemű trabant-emberként, a nyers sarat, pittyenteni a fal előtt, amely ezúttal is megállj mutat, utána enyhülést jelent a domb is, sehol senki, rohanok, ahogy bírok, el ne menjen ez az év is köszönés nélkül, megvan, összegzem, sár, hó, pára, felhő, falukép több oldalról, felvillanó épület-kontúrok, a maguk valójában látható emberek, akiket szeretek, akik még velem is kedvesek tudnak lenni, étel, élet, új történetek, utak és nem, hóba-sárba dagasztott futó-kenyér…

 
 
túra éve: 2017
Tompa Mihály teljesítménytúrákTúra éve: 20172017.09.26 18:04:54

 


„A jobban teljesítő országért ennyivel tartozom…”  (HétköznaPI CSAlódások)


 


Tompa Mihály teljesítménytúra ürügyén


 


A nemesi múlt kísértetével magára hagyott kastély szomszédságában, a Kígyó utcán az egyik házból ránk köszönnek. Mondanám, hogy a kerítés mögül, de az egyetlen elemnyi fémrács aligha nevezhető annak. Nincs járda se, pedig alig 50 méterrel vagyunk a nemrég térkövezett placctól, a templomtól szintúgy. Egy pataknyi árok választ el. Van úgy, hogy a patak tengerrel ér fel. Mit látni onnan – kérdem – mit látni?


Mert föntebb, a pincéken túl, a füves dombokról a Sajó völgyébe zuhanó sugárnyalábok keltenek feltűnést, zöldre locsolt mezők tagadják az őszt, derék sorokba rendeződnek a házak, élvezve a napfényt, ami a beígért eső helyett jött. A Mohosokon a délelőtt neszel, az alsószuhai kocsmában ismernek már, a völgyekből fölhallik a szarvasok bőgése. Ezeket a képeket teszem az emlékkönyvbe. És emberek szavát, akik így vagy úgy részesei a napnak. Vendégül látnak, örülnek a találkozásnak s én nemkülönben.


A szegények kutyái fáradtak, céltalanok és lassú a mozgásuk. Úgy néznek az idegenre, mintha már semmi sem érdekelné őket. Az én helyzetemben persze ez pozitív, békén hagynak. De képzeld csak el, hogy nincs különbség hétfő és vasárnap között, az előbbit nem lehet utálni, utóbbit szeretni. A gyerek udvarra kidobott bőrfotelt cincál szét, rozzant biciklin érkezik apa egy teljességgel céltalan útról. Szeméthalmokat fúj a szél, ha jön. Egy nagy öreg rádión szól a semmi, vagy ideahallik néhai Zámbó Jimmy a kocsmából: „…ugye, nem bántad meg?...”

 
 
túra éve: 2016
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20162016.12.19 09:54:58

Vulkán


„Tufa vagyok, mint egy Lokál-olvasó.”


Magyarpityuval a reggeli buszon zárt ajtók előtt tartunk megbeszélést. Múltbéli dolgainkba tekintünk bele. A jövőbe inkább nem. Inkább ne!


Ákos bá’ nélkül. Kinyírták. Jelnek ott a halott büfé. Nem is büfé, csak bódé már. Ott hagyták, hogy lássuk, hogy bánnak el. Mással is, velünk is. Ákos bá’ nélkül halott az ügy. A maradandóságé. A bizonyosságé. Nem iszom teát, nincs virsli sem. Nem jó így a világ. Oszival az elsőt emlegetjük (akkor még Ákos bá’ volt a cél, ott sötétedett be nekünk is), meg a pénzt, ami mindent megb… Jó, hogy itt vagyunk, hogy ez maradt legalább. A Vulkán. Ki is törhetne éppen. Illene rá. Ránk. A hamu meg a láva.


Az első hegyen Zoli megadja az alaphangot. Aurórát idéz: „még bevadulok néha, de kikészülök, kikészülök hamar…” Megint emlékezni lehet csak valakire, aki értett egy kicsit a világhoz. Dévényi Ádám a túlpartra sodródott csónakjával. Átmeneti Kabátban, cigivel a szájban dúdol egy verset, hogy…


„Ebben a körben már belevalóvá aligha válok, hát feladom


De ha van igazság vagy lélekvándorlás kapok új sanszot és bizonyítom,


Hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes


Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett”


Úgy vagyok ma, mint Tyler Farrar az idei Vueltán: csak el akarok jutni A-ból B-be. Semmi akció, emberkedés. A gerincen Lombrágóval. Erős, mint mindig. Egy perces technikai szünet nem fér bele, elviszi a hegyet simán. Lefelé azért jön egy egészséges futás, szponzori szökés, megyek önmagam után, elől. Előzök. Nem ér, hagytad magad! Salgó görcsbe rándít, Magyar-hegy visszahúz, ennyire (se) futja. Bányapuszta előtt, után a sárral ismerkedünk két régi ismerős társaságában, Cserehát 55, Merzse és hasonlók adják a témát és persze a Vulkán is, amely nem tör ki. Örök a kaldera, melynek peremén egyensúlyozunk. Beletörődés, megalkuvás…


„Még bevadulok néha…” A legendás Hanák-réti emelkedőn (egy apróbb görcs után) felveszem a mezőny tempóját, szponzor örülhet, mutatom magam. „…de kikészülök, kikészülök hamar.”


Királyrét Ákos bá’ nélkül. Kinyírták. A büfé halott. Nincs tea, nincs virsli. A deszkák beleroppantak az évtizedekbe. Valójában bírták volna még, a baltánál, szúnál rosszabb a szívtelenség. Tizenöt év. Tizenöt nap, alkalom. Ma is ünnep, ugyanaz a kötődés. Ahogy Oszi mondta, mi ilyen régi vágásúak vagyunk…


„Kegyetlen gyilkos, szívtelen tolvaj, lelketlen kurva együtt leszek


Ám hiába rejtem magamban mélyre, az érzékeny lelkem, felismered


Mert éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes


Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett „

 
 
Lókúti MikulásTúra éve: 20162016.12.06 12:49:14

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


További remek túrák, melyek megérdemlik az emlékezést. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket.  



XVII. Lókúti Mikulás 


Lókúti Mikulás (ürügyén…) 


A kultúrházban beszélgettünk először, mikor a tanács télapójára vártunk, aki amúgy Albin bácsi volt a Vájár utcából, nagy fehér szakállal, piros sipkában, de mi rájöttünk a cipőjéről, hogy ki is valójában és akkor már nem zavart a felismerés, mert duruzsolt a kályha és belül is valami, hogy a faluban ennek a lánynak van a legszebb szeme, ezt még akkor is állítom, ha közben azért a műsort is néztük, ahogy a mozgatható lépcsőn felsétáltak az óvodások és énekeltek Albin bácsinak, ő meg erősen pislogott, mert az unokája is ott állt a sorban, aki nem is sejtette, hogy a Mikulás egy átverés, azt meg pláne nem, hogy addig jó, amíg ezt elhiszed, amíg úgy jössz át a focipálya mellett a patakparton, úgy mész fel a falépcsőkön a temető melletti útra, úgy lépsz a recsegő deszkákra, hogy ez maga a csoda, ami megtörténik velünk itt a faluban, ahová nem mindig jut el időben a tej, de a Mikulás mégis pontosan tudja, hánykor kell megjelennie nekünk.


***


Arra jártunk, ahol szellemek burkolják lepedőbe az erdőt, amerre ellenőrizetlen határokon kanyarog a Gerence, ahol össze van rakva hátul a tüzelő, ahol falusi kultúrház színpadához tolják a falépcsőt és a falon már Karácsonyt köszöntik, ahol a cserépkályha melegénél olvad ki a kezünk, amerre jégre dermedtek a kerékvágások, ahol az erdő háta mögött kemény a föld és az is visszafagyott délutánra, ami nap közben kiengedett.

 
 
TEGYOT-TEDOTTúra éve: 20162016.09.09 12:53:32

 Nagy-Eged


A városra esik a pillantás, nem tűnnek fel a romló statisztikák, sem a rohanás. Mint kíváncsi házak összeráncolt homlokán az árok, olyan a kósza felhő az égbolton. Valamit mond, de nem hallom, állok a tetőn, valaminek a tetején és azt képzelem, ennyi a világ, egy dobbantó a nagy közös semmibe.


Amúgy kiemelném, mennyire jól eltalált a túra, mennyire ideális a nyárban az erdősült pálya, mennyire hibátlanul hozzák a rendezők a tutit. A legszebb rajthelytől a mesebeli Síkfőkúton és a váratlanul jó forráson át a hegyi befutóig minden adott, hogy otthon érezzük magunkat. Kértem őket, legyen máskor is szerencsénk, rendezhetnék minden évben, ott lennék a nyárban, ott én, lenne Egedről Eger-csodálás, lenne Bükki Kék-kanyargás és klasszik üdülősor, meg meleg is, de lombok alatt, meg víz, meg a legszebb lejtmenetek egyike a Sáfár-kúttal, és újra tó, tanösvény, hegy, barátságban otthon, ahová tartozom.

 
 
Erdőkövesd ChallengeTúra éve: 20162016.08.10 16:13:43

 A négy elem (Erdőkövesd Challenge)


 


Négy elem létezik, négy, ami meghatároz, négy, ami elkísér az úton. A szél, a víz, a titok és a bűbáj…


 


A szél, ami az árpaföldeket borzolja (The wind that shakes the barley), a szél, ami megérinti arcod, mikor a Nagy-kő monumentje feltárul egy fordulóból kikanyarodva. Tehénkolompok szólnak valahonnét, egyre hallani, mint kis harangok az Alpokban, fel, csak fel, sosem jövök le, megígérem, soha… a szél végigsimítja arcod, felszárít egy verejtékeret s talán a könnyet is, mit szemedbe csal a látvány vagy a születő érzések. Egyedül lenni lehetetlen itt, arra jársz, amerre a szél jár...


 


A víznek számtalan formája létezik. Az egyik kövek közt siklik, búvik, kanyarog, merészen átvág az ösvényen a völgytalp felé igyekezvén. A másik nagy sugárban tör a szabadba, rozsdás fémcsőből kibuggyanva oltja szomjad. Szegényes sorsában is életet hirdet, ad, folyton csak ad, akkor is, ha senki nem kéri tőle. Megint másik szélesen terül el a fák alatt, fodrozódó arcára írva a hely és állapot. A tükör ereje és a szembenézés ténye adja a hatalmát. Nem él vissza vele, azt mutatja, aki vagy.


 


A titok ott van az ösvények mentén. Fák odvában rejtezik, nagy bozótokban sustorog, borókák közt aluszik nyári délutánokon.


 „De ha a borókafáról remegő hangok elhalnak a csendben

A másik boróka remegése feleljen.” (T.S. Eliot)


 Ha erre jársz, kíváncsi leszel rá, a torony nélküli templom mögé miért bújt vagy a tónál, a megfáradt pihenőnél miért emelt zászlónak rudat. Ha visszaszögelik a kerítést, hová tűnik, kérdezed, de a titok elrejti a tudhatót. Merre kanyarog az utad, nem árulja el senki és semmi, csak kövesd a jeleket és éppen ott leszel, ahol lenned kell. Ahol várnak és nem felejtik el, hogy szerencsés utat kívánjanak neked.


 


A bűbáj a legveszedelmesebb elem. Észrevétlen van jelen, míg egyszerre csak tréfát űzni támad kedve. Délután kettőkor az erdőkövesdi sportpályánál két gyönyörű nőt vélek látni egy piros autónál. Színesen, sportolás után, amikor legszebb a nő. Később felhőket kerget egy fuvallat a Mátra felett, sipkát húzva a hegyekre. Estefelé meg ferde sugarakban fürdeti a falut, a két falut. Mindez nem magyarázható pusztán az érzékek aránytévesztésével. A bűbáj a legkiismerhetetlenebb elem. (The Ubiquitous Mr. Lovegrove)


 


(Inspiráció: Dead Can Dance)


***


Egy varázslat ez a túra. Más, mint a többi, szokatlan, mégis valahogy ismerős. Emberi gesztusok, mosolyok, pozitivitás. A rendezők rengeteg munkája észrevehető mindenütt: az útvonal gondos jelölése, a bozót- és csalánirtás, olyan utak járhatóvá tétele, amik máskor, más időben nem is léteznek. Támogatókat szereztek, a hegyimentők is jelen vannak. Elismerik a teljesítményt, biztatnak, frissítőkkel segítenek. Kedvesek. Egyszerűen csak barátok. Rájuk bízhatom magam. A táj elvarázsol, el lehet felejteni mindent, amit el akarok felejteni. Kiszakít a buta jelenből. Az útvonal egyszerre izgalmas és praktikus. Izgalmas, mert minden fordulóban feltűnhet valami új gyönyörűség. Praktikus, mert kisebb-nagyobb köröket tesz a két falu, Erdőkövesd és Váraszó körül. Kerékpárosoknak szintén ajánlom, kemény pálya, annyi biztos. A rajt-cél tökéletes helyen van, a hangulat egyedi és magával ragadó. Engem már tavaly megvettek, ezúttal csak tovább mélyült a kötődés. Köszönöm ezt a napot, az élményt, az emlékeket. Ha valami másra vágysz, ha igazán találkozni akarsz a Természettel, akkor gyere Erdőkövesdre és éld át ezt a csodát.

 
 
Börzsöny Terepfutó / KirályrétTúra éve: 20162016.05.12 16:20:12

„…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


További remek túrák, melyek megérdemlik az emlékezést. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket.  


XV. Börzsöny – Királyrét 30 



Valaki átrajzolta az eget. Kékebb lett a kék, csillogóbb és frissebb. Hozzáigazította a füvek zöldjét, az árnyékok élénk játékát. Küldte a patakban a vizet új cél felé, hogy megtalálja kő és kő között az igazit.


Valaki átrajzolta az eget. Kézi erővel, egymaga. Óvatos sminket készített a napszem köré, hogy kiemelje a fontosat. Köré gyűltek a jóidő-felhők, lármát csapva hívták a végtelent.


Valaki átrajzolta az eget. Tavaszra alkalmas, meg lehet nézni. Lehet büszkének lenni rá és írni bele verset, rajzolni szárnyakat a hátára, elérni, rájönni, megfejteni.Beleszerettem a fénybe, ami sugárzott belőle, beleszerettem a törődésbe, a színeibe, a sóhajába, a történeteibe. Bölcs előrelátása és mérlegelése ámulatba ejt, ilyenkor bármit elhiszek, leginkább bármit…


Elengedi a kezem és kékre vált minden jelző, mehetsz felfelé, elemelkedhetsz a földről. Kiiktatja a gravitációt, észre sem veszem, oldja a félelmet, a szorongásnak ajtót mutat. Összeszed. Egyben vagyok, a rendszer működik, pulzál, lélegez. Csak ő kell és ellátja a funkciót az összes alkatrész.


Én tavasznak láttam, nyárnak, mindannak, amiről beszélni érdemes, aminek hinni lehet, ami látvány, illat és zene. Ami tó és ösvény, mely kanyarog egyre a szív üres kamráiban, megtalálni vélve azt a fikciót, ami elkíséri holtáig.

 
 
Mecsek 50/30/15Túra éve: 20162016.04.29 07:41:24

 Maradványok (képek a Mecsek 50-ről)



 


Az utolsó parkolás


Kicsit nehezen állt bele a pozícióba, pöfögött, mi lesz már, mondták, mi lesz…  A háromszögablakon a szél nem sípol, csukott szemű estékbe burkolózott. Eleinte várta, hogy visszatöltik az üzemanyagot, várta a gyerekeket a hátsó ülésre és a nőt óvatos lépteivel.


Vakmerő árvacsalán volt az első, aztán a kúszónövények is megindultak látván az ellenállás hiányát. Belenőtt a bokrokba vagy azok bele, nézőpont kérdése. Innen nézve egészen más az út.


                                                                                      


Apa az ÁFOR-kútnál 


Apa az ÁFOR-kútnál eltűnődött, van-e olaj még a gépben, mely megszünteti a recsegést, hagyja a csapágyban a golyót, ne vesse széjjel az erő. Apa az ÁFOR-kútnál műanyag palackban kapta az olajat, örökké tart, olvasta az Estiben, örök anyag, ha elveszik, megkerül, nem oldja sem eső, sem fagy. Soká tartott, míg apa jött, az ÁFOR-kútnál lassan telik az idő, tankautó, autó, tank, sapka, minden olajos, mint az élet, büdös, rossz ízű és még csak nem is örök.


  


 


Prince 


A test, akár az összepréselt PET-palack, elszenvedi a továbbiakat. Tűri, hogy föld szóródjon rá és bogarak másszanak az üregekbe.


A lecsupaszított hangok eljutnak oda, ahol felértékelik e tört aranyat, szárnyban végződő idomok adta lehetőségeket vetnek fel és dobnak sutba. Bíbor eső hull az emlékezés földútjára, új generáció születik, hogy lássa, láthassa a hajnalt. Pedig tudjuk, hogy semmi se lesz megint.


Egy virág bólint rád, ahogy fekszel. Az utolsó húr. Beleszakadtál. Árnyak hercege vagy. Rockhard in a Funky Place.


Prince (1958 – 2016)


 


 


Komlói anzix 


Idesírnak a gyárak, az otthagyott üzem üzen. A kéményekkel eldőlt a büszkeség. A helyi járat még kijár, felszálló nincs. Leszállóág. Téglaszínű arcok, kopottbarna téglák. Lebontott életek. Bányajárat a keserűsben. Olykor azt hiszem, megint elmegyek Zobákra és előjönnek a vájárok, szénporos reggelbe köszön a műszakot jelző csengő, ott lesz a tegnap és kezet foghatok vele. Nem adjuk olcsón a véget. 


 
 
Szuadó 40/17Túra éve: 20162016.04.05 14:33:43

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


További remek túrák, melyek megérdemlik az emlékezést. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket.  



XIV. Szuadó


Felébredt a völgy. Csillagvirág, kankalin, tüdőfű és májvirág nyílt, megkésett hóvirágok bólogattak rá, az ibolya a létező legszélesebb színarzenált vonultatta fel az üdvözlésre. Blue on blue, lehetett együtt örülni a széllel, vinni, szórni szét az illatot, bódulatba kergetni korai bogarak tömegét.


Egy patakparti telken az autóroncs körül virított az a kék virág, az a bolondos kis futó, mely az élettől eltávolodott lelkekben is tüzet szít vagy jobb megoldás híján elfedi a szégyenszemre előkerült rozsdát. Gyerekhangok, kalapács és kapák, gereblyék munkája, a tavalyi avar sercegése a Szentkút csöndjével együtt kísért. Az összedőlt szerszámos bódé és a hiányos kerítés sem szúrt szemet, élő árnyalatokba költözött az Új.


Belélegeztük az édes étert és legott álomba szenderültünk. Odajött a virágillat, odajött a köveken lesikló vízről a fény, a dűlőutak közönséges bája. Ültünk egy mohos padon az óriás kertben, a kisrádión csupa régi zene szólt, gondosan eltekertük a híreket.

 
 
Népek TavaszaTúra éve: 20162016.03.23 13:45:33

 „…Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv amellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveket fel is sorakoztatják. Akkor van vége, amikor vége van.”


(András László: Egy medvekutató feljegyzései) 


Népek Tavasza


Egy napra tél 


Mint régi szerető, ha megjelenik egy napra. Felhív, hogy itt van a városban, idegesen csörög a telefon. Váratlanul ér, akkor is, ha az előrejelzések szerint így kellett történnie.


A havazás akkor is az, ha a vége csak víz. Felül hó, alul semmi, mi az? A Királyasztalon fázik az emlékmű. Rumcájsz zárva tart, biztosan Jičínbe ment. Mindenki kedves, elengednek. A Gulicskára menet virágokat gyűjtök egy gépbe, emlékül a télnek vagy a téltől, a dolog nem tisztázott. Lillafüred állomás következik, s vele az emlékezés. 


Egy nővel ülni egy kávézóban Lillán, beszélgetni apróságokról, egy kicsi asztal mellett kavargatva teát, kávét és a jövőt, mint létező dolgot szemlélni, kézzel foghatóan őszintén és érdeklődve. Egy nővel Lillán, mikor a legtöbb vendég hazament s a fázós buszsofőr járatja a motort, aztán elindul üresen.


A tóra is rászáll, ölelgeti, szórja a fehéret, mely fentebb marad is. Mára biztosan. Baráti viszonyok, Csókás hangulata, Béláék gondos házigazdák. Jó odaérni, érni valahová. Aszfaltcsíkon a hegy felé, enni kell, menni kell. Előttem Jámbor az erősödő hóesésben, aki szerint nehezebb így az út. De hiszem, hogy fehérebb, tisztább, látszik minden nyom, a lépések követhetők. 


Egy kis kávézóban mondani neki, hogy „régóta foglalkoztat a szeme színe, ma sem merem bevallani magának, miért.” Egyre töprengeni azon, hogyan fejezzem ki a dolgot.


Az író kövénél emlékezünk, amihez sem szónoklat, sem utasítás nem szükséges. Magunknak, magunkért történik. A havazás nem szűnik. Bár az utóbbi időben elhanyagolt, nem válaszolt a megkeresésre, most jelen van. Öröm létezni benne. Nem törődni a holnappal, nem kapcsolódni a tegnaphoz.


Egy nővel Lillán, a tó és a kastély felett, várni egy szóra, hallgatni is, várni, hallgatni, nézni csillogó szemekbe és tudni az igazat, az ünnep itt van, hol a teát, a kávét kavargatva valami megviláglik, az ünnep a találkozás, a szavak, egyszerű, közönséges szavak.


Lefelé menet a feladat rendezni a mozgást, gondolatot. A kettő összefügg, s míg ezen kapcsolat pontos képletét fejtegetem, egy dal szól a belső adón. A haladás kísértete ez, ezredszer ugyanaz a reflex, ezredszer is működik. A kökörcsinek kissé kényelmetlen mozdulatlanságban, a somra vastagon rakódott a fehérség. Álomtáj ez, világnyi szemekkel. A végén már folyik, kódolt eseményeken túl a cél közelít, ahol együtt csodáljuk azt, ami Fent maradt. Egy napra tél.


S míg hozzák a számlát, tudom, valójában minden ki van fizetve, az életemet is kifizette ez a nő, aki eljött velem Lillára és a végén felültünk az 5-ös számú buszra, ami lehozott a csillagokból a városba.


Mint régi szerető, ha megjelenik egy napra. És pontosan tudom, hogy még mindig őt szeretem.


 


 

 
 
BarcikaTúra éve: 20162016.02.15 11:03:25

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.” 



További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket. 


XIII. Barcika


„Elcserélném én is plafonra a padlót…” (Auróra)


Levitt a sárba a délutáni járat. A nekézsenyi buszfordulóban még elhittem, amit később több fórum is cáfolt: van esély. Sárba rángatott a lejtő, a lepusztított, az örökké nyúlós, a mintagyereknek aligha nevezhető. Lendületből érkeztem az erdő felől, aztán jól pofán vágott. Visszakézből, ahogy illik. Órákkal korábban felfelé is hallgattak már a fegyverek, de ezután teljes lett a csend. Mozdulnom nehéz. Legfeljebb, amennyi megy emlékezetből. Belecsonkult a lélek a téltelenségbe. A fenti hó szottyos, másutt meg nincs. Kifogyott belőle a varázs. Aztán még sötét is lett, zavaros, mikor és hogyan, de lett. Elolvadt a napfény is. Kibetűztem még az égről, hogy no future, aztán bealvás, holtsápadt lámpafolt. Ha valóban látnék, azt kéne regisztrálnom, hogy halomra dúlták az erdőt, mindegy a sár, csak folyjon, már nem kell az út, nem kell semmilyen út sehová, se ház, se szomszéd falu, se hegy, se űr felé. Halj meg, ha akarsz, játssz a sárban, süppedj bele odáig, hogy már szólni se tudj! Nehéz lesz az ébredés. 


A sportközpont nyugalma kínál menedéket a nap végén. Találkozások, meglevő és fontos kapcsolódási pontok. Jelen vannak a sárból jöttek és akik kisegítették őket onnan. Akik élményt kínáltak és megértőnek mutatkoztak az érkezővel. Ózdra menő vonatok, töriszak, a legjobb debreceni orvos, fagyszünet, németországi munka, kígyósház... mindezekről szó esik s közben élménnyé nemesül az egész.


 
 
Télies Mecsek/Hó-PITE/Téli MecsekTúra éve: 20162016.01.12 09:13:52

 










„…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.


További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket. 


XII. Télies Mecsek


A tél átmeneti halála


Mintha nyolc emeletnyit zuhant volna. Szétplaccsant, folyt mindenfelé a lé, jeges lötty lett az egész. Pár zug maradt, ahol még hónak nevezhető. Pont ott, ahol a szarvasok járnak. Óvatos átkelések, ideig-óráig kivehető nyomok és lélegzetnyi csend. Víziramlás erejét vesztett jégháló alatt. Iszony a végtől.


Nehezményezném, de nem kérdezi senki. Próbálom tartani a gonddal megszerzett időt. Görcs, erőtlenség a társaim, szinte barátok, kikényszerítik a vallomást: hiábavaló.


A Misina felé már nem lehetek nagyvonalú, minden lépést át kell gondolni. Valamennyi izomnak, szervnek külön története, sőt lelkivilága van. Meg kell győzni őket arról, hogy akarják a következő stációt. És most elszabadulhat az elme. Elszakadt minden lánc, nincs metódus a féken tartására. Itt a pillanat, hogy bevalljam magamnak: félek. Most szembe jön az összes megválaszolatlan kérdés, a rejtett és feledni vélt ügyek. És itt a perc, mikor egy nő, mint orvosság kezd hatni és csillapít némely fájdalmat, mellékhatásként előidézve közben a szédülést, kettős látást és pillanatnyi eszméletvesztést.



 
 
túra éve: 2015
Téli ZemplénTúra éve: 20152015.12.10 13:12:45

  „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”



További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


X. Téli Zemplén


„…és ahogy felfelé eltûntek, csak a szellemjárat nyikorgása maradt.” (Sánta Kutya)


Fenn maradt a hegyen a köd, nem akarózott lejönnie. Érthetõ, a jelenlegi konstelláció nem kedvez a távollátásnak. A drótkötél engedett, fél négy lehetett, lélek se jött, hogy a semmin át sikoljon a semmibe. Félelmes dolog. Épp itt jutott eszembe, üdvös lenne elhallgatni a fájót, elfedni a gyengeséget. Betakarózni egy fehér lepelbe, nem baj, ha nedves, ha mindenrõl csurog is, csak bújtasson el, rejtse arcom, felejtsen el, veszítsen el, ha lehet, örökre. Akár az üres kabinok a felvonón, egy kötélen függve a létezés felett.


A sportközpont mellett ösvény vezet a város felé. A benzinkút és a hipermarket fényei szólongatják a sötétet: jöhetsz már. A köd fenn maradt a hegyen, láthatóvá válik minden. A város, mely belefáradt az állandó dacba. Szeretni akar, nõ és férfi lenni, úgy tenni, ahogy a szél tesz, súlytalanná válva forogni körbe, amíg csak bír.


Lejjebb ereszkedve temetõ mellett visz az út.  Lakótelepek állnak hátat fordítva az égnek, az elkerülõ út elkerüli a fényt, nyomorból van a tél is, mely nem is az. Ez a valóság, kétezer-tizenöt, Magyarország. Nem kapunk felmentést.

 
 
Őr-kő – Bél-kőTúra éve: 20152015.11.04 08:58:09

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


VIII-IX. Barangolás a Keleti-Mátrában / Õr-kõ – Bél-kõ



„Miért múlik úgy minden nap mintha az utolsó volna,

Miért álmodsz úgy mindennap mintha mindig éjszaka volna,

Mintha mindig éjszaka volna?” (Tátrai Band)


Pára-párnái alatt az este aludni készül. Elébb virraszt kicsit, mint a holtak felett szokás, kik röviddel ezelõtt még lélegeztek. A nyújtózó utakon a sár megdermedt, vörös-sárga levélsokaság, egy-egy helyütt beterítve az utat. Lábnyomainkra tapad az elmúlt idõ, mindent másnak lát, mint ami. Ösvénybõl kígyó, ágakból kapaszkodó kéz lesz, a galagonyabokor egy háló, melybe az arra járó beleragad.


Az õsz bukásban szép napjai zajlanak. Elõremozdul a pályán, mely kijelöltetett neki, tudván a véget, az elkerülhetetlenül feléje közelítõt. Mikor gyerek voltam, féltem tõle, mondván, a színek csak arra kellenek, hogy a haláltusát látvánnyá fokozzák. S most tudva a tudhatót, mûvészetnek gondolom, halni így is lehet, sõt, így szabad igazán. Tudni, hogy vége, de élni az erõvel, e tudás birtokában lenni szépnek, túl szépnek ahhoz, hogy bárki is elhiggye a mulandóságot. Hivalkodni a halállal s az újraszületést hirdetni. Színes sikolyokkal távozni e világról. Ez a mûvészet, ami iránt nem lehetsz közömbös, gyûlöld vagy imádd, mindegy, kavarjon fel, törjön össze benned valamit, lázítson fel, idegesítsen vagy fokozza õrületté a benned rejlõ kételyt. Mitõl lesz jobb az elmúlás? A tehetetlenség vagy a túlbuzgóság? Adni vagy elvenni? A lényeg a sokszínûség, áramütéshez hasonló sokk, ordítani bele a Teremtõ arcába, hogy: rohadék! Utálj vagy vess meg érte, én látni akarom az utolsó képet, ezer színben, ezer õszi színben lakni, ezer lángoló foltot látni az élõn, ezer elhamvadt tûzrõl szállni a füstöt. Ahol ég valami, ott hamuvá lesz elõbb-utóbb minden. Ez az izzás van az erdõben most, e csendes napok teátrumában, ahol nem zavar, siettet szél vagy esõ, nem kísért a fagy még. Jóllehet idõben elkezdõdött, a várható befejezés elhúzódik. Ennek ez a rendje, okosan lett kitalálva. Megadja a módját. A sárgásból vörös, cserszömörce-szín, aztán szürkébe szakad, savanyú szagú utakat képezve, ziháló sorokká alakítva a gondolatokat. Mikor volt ilyen felszabadult és õszinte, ennyire gyermek, aki kacagva int búcsút, ennyire égre kiáltó, ennyire merész ?


Az este jõ, befed élõt, holtat, elrejti a színeket, altat, dúdol is mellé valami édes melankóliát. Hagyja, hogy lelassuljanak a folyamatok. Mikor majd a köd felszáll, nyújtózik egyet és halódik tovább. Lassan, méltósággal, ahogy illik.

 
 
Visegrádi-hegycsoportTúra éve: 20152015.10.12 15:28:43

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


 


További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


 


VII. Visegrádi-hegycsoport


 


A mélyút felkísért a faluból, a kilátást a fentiekre bízva. Elhagyott telkek romkerítésein az idõ áthatol, rozsdapergés hivatott jelezni a mulandóságot. Mindent benõttek az ágak, a bódé összedõlt. Nincs már funkció, amit elláthat, a lakat mégis természetellenesen kapaszkodik a kapuba. Rábízták az õrzést, hát teszi a dolgát. Ki lehetett, aki utoljára hazament innen? Mit gondolt a holnapról? Az akkori holnapról, ami mára múlt, megtörtént, mégis ismeretlen. Gyalog ment vagy várta egy autó valahol? Tudta, hogy nem jön többé vagy csak így alakult? És a kulcs, a kulcs megvan-e még? Egy sors, egy élet kulcsa, a lakaté, mely példát mutat. Értelmetlen mégis nagyszerû ragaszkodásét.


 


Délután esni kezdett, az õsz egyértelmû jeleként. Nem vadul, viharral, nem hirtelen, dühöngve. Az az idõ elmúlt. Ázott az erdõben kanyargó ösvény, rabszolga nevû, elvitt a hátán. És elmosódott végül az összes nyom, nem maradt más, mint halvány emlékek kusza szövedéke.

 
 
IV. Béla emléktúra a Bükkben (Hit Pajzsa)Túra éve: 20152015.09.15 09:50:20

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


 Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


VI. IV. Béla emléktúra a Bükkben


A nõ elmúlt negyven, mosolyogva köszön hellót. Megengedheti magának, szerelmes. Kézen fogva sétálnak a réten az emlékmû felé, elnyújtózó délutáni fényben. Az elérhetõ legnagyobb rend. A vasárnap titkos receptje a feledésre. Ha erre jönnél, te is bizonyos lennél benne, a túlélés ideje ez. Virágzásé, túl a pokoltûzön, a vízözönön. A negyvenen is túl. A nõ hellót köszön és arra gondol: milyen jó, szerdáig maradunk.


Árnyakkal ereszkedünk egy völgyben, magasság és magasság közt. Gondolatainkba merülünk, a hallgatás okos társ. Mire elérjük a Nagy Törést, már látjuk, az ember mindig felfelé igyekszik, s minduntalan alant találja magát. Alkot, s mit teremtett, lerombolják. Törekszik, s visszahúzzák. Csend van. Elmúlt évszázadok kapaszkodnak a fákba. S valahol az idõn túl egy király siratja elveszett népét, akik letértek az általa álmodott útról…


 
 
Kőről-kőre a BükkbenTúra éve: 20152015.09.15 09:49:03

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


 Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


V. Kõrõl-kõre a Bükkben


Nem tudom, ki álmodott egykor focipályát a Száraz-völgybe. A kapufák még a helyükön, de a keresztléc sehol, a százas szögekig érnek a füvek. A lámpa kóstolgatja a fél-sötétet, szikla serceg, tíz fok, ha van. A vasgyáriak forrása messze, villanyoszloponként számolom az idõt. A patak rohan Ómassára, mintha a buszt kívánná elérni. Az oszlopok elfogynak, megállok. A víz dõl a fémcsõbõl. Iszom, mosdatom arcom. Élek.


Csillagokra támaszkodik az öreg este, úgy közelít. Ha minden jól megy, beérjük vele. Fenn a ház fényei adnak támpontot a jelenhez. A romok hallgatnak, nem szokásuk a hangoskodás. Ide tér meg a test és az elme, mikor túlzottan fáradt a további úthoz. A szobában hatalmas szöcske, az autó lámpája beletúr a feketeségbe. Mindent láttunk, amit érdemes volt, indulunk haza.


 
 
Lássuk a medvét!Túra éve: 20152015.09.11 08:39:13

Lássuk a medvét!


 


Egy tökéletes túráról írok. Az útvonal varázslatos, az Északi Zöld vadregényessége, a múlt emlékei (földrajzi és történelmi értelemben is), egy lényegében új turistaút felfedezésének élménye mind-mind részei voltak.


Külön szólnék a rendezõk munkájáról. Ez tényleg rendezés volt, nem térképrõl kijelölt, 10 perc alatt összedobott tucatmunka. Felújítottak, létrehoztak egy lényegében nem létezõ jelzést, annak minden nehézségével: tereplépcsõ kialakítás, bozótirtás és hasonlók. Különbuszt szerveztek a rajtba. Beszervezték a Bükki Nemzeti Park dolgozóit. Ipolytarnócon és a Baglyaskõ látogatóközpontban is mindent megtettek, hogy otthon érezzük magunkat. Eligazító emberek segítettek a tájékozódásban, a ZÚTE tagjai is lelkesen biztatták a túrázókat. Az ellátás bõséges és különleges volt. A medve-koncepció alapján például medvesajtot és medve formájú mézeskalácsot is kaptunk. Aranyos… Sok-sok munkát fektettek bele, ami látszott is. Kíváncsiak voltak a véleményünkre. Íme: egy tökéletes élményt nyújtó túrán vehettünk részt.


Az egyetlen negatívum sem a rendezõk hibája: bántóan, méltatlanul kevesen voltak a jó idõ ellenére is. Szomorú, hogy ennyire kevés embert mozgat meg egy kreatív, izgalmas, gyönyörû és hibátlanul megrendezett túra. Elgondolkodtató…


Csak remélni tudom, hogy a jövõben is megrendezik a túrát, ez a táj megérdemli. És a rendezõk is az elismerést. A magunk részérõl ezért is vettük bele a túrát az Északi Szivárvány túramozgalomba, és jövõre is igyekszünk valami hasonlót kitalálni. Kedvenc rockzenei blogom a legjobb albumokat a Must have jelzõvel illeti. Én is ezt tenném ezúttal.


 


 
 
Abaúj - Hegyközi teljesítménytúra/Körbe-körbe a regéci várvölgybenTúra éve: 20152015.09.08 09:28:16

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”



 Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


IV. Abaúj-Hegyközi teljesítménytúra


Megégette magát Gergely, a hegy. A Nap jobban bírta. Õszi lombhullást idézett, pedig senki sem írt senkinek, fõleg nem szerelmes levelet. Mészbe mártott ecsettel jelölik meg az utat, eltûnik hamar, de az alkalomnak tökéletesen megfelel. Rokonok lettünk e tájjal, e szenvedéllyel, a helyiekkel, a patakokkal, mik simogatják a köveket egyre. Még e száraz évszakban is. És még e nehéz dilemmák közt is, hogy akarod-e a szépet, kell-e háborúban az írás…


A történelemre toronydaru emel falat, a romok belesikoltanak az erõszakba. Még látom a távol Onnan. A leguruló köveket is látom, miket nem fog habarcs. És úgy jó nekik…


Edit komoly szervezõ, a családban mindenki a helyén. Tudják a titkot, hogyan kell adni. Mikor értelmet, élményt mondok, az ilyen napok jutnak eszembe.


 


 
 
Mecsek 600-as csúcsai (52km) / Mecsek 35 / Tubes 20Túra éve: 20152015.08.31 15:32:45

„…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


 Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


III. Mecsek 600-as csúcsai


Mecsextrém. Bírni erõvel és kedvvel. Amíg a szív dobog és visz a láb. Az erdõ kabátja viseltes, torka száraz. Ezzel együtt is kellemes házigazda. Marasztal, hosszú a látogatás. Ismert az út, van alkalom a nosztalgiára. Emlékezni csak lassan lehet, hagyni, hogy elõjöjjenek a képek, a múlt megelevenedjen újra. Mecsextrém. Elég egy emelkedõ az elbizonytalanodáshoz, egy rét a hõgutához. Misi, Szilárd, Edit, Edina, Emil, Józsi… és még sorolhatnám. Barátok. Már ezért megéri eljönni. Ebben a folyton változó világban egy kis állandóság. Jó tudni, jó hinni benne. Bennük. Amíg a szív dobog és visz a láb.

 
 
Pomáz Körül-belülTúra éve: 20152015.08.28 13:37:40

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


II. Pomáz Körül-belül


100 and rising. Hõhalált haltak a tervek. A csobánkai síkon a Nap ellenében jelentõs veszteségeket szenvedtünk. Szenteltvíz kellett ide, mint a Szabó bakternak. Az is csak annyira volt elég, hogy kivédekezzük a hátralévõt. Látvány akadt bõven, ismert-ismerõs, közeli, mégis új. A Bükkös-pataknál állt meg az idõ. Sziklák és csend, ezüst fák és a kék ég láthatóvá tették, mi az értelme a dolgoknak, mit keresünk és találunk néha. Ez a szerelem jelentése. Nem néztünk a Napba, megadtuk magunkat a helyzetnek. Jelek példás rendje vezetett, így értünk célt végül, mikorra engedett a szorítás.


 
 
Erdőkövesd ChallengeTúra éve: 20152015.08.26 14:57:06
„…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”

Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.

I. Erdõkövesd Challenge

Elrejtett végül az erdõ a forróság elõl, medve-legendák és fehérré mart sziklák adták a témát, források a vizet, az életet jelentõt. Félúton beleolvadt az aszfaltba a cipõ nyoma, égett és égetett, el merte mondani mégis: jó, jó veled. Túljutottunk a hõhatáron, sokáig hordott hátán az út, mely kanyarokba írta az évszak üzenetét. Az este csigavonalban vitt oda, hol vártak, akadt élelem, jó szó. Az úthoz alkotó emberek nyújtottak hibátlan hátteret, akik ismerik falujuk ezer apró titkát, el nem árulják, adják a kulcsot és engedik, hogy felfedezd.
 
 
Patai MátraTúra éve: 20152015.07.27 14:38:48

Keddves lányog és fijjug!


 


Mostan meggint levélirás által kezdeg nektekk. Az elõszõ pár évbenn nem iggen jelentgezdem egy ballul sikerült girándullás miatt. Kirándullt a bokkám futázs közbenn és a rendõrrök elgaptak. Asz úgy volt, hoty a Piszok Alfréd (aki mindégg gavarja…) azt mondá negem a Négy Viddám Hullarabló nevû hejen, hoty: - Fijjam, teneged pénc kell. (honnan tudja esz mindég?) Gyere vellem a bankba, aztán lesz pénszed. Mondom: - Maga egy pisszog, minek adnna bénct? Mire õ: - Mer segítesz negem, én is teneked. Erre ityunk. Itunk, így delt asz idõ. Éjféll elmúld, mirre odaérénk a bankkhoz. Már zárva találáng. Mondom: -Freddy bátyám, szárva van. – Hát márr esz is gond neged? Nyizsd ki! Kinyitám és mek lett a pénc is, de ekor megjellenteg a rendõrrök. Itt dörtént a girrándulás. És a Pisszog Alfréd jól elsliszolt, nem segíte semit sem. A fene asz ilyen emberrt, mék jól viszaadom nekki.


 


Az idéllet után unalmassan telt asz idõ. Mivel kiráj izs voltam egygor, hád igénnyes leddem, meg a hírreget is szereddem volna tudni. Fiszettem ety kis bénct a szintén hosszaban odd tartózkoddó Düsskés Vannegnek, hogy szereszen egy újsákot. Ebben az újsákben  írtág, hogy enkem geresnek. Mondom, megvatyok én, bánadomra. Giderrült, hoty az újsák pár hónnapos. Jól szájba vertem a Vanneget, mek viszagövetelltem a pénc felét. Erre hosza egy könnyvet is, hoty ne gelljen fizetni, mer õ aszt már rék elitta. Úriemberr vatyok, hát elfogadám. Ebben a gönyvben olvastam, hoty Djöndjöspattán (micsoda név esz?) lesz ety túrra, hol felmérrheti asz ember az erejéd.


 


Migor újra szabadd levegõt éresztem, hát eszembe juta, hoty ezt a Piszok Alfrétot elõvesszem és jól mekkérdeszem, mér nem segíte nekem. És aggor ety ötletem volt, elmetyek asz erõbróbára, amit a könyvbenn láddam és meklátjug, elégg erõs és gitartó vatyok-e a Fred elkapásárra. Mer esz iggen veszélyes 1én.


 


Odaérreg a Djöndjösbattára, hát mondák, hoty neveszés kell. Megporzongtam, az ütyész is aszt kéri mindég, nevesze meg a bûntársaid. De it csak magamat kelle mekneveszni. Elindulék, nagy iszadás volt az elõszõ esti essõ miatt, de sieték erõssen. Odaérék egy ellenõrszõ pont nevû hejre. Mondomm, itt baj lessz, merd egyenruhás embereg álltak ott. De eszek az egyenruhások csak adának egy pélyegzést meg ételt és ittalt is, bár rum nem vold benne. És mosolyogtak etyre. Biztos, nem issmernek ezek. Esgüszöm, hoty jobb volt esz, mint a Bolondsák-szigeteken, ahhol girályi minõsékben voltam. Mer ott mindég pikkelyezés vold meg ott vala a Gombperec nevû, aki hídlakó. Itt se pikkelyezés, se Gomperec, csak a finomságokk.


 


Sog hegy gövetkezett ezudán, mek ellenõrszõ pontog hasonló etyenruhásoggal. Mind nevetteg és adának viszet meg limonáddé nevû szõrt. Esz iggen jól esett, pedik nem lehed tõle berúkni. Menék csag, de a meleg ojan volt, mint Szumátra sziggetén, ahol egy csembészhajóval járttam egykor. Aztán kisütödd a nap is, hoty mék neheszebb legyen.


 


Egy Sippi nevû, akinek két gerékkel kevesebb volt, mer egy pár gerék nevû eszköszel jára a hegyekben, eccer aszt mondá, léteszik egy Galapátsos Emberr, aki fejbe vág a hetyen, és nem pírsz tovább meni, úgy elvesszi az erõd. Na, én ilyet Friskóban láttam, de asz utcasarkon állt és ólmosbot volt nálla. Eszen gívül nem asz erõt vette el, hanem a pénsztárcát és asz iratokat. Gontoltam, ha etyszer ilyennel találgozom, hát jól elveszemm az ólmos potját, aztán mehed a Naty Fõnökhösz szerezni iratogat, ha van bénce, mer tõlemm nem kap, az biztos.


 


De én montom negtek: enek a Sipinek ikaza volt! ( asz ékben most isszig ránk ety jót.) A Galapácsos Ember léteszik! Asz úgy volt, hoty jó tempóbban menék a Havas nevû hetyre (milyen ostopák eszek a dérképészek, hoty ilyen neveget adnak, mer egy centi hó sem vala fenn, de mék csak a hiddeg sem jöt.), amigor etyszer csag ott terme a magáról elneveszett Kalapátsos Ember. Úgy vága fejbe vaty hatszor, hoty mek sem bírtam mosztulni, a lábam nem agart otébb lépni. Ollyan volt, mind amikor ety kisebb nészeteltérés alkalmával a Tüskén Vanneg az asztal alól mekragadá a lábam. De aszt jól orrba rúktam. Eszt a Galapátsost nem lehetett, mer eldûnt, csak asz erõmet vidde, de aszt deljessen. Csak állék odd dermetten. Nem vatyok babonnás, de esz mégiscsag valammiféle átog lehetet. Hiába göptem minden éktáj fellé, nem dûnt el asz érszés.


 


Lassan öszeszedém makam, nézék hádra a Kalapátsos miatt, de már nem vold sehol. Vánszorgám dovápp, és vízzel is locsolám makam a hegy aljában. De nem szendelt vísz volt asz, csak vas volt bene. És idd szerencsémre dalálkoszám Gombi nevvû tzimborával, aki ety régi girándulló. Õt gérém mek, hoty segítsen be a tzélba. Mire õ mene elõll és beszélgeténk. Említénk Döme nevvû közös barátot, aki egy másigg villágban járja asz utakat már. Ha volt esze, mekbeszélte a Szent Péterrel, hoty egy kicsit hûvöseb világba gerüljön, mer itt a foróság már elviselhetlenn volt. Felkeresénk egy forrázst mék, hoty lehûtsük magunkkat. Esz a Gombi nagy seggítséget tett, és még mosolyga is gözben. Megköszöném neggi, amikor beérénk.


 


Idd egy Hoffmann Ádám nevû úr (aki biztos ety lord, ojan udvarias) gratulállt. Valópan naty dolog, hogy mekúsztam a galandot. Na, gondoldam, nem elék esz az erõm a Piszok Alfrédhosz, mer asz olyan ravasz, hogy még a Galapátsosnak is ellopja asz eszköszét, azt nézheti magát. Ingább hagyom most, de eccer úgyis elkappom õd.


 


Aszért fogám a levélírráshosz, hoty tudjátog: a Kalapátsos Ember léteszik, és bárgit elkap a hegyen, ha úty akarja. És mikor natyon erõssen süt a Nap és repett a föld, a füveg elszáradtag, és felfelé mész a Nagy Hetyre, akkor eljön és gíméletlenül fejbe vág. És aggor átgondollod asz ekészet, hoty mineg is mentéll oda.


 


Kelt mint fent sajátúlag, úgyis dudjátog ki:


 


a Véemm

 
 
JádeTúra éve: 20152015.06.23 13:18:52

Jáde 25


 


A korábbiaktól eltérõ véleményt szeretnék megfogalmazni a túrával kapcsolatban: én remekül éreztem magam. A fizikai kihívás mellé kiváló szellemi is társult: folyamatosan olvasni a leírást, nézni a város- és turistatérképet, idõnként megerõsítésként még a tájolót is. Ezek alapján (meg némi rutin segédletével) végig tudtuk követni az útvonalat, illetve egyszer nem pont ott sikerült mennünk, ahol kellett volna, de mindvégig tudtuk, merre járunk. Egyetértek persze azzal, hogy némi szalagozás vagy táblázás a kritikusabb helyeken nem ártana, de így is élvezetes volt a dolog. Az útvonal szinte 100 %-ban ismeretlen volt számomra, nagyon tetszett Fûzfõ maga, a kerékpárút Szentkirályszabadja és Almádi között meg az üdülõtelep a végén. A rendezõk lelkesek, kedvesek, látszik, hogy szívbõl csinálják. Mindig is díjaztam azokat a szervezõket, akik a lakhelyüket és környékét akarják megmutatni másoknak. A rajtidõ remekül eltalált, nyári nappali túrának szerintem erõs lenne, még délután is iszonyú meleg volt. Izgalmas kihívás volt, érdekes helyeket ismertem meg, pedig a környéken már sokszor jártam.


Összességében nekem nagyon tetszett a túra, az agyat is megdolgoztatta, nem csak a lábakat. Tájékozódási jellegû volt, az igaz, de én imádom az ilyen kihívásokat. Köszönöm szépen a túrát.


********* 


Nyáreste Fûzfõn 


Gyártelepen a rend, mint megszokott holmi van jelen. Virágos kedvû utcák, magukért jótálló házak és az állandóságnak még megmaradt cserepei. Összerakható belõlük a múlt egy kedvünkre való része. Olyan kor, amelyben éltünk, s már nem fogunk. (Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet…) A nyárba belekap, függönyt lenget a nyitott ablakokban, gyermekek sikongása keveredik mellé, vízipisztolyokkal vívott csaták emléke, munkások a buszokra várva, melyek füstölögve húznak a gyárak felé. Tompul már, de még érezhetõ a jelenléte.


A Zöld elõtt valahányszáz méterrel (errõl az aszfaltra frissen festett felirat informál) az út fölé hajolnak a fák, árnyba és - este közeledvén - félhomályba burkolva az arra járót. Biciklik gurulnak, a kerekek alatt surrog az aszfalt, megkönnyebbülve sóhajt, valahányszor az éjszakára gondol.


Fürdõnadrágos férfi nyírja a füvet, az üdülõtelep íratlan rendje szerint, a nõ bent olvas, esetleg rejtvényt fejt. Törölközõk száradnak minden korláton, a teraszokon fiatalok ülnek különbözõ italok társaságában. Lehetne frottírból szárnya a világnak, hogy belesírja összes bánatát az ember és mégse csorogna ki belõle egy csepp sem. Minta-este, nyár, de nem rögzült még a fejekben, megvannak a reflexek, holnap esõ is lehet.


A Messzelátóból az este megtekinthetõ, összes elképzelését elénk tárja, adódik a következtetés, meztelen. A tóra rászáll, elkéri kölcsönbe a fényeit.


A nõ körbefutja az utcákat, Lotz, Jedlik, Arany, Krúdy, (aki tán ma is ott ül egy padon Óbudán), már sötét ahhoz, hogy különbséget tegyen, még világos, miért.


Üres sörösdobozok és ételszag. Rovarok zavargásai a reflektorok fényében. A strandidõ lejárt, a csónakokat felfûzték. Most ijednek meg, ahogy az ember is akkor kap észbe, ha már körbeért a lánc.


Fénykötegekkel üzen a közelítõ éj. Még él a ma, de vesztét érzi, kívánja, hogy történjen vele valami fontos a vég elõtt. S mi lenne fontos, mondd? Látni az élet ezer jelét, égen, tavon, emberek arcán. Látni és megjegyezni, s néha - ha úgy esik – elmondani.

 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár