Túrabeszámolók


túra éve: 2011
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20112011.08.09 12:17:27

Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km (19 felvonásban)



1.    felvonás: Bemelegítés

Mint 2008 óta mindig, a Pingvin Szerájban szerzett kávéval kezdjük a napot. Már nem non-stop a hely, de ötkor kinyit, ez igen szimpatikus. Többszöri „jó reggelt!” kiáltásunkra (amik a végén kezdenek kérdõ hangnemûvé válni) egy álmos, fojtott hang felel: „pillanat”. Végül megszerezzük, amit akarunk, közben a mezõny elindul, mi majd pár perccel utánuk, mert a vonatfotózáshoz az optimális.

SzLA1, Suvlaj, Rafter, Kékdroid, Kerek repkény, így indulunk útnak, a földgömbnél a hõmérõ 17°C-ot mutat, kellemes, de ne feledkezzünk el arról a nem elhanyagolható apróságról, hogy még csak reggel 6 óra múlt. Palin ebben az irányban még teljesen élvezhetõ, sõt, csak fokozza az izgalmakat. Negyvenig még gondolkodni sem érdemes a megtett távon, Hahót csak a bemelegítés végpontja. SzLA1 mesél mindenféle tréfás történeteket, gyorsan megy az idõ. Kékdroiddal összenézünk, amikor halljuk elzúgni a házak mögött a lefotózni kívánt vonatot, akkor jut eszébe, hogy a menetrend-módosítás miatt most hamarabb közlekedik. Sebaj.

2.    felvonás: Pára mindenütt

Az idõ nem kimondottan meleg, volt már sokkal rosszabb is, de a pára miatt olyan érzésem van, mintha megállás nélkül zuhanyoznék. Zsigárd, a hosszú út az erdõben – a tájtapéta – Hosszúvölgy, Homokkomárom, errefelé mind járni fogunk még. Legalábbis reméljük. 9:13-kor érjük el a szétválási pontot. Ha elnézünk a távolba, sûrû pára tompítja a dombok kontúrjait, felettünk sehol egy felhõ. 

3.    felvonás: Aranyvesszõk, varádicsok, jellegzetes zalai dombhátak

Csodás a kilátás a dombról, a hatalmas bükkös erdõk, ahol még maradéktalanul megvannak, néhol csak egy-egy büszke bükk hirdeti egy hajdani erdõ helyét. Leérünk a tisztásra, ahol az erdei kisvasút is halad, a lebegõ síneket alulról megtámogatták új talpfákkal. A vasút pályáját hûen veszik körül az aranyvesszõ buja sárga virágai.

Oltárc vadászháznál töltekezünk a csapoknál, utána jön a pont, ahol finom körtét kapunk. Továbbhaladunk a sárga sáv mindig új izgalmakat tartogató nyomvonalán, s elõre filózunk azon, vajon hogy fog kinézni idén a zöld sáv. Jobb, mint tavaly. Bár nem kevésbé sáros, hiányzik a térdig érõ növényzet, így legalább látja az ember, hová is lép.

4.    felvonás: Fájó vállak, fáradó lábak – túl korán

Mikor kiérünk a sáros útról a karalábéföld szélére (érezni a jellegzetes illatot), már csaknem Hahótig ellátni. Vállamat azonban húzza a táska, talán idén elõször kicsit túlmétereztük a felszerelést. Elpanaszolom Kékdroidnak is a kínomat, hogy még negyvennél sem járunk, de már fáradnak a lábaim, fájnak a vállaim. Aggódva néz rám, nem errõl volt szó, hogy már az elején elcsoffadok, kedvesen felajánlja, hogy Hahóton átveszi terheim egy részét. 

5.    felvonás: Vándor Csillag csatlakozik

Véget ér a „betonvályú”, leérünk Hahótra, dinamikusan tartunk a Flintstones presszó irányába. Vándor Csillag vidáman integet nekünk a presszó teraszán felállított dobogóról. A túra elején Zsotyekkel haladt, de amikor érezte, hogy nem bírja tartani a tempóját, elõreküldte. Hahóton sem kellett Csillának aggódnia, hogy egyedül maradna, tudta, hogy a mezõny zöme – köztük mi is – mögötte van. Így hát megkérdezi, csatlakozhat-e hozzánk és türelmesen megvárja, amíg pihentünk, töltekezünk kicsit. Kékdroid ígéretéhez hûen átveszi tõlem a vizet és a konzervhalat, így sem könnyû még a táska, de rengeteget segít vele. Egészen felfrissülve, újult erõvel indulok tovább.

6.    felvonás: Úttá avanzsálódott ösvény

Söjtörön, a szõlõhegyen a túra nyomvonala némi változtatáson esett át, de ez javára vált. Suvlajjal társalgok, aztán beérünk a faluba, a Deák háznál aláírást kapunk a pontõröktõl, a házban pedig lehet vizet vételezni. Aki érkezéskor rögtön megtette ezt, az sikerrel járt, de a hölgy hamarosan bezárja a házat és távozik. SzLA1 közben meglátogat egy közeli hivatalt, így amikor tovább indulunk, nem tudjuk, benn ül-e még, vagy elindult. Mindenesetre ha az elõbbi, úgyis utolér. Elhaladunk a méregház mellett, át a rozoga hídon, majd rátérünk arra a kritikus ösvényre, amit tavaly teljesen elmosott a víz. Most újból járható lett, betonelemeket fektettek le a szántóföldek aljába, ez jelentõsen megkönnyíti haladásunkat.

7.    felvonás: Rádiháza hívogat

Felmászunk a dombra, ahonnan látható a pusztaszentlászlói fürdõ, vidám strandhangokat hoz a lég, Kékdroid elmeditál egy jövendõbeli röpke kitérõrõl, de Rafter megnyugtatja, hogy erre úgysem kerül sor. :) Ereszkedni kezdünk Pusztaedericsre, közben telefonon egyeztetünk a család három másik tagjával a további tervekrõl. Édesapámat Bázakerettyére viszik az éjszakai negyvenes rajtjába, öcsém a hetvenesre jön majd Rádiházára.

Leérve meglesz a bója, most nincsenek malacok, de vannak értetlen tekintetû szarvasmarhák. A kocsmánál fürdõzünk egyet a kékkútnál, Suvlaj rendel egy kólát a helyiek által csak „B*meg Béla”-ként nevezett kocsmárostól, majd indulunk tova. A következõ domb után már Rádiháza jön.

8.    felvonás: Valival és Danival bõvül a csapat

Ahol beérünk a kék jelzésbe, látjuk elmenni Csibát és GPSZolit. Gyümölcsösök között haladunk, eszembe jut, hogy két éve mennyire szenvedtem itt a hõségtõl. Most nincs bajom, ez bíztató. Vali hívja Raftert, hogy már a rajt helyszínén van, mire Rafter enyhe kocogást is megenged magának lefelé az úton. A pontnál még egyszer – és ezen a túrán utoljára – látjuk SzLA1-t, már indulóban van. Hamarosan öcsémet (Dani) is leszállítják, édesanyámmal legközelebb Szentpéterföldén találkozunk. Eszünk, iszunk, csakhogy péterföldig kitartson.

Az útvonal itt is (Rádiháza -> Szentpéterfölde) megváltozott. A kék korábban keresztülhaladt egy legelõn, ahol érdeklõdõ tekintetû tehenek, borjúk és egy-két kissé haragosabb bika között kellett menni, de ennek immár vége. Most az Új-hegy egy részén haladunk át, majd a mûúton csorgunk le Szentpéterföldére.

9.    felvonás: Szentpéterföldei hangulat – Hol vagy, Sanyi?!

Szentpéterfölde jól beitalozott titánja két évvel ezelõtt olyan mély nyomot hagyott bennünk (és olyan jókedvre derített), hogy szerettünk volna újra találkozni vele. Ennek érdekében megtettünk minden szükséges lépést, de sajnos a találkozás óhaja egyirányú volt, Sanyi inkább bebunkerolta magát otthon. Két helyi illetõségû fiatal ismerõssel megosztottuk a két évvel ezelõtt történteket, jót mulattak rajta és elmondták, hogy Sanyi jó ideje nem iszik alkoholt. Lehet, hogy szerepünk van ebben? :)

Édesanyám finom gulyással táplálta a hétfõs brigádot, nem hagytunk sokat a fazék alján. :) A pogácsa is remekül ment hozzá, ezzel megtölthettük zsebeinket, táskáinkat, már akinek volt kapacitása. Pár állat (kutya, macska) próbált - jórészt sikertelenül - koldulni, mindegyiknek volt neve, a fiúk elárulták, hogy õk a „falu állatai”.

Szentpéterföldét tehát Sanyitlanul, de tele hassal hagytuk hátra, hogy belesétáljunk az éjszakába.

10.    felvonás: Ösvény az erdõben

Tavaly a péterföldi tónál egy mogorva hang ránk (Kékdroid+én) kiáltott a sötétben, hogy ne tiporjuk össze a csemetefákat. Nem tiportuk, de az ijedtségtõl, amit okozott, majdnem sikerült. Ezek a csemeték most alig látszódtak ki a susnyából, ami köréjük nõtt. Mikor beértünk az erdõbe, elmélyült a sötét. Balra mély völgy húzódott, majd egy jobbos és hosszabb egyenes szakasz után elértük a nyiladék keresztezõdés ellenõrzõhelyet. Itt is kialakult egy pihenõállomás, gumicukorral táplálkoztunk, majd ideje volt tovább indulni.

11.    felvonás: Az éj csodálatos csillagai

Lasztonya elõtt megálltunk, hogy összeverõdjön a csapat, a faluban ugyanis mozgást észleltünk, nem tudhattuk, hogy kik lehetnek azok (az elmúlt években voltak itt furaságok: „Menjenek haza! Nincs itt semmi látnivaló!” – az ürgénél fegyvernek is használható fadarab volt). Végül megint hosszabb megállás kerekedett, leültünk/lefeküdtünk az aszfaltra, s csak ámultunk az éjszaka szépségén. Leplezetlenül ragyogtak a csillagok, én két-három hullócsillagot is láttam. Végül besétáltunk a faluba, most nem támadt ránk kutya – talán már korábbi túrázók kiiktatták :) - de egy néni ott állt a kerítésnél (már bõven elmúlt este tíz). Köszöntöttük és kérdésünkre, hogy miért nem alszik, azt felelte, rendõröket vár, mert „a tettesek nem régen mentek el”. Hát, vad hely ez a Lasztonya. A faluból egy bevágás-szerû emelkedõn mászunk ki, a dombra itt is kilátó épült.

Erdõszélig könnyebb a dolgunk, de sajnos Torhai-forrásig meggyûlik a bajunk a sötétben. Sajnos ez az erdõ is áldozatául esett az erdészeti technológiának. Csillag térdig süpped el, én csak bokáig, mert idõben tovább szökkenek. A többiek farakást másznak. A forrásnál lehet vizet pótolni, úttörés a gerincen pontig elbotorkálunk, ez az út – az elõzõ szakasszal ellentétben – járhatóbb, mint korábban. Meredek lejtõ visz le Lispeszentadorjánba, ami hagyományosan a lámpaleoltós-csillagokban-gyönyörködõs település az útvonalon. Néhány õrjöngõ kutya ugatása tépi fel a falu nyugodt csendjét, aztán bemegyünk újra a rengetegbe, a kék tesz egy huncut kanyart fel a dombra.

12.    felvonás: Végre Bázakerettye

Átvergõdünk a susnyán – idén szerencsére ez is kevesebb – majd leereszkedünk Bázakerettyére, ahol a pékek már szorgosan sütnek. Íncsiklandó illatok szállnak a levegõben, megérkezünk a kocsmánál levõ ellenõrzõponthoz és örömmel tapasztaljuk, hogy a hivatal nyitva van! Egy fickó majdnem kiröhög, hogy fájlalom a lábam (csak egy halk megjegyzés volt), miért nem foglalkozik magával és örül annak, hogy az övé nem?

Kapok egy kávét Kékdroidtól, õ a kávé-kóla kombóra esküszik. Zoknicsere, leukoplaszt, egy szem fájdalomcsillapító segít is, Wolfkerytõl kapunk sportszeletet, köszönjük. :)

Kikanyarodva a kocsma utcájáról újra elhaladunk a pékség mellett. Az ajtó mögött két figura izgatottan les, Suvlajnál és Rafternél bot van, nyilvánvalóan az a kíváncsiságuk tárgya. Bökdösik egymást: „Kérdezd már meg, na! Mindjárt elmennek!” Rafter lelkesen felel az el sem hangzott kérdésre: „Nem, nem síelni megyünk!” :D

Hangulatos az út a pihenõ után Budafára. Valival és Danival haladok elöl, fárasztom õket a dumámmal, meg az énekemmel, az arborétumnál várjuk meg a többieket.

13.    felvonás: Elvitte az éj… egy eltûnt bójáról

A második emelkedõ után van a K+ P- elágazás, de a bóját sehol nem látjuk. Nem tudhatjuk, hogy a söprû járt-e itt (Bázakerettyén még azt mondta, hagy nekünk egérutat. 3:40 van épp, a pont 4:00-kor zár, ellenben Kistolmács csak 6:00-kor), vagy egy mókás kedvû kiránduló. Leereszkedünk a domb aljába, ott sincs a bója, Kékdroid visszamegy az elágazásig (javall egy telefonos segítségkérést), én elõremegyek kicsit, a többiek addig várnak. Nem lelek semmit, visszatérek, de az itinereken nincs rendezõi telefonszám. Szerencsére egy velünk együtt haladó túratárs kiírta magának a telefonszámokat, rendelkezésemre bocsátja a telefonját is, amiért ezúton is köszönetet nyilvánítok. Az elsõ két hívás sikertelen, de aztán sikerül a kapcsolatfelvétel. Felvázolom röviden a problémánkat. A rendezõ szerint már többen jelezték a bója hûlt helyét… Ha rögtön telefonálunk, nem vesztegetünk el fél órát, de utólag már kár siránkozni. Felcsörgettem Kékdroidot, hogy ne várjon tovább az elágazásban a seprûre.

14.    felvonás: Egy fantasztikus forrás

Miután Kékdroid leért az elágazásból, tovább indultunk Kistolmács felé. Két-három kisebb dombot kell megmászni a szép kis tisztásig, ahol hamarosan élesen balra fordul be az utunk. Furcsa emlékezni a júniusi délutánra, amikor itt rohantunk az erdõben, hogy a Kistolmácsról Csömödérbe visszainduló Ábel gõzöst és szerelvényét lencsevégre kaphassuk (már amikortól meghallottuk a mozdony kürtjét). Most hajnal van, nincs pára a rét felett. A kisvasút végállomás épületén felújítási munkálatokat végeznek. A mûútra kiérve lekapcsoljuk a lámpákat, lassan kivilágosodik, de a csillagoknak hála most is teljesen jól lehet már látni. Meglátogatjuk kedvencünket, a Kozár-forrást, melynek vizét magunkhoz vesszük, illetve porzó palackjainkat megtöltjük vele – ez visz el minket a célig. A csapat itt leheveredik a kényelmes mûútra. Langyos aszfalton hátalnak (Rafter nyomán :)), aztán tovább bandukolunk. Pontban ötkor érkezünk meg Kistolmácsra.

15.    felvonás: Gyors iramban Valkonyára

A hetvenesek szintideje feltartóztathatatlan gyorsasággal fogy. Szeretném, ha Dani és Vali beérhetne idõben, s ekkor úgy érzem, vannak még bennem rejtett tartalékok. A hetvenesek benne lennének, hogy iparkodjunk, megosztjuk a tervet a többiekkel. Vándor Csillag és Suvlaj négyesünkkel tart, de Rafter még egy negyed órát szeretne pihenni.

Így veszünk búcsút, most egy bõ kilenc kilométeres szakasz jön a következõ ellenõrzõpontig. Úgy érzem, tele vagyok energiával, jól is esik, hogy sietünk. Kékdroiddal kiötöljük, hogy Valkonyáig adunk kis bíztatást és alaplendületet hetvenes társainknak, aztán a turistaháznál bevárjuk a többieket. Alig érjük el a kis erdõcskét Borsfa után, a dombtetõn (ahol Kékdroid tavaly olyan szépen aludt menet közben :D), amikor megtudjuk, hogy Vándor Csillag és Suvlaj szorosan a nyomunkban vannak… azaz voltak. Amikor azonban megpillantották Borsfán a buszmenetrendet, - miszerint 10 perc múlva lehetõségük kínálkozik Nagykanizsára jutni kényelmesebb és gyorsabb módon – úgy döntöttek, számukra Borsán végzõdött a 2011-es Rockenbauer túra. Kicsit elszontyolodunk, de elfogadjuk a döntésüket, érdeklõdünk Rafter felõl, õ még a falu elõtt a dombon alszik negyed órát. No, õt akkor majd késõbb hívjuk fel.

A jelzésgyilkos által végzett pusztítást a rendezõk szépen helyrehozták, reméljük így marad. Dani kezd elmaradozni, bevárom õt, amíg Vali és Kékdroid rendületlenül mennek tovább a turistaház felé. Jön Dani, a sietéstõl beálltak a lábai, ígérek neki magnéziumot, meg ami csak jól jöhet, közben megérkezünk mi is a valkonyai turistaházhoz, ahonnan ellopták a ház szép nagy bélyegzõjét. :( Leülünk falatozni, 6:45 körül jár az idõ, nem túl rózsás, 7:00-ás továbbindulásnál alig öt óra van hetvenes társainknak az utolsó 27 kilométerre. Nem lehetetlen, de tényleg minimálisra kell szorítani a pihenõket. Vali hívja Raftert, Borsfán üldögél, de õ is, én is kevesek vagyunk ahhoz, hogy továbbhaladásra ösztökéljük. Már meghozta a döntést, bízik abban, hogy stoppal bejut Kanizsára. Kicsit kezd amolyan „tíz kicsi indián” típusúvá válni az idei túra.

16.    felvonás: Irány a dombok!

Megembereljük magunkat és egy cinkos összenézéssel útnak indulunk a dombok felé. Nem mondom, hogy sétagalopp ez a szakasz, de tudom, hogy a legrosszabb – Palin – a túra legvége lesz. Az erdõ gyönyörû, most már minden kanyar, minden emelkedõ ismerõs. Dani gyomra nem bírja már az iramot, megállásra kényszerül. A magaslesnél bevárom, Vali és Kékdroid közben megmásszák a következõ dombot. Ott továbbhaladásra bíztatjuk Valit, neki még sikerülhet a hetven. A kerítésnél figyelmetlenségbõl belegázolunk a susnyába – volt év, hogy le volt kaszálva itt a gaz – de aztán korrigálunk, rájövünk, hogy alig öt méterrel arrébb normálisan járható szekérút vezet. Valival még az eszteregnyei oda-visszán találkozunk, de számunkra a ponton már (8:40) elég esélytelennek tûnik a déli beérkezés. Dani elveszti motivációját, én a lendületemet, nem tudnék már ötös feletti átlagot produkálni. Ennyi volt, elfáradtam.

17.    felvonás: Ketten tovább Homokkomáromba

Nyugodtabb tempóban indulunk tovább, örömmel tölt el a kör bezárása, Obornak mûútnál még megvárjuk Danit, érezzük, hogy õ is, mi is lassulunk, de ha be akarunk érni, kicsit össze kell szednünk magunkat. Dani nem haragszik, amiért magára hagyjuk, már nem akar végigmenni, Homokkomáromig eltalál, ott majd megvárja az elsõ buszt. Mi gyûrjük tovább a kilométereket. A mûút utáni elsõ emelkedõ csontszáraz, pedig emlékszem, tegnap reggel kicsit még csúszott is a sár miatt. Az erdõben a fenyvesnél szusszanunk kicsit, Kékdroid türelmesen megvárja, amíg összeszedem magam. Homokkomáromban most lehet a mise, több autó parkol a templomnál, hogy aztán pont akkor áramoljanak le onnan, amikor véget ért a jó kis járdánk és az út szélén kell haladnunk. Hosszúvölgyig a mûút most nem is tûnik olyan hosszadalmasnak.

18.    felvonás: A hosszú egyenes

A hirtelen felmelegedés miatt a szervezetem tiltakozni kezdett. Neki igenis megfelelt az éjszakai-hajnali hûs levegõ, de amióta feljött a Nap, kezd elviselhetetlenné válni a meleg. Kicsit émelygek (talán eléheztem), a talpam is fáj, ezért ahogy kiérünk Hosszúvölgybõl, kérem Kékdroidot, hogy a homokos út elején, az árnyékban üljünk le kicsit. Eszek némi sósat, kicsi zsemlyét, iszok, leveszem a cipõt és megnyomogatom a talpamat. Jól esik. Az árnyékban ülve megeresztek egy gyors telefont öcsémnek, már egy ideje megérkezett Homokkomáromba, ahol talált egy szimpatikus – alvásra is alkalmas – buszmegállót. Nosza, sapkám alá kendõt szuszakoltam, hogy hátul takarja a nyakamat. Megfogadom, hogy Zsigárdig nem állok meg. Lendületesen haladunk végig a napsütötte és teljesen megszáradt homokos úton, természetesen – mint mindig – minden autós ilyenkor igyekszik eljutni Hosszúvölgybe Zsigárd irányából. Az embernek nem fûlik a foga ilyenkor kiállogatni (be a szántásba), de muszáj, mert a fékpedál errefelé – úgy tûnik – ismeretlen fogalom. Ahogy az autósok elhúznak mellettünk, még az illúziót sem hagyják meg, hogy „igen, láttunk téged, most jól kikerülünk”. Az árnyékba beérve kicsit jobb, kellemes szellõ lengedez, kitartásunk meghozza gyümölcsét, az elõttünk haladók egyszer csak jobbra veszik az irányt, közeledünk a Pihenõházhoz. Édesapám hív, hogy mi újság, mondom neki, Droiddal mi még gyûrjük, de Dani Homokkomáromban kiszállt.

Zsigárdon ezúttal nem kapunk sem teát, de vizet sem, csak egy pecsétet. Kicsit leheveredünk a gyenge szélben susogó nyírfa árnyékába, s csak nézem a túlnan elterülõ földeket és az erdõfoltot, amin keresztülhaladva hamarosan Palinban leszünk. Tíz perc múlva ébresztene a telefon, de nyolc perc behunyt szemmel fetrengés után felébredek, visszahúzom a cipõt, Kékdroid biccent, hogy ideje indulnunk. A célban lesz idõ ücsörögni. 11:49 perc van.

19.    felvonás: Végjáték

Megbeszéljük, hogy kizárólag az autópálya aluljárójában fogunk szusszanni egyet, a hosszú egyenesen nincs más árnyék – fõleg, hogy dél van, a Nap felettünk jár. Palin szélén szüleim a „megmentett” öcsémmel kiintegetnek az autóból, mi meg vissza, egy óra múlva reméljük, a célban találkozunk. A kerékpárút elején egy túrázó jobbra a tuják árnyékába menekül egy rövid pihenõre, mi rendületlenül haladunk utolsó csoffadópontunk felé. Ha épp nem ér a szellõ, érzem a karomon, hogy forrón tûz a Nap. Az idõ jóval melegebb, mint tegnap volt. Az autópálya alatt a kerékpárút korlátjánál leülök kicsit, iszunk vizet, fogy a készlet, igyekezni kell. Néhány perc után újra a napon sülünk, a sapkám alá rögzített kendõ egykedvûen omlik a vállamra, már nem játszik vele a szél, megállt a levegõ. Leveszem hát a kendõt, mert csak melegít. A Rozgonyi utca elõtt közvetlenül újabb túrázót érünk utol. Õ egyenletesen halad, amíg mi az ivókútnál lefetyelünk, visszaelõz, de a célba nagyjából együtt érkezünk be. 13:13 a pontos idõ. Nem tudom, 2007-ben hogy tudtam végig élvezni Palint, de azóta mindig csak akkor örülök, amikor a földgömböt megpillantjuk az útkeresztezõdésben. Akkor viszont felhõtlen a boldogság. A gimnáziumban ott ül sok ismerõs, Wolfkery gratulál és Vali, Suvlaj és Rafter is itt van még. Rendes tõlük, hogy megvártak minket (ha egyáltalán minket vártak :)).

Megbeszélünk mindent, ami az elválásunk után történt, Rafter szerencsésen bestoppolta magát Nagykanizsára, mert a buszt, amivel Vándor Csillag és Suvlaj mentek be, õ kilenc perccel lekéste. Vali is beért a célba, némi tájékozódási intermezzo után, de szegény nagyon beverte a lábát valahol.

Még gyorsan letusolunk, Édesanyámék már várnak az autóval, Dani ott piheg. Aztán, miután összepakoltunk, elköszönünk a rendezõktõl. Emlékezetes túra volt megint a Rockenbauer. Az autóban most nem alszom el azon nyomban (sõt, Lentiig sem), látom, hogy a digitális kijelzõ a földgömbnél 34°C-ot mutat (jó, lehet, hogy telibe sütötte a Nap és azért, de akkor is :)).


Levezetésként pedig családilag ellátogatunk a lenti Don Quijote étterembe, megkísérelni az elhasznált energiák pótlását.


Köszönöm a társaságot Kékdroidnak, akivel a túra összes kilométerét együtt éltük végig, köszönöm Suvlajnak és Rafternek a vidám perceket és hogy Kistolmácsig együtt mentünk. Valinak és Daninak köszönet, amiért frissítésként beálltak hozzánk, és hogy a hetvenesük elején elcsoffadoztak a csapattal, amiért a végén böjtölniük (nagyon sietniük) kellett. Végül, de nem utolsó sorban pedig köszönet Vándor Csillagnak, aki Hahóton csatlakozott hozzánk, valamint SzLA1-nak, aki a rajttól velünk tartott, de Söjtörön belépett a hipertérbe.

Nagyon szép az ötödik teljesítésért járó jelvény. Jövõre megint? Igen, azt hiszem, szeretném. :)

 
 
Magyarországi ForrástúrákTúra éve: 20112011.03.29 20:44:20


Forrástúra a Börzsönyben 95 km


Régóta szemezgettünk ezzel a gyöngyszemmel a túranaptárban. Személy szerint én még soha nem voltam a Börzsönyben százason, hát ideje volt elkezdeni.


Tudtam, ez nem az a túra lesz, ahol a Börzsöny legmagasabb pontjait keressük fel. Most a hegyek lábánál megbúvó források lesznek utunk célpontjai, de ugyebár a források völgyekben vannak, a völgyek pedig általában hegyeket szabdalnak, tehát ahhoz, hogy egyik forrástól átjussunk a másikhoz, bizony kell majd mászni. A héten elégséges alvással akartam rágyúrni a távra (sajnos a torokgyulladás miatti alvási nehézségek csak a lelki felkészülést tették lehetõvé). Mindennek ellenére alig vártam a nagy napot.


Pénteken Droiddal elutaztunk Verõcére, ahol a dédnagymamám lakik, így közelebb kerültünk a szombati rajthelyhez, ami lehetõvé tette, hogy ötkor kellett csak felkelnünk.


Ébredés és kávé után szépen lesétáltunk a verõcei vasútállomásra. Nem kellett soká várnunk, jött a vonat, s Bubu a macijával integetett nekünk az ablakból, hogy ne tévesszük el a kocsit. Odabenn már szép számban gyülekeztek ismerõsök, beszélgettünk, s egy-kettõre Zebegényben voltunk. A nevezés gördülékenyen ment, elhelyeztük a nagytáskát a teremben, közben Suvlaj árult el némi kulisszatitkokat a túra hátterérõl (pl. hogy Kenyeres Balázs-forrásból mindenképp nyerjünk majd magunknak vizet). Tervünk különösebben nem volt, de otthon a térképet nézegetve elhatároztuk Droiddal, hogy Betyár-forrásig el kéne jutni még világosban.


6:10-kor indultunk végül, összeverõdtünk páran, s alig néhány száz méter megtétele után vizet vételeztünk Bubúr vezetésével az Erzsébet-forrásból, elvégre ez egy forrástúra. Az elsõ ellenõrzõpont az Ernõ-forrás volt, kellemes kis erdei pihenõhely övezte, padok, hangulatos árok, a vidáman bókoló hóvirágok már eltûnõben voltak, ez idõ tájt a keltikék veszik át az uralmat az erdõben. Innen emelkedõn folytattuk utunkat, frissen, lendületesen. Felérve a tetejére aztán megpillantottuk a Nap elsõ sugarait, az éppen csak rügyezõ lombok alatt a végtelen keltikemezõk napfürdõztek. A védett pirosló hunyor példányai is szép számmal képviseltették magukat errefelé (Csillag szeretett virága), míg Õzike-forrást el nem értük. Itt kódot rögzítettünk, majd némi vízkóstolás után folytattuk utunkat. A Fehér-forráscsoportnál kaptunk legközelebb bélyegzést, igen idilli pontõrhely, ki is fejeztük irigységünket. :) Fõleg a hatalmas bükkök girbegurba, föld felett is látszódó gyökerei ragadtak meg.


Legurultunk, átkeltünk a víz által erõteljesen alámosott gáton, majd ránk vicsorgott két aranyos kis virág (úgy tippelem, vicsorgók voltak, de mindenképpen a tátogatófélék családjának tagjai). Hogy ne csak völgyeket és forrásokat lássunk a Börzsönybõl, némi mezõs szakasz következett, ahol lovak legelésztek boldogan a napsütésben. Torony-forrást követõen mûutas szakasz következett, Rablótanya-forrásnál nem volt meg a kódos papír, Bubu a telefonos segítséggel kiderítette, valószínû elvitte a szél, így én a gondnok lakcímébõl a házszámot írtam fel itt igazolásképp. Innen jócskán fel kellett kapaszkodni Tolvaj-kútig, ahol megtartottunk a tízórai szünetünket (a fotókat visszanézve valóban 10 órakor voltunk ott). Néztünk szép kilátást, s egymást érték-követték a források, néha egy-egy mozgalom igazolópontjait is érintettük. Nagyon örültem, hogy egyelõre jó idõ van, minden virágot megörökítettem, amit csak láttam, Érsek-forrásnál elõbukkant a bükkelegyes ligeterdõk egyik szép kis virága, az orvosi tüdõfû. Lajos-forrás elõtt néhány tõ martilapu is sárgállott az út szélén. A forrás elõtt volt a beharangozott magashegyi jellegû szakasz, ami egy hirtelen lejtõ volt, melynek aljában meredek partú mederben hömpölygött a víz, s Lajos-forrásnál egy félig-meddig elhagyatott kunyhót is megszemlélhettünk (a verandáján igen jó volt ücsörögni egy kicsit). A forrás kifolyója körül ott nyílt a kis télizöld, meg némi kertbõl idekerült kankalinféle, valamint sárga nõszirmot is lehetett látni. Szeretem a tavaszi túrákat, mert ilyenkor kiszínesedik a természet. :)


A következõ szakaszon jött el a sár ideje. Párhuzamosan haladtam az úttal (én naiv még azt hittem, megúszom sártalanul :D) és az elsõ kritikus szakaszt sikerült aránylag tiszta cipõvel abszolválni, aztán egyszer csak leértünk Kisirtásra, ahol a Szépasszony-kútnál várt a következõ pontõr. Némi füstölt-fõtt császárszalonnás zsemlével alapoztam meg a következõ emelkedõhöz való energiaszükségletet, ahol szembõl érkezõ SzLA1 bíztatott: Ne adjátok fel! :)


Dijós-kútnál kódírás, majd Fagyos-kúton matricaragasztás is történt, lefényképeztem a tóban növekvõ békautódokat, aztán csak nyomultunk tovább. Nemsokára találkoztunk egy páncélinges cserkésszel (azt mondta, 20 kilós a cucc), meg a társával.


Az idõjárás változásáról:



  • Besötétült fellegek kergették egymást az égen.

  • Fenn a fák lombjai közt zúgott a szél.

  • A völgy meredek bal oldaláról lavinaként görögtek le zörögve az elszáradt falevelek.


Nem ok nélkül éreztem úgy, hogy nem ússzuk meg az esõt.


Katalin-forrás után következett be a kikerülhetetlen. Miután Siményi Mikiék társaságában felírtuk a kódot a forrásnál, átkeltünk a vízen, aztán egy szekérúton felfelé A Karamell-vízeséscsoport elõre jelezte, hogy itt bizony történt valami az erdõben, gondoltuk, hogy nem tejeskávé folyik a patakmederben. Az erdészeti gépek által kijárt, víz által elöntött úton a sár megduzzadva állta utunkat. Néhányan jobbra tértek és a meredek oldalban próbáltak elegyensúlyozni, de én megláttam egy kavicsos részt ott, ahol a víz keskeny kis erecskében folyt le az útról, s úgy véltem, az már az alapkõzet, így átugorva a sarat, nagy lendülettel érkeztem meg a kiszemelt helyre, természetesen vagy tizenöt centi mélyen elsüllyedtem a sárban. Ezen inkább meglepõdtem, mint kiakadtam, mert tényleg arra számítottam, hogy köves talajra érkezem majd, de a kavicsok lebegtek a sár színén. :)

Valahol itt ért utol minket Tibet, Vadmalac és Jaat. Droid és Bubu nagyjából sártalanul megúszták ezt a szakaszt, a többiek pedig olyan cipõszínre váltottak, mint én. Vidám sárgásbarnára. :) Jóska-kútnál mindannyian kipufogtuk magunkat a sárhelyzetet illetõen, majd vidáman bandukoltunk tovább az erdõben. Vár-kút után jó meredeken lecsapattunk Kemence elágazóhoz. Nagyon tetszett ez a szakasz, igaz, azért figyelni kellett, nehogy elessünk a megnövekedett tehetetlenség miatt. A kisvasút nyomvonalát a patak valóban hullámvasúttá és abszolút Indiana Jones-nak való kalandvasúttá változtatta (én még nem jártam erre ezelõtt), de felfedezni véltük más neves személyek keze munkáját és alkotó tevékenységét is itt (mármint ami a fémek hajlítgatását illeti). :)


Megbeszéltük, hogy lebegõvasút lenne az ideális közlekedési forma errefelé, ezért a patakátkelések környékén tartottuk is némi szakaszbejárást. Itt valahogy könnyebben (vagy csak hamarabb) találtunk átkelõket, mint a többiek, így innentõl Droiddal és Jaattal némileg elõrébb kerültünk és kedélyesen csevegve érkeztünk meg az A44 résztáv céljába. A kapott Balaton szeletet a zsebembe tettem, a zsíros kenyérre került egy kis fõtt császárszalonna is, csak úgy megbolondításképpen, meg ittunk magnéziumos és kalciumos pezsgõtablettát. Cseréltem zoknit (amúgy nem szokásom, de a sár eléggé átivódott a cipõ gyöngyvásznas részein), a kettõ közül a piros gumimacit választottam, így lassan elindultunk az út hátralevõ részére. Mûút vitt a Kenyeres Balázs-forrásig, itt jól elnevetgéltünk, hogy a következõ szakaszon mit szívunk majd 2,7 km-en a 280 méter szintemelkedés miatt (fõleg, hogy a 2,7 km vége lejtõ). Mindenesetre ennek is nekiugrottunk, odafenn Lestat adott csúcskekszet, aztán gurultunk is lefelé. Közben Jaat megosztotta velünk titkos fejlesztését, a „legkönnyebben leszedhetõ szalag” feltalálásának és kifejlesztésének körülményeit, és a völgy aljában egy rövid videó erejéig be is mutatta.


Solymár-forrás után kezdett az ég a piros árnyalataiba átmenni, de még láttunk reményt arra, hogy lámpa nélkül elérjük a Betyár-forrást, ami végül sikerült is. A ponton lobogott a tûz, s bár a pontõröknek nem volt bélyegzõpárnájuk (egyszer mi is jártunk már így), aláírást kaptunk, de aztán Droidnak hála, még pecsétünk is lett. Itt elmondták, hogy a Király-kúton nem lesz pontõr, ezért hosszú magányos szakaszok következnek majd. Felvettük a lámpáinkat és nekiindultunk, Jaat gumimacijaival feltöltekezve. Ezekre a szakaszokra készültem a legjobban fejben, tudtam, itt jócskán kell majd kapaszkodni, de szerencsére sikerült jól beosztani az erõt. Pénzásás felé az emelkedõn utolért valaki, a léptei alapján azt hittem, Droid az, de RushBoy hangon köszönt. :) Õ már a 25-ösön túl volt, s most nyomta a 95-öt, suhant is tovább. Alig két órával a Betyár-forrás után már Király-kúton voltunk, onnan meg további két óra múlva Musli-forrásnál. Út közben Jaat megkínált powerbarral, kellemesen csalódtam az ízében. A Dobó-bérc emelkedõjén Jaat elmesélte nekünk Elvis cselvetéseit, mikor bukkan fel, milyen alakban, milyen rafinált tetteket szokott véghezvinni, s ami a legfontosabb, hogyan lehet ellene védekezni. Annyira röhögtem néha, hogy nem is a meredek hegyoldal miatt nem tudtam haladni, hanem a nevetéstõl. :) Kroslák-kút, majd Saj-kút után már igencsak vonzott lefelé a gravitáció, állandóan le akartam ülni, éhes voltam.


Kikuncsorogtam a fiúktól egy kis pihenõt a Foltán keresztnél. Leültünk a padokra, piknikeztünk. Jaat, Droid és jómagam kipakoltuk táskáinkból élelmiszerkészletünk rejtett tartalékait. Volt itt sós, mint a ropi+levesgyöngy kombó, tonhalkonzerv, volt édes, mint Tibi csoki, gumimaci. Jaat és Droid kólát is töltöttel, én a fogállomány-romlástól tartva pezsgõtablettás vizet. Közben hívott Gudluking, aki attól tartott, hogy eltévedt, mert hogy nem követtük õt, de elárultam, hogy épp Mahlzeit van (Bubu nyomán). Múlt az idõ, teltek a bendõk, igen jól éreztem volna magam, ha nem reszkettem volna úgy, mint aki épp megfagyni készül. Vártunk, hátha Csillagék utolérnek, de aztán mégis útnak eredtünk, mert ülve nagyon hideg volt. Királyrét elõtt technikai szünetet tartottam, Droid megvárt, Jaat elõrement. Aztán miután beértünk a kivilágított részre és megkaptuk a pecsétet, Jaat megkérdezte, mi a véleményünk a frissítésrõl (ami ugye nincs). Minket valahogy nem vágott földhöz a dolog, talán azért, mert már korábban megéheztünk, és Foltán keresztnél alaposan jóllaktunk a sajátból. Jaat is hasonlóan vélekedett, de azért elcsábított minket a kókuszos rúdjával, miközben talpalunk tovább, nem volt ok, amiért érdemes lett volna itt ácsorogni a hidegben.


Úgy voltunk vele, hogy „ó, innen már csak 15 km körülbelül, begurulunk!” Egy rövidke szakasz erejéig mûúton haladunk, majd a szalagok bevittek a „málnásba” (inkább szedresbe). Szó szerint.


Alig haladtunk az erdõben olyan pár száz métert, baloldalt fenn a sûrûben két acsarkodó fenevad morgását hallottuk (biztos nem kutyák voltak, tehát valami más… ). Megszaporáztuk lépteinket (én kicsit a pulzusszámomat is), siettünk, amennyire lehetett. Éjkék szalagok, meg néhol csíkos segítette a tájékozódást. Itt valójában nem volt gond az út kijelöltségével, csak a szederindák, a bokáig érõ iszap és víz nem tette lehetõvé, hogy tekintetemet eltávolítsam a talajtól, különben csapdába estem volna a természet karjaiban. A kanyarokat mindig egy-másfél méteres „helyszínelõ-kordon” jelezte, szerintem nem lehetett elvéteni. Jaat és a csodalámpa, Droid, valamint a repkény figyelem azonban átsegített minket a nehézségeken: együttesen túléltük az erdõt. Jöhettek krokodilok, jetik, minket nem állíthattak meg, tiszta szerencse, hogy a fekete mambák ideje még nem jött el (Jaat, 2011).


Amikor hirtelen megint szilárd talajon tapodtunk, gyanakodva és megkettõzött figyelemmel forgattuk körbe fejünket, nem ám valami csapdába kerültünk idõközben. Aztán leengedtük a túrabotokat, s besétáltunk csendben a kihalt utcák közé, ez már Kóspallag volt. Gepárdot megszégyenítõ sebességgel helyet foglaltunk az emlékmû köré kihelyezett virágágyásokon, majd illemtudóan elkezdtük két-pofára tömni a sósmogyorót. Közben a nem-is-oly-régi kalandjainkon merengtünk, hogy miféle luxus a fürdõszoba, a meleg ágy, meg a közvilágítás. Nem nosztalgiáztunk azonban sokáig, hiszen a táv magától nem fog elfogyni, ideje nekivágni a hátralevõ kilométereknek. A Királyréttõl idáig tartó szakasz úgy felvértezett minket lelkileg, hogy a végén már csak arra gondoltam: „annál rosszabb már úgysem lehet…” :)


Innentõl sokáig mûutaztunk, észrevettük benne a rendezõk csalafintaságát (a Királyrét után a sárból mindenkinek nyilván annyira elege lesz, hogy a mûútnak örülni fognak, tehát nem éri majd õket az a támadás, hogy „ej, minek kellett a végére ennyi mûutas szakaszt betenni”) :). Én személy szerint örültem, mert lehetett haladni, s hamarosan a cél elõtti utolsó pont pecsétje is ott díszlett az itineren.


Az „örök szántóföld” már csak a végjáték volt, mégis, olyan hosszadalmasnak tûnt, de azért kárpótoltak szemben a Duna túloldalán a Pilis-Visegrádi hegység körvonalai, meg a települések villódzó fényei. Itt volt egyedül kicsit gyér a szalagozás néhol, ha nincs Jaat, meg a remek lámpája, lehet, párszor benéztük volna az elágazásokat. Hamarosan tanösvény-tábla jelent meg (lakott terület közelsége), majd iszonyú meredeken lejtõ mûút. A térdeink kikérték maguknak, de aztán tátva maradt a szánk, amikor konstatáltuk, hogy éppen az iskolához bukkantunk ki. Ott aztán megkaptuk a rendezõktõl a kézfogást, elismerést, a szép díjazást és a finom teát, meg a jólesõ zsíros kenyeret. 4:22-kor értünk be a nyári idõszámítás szerint (tehát 3:22-kor, ami a télit illeti), így bõven volt idõ elkészülni az 5:01-es vonatig, hogy a nyugatiban találkozhassunk unokatestvéremmel, akit meghívtunk a Bia 25-re, mint elsõ teljesítménytúrájára. Ám ez már egy másik történet. :)


Köszönöm a túrát és az érdekes útvonal kijelölését a rendezõknek, a legvégét leszámítva én nem hiányoltam a szalagokat sehonnan, de a seprûket nem irigyeltem, mert volt mit aratniuk. :)


Köszönöm a társaságot a túra elején Bubunak, Csillagnak, meg a többieknek, a túra végének jelentõs részén pedig Droidnak (neki a túra egészén :)) és Jaatnak. Rengeteget nevettünk, ez sokat segített abban, hogy a jókedv megmaradjon és ne csoffadjak el.


Nagy szerencsénk volt, hogy nem esett az esõ.


Amit megtanultam: 1. a gumimacik nagyon fontosak. 2. sose bízd el magad 15 km-rel a cél elõtt, mert akinek nagy az arca, annak Elvis csúnyán megfizet. :) (Õ sosem alszik).

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20112011.01.17 13:47:33

LeFaGySz 2011. – Bükk 63 km



Droiddal sietve szedjük a lábunkat Eger-Felnémet gyéren kivilágított utcáin szombat hajnalban, hogy odaérjünk a tárkányi elágazáshoz fél hatra, mert oda és akkorra beszéltük meg a randevút Rafterrel. Végül három perccel érkezünk késõbb a megbeszélt idõnél, s a Rafter-mobil átrepít minket a Bükkön, 6:20-kor szállunk ki az autóból Répáshután.

A Vadász Bisztróba már bevették magukat a túrázók, valamennyien a reggeli teájukat, rántottájukat fogyasztják. Hamar benevezünk, csaknem fél óra marad még a hét órakor esedékes rajtig. Nagyon megtetszenek a túrát hirdetõ, mészkõbe vésett Bükk LeFaGySz 2011 feliratú kõfaragványok.



7:00-kor Jaat szavaira megindul a menet, hamar emelkedõn találjuk magunkat, hátranézve Répáshutát láthatjuk, lakói még alusznak ködben megbúvó otthonaikban. A sárga sáv útvonalán a víz komoly átalakítást végzett, a széles út közepén most mélyen kivájt meder kanyarog. A völgy végén megtörténik az elsõ patakátkelés, azután Pazsagra érünk. Innen újabb emelkedõ következik, megleljük az elsõ ellenõrzõpontot valahol a sárga sávon.



A Z- jelzésre áttérve újabb szintgyûjtés veszi kezdetét, egy idõre Marton4 is társul, majd nemsokára elsiet. Az idõ nagyon jó, lekívánkozik a kabát alól a meleg pulóver, Tamás-kútnál RitaB és Jaat bíztatja és dokumentálja az áthaladó túrázókat. :)

Iszunk a kút vizébõl, aztán a mûútról rátérünk a K+ jelzésre, még látjuk, ahogy a rendezõi autó szépen elkanyarog Répáshuta felé. Elõttünk tisztán kivehetõ a Három-kõ orma, az erdõ szélén leljük meg a második ellenõrzõpontot, majd áttrappolunk Hereg-réten, a terjedelmes tisztás szélén álló esõháztól szép a kilátás a ködsapkába bújt Tar-kõre. A fennsíkra felvezetõ K+ helyett a KO jelzést választjuk, Imó-kõ sziklafala alján vízözönként bukkan elõ a forrás, sokan eddig csak szárazon látták, most megcsodálhatják igazi szépségében. Nemsokára igazolunk a harmadik ellenõrzõponton, majd innentõl a K-, majd a Z- jelzést követve Cserepes-kõig szinte végig emelkedünk. Út közben találunk rá a negyedik, „Bárhol Bármikor” fedõnevet viselõ igazolóhelyre. Az emelkedõkön kissé csoffadok, lassítom a fiúkat, Droid bíztat, Rafter meg mandarinnal tölt belém erõt. A hangulatunk egyenlõre nagyon jó. :)



A Cserepes-kõ elõtti szép kilátású rétrõl megcsodáljuk az Eged vonulatát, s a hegység lábánál megbúvó Eger városát és Felsõtárkányt. Itt még nem vagyunk biztosak abban, hogy erre este is lesz még lehetõségünk (ködveszély). A Cserepes-kõi barlangszállás most üres, nem állunk meg, a K- Z négyszög elágazásánál (erre még jövünk majd, ha minden jól megy) egy szimpatikus padon tartunk kajaszünetet. Szendvics és teafogyasztás után a Z négyszöget követve indulunk a minden lépéssel egyre közelebb kerülõ Szalajka-völgy felé. Töbrök és fenyvesek közt bandukolunk, mígnem az ötödik (és negyedik sorszámot viselõ) igazolóponthoz érkezünk valahol a zöld négyszögön. Egy idõ múlva aztán a Z- útvonalára térünk, ezt a jelzést követjük egészen a Szalajka-forrásig. Útba esik azonban még egy ellenõrzõpont (valahol a zöld sávon; szám szerint ötödik, amúgy hatodik), egy furcsán lefújt-lefestett fa, „tilos” felirattal és félig leszürkézett zöld jelzéssel az oldalán („Pista, ne szürkézd leeee!” :) – by Rafter). A széles szekérúton haladva fentrõl csodáljuk meg a kizöldült völgyet és az Erdei Múzeumot, a Fátyol-vízesésben rengeteg a víz, sajnálom, hogy ezúttal csak messzirõl láthatom. Az elmulasztott vízesésfotózás helyett azonnal kárpótol a szemet gyönyörködtetõ, türkizkék vizû tó, ami a sudár bükkfák mögött bukkan fel. Alján élénk zöld hínárnövények növekednek, úgy fest, mint egy túlméretezett akvárium.



A Szalajka-forrás vizébõl bõven merítünk, itt találjuk még Bubut, Vándor Csillagot és SzLA1 túratársat, mindenki elszántan készül a túra leghosszabb és legmeredekebb emelkedõjére. A korlátos szakasz a barlangig csak a beugró, onnan az emelkedõt én három részre osztom. Földi Roliékkal haladunk együtt, míg a „kaptatót” le nem küzdjük. Végül a forrástól kezdõdõ és az Istállós-kõ csúcsoszlopáig tartó mászás (a csúcs elõtt nem sokkal volt a 6. Z háromszög nevû e.p.) csaknem egy óra lett, Rafter „A PAD”-nál vár minket, ami a zöld háromszög jelzésen található, ott, ahol a sárga háromszöggel találkozik. Jól esik a meleg tea, mert bár izzadtam az emelkedõn rendesen, de azért itt már nem volt olyan meleg, a vékony fölsõm átvizesedett, muszáj még egy réteget magamra vennem.



Õr-kõ-rét (7. e.p.) felé vesszük az irányt, majd fel a csúcsra, itt fogad a túra talán leggyönyörûbb kilátása. Droid megkínálja SzLA1-t a termoszos kávénkkal, õ elõször azt hiszi, ugratás áldozata lesz, de szívesen elfogadja, a kávé még ki sem hûlt teljesen. Körbefotózzuk a panorámát, s leereszkedünk a másik oldalon, a távválasztás ellenõrzõpontjára kerülünk. Itt pontõrök is vannak (8. e.p.), ellátnak „Pozor Yeti”-s bélyegzéssel, meg még szúrunk is magunknak. SzLA1 próbál rábeszélni a 48-as távra, de megingathatatlannak bizonyulunk. :)



Elõbb a K- jelzésen, majd a Z- -on haladunk tovább. A kopasz erdõ fáin túl látszanak a Bükk szélsõ kövei, csak ámulunk és bámulunk.          



Egy kerítés rácsain át fotózzuk Õr-kõ és Hegyes-kõ narancsszínre festõdött szirtjeit, aztán épp elindulunk tovább lefelé, amikor túrázók jönnek szembe. Csodálkozunk, de azt gondoljuk, talán kirándulók, ezt a tudatot erõsíti, hogy a mellettünk elhaladó elsõ kettõ ember nem mond semmit. Aztán Lestat és KuJoMi világosítanak fel a helyzetrõl, hogy vadászat van, vissza kell fordulni. A résztvevõk többsége nyargal is tovább felfelé a Z- jelzésen, én teljesen lelkibeteg leszek, hogy mi lesz így a hosszú távval, a vadászok elzárták az utat köztünk és az ellenõrzõpont között. Hiába tartalékoltam hát az erõmet a plusz körre?



Újra megállunk a kerítés mellett, bánatosan nézem a bükki köveket. Eltelik kis idõ, mire rászánjuk magunkat, hogy elinduljunk felfelé, amerrõl jöttünk, aztán hirtelen felbukkan Bubu és Vándor Csillag. Nem szeppentek meg a hír hallatán, Bubu azonnal alternatív útvonalon gondolkodik. Mivel szinte pontos információkkal rendelkezünk a vadászat helyét illetõen, biztosak lehetünk benne, hogy a Gyetra-völgybe vezetõ jelzetlen útvonalon biztonságban leszünk. Velünk tart még Lestat és két másik túrázó, így nyolcan kezdünk leereszkedni a völgybe. A zöld sávról a Király-szék magasságában térünk le balra. Az út lejt, de eleinte észak felé kanyarodik, bevisz minket a kövek alá, az Angyalszárny óriási függõkertként magasodik fölénk (a függõleges fehér sziklákon futó gyér növényzetrõl nekem legalábbis ez jutott eszembe), majd a Jávoros-forrás után elkanyarodunk délkeletnek a Napsugár pihenõ felé. Bubuval haladunk elöl, mindenféle bükki túrákról beszélgetünk, mögöttünk rendületlenül jönnek a többiek. Gyetra-völgyben végigkísér minket a víz robaja, sosem látott zúgók szaladnak a Varróház-, s azon túl Felsõtárkány irányába. Az Esztáz-követ már erõsen szürkület közelében érjük el, tucatnyi kisebb-nagyobb barlang rejtõzik a monumentális sziklaképzõdményben, vele szemben ott áll a kiépített-, de lezárt bejáratú Esztáz-kõi cseppkõbarlang.

(Valahol errefelé jött szembe egy sötét, kivilágítatlan alak, rettegtünk, hogy vadász és el fog zavarni minket, s akkor hiábavaló lett volna a kis kerülõ, amit megtettünk – Bubu szerint 1-1,5 km-rel lehetett hosszabb a pont megközelítése a Gyetra-völgy felõl, mintha le tudtunk volna ereszkedni a zöldön – de szerencsére nem vadász volt, ruháján határõrség felirat. Csak köszöntünk egymásnak és mindenki ment tovább a maga útján.)



A Napsugár pihenõ ablakain meleg fény szûrõdik ki, itt mi jobbra fordulunk, szembe a túra eredeti útvonalával, immár a piroson. Elõveszem a fejlámpát, nem azért, mert nem látnék, inkább azért, ha esetleg mégis találkoznánk vadászokkal, messzirõl meglássanak minket. A Z+ és P- elágazásánál van egy tisztás, amikor megpillantjuk, meghalljuk a kutyák csaholását, ugatását is, sok erdészeti gépjármû gyûlik össze, de már látjuk a kihelyezett bóját (9. e.p.). Most már csak nem gátolja meg a kb. harminc-negyven fõnyi vadász társaság, hogy lyukasszunk a tõlünk húsz méterre levõ lyukasztóval. Mikor melléjük érünk, köszönünk, erre rögtön megkérdezik, hogy a teljesítménytúra versenyen vagyunk-e. Igenlõ választ adunk, mire õk csodálkoznak, szerintük az engedély csak a Lambot-házig szólt. Megmondjuk, hogy mi igazán nem akarunk alkalmatlankodni, csak a szúróbélyegzõhöz engedjenek oda, mire azt felelik, a vadászat már véget ért, nem kell félnünk. (Amúgy én egyetlen lövést sem hallottam a túra alatt.)



Így hát végül sikerült elérni a Csókás-lápa aljában található ellenõrzõpontot (16:50), némileg megnyugodva indulunk vissza, fel a P- jelzõsen Pes-kõ ház irányába. Újra elhaladunk a Napsugár pihenõ mellett, s kellemesen emelkedõ szekérúton érjük el a Pes-kõ házat (10. e.p.,17:50). Itt is vannak lakók, tûz lobog az udvaron, mi a forrást vesszük célba, alaposan felfrissítjük magunkat a vizébõl. Nem állunk valami jól az idõvel, a többiek hamarabb tovább is indulnak, mi Droiddal és Rafterrel még elpiknikezgetünk, puszedlivel, sósmogyoróval feltöltekezve indulunk neki a P- további szakaszának. Egyszer már jöttem itt lefelé, emlékszem, nagyon meredek volt az út. Ahogy csúszkálok vissza a nyirkos avaron, visszakívánom a legutóbbi Tortúra terepviszonyait, a hóban valahogy jobban ment a felfelé mászás, biztosabbak voltak a lépéseim. Az elõttünk haladók fényei inkább magasan, mint messze vannak, ez kicsit elkeserít. Aztán elérjük az egykori kerítés maradványait, jobbra fordít a kanyar, emlékszem, innen már nincs messze a „tetõ”. Közben Rafter és Vándorköszörûs között sikeresen létrejött a telefonos kapcsolat, így tudathatta a rendezõkkel, hogy merre járunk.



Lelkesebben szedem a lábaimat, végre gyorsabban tudok haladni, békésen elhullámozgatunk az Õr-kõ rétig. Ott fakultatív frissítõpontot létesítünk, mindenki az asztalra teszi, amilye van. Mi meleg teával, Csillag sóskiflivel és szaloncukorral, Rafter mandarinnal, Lestat csokival járul hozzá a nagy lakomához. Bubu szól, hogy mennünk kéne, valóban szorít az idõ (~18:45). Pes-kõig tarajos gerincúton haladunk, egy ideig én veszem át a vezetést, a seprû már elhaladt, de tud róla, hogy mögötte vagyunk. Szerencsére az OKT jól követhetõ, de egy idõ után figyelmem lankadni kezd, Droid áll a menet élére.   



A Cserepes-kõi barlangszállás odúja elõtt fejlámpás alak áll, ahogy elhaladunk a jellegzetes cumi bélyegzõ alakú kék jelzés mellett, az ismeretlen egyén sötétbe burkolózik, szegény pára biztos nem tudja hova tenni, miért járkál ilyenkor bárki is az erdõben, ilyen mélyen a Bükk szívében. Kiérünk a tisztásra, a sötét égen fagyosan ragyognak a csillagok, alant Eger és Felsõtárkány fényei derengenek. Hirtelen furcsa hangokat hallunk, Cserepes-kõ ma esti lakói igyekeznek utánozni a Yeti vérszomjas üvöltését (amit vacsorája elejtése elõtt szokott hallatni), vélhetõen elijesztési szándékkal, de mi nem dõlünk be nekik, tudjuk, hogy a Yeti „fenn a hegyen” él, de csak „a hóba’ járkál” (Besenyõ Pista bácsi nyomán). Óvatosan ereszkedünk le a sziklás utakon, itt Bubu megvárja Vándor Csillagot, mi meg õket, valamivel odébb. Felmászunk az Õserdõ kerítése mellett, errõl az oldalról kevésbé szeretem, mert meredekebb, de legalább rövidebb távon legyûrjük a szintemelkedést. :) A híres kidõlt bükkfa alatt ezúttal átbújunk, majd véget ér a tanösvény, a K- Z- elágazásnál erõs fényû lámpa állomásozik, Botosember a gazdája, elmondja, hogy a Tar-kõi pont már a zsákjában van, de nyugodtan menjünk tovább. Rendületlenül mászunk felfelé, beiktatva egy pihenõt, Bubu és Csillag is felzárkózik, újra együtt van mindenki. A kék háromszögön kisétálunk a szirtre (20:11), a fû ezüstösen csillog, érzem én is, hogy erõsen lehûlt a levegõ. A települések fényszõnyegei ott sorakoznak mind a Bükk lábánál, gyönyörû látvány, örülök, hogy nincs köd. Felveszem a sálamat, mert a hangom kezd fátyolossá válni. Elõszedetjük Botosemberrel az (11.) ellenõrzõpont szúróbélyegzõjét, így a kellõ helyen történik meg a ponton való áthaladás leigazolása. Aztán továbbindulunk Három-kõ felé elõbb K-, majd Z háromszög jelzésen, ahol újabb rövid ivós-megállót teszünk, de a hideg gyorsan tovább ûz minket. Bubut itt veszítjük el és egy ideig csak találgatjuk, hol lehet, aztán a célban derül ki, hogy Három-kõn hagytuk ott, mert odébb ült le iszogatni. Még szúrunk a cél elõtti utolsó (12.) ellenõrzõponton, aztán hamarosan elérkezünk a mûúthoz. Innen már csak lefelé zúzunk, Bánya-hegynél kissé korán örülük, mert azt hiszem, hogy az már Répáshuta, de csak az érzékeim csaltak meg. Sebaj, megyünk tovább, a Z négyszög nem követi a mûút nyomvonalát, többször átvág az erdõben, figyelünk a letérésekre. Az utolsó erdei levágásnál (kissé mélyút jellegû) ugrabugrálva abszolváljuk az ingoványosabb részen való áthaladásokat. Aztán felbukkannak a falu szélén álló villanyoszlopok, s Vándor Csillag boldogságában örömtáncot lejt. Vidáman és óvatosan haladunk a jégpikkelyes úton, alszik a falu, az udvarokon az UAZ-ok is békésen pihennek. 22:08-kor lépünk be a Vadász Bisztróba, ahol a rendezõk örömmel fogadnak és a már bent lévõ túratársak is megtapsolnak minket. :) Megkapjuk a díjazást, a finom és bõséges gulyás adagunkat az asztalunkhoz hozzák. Nemsokára elõkerül Bubu is Botosemberrel, így hát mindenki beért a setét erdõbõl. :)



Talán nem ez volt a leghidegebb LeFaGySz a teljesítménytúrázás történetében, de szerintem mindenki, aki megpróbálta, és aki végigment, mind remek élménnyel gazdagodhatott. Köszönöm a szervezõk munkáját, hogy ilyen kalandos, erõt próbáló, ugyanakkor látványos útvonalat találtak ki. S köszönöm a társaságot Kékdroidnak, Rafternek, s az éjszakai különítménynek: Vándor Csillagnak, Bubunak, Lestatnak és Botosembernek, aki Tar-kõ alatt megvárt minket.

 
 
túra éve: 2010
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20102010.11.29 23:36:21


Baux-it (Vagdalthús nyomán, 2010), avagy két seprû kalandjai Sümeg és Tapolca között



„We are like birds of a feather


We are two hearts joined together


We will be forever as one


My brother under the sun”


(Bryan Adams: Brothers Under the Sun)



Nem szoktam beszámolót idézettel kezdeni, de ha valami, hát ez a szám fantasztikus módon nosztalgikus számomra és illik ahhoz az érzéshez, amit a Bauxit 40 ébresztett fel bennem.


Fél háromkor hajtottuk álomra a fejünket a Tanúhegyek nyomában teljesítménytúra vidám napja után, s reggel fél hétkor már ki is pattantunk hálózsákjainkból. A teljesítménytúrázó ne legyen rest, ha várják odakinn a dombok, hegyek, völgyek. Végül úgy alakult, nem csak résztvevõként veszünk részt ezen a „könnyed” kis aftertúrán, miénk a tisztség, hogy megszabadítsuk a fákat a kirakott szalagoktól. Gudluking-mobillal kerültünk átszállításra a badacsonytomaji iskolából a sümegi vasútállomásra. A mezõny java már elindult, de a rendezõség még nagy reményekkel várta a Bz-t, ami 9:10-kor fog befutni. Le is szállt róla egyetlen nevezni kívánó ember, így a rajt bezárt, a seprûk meg elindultak.


Apropó seprû. A seprû feladata nagyon fontos, hiszen nekik kell eltávolítaniuk a természetbe nem illõ objektumokat, a szalagokat. Ha akár egy is odakinn marad, az engedélyeket kiadó hivatalok büntetést is kiszabhatnak, szükséges hát a gondos odafigyelés. Ennek megfelelõen nem elhanyagolható a seprû öltözete sem, mert azon túl, hogy a szalagszedés miatt hosszabb ideig tartózkodik a terepen, olykor az elcsoffadt, el-elmaradozó részvevõket is fel kell szólítania a túra feladására, illetve együtt kell haladnia velük. Nem árt tehát, ha a túrázók látják, bizony mögöttük egy seprû közeleg (esetenként fut :D). Emlékszem az egyik Szurdok túrán Cejas söpört, s a táskájára egy seprû volt kötözve. Hallottam olyan seprûrõl is, akinek seprû volt a medál a nyakláncán. Most mi is kellõen feltûnõen és polgárpukkasztóan néztünk ki. A láthatósági mellényt már induláskor felvettünk, a hátizsákom elülsõ pántjára (nem tudom, mi a pontos neve, de ez az, amit a mellkas elõtt lehet összecsatolni) mintegy kenguruként rátagoztam két nejlonzacskót, ezzel a jelszóval: „Az egyikbe a szalagok kerüljenek, a másikba meg a titkos ellenõrzõpontok tartozékai!” (Nem ez volt az elsõ alkalom, hogy sepertünk, de most néztünk ki szerintem a legidétlenebbül, ugyanakkor a berendezkedésünk most volt a legpraktikusabb.)


Szóval 9:20-kor Sümeg v.á.-ról útra kelt két ember, s elkezdte megfosztani az út menti fákat, bokrokat, kerítéseket a rájuk kötözött fehér-piros szalagoktól. A francia pékségnél vettünk szívecske alakú süteményt, meg automatás kávét (amúgy nagyon finom volt), odakinn a dekoratív óránál (ami háromnegyed tízkor még muzsikált is nekünk) találkoztunk Botosemberrel, majd megvártuk Vándorköszörûst, aki bement a közeli boltba némi táplálék után kutatva. Egy darabig együtt mentünk, átsétáltunk Sümegen, megnéztük a temetõt, (távolról) a várat, majd a szõlõhegyen bandukolva megnéztük a jégbornak valót. :) Õk azonban elsiettek, mondván, hogy csak 30-as távon vannak és a busz nem vár. Így hát kettesben szedtük tovább a szalagokat. Bokorra kötött szalagokat, kerítésre kötött szalagokat, karóra kötött szalagokat, fákra alacsonyan kötött szalagokat és… fákra magasan kötött szalagokat. :D Mondták elõre, hogy bizonyára lesz egy-kettõ, ami kissé magasan lesz, mivel szombaton a havazás miatt az ágak többségét a sok ráhullott hó súlya lehúzta, így szalagozáskor elérhetõ közelségben voltak. Ám most nem. Volt egy-kettõ, amit Droid még ugorva sem ért el (pedig nem alacsony embör, na :D), de olyankor én jól belecsimpaszkodtam a fa törzsébe és némi akrobatamutatvánnyal megspékelve, néhány ügyes mozdulattal levarázsoltuk a magasban lengedezõ szalagokat.


Elhagyva egy bányát, némi erdõs szakasz után megérkeztünk Lükepék és Gethe pontjára, Zsoli már hamar ugatni kezdett, õ biztos hamarabb észrevett minket, mint fordítva. A kedves pontõröktõl csokit, müzlit, meg bodzaszörpöt is kaptunk, cserébe adtunk nekik szalagot. Egy egész szatyorral. Hamarosan egy bauxitlencsében találtuk magunkat, ami így, félig hóval fedve, nagyon misztikus látványt nyújtott. Elgondolkodtam, hogy nem sok olyan túra van, ahol szép fehér tájon vörös szõnyegen gyalogolhat az ember. A bauxiton ez is valóra vált. :) Miután begyûjtöttük a kellékeket, egy hosszú lépcsõn kimásztunk a „gödörbõl”. Ezután kezdõdtek a vizes részek. A Bodó rét bizony a zempléninek csak mostohatestvére lehetne. Se szép kilátás nem nyílt róla (igaz, hogy kicsit köd volt, meg már gyülekeztek a hófelhõk), se Panoráma büféje nem volt. Mivel lusta voltam járható ösvényt keresni át a lápon, ezért jól belegázoltam a vízbe (hideg volt), - de ha lúd, akkor már legyen kövér - egybõl bokáig. Átázták a cipõk, a dupla-zokni, innentõl már mindegy volt. Kékes olyan kedves volt, hogy megvárt minket, pedig negyed órája lejárt a szolgálata, ráadásul fél mázsa nápolyit, csokit, meg vizet is adott volna nekünk, ha elfogadjuk. A nápolyit, meg a csokit megköszöntük, de a vizet, azt valahogy nem preferáltuk. :)


Indultunk a lõtér felé, az engedély kéznél, ha esetleg kérnék. A Kis-Bakony emelkedõje arcba kapós, meredek, bár amúgy a hegy maga nem magas. A feljutást csak a síkos, csúszós út és a szél nehezítette. Amikor az elsõ optikai maximumra felértünk (azért optikai, mert nem az volt az igazi, csak lentrõl úgy tûnt) elkezdett szemerkélni valami esõféle, de itt még a szél volt erõsebb. Az egyik szalag leszedésénél comb-felsõig süppedtem a hóba, alig bírtam kimászni utána. Szebb idõben a hegyrõl bizonyára pazar a kilátás, de a láthatáron tompán, haloványan derengõ hegyeken, a hófelhõkön, meg a ködön kívül nem sokat láttunk. Dacolva a széllel, lemûtöttük a fáról a pontot, aztán leszambáztunk a „fennsíkra”. Így neveztem el, mert az átázott cipõben, a csuromvíz zokniban és az átázott nadrágomban teljesen úgy éreztem magam, mintha valami magashegységben lennénk gleccsertúrán (bár eddig sosem voltam ilyenen). A Magyal-hegy tartogatta a legnagyobb szelet és a legnagyobb sebességgel repülõ, így legnagyobb erõvel arcunknak csapódó jégszemcséket. Itt már tényleg kezdett meglehetõsen „kemény-túra” érzés magába keríteni, pedig Isten a tudója, hogy életem során már eddig is elég sokat szívattam magam. :D


Nagy küzdelem árán hatalmunkba kerítettük itt is, amit kellett, majd a legkevésbé sem egyszerûen (de legalább gyorsan, mert az elsõ esésem után vagy tíz métert szánkóztam még lefelé a hóban) lemásztunk a hegyrõl és célba vettük a Cseket-hegyet. Itt már hóvihar volt, ha jól rémlik, lassan átázott a nadrág eddig szárazon maradt része is, meg ami alatta volt, az is. Kereszteztünk egy lövészárkot (jó ideig az utolsó fénykép ellövésének helye, mert utána a gép tokostul a kabátom alá költözött). A kesztyûk is átvizesedtek, ráadásul a hegy tetejérõl semmi panoráma nem volt (pedig Bubu és Vándor Csillag szerint jobb idõben van, méghozzá nagyon is szép). Itt nem zúgtam el lefelé menet, talán mert ez volt a legmeredekebb ereszkedés és féltettem a rongyos életemet. A zord idõ miatt már kezdett egyre jobban ránk ereszkedni a sötétség, de egyelõre nem kellett még lámpázni. Aztán elkezdett esni - mit esni, ömleni - az esõ. Váltóban szedtük a szalagokat. A láthatósági mellény segítségével akár messzirõl is kiszúrhattuk volna egymást, de végig együtt haladtunk. Jó ötlet volt elõre beöltözni, mert ebben a vacak esõben biztos nem szenvedtem volna a mellény elõszedésével. Újabb rét, újabb pocsolyák. A lábfejem egyre merevebben strandolt a zoknikban tárolt jéghideg vízben. Elgondolkodtam azon, hogy ennyi ázás még az uszodában is sok. Amikor azonban a bal lábfejem úgy döntött, ezentúl autonóm végtaggá válik, elkezdtem aggódni, mert nem akartam megválni egyik lábujjamtól sem. Néhány perc érzéketlenség után azonban bizseregni kezdett, én meg újra tudtam mozgatni, ez megnyugtatott. Annak ellenére, hogy majd’ szétfagytam és mindenem csupa víz volt, élveztem a túrát. Ez tök perverz, de akkor is tetszett. Ismét énekeltünk, átköltöttük Bikini: Közeli helyeken c. számát (már vagy ezredjére, most épp a Bauxit túrához módosítva), s még a jókedvem is visszajött. A templomrom kissé félelmetes volt a fák között a szürkületben, de hamarosan elértük a Laci069 mobilt, ami rejtélyes módon felmorrant, amikor mellé értünk. :) Vagdalthús és Laci069 azonnal kipattantak az autóból és mindenféle finomat adtak az elgyötört seprûknek: fügét, töpörtyût, kolbászt, sós mogyorót. Petami a kocsiban ült. A tekintetüket elnézve, valahogy úgy éreztem, nem szívesen cserélnének velünk.


A találkozás örömétõl és a csemegéktõl megerõsödve beindítottuk újra a hajtómûveket. Bátran hadakoztunk az esõfüggönnyel (értsd: beletörõdtünk már, hogy csurom vizesek vagyunk), szedtük szorgosan a szalagokat. Még egyszer találkoztunk a Laci069 mobillal, amint a sötétben reflektora megvilágított egy szalagot, amit mi nem vettünk észre. Aztán a sártenger marasztalni szerette volna az autót, mi meg belegázoltunk a vízbe, remélve, hogy csekély fizikai erõnk majd segít kijutni a négykerekûnek. Droid azt hitte, segíteni szándékozó kezével letörte a hátsó ablaktörlõt, de Laci hátrajött és megállapította, hogy nincs baj. Ezután már tényleg egyedül maradtunk újra, a sötétben és a vízben, amibõl alul is volt, meg fentrõl is esett bõven. Zsemleszínû kutya ugatott feldúltan Ódörögd központjában a buszfordulónál. Az év többi napján bizonyára nem járnak sokan errefelé. A falu nem valami metropolisz, egyetlen ablakban láttunk fényt, azonnal rá is zendítettünk: Kicsiny falum, ott születtem én, nincs ott gyertya, nincs ott lámpafény…


Ezután szerencsére 1131 méter aszfaltbetyárkodás következett, amit kiélveztünk az utolsó méterig. Közben az idõ hidegebb lett, az esõt felváltotta a hó. Óriási pelyhekben hullt, gyönyörû szép volt. Tapolca-Nyirád mûút ódörögdi elágazásánál a pocsék idõ ellenére nagy volt a forgalom, az épp arra száguldó buszok/autók reflektorának fényében táncra perdültek a hópihék. Innentõl gyérült a szalagozás, kicsit jobban kellett figyelnünk, de nem vétettük el az utat. Érzetre sokára, de azért elértük a Véndeki-erdõ feltételes pontot, majd nem sokkal késõbb kiértünk a rengetegbõl, s a távolban ott pislákoltak Tapolca fényei. Eleredt az esõ, úgy tûnt, megállíthatatlanul. Már a kabát is kezdte átereszteni a vizet a nyaknál és a karoknál. Már ez sem érdekelt. :) Tapicskoltunk a pocsolyákban, amik a havon gyûltek össze, olykor a hóbuckák között. Arra gondoltam, remélem Tapolcán fûtve lesz a vasútállomás épülete. Aztán el is vigyorodtam magamon, hiszen ha nem lenne fûtve, ennél már csak melegebb lehet. Aztán végre beértünk a házak közé, nem sok ember járt az utcákon, de annak aki meglátott minket, valamiféle páni félelem ült a tekintetébe. :D Reszketõ kézzel írtuk fel, hogy hány darab csónak használható a Tapolcai Tavas-barlangban, majd a cél elõtt egy buszmegállóban kissé rendbe szedtük szétfolyt arcunkat, és úgy összességében magunkat. Hõsnek éreztük magunkat, amikor végre megérkeztünk az állomásra.


Bubu és Csillag örömmel konstatálta, hogy a seprûk is beértek 25 perccel a szintidõ lejárta elõtt (azért elmeséltük, hogy a Cseket-hegyen épp ennyivel voltunk kicsúszva). Ott volt a díjazásunk, amit nem akartam még megérinteni, aggódtam, hogy szétmállana. Végül még kezet sem fogtam egyikükkel sem, és ez csak most jutott eszembe. :( Bár bizonyára õk sem örültek volna egy hideg békakéznek, de majd pótoljuk. Miután teljesen átöltöztem (csak a pizsamanadrág volt száraz, amit felvehettem a túranadrág helyett, kabát helyett pedig egy pokróccal csavartam be magam, így a tapolcai pénztáros néni szúrós tekintetétõl övezve hagytam el a várótermet: „A hölgynek nincsen ruhája?!”. Bubu megnyugtatta, hogy csak túrázni voltam.) Aztán elindultunk Veszprém felé, és hát az utakon sem volt jobb a helyzet, de Bubu leküzdött minden akadályt.


Köszönjük a rendezést, és hogy ilyen izgalmas szerepet kaptunk mi is a túra lebonyolításában. Örök emlék marad, az biztos.               

 
 
Jutasi hagyománytisztelő vándor / Jutasi Őrmester Benedekhegyi kŐrjárata 25Túra éve: 20102010.06.02 16:34:52







Jutasi Õrmester kÕrjárata 30


 


Szombat a mostani idõjárástól (itt Veszprémben randa esõ, meg szél) eltérõen szép, napsütéses, nyárias idõnek indult. Rövid-ujjúban vágtunk neki Kékdroiddal és Dénessel a kÕrjáratnak. Lesétáltunk a rajthelyre (ez az a teljesítménytúra, aminek a rajt- és célhelye jelen pillanatban a legközelebb található az éppen aktuális tartózkodási helyemhez :D). Papírnyilak mutatták, hogy térjünk be a Tûztorony udvarára, ott történik majd a regisztráció. Találkoztunk Gyula bácsival, aki ezúttal a túra rendezõi között díszelgett, egyenruhában, említette, hogy õ mondja majd a köszöntõ beszédet. Megtudtuk, hogy a Bubumobil utasai is hamarosan itt vannak, ezért õket még megvártuk az indulással. Mikor mindannyian beneveztünk (Dilen, Bubu és anyukája is), még tettünk néhány tiszteletkört a szép, borostyánnal benõtt várfalak között, felmásztunk a Tûztoronyba is, hogy megcsodáljuk a kilátást. Herenden túl tekintélyes méretû, halovány szivárvány derengett. Miután húsz percig hiába vártuk a megnyitót, közösen elhatároztuk, ideje elindulni. Megkaptuk a rajtbélyegzõt az utcán ülõ embertõl, s útnak indultunk.


 


A legelsõ rendezésen volt szerencsém részt venni (történetesen akkor a rajtidõ legvégén indultunk és végig ömlött az esõ), de mégis egy újfajta izgalommal tettem meg minden lépést. Talán a jó idõ tette, mert most szívesebben néztem körül a városban, az Árva utcáról fel a Várra, ahonnan indultunk. A Levéltárban lehetõségünk nyílt egy kiállítást megtekinteni, majd megejtettük elsõ fakultatív nassolásunkat a szemközti cukrászdában (kinek fagyi, kinek süti). Nagy örömünkre szolgált, hogy kiérve az erdõ szélére (Rab Mária forrás felé), az utat teljesen kitakarították, így nem kellett térdig érõ dzsungelben küzdenünk. A forrásnál pecsét, majd indultunk a vasút felé, ahol kicsit elvétettük az irányt, de hamar visszafordultunk. Kékdroiddal megállapítottuk, hogy ez a rét nagyon ideális vonatfotózásra. Egyszer csak Bubu hangját hallottuk, hogy Droidnak ma jó napja van, egy Gigant vontatta teherszerelvény érkezik Székesfehérvár irányából. Fotómegállás, majd irány tovább. Dénes pózol egyet a gõzmozdonnyal, majd a váróteremben megcsodálhatjuk a vasúti kiállítást. Volt ott minden: régi és új vasutas arcképes igazolványok, rangjelzések, térképek.



 



Az idõ egyre melegebb, s mi lassan már Jutaspusztán talpalunk. A Spion tanyán kapunk finom teát, a könyvtárnál csokit, mellette a játszótéren pedig bárki bepótolhatja gyermekkori lemaradásait. :) Aztán Jutaspuszta szélén nem várt akadályba ütközünk (ez nem igaz, az itiner írta, de így hatásosabb felvezetni): „Tiltott terület, belépni tilos”. Két szembe állított kézifegyver nyomatékosítja a fenti állítást. A mi utunk azonban még arra vezet, szerencsénk van, mert az Ejtõernyõs emlékmûtõl még épp láthatjuk a helikoptereket, amint felszállásra készülnek (Okos menyét hadmûvelet). Miután elrepülnek a Bakony fölé, útnak eredünk. Kékdroid és Dilen ellépnek, mi Dénessel és Bubuval csodáljuk a szép nagy ezerjófüvet, s közben szemmel tartjuk Bubu anyukáját is. A murvabánya elõtt 15 stációról ismerhetjük meg (itt Dilen és Droid megvárt) a Doni kálváriát, a pecsét megszerzéséért néhány kérdésre válaszolni kell. Az ég baljósan sötétkék, de egyelõre nem kapunk esõt. A felüljárón áthaladva szép a kilátás a szemközti Csatár-hegy oldalára. A kártyával igénybe vesszük a frissítõ ivóvizet, igen okos megoldás, nem láttunk még ilyet. Szépen felsétálunk a kápolnához, megnézzük belülrõl, egy kedves néni pogácsával és más sütivel kínál. Fentrõl, a kilátóból pazar a kilátás, most már sejtjük, hogy megússzuk az esõt. Míg a Tekeres-völgy erdejének hûs árnyékába nem érünk, kissé melegünk van, Bubu megállapítja, hogy nagyon sûrû a levegõ, ezzel Dénes is mélyen egyetért. A vadregényes völgy hûvöse és a sziklák látványa azonban kárpótol mindenért, áthaladva az ellenõrzõponton, majd a többszáz (én már nem tudom, most 300 vagy 200 éves tölgyek? :D) éves tölgyfák mellett hamarosan már Ördög-sziklánál vagyunk. A pontõrtõl kapunk gyümölcsöt, almát, körtét, narancsot, kinek mi tetszik. Kiskuti csárdához szerencsés idõfekvésben érkezünk, csak egy kislány áll elõttünk. A pincér egymaga pontõr és a csárda kiszolgáló személyzete, így mikor nagyobb sereg érkezik egyszerre, van bõven mivel foglalkoznia. Ezért most kihagyjuk a hazai megkóstolását, majd visszatérünk. :) Még utoljára megkerüljük a Benedek hegyet, a Várat most hátulról támadjuk, de még nem is sejtjük, milyen kalandos úton. Egy, a nyilvánosság elõl lezárt (legalábbis eddig még sosem jártam itt) gyalogösvény vezet fel a hegy oldalában a volt Piarista Gimnázium „pincéjéhez”, mi most ezen a gallyak lepte, romantikus lépcsõn lépdelünk felfelé, s besétálunk a hegybe, hogy egyszer csak a gimnáziumban bukkanjunk fel, hosszú sor lépcsõk után. Innen már nincs messze a cél, de elõtte még meglátogathatjuk a Szent György kápolnát. Dubniczay palotánál kapjuk meg a teljesítésért az emlékkitûzõt és az oklevelet.



 



Nagyon tetszetõs, város- és környéknézegetõs túra volt a Jutasi Õrmester, én ajánlani tudom mindenkinek. :)    

 
 
A híd túl messze van...Túra éve: 20102010.01.20 10:19:40
Híd Túl Messze Van 90 km

Nem is tûnik olyan távolinak a nap, amikor együtt fõttünk a zalai perzselõ nap alatt a Rockenbauer emléktúrán. Aztán Suvlaj és Rafter sikeresen rádumálnak erre a túrára. (Szerintem Droid is végig a szövetségesük volt, csak titkolta.) Elõnevezés, minden, szorgalmasan tanulunk a vizsgákra, aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy a vonatról leszállva próbálunk valamiféle eljutási módot találni a budapesti találkahelyre a BKV sztrájkos „káoszban”. A szerencse mellénk pártol, mert a szükséges metrók járnak.

A találkozás után a Suvlaj-mobil végigsuhan a ködös M5-ösön, majd boldogan foglaljuk el a szállást Szegeden. Vándor Csillag csatlakozik hozzánk ötödiknek. Reggel korán kelünk, hogy lehetõleg hatkor elindulhassunk. Az elsõ kilométerek gyorsan telnek. Sejtelmesen csillog a Tisza áradt vize az utcai lámpák tövében és az ártérbe épült cölöpös házak alatt. A rutinos gátazók történeteibõl és tapasztalataiból van mit meríteni, tudjuk, a legjobb, ha az elsõ hatvan kilométert minél hamarabb teljesítjük. Úgy is készülök rá, mint a lélektani félútra. Algyõig nagyjából úgy haladunk, hogy elöl Suvlaj és Csillag mennek, én 4-5 kilométerkõvel mögöttük, mögöttem 3-4-gyel Droid és Rafter. Az elsõ 18 km-t számomra csak az igen különös, bal homloki fejfájás nehezíti, de ez az elsõ tea után el is múlik.

Átkelve a Tisza hídon, a már szabványosított – 53 számolás menet közben csak a bal lábakra = 100 m – lépéses módszerrel megállapítom, hogy bizony a folyó vagy 600 méter széles tokkal-vonóval, fõmederrel-ártérrel együtt. Aztán rákanyarodunk a másik oldalon a gátra, itt Csillaggal megtáltosodunk, a fiúkat jó pár kilométer erejéig magunk mögé kényszerítjük. A szokott gyülekezõ helyek a gátõrházak, össze is verbuválódunk a következõnél. Itt is szívélyes a vendéglátás.

Ezen a túrán nem kell sokat töprengenie a túrázónak, vajon merre tovább. Rafinált módon mi is a gátat választjuk a mûút helyett. Hátrapillantva nemsokára látunk néhány túrázót, õk épp most érkeznek a Holt (vagy Kis?) Tiszai gátõrházhoz. Meg is állapítom, hogy épp egy gátõrháznyi elõnyünk van velük szemben. :) Hamarosan már a Maros gátján talpalunk, az idõ nagyon kellemes, a köd egyáltalán nem zavar, csak a távoli tájékozódási pontokat kendõzi el szemünk elõl. A harmadik ellenõrzõponton kicsit tovább elbeszélgetünk a pontõrökkel. Még arra is fény derül, hogy rendelkezünk közös – mily meglepõ – túrázó ismerõsökkel. Aztán Makóig csak megyünk és megyünk. A templomot nem látni olyan messzirõl, mint mondják, de betudjuk a nem tökéletes látási viszonyoknak. A város elõtt a lábam már igen beállt, Droid lemarad velem, a többiekkel legközelebb a ponton találkozunk.

Makó, itt ettem egy kis sütit, meg tepertõs kenyeret. Jól esett. A lábamat pedig nem túl sportszakmai módon bekentem sósborszesz kenõccsel, hogy némi vérkeringést vigyen a kõvé meredt lábizmokba. A hatása meg is lett, a szokott hosszú pihenõk utáni robotmozgás helyett szinte egy puma kecses léptivel indulok tovább a pontról (legalábbis nekem úgy tûnt :D). Droidnak még kell idõ a bemelegedésre. A Maros hídján átkelve a halál többször is elsuhant mellettünk úgy 50-60 cm-re, legtöbbször román rendszámú kamion formájában, de mi rendíthetetlenül mentünk célunk felé: bele az éjszakába, a gátra, a maradék harminc kilométerre.

Mondják, hogy Deszkig a legrosszabb az út lélektanilag. Látok benne valamit, mert mégiscsak 20 km mindenféle ellenõrzõpont és pihenõhely nélkül. Ám én most is a túra legvégétõl rettegtem a legjobban – megjegyzem, nem ok nélkül. Amíg öten együtt haladtunk, olyan voltunk, mint egy megbonthatatlan hadtest. Fel sem tûnt, hogy az én lámpám alig világít. Falatoztunk némi babapiskótát, aszalt gyümölcsöt és csipszet, csak múljanak a kilométerek. Bár Makó elõtt Droiddal már majdnem megállapítottuk, hogy a köd, mintha oszladozna. Nos, hát tévedtünk. Egyszer csak átszalad egy õz elõttünk. Csak Droid látta, én csupán hallom, hogy rémültében a jéghártyás vízbe szalad, majd onnan ki valamerre. Olyan nyolc-tíz kilométerig kitart a Makón szerzett lelkesedésem. Aztán Suvlaj és Csillag belépnek a hipertérbe, eltûnnek szemünk elõl. Akaratlanul is a kilométerköveket nézem, pedig tudom, hogy nem kéne. Látom, sok közülük számtalan. Bármit akarok megfogalmazni, valahogy soha nem a megfelelõ szavak jönnek a számra.

Deszkig az út nem a távolság miatt nehéz. A sötétségben, a monoton ösvényen furcsa gondolatok környékezik meg az embert. Én ide küldeném az elítélteket, erre a túrára, szigorúan a 90 km-es távra, és kényszeríteném õket, hogy ezt a szakaszt sötétben tegyék meg, haldokló elemlámpával. (Szóval nem engedném, hogy fussanak. Megengedett maximális sebesség 6 km/h.) Akinek egy kevés érzés is szorult a lelkébe, itt biztosan elgondolkodik az életérõl. Csak mész az egyre sûrûsödõ ködben, a gát ide-oda kanyarog, látszólag értelmetlenül. Persze nem gondoskodtál a fejlámpádba pótelemrõl, így csak reménykedsz, hogy a célig kitart még, közben botorkálsz az eléd vetülõ másfél méter sugarú diffúz fénykörben. Néha megbotlasz a gát egyenetlenségeiben, vagy egy hajszálon úszod meg a pocsolyába lépést. Közben a deszki gátõrház a világért sem akar közelebb kerülni. A nagyjából eseménytelen szakaszon elkezdenek forogni a kerekek. Nekem például erõs lelkiismeret furdalásom támadt. Hogy miért itt vagyok és miért nem a kémia szigorlatra tanulok? (utólagos megjegyzés: sikerült!) Olykor el-elhatalmasodik az önsanyargató érzés, hiába érzem úgy, hogy a léptek felgyorsulnak, a ház nem kerül közelebb, a lelkesedés fogy, aztán egyszer csak ott ülök a hideg fûben. Droid meg akar gyõzni, hogy jobb az egészségemnek, ha állok, de nem hallgatok a jó szóra. Vándor Csillag és Suvlaj valahol elõttünk járnak, Rafter letelepszik mellénk, rágcsálunk némi Tescos csipszet. Így, hogy ülök, egészen jól érzem magam. Olyan „kemény túra” érzésem van. :D Aztán talpra állunk, s hamarosan megpillantjuk a fekete szószban az ígéret fénylõ pontját, a deszki gátõrház ablakán kiszûrõdõ fényt. Sietünk, szinte suhanunk az éjszakában. Talán itt történt, hogy a távolban derengve, a fekete felleg alatt némi narancssárga fényt pillantunk meg: Szegedet. Aztán többet nem is látjuk, majdnem a célig.

Deszken olyan az ellenõrzõpont, mintha egy kórterem lenne. :) Még az ágyhuzatokon is az Orvostudományi Egyetemnek, vagy valami Kórháznak a pecsétje van, ha emlékezetem nem csal. :D Olyan kényelmesen elüldögéltem a melegben, hogy semmi kedvem nem volt visszamenni a sötét hidegbe. Vándor Csillagot úgy ébresztjük fel álmából, aztán elindulunk. Rafter és Suvlaj már ismerik ezt a szakaszt, én úgy érzem, az elkövetkezendõ tízes legalább annyinak fog tûnni, mint az összes eddigi együttvéve. Nem tévedek. A ház a 7,4-es kilométerkõnél van, én meg elmeroggyant módjára a 6,0-s kõtõl visszaszámolok a Maros-Tisza egybefolyásig.

Úgy éreztem, megbomlottam idegileg. A lelkiismeret furdalásra már rég nem volt erõm. A masszív fekete homályban semmit nem lehetett látni, a leheletem párája elvette elõlem még azt a rövid kis egy métert is, amit a lámpám nagy erõfeszítések árán megvilágított. Droid próbált lelket önteni belém, de neki is egyre kevéssé volt kedve beszélgetni. Felemésztett ez az utolsó tízes. Pedig kimondva tényleg nem is sok. Aztán a végtelen sötétségben egyszer csak Droid lámpájának fénykörében feltûnt a bûvös 0,0. De innen még mindig nagyon messze volt a cél. Néha kimakacskodtam egy-két pihenõt, Droid és Csillag készségesen megvártak. A Tisza hídon még mindig nem kerített hatalmába az eufória, tudtam, innen még mindig több, mint egy kilométer a cél. Ráadásul a híd rezgett-hullámzott a talpam alatt, a korlát úgy remegett, mint a távírópóznák a gát mellett. Kicsit féltem is, valahányszor egy hatalmas jármû masírozott el mellettünk. Aztán leérve a hídról, rettenthetetlenül haladva célunk felé, egyszercsak megérkezünk. A semmibõl bukkant elõ az épület és el sem akartuk hinni, hogy tényleg a cél az. Pár pillanat alatt már a kellemes levest kortyolhattuk, a díjazást az asztalhoz hozták. Azért örültem, hogy végül megcsináltam. :D

Köszönöm a túrát a rendezõknek és a rábeszélést Suvlajnak és Rafternek (és persze nem utolsó sorban a társaságot is). Nektek hála, már Droid, Csillag és én sem vagyunk „gátszûzek”. Egyszer ezt is ki kellett próbálni, még ha most úgy érzem, talán csak három év múlva térek vissza. :)
 
 
túra éve: 2009
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20092009.05.17 14:41:45
Õrség 50 (avagy ahogy sose indulj el egy ötvenesre)


Szép reggel köszöntött Kékdroidra és rám a lépcsõházajtón kilépve. „Még egy túra álomidõben”- gondoltam magamban, amíg aput vártuk. Közben egy, az út szélén parkoló személygépkocsi különös, kézzel festett rendszámtábláját tanulmányoztuk. Õriszentpéterre az odaút kissé hosszabbra sikeredett a tervezettnél, mert apu naiv lélekkel ráhajtott a Kerkafalva-Szatta mûútra „mert arra rövidebb” és „hátha felújították” indoklással. Végül vissza kellett fordulni, mert kevésnek bizonyult a burkolt út a kátyúk között. :)

6:40-kor azért sikerült elindulni, a rajtban rég nem látott ismerõsöket köszönthettünk, köztük Katát, akivel váltottunk is néhány mondatot, de õk még várnak az indulással. Az iskolából a jól ismert négyzetkövekkel kirakott úton indulunk el a parkban, de onnan nem a réten át visz az út ezúttal. A templom mellett elhaladva csodás virágok pompáznak, amolyan havasi félék, talán a rododendronok rendjébõl (vagy mi..:) ). A mûúton hamar elérjük az elsõ ellenõrzõpontot, a Templomszert, ahol Lendvai Imre és felesége adják nekünk a bélyegzõt. Továbbhaladva az úton élvezzük a Nap jótékony melegét, az Õrség tájának barátságos látványát. Galambdúc vendégház balra, minket is erre terel a kék. Az úttesten megcsonkított malacfigura hever, majd néhány méterrel késõbb egy függõleges hímnemû kacsa hápog izgatottan, s fura testtartással menekül látásunk elõl. A túloldalról egy tojó nem kevésbé kétségbeesetten igyekszik utána (õ is amolyan függõleges, mint az elõbbi). Az alacsonyan járó Nap még hosszú árnyékokat húz a fáknak. Még tíz óra sincs, de az idõ egyre melegebb, érezzük, nagy kánikula vár ránk a továbbiakban. Közben találkozunk PrInCe-szel és társaival, Vakond87-tel és Attilával pedig egy csoporttá verbuválódunk, innen jó darabig négyen megyünk együtt. Szalafõn megkapjuk a reggelinek való „jó reggelt” adagunkat, majd rátérünk az Útra, ami Szlovéniába vezet. Csodálatos, virágos rétek kísérnek minket, üde zöldek, sárgák, fehérek, jobbról fenyõkkel vegyes erdõ.

A határon egy fahídon kelünk át, szerintünk ez a bombabiztos. :) Odakinn még a susnya is kevesebb (biztos direkt lekaszálták :)). Hodos ellenõrzõpontjánál csokit és szörpöt is kapunk, nem beszélve a szép, címeres bélyegzõrõl és a prospektusról. Továbbhaladva kipróbálhatunk egy magaslesféle beülõt, ami inkább magas, mint les, de ülõnek tényleg jó. Amerre a szem ellát, szántók és gondozott kertek, sokfelé virágzik a vöröshere, ettõl olyan szép piros szõnyegféle sok helyütt a táj. Hodosi tó elõtt még lefotózok egy úton száguldó szõrnyót, majd egy ismertetõ táblán olvashatunk az Õrállók útjáról. A gáttól a „Cukorrépa-kampányos” (*forrás internetes szlovénszótár (Peši pohod)) ideiglenes jelzéseket követjük. :) A gát oldalában Pamela Anderson neve virít, bizonyára az itteni hódolói firkantották a falra. Alaposan megnézzük a tó kifolyását, majd bevetjük magunkat a rengetegbe. Az erdõben példás módon a kis fenyõ magoncoknak afféle járóka van építve, ne nyomják el õket az aljnövények. Dolenci településre érve takaros házikókat láthatunk, az ellenõrzõpont a templomnál van, itt vizet is tölthetünk Talpalóék jóvoltából. A réten visz tovább utunk, amit mintha fûnyíróval le is toltak volna elõtte, így legalább nem a derékig érõ fûben kell gázolnunk. A hõség egyre elviselhetetlenebb, neki is vetkõzök, még jó, hogy eddig két réteg volt rajtam. Egy hatalmas fa árnyékában megpihenünk, iszunk, eszünk.

Hamarosan újra a határsávban vagyunk, megeszem az év elsõ szamócáját, aztán elérjük Sûrû erdõ ellenõrzõpontot, ahol aszalt gyümölcsök nagy választéka fogad minket. Innen még bõ egy óra Farkasfa és a Tóka koccintó. A meleg és a Nap együttesen megtették a hatásukat, kezdek igen álmos és csoffadt lenni. Az elkövetkezendõ szakaszon – azon kívül, hogy próbáltam gyönyörködni a táj szépségében – azzal motiválom magam, hogy minél több embert elõzök le, annál közelebb kerülök áhított kávémhoz. Elborult elmémmel :) minden egyes résztvevõt potenciális ellenségnek tekintek, aki el akarja inni elõlem az utolsó adag kávét. Végül hiába is igyekeztem, elõttem fogy el. :D A pontõrkislány lelkesen pecsétel, én lehûtöm magam egy adag kólával, meg eszem az SzLA1 által gyártott jó kis zsíros kenyérbõl. Tekintve, hogy délután ötig be kell, hogy érjünk (mert akkor kezdõdik a Kresz órám és nem akarok rögtön az elsõrõl elkésni), itt búcsúzunk el elõször Vakond87tõl és társától, de nem utoljára. :) Kiserdõ tetõre mászva Droiddal erõsen szidjuk magunkat, miért is nem hoztunk sapkát, de ha egyszer ennyi eszünk van csak. Az erdõ némi enyhet ad a Nap tûzõ sugarai ellen, de érzem, hogy a levegõ hõmérséklete és pollenkoncentrációja számomra eléri a tûréshatárt, s sajnos néha nehezen megy a lélegzés (tanulság, amit kábé hússzor levontam már: ha allergiás vagy, legyen nálad kalciumos pezsgõtabletta). A legnagyobb piros sáv jelzést megelõzõ rétre kiérve „vak vezet világtalant” játszunk, azaz Droid vezet engem. Õ nem vak, persze én sem, csupán nem nézek sehova, mert csukott szemmel sok-sok energiát megspórolhatok a lábaimnak.

Kondorfán még át kell jutnunk, a jól ismert kékkút mellett Droid megmossa a fejemet, hogy ne aludjak már. (Ez a kékkút ezentúl mindig fõszerepet kap majd ezen a túrán, érzem. Mikor 2006-ban elõször vettem részt az 50-esen, természetesen ugyanúgy sapka nélkül, mint most, Farkasfa elõtt elfogyott a vizem és csoffadoztam. Hogy miért nem töltöttem folyadékot a kocsmában, ne kérdezzétek, magam sem emlékszem. :D Kondorfára beérve rám kiáltott egy fickó, aki a kékkút mellett ült, én meg halálra voltam szomjazva, ezért alig figyeltem rá, a kutat persze észre sem vettem, mert már csak a kocsma lebegett a szemem elõtt. Sajnos nem vagyok valami okos ember, mert az okosak mindig a más hibájából tanulnak, én még a magaméból sem. :D) Szóval Droid újraéleszt, így eljutunk a következõ ellenõrzõpontig. Iszunk kávét, amitõl némileg felébredek, meg kólát. Persze Vakond87 és társa itt be is érnek minket. :) Ahogy Droid mondja, mindig ez történik, ha valakitõl búcsút veszünk „mi innentõl sietünk” címen. :)

Ispánkig jóformán nem is fotózok, ez jelent valamit. :D Már egy ideje elkezdtek gyülekezni a sötét felhõk és nem csak az én fejem felett, amikor végre elérjük az ellenõrzõpontot, amirõl úgy hittem, már sosem jön el. Mondom is Droidnak, már nem tudom elképzelni, hogy én valaha százasokat is mentem. :) Ispánkon lefekszem a földre, eszek csokit, amit a pontõrök adnak, meg iszok, valamint leeszem Droid sajtos pogácsájának a tetejét. Közben sok ember végignézheti a haldoklásomat, a szél meg mind jobban feltámad, s elkezdek fázni. A pontõrök igazán kedvesek és segítõkészek voltak, ezúttal is köszönöm ezt nekik. Valószínûleg tényleg megbökhetett a Nap, mert a fájdalomcsillapító után sokkal jobban érzem magam. A pontról továbbindulva ismét olyan idétlen voltam, mint a túra elején. Énekelek, meg ilyesmik, valamint élvezkedünk a viharfelhõk zord látványában, mert azt hisszük, az esõt úgyis megússzuk. :D Bárkás tó ellenõrzõpontnál még szárazak vagyunk. Innen még négy kilométer a cél, de nem ússzuk meg. Szárazon nem. Az történt ugyanis, hogy alig hagyjuk el az ellenõrzõpontot, leszakad az ég, s viharos szél tombol. Elkezdünk kocogni, hogy az ázás idejét megrövidítsük, ha a kapott cseppek száma ugyanannyi is marad. Mert ugyebár kitaláltunk egy képtelet az ázás mennyiségi jelzõjére vonatkozóan. Eszerint hiába futunk, a sebesség miatt az egységnyi idõ alatt kapott esõcseppek száma több lesz, mintha gyalogolnánk. Megelõzünk pár embert, hiszen elmúlt öt, és a Kresz óra elkezdõdött!!! :) Vakond87 és társa egy fa alá álltak be a vihar elõl, ahogy elfutunk mellettük, s karunkról, arcunkról, mindenünkrõl csurog le a víz, Vakond csak ennyit mond: „Látom, nektek már úgyis mindegy..” :D Végül Bárkás tótól a cél megvolt kb. fél óra alatt, mert azért nem bírtunk végig futni, s természetesen az esõ a cél elõtt eláll, de felettünk az égen hosszan nyúlik el a setétlõ viharfelhõ. Nagy vígan – õszinte mosollyal – lépünk be a célba, ahol megkapjuk a túra teljesítéséért járó jutalmunkat, amit örömmel veszünk át. (Aztán megyünk Kreszre).

Köszönöm a túrát a rendezõknek és a vicces kedvû idõjárásnak. :) Szerencsére nem haltam meg, de most már azt is tudom, hiába a sok tanulás, nem szabad elhanyagolni a hosszabb túrákat. Köszönöm Droidnak a sok türelmet, valamint Vakond87nek és Attilának a társaságot. Vidám és kalandos túra volt ez az újfajta Õrség 50.


-Kerek repkény-
 
 
túra éve: 2008
RákócziTúra éve: 20082008.07.09 15:45:57
Át a Zemplénen, avagy Rákóczi 150





Elõnevezés egy hónappal elõtte. Kétségek a szívemben, de tudom, ha nem nevezünk be, bánnánk utólag rettenetesen. Elõnevezés után jöhet a ráhangolódás. Sok vizsga van még. András teljesíti a Monoton Ultra + Monoton Mini, másnap meg Falasok(k) 50 kombót, nekem két mini, egy maraton és a Falasok(k) az adagom.

Utána hétvégén nincs lehetõség elmenni túrázni. Aztán jöhet a várva várt SzuSóBuHa kupa teljesítése.


Jutalmunk egy kis kupa, mivel a 3 túrán összesen 100 km-t tettünk meg.

Aztán itt van. Itt a Rákóczi hete, a várva várt hét. Igazából nem tudok hogy felkészülni rá, csak arra gondolok, hogy nagyon sokat kell majd menni. Egy nappal és két éjszaka. Mert gyalogosan nem megy gyorsabban. :) Idõjárásilag felkészülünk mindenre. Ám úgy tûnik, borús idõ a valószínûbb. Csütörtökön Füzesabonyi, Miskolci,
majd Szerencsi átszállással jutunk el Sárospatakra, ahol elõször *** bankautomatát vadászunk, majd útbavesszük a szállást, ahol az ottlevõ baráti társaság vidáman köszönt: "Ti vagytok a biciklisek?" Helyesbítünk, hogy túrázók vagyunk. Vacsora Egerbõl hozott home-made gofri, majd felvágott és kenyér, a lelkes, most megismert lány Metaxával és Royal vodkával kínál. Valamit illik elfogadni, alig mondjuk ki, hogy legyen a Ro-, már tele is van két pohár. Az ennivaló mellé elfér, ezt követõen szépen elpihenünk.


Másnap reggel 8-9 órától fogva szépen áztatóan esik az esõ. Tudjuk, ez sarat jelent, viszont legalább nem lesz olyan dög meleg. Még délelõtt elhagyjuk a szállást, elmegyünk pizzázni. Jóllakottan átbattyogunk a Patika közbe, ahol a rajthely van. Elfoglalunk egy matracot és próbálunk alvást szimulálni. Egy kicsit sikerül, egyre több résztvevõ érkezik. Kata mutat képeket Erdélyi útjukról, majd kávézni invitál engem és Droidot, Cam Mogót is elhívjuk, aki végül minket hív meg, nagyon köszönjük. Kell az a kávé.



Térképböngészés, vidám találkozások, és egyszer csak azon kapom magam, hogy ott állunk kinn az udvaron és Remo mondja a túra indítóbeszédét. Elmondja, hogy nehéz az útvonal és hogy nagyon örül, hogy ennyien eljöttünk. :)
19:00-kor pedig elindulunk...



Az elsõ óra (19-20)
Elõreenedjük a fürgelábúakat, Vándorköszörûs, Jaat, Zsotyek és a többiek hamarosan el is tûnnek szemünk elõl. Sétálós bácsi is hamar ellép mellõlünk, Cam Mogóval és Tincával megyünk együtt. Hamar megkapjuk az elsõ bélyegzõt a vár portájánál. Itt van egy kis oda-vissza szakasz, integetünk a most érkezõ Vándor Csillagnak, Mikiéknek. Az úton továbbhaladva a benzinkút mellett felelevenedik, hogy tavaly itt jutott eszembe, hogy a tekerõs lámpa a tornateremben maradt, de most a fejlámpa szépen el van téve. :) Tekintve, hogy hamarosan mégiscsak este lesz. A jólláthatósági már rajtunk van. Baloldalt felbukkan a Highlander Disco, bizonyára már készülnek az esti bulira.



Mi csak megyünk rendületlenül az út mellett. Tincával próbáljuk megörökíteni a kedves lankákat, amik baloldalt vannak, majd betérünk Hercegkút felé. Kedves, hobbitfalvára emlékeztetõ földbe vájt pincékkel borított domboldal mellett haladunk el. Tomyy itt ért utol és elõzött le minket. Kedves, árnyas, néhol bújkálós, zöldpázsitos úton haladunk Pogány kútig. Balunkon egy kis patakmeder. Nincs annyira meleg, de nagyon párás az idõ, szépen dunsztolódunk. Mindenki csurom víz.
A hajam is teljesen. A ponton bélyegzés közben ér utol minket OT Ibolya és egy kisebb csoport. Megkérdi, hogy izzadunk-e mi is. Természetesen, nem tudnék magamon száraz felületet mondani. :)



A második óra (20-21)
A pont után elkezdett az út rendületlenül emelkedni a susnyán át. Az útvonalat nem lehetett elrontani, a szalagozás nagyon jó volt. Nem is emlékeztem, hogy ilyen sokat kellett felfelé menni. Végül felértünk, szusszantunk, majd rongyoltunk is lefelé az egyre cseperedõ gyerektölgyesben. Az ágak olyan sûrûn voltak, hogy nem lehetett látni, hova lépünk, ezért vigyázva mentünk. Komlóskán megint összeverõdött egy kisebb csoport, ittunk narancsos innivalót, majd elindultunk a sötétbe hajló ég alatt be az erdõbe.



A harmadik óra (21-22)
Droidot felkészítettem, hogy Puszta-várra egy masszív, meredek emelkedõ visz majd fel, rágyúrtam én is. Végülis inkább meredek, mint magas. A nyereg felé haladva az erdõ szélén a szürkületben apró fel-felvillanó fénypontok keresik a párjukat. Nagyon szép látvány volt a sok szentjánosbogár. A romantikus út után egy kevésbé romantikus, de nagyon izgalmas, sziklás meredeken kapaszkodtunk fel a vár maradványaihoz, ahol megszereztük a második e.p. pecsétjét.

Visszaereszkedtünk a nyeregig, majd meredek lefelén ereszkedtünk a mûútig (ilyen sokat jöttünk volna felfelé? :) ) Eléggé kilazult a cipõfûzõm, meg kellett kötni. Ezt kihasználva egy szentjános bogár befoglalta a cipõm nyelvét. Kár, hogy nem sikerült róla éles képet készíteni.



A negyedik, ötödik és hatodik óra (22-23-24-01)
Igen, a Király-kút elõtti szakasz lassan telik el. Féltem, hogy elkeveredünk, mert mintha tavaly lett volna errefelé valami jelzéskeresgélés részünkrõl, de most minden simán ment. Az út nem meredeken, de egyfolytában emelkedett. Azért szerintem nem mentünk rossz tempót. Izzadtam, mint egy ló, vártam már, hogy lefelé menjünk kicsit. A pontot egy kis völgybe vártam, de a pontõr (biciklivel volt, s utána õ is elindult teljesíteni a túra hátralevõ részét) most nem ment le a kúthoz, hanem az úton volt. Mi azért megnéztük a kutat, víz most sem volt benne sok. Cam Mogó és Tinca elléptek kicsit, mi technikai szünetet tartottunk, aztán utánuk iramodtunk, de a jelzés bement jobbra, még nem voltak olyan messze, visszakiabáltuk õket. Azt hiszem, szegény Droid itt nyúzta le a kézfejérõl egy helyen a bõrt. :( Nemsokára egy patakmederben cikk-cakkoltunk át egyik oldalról a másikra a szalagokat követve. Egészen erdõtündének éreztem magam, s a nagy száguldásnak az lett az eredménye, hogy térdemmel letörtem az útra dõlt fáról egy nagyobb darab
csonkot. Nekem biztos jobban fájt. :( Muszáj volt megállnom. Kentem rá placebókenõcsöt, ami amúgy véraláfutás gyógyítására jó (fekete nadálytõ - valószínûleg ez segített, mert most, utólag sincs baj).



Közben megelõztek Gézáék. Aranyosak voltak, megkérdezték, nincs-e komoly bajom. Vica is megállt, hogy segíthet-e. A többiek türelmesen megvártak, így együtt folytattuk utunkat. Tudtuk, hogy Regécen lesz némi frissítés, már egyészen rágyógyultunk a témára, így nagyon örültünk, mikor becsatlakozott az OKT. Fentrõl pedig jöttek Ibolyáék, immár jóllakottan. Felkapaszkodtunk a Regéci várhoz, hogy majd jól lejöhessünk, de elõbb megtömtük a bendõnket. Nagyon jól esett a paradicsomos kenyér.



Hetedik, nyolcadik és kilencedik óra (01-02-03-04)
Még melegedtünk egy kicsit a tûz mellett, majd leereszkedtünk Regécre, ahol sok a kék kút, de víz az csak a hetedikben volt. Megint kapaszkodni kezdtünk. Mostanában kapott el az elsõ álmossághullám, így nem igazán emlékszem sok eseményre
errõl a részrõl. Volt egy fura susnyába szalagozás, be is mentünk, de majdnem beestem a kidõlt fa alá. Mondtam Droidnak, menjünk inkább az úton, viszont a fények az erdõbõl jöttek, így egy kerítés elõtt vissza bekanyarodtunk (itt jegyzem meg, ha még 3 métert megyünk elõre, akkor meglátjuk a kerítésre felfestett piros sávot teljes szépségében :D).


Jött egy nagyobb csoport, kiabáltak, hogy menjünk kifelé feléjük. A susnyát szépen kitaposták, jó sokan voltak. Az útra visszaérve elkolompoltunk mellettük, valaki meg is jegyezte, hogy milyen alpesi a hangulat. :) (Ugye a táskára tett fémbögre ;) )

Késõbb egy kanyarban ott feküdt Cam Mogó és Tinca. Minket vártak, szerencsére még nem aludtak el. :) A Fehér-kúti vadászházig és utána is nagyjából együtt haladtunk a sereggel. Most nem ittunk a fából faragott nõbõl folyó vízbõl. Kapaszkodtunk felfelé. A kis elkavarás arra jó volt, hogy nagyjából felébredtem. Az emelkedõt nem siettem el, meg-megálltam szusszanni. Kata odajött hozzám, kielemeztük a túra élettani- és az álmosságra gyakorolt hatását. Õ is már túl volt az
elsõ alfahullámán. Most valami lakásabb úton mentünk fel Sólyom-kõhöz, ahol a pontõr sátorban várt minket csokival.


Próbáltam fotózni, mert nagyon varázslatosan nézett ki, hogy olyan magasan vagyunk és olyan sötét van és olyan szépek voltak lenn a fények. Csak ültünk, szopogattuk le a szájpadlásunkról a csokit, Tinca a 40 másodperces záridõ után a
kétpercessel próbálkozott, s kérte, hogy ne mozogjunk, mert a gép azon a fán volt, amin mi is ültünk. Próbáltam óvatosan venni a levegõt. :) Droid kérdezte, hogy indulhatunk-e, mikor Tinca csendben megszólalt a fotógépet egyensúlyban tartva:
"Még 30 másodperc..." :) Lefelé menet elkezdtem fázni, felvettem a melegítõfelsõm. Droid, meg Tinca lehet, fagyállót ittak, de Cam Mogó is beöltözött. Elkezdett világosodni.



Tíz és tizenegyedik óra (04-05-06)
Jólesett, hogy már láttam, hol az erdõ és az ég között a határ. Persze azt sem mondhatom, hogy az éjszaka olyan sötét lett volna, hiszen nagy szerencsénkre csillagos egünk volt. De itt nem olyan nagy a fényszennyezés, mint máshol.
Ez még az érintetlenebb területek közé tartozik. A világosodás kék színû volt. Az erdõ még fekete, de az ég kék, sötétkék felhõkkel. A következõ szín, ami a Nap elõbukkanásának közeledtével elõtûnt, az a zöld volt. Elhagyva az Amádé várat, lefelé mentünk a bükkösben. Kiértünk egy irtásra, ahol meredeken leereszkedtünk, és láthattuk a mellettünk levõ hegyet, amit kopasznak neveztem, ugyanis a tetejérõl hiányzott az erdõ. Elértük a kolostorromot, fényképeztünk, s már a szánkban éreztük a jó kis telkibányai virsli ízét, ugyanis tavaly a 110-es távon volt, s Cam Mogóval már felkeltettük Droid és Tinca étvágyát is. Azonban olvasnunk kellett volna a mostani kiirást, ugyanis nem járt most virsli ott. :(



Telkibánya amúgy gyönyörû hely. Ezt most így, hajnalban sikerült megfigyelnem, tavaly ugyanis elég kókadt voltam odaérkezéskor. Takaros házak, jobbról-balról gyönyörû, erdõvel borított hegyek.



Tizenkettedik és tizenharmadik óra (06-07-08)
Ettünk halkonzervet, majd útnak eredtünk. Tinca az út közepén látott neki a felszerelésigazításnak. Droid meg útközben falta be a konzerv hátralevõ részét. Ez azért érdekes, mert addig nálam volt az õ két botja is, ami így 4 db. Szépen
elkezdtem játszani rajtuk, még imitáltam is a gitárhúr hangját, közben pedig a Rákóczi túráról költöttünk melódiákat. Vidáman haladtunk, követtük a szalagokat. Kicsit lemaradtunk futómûigazítás miatt a többiektõl, de mondtuk is nekik, hogy menjenek csak, ha tudnak gyorsabban haladni. Hollóházára érve Tincának nyoma sem volt, Cam Mogó még ette a betevõ dinnyét. Bevásároltunk a boltban kólát és zsemlét, ettünk. Észrevettünk egy kocsma jellegû büfét, gondoltuk, veszünk kávét,
de a hely annyira kocsma volt, hogy csak alkoholt adtak volna, semmi mást. :) Biztos még a csapból is kisfröccs folyt. A kávéból meg pálinkát fõztek. :D



Tizennegyedik és tizenötödik óra (08-09-10)
Emlékeimben élesen él az a szép látvány, mikor elõször megpillantottam a fák között, ahogy a táj fölé magasodik a Füzéri-várhegy. Tempósan mentem, mert minél elõbb látni akartam. Az erdõben elkezdett esni az esõ. Felvettük az esõvédõ
felszerelést, mert elég intenzív volt ahhoz, hogy érdemes legyen. A vár most is ott volt, de egy halvány köd és esõfüggöny állt közénk. Csúszkáltunk, meg ragadtunk is a sárba. Majd kiértünk a mûútra. Betértünk egy vendéglátóhelyre, ami épp zárni készült (!). Igen, reggel 9kor. Gyorsan vettünk 3 kávét, hogy meglepjük Cam Mogót, aki idõközben lemaradt picit. (Fontos még, hogy vettünk nekem 5 pár zoknit kétszázért. Muszáj volt, mert szét volt ázva már a lábam. Mivel vékony volt és gagyi, ezért kapásból két párat is felvettem, így tökéletes élményt nyújtott. :) ) Végül Cam Mogó nem jött és továbbmentünk a pont felé. Mikor odaértünk, õ akkor volt indulóban. Pecsét, majd tovább eredtünk a Bodó-rét felé.



Tizenhatodik óra (10-11)
Az esõ igen sarassá tette az utat, mi meg úgy néztünk ki, mint az ázott verebek. Az esõkabát a táskába került, mert már nem esett. Mentünk ismét felfelé, utunkat keresztezte egy kisebb vízfolyás és megpillantottuk három forrás kifolyóját.
Mikor kiértünk a rétre, Droid mondta, hogy már közel van a kéktúra bélyegzõ. A mûútra érve felfelé kanyarodtunk és már ott is voltunk. Ezután ereszkedni kezdtünk.



Tizenhetedik óra (11-12)
A mûúton, ahol betorkollik a felfelé vezetõ út, éppen jött Wolfkery és társa, Judit. Most a mûúton maradtunk, zúztunk lefelé. Én kicsit gyorsabban haladtam, mint Droid és Cam Mogó (lefelé a sz.. is gurul :D), néha hátra-hátranéztem, aztán kitaláltam,
hogy jól lemegyek és Hollóházán már kávéval várom õket. Jól lehetett haladni az erdõben, de ahol nem volt felettem fa, a susnya meglehetõsen el volt burjánzva. Át a vezetékek alatt, csúszkálás a sárban, majd hangulatos erdei szekérúton érkeztem
le Hollóháza másik végébe. Irányba vettem a porcelánmúzeumot. Már nem voltam messze, mikor csak úgy hátranéztem, s megláttam Droidot. Hát, akkor majd közösen kérjük ki a kávét :), s megvártam. A ponton megint ettünk dinnyét, a pontõrlány nagyon kedves volt. Jött Cam Mogó is, bementünk a büfébe. Katáék akkor indultak, javasolta, hogy kóstoljam meg a hamburgerüket. Kávéból most az én köröm jött, tejszínhabbal az igazi. Elmélyedve kortyolgattuk, majd mikor végeztünk, Cam Mogó mindannyiunknak vett egy csokis tölcséres jégkrémet. "Ha lúd, legyen kövér" ajánlással. :) Nagyon kedves, köszönjük. Fagyizósan mentünk tovább, Wolfkeryék
jöttek szembe.



Tizennyolcadik és tizenkilencedik óra (12-13-14)
Rövid fotómegállás a kéktúra emlékmû elõtt, majd elhagytuk Hollóháza közigazgatási határát. Elõbb földek mellett haladtunk, majd rövidesen jól elkezdtünk emelkedni. A vártnál sokkal combosabbnak ítéltem az emelkedõt. A szalagokat követve az igen sáros úton azért elérkeztünk Hálaisten-tetõre, ahol remekül elkezdett esni. Felöltöttem az esõkabátot, most vettem észre, hogy szegényt eléggé megviselte a dzsungelharc, jobboldalt végighasadt teljesen, a jobb ujja pedig csak lifegett, egy vékony kocsányon lógott. Mókásan néztem ki. :D Kiértünk a mûútra, amin sokat kellett menni. Áztunk rendesen, de legalább nem volt sár. Egyszer csak jobbra tértünk el a Kékedi víztisztító, vagy vízmû mellett, ahol egy földbõl kiálló rozsdás oszlopot, aminek vaskorong volt a tetején, egy kisfiú profiljának véltem. Ez volt az elsõ legdurvább hallucinációm ezen a túrán. (lesz még :D) Szakadó esõben értünk oda a pontra, ahol a pontõr adott inni és próbált olyan sajtos talléros zacskót keresni nekünk, ami még nem ázott teljesen széjjel.



Grobáék épp ekkor távoztak. Kérdeztem, hányan vannak még mögöttünk, azt mondta, 12-en. Néhány feladó ült az autóban. Beszélgettünk az egyik depózó lánnyal, meg egy másik túrázóval, aki itt frissítette fel a ruházatát. Csak ültünk a buszmegállóban és zuhogott az esõ. Tudtam, hogy most fog jönni az Északi zöld és nagyon nem volt kedvem ilyen esõben odamenni. A kényelmesebbik felem fel akarta adni a túrát, hogy inkább szálljak ki most, jó élményekkel és maradjon szép emlék a Rákóczi, de a másik felemnek esze ágában sem volt kiszállni. Érzett magában erõt és akaratot a teljesítésre. Cam Mogónak is voltak kétségei a továbbhaladással kapcsolatban. Droid, bár szegény nagyon ki volt dörzsölõdve, mindenképp
tovább akart menni. Végül addig tanakodtunk, míg elállt az esõ (20 perc), így mindannyian tovább mentünk.



Huszadik óra (14-15)
Kékeden mentünk egy darabig, majd napraforgótábla mellett egy széles úton. Szembejött néhány ember, biztos elegük lett a túrából. A keresztet megtaláltuk, de mögötte a bélyegzõt nem. Cam Mogó próbálta hívni a rendezõt, de a térerõ nem volt megfelelõ. Végül bizonyítékfotókkal igazoltuk ottlétünket. A félmeztelen fickóét is, aki egy darabon velünk haladt, majd a Szurok-hegy elõtti bemelegítõ szakaszon ellépett. Sokáig láttuk még, egészen addig, míg el nem tûnt az erdõ rengetegében. Balra Szlovákia, gabona és kukorica; jobbra Magyarország, napraforgó és sok csalán.



Huszonegyedik és huszonkettedik óra (15-16-17)
Az egyik határkõnél zoknit újítottam, a lábam úgy festett, mintha fél napot áztam volna a fürdõkádban. Mögöttünk a kassai gyárkémények rengetege, felettük terebélyes füstfelhõ. Azokon túl pedig a szlovákiai hegyek. Nekünk most a Zemplén kell. Szurok-hegy óriási. Végülis sokkal meredekebb nem lehetett volna már, de jó sokáig tartott. Fõleg, hogy az alján kétségbeestem, hogy nem tudok felmenni rá, de akkor hogyan fogom teljesíteni a túrát... (?) Droid megnyugtatott és nagyon
kedvesen bíztatott. Szinte tyúklépésben haladtunk felfelé. Cam Mogó messze járt már. Határkõtõl határkõig. Droid nagyon türelmes volt velem. Szerette volna, ha végigmegyek vele. Mikor felértük, Szurok-hegy tetejét rendkívül egyedi módon, egy
határkõ jelezte. Aztán elkezdtünk ereszkedni. Sokkal rosszabb volt, mint felfelé. Lenéztem. Az út olyannak tetszett, mintha egy szakadék peremén állnék, vagy egy autópálya feletti hídon, s alattam ott halad az út, amire valahogy le kell ereszkedni. Még bottal is nehézkes volt, nemhogy anélkül lett volna. Követtük a szalagokat, s végül meghallottuk a mûúton haladó autók zaját. Skáros e.p. Ide ennivalót ígértek. Már egészen ráéheztem, de nem kaptunk, csak pezsgõtablettás vizet. Az sem esett rosszul, de jó lett volna enni. Rákukkantottam a pontõr lapjára, Cam Mogó (11-es) 20 perccel ezelõtt járt itt.


Igen, meglehetõs hátrányt halmoztunk fel a jóvoltamból, de még bizakodó voltam, hiszen egy óránk lett volna még a Skáros-pont zárásáig. Itt, a pontõr szerint már csak két ember volt mögöttünk. Valószínûleg Kékeden dönthettek sokan a feladás mellett, mert meg nem elõzött senki. A félmeztelen fickó meg elveszett valahol a Szurok-hegy rengetegében. Droid próbálta volna õt telefonon útbaigazítani, de elment a térerõ. Reméljük azóta elõkerült... Ettünk kis kekszet, aztán megérkeztek Wolfkeryék. Ezek szerint õk voltak mögöttünk már csak.



Huszonharmadik, huszonnegyedik és huszonötödik óra (17-18-19-20)
Közben megérkezett a pontra a bringás királykúti pontõr. Nem semmi, hogy már itt van. Elkezdtünk kapaszkodni a következõ hegyre. A határkövek mentén végig nyiladékban haladtunk, felérve remek rálátásunk volt a nemrég elhagyott Szurok-hegy monumentális tömbjére. Többször elõzgettük egymást Wolfkeryvel és Judittal. Aztán eléheztem. Droid sós pálcikával és keksszel etetett egy szép,
fátyolosan párás réten. Ezután mentünk egy darabon, majd szervezetem némi szõlõcukorért rítt. Ettem pár szemet, ezután jobban haladtunk. Az erdõ gyönyörû volt, fura látomásaim egyre sûrûsödtek. Erdei tavakat és menedékházakat hallucináltam a lombok helyére. Átmásztunk néhány mélyebb vizesárkon, meglehetõsen ki voltak már csúszkálva így, hogy már n+1-diknek értünk ide. Határkövek monoton sora, de néhol a határkövet úgy oldották meg, hogy ráöntötték egy nagy sziklatömbre. Egy jókora kõtömb oldalában felkapaszkodtunk, aztán kiértünk a fák közül, s gyönyörû kilátásunk volt lefelé.



A táj az esõ utáni párában fürdött, a gyenge napsugarak egészen fehérre festették, mi pedig nagyon magasan voltunk. Aztán sok-sok bükkerdei kapaszkodás után rájöttünk, hogy bizony a Milic még nagyon messze van. Kicsit jobbra tõlünk egy nagy hegy jelent meg, a Milic tömbje. Ezt az oldalt a Nap egészen sárgára színezte. Itt újra rosszul lettem, nehezen vettem a levegõt, muszáj volt leülnöm. Aztán végre
elérkeztünk a Nagy-Milic égigérõ csúcsára. Míg Droid pecsételt, én csücsültem egy kövön.



Huszonhat és feledik óra (20-21:30)
Itt gondoltam át, hogy mivel túl gyakran jönnek már rám a rosszhangulat hullámok és a félelem a következõ éjszakától, lehet, hogy nem kéne erõltetni a hátralevõ részt. Ezt Droiddal is megosztottam, szegény nem örült, de neki is segíteni akartam azzal, hogy kiszállok. Így legalább tud haladni. Kicsit csalódott érzésem volt, mert attól tartottam, fizikailag nem fogom bírni a túrát, most mégis fejben adtam fel. Megbeszéltük, hogy mindenképp ellenõrzõponton kell kiszállnom, ezért a harmincas határkõig még el kellett jutni. Milicnél sem voltunk már jó idõben, de a következõ pont zárása vészesen közeledett. Az itiner szerint jelzett 40 m szint a pontig igen sokra duzzadt. Wolfkeryék is visszaelõztek. A fák szomorúan sóhajtoztak az esti szélben. Már az összes hegyre azt hittük, Tolvaj-hegy az, de csak nem akart eljönni. Cam Mogó telefonált, hogy már a ponton vár. Mondtuk, hogy még messze vagyunk.



Jó lett volna utolérnünk õt, de hát Szurok-hegy elõtt jó sok hátrányt összeszedtünk a csoffadásommal. Mondta, hogy továbbindul Grobáékkal. Aztán megláttunk egy óriási sziklatömböt és András mondta, hogy ez a Tolvaj-hegy. Majd jött a sikítós lejtõ. Iszonyú meredek, kicsúszkált, avaros. Azért kemény dolog 700 méteren 270 méter szintet esni. Már erõsen sötétedett, mikor ereszkedni kezdtünk. Eleinte nagyanyós háttartással, bottal elõre, elaprózott lépésekkel, majd törpejárásban, guggolva, végül fenéken lefelé csúszva. Mikor már ez sem tûnt túl eredményes elõre haladásnak, felvettem a lejtõ dõlésszögét, jobb kezemmel az avarba túrva, bal kezemben a két bottal elõre tapogatózva haladtam a fejlámpa sápadt fényénél. Éveket öregedtem, már a derekam is megfájdult. Droid is úgy döntött, hogy kiszáll velem, mert a pont már bezárt, ott van még a Lipovec, meg a nagy árkok, nem volt kedve rohanni. Meg a kedvét is elvesztette.



A lejtõ aljára érve az erdõ kapuja világosnak tetszett. Ott volt a fény az alagút végén, a pontõrök hahózva próbálták kideríteni, a lejtõ vajh melyik szakaszán gurulunk éppen. Mondták, hogy Wolfkeryék olyan 4-5 perce értek le, mi meg
mondtuk, hogy itt szeretnénk kiszállni. Kaptunk pezsgõtablettás vizet, leigazolták az itiner szerinti megtett 100 km-t. (szerintem több is volt..) Megkönnyebbült érzésem volt.



Egy fejezet lezárult
Míg gyalogosan kísértük az autót Pusztafaluig, a pontõr meg is jegyezte, hogy egyátalán nem látszik rajtunk, hogy annyit mentünk, amennyit. Autóba szállva mentünk Füzérre, ahol ott pihent elõzõ éjszakai útitársunk, Tinca. Gratuláltunk neki,
jól halad nagyon. Mondtunk néhány lelkesítõ szót a folytatáshoz, s õ gondjainkra bízta fotógépét, mert este már nem akart fényképeket készíteni. Ettünk mi is egy tál paprikás krumplit. Már órák óta errõl álmodtam. Egy tállal ettünk csak ketten,
hogy a még terepen levõ résztvevõknek bõven jusson a meleg ételbõl. Hihetetlen sokat számít az ilyenkor. Ibolya is ott pihegett a ponton, õ sem volt már nagyon lelkes. Nem irigyeltem õket, de szurkoltam, hogy nekik sikerüljön. Végül elmentünk
Bózsvára, ahol felvettem a depócsomagomat. Eddig (kb 23:00) 15 áthaladó volt itt (30-as határkõnél 46, velünk együtt). Autózás közben megkérdeztük a pontõröket, mit tudnak, hány teljesítõ van eddig. Azt mondják, eddig egy miskolci teljesítõ csücsül a célban. Ez furcsa, mert az információmorzsák szerint, amiket eddig megszereztünk, Zsotyek ért be eddig, õ pedig nem miskolci.


Végül éjféltájban megérkeztünk Sárospatakra a célba. Vándorköszörûs ott pihent már, mint leggyorsabb nõi teljesítõ. Ettünk gulyást, közben megosztuttuk egymással élményeinket, tapasztalatainkat. Gratuláltunk Andinak fantasztikus teljesítményéért. Hamarosan el is aludt szegény ott, az öltözö fapadján. Van mire büszkének lennie. Nemsokára beért Vad Malac és Tibet is.



Tusolás a hideg vízzel, közben egy srác bekopog hozzám, hogy van-e meleg víz. Hát, nemleges választ kell, hogy adjak. Aztán bemegyünk a tornaterembe, elfekszünk a szivacson, majd ismerõs alak jelenik meg az ajtóban. Még a sötétben is felismerjük,
hogy Cam Mogó az, eszmecserét folytatunk a túráról. Õ még továbbindult Grobáékkal, de az elsõ néhány mély vizesárok után hárman úgy döntöttek, nincs kedvük a továbbiakhoz. Egy pontõr pedig behozta õket autóval a célba. Hamarosan alszunk mind.


Reggel frissen ébredek. Sok feladóval találkozok, a legtöbbjük csalódott és szomorú. Most is érnek be sokan. Nem semmi. Õk az igazi hõsök. Születtek elképesztõen remek eredmények, de szerintem aki beért, mind egy szálig hihetetlen kitartással
rendelkezik. Sokan szálltak ki Füzéren. Szegény Kata nagyon csalódott volt, próbáltam vígasztalni õt, hiszen nem semmi út vezetett odáig. Szemben velünk aludt egy srác, aki nagyon hasonlított Tincára. Vissza akartuk neki adni a gépet, de mivel
úgy aludt, hogy karjával takarta az arcát, nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg õ-e az. Végül kiderült, hogy igen. Neki is sikerült a 150. :) Elismerõ szavainkra csak annyit mondott, hogy nincs mihez gratulálni. Szerintem még aludt. :)


Megittuk a betevõ kávénkat, közben Álmossal és KuJoMival beszélgettünk. Elmesélték részletesen a Lipovec és a mély árkok történetét.



Összességében véve, egy hihetetlen kalandban és erõpróbában volt részem. Lehet, hogy csak a táv kétharmadáig jutottam el és a Lipovecet nem másztam meg, de láttam lenyugodni a Napot Pusztavár felett, láttam a lenn elterülõ települések fényeit vibrálni Sólyom-kõrõl. Láttam felkelni a Napot az Amádé vár után, láttam a gyorslábúakat Hollóházára való elsõ megérkezésünkkor. Õk már megtették a kiskört. Láttam a füzéri várat az esõfüggönyön át. Láttam és megmásztam a Szurok-hegyet és a többieket egészen a Milicig. Lecsúszdáztam a Tolvaj-hegyrõl. Ott voltam. És bár nem teljesítettem, azt gondolom, nem kell szégyenkeznem.



Gratulálok minden indulónak és teljesítõnek! Köszönöm az igazán remek társaságot Droidnak, Cam Mogónak és Tincának. Erre mindig emlékezni fogok.
 
 
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túra éve: 20082008.05.12 21:29:27
Mátrai Csillagok 15

Jobbunkon a Mátra körvonala, elõttünk pedig Gyöngyös. A rajt megtalálása nem vesz el sok idõt az életünkbõl, hála Droidnak, aki már ismerõs errefelé. Az elõkészület csupán annyi, hogy átvesszük a túrázós nadrágot és pólót, eltesszük a fotógépet és a fejlámpákat. Most én mindenféle táska nélkül megyek, Kékdroid cipeli az útra az innivalót és némi csokit.

A rajtban nem fogad nagy tömegjelenet, biztos szerencsés idõben érkeztünk. A 15-ösök rajtoltatási asztalánál nem is kell sorban állni, rögtön nevezhetünk. A rajtbélyegzõt egy másik asztalnál adják és már el is indulunk.

Az épületek mögött lehet már látni a kupolaszerûen magasodó bokros-zöld tömböt, a Sár-hegyet. Kiérve Gyöngyösrõl, hamarosan elkezdünk felkapaszkodni. Az idõ kellemes, a táj gyönyörû. Tempósan haladunk felfelé is, inkább mi elõzünk, mint minket elõznek. Egy helyen inni kérek, közben van idõ fényképezni és gyönyörködni a tájban. Hátunk mögött a kéklõ hegyek rózsaszín kontúrt kaptak az égtõl, hamarosan lemegy a Nap és ránk borul a sötétség. Nagy örömömre rengeteg kisgyermekes szülõ jött el a túrára a csemetéjével, sok kicsi farkasokat utánozott, néhányan pedig arról beszélgettek, hogy mennyire bánnák, ha most nem lennének itt.

A hangulat nagyon tetszik. Néhány kocogó ember leelõz minket, de alig száz méteren belül gyalog visszaelõzzük õket. Ez megismétlõdik párszor, nem kimondottan díjazom az ilyesmit, de hát mindenki úgy halad, ahogy tud. Mikor néhány család és sok gyerek összetorlódik egy helyen, balról próbálok elõzni a magas fûben, hogy a kicsiket ne szorítsam le az útról, az apuka mégis beszól. Azért a legtöbb résztvevõ nagyon kedvesen félreállt és ennek nagyon örültünk és nagyon köszönjük. :) Elérve az adótornyot, mindenki úgy áll meg pihenni, mintha egy pecsételõs ponton lennénk, de Droid figyelmeztet, hogy az még kicsit odébb van. A pontra érve még épp nincs teljesen sötét, nagyon hangulatos, ahogy a kápolna körvonalait látjuk sötéten a kissé világosabb égbolt elõtt. Felszereljük a lámpákat, s menetelünk bele az éjszakába. Éjjeli madarak muzsikája, s néha tücsökzenekar hangja kísér minket. Az ég tiszta, rajta ott ragyognak a Mátrai Csillagok.

Néhol bizonytalan túratársakkal találkozunk, de megnyugtatjuk õket, hogy a sárga sáv elvezet Mátrafüredre, nem kell félni. Egy kisfiú (valószínûleg elõször vesz részt a túrán) nagyon ügyesen kutatja fel a rajtõzködõ jelzéseket. Egyszer csak Mátrafüreden vagyunk, ahol egy sötét parkon át vezet az út a Kozmáry-kilátóhoz, s ahol feltételesen egy farkasember-populáció is élhet, ugyanis rengeteg halálhörgésre és morgásra emlékeztetõ hangot véltünk hallani a környéken. (visszafelé egy maszkos srác is jött velünk szembe, Kékdroid "jól nyomod!" felkiáltással üdvözölte az ismeretlent) Szóval Kozmáry-kilátó. A pontõrök a tûz mellett ücsörögtek. A kifli Hold épp a kõbõl épült kilátóhely felett fénylett. Gyöngyös fényei lenn izzottak. Fotóztunk egy keveset, majd lassan továbbindultunk. A kerékpárúton találkoztunk Vakond87-tel, Vasssalmossal, Pintz úrral, s egy számomra ismeretlen túrázóval (voltak azért sokkal többen is). Jó utat kívántunk, majd mentünk tovább az úton. Az utolsó szakaszon a végén tempósabbra váltottunk, kicsit bele is kocogtunk az utolsó 1,5-2 km-en, majd beértünk az iskolába, ahol egy számítógép képernyõjére még a nevünket, érkezési idõnket és a túra teljesítésének átlagsebességét is kiírták. :)

A díjazás nagyon szép volt, maga a kitûzõ is csodás, nagyon hangulatos, hogy sötétkék alapra van rajzolva világos színnel a Szent Anna kápolna. Ittunk egy kis plusszt, ettünk zsíros kenyeret, majd egy kellemes túra érzésével távoztunk az iskola kapuján. Nagyon jól éreztem magam! Jövõre, ha az idõbeosztásom is úgy akarja, a hosszú távra megyek. Köszönjük a rendezõknek ezt a hangulatos túrát!
 
 
túra éve: 2007
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20072009.01.05 15:04:04
2007-es teljesítménytúráim
A „leg”-ek:



A legelsõ az évben: Téli teljesítménytúra
A legnagyobb erõpróba: Beac
A legretkesebb: egyértelmû, hogy a Mátrabérc :) (combfelsõig tiszta por és homok voltam :D)
A legnagyobb élmény: Rockenbauer 130, az hogy annyian együtt tudtunk haladni és hogy együtt volt a csapat :)
A legszebb pillanat: mikor Beac végén elcsigázottan éneklünk a röhögéstõl fetrengve Máté Pétert (természetesen átköltve) és felbukkan Vándorköszörûs, aki jött bíztatni minket, meg táplálni meleg levessel; mikor a Tortúrán megpillantottuk a kilátást a Tar-kõrõl
A legnegatívabb pillanat: mikor a Piros 85 végén lefelé János hegyrõl gyalogoltunk a szürke ködben, nem láttunk semmit és rosszul voltam
A legszebb táj: nehéz a döntés, hiszen minden tájegység máshogy szép, de ha mindent beleveszünk, talán a Tortúra-, a Bakonyi Mikulás és a Szurdok útvonala tetszett legjobban
A legnagyobb köd: Piros 85 (egyben a legtalálóbb díjazás, szép jelvény és Piros 85 grammos csoki :))
A legszebb naplemente: Rákóczin a Füzéri várból
A legnagyobb bénázás: mikor Õrség 75-ön éjjel azért szenvedtünk egy csomót a sötétben, mert nem jöttünk rá egybõl, hogy a fotógép ceruzaeleme jó lehet egy ceruzaelemes lámpába is :D
A leg-túrásabb-érzések: Corvinon Egres-pataknál összeverõdött egy tucatnyi ember, s Gyõri Péter Zsotyek gondjaira bízta a csapatot, s együtt indultunk el; Kinizsin Vértestolnáról visszanézni a dombokra, s láttuk a két útvonalat, amit az elemlámpák fénye rajzolt ki :); LeFeGySzon fagyni a sötétben a csóványosi geotorony aljában, közben zúg a jeges szél; Bakonyi Mikulás végén hárman dalolva megyünk; Rákóczin, mikor a Rákóczi-fa elõtt szenvedek és Vándorköszi próbál jókedvet és lelket önteni belém…. Sokáig sorolhatnám, most hirtelen ezek jutottak eszembe :)
A legrövidebb: Deák 20, v. Balaton 20 (?)
A leghosszabb: Rockenbauer 130
A legmelegebb: Káli, Mályvád
A leghidegebb: Tortúra, Fóti-Somlyó (mindkettõn gyönyörû zúzmarás táj)
A legbõkezûbb szolgáltatás: Mályvád (ránk (=Kékdroiddal és velem együtt összesen 4 résztvevõ)hagyott fél kondér gulyás, jégkrémek, nyamm :D )
A legtöbb nevetés: Lepke és Meteor
A legsokadikabb teljesítés: Bakonyi Mikulás (egyik örök kedvenc)
A legutolsó az évben: Fóti-Somlyó
Pontõrködések: Corvin 80 – Penc geotorony; Bakonyi Mikulás – Kõpince-forrás; Szurdokon multifunkcionális



Legyen 2008. is hasonlóan klassz év, mint 2007. volt! :)
 
 
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túra éve: 20072008.01.01 20:38:58
Fóti-Somlyó 30


A túra elõtti nap Vándorköszörûs vendégszeretetét élvezhettük. Majdnem éjfélig beszélgettünk, így egyáltalán nem kellett volna csodálkoznunk azon, hogy alig négy óra múlva kissé nehézkes volt az ébredés. Hév. Aztán nyugatitól vonat. Nincs tömeg, a szerelvényen jövünk rá, hogy ráértünk volna egy órával késõbbivel menni. Így legalább akár elsõk is lehetünk. :D
Veresegyházán Xuhana és még 3 sporttárs volt ott Kékdroidon és rajtam kívül. Hamarosan feltûnik Gethe, Lükepék, Sz Zsu, Zsoli. Nevezünk, kívánságomra lehetek a 2-es rajtszám, majd 7:30 perckor útra kelünk. Tempósan indulunk, így hamar a ház elõtt találjuk magunkat, de a beazonosításra váró eb rejtõzködõ üzemmódban van, egészen addig, amíg már 5-6 ember nézeget be a kerítésen, mert akkor már felmorran, s Kékdroid észreveszi a kis sötét sarokban gubbasztó kutyust. Szép kis fenyves kíséri utunkat az emlékmûig, ahol szépen körbe kutakodunk hogy megtaláljuk a kérdésre a választ. A zúzmara az ágakon, a kerítéseken, a vezetékeken ámulatba ejtõen szép. A hideg kicsit csípi arcukat, de a hóval borított táj nagyon elbûvöl, hamarosan elhaladunk az egészen valószerûtlenné kimotorozott cross-pálya mellett, majd elkezdhetünk fagyöngyöket számolni. :)
További utunk során hatalmas magasfeszültségi oszlopok alatt haladunk át, kis zúgó hangot is hallani, ami nem túl bíztató. :) Meglessük a benzinárakat, majd a sorompóval és õrrel védett (idegen autóst nem engednek be csak úgy körülnézni) lakónegyed területére lépünk, majd ki egy másik sorompón, a jelzés a kerítés mellett kívül vezet. Az erdõ nagyon szép, minden hófehér, az ágakról egyre hosszabb jégtûk ásítoznak.
Mivel nem olvastuk el figyelmesen az itiner szövegét, hogy a Hév aluljáró elõtti, vagy utáni kerítés színe kell-e, ezért elõször rossz választ karikázunk, de még idõben kapcsolunk, így kijavítjuk.
Egy autók által síkossá tett havas úton haladunk ezután, néhány futó már megelõzött minket, most is jönnek páran. Gyönyörködök a piros csipkebogyókra rakódott jégkristályokban, a megzúzmarásodott szalagban, majd a házak közé érve szépen elesek. Mogyoród Hév állomásnál ér minket utol Sétálós bácsi, aki ezután egy darabon velünk tart, mesél Droidnak különféle speciális vonatszerelvényekrõl és friss élményeirõl, közben ködkörrel körülvéve megyünk felfelé Gyertyánosra. Innen a lefelé az érdekes, kapok is itt Droidtól egy botot, hogy azzal együtt csúszhassak, így imitálhatnám is, hogy síelek. Messzirõl lehet, hogy tényleg úgy nézett ki. :) Miután leértünk, kicsit körülnéztünk még egyenesen is, ahol nem kellett volna, ezzel buktunk egy kb. 20 percet, de annál többet talán nem, majd visszamentünk a szalagokig, s szépen becsorogtunk a cukrászdába. Berzso és RitaB mosolyogva adták a bélyegzõt, kicsit beszélgettünk, ittunk finom, meleg teát, ettünk sütit, a fiúk gyümölcsöset, én csokisat. Finom volt nagyon. :) Sétálós bácsi hamarabb ellépett, mert ment a vonata, mi szépen ketten indultunk el. (indulás elõtt még láttuk, hogy a túrázók belökték a rendezõi autót :D)
Áthaladva az új hídon sokáig 3 fekete alakot követtünk, majd fokozatosan nem túl meredeken emelkedtünk. A dermedt hidegben is éreztük a lovak szagát, akiket a kerítésen át láthattunk, melyre szintén zúzmara rakódott le.
Akármilyen hideg volt, a nagy télben azonban némi zöld növényeket is felfedezni véltünk a hó-ruha alatt. Elhaladtunk a Fóti-Somlyó alatt, majd Laci069 pontja után elkezdtünk mászni. Ez volt a túra legjelentõsebb szintemelkedése, egy szuszra felmentünk, Moiwa és társa itt elõztek meg minket. A csúcskõrõl megállapítottuk, hogy nem is Gethe úr és nem is Bubu monogramját viseli. :) A meredek lejtõn láthattunk valamit a kilátásból, bár itt úgy emlékszem, inkább a lábam elé helyeztem többnyire a figyelmemet.
Nemsokára ismét találkoztunk a nagy vezetékekkel, majd egy igazi csatatéren találtuk magunkat, ahol valami 18+ dolgot mûvelhettek emberek. Itt siettünk. Megelõzött minket egy figura, akivel váltottunk pár szót is, majd leolvastuk a villanyoszlop számát, s mentünk tovább. Dokumentáltam az õskori cipõtalp-fosszíliát, majd ismét találka a vezetékekkel, a hideg egyre dermesztõbbé vált.
A gázvezetékoszlopot elhagyva leelõzött minket Sz Zsu, BFeri, Zsoli 3as, majd átkelve az út felett a hídon az a bácsi, aki már egyszer leelõzött. :D Inni akartunk, de a vizünkben képzõdött egy igazi jéggömb, meg egy jégkása volt az egész. Az emberek nyáron hogy örülnek ennek. Most meg szidjuk. :D Szomjan azért nem vesztünk, már nem volt messze a cél. Megkaptuk a díjazást Gethe úrtól (Droid az év útvonalkövetõje elismerõ címet is!), ittunk üdítõt, meg kávét, majd szépen kisétáltunk a vonatunkra. Nagyon szép túra és szép nap volt! :)
 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20072007.11.19 23:22:37
Piros 85 (g) helyett 88,4 km :)

Pénteken egy igen elszánt versenyzõ közeledik a vasútállomás felé. Mindössze 27 perc áll a rendelkezésére, hogy az A épülettõl eljusson a fenn említett helyre. Mivel a 4-es számú helyijáratot lekéste, ezért egyetlen reménye, hogy a buszpályaudvaron utoléri, avagy elcsíp egy 2-es buszt. Mikor már minden remény elhomályosulni látszik, felbukkan egy ismeretlen járat, mely 1-es számot visel, s hõsünket egyenest és teljesen pontosan leszállítja a vasútállomásra, ahol a sípszó elõtt még épp van idõ felugrani a komótosan induló Bz motorvonatra. (Az a kár ebben az egészben, hogy ez a vonatelérés nem a piros elõtt volt, csak azért írtam ide, hogy hátha feldobja a sztorit :D) Szóval elértem a vonatot.

Igen-igen, megint egy hétvége, megint rohanás, megint túra. :) Kékdroid Kelenföldön szedett össze, hogy aztán ketten indulhassunk el a Vándorköszörûs-lakba, ahol a túra elõtt szállást kaptunk. Esti programként Sir Rumcival (aktív-macsek) és Miss Francival (õ volt a passzívabb, egész idõ alatt, szinte mélydepresszióba zuhanva várta gazdái hazatértét a lépcsõn fekve) edzettünk, aztán jól elaludtunk, mert majd az erdõbe megyünk kirándulni egy majdnem 90 km-t, vagy mi… :)

Reggel nehéz volt kelni. Vállamon éreztem az iskolahét súlyát, pedig igazán elszállhatott volna már, de hát ez van, kevés a négynapos hétvége. Olyan, mintha csak egy ámítás lenne, állítom, kevesebbnek tûnt, mint egy kétnapos. Mikor mindhárman összeszedtük magunkat, Vándorköszörûs, Kékdroid és én is, szépen elindultunk a HÉV megállóba, hogy Rómaifürdõ megállóhelyre jussunk. Pomázon volt már néhány túrázó-gyanús alak, s koncentrációjuk célunkhoz közeledve egyre nõtt. Már beszereztük a papírokat, ami az induláshoz szükséges, de idõt nem kértünk, mivel a HÉV-vel újabb emberek érkeztek, akik elõször rossz oldalról próbáltak átjutni a síneken, majd visszafordultak. Köztük volt Gethe úr is, akivel teljes lett a csapat, s így elindulhattunk. Vándorköszörûs, RitaB, Kékdroid, Gethe valamint egy növény.
Nem sokkal késõbb Vagdalthús az út szélén állva várt minket. Õ is betagozódott.
Elhaladtunk valami Csillaghegy megálló mellett, ami valahonnan ismerõs volt, majd fel a mûúton, be az erdõbe és fel. A fákon most nem voltak mókás feliratú papírok (Kinizsi), de nem is volt átláthatatlan köd (Pilis). A többnyire kedves saras út néhol antiszociálissá változott, olyannyira, hogy mindenki balról kerülte a föld szélében.

Hamarosan elkezdtünk mászni, s az emelkedõn felfelé elõzött meg minket Álmos, Sétálós Bácsi és Feri. Pár mondatot váltottunk, de hamar elsuhantak. Az ezüstös felhõk mögül csak gyengén világított elõ a Nap. Az ég amúgy tiszta volt, itt még semmi nem utalt arra, miféle látvány fogad majd minket a Nagy-Kevélyen. Talpunk alatt ropogtak a frissen lehullott õszi falevelek, majd egyszer csak a ritkás lombok mögül a Hármashatár-hegyet pillantottuk meg, melynek lábánál ködfüggöny úszott. Alig akartam hinni a szememnek. Mint valami díjnyertes természetfilmben. Ahogy felértünk a Kevélyre, a sziklákról fantasztikus kilátás nyílt számunkra. A fehér massza teljesen elnyelte magában az alattunk levõ vidéket, csak a magasabb csúcsok látszódtak ki. Varázslatos volt. A ponton Cr_Lupin és Petami teljesítettek szolgálatot, kínáltak innivalóval, de az még volt bõven, így nem éltünk a lehetõséggel. Hamar elkezdtünk ereszkedni (és láttam boroszlánt hohó! :D)

A nyeregben lepörgött elõttem életem filmje a Beac vége, ahogy ott ültünk/feküdtünk/csoffadtunk. :) Lefelé jobb volt menni, mint az elõbb említett túrán ugyanitt felfelé. Elhaladtunk a csobánkai óvodások fája mellett, Gethe úrtól kaptunk hobbits kekszet, majd ráfordultunk a mûútra, ahol a túloldalon megpillantottuk Olahtamast és Annamáriát, akik egy spontán depópontként túrórudit, s egyéb finom ennivalót és innivalót kínáltak nekünk. Igazán kedves. :)

Hamarosan ismét bekanyarodtunk az erdõbe, az út a Szurdokról is ismerõs lehet. A falevelektõl sárga avarszõnyegen kellemes volt a séta, közben átkeltünk egy patakocskán, majd mentünk-mendegéltünk, közben történeteket és szóvicceket regéltünk, majd odaértünk Bubuhoz, meg a Tölgyikrekhez. Lehetett enni Tescos savanyúcukrot, amitõl most nem haltam meg, pedig emlékszem, hogy 4 éve az olajos körúton úgy fuldokoltam tõle, hogy a szemem is kigúvadt. Cejas és Krysta is errefelé jártak, váltottunk velük pár szót, majd odébbáltunk.

Sikáros, ismerõs a Vasasról, a Beacról, megyünk át szépen, kellemesen süt a nap, az idõjárással szerencsénk van. Gyönyörû az erdõ, mindig másképp szép, betelni vele, létezhetetlen ;) (by Droid).

Dömösön a pontõrszemélyzet alig gyõzi kenni a kenyeret az érkezõ éhes szájaknak. Pygmeától kapunk bónusz-ajándékot (marcipánburgonya, nyamm). Köszönjük szépen!
Míg nagyban lakmározunk, befut a másik TTB szekció, Aleszka elmodja, hogy kerítés miatt valami ravatalozónál kell majd elmenni. Ahogy megyünk a házak mellett, gondolkodunk, hol lehet a ravatalozó, de azért mégsem kérdezzük meg a kertben kapáló nénit, hogy „Csókolom, elnézést! A ravatalozót merre találjuk?” :)

Jó kis mászás után megérdemelten tarjuk pecsétre az itinereket. Igen, ez már a Szakó-nyereg. Még szerpentinezünk kicsit, rácsodálkozunk a Szakó-hegyre, a vörösen izzó lombokra, majd felfedezni véljük egy kidõlt fába vésve Vándorköszörûs nevét (nem õ volt! :D). A kilátást Dobogókõrõl megnézzük. Kicsit homályos. A ponton sorban állunk a pecsétért, meg a banánért. Ismerõs arcok vannak itt is, Laci069 és Moiwa. A felfelé menetben összetagozódtunk Vilivel is.

Pilisszentkeresztre leereszkedünk, ott, ahol a Pilis túrán fel kellett menni. Getha úr javaslatára betérünk egy cukrászdába. Mindenki visz egy kis szénhidrátot a szervezetébe, majd indulunk tovább.

A mezõnél jön egy idõsebb korosztályból álló túrázó-sereg. Némelyikükön kosztümnadrág van. Kemény. A Nap egyre alacsonyabbról világít. Egyszer csak a felhõben érdekes alakzatot vélek felfedezni (lyuk a felhõn, amin át világít a Nap), én bélyegzõnek vélem látni, kíváncsiságból felteszem a többieknek is a kérdést, szerintük mire hasonlít az a lyuk. Mikor kivétel nélkül mindenki a bélyegzõt vágja rá, nem kicsit nevettünk. :)
Kóválygós rész után elérjük Csanya pontját, akinek nagyon csinos pomponos sapkája van, s még meleg levessel és csokival is kínál minket. Vándorköszörûs, mivel neten foglalt helyet, leülhet a kempingszékre.

A Fehér-hegy elõtt a nagy beszélgetésben, meg a fenyves csodálásában véletlenül elfeledkezünk a jelzés követésérõl, így elvétjük az utat, de hamarosan korrigálunk. Már egészen besötétedett, hiába, már nem nyár van. Fehér-hegyre felmászunk, majd legördülünk Kopár csárdához, ahol ott van Vili, Vagdalthús, meg a kedves pontõrök, s kapjuk a pecsétet, meg a gulyást. Úgy zabálunk, mint aki egy hete nem evett. Jólesik a meleg étel. Vagdaltnak itt véget ér a túra, Rita is átveszi a díjazást. Innen öten indulunk tovább együtt, Vándorköszörûs, Kékdroid, Vili és Gethe Laci. Ja, meg nyilván én. :D

Kakukk hegy inkább meredek, mint messze és fel, de azért jól bemelegszem, mire felkapaszkodok. A pontõrök pecsételnek, mi meg indulunk tovább. Innentõl arra emlékszem, hogy jó sötét van. Kékdroid akkor ébred rá, hogy a teafilterek biza’ reggel óta áznak a teában, mikor valami forróra szomjazunk. Valóban üt a tea, de legalábbis átlendít a vadkerítésen, amit meg kell mászni. Közben elhaladtunk a Hosszúvölgy elején elhelyezkedõ pontnál. Állítólag most egy nem túl kellemes szakasz fog következni… Majd nyilatkozok késõbb… Tényleg nem egy kellemes szakasz. Nem túl meredeken, de irtózatosan hosszan mentünk csak mentünk és elfelejtettem mondani, hogy mentünk felfelé. A végén meredekebb lett, meg lettek mindenféle kanyarok. Azt hittem, nem érünk fel. Fölöttem láttam a fényeket. Nem, nem a csillagok voltak. Aztán megbotlottam. Elõször sikerült megállnom, meg kiegyensúlyozni magam, de másodszorra úgy igazán szépen kiterültem, mint egy béka az aszfalton. Kékdroid felépített hamvaimból, majd Balázs bácsi elõzött meg minket, közben azt mondta, uff. Gyorsan visszaelõztük. A ponton még ott voltak a többiek, de én csoffadt voltam és kértem õket, menjenek le, majd megyünk mi is. Így hát Vándorkösziék lementek, mert ott volt Nagykovácsi, meg Lükepék is, megrakodva finom palacsintával. Gyõri Péter és társa nagyon kedvesek voltak, kínáltak teával is, de addigra pont összeszedtem magam, így elindultunk lefelé. Amíg Nagykovácsit el nem értük, rendesen próbára tettem szegény Kékdroid idegrendszerét. Olyasmit mondhattam neki, hogy kiszállok, mert álmos voltam és nem volt kedvem a hideg nyirkos idõben menetelni.

Nagykovácsiban a pontõrök Groba és párja voltak. Pygmea adott kávét (ezer hála), Panni meg palacsintát (köszi szépen). Gethe úr széles mosollyal az arcán kijelentette, hogy köszöni a társaságot, meg a túrát, de neki most ez a 65 km épp elegendõ volt. Ekkor elmosolyodott a durcás ráncos fejem, s elmeséltem, hogy lefelé a Nagy-Szénás oldalából egész végig ezzel tömtem Droid fejét, hogy jól kiszállok. Ekkor Panni meleg ágyat, fürdõt és tiszta ágynemût ígért nekem, Pygmea pedig egy rigójancsival csábított, ha továbbmegyek. :) Végül egyik mellett sem horgonyoztam le, de továbbmentem. Négyen maradtunk. Vili, Vándorköszörûs, Kékdroid és én. Ahogy mentünk a Vöröspocsolyás-hát felé, még visszanéztünk Nagykovácsira, ami most már csak fénypontokból álló valamiként terült el elõttünk. Szitált a köd. Beszélgettünk. Aztán kicsit el-elszakadoztunk egymástól. Soha nem ment senki egyedül ketten-ketten haladtunk együtt, bevártuk egymást. A távolban láttuk János-hegyet, rajta az Erzsébet kilátót, azaz a ködben egy fény-plecsnit. Ajjaj, még ott a ködben is kell majd menni… Tettünk egy értelmetlen kanyart a Fekete-fej elõtt, majd felmentünk. A sátorban Joeyline aludt, társa látta el akkor a pontõri feladatokat. Kaptunk tõle szõlõlét.

Aztán jött a Hárs hegy, vagyis ott arrafelé valami út. Szépjuhásznéig jó meredeken fel kellett kapaszkodni. Féltem ettõl a szakasztól, talán ezért történt, hogy Kékdoid elõre megfontolt szándékkal a kontakthibás lámpáját nyomta a kezembe, mert így az emelkedõn nem annak meredekségével, hanem sokkal inkább a lámpával és annak rázogatásával, illetve dicsérésével voltam elfoglalva. :D Hihetetlen hamar felértem. :D
Aztán jött a János hegyi emelkedõ. Ahogy egyre feljebb értünk, egyre inkább semmit nem láttunk. Nem mertünk gyorsan menni, mert féltünk, hogy letérünk a szerpentinekrõl. Ha világított a lámpa, azért nem láttunk, ha nem, akkor azért. Ijesztõ, de egyben kalandos is volt. Fenn a homogén ködmasszából kilátszottak a lámpák fényei, majd egy autó sziluettje is. Itt a pont. Itt ettem egy kis édeset. Nem ezzel volt a baj, hanem hogy kétfélét. Ettõl nagyon rosszil lettem. :S

Megvártuk Andit és Vilit. Négyen indultunk lefelé. A Makkosmáriáig tartó 3-3,5 km nekem legalább 10-nek tûnt. Sajnos rám jött a ne szólj hozzám, mert én úgysem válaszolok rosszullét. Makkosmáriát akartam. Vagy valami ágyat. Csak azért nem ültem le, mert olyan nedves volt minden. Meg nem volt optikailag leülõs rész. Kékdroiddal mi hamarabb leértünk Makkosmáriára. Kaptunk a pontõrtõl csokit. Elnyelte a táska mélye. Egy padra ültünk és én András vállán aludtam. Nagyon kimerült voltam. (nyáron milyen jó volt, hogy a túrák elõtt hét közben nem minden nap csak 5 órákat aludtam…) Közben Vili és Andi elmentek tovább. Talán negyed órát is alhattam, mikor fel lettem rázva, hogy megfázunk, ha nem indulunk el.

Feltápászkodtunk, s elindultunk a homályba. Ha a jelzés egy kicsit is eltûnt, egybõl visszamentünk leellenõrizni, jó úton haladunk-e. Már csak egy lámpánk volt, de kitûnõen egybehangoltan figyeltünk. A köd arra jó volt, hogy visszatért az éberségünk, ugyanis olyannyira semmit nem lehetett látni, hogy nem mertünk elaludni. Pásztáztuk a fényben a 3 méteres látótávolságban a jeleket, amik világosabb szürke pacák voltak a szürke ködben a fákon, amik kicsit sötétebb szürke pacák voltak. Felértünk az utolsó magaslatra. Azt hittem, innen már legurulunk. De én ezt nem szó szerint gondoltam! A vízmosásban leereszkedni, közben figyelni a nemlátható jeleket, a nemlátható rögöket a V-alakú úton, meg egyensúlyozni… Hát, felért egy rémálommal. Ahogy lejjebb értünk, tisztult az idõ. A sziklatömbök mögött ott voltak Budaörs fényei. Majd a csúszkálós útról bezuhantunk a település szélére, s én boldogan ültem le a piros sáv jelzés mellé. :)
Kékdroid gyorsan összeadta (! Hoppáhoppá !, hajnali fél 3 körül), hogy mennyi van még hátra a célig. Út közben örültünk magunknak. Egy bácsi a jobboldalon dülöngélt és azt mondta nekünk, hogy õ nem részeg. Aztán jött Álmos egy nagyobb csoportosulással. Bizonyára már régen beértek. És ott a körforgalom, ott a jobbkanyar, ott van a cél. Elégedetten és kellemesen elfáradva vettem át a díjazást, a jelvényt, meg az oklevelet, meg a Piros 85 grammos csokit. Nagyon tetszett a túra, minden elismerés a rendezõké és a pontõröké.

Hátul ott volt Rushboy, aki már benn csücsült, meg Petami, aki végül Kopár csárdáig söpört csak. Vándor Csillag nagyon kedvesen és figyelmesen adott nekünk enni és inni, még arra is figyelt, hogy a tea hõmérséklete megfelelõ legyen. :) Köszönjük neki. Sajnos nem voltam túl kommunikatív, de nagyon boldog voltam. :)

Aztán Vándorköszörûssel, Vilivel és Droiddal felnyaláboltuk egymást, s elindultunk
Pomázra, de vissza kellett fordulni, mert egy hátizsák ott maradt a célban. Így Sancimanó is elõbújt az autóból, hogy mit keresünk már megint ott, aztán néhány pillanat múlva Aleszka és Krysta érkezett a körforgalom felõl. Volt nagy öröm. :)
Aztán újra elindultunk és elaludtam. :D

Köszönet Vilinek, aki éberen vezetett és épségben leszállított minket (alvókat) Pomázra, s olyan rendes volt, hogy kapuig vitt, így mennünk sem kellett (elég volt elvánszorogni az ajtóig :D).

Köszönöm útitársaimnak a társaságukat, a közös élményeket, és hogy elviseltek. :)
 
 
Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)Túra éve: 20072007.10.15 15:29:47
НУ ПОГОДИ! – Less Nándor Emléktúra 60 km

Szombat reggel vacogva szálltam ki az autóból Cserépfaluban. Azelõtt soha nem jártam itt, a Bükkben huzamosabb ideig pedig idén nyáron voltam elõször 5 napot nagyzsákkal, vándortúrázva. Nagyon magával ragadott a táj, így a távolság egyáltalán nem riasztott el a túrától (amúgy sem szokott :)), tudtam, hogy egy nagyon varázslatos helyre jövök. A táv kiválasztása sem okozott nagy gondot, hiába fáradtam el nagyon a hét folyamán, mindenképp a hosszútáv volt kitûzve, mert az megy fel egyedül Tar-kõre.

Érkezéskor nem volt nagy tömeg a rajtban, három perc múlva már a kezünkben volt az itiner, megvártuk a Budapestrõl érkezõket, majd együtt léptünk ki az iskola kapuján 6 óra 25 perckor Vándorköszörûssel, Kékdroiddal, RitaB-vel, Suvlajjal és Nagyondinnyével.

Tempósan haladtunk, az idõ hûvös volt, de az elsõ kis emelkedõk után mindenki meglazította kissé öltözékét. Cserépváralján már kipakoltak a ruhaárusok, mi meg suhantunk tovább. Felmentünk egy kisebb dombra, ahol a kék felhõk alatt már látni lehetett a nap gyenge narancssárga fényét, majd hamarosan nagyon érdekes természeti képzõdményeket pillanthattam meg: a kaptárköveket. Ehhez hasonló kúp alakú hatalmas sziklákat ezelõtt még soha nem láttam. Itt volt az elsõ ellenõrzõpont is, ahol megkaptuk az elsõ bélyegzõt, ami nagyon ötletesen a „No megállj csak!” rajzfilmbõl a farkast ábrázolta, füstölgõ puskával. :)

Szalagozáson haladtunk el a kaptárkövek között, majd rátértünk egy szekérútra. Itt a többiek elkeveredtek kicsit, Suvlaj ért minket utol leghamarabb. Valahol itt elõztek le minket futó ismerõseink is, köztük László Szilvi, Csanya, Börcsök András, majd Summer Comfort „Hajrá TTB!”-t kiáltva egy népesebb sereggel.

Nemsokára egy nagyon hatásvadász úton haladtunk, jobboldalt egy mély szurdok, ahova le is kellett ereszkedni. Az idõ még kicsit borongós volt, így a sziklás, sárga levelekkel telehintett völgy elég misztikusan hatott. A fán lógó papír a cigarettázó, puskát tartó farkassal már a következõ ellenõrzõpontot hirdette, itt megvártuk Vándorköszörûst és RitaB-t, akik nemsokára fel is bukkantak.

Ahogy haladtunk tovább, az õszies erdõ megritkult, majd egy kedves dimbes-dombos tisztásra értünk ki, ami kicsit emlékeztetett a Gyûrûk Urából jól ismert Hobbitfalvára a domboldalakba vájt kis üregeivel. A dombokat hamarosan magasabb hegyek váltották fel, majd bekanyarodtunk az Oszlai házikóhoz, ahol többféle gyümölcslé és kenyér (lekváros, zsíros, vajas…) választhattunk. Miután mindenki evett kedvére, nekiindultunk a sziklás, meredeken felénk magasodó Ódorvárnak, ahova eleinte barátságosan emelkedõ szerpentin, majd a végén igen kemény kaptató vitt fel. Itt küzdöttem rendesen, a mezõny is eléggé összetorlódott, de mikor megláttam a végét, már mosolyogtam. :) Felfelé menet azzal szórakoztattam magam, hogy olyan, mintha egy vödör falán kéne kimászni, ahogy léptem, egybõl emelnem kellett a lábamat tovább, nehogy visszacsússzak, mert az avar igencsak lefelé tendált. Hiába, hatalmas mennyiségû túrázó ment már itt elõttünk is fel. A „vödörbõl” való végsõ kikapaszkodást az erdészeti útra pedig sokan négykézláb tették meg. :)

Ódorváron a pontõröktõl csokit kaptunk, kimentünk megnézni a kilátást, ami nagyon Pazar volt, a távolban láthattuk a sziklás oldalú Három-kõt, ahová még el fogunk jutni a nap folyamán, majd rövidesen indultunk is tovább. Meghitt kanyargós kis utakon haladtunk lefelé a völgybe, a végén igencsak kellett magamat fékezni a botommal, de nagyon tetszett, hogy bokáig gázolok a sárga levelekben. A Hór-völgybe visszaérve már nem volt olyan sok a túrázó, mint az Oszlai ház elõtt. Nemsokára elértük a pazsag-völgyi ellenõrzõpontot, ahol a kedves pontõrök megkínáltak minket a futók frissítõjébõl, mondván, hogy nincsenek sokan, és jut. :)
Dinnye itt leheveredett aludni, Kékdroiddal, Vándorköszörûssel és Suvlajjal mentünk együtt tovább. Emelkedtünk egy darabon, majd jobbra lenn a fák mögött Répáshutát vélem felismerni, és tényleg. :) Innen már ismerõs úton mentünk felfelé, majd egy mûútra értünk ki.

Füst illatát hozta a szél, mikor az ötletes rajzon mosolyogtunk, ami egy falatozó farkast ábrázolt. A „Futók” feliratú tábla az árokban hevert. Bekanyarodtunk a parkolóba, ahol a tûz körül túrázók ültek és ettek. Mi is magunkhoz vettünk némi enni- és innivalót, aztán befutott RitaB is. Kicsit még ültünk, majd indultunk tovább.

Boroszlánokkal szegélyezett úton haladtunk felfelé. A hely magával ragadott. Balról a kerítés mellett az õszülõ bokrok ugyanazok a bokrok voltak, amikrõl nyár elején vidáman falatoztunk a málnát. Most már csak néhány fekete szeder árválkodott a szederbokrokon, málnának nyoma sem volt. Vándorköszörûssel itt a nyári élményekrõl nosztalgiáztunk, ugyanis egy éjszakát a Toldi-kunyhóban töltöttünk, majd másnap reggel felmentünk Tar-kõre, s utána azon az úton ereszkedtünk le, ahol most épp fölfelé haladtunk. A Bükk õsszel is szép volt, most sárgásbarna, nyáron üdezöld. Az ég is egészen kitisztult, az élénk-kék ég és a barnuló táj nagyon szép kontrasztot adott együtt. Közben megvitattuk a kefir és a natúr joghurt rejtélyét, majdnem hanyatt estem egy fán való átmászáskor (köszi Vándorköszi, hogy elkaptál :D), aztán mind a 4-en eszeveszett ivásba kezdtünk, mert bizony a folyamatos felfelé meneteltõl elkezdett porzani a torkunk. :)

Az erdõ megritkult, majd egyenesen Három-kõre sétáltunk ki, ahol gyönyörû panoráma fogadott. Ez a rész egy alpesi legelõ érzését kelti bennem, ahogy a szép domború hegyoldalról látjuk a lenn elterülõ kisebb hegyeket. Aztán már látszik Tar-kõ is, szirtje mögött pedig ott a Kékes, csak kicsit messzebb. Elindulunk hát az ellenõrzõpont felé, hûvös szél fúj megint, ami enyhül kissé, mikor a fák közé érünk. Nemsokára népes kirándulócsapat jön velünk szemben lefelé, s az ellenõrzõpontot jelzõ papiros után kibukkanunk a fák közül egyenesen Tar-kõ tetejére, s gyönyörködhetünk a félkörpanorámában. Jobbra Három-kõ, alattunk a finom vonalú dombok-hegyek lankái. Csodaszép. Ezt egy fénykép sem tudja igazán visszaadni. A pontõrök pecsételnek, s ropival, meg csokival kínálnak minket. Ez a hely nem enged egyszerûen tovább, egy negyed órára legalább le kell ülni a sziklákra, s nézni-nézni a Bükk szépségét. Én még napozok is kicsit, legalábbis kinyújtom tagjaimat. :) Vándorköszörûs a mélyben észrevesz egy tisztást, melynek szélén a fák árnyékai hosszú árnyékot vetnek, tényleg olyan, mint egy festmény. Majszolunk egy kis csúcs-csokit, készítünk pár fényképet, megérkezik RitaB is, aztán lassan elindulunk lefelé.

Lentebb elhaladunk a szép tisztás szélén, amit Tar-kõrõl is láttunk. Jó tempóban érjük el az Imó-kõnél található ellenõrzõpontot, amit igen otthonosan berendeztek a pontõrök, még egy kis forralt bort is kapunk tõlük kóstolóba. Kedves. Rövid szusszanás után megyünk tovább Bújdosó-kõ felé. Az odaúton vissza-visszapillantva még gyönyörködhetünk a Tar-kõ és Három-kõ szépségében, aztán hamarosan elérjük a pontot. Egy kis mézes puszedli elfogyasztása után ereszkedni kezdünk Kékdroiddal és RitaB-vel. (Vándorköszörûs és Suvlaj itt elléptek) Völgyfõ házhoz felfelé Droiddal jobban tempózunk, bár a háznál leülök kicsit, hogy kérhessek szõlõcukrot, mert elkezdtem kicsit szédülni. Emlékszem a következõ emelkedõre, nyáron megjártam már, de most nem volt olyan kemény, mint akkor a nagyzsákkal. Ódorvár elõtt a magaslaton elrohan elõttünk az úton egy vaddisznó, majd megint egy nem mindennapi vizuális élményben van részünk, mikor meglátjuk a szemközti hegyeket, félig leárnyékolva azok által, amiken éppen mi állunk, de a teteje narancssárga a lemenõ nap fényeinek játékától. Gyorsan leereszkedünk a ponthoz, ahol a kitartó pontõrök dideregve állnak, s teszik fel maguknak fõni a vacsorájukat. Még mozgás közben, nemhogy egy helyben állva. Beszélgetünk pár percet, majd jó õk jó utat, mi kitartást kívánva nékik búcsúzunk el. Itt tudtuk meg, hogy a rendezvén összesen mintegy 1600 résztvevõt csábított ma ki a négy fal közül. Szép.

A Nap lassan eltûnt a horizontról rózsaszín színek közepette. Egyre hidegebb lett. Elõkerültek a fejlámpák is, egész hamar elértük Nyomó-hegyet, ami nem volt olyan magas, viszont annál meredekebb. A ponton gyorsan bélyegeztettünk, majd elindultunk lefelé, kissé bizonytalanul, mert sose tudtuk, hogy mikor kell már balra fordulni Cserépfalu fényei felé. :) Éhes voltam, már elképzeltem, ahogy a célban eszek, akármi is legyen az. :D

Közben Vándorköszörûs is hívott minket, merre járunk, õ épp akkor indult hazafelé, mondta, hogy ránk hagyományozta az ételjegyét, meg hogy írt nekünk levelet, amit a célban hagyott.

Egy kanyarnál, közvetlen az iskola elõtt véletlenül elvétettük az irányt, de még nem voltunk messze, szerencsére Kékdroid idõben észrevette, hogy nem jó helyen vagyunk. Vidáman léptünk be az iskola kapuján, ahol több lépcsõben történt a beérkezõk regisztrálása. Az elsõ asztalnál célbélyegzõt és célidõt kaptunk, majd a számítógépeknél nyomtattak nekünk névre szóló oklevelet. A harmadik helyen pedig megkaptuk a kitûzõt és az étkezési utalványunkat. Lesétáltunk, ettünk. Jólesett a bableves. Nemsokára csatlakozott hozzánk Rita, majd Dinnye is. Beszélgettünk még kicsit, majd hamarosan elbúcsúztunk. Szép nap volt.

Köszönöm a Rendezõségnek ezt a nagyon szép és nagyon jó túrát. A frissítõk mindig ott voltak, ahol szükség volt rájuk és minden rendezõ és pontõr nagyon-nagyon kedves volt.
Köszönöm a társaságot Kékdroidnak (meg a szállást is), Vándorköszörûsnek, Suvlajnak, RitaB-nek és Dinnyének is, még ha nem is mentünk sokat együtt.
Remélem jövõre megint itt tudok lenni!
 
 
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20072007.09.28 00:23:06
BEAC Maxi 110 km (Jubileumi XX. Rendezés) -vigyázat, hosszú!

Már hamarosan délután kettõ óra lesz. Erõtlenül fekszem le a fûbe Virágos-nyeregben. Ennek soha nem lesz vége. Csak talpalok eszeveszetten, mindig fogy a táv, de aztán a hátralevõ kilométerek mindig egyre hosszabbra nyúlnak, mint mikor valaki mindig tovább rágcsálja az utolsó gumicukrot, csak hogy tovább tartson. A fûben fekve már nem érzek semmit, nem akarok semmit. Aztán a fûszálakról felemelem tekintetem az égre, s nézem az egymással versenyzõ felhõket. Kékdroid bíztat, hogy innen már „csak” 4 kilométer a cél. Még 4… Petami nem messze fekszik és felbukkan RitaB is, leül mellénk, mert megjár. Aztán rövid éledezés után elkezdünk ereszkedni. A Nap meleg sugarait érzem a nyakamon és arcomon, közben fúj a szél. Néha egy-egy párperces leülést kezdeményezek, aztán megyünk tovább. Aztán a csoffadásból és fáradtságból egy új hangulatforma születik meg, amit még nem tudom, hogy lehetne egy szóval leírni, de a lényege az, hogy az ember, akármilyen álmos és fáradt, jól érzi magát, vigyorog mindenen (nem alkoholizáltunk, nem voltunk beszívva!!! :)) hülyeségeket beszél és énekel, és minden létezõ Máté Péter számot Beac-osít. :D (emlékeim közt van egy tépett itiner…)
És akkor egyszer csak azt hallucinálom, hogy szemben az úton jön Vándorköszörûs. És nem is álmodom, hanem tényleg. És úgy megörültem neki és úgy meg voltam hatódva. Hozott nekünk meleg levest, és elõrevetíti, hogy a célig már nincs egy kilométer. Megdicsér minket, hogy nem is tûnünk fáradtnak, majd kér, meséljünk, mi meg egymás szavába vágva mondjuk a magunkét. :) Aztán hamarosan átkelünk a mûúton, lépcsõ, sínek, ismerõs sárga épület. Bokorsövényen BEAC MAXI papír. Zergeugrásokkal elõrerohanok, majd vigyorogva ülök le a lépcsõn, a célba együtt megyünk be. Gratuláció, elégedett arcok. Boldogság. Sikerült. :)

Azonban minden sikerhez rögös (Pilisre vonatkoztatva ez szó szerint igaz kijelentés) út vezet, sosem szabad elfelejteni, mik segítettek hozzá ahhoz, hogy eljuss addig, ahol épp vagy.

Az a nagy csütörtöki rohanás, mert egy hirtelen jött ötlet folytán úgy éreztem, ott szeretnék lenni az aznap esti TTB étkezésen. A buszon még ismerõssel is találkoztam, akivel amúgy is szerettem volna összefutni a héten, így Székesfehérvárig társaságom is volt. Budapesten a megbeszéltek szerint Kékdroiddal felkutattuk a pizzéria hollétét. Ettünk egy jót a népes TTB osztaggal, este pedig Vándorköszörûs és Franci vendégszeretetét élveztem.

Pénteken ráhangolódás a Beac-ra, s hamarosan már ott ültünk a vonaton. Ahogy közeledtünk a célunk (ami a rajt is egyben :D) felé, egyre sûrûsödtek az ismerõs arcok. Sokakat rég nem láttam, nagyon örültem nekik. Mikor az átszállást bonyolítottuk le, pár mit sem sejtõ ember csodálkozva mondta, „Ni má’, mennyi síbotos…”

Még fel sem ocsúdtunk, Magyarkúton leszállva a hömpölygõ tömeggel egyenesen a rajtba sodortattuk magunkat. Némi kis küzdelem után végre hozzájutottunk a papíroshoz, amivel megpecsételtük sorsunkat, mert megkaptuk a rajtbélyegzõt. Hamarosan sportszakmai patakátkelés következik, ami ugyan nem szórja meg a népet, de hiába van nálam két bot, azért a túlpartról majdnem sikerül visszacsúszni. :) Felfelé kell menni, ragad a sár és második talpat képez. De kérdem én, minek, ha már egyszer van talpa a cipõmnek. Biztos a nagyobb tapadás érdekében. Az emelkedõ igen jól megy, többnyire elõzünk, de nyilván minket is elõznek. A kerékpárosokat nagyon nem irigylem. Ha ilyen sár lesz a túrán végig, akkor igen meg fog izmosodni a karjuk. Hangulatos hegyek, szép erdõ, hatásvadász kilátás a fák mögül baloldalt az alant elterülõ tájra. Aztán késõbb valami félig elkészült betonszerkezet mellett/felett/alatt (? :D) kell átjutni a túloldalra. Kis fennakadást okoz, de csak azért, mert végig kell gondolni mindenkinek a lába hossza és magassága függvényében, hogy neki melyik a legoptimálisabb út. :)

Nógrád elõtt Szilvit faggatom a Mont Blanc körrõl, közben Beugró lány-ékkal is egy tempóban haladunk sokáig (utólagos észrevétel, mert akkor még nem tudtam, hogy õk azok :D). Hamarosan feltûnik Nógrád vára, s megérkezünk az elsõ ellenõrzõpontra.

Egyre jobban besétálunk a Börzsöny hegyei közé, mikor egyszer csak megpillantjuk az elsõ jubileumi meglepetést egy kis asztalkánál. Kávé, zsíros kenyér, reggelinek való. :) Nyam.
Itt találkozunk újra Mikivel, akinek a rajtban már tudtunk gratulálni a sikeres Mont Blanc körhöz, most együtt eszegetünk. Innen egyre fel, egy-egy szélesebb részen az út mellett a biciklisek lazítanak. Páran cukkolják õket, mi inkább bíztatjuk, meg próbáljuk õket megnevettetni. Egyre feljebb érünk, a Foltán-keresztnél meglepetésszerûen régi újságokat, meg érmeket osztogatnak.

Egészen kimelegedtem, mikor a hõn áhított csóványosi geodéziatornyot megpillantottuk. Pecsét, majd fel, mert világosban én még sosem voltam itt. A létrák fagyottak és sárosak, így nem meglepõ, hogy kezeink lefagynak és sárosak lesznek, mire felérünk. Pár fotó, gyönyörködés az alattunk pöffeszkedõ Börzsönyben. Szép, ahogy a fák követik a hegyek ráncainak vonalát.

„Itt most melyik jelzést kell követni? Amelyik tetszik?”
Nagy-Hideg-hegy elõtt igen nagy meglepetést okozott a soron következõ meglepetéspont, ahol különféle sport -,ill. csípésekre való krémekkel kínálgatták a pontõrök a túrázókat. Elidõztünk itt egy pár percig és szociológiai terepszemlét végezhettünk a túratársak útvonal-választási szokásairól. Itt hangzott el egy utánunk érkezõ ember szájából is a bekezdés elején levõ idézet. :) Fenn a turistaháznál frissítettünk kicsit.

Börzsönyi hangulat: Még most is el tudnám képzelni, hogy ott ülünk Kóspallagon és kortyoljuk a hideg kólát. Mikor az erdõszélen ezernyi õszi kikerics pompázik, s szinte rózsaszínre festik a mezõt. A Börzsöny utolsó lankáit, a nap fényét a dombokon, elõttünk a sok túrázót. Törökmezõn a félig nyers paprikás krumpli (éhesek voltunk és pont rosszkor értünk oda :D) úgy is nagyon finom volt. Közben felismerni vélem a pont Vali nénijében azt a Vali nénit, aki a Mályvád céljában is ott volt. Sokat beszélünk itt vele, megkérdezi, melyik távon vagyunk, eláruljuk, hogy 110. Erre csak azt feleli halkan a fülembe súgva: „Nem vagytok ti egy kicsit flúgosak?” :)
RitaB ajándékoz Kékdroidnak és nekem egy szép adag rizses csokit. Jól elmajszoljuk, aztán hamarosan elsomfordálunk.

Ha lement a Nap, illene, hogy ne legyen melegem…
A fellegvárba feljutni nem kis teljesítményt igényelt tõlem. Valahogy egészen kifáradtam és muszáj volt ennem odafenn. A parkoló mellett ültünk a csapnál a sötétben, ittunk pezsgõtablettát is. Aztán indultunk tovább. Mindig egyre többször csak felfelé. Melegem volt, de már a szél is fújt. Sokszor megálltam, zavartam el a fiúkat, hogy menjenek elõre, majd Csanyánál megvárnak, de minden próbálkozásomra ugyanazt válaszolták: „Nem!” És nem is hagytak ott.

A fény az alagút végén
Én nem érzem magam fáradtnak fizikailag, de el tudnék aludni. Jó régóta mászunk fel, és egyszer csak fényt látok. Biztos Csanya, gondoljuk, s örömittasan lépdelek a várva várt leves felé. Mikor odaérünk, még ott van Vándor Csillag és RitaB. A leves már elfogyott. De nem baj, én nagyon örültem a teának és annak, hogy Csanya ott volt a levél alakú papírlyukasztóval. Hamarosan Csillag elindul. Rita elmondja, hogy nincs meg a pecsételõlapja, de ekkor feltûnik szoki-moki (utólagosan derült ki :D) és társa, akik megtalálták az elveszett papírdarabot, így innen négyesben megyünk tovább vidáman, nevetve.

Ének az erdõben
Hiába nem vagyunk összeszokott énekkar, de két ember már tömeg, nem hogy négy, így fiúk (Kékdroid, Petami) és mi, lányok (RitaB meg én) szépen két szólamot alkotva énekelni kezdünk. Ég már a város, meg a ház is, jó, hogy az erdõ még nem. :D Olyan úton haladunk, ami igen keskeny, ráadásul baloldalt meredeken lejt, csúszós, avaros, köves. Elõvigyázatosan haladunk, s mindig figyelmeztetjük az utánunk jövõt, hogy milyen jellegû terepakadályokra számíthat. A sötét nem viccel.

Forgóajtók
Akármennyire is nem hittem volna, hogy lehet ilyen kivitelezésû egy vadkerítés, hogy nem létrán kell átmászni, hanem forgóajtóval van ellátva, hát igenis megbizonyosodtam róla, hogy létezik. Szépen átkeltünk, majd párszáz méter múlva jött egy másik, amit én észre se vettem, de Petami jó kisfiú révén szépen átment a forgóajtón (õ kérte, hogy említsem meg a beszámolóban :D)én meg mint a hülye, keresem, hogy hol a kerítés, amit õ kikerült, aztán kiderül, hogy sehol. :D

Kisrigó
Vándorköszörûs megvárt minket Vilivel a Kisrigóban, nekik itt lett vége a túrának, 70 km-re neveztek. Rendes volt tõlük, hogy itt maradtak és még beszélgettünk velük kicsit. Jóízûen lapátoltam magamba a forró ragulevest. Újjáéledtem. A mosdóban rendbe lehetett szedni magunkat, majd hajnal negyed kettõ felé indultunk újra bele az éjszakába.

Töklámpások éjszakája
Alig értünk be az erdõbe, érthetetlen módon egy töklámpást találtunk az ösvény mellett. Majd mindig egyre több és több gyertya, mécses, töklámpás került elõ, valami hihetetlen fílinget adva ezzel a túrának. Csodálatos volt. Ahogy mentünk át a hídon és ott voltak a gyertyák meg a… Ezt nem tudom visszaadni. :) Ott kellett lenni.

Az elsõ busz még sokára megy
Dobogókõre is feljutottunk, hát íme. (RitaB-nek felfelé holtpontja volt, de megállás nélkül jött fel, ahogy tudott, nagyon tiszteletreméltó.) Inkább köd van, mint hideg, de ez utóbbi sem lebecsülendõ. A buszmegálló környékén pár elcsigázott feladó toporog, 4 óra 5 perc az idõ, a pontõrök 10 perce mentek el állításuk szerint. Mi hajnalizunk egyet a buszmegállóban az élelmiszerraktárunkból és nézzük a ködben a lámpák tompa fényét.

Hátborzongás Dobogókõn: Köd van. Forgok körbe-körbe, nézem a fákat, hol a jel, mindannyian nézzük. Rajtam van az összes jelenleg ebben a térben és idõben jelenlevõ pulcsim, pólóm, polárom, de fázok, vacogok. Szitál a köd, talán esik is, néha nagyot koppan a fejemen egy jéghideg vízcsepp. Tartom az elemlámpát, de le vannak fagyva az ujjaim. A kesztyûért nyafogok, amit el se tettem. Jobb híján (miért kell jobb? :)) Kékdroid tiszta (!) zokniját kapom kézmelegítõ gyanánt. Negyed óra múlva már érzem a pozitív hatást. :)

A körülöttünk levõ világ olyan, mintha a világ végén járnánk. Sötét, szürke égbolt, pedig lassan reggel 6 óra lesz, illene világosodni, de homogén felhõréteg burkolja be felettünk az eget. Csak megyünk hosszasan a sárga jelzésen, néha van egy-egy trükkös útváltás, de Kékdroid és én is jól emlékszünk erre az útszakaszra. Petami unalomûzõként zenét hallgat és kántál, kicsit olyan, mintha táncolna is hozzá esõköpenyében. :) E jelenet kicsit megmosolyogtat. RitaB néha kicsit elmarad, de jön rendületlenül. Egyszer megvárom, aztán már együtt megyünk, valami kis apróságokról beszélgetünk, de még mindig van erõnk nevetni. :) Ez az, ami számít.


A neogranormon történet: A Kisrigó vendéglõ körülbelül 70 km magasságában van. Bubut a kompnál láttuk utoljára, azóta már beiktattunk egy hosszabb (a fellegvárnál) és egy rövidebb pihenõt (Csanyánál). A lényeg, hogy legalább egy órával késõbb értünk a fenn említett helyre, mint a fenn említett személy. Csodálkoztam is, hogy mit keres még ott, aztán mikor megszólalt, már sejtettem, hogy azért várt meg, hogy visszakérje a kenõcsöt, amit kölcsön kaptam tõle. Hogy a történet teljes legyen, érdemes megismerni az elõzményeket is. :)
Izzasztó hõség, kemény, meredek mászás fel Hegyes-tetõre. Itt inkább elõznek minket, de én képtelen vagyok gyorsabban menni. Odafenn sok-sok ízletes dinnye vár (erre már elõzetes utal, a kedves pontõr (Gyõri Péter) nem sajnálja tõlünk. Kékdroiddal felmegyünk a kilátóba, mert állítólag szép a kilátás (én még sosem voltam itt), tényleg az. Kicsit hûvös van, ezért lassan vissza lemegyünk. A többiek már elmentek, Bubu viszont kitartóan tömi magába a dinnyeszeleteket. Megkér minket, várjuk meg õt, addig mi is eszegetünk. Szép lassan elindulunk a pontról (Bubu nem hazudtolta meg magát, mindkét kezében volt egy-egy szelet dinnye a távozáskor. :D). Aztán ahogy megyünk a Hevér-lyukaknak (ezt Bubu mondta) nevezett nem éppen természetes jelenségek mellett, eszembe jut, hogy nekem jólesne egy kis kenõcs. Bubunak volt még minimális neogranormonja, amit készségesen rendelkezésemre bocsátott. Kerestem, kutattam szememmel az alkalmas helyeket, s Bubu azt mondta, bújjak el a Hevérlyuk kerítése mögé. Én már onnan az útról láttam, hogy ott szakadék van, így nem preferáltam a javaslatot. Ezt meg is jegyeztem, meg hozzátettem, hogy nem akarok lezuhanni, meg meghalni. Erre Bubu helyeselt, hogy az valóban nem lenne jó. Majd rövid hatásszünet után hozzátette: Mert akkor lezuhanna a neogranormon is…
Hát ezután történt, hogy mi azért Kékdroiddal megálltunk, Bubu meg elsuhant. Aztán a szép kis erdei ösvényeken lecsorogtunk a Templom-völgybe, de Nagymaroson futottunk, nehogy lekéssük a kompot. (végül bõven elértük) A Dunán való átkeléskor Bubu is ott volt, meg sokan mások: Vándorköszörûs, Aleszka, RitaB, Sir Dan, Vándor Csillag, Zsotyek, Petami… Szóval jó sokan. Az ég már besötétedett, a környezõ épületek, utcai lámpák fényét a komp alatt megtörõ feketés-kék hullámok csillogtatták vissza. Hogyha ilyen szépen összeverõdtünk, hát elnevetgéltünk az úton, ami a nappalból az éjszakába szállít át minket. Éreztem, a küzdelem most jön. A túloldalon a többiek elindultak egybõl, mi Kékdroiddal megvártuk Petamit, míg a depótól megszerzi, ami az övé. :)

Akartam én ezt?
Tölgyikrek után, mintegy gongütésre, elment a kedvem az egész túrától. Álmos voltam és nyûgös. Volt 1 (vagy 2) vízhólyagom, de különösebben nem éreztem. Lajos-forrás ellenõrzõpontig elõresiettem, hogy ott érjem a pontõröket zárás elõtt. Kaptam tõlük egy flakon buborékos vizet. A forrás mellett csoffadtam. Nem akartam továbbmenni. Egy autóra vágytam, ami bevisz Hûvösvölgyre. Rita és Kékdroid is bíztattak, hogy eddig jól ment, most már meglesz a vége. De nem tudtam elhinni…

Gyopár forrás
Gyengének éreztem magam. Még most is látom Rita arcát, hogy sajnál és mondja, hogy ne adjam fel, megvár, hiszen megvárjuk egymást, meg eddig is megvártuk egymást. Nekem viszont ülnöm kell, ezért õ elindul. Kékdroid bíztat, lelket próbál verni belém, bár a sírás szélén vagyok, azért mégis mosolyra húzódik a szám. Pláne, mikor felbukkan Olahtamas és Annamária, akik épp erre túrázgattak csapatukkal. Nagy öröm mindkét oldalról. :) Beszélgetünk kicsit, elmondják, hogy Rita valamivel arrébb ránk vár. Tovasietünk, immár én is fülig érõ szájjal, jókedvvel, hosszú gyors léptekkel.

A nyeregben már nyeregben érzem magam
Vidáman nevetve suhanunk a mûúton Kékdroiddal és RitaB-vel. A felfelén viszont mindenki saját tempójában megy, fenn találkozunk. Út közben bottal felpiszkálom az út szélén alva erõt és energiát gyûjtõ Petamit, aki még Lajos forrásnál ment elõre, hogy kólát szerezzen magának. Aztán a Kevély nyeregben a pontõrtûz füstje még vár ránk, pezsgõtablettázunk, fekszünk kicsit a napsütötte fûben.

Viszketõ talpak: Rozália felé tartva már megint nem élvezem a túrát. A talpam veszettül viszket. Olyan jól esne, ha valaki úgy istenigazából véresre vakarná a talpam. Az idegeim már kezdik felmondani a szolgálatot, mikor leveszem a cipõt, és zokniban bandukolok. Az apró hegyes kövek szúrják a talpam. Normál helyzetben sikítva húznám vissza a cipõm, de most ezt bizsergetõnek érzem és élvezem. Sõt, vágyom a minél hegyesebb kavicsokra. Lépteim felgyorsulnak, de csak a Virágos-nyereg alatti szerpentinekig, ahol visszahúzom a cipõt. Gyors tempóban, de idõnként meg-megállva tartok fel a nyeregbe a délutáni melegben. Az utat fenyõk szegélyezik, majd hamarosan telefonál a túra fõrendezõje, hogy élünk-e még. Tudomásomra adja, hogy megvárnak a célban. Nagyon kedves gesztus, pedig már nagyon késõ van.

Virágos nyereg
Erõtlenül esek össze, a fûszálakat oldalról szemlélem. Fotóim itt csak a felhõkrõl szólnak…. :D

A többit az elején elmeséltem.

Köszönöm, hogy végigolvastad ezt a hosszú beszámolót.
Köszönöm a túratársaimnak, akikkel a legtöbbet mentem: Kékdroid, RitaB, Petami, a vérszerzõdést, ami a Csanya ponttól a célig köldökzsinórként kötött össze minket és vigyáztunk egymásra.
Köszönet a rendezõknek, pontõröknek, Csanyának, Vándorköszörõsnek, hogy segítettek, bátorítottak, bíztattak.
Életem eddigi legnehezebb túrájaként éltem meg a BEAC-ot. Nagyon tetszett. Nagy kaland volt és sokat tanultam.
Köszönöm!
 
 
RákócziTúra éve: 20072007.08.11 19:09:24
Rákóczi 110

Errõl a túráról sokáig nem született meg a beszámoló, de ez egy olyan túra, amirõl mindenképp írnom kell, mert számomra ez olyan volt. :)

Hétfõtõl péntekig a Bükköt jártuk nagyzsákkal. Sose voltam még nagyzsákkal túrázni. Jólesett. Megállapítottam, sõt még meg is jegyeztem péntek este, hogy nem érzem magam fáradtnak. Pedig az voltam. Este kimentünk a vár alá borozni Vándorköszörûssel és Zsotyekkel. Elõzõleg már jól lestoppoltunk egy óriásmatracot, amin öten is elfértünk. Rajtunk kívül a Kárpátokból érkezõ Sétálós bácsi és Animanó rendezkedett ott be. Vidáman érkeztünk vissza a szállásra, ahol Vándor Csillagot és Cam Mogót is köszönthettük köreinkben.

Az elalvás rekordsebességgel ment. Reggel az ébredés már nem volt olyan fényes. Ha oldalra fordultam, hányingerem volt és hasogatott a fejem. Szerencsére valakitõl kaptam fájdalomcsillapítót, így a fejfájásnak búcsút inthettem.

Hat óra után nem sokkal tömegével indultunk az iskolától. A Sárospatakról kivezetõ úton árnyjátékot játszottunk, banánt majszoltam és kiderült, hogy a jó kis tekerõs lámpám biza’ a hátizsákban maradt… Sebaj, kaptam ajánlatokat Cam Mogótól, meg Vándor Csillagtól is lámpaügyileg.

Még kora volt, de igen meleg. Gyorsan haladtunk, mentünk fel, mentünk le, beszélgettünk. Átkeltünk egy áthatolhatatlannak kinézõ, de korántsem áthatolhatatlan gyermektölgyesen is. Ahogy mentünk fel a következõ kis hegyre, mindig új és új szépség tárult fel a számomra mindeddig ismeretlen Zemplénbõl.

Kiérve Komlóskáról, hamarosan meredeken fel kellett mászni Puszta-várhoz. Csapatunk itt elég nagylétszámú volt, mert folyamatosan összefutottunk pár kedves ismerõssel.

Erdõhorvátin, majd a kabócaerdõn át egészen a soha el nem érkezõ Király-kútig mentünk, ami lehet hogy király, de a kút mögé oda tennék egy kérdõjelet, mert hogy víz nem volt egy csepp se, az biztos. Itt már voltak némi alhasi problémáim, úgyhogy Vándorköszörûssel szépen váltásban látogattuk az erdõt, de legalább többet láttunk a Zemplénbõl. :)

Meleg volt és egyfolytában szomjas voltam. Aztán jött a Regéci vár, ami azért várabbul nézett ki, mint Puszta-vár, de a kilátás ugyanolyan pazar volt. Láthattuk a felhõk árnyékát a közeli dombokon.

Regécen evés-ivás, jégkrém, nevetés az árnyékban. Sólyom-kõre felmenet még meg is jegyeztem, milyen vicces, hogy valaki sörösüvegre tette fel a baseball-sapkáját, de alatta a fából kialakított nyíl, ami a fényképemen is remekül látszódik, valahogy elkerülte a figyelmemet. Jól elmentünk az ellenõrzõpont mellett. Én lenn hagytam a hátizsákom, mert azt hittem, ez egy oda-vissza lesz, ezért visszamentem érte. Mikor másodszorra mentem fel ugyanott, akkor épp találkoztam a pontõrlánnyal, így már a ponton csoki-majszolgatás közben hívtam végig a társaságot, hogy jöjjenek vissza, de csak Vándor Csillag volt elérhetõ. Mire felvette, már épp visszaértek õk is. Innen is gyönyörû volt a kilátás. A sziklaperemrõl a lombok mögül láthattuk egy közeli domb oldalát, s azon túl a szántóföldeket.

Kidõlt fákon át, zúgó szélben vezetett az út. Éreztem, hogy fáradok. Pedig még nem is mentünk sokat. Aztán jött a patakmeder, elkavarás, aztán megvan a jel, patakátkelés, majd megérkeztünk egy kolostornak, vagy templomnak, vagy nem tudom minek a romjaihoz. Szép volt. A legjobban viszont annak örültem, hogy itt leültünk majdnem 3 percre is. :D

Telkibánya, hõség, virsli, ásványvíz. Pihenõ!!! :)) Már alig vártam. Mikor mezítláb elindulunk wc-re Vándorköszörûssel, olyan nehéznek érzem a lépteimet. Nem szépítgetem: fáradt vagyok. Aztán megnézem az itinert, hogy még csak 48,5 km-nél járunk. Jó, lehet egy kicsit több, de még féltáv sincs egészen. Itt elgondolkodtam picit, hogy mi lesz velem, aztán rájöttem, hogy a legrosszabb, ami történhet az, hogy feladom. :D Közel egy órát pihentünk itt, aztán lassan továbbmentünk. A Nap egyre alacsonyabban volt, aminek rendkívül örültem, mert a nagy melegben egész nap csak olyan fél-zombi állapotú voltam, de ahogy kezdett hûlni a levegõ én úgy éledtem fel. :D

Hollóházán ittunk hûvös üdítõitalt, és itt történt meg Zsotyek hivatalos csapatkapitánnyá kinevezése, mert bár eddig is az volt, de csak félhivatalos. :)
A település határában egy helyi lakos leszólított minket, mert látta, hogy nagyban gyalogolunk, s megkérdezte, merre megyünk. Mondtuk, hogy Füzérre. Õ legyintett, s azt mondta, az csak negyed óra, vagy mi vagyunk nagyon bénák. :) (itt szeretném megjegyezni, hogy Füzér Hollóházától hat kilométer :) )

Az erdõbe érve rendkívül vidám voltam, énekeltem, elillant a fáradtságom. Kiérve Zsotyek konferálta, hogy giccses látvány következik és akkor pillantottuk meg a Füzéri várat kiemelkedve a tájból, a lassan lemenõ nap fényeiben. Ahogy számoltuk, körülbelül naplementére fogunk felérni, mert bár a vár nincs benne az útvonalban, de mi megbeszéltük, hogy ez a kitérõ így 70 km után megjár nekünk. :) Csatlakozott a faluban hozzánk egy kutyus is, aki a várba is feljött, meg vissza le a faluba. A pontõröktõl pogácsát kaptunk és vizet, majd letettük a táskákat és elindultunk felfelé. A vár zárva volt, így belül nem tudtuk megnézni, de egy félkörben körbe tudtuk járni. Ezért megérte. A lebukó Nap narancssárgára festette a várfalakat és minket is. Nagyszerû élmény volt. A kilátás is csodálatos. A vár túloldalára vissza sétálva pedig láttuk az alattunk elterülõ földeken a hegy és a vár hosszúra nyúló árnyékát.

Vissza lesétáltunk az ellenõrzõpontra, ahol ötösünkhöz csatlakozott Vica és Miki is, mert olyan sokszor eltévedtek már, hogy nem akartak még többször, meg azt mondták, nem akarnak Rákóczi 130 km-t menni. :D Vissza-visszanézve még egy darabig láttam, a szürkülõ égbolt elõtt Füzért, felette a várral. Aztán elõadást tartottam a héjakútmácsonyáról, meg a fitotelmákról. :)

Egy száraz héjakútmácsonya virágzatot a sapkámba tûztem (ekkor még nappali stílusban volt), s ezzel „indiánkodtam” a szürkületben. Itt aztán megint bezombultam, mert hiába mentünk a túra talán legmocorkásabb szakaszán, hiába vagdalták-szaggatták-cincálták-karcolták lábamat a tüskés növények, el tudtam volna aludni. Cam Mogó odaadta a lámpáját, amiért nagyon hálás vagyok, rengeteget segített. Ha emlékezetem nem csal, itt Vándorköszörûs ment elõttem és mivel nemcsak hogy méretes volt a dzsindzsa, itt-ott 2-3 méter mély gödrök voltak az úton, csakhogy sportszakmaibb legyem a túra. :) Mire Bozsvára értünk, ölni tudtam volna egy kávéért. :) Az úton indiánszökdeltünk, meg kötsögöltünk egy kicsit, így rendkívül mulatságos volt odaérni az ellenõrzõpontra. Itt kaptunk csokit, és kinyittattuk az éppen bezáró kocsmát, de végül mégsem kávét ittam, hanem valami futóknak való szmötyit, amit Zsotyek adott, mert hogy az majd használ. Vándorköszörûs azt mondta, nagyon rossz ízû, de gondoltam, egyszer élek, ezt is ki kell próbálni. :)

Fel is pörögtem, ami tartott úgy egy fél órát, aztán már meguntam a mûutat, mert itt volt belõle nagyon sok és sem a lábamnak nem esett jól, sem a hangulatomnak. Egymás szórakoztatására elkezdtünk Hófehérke és a hét törpét játszani, mert itt pont nyolcan mentünk, ugyanis csatlakozott egy Zoli nevû GPS-el rendelkezõ fiú is, akinek a hátizsákja hátulján is lógott egy zöld világító akármicsoda, így nem volt nehéz õt észrevenni. :D Én akartam lenni a Kuka, de azt mondták, hogy nem lehet, mert túl sokat beszélek. :)

Valami 12 km aszfalt után érkeztünk meg Vágáshutára. Ez a név nagyon találó. A vágás is, meg a huta is. Már 90 km felett jártunk. A többiek ott vidámkodtak az asztalnál, de én nyomorultul éreztem magam, így egy sötét sarokba húzódtam, hogy egyedül legyek a szenvedésemmel. Elfeküdtem egy padon hanyatt, ami roppant ostoba ötlet volt, mert utána alig bírtam felülni is, nemhogy felállni. Mikiék elindultak, mert már nem bírtak tovább rám várni, de a többiek velem maradtak és bíztattak. Végül felkeltem. Elindulni volt rossz, utána egész jó tempót mentem. Nagyjából mindig leghátul voltam, de amíg nem ültem le, nem lassítottam a menetet. Vándorköszörûssel énekelgettünk és beszélt hozzám. Aztán megint összefutottunk Vicával és Mikivel, mert nem sokkal késõbb eltévedtek valahol.

A Rákóczi-fához vezetõ szakaszból, azon kívül hogy sötét volt és hideg, egy-két kép maradt meg:
Mikor Vándorköszörûs megfog egy nagy botot, ami az út közepén hevert és jól elhajítja, hogy ne essek el benne. Erre megszólal Miki: A pocsolyákat is, légyszi! :)
Egyszer-kétszer elveszett a jel, ekkor csapatkapitány kiadta, hogy várjunk addig, amíg felkutatják. Hát nekem ezt sose kellett kétszer mondani. :D
Egyszer kerültem a csoport elsõ traktusába, hát természetesen épp akkor néztük el a jelet, így potyába másztunk fel egy kisebb dombra. A korrigálás alatt Vándor Csillaggal ültünk a sötétben és nevettünk valamin.
Hûvös van és egy mély völgy van baloldalt mellettünk. Kísérteties, de egyáltalán nem félek.
Vándorköszörûs bocsánatot kér, mert azt mondta, már nem lesz szivatós rész, de aztán eszébe jut, hogy van még egy völgy, ahol ki vannak dõlve a fák és azokon át kell mászni. Ez azért nem esett jól, mert a forgóm eszméletlenül elkezdett fájni és nem tudtam koncentrálni semmi másra.
El se akarom hinni, mikor odaérünk a fához. Erõtlenül ülök le a harmatos fûbe, miután egy nagyon komoly X-betût rajzoltam az itinerre a kifüggesztett barna zsírkrétával. Úgy érzem, épp akkor érkeztünk, mikor Zsotyek megszólal, hogy menni kéne. Én nem akarok és valami nagyon bánatos képet vághattam, ekkor lehuppant mellém Miki, hogy ráérünk és egy túrát élvezni kell. :)

Nem sokkal késõbb találunk egy sünit a bozótosban. Tengerszemig az út úgy 5 km, 200 méter szinttel, ami így nem is hangzik rosszul, csak az öt kilométer elején inkább lefelé megyünk, majd a végén sokat fel. A hangulatom alapvetõen jó volt, csak iszonyúan éhes voltam, párszor majdnem beleszédültem az erdõbe. Viszont már nem volt pofám pihenõt kérni, mert hiába mentünk jó tempót, a legtöbbet így is mindig rám kellett várni, úgy terveztem, Tengerszemig kihúzom, majd ott biztos pihenünk kicsit és akkor majd eszek is. Vándorköszörûs végig tesztelt, mert beszélt hozzám és gyanús lett neki, hogy mindig egyre rövidebben válaszolok. Már felfelé mentünk Tengerszemhez, mikor megállt elõttem ez úton és rám parancsolt, hogy üljek le, mert eszünk. :D

Még mindig élesen a szemem elõtt van az erdõ, az enyhén kanyargós út felfelé, a ritkás lombok fölött a még sötét, de lassan világosodó égbolt. Lenn bóklászik a GPS-es fiú, világítunk neki, hogy merre vagyunk. Eszem a csokit, nagyon ízlik. Érzem, hogy remegõ tagjaimba erõ száll. :) Nevetünk. Aztán mikor már ettünk-ittunk, jól vagyunk, elindulunk fölfelé a többiek után.

Õk is komótosan kelnek fel, mert nagyon jó kis szoborcsoportként õk is ott fetrengtek az úton. Megért volna egy csoportképet, kár hogy sötét volt és hogy olyan gyorsan felálltak. :) Tengerszem nagyon szép. Vándor Csillag mosolygó arcot, én egy pipát rajzolok a zöld zsírkrétával. Innen már „csak” le kell menni. :D Az égen a Hold szépen világít, de a sötétkék lassan világoskék lesz, s a Nap is hamarosan felkel. Vándorköszörûssel és Mikivel megyek, sorzáróként. Vidámak vagyunk, de tudjuk, hamarosan vége. Nagyon szép túra volt. Ilyenkor, ha már tudom, hogy nincs messze a cél, mindig kettõs érzés van bennem. Jó lenne már ott lenni és pihenni kicsit, ugyanakkor szeretném, ha tartana még a túra. Éneklünk, a távolban pedig már ott vannak Sárospatak fényei. A mûútra kiérve egy kis indiánszökdelés próba. Fotó a táblával, majd halkan kocogunk Vándorköszörûssel, mert meg akarjuk ijeszteni Zsotyeket, aki sajnos kábé 1 másodperccel az akció megkezdése elõtt hátrafordul.

Még nincs egészen hajnali 5, mikor már benn ülünk a célban. Még egy napja sincs, hogy elindultunk. Nem gyõzõm hangsúlyozni, hogy nagyon tetszett a túra. Tudom, ha nem úgy kelek reggel, meg nem vagyok olyan fáradt, biztos másképp megy, de ez így volt jó, ahogy volt.

Köszönöm Mindenkinek a társaságot, azt, hogy olyan sokszor megvártak, hogy velem énekeltek, a kölcsönkapott lámpát, a fuvart, a biztatást, mindent! Szép és nehéz túra volt.
 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20072007.08.08 19:25:04
Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km. Mert egyszer ezt is ki kell próbálni :)


A gondolat már megvolt. Régóta megvolt. Még mindig emlékszem arra az estére, mikor büszke voltam az elsõ kitûzõmre, amit teljesítménytúrán szereztem. 1999-ben volt egy március végi napon. A kitûzõn Vasas Nagy 8-as 40 km-es teljesítménytúra felirat volt egy nyolcassal, tölgyfaággal, dombokkal, a Balatonnal, s rajta egy vitorlással. Le se tudtam tenni. Ekkor apukám elõhúzta a biciklistáskáját, melybõl számtalan kitûzõ és jelvény gurult elõ. Alig gyõztem végignézni õket. Némelyiken egyszerûbb, másikon cifrább rajzok, képek, címerek, teljesíthetetlen soknak tûnõ kilométerek voltak megfigyelhetõk. És akkor a kezemben maradt egy parányi kis jelvény. Hosszúkás kis levélke volt, zöld színû, rajta aranyszínû felirattal: Rockenbauer 130 km. Akkor éreztem valamit, hogy én is szeretném azt a jelvényt. És akkor, a kis tizenkét éves azt gondolta, neki soha, de soha nem lesz olyan…

A buszon ültem és szakadt az esõ. Nagykanizsa innen már alig 10 perc. Aztán megérkeztem. Itt csak éppen csöpögött az esõ. Így szálltam le a buszról a jól megpakolt nagyzsákkal, a környezetemben lévõ emberek fura tekintetével övezve. Látszott rajtam, hogy nem vagyok képben még azt illetõen sem, nekem merre kéne mennem, egy nõ mégis tõlem kér útbaigazítást, persze eredménytelenül. Aztán mikor egy körforgalomhoz érek, ahonnan a csónakázótó a következõ állomás, akkor már tudom, hogy nagyon nem jó helyen vagyok. Galadh Ereb-tõl, mint helyi erõtõl kérek útbaigazítást. Megyek visszafelé, de megint hiba kerül a gépezetbe, de egy bácsi szerencsére épp abba az utcába tart, ahol az iskola van, így hozzá csapódok. Pár perc múlva lihegve szólal meg, hogy alig bír engem követni, pedig neki csak egy kis szatyor van a kezében, nekem pedig egy hatalmas zsák a hátamon. Lelassítok, kérdez, mit fogok csinálni, mondom, hogy Rockenbauer, õ meg csak annyit: arról már hallott, az nagyon nehéz. Majd elfordul balra. Már látom az iskolát. Bízom benne, hogy hamarabb érkezem még így is, mint akik Pestrõl indultak fél órával korábban, mint én Lentibõl, de a folyosón már hallom a hangjukat, s röhögök magamon. Lefoglaltak egy egész tantermet a TTB különítménynek. Elmesélem nekik szerencsétlenségem, aztán kapok névnapi ajándékokat, amiken meghatódok. Begyûjtjük az embereket és mindenkit ráveszünk, hogy enni kell, méghozzá pizzát, így 9-en jól nekiindulunk a vendéglátóegységnek. A pizzériában a kiszolgálás sebessége vetekszik Villámkezû Dzsén-ével, közben még házhozszállítás is van, meg az áram is elmegy. Vándorköszörûs kapja elsõként a pizzát, aztán Feri lecsap Suvlaj nagypizzájára, de sokan így is neki köszönhetik pizzájuk teljes mértékû elpusztítását, mert hiába nem éhes, azért nagyon segít fogyasztani. :) Megérkezik Vándor Csillag, Petami, RitaB, Suvlaj (azaz Ferié), Kékdroid pizzája is, itt már sejtem, én fogom utoljára kapni. Valóban. Hozzák Zsotyekét, de nekem még várnom kell. Megy az evés, a végén Kékdroiddal versenyzünk, jobban mondva kérem, hogy egyen lassabban, hogy ne legyen annyira gáz nekem, hogy mindenki rám vár. :D

Összedobjuk a pizzák árát, egy ezres marad is pluszban, senki nem hiányolja, majd elfagyizzuk, vagy elkávézzuk holnap.

A szálláson táblaösszerajzolás, fürgyünk/ne fürgyünk, süteménypusztítás, majd alvás. Holnap sokat kell majd menni.

Reggel ki könnyebben, ki nehezebben kel. Én úgy érzem, inkább könnyebben. Mosakodás, gyorsan betárazom a cuccaimat a hátizsákba, aztán hamarosan már ott állunk az iskola elõtt, s kérjük a rajtbélyegzõt.

Itt van Galadh Ereb is, akit már idõtlen idõk óta nem láttunk. Hatalmas tömeg hömpölyög keresztül Palinon. Hamar elérjük az elsõ bóját, ahol megkezdem a mosolygó fejek rajzolgatását. Kreativitásomat maximálisan kiélhetem, mert Galadh rám bízza az õ lapját is, hogy rajzoljak rá. :)

Puha homokos az út, ami lassít, de visszafelé nem fog, állapítjuk meg, már ha eljutunk odáig. Még alig van reggel 8 óra, de már melegem van. Hosszúvölgytõl Homokkomáromig, majd azon át mûút, de utána földút, fel a felcseperedõ erdõn, ahol tudom, lemenni rosszabb. Fenn ismét rajzolás, most egy „H” betût is írok, mert kitaláltam egy vicceset, kíváncsi vagyok kijön-e a végére. Úttörés hamar jön, minden olyan gyorsan következik egymás után. Az erdõszéli mezõkön a fû teljesen ki van száradva, a lombok már õszülnek. Egy-két mocorkás után tüskéket szedegetek a lábamból. Találok egy koponyát is, de borzasztóan mély anatómiai ismereteim, meg minden arra mer következtetni, hogy nem embertõl származik. :) Oltárci vadászháznál vizet kapunk, meg paradicsomot, itt utolér minket Miki, aki a Rákóczin szerzett nekem plusz két perc pihenõt a Rákóczi fánál és a célban megnyugtatott, hogy nem csak én voltam csoffadt. :)

Valamivel arrébb vízvétel, utána meg az erdõszélen sárga hernyótalpas mezõgazdasági jármû. A következõ erdõ kicsit nehezebben járható, az úton nagy ágak vannak, ugrabugrálunk, bukdácsolunk. Néhányan leülnek, gondolom majd én is, de észreveszek egy cikláment, inkább azt akarom fotózni. Itt rámjött valami, mert folyamatosan kommentálom magyarul, s ha tudom, latinul is a felbukkanó növényeket. Mondtam, szóljanak, ha nem bírják már, de Kékdroid azt mondja, felõle mondhatom, õ majd a trafókat fogja. Átmegyünk egy réten, ahol a fû igen magasra nõtt és émelyítõ varádics szagot árasztanak a sárga fejû virágok. Két rajzolós pont van Hahót elõtt, ahol a lapok kétszer kettõ mosollyal és két betûvel gyarapodnak.

Egyszer csak elérünk egy fehér lejtõs utat, ahol kollektíven elkezdünk lefelé kocogni. Parádés jelenet, de én hamarosan inkább jobbra a leállósávba húzódok, s komótosan lépegetek lefelé.

Hahót, Flintstones presszó. 12:55 a pontos idõ. Hideg üdítû, zsíroskenyér, felfrissülés. Vándorköszörûs odaáll a Nagykanizsa tábla alá, csakhogy tudjuk, merre fogunk menni, miután elértük Rádiházát, a legtávolabbi pontot. Aztán besétálunk az óriások ösvényébe, ahol egészen lenn haladunk, az út széle magasan emelkedik kétoldalt, látni benne a fák gyökereit. Ha jól emlékszem, valahol itt volt az a jó kis mentaillatú növény, amibõl gondoltam, akár dezodorálni is lehetne. :) Már Söjtör felett voltunk a szõlõhegyen, ahol Vándorköszörûs sok szilvafa termését megkóstolta. Hamarosan számomra és sokak számára ismerõs utakon kanyargunk le a Deák házhoz. Vízvétel, Szurdok bögre reklám, pezsgõtabletta, majd start tovább. Kimegyünk Söjtörrõl, el a méregház mellett, majd át egy romantikus kis hídon, ahol lehetséges, hogy nem lenne célszerû csoportképet készíteni. :)

2006. október végén egy szombat dél környékén épp Új-hegyen majszoltuk a zsíros kenyeret Csicskenyével a Deák 20 teljesítménytúra keretében, mikor kitaláltuk, írunk pár kedves szót Gethének, Zsotyeknek és Sétálós Bácsinak, akik a Deák 70 teljesítménytúrán voltak. Mikor a kiszemelt elágazásnál a hídnál épp elrejteni készültünk az üzenetet, felbukkant Bálint és Zsotyek, akik elolvasták az irományt, de visszarejtettük, hogy Gethe is láthassa, aki viszont nem találta meg. Mi viszont, most így augusztus 4-én, több mint 9 hónappal az eset után ráleltünk a zacskóba rejtett üzenetre. Nem hittem volna. :) Furcsa érzés volt látni. Kicsit mintha visszamentünk volna az idõben. :D

Izzasztó melegben mentünk fel a poros úton a szántás szélén, - némelyek a szántáson - a domb tetejére, ahol a szél telehordta az arcomat és a számat homokkal. Így jár, aki tátott szájjal megy. :)

Pusztaederics szélén megcsodáltuk a szõrõs disznókat, meg a kicsiket. Rádiházán a szõlõhegyen majdnem rossz fele mentünk, de a kapitányság idõben korrigált, így szépen lecsorogtunk Rádiházára, ahol már várt minket RitaB, akit jól megöleltünk és õ is minket, pedig biztos szaglottunk már. :) A Csikós csárda udvarán tömegek ültek, pihentek, ettek-ittak. Nagyon jó helyen volt ez a pont, mert itt volt egy optikailag lefekvõs-leülõs domb, minek tövében elfért a csapat, s ahol jót ettünk Vándorköszörûs diákcsemegéjébõl, s szerencsére nem kellett megennem a mazsolát, mert kieszegették a tenyerembõl. :) Cr_Lupin üdvözölte csapatunkat, s még csoportképet is készített rólunk, majd visszatért Petamihoz (akinek szétszakadt idõközben a hátizsákja), õk innen ketten együtt indultak tovább. Jó kis vidámkodások után visszamásztunk az ismerõs domboldalon, egészen a kék sávig, amin meg továbbmentünk. Út közben ismét az ismerõs gyümölcsfák, bõ a szolgáltatás, RitaB is nagyon elégedett, s minden óhaja teljesül, mert épphogy elkezd almáról beszélni, megjelenik egy almafa. :)

Próbáltam felhívni anyukámat, hátha csurran cseppen a csapatnak az oldalasból, meg a csülökpörköltbõl, mert õk utólagos névnapot ültek a légvonalban nem egészen egy kilométerre levõ Balog-hegyen. Sajnos nem volt nála a telefon, így csak utólag derült ki, hogy jutott volna, de hát így jártunk. :D

Szentpéterfölde elõtt a tehenek szabadon mászkáltak az úton. Vándorköszörûssel próbálkoztunk, hátha belemennek egy csoportképbe, de bõgve elszaladtak, mi meg kikerekedett szemekkel, pislogva álltunk meg ott, remélve, hogy azért nem taposnak el minket. :) És túléltük. A Nap sugarai már alacsony szögben érték a földet, mire beértünk a faluba, ahol irányba vettük a presszót, ahol nem kimondottan a leghigiénikusabbak voltak a körülmények, de a kávé akkor is kávé, ha még a poháron van az egy hónapos elõde is. :D Igazából itt az tetszett nagyon, hogy Vándorköszörûs mekkora szemeket meresztett, mikor meglátta a kiszolgáló személyzet furcsa mosogatási szokását. :)

A hely látnivalóihoz tartozott, hogy láttunk egy embert telefonfülkébõl beszélgetést lebonyolítani. Aztán elfogytak a kávék, a kólák, elkészültek a csoportképek, s továbbindultunk. Mûúton kihosszantoltunk a faluból, elmentünk a kis tó, meg a vadászház mellett, a gáton készült egy árnyékos kép (Na találjátok ki, kik vannak rajta! – Én tudom bebebe!! :P :) ).

Beértünk az erdõbe és egyre erõsebben sötétedett. Galadh-al éreztük, hogy egyre merevebbek a lábaink így megszavaztattunk egy pezsgõtablettázós szünetet. Éjszakaisítottuk a sapkákat, beittunk, elindultunk, s már teljesen sötét, de gyönyörû csillagos volt az ég, mikor leértünk Lasztonyára. Innen felfelé mentünk. Egyfolytában szomjaztam és nem volt kedvem hozzá. A pezsgõtabletta elõtt hátsóperiféria voltam, utána közép, most megint hátsó traktus. RitaB-vel szépen felsunnyogtunk a domboldalra. A pincéknél gyertyafénynél vacsoráztak, iszogattak az emberek. Jó dolog az is, én mégsem irigyeltem õket. Jött erdõszél, aztán egész gyorsan Torhai forrás, onnan kicsit messzebb volt az úttörés a gerincen, de megleltük a furán kanyargós út rejtett zugaiban, ahol ijesztõ, nagytermetû éjszakai lények vadásztak ránk és még sikítottam is egyet, mikor belekapaszkodott egyikük a szempillámba. Bocsánat attól, akinek a dobhártyája bánta. :) Lispeszentadorján elõtt Vándorköszörûssel és Kékdroiddal megnéztük az eget úgy, hogy leoltottuk a lámpákat. Szép volt nagyon. Itt megint cipõkötõs gondjaim voltak, így leszakadtam, s a csillagok segítségével mentem a többiek után, mert átmentem sötét üzemmódba, s nem égettem a lámpát. Egyszer csak Repkényt kiabáltak, arra azért reagáltam, bár itt nagyon bekómáltam, azon gondolkodtam, vajon elesnék-e egyszer, ha most menet közben elaludnék.

Mentünk a sötét erdõben, a pocsolyákkal szaggatott, mocorkás úton, ahol egy elég fárasztó mondóka jutott eszembe, s ezt mondogattam magamban: „Bal lábat a jobb után, balt a jobb után, így mennek a túrázók végig a susnyán.” Egy-két helyen nagyon megült a hideg, így hiába volt rajtam a lila zizegõs, fáztam rendesen. Bázakerettye már nem volt messze, csak le kellett menni, de leültünk egy kicsit, hogy újra egyben legyen a banda. Mikor megérkeztünk, elõbb le, majd jobbra fel mentünk. Ott volt a presszó, az autó, az ellenõrzõpont. Épp akkor érkeztünk, mikor a pontõr a kistolmácsiaknak diktálta a 130-as feladókat. Ha akkor nem hangzott el tizenöt rajtszám, akkor egy sem. A csapat nagyobbik része benn foglalt helyet, odabenn volt Prince, Hófutó és Rushboy is. Mi Galadh-al kinn a hidegben ültünk, legyûrtem egy kólát, meg nagy nehezen egy tõle kapott fél szendvicset. Éhes voltam, de alig tudtam enni. Aztán jöttek ki a többiek, hogy induljunk. Én még berohantam a mosdóba, meg rám hivatkozva Vándorköszörûs is.

Mentünk csendesen a sötétben. Ereszkedtünk. Galadh-nak itt már jeleztek a térdei, vele maradtam hátul és énekeltem neki, hátha szórakoztatja, de ha nem is, legalább elterelem kicsit a figyelmét. :)

Elõzõleg apukámmal beszéltem telefonon, hogy õ délután kettõkor indult el Rádiházáról az éjszakai 70esen, mi meg 6-kor, tehát 4 óra elõnye van hozzánk képest. Mondta, hogy Budafánál figyeljünk, mert hiányzik sok fa, meg hogy eddig õt csak 6 olyan ember elõzte le, aki a 130 km-es távon indult.

Az arborétum elõtt a csapat megvárt minket. Befordultunk balra a kerítés mellett, ezt a részt már sokszor megjártam oda vissza a Rockenbauer éjszakai 40-es és az Olajos körút túrák keretében. Kissé keresgélni kellett itt a jelet, de irányban tudtuk merre tovább. Bementem az erdõ szélébe, elég járhatatlan volt, de ekkor már kiabáltak is a többiek, hogy megvan az út. Gyorsan utánuk rohantam. Az emelkedõn felfelé RitaB-vel beszélgettem és a lámpáján élõsködtem egy darabig, mert az enyém csontra lemerült. Aztán betettem az aksit, azzal már kihúzta reggelig. A csapatnak most valami csendes hulláma lehetett, mert Kistolmácsig jóformán csak Rita és a saját hangomat hallottam, jó hangosan énekeltünk Tankcsapdát, meg Beatrice-t az erdõben. :)

Kiérve az erdõbõl szép tiszta idõ volt, nem volt köd, mint tavaly. Kiértünk az útra, s Galadh megígérte, hogy elénekel nekem egy számot, aminek Bizalom a címe. Ígéretének még Kistolmácson eleget is tett, bár a szöveg hiányzó részeit telefonos segítséggel szedte össze. :)

Az ellenõrzõponton kaptunk jó kis menzás teát, rövid pihenõ után újra útnak eredtünk. Itt megint egy álmossághullám lett rajtam úrrá. Ráadásul technikai szünetet is kellett tartanom, így mindenkitõl elmaradtam. Kissé hûvös volt és sötét volt és egyedül voltam és féltem. Hiába tudtam, hogy a többiek sem lehetnek 5-10 percnél messzebb. Nem szóltam senkihez, még akkor sem, mikor megláttam õket, mert olyan aranyosak voltak, hogy megvártak. Pedig nagyon hálás voltam nekik. Borsfáig azonban még kellett menni, itt kicsit el voltam anyátlanodva, lehet a sötét, vagy nem tudom… Már éreztem a kis gombócot a torkomban, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de megbeszéltem magammal, hogy kemény csaj vagyok, ezért nem sírtam. :D

A többiek már a buszmegállóban ültek Borsfán, mikor odaértem, s indultak volna tovább, de mondtam, hogy lábat szeretnék masszírozni, meg álmos vagyok, meg antiszociális és olyan aranyosak voltak, hogy minden földi jóval elláttak. Ritától kaptam pisztáciát, meg pezsgõtablettát, Kékdroidtól meg szõlõcukrot. Elkezdtünk valamin poénkodni és eszembe jutott egy vicc, amit elõadtam, bár elszúrtam a poént, de nevettünk. Ekkor valaki megjegyezte, ha ez az antiszociális hullámom, hát sose legyen rosszabb. :)

Nemsokára továbbindultunk és nagyon hamar ott voltunk Valkonyán, ahol a Eurotrip címû filmet reklámoztuk azoknak, akik még nem látták. Ettünk-ittunk, feltöltõdtünk, aztán belesétáltunk az erdõbe, a sötétbe, de tudtuk, egy-másfél óra múlva már világos lesz.
Azok a helyek, ahol tavaly, vagy azelõtt hosszasan bolyongtunk, vagy eltévedtünk, most élesen éltek emlékeimben. Azért arra nem voltam alkalmas, hogy vezessem a csapatot. :) Zsotyek, a csapatkapitány, mint a túrán általában, most is élen járt. Még azon az irtáson sem tévedtünk el, ahol mások órákat bolyongtak. Mikor felértem egy-egy emelkedõ tetejére, ezt mindig valami degenerált hangon megjegyeztem, legalább szórakoztattam a többieket, mert itt már tényleg nem voltam túl beszédes. Már világosodott, mikor jött valami irdatlan meredek és hosszú lejtõ, ahol elég mufurc lettem, s leültem, gondoltam, ha nem megyek le egy óra után sem, csak elmennek a többiek. Aztán egy 5 perces ücsörgés után jobb kezemmel oldalra nyúltam, s egy pont nekem méretezett botot halásztam ki az avarból. Ez lett a segítõm és csak úgy süvítettem lefelé a lejtõn. :) Elértük újra a pontot, ahol tegnap reggel másfele mentünk tovább, most már csak az a bizonyos 17 km van hátra. A meredek lejtõn mindenki a saját tempójában ereszkedett, megbeszéltük, majd lenn a mûútnál találkozunk. A Nap most kezdett felemelkedni úgy igazán, készítettem egy hatásvadász képet, majd egész gyorsan lenn voltam, gondoltam, jobb hamarabb túl lenni rajta. Lenn ittam, meg lefeküdtem az aszfaltra, aztán leért Vándor Csillag és Galadh Ereb is.

Elindultunk. Itt egész jól ment a menet, mert egy darabig az élbollyal haladtam. :) Homokkomáromban utolértük aput. Beszélgettünk vele egy keveset, aztán jött az ismerõs út, ahol úgy döntöttem, milyen jó lenne nekem mezítláb a hûvös homokban. Vándorköszörûs ott maradt velem, de pár perc menetelés után mégis inkább mégis a cipõt preferáltam. Az út sokkal hosszabbnak látszott, mint mikor szembõl jöttünk. Vándorköszörûs rendkívül aranyos volt, mert nekem itt nem volt igazán erõm beszélni, de õ szóval tartott és hamarosan megérkeztünk Zsigárd házhoz, ahol kaptunk ice teát, meg pecsétet. A csapat a fa alatt ücsörgött, Vándor Csillag aludt, apukám a falnál ápolta a lábait.

Aztán elindultunk az utolsó 7 km-re. Galadh Ereb megjegyeze, még sosem látott ilyen csoffadtnak, mondtam neki, hogy én sem õt, aztán jót nevettünk magunkon, hogy mit szenvedünk itt, mikor 130 km-t mentünk, hát mikor legyünk fáradtak, ha nem most. :D
Aztán õ gyorsabb tempóra kapcsolt, én meg komótosan meneteltem a botommal. Vándor Csillagban emberemre leltem, mert neki sem volt kedve rohangálni, így megbeszéltük, hogy a lábunk már nem élvezi a túrát, de attól mi még igen, úgyhogy ne siessük el az utolsó kilométereket. :) Röhögtünk és leültünk egy hídnál, ahol rövidesen csatlakozott apu is, majd Galadh hívott telefonon, hogy várnak minket. Pár perc múlva láttuk õket, s tudattuk velük, hogy nekünk nagyon nincs kedvünk rohangálni, úgyhogy menjenek be Ritával, akinek 11-ig van szintideje, nekünk még 3-ig, úgyhogy ráérünk. :) Végül elindultak, mi meg röhögtünk tovább.

Megláttunk egy buszmegállót, ahol újabb leülést szavaztunk meg. Nagy lendülettel ültem le a padra és a hûséges botom kettétört. :S Sajnáltam nagyon, de gondoltam ez biztos jel, hogy saját erõbõl tegyem meg a túra végét. Innen kicsit gyorsabban mehettem, legalábbis Csillag azt mondta. Aztán alaposabban tanulmányoztuk mozgáskultúránkat, s nevettünk. Azon gondolkodtunk, ha jönne a kerékpárúton egy néni járókerettel, akkor elvennénk tõle, meggyõznénk, nekünk jobban kell. :D Aztán egy lépcsõn ülve a félig alfában levõ Vándorköszörûs – Kékdroid – Zsotyek trió megvárt minket. Kedves volt tõlük. Az utolsó métereket így együtt tettük meg. Még beértünk mi is Rita szintidején belül, aki a célban már tisztán, megfürödve várt minket.
Jó érzés volt, de azt is tudtuk, hogy vége a mesének. Vége a túrának. Készítettünk célfotót, igaz a hetesbõl Galadh már hazaért, mert apukája elvitte.
Kóma a tanteremben, kis sütievés, fürdés, alvás. Még a buszmegállóba ki kell sétálni. Az achilleszem bedurrant, de Vándorköszörûs felkapta a nagyzsákom és kikísért, ezer köszönet érte.

Köszönöm Mindenkinek, aki ott volt, aki bíztatott, akinek volt egy kedves szava hozzám. Sokat jelentett, hogy Veletek mehettem! Remélem lesz még ilyen. :)
 
 
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20072007.07.26 17:14:08
Szondi – The last forty

Ez a túra számomra úgy jött/jöhetett létre, hogy volt egy elvetemült csapat, akik elindultak a százason. Hát gondoltam, becsatlakozom Nagybörzsönyben az utolsó 40 km-re szórakoztatni, buzdítani õket. (Avagy idegesíteni, hogy én milyen friss vagyok, mert bár napközben nem aludtam – na jó, dél elõtt egy órácskát még, de reggel korán mentem boltba… - mégsem gyalogoltam egész nap, így egy 60 km-rel frissebb voltam, mint mások. :D)

Amit magammal vittem:
-sapka (éjszakára minek?!?) – nem is kellett
-melegítõ felsõ (ha napközben 40 foknál melegebb van, minek?!?) – ez sem kellett :)
-váltózokni (ezt azért mindig viszek magammal, mert „soselehettudni”) – ez sem kellett
-két darab elemlámpa: a dinamós tekerõs, meg a régi „vasutas lámpa” – ahogy Gethe úr nevezte még el – na, ez jó ötlet volt :)
-hûtõ :) – reklámszatyor, benne 0,75 liter maximálisan jéggé fagyasztott víz, egy kis füstölt fonott alakú sajt (olyan szlovák sajt utánzat), EGÉSZmogyorós milka csoki :D
-fél liter ice tea, amibõl 4 dl már Nagybörzsönyig elfogyott
-két darab csokis croissant – na, ezeket megettem :D
-„cipõfûzõ” - ehetõ

Verõcérõl indultam Nagybörzsönybe. Vonattal! :) Már elég hamar útra keltem Szobra (a vonat csak eddig vitt :)), hogy elérjem a buszt, ami Nagybörzsönybe visz. Végül több mint egy órát töltöttem az említett „Sz” kezdõbetûjû településen (próbálom kerülni a szóismétlést :D), mert a busz megvárta az egy órával késõbbi vonatot a vágányzár miatt. Ha ezt tudom, mehettem volna akár azzal is…

Nagybörzsönyben találkoztam Vándorköszörûs - Vándor Csillag - Zsotyek trióval. Hamar átsétáltunk az ellenõrzõpontra, ami a találkozási ponttól lehetett vagy 50-100 m-re is. :)
A többiek igazoltatták az itineren ottjártukat (Köszörûs már korábban), én meg kértem emlékaláírást egy kis papírlapra. :) A kedves pontõrök engem is megkínáltak energiaitallal, de mondtam, hogy én csak úgy beugrottam erre az utolsó 40-re és még félhivatalosnak sem mondható résztvevõ vagyok ezen a túrán. :)) Vándor Csillagnak nem kellett az energiaital, nekem adta, azt azért betettem a hûtõmbe (egy reklámszatyor, amiben a jeges vizem volt, és fantasztikusan tartotta a 0 fok alatti hõmérsékletet, így reméltem, valamennyire lehül az energy drink) mert soha nem lehet tudni. Buta voltam, mert Nagybörzsönyben volt több kék kút is (láttam a buszról :D), mégsem töltöttem, pedig a magammal vitt vízmennyiségnek (fél liter ice tea, meg 0,75 liter jéggé fagyasztott víz, ami itt még javarészt tényleg jég volt) már jó része elfogyott.

Elindulunk ki a faluból egy köves úton. Jobboldalt megcsodálhattunk egy érdekes tákolmányt, jó sok rongy volt rajta, kitaláltuk, biztos a vérszerzõdéshez kellettek. :) (amúgy nem tudom, mi lehetett) Hamarosan darázs, vagy bögöly, vagy „nemtommilyen” rovarrajba kerültünk, rám különösen szálltak, ez onnan derült ki, hogy Vándorköszörûs csodálkozott, hogy mit szenvedek annyira a jobb szélen, helyet cseréltünk és mondta, hogy ott tényleg sûrûbben szállnak. Az éles balkanyart a földre rakott fából készült nyíl mutatta be az erdõbe, ahol rövidesen elkezdett lassan, de biztosan és mindig egyre inkább emelkedni az út. :) A Salgóvár pontõrei lejjebb sátraztak, mint kellett volna, de azt mondták, nem tudták odefenn felállítani a sátrat. Körbekínáltam a jeges vizet, amibõl csak korlátozott mennyiséget lehetett meginni, mert nem olvadt ki olyan sebességgel, mint reméltem. :D Itt nem idõztünk sokat, mentünk utunkra. Zsotyek és Vándorköszörûs elhúztak, mi Vándor Csillaggal hátul maradtunk. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy egy elég triviális helyen benéztük a piros sávot, s lementünk félbalra. Már elmentünk legalább egy kilométert, mikor egyszer csak sms-ben értesítettek, hogy Szlovákiában vagyok. :) Aztán rájöttünk, hogy jelet se láttunk már vagy negyed órája, így visszafordultunk, mint a jó kiscserkészek, s visszamentünk az utolsó piros sáv jelig. Ekkor már lámpáztunk, én a tekerõssel mentem, Csillag a fejlámpájával, ami már gyengülõ félben volt.

Valamivel arrébb társaink megvártak minket. Csillag elemet akart cserélni a lámpájába, viszont nem passzoltak. Nagyobbak voltak, mint kellett volna. Sebaj, mondtam, ha nagy lenne a vész, elõveszem a másik lámpám (a vasutas, ami a Kinizsin volt velem), õ meg megkapja a dinamósat, mert a tekeréssel tudja szabályozni, hogy milyen erõs legyen. :) Salgóvár még mindig sehol sem volt, felfelé Csillaggal megint kicsit elakadtunk, a lámpája egyre gyengült, így a dinamóssal reflektorozva haladtunk a sziklák, meg a susnya között. Elöl haladva élõ közvetítést adtam arról, hogy 3 másodperc múlva milyen terepakadályokra számíthat Csillag, aki szorosan mögöttem haladt. :) Fenn valahol Salgóvárnál megvártak a többiek és egy újabb alak jelent meg a sötétben közöttünk, Rushboy. Úgy gondolta, bevár valakit, mert nem volt kedve a sötétben egyedül menni az erdõben. Teljesen megértem. Mikor azt hittem, innen már csak leereszkedünk Vilati üdülõhöz, rájöttem, hogy nem szabad térkép áttanulmányozása nélkül ilyen meggondolatlan kijelentéseket tennem. :)

Hollókõn megtaláltuk a csúcskönyvet, amiben tudjuk, hogy benne van RitaB, de tekintettel arra, hogy mennyit kavarogtunk, meg ilyesmi, most nem kerestük ki. Majd legközelebb. :)

Le le le és le. Aztán mintha vége lenne az erdõnek. Fények. Ellenõrzõpont! :) Vilati üdülõ. A többiek leülnek, én azért mégsem, mozgó vidámító és „depó” pontnak jöttem, na. :D Meg még csak 10 km-t jöttem. Kérek itt is emlékaláírást. Kedvesek a pontõrök, mert hiába nem vagyok résztvevõ, mindennel megkínálnak. Innivalót, meg dinnyét el is fogadok. Töltök a jeges vizemhez is, Csillagnak ajánlom, hogy legyen motivációja fel Magosfára. A ponton elõveszem a fonottas füstölt sajtot, a többség vesz belõle, örülnek neki. Jó érzés. Ez is jó ötlet volt. :) Szerencsés is, hogy van, mert ezen a ponton valamiért hiánycikk a só. Kis csoki evés, feltöltõdés és elindulunk fel az inkább magasabb, mint messzi Magosfára.

Csillag megkapta a dinamós lámpám, én elõvettem a másikat, még jól világított szerencsére. Hamar elkezdõdött a mászás, pedig ekkor még rémálmunkban sem mertünk rá gondolni, hol lesz a vége. Aztán az út valahogy egyre „porhanyósabb” lett, hiába minden igyekezet, kénytelenek voltunk négykézlábra ereszkedni Magosfa nagysága elõtt. A kritikusabb részeket így tettük meg Vándorköszörûssel, Vándor Csillaggal és Rushboy-jal. Zsotyek már messze járt. Nem várt szituáció volt, de rengeteget nevettünk. Már magasan jártunk. Minden sziklakupacra azt hittük, Magosfa, de valahogy sose az jött és mindig maradt emelkedõ. Csillagot itt kicsit csalogatni kellett a jeges vízzel, de az egész szakasz maradéktalanul elérte a pontõrsátrat, ahol még vizet is kaptunk! Nagy köszönet érte! Itt is kaptam emlékaláírást, sõt, emlékbélyegzõt is! :) Ettünk cipõfûzõt, ittunk, sztorizgattunk a „nem minden napos” túrázókról, akik nem tudják például, hogyan lehet egy túrán akár 2000 méter szintemelkedést leküzdeni, mikor nálunk a Kékes a legmagasabb csúcs és az sem haladja meg a 1020 métert. :D Avagy az emlékezetes párbeszédet a Barlangtól barlangig túrán. A következõ történt lefelé a Hármashatár-hegyrõl. Mögöttünk két néni böngészi a túra itinerét. „Te!”-szólítja meg egyik néni a másikat – „Az újságban azt írták, 860 m szintemelkedés lesz a túrán. De itt meg azt írják, 900 m. Hát lassan már a Holdra megyünk!” :) Épp készültünk, hogy indulunk tovább, mikor teljesen váratlanul és gyorsan két alak robogott ki a sötétségbõl. Kékdroid és Álmos. Valami eszméletlen tempóval érkeztek.

Mi továbbmentünk, de hamarosan utolértek minket, beszélgettünk kicsit. Itt Csillaggal kicsit lemaradtunk a csoporttól, mert a meredek lefelék nem voltak valami szimpatikusak és a túlélésre hajtottunk. :) Nameg fájó talpakkal nemtomhány kilométer után nem lehetett kellemes ott ereszkedni, úgyhogy próbáltam szórakoztatni kicsit, ami lehet idegesítõ volt, de nem szólt, hogy hagyjam abba. :)

A kritikusabb helyen csapatkapitányunk, Zsotyek mindig bevárt minket, pedig biztos unhatta már.

Valahogy leértünk Királyházára is, ahol remek hangulatban újrafrissült a banda. Itt is kaptam emlékaláírást, sõt kalciumos pezsgõtablettát, meg minden egyebet. Hiába csak egy kis kósza privát negyvenesre jöttem. :)

Ismét tovább. Egy helyen majdnem benéztük a jelet, de gyors korrigálás után észrevettük, hol is kell beugrani az erdõbe. Mert valahogy tényleg szinte be kellett esni az erdõbe. :) Leküzdöttük az emelkedõt, majd bandukoltunk tovább. Aztán még mindig ereszkedtünk és egyfolytában véget nem érõen folyamatosan. Vándorköszörûs is velünk volt már a hátsó traktusban, mert Zsotyek gyors volt neki. Csillagnak fájtak a talpai, de mentünk lefelé rendületlenül. Aztán kedvcsinálónak elkezdtem dúdolgatni ismerõs nótákat. Köszörûs rövidesen csatlakozott, aztán már a „67-es úton”-t énekeltük hármasban, örülve a szekérútnak, amire leértünk. Kiértünk egy pavilonos ellenõrzõponthoz, aminek nem emlékszem a nevére. Zsotyek ott várt már ránk. Rushboy, Kékdroid és Álmos már továbbmentek. Innen még egy húzósabb emelkedõ volt, amivel nem lett volna baj, ha a kapaszkodásra alkalmas helyen levõ bokrok nem tüskés-tövises-szúrósak lettek volna. Már világos volt, de a Nap akkor kezdett igazán felemelkedni, mikor már mi is felmásztunk az emelkedõn. Fénye kedves árnyékokat rajzolt az út porára és szép árnyalatot adott az erdõ fáinak.

Csillag csendben haladt hátul, Vándorköszörûssel Afrikát énekeltünk, meg minden más egyebet, aztán lassan leértünk a kápolnához, ahol a cél elõtti utolsó pont volt. Szusszantunk egy kicsit, majd szép hosszantosan begyalogoltunk Drégelypalánkra Vándorköszörûssel, mert ezen az utolsó hajrán Vándor Csillag és Zsotyek jól elléptek.

A célban taps, gratulációk.. Kedves arcok, vidám arcok, fáradt arcok…

Mit is mondhatnék végezetül. Köszönöm a túrát, még ha nem is neveztem. Az útvonal nagyon tetszett (még így, sötétben is… :D). Köszönöm a társaimnak. Köszönöm a sok nevetést, köszönök mindent.

Így egész más látni a százasok teljesítményét, hogy épp az utolsó 40 kilométer eseményeiben, élményeiben osztoztam velük. Minden elismerésem minden teljesítõnek, minden résztvevõnek, mindenkinek, akinek kicsi szerepe volt abban, hogy ilyen remek lett ez a hétvége.

Gratulálok! :)
 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20072007.05.22 13:46:33
Kinizsi Százas
„Miénk a nappal és miénk az éjszaka” ( az itiner idézete után szabadon : ) )

1. Hipotézis megadása
Gyalogoltam én már 50 km-t, gyalogoltam kevesebbet, gyalogoltam többet is. A leghosszabb eddig tavaly nyáron a Corvin 80 volt. Hála a jó társaságnak, a kedves rendezõségnek és kitartásnak, sikerült. Még akkor sem gondoltam nagyon, hogy valaha elindulok egy százason. Aztán csak változnak az idõk. :) Fejben elég erõsnek éreztem magam, s úgy találtam, van esély a teljesítésre. Tehát a szándék és a feltevés mindenképpen az volt, hogy sikerülni fog 24 órán belül. Másik szándék: nappal mindegy mi lesz, sok ember lesz, világos lesz, csak este ne legyek egyedül. :) (Vándor Csillag megígérte szombaton, hogy kijön majd hozzám)

2. Elméleti háttér
Hosszú-hosszú évek óta minden év májusában megrendezik a Kinizsi Százas névre keresztelt túrát. Eleinte nem egészen 200 induló volt, de a bátor vállalkozók száma évrõl évre növekedett. Minden év tartogat meglepetéseket, voltak esõs Kinizsik, voltak döglesztõen melegek, de amelyik mindegyikben közös volt, az a hangulat és a kihívás, a küzdés. Ahogy teltek a napok, egyre jobban vágytam rá, hogy egyszer én is ott lehessek, átélhessem. Ez a nap pedig egyre közeledett. Végül elérkezett péntek, s vonatoztam Budapestre, ahol Gethe Laci adott szállást.

3. A kísérlet menete
Ami nagyon fontos: egy túrára rá kell gyúrni. Ez a gyúrás lehet többféle, én általában lélekben szoktam rákészülni, de nem elhanyagolható az evés sem. :) Így történt, hogy akkor péntek délután Gethével és Petamival elmentünk bevásárolni a túrára. Csokik, sajt, felvágott a szendvicsekbe, sós rágcsálnivaló, almalé, minden, mi szem-szájnak ingere, s holnap jól jöhet a túrán.
Azonban ez még nem minden, enni kell a túra elõestéjén is, így kötöttünk ki „valahogy” :) egy pizzériában. Ott kellett szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy bizony 52 cm-eset csak „házhoz szállítanak”, helyben nem lehet (v)enni. Ezért külön-külön rendeltünk, nagyon finom volt. Este a szendvicsek gyártása közben ki lettem okítva a híres sorozat által a Gerecsébõl, majd jól elaludtunk.

Reggel kelés fél 6 körül, majd irány Csillaghegy. Rengeteg ember volt már a rajtban, s szemtanúi lehettünk a T100asok indításának. A depónál és a rajtoltatásnál is sok TTB-ssel találkoztam, a felsorolással most nem merek megbirkózni. :) Az alvós-cuccaimat leadtam, a többit vittem magammal.
7:05 perckor indultam el Csillaghegyrõl, de nem egyedül, Petami mellém szegõdött, így együtt mosolyogtunk a fákra kitûzött feliratokon az erdõbe érve. Kellemesen jó tempóban haladtunk, ha jól emlékszem, elsõ ismerõsök, akikkel találkoztunk Aleszka és B_eszter voltak. Felfelé Ezüst-hegyre egy darabig együtt mentünk, majd elrobogtunk. Valahol errefelé találkoztunk Vajonmerrével és társával is. Kevélyre felfelé megint láthattam a tûz pusztítását, de most élesben, nem ködben. :(
Nagy-Kevélyen voltunk egész hamar, sokan pihengettek a sziklákon, s gyönyörködtek a kilátásban. Ekkor még majdnem teljesen homogén felhõréteg volt az égen, de távolabb lehetett látni Jákob lajtorjáit, ahogy elõtündökölnek az égbolt alján. Rövid megállás, állapotfotók, s indultunk tovább. Arra már nem emlékszem, hogy az elsõ ellenõrzõpont elõtt, vagy után (de asszem még elõtte) volt egy pont, ami a százas távon indulókat negatívan diszkriminálta. :D Vicces volt. Kevély nyeregrõl lefelé gyorsan haladtunk, elõzgettük az embereket, majd Petami felfedezett elõttünk egy topikost, Rappakost, s ezután jó darabig együtt haladtunk. Hosszúhegy elõtt utolértük Krystát, hamarosan Sancimanót és Szucsatit is, majd fel az elsõ ellenõrzõpontra. Útközben egyre több kispistázót láttunk, Petami sokat morgott miattuk, de hát mindenki arra megy, amerre kedve tartja. :)

Megelõztünk egy vidám hangulatú sörözõs embert, s hamarosan fenn voltunk és már pecsételtettünk is.
Csak inni álltunk meg, s mentünk is tovább. Rappakossal hamarosan „banánidõt” tartottunk, de az övé a kibontás után lebukfencezett az útra, így kissé ropogós lett. :) Hamarosan Sancimanó és Sétálós Bácsi tûntek fel mögöttünk, majd egy autónál, ahol pénzes szolgáltatásként lehetett némi üdítõhöz jutni, ott állt Zsotyek, Vlaszij és OT Kata. Rövid szünet a Szükség kft. által felállított bodegákban, aztán irány a Pilis! Az emelkedõk elõtt a tömeg valahogy mindig összekoncentrálódott, így a legnagyobb kihívást a megfelelõ sebességtartományú hely megtalálása jelentette, ugyanis az sem jó, ha mögöttem állandóan elõznének, meg az sem, ha valaki nagyon lassan megy elõttem. A szerpentinek aljánál találkoztunk a vidám TTB-s különítménnyel, köztük Berzsoval és Varacskos Disznóval. A felfelé vezetõ kacskaringós út számomra minden képzeletet felülmúlt. A fehér köves utak egészen a hegy szélén haladtak, jobbunkon csak ritkásan voltak fák, így a kilátás teljes pompájában elénk tárult. Páratlan volt. Azelõtt még soha nem jártam itt. Ahogy egyre mentünk fel és fel, gyarapodtak a fehér sziklák, majd beértünk egy árnyas tölgyesbe, ahol az aljnövényzet üdezöld fû volt. Egy tisztáson Olahtamas ült egy kisebb társasággal, ásványvizet kaptam tõle, Petami pedig nem tudott ellenállni az unicumnak. Közeledve a nyereghez utolértük Lükepéket és Gethe urat. Az út mellett sok-sok olocsány csillaghúr pompázott.

A nyeregben ismét tréfás üzenetek a fákra helyezett papírokon, szemeteszsákok, amik lehetõvé tették a szelektív (!) hulladék elhelyezést. Sok ismerõs fogyasztotta tízóraiját, én úgy döntöttem, zoknit váltok, volt nálam csere bõven, legyen a váltás inkább gyakori, mint ritka (nekem csak gagyi zoknijaim vannak sajnos, ezért erre ügyelni kell :) ). Rövid pihenõ után hármasban indultunk tovább Rappakossal és Petamival. Utóbbitól ekkor tudtam meg, hogy Zsotyek nem aprózta el ezt a Kinizsit, tegnap délelõtt elindult Szárligetrõl Csillaghegyre, s reggel õ már 100 km-rel a lábaiban nevezett be.
Zsotyek még innen lefelé ért utol minket, s rögvest hozzászegeztem a kérdést, hogy ez tényleg igaz-e. Persze nyilván igaz, meg el is hittem, de ezt akkor is meg kell kérdezni. :) Kértem, hogy meséljen, milyen volt ez a hely még Csillaghegy felé, s hamarosan Kesztölcön voltunk. Hideg üdítõ a Hársfa sörözõben, majd beköszönés a TTB depóba. Rappakos innen hamarabb elindult, de a 3 egy szép szám, ennyien voltunk továbbra is, Zsotyekkel és Petamival mentem tovább. Egy ismerõs a Káli 60-ról sörözött, szinte már majdnem kezdtünk irigykedni (de túra alatt nem alkoholizálunk), mikor megpillantottunk egy Family Frost-os autót az út szélén, s az a remek ötlet adódott, hogy vegyünk egy-egy jégkrémet. :) A kocsi vezetõje jót mosolygott rajtunk, leadtuk a rendelést egy évre elõre, hogy ugyanitt, ugyanezt. :) Viszont fura volt, hogy rajtunk kívül én nem láttam senkit, hogy éltek volna ezzel e remek lehetõséggel. Gete elõtt osztogattak még fél literes vizet, amibõl nem lehetett inni. Csak utána jöttünk rá, hogy le kell csavarni a tetejét, s a védõpapírt le kell szedni róla. Muris volt, mert a sátortól kb. 10 és 20 méterre voltak elhelyezve szemetesdobozok. Ki mikor jön rá a nyitás módjára. Hát mi csak a másodiknál. :D Amúgy nem is víz volt, de én csak a kóstolás után jöttem rá, hogy áfonyás, de nekem ízlett.
Ezután az idõ egyre fülledtebb és melegebb lett, meg ráadásul felfelé kellett haladni, és én ezt együtt annyira nem szoktam szeretni, ezért csoffadoztam kicsit. Azért nem kellett olyan sokszor megállni, de semmiképp nem akartam megerõltetni magam, ezért inkább lassabban haladtam. Sokkal hamarabb értünk Nagy-Getére, mint gondoltam.

Zsotyek már leült, ott volt Sétálós Bácsi és Kata is. Rövid pihenés, majd jött az ereszkedés, amit a borzalmak borzalmaként mesélt nekem mindenki. Valóban zord volt és nem túl térdbarát, de én asszem sokkal rosszabbra számítottam. Mondjuk szerencsénk volt, mert mikor mi mentünk lefelé, jóformán senki nem volt a közelben. Így nem verték fel annyira a port, ami nekem rendkívül kedvezõ momentum lett volna. Miután vége lett a poros lefelé ereszkedéses fákba-kapaszkodós résznek, kiértünk egy útra, ahol 30 Ft-ért lehetett venni üdítõt. Legurítottunk 4 decit, míg Rappakos és Petami is leért, aki valahogy út közben elhagyott 1,5 liter vizet, de itt tudta pótolni.
Elindultunk Hegyeskõ felé. Elõttünk permeteztek. Az illata nem volt jó, de kibírtam volna, ha a fejemet locsolják. :) Itt is összeverõdött egy kisebb társaság, ...Dorszi egészen hosszú ruházatban volt, csodálkoztunk, hogy bírja, de azt mondta, nincs annyira melege. Hegyeskõnél volt egy elõre nem jelzett ellenõrzõpont, így akik alternatív útvonalon akartak eljutni Tokodra, azok pórul jártak. Tokodon a pincéknél ott ült Pygmea, kedvesen bíztatott minket. Itt a helyiek egész standot állítottak fel, de én csak 2 deci vizet bírtam inni, a kajától szinte rosszul voltam a meleg miatt. Zsotyekkel ketten indultunk tovább neki a hegynek, hogy a túloldalon elérjük Mogyorósbányát, s megfürödhessünk az útvonalon található kékkútnál. Kõszikla nem adta magát könnyen, de végül csak-csak jött a féltáv, a kút, vízutántöltés és a Kakukk vendéglõ.

Pecsételés, frissítés az árokparton. Szemben a túloldalt elszánt, csoffadt, és vidám arcok is hevernek a füvön. Pár túrázó még hátmasszázst is kap. Én itt kicsit hosszabban szeretnék idõzni, Zsotyek megvár, Petami és Sétálós bácsi hamarabb indulnak el. Velük Péliföldszentkereszten a TTB depónál találkozunk újra, Joeyline, Pít, Lutak és Sir Dan is ott tanyázik érkezésünkkor. Kapok egy banánt, innen négyen indulunk tovább. Kis felfelé, részemrõl kis megállás, érdekes megoldású vadkerítés-átjáró (amolyan ritkás-függönyszerû, csak láncból és fadarabokból). Voltak itt villanyvezeték alatt dzsindzsában felfelé menõs részek, itt kissé elcsoffadtam és kiálltam a sorból, lehuppantam a szúrós gazba, s magamba tukmáltam egy kis kalciumot. Sokan megelõztek itt. Petami valahol mögöttem volt, a többiek elõttem, hát továbbindultam, majd lesz valami. A fiúk megvártak egy fatörzsön ücsörögve. Lecsordultunk Pusztamarótra, ahol kértem egy megállást, meg leülést. Míg pihentünk, egész népes társaság érkezett: Petami, Gethe úr, Vajonmerre, Talpaló, …Dorszi, Vlaszij, Kata. Megismerkedtünk Elsõalkalommal, s innen népes csapattal indultunk el. Telefonáltam szobatársaimnak, akikkel be akartam etetni, hogy épp a feladáson töröm a fejem. Csicskenye el is hitte, de Csillát nem tudtam átverni. :D Jó utat kívántak, mi meg elkezdtünk mászni a Gerecsére. Katával megbeszéltük, hogy nagyon jól bírjuk a gyûrõdést egyelõre. :) Az erdõ kezdett homályos lenni, ahogy a Nap kezdett elmerülni. Balról gyönyörû sziklák és a sokszáz éves hárs is köszöntött minket. A lombok mögül jobbra a rózsaszín-kék naplemente.

Egyre közeledett az ellenõrzõpont, alig vártam a teát. Közben hívott Vándor Csillag, hogy hamarosan leviteti magát Vértestolnára, s most épp vásárol. Kértem tõle két banánt. Bányahegyet még úgy értük el, hogy épp nem kellett elõvenni a lámpákat. Pecsét, tea, gulyás, pihenés. Jó volt. Viszont valahogy nem tudtam eldönteni, hogyan is kéne hajtogatni a lábaimat. :) Az emberek láthatatlanul gõzölögtek, de a fotógép mindent megörökít. ;)
…Dorszi hozta a hírt, hogy Vlaszij szinte kétségbeesett és azt hitte elmentünk. Kiáltottunk neki, hogy ne aggódjon, csak lehet túlságosan beleolvadtunk a környezetbe, de itt vagyunk. :)
Nekem még volt egy kis technikai elintézni valóm, a szakasz nagyobbik része elindult lefelé, Zsotyek megvárt. Elõvettem a lámpát (most volt, nem úgy, mint egy hete az Õrségben, ahol a sötétben malmoztunk egy pocsolya mellett a nagy büdös sötét erdõben egy lemerült-, egy utolsó fázisban levõ elemlámpa, egy mobiltelefon és egy hátsó biciklisvillogó társaságában, hogy mi lesz velünk, mire kiderült, hogy a pót-ceruzaelemeim jók OT Gyula lámpájába :D), üzembe helyeztem a duracell elemekkel, majd nyomás lefelé. Volt egy-két sportszakmai kanyar, amit sokan nem vettek észre, de Zsotyek, aki tegnap is járt itt, csukott szemmel is tudta, merre kell menni. Kerítések, mászások, gyöngysorszerû elemlámpafény-sor egymás után. Szép volt. Kiérve a mûútra az aszfalton Csanya feliratai fogadtak minket. Nekem tetszettek. Az út mellett rengeteg autó. Mi Padlert és Efemmet kerestük a TTB zászlóval. Hívtam Vándor Csillagot, merrefelé van, mondta, hogy a depóautónál. Még nagyban egyeztettem vele, s nem is vettem észre, hogy a többiek mutogatnak, hogy de hát itt vagyunk, meg ott ül Vándor Csillag nem egészen 3 méterre tõlem, mikor hirtelen magam is észrevettem és nevetve tettük le a telefont mind a ketten. Lutak, Pít és Sir Dan épp indulóban voltak. Leültem egy székre, s kértem egy kis kávét, hogy ébren tudjak maradni a maradék 27 km-re. Csillag mesélt a Tolna-Baranyáról, meg hogy nagyon örül annak, hogy kijött ide. Remek volt a hangulat. Hátul az erdõben két, fénypontokból összeálló menetet lehetett látni. Körülbelül ugyanannyit. Úgy látszik, az emberek fele megtalálta, de a másik eltévesztette a helyes utat. Miután szépen összegyûltünk újra, s kisztoriztuk magunkat, belesétáltunk vissza az éjszakába. Rendkívül dalos hangulatban voltunk, énekelgettünk mindenfélét, de fõleg Kiscsillagot, Gethe úrral.

A sok beszélgetés, nevetés, éneklés nagyon feldobta a hangulatomat, ami eddig is jó volt, így nagyon gyorsan Koldusszállásra értünk. Ittunk a teából, majd úgy gondoltuk néhányan, elég a pihenõbõl, s útra keltünk. Vajonmerre és Gethe Laci még pihentettek. Lábunk alatt pörögtek a kilométerek. Petami elmaradt a nagy hosszantolásban, így létszámunk négyre redukálódott. A sötétben az aszfalton haladva néha hátranéztem. Ide-oda imbolygó fényeket láttam, néma árnyakat jönni, a többi túrázó volt, csendesek. Itt mi is azok voltunk. Kicsit elkezdett cseperegni az esõ, de hamar abbahagyta. A monoton sötétben a pilisi szerpentinre gondoltam, hogy az milyen szép út volt. „Még egy hegy??” felirat után hamarosan balra fordultunk kicsit, be az erdõbe. Az emelkedõ elõtt a sötétben szoborcsoportként ültek-feküdtek-aludtak az emberek. Mi elkezdtünk mászni. Zsotyek és Bálint nagyon jól mentek, én viszont szomjaztam, s kezdett cserepes lenni a szám. Megálltam inni, Vándor Csillag is megállt velem, úgyis tervezett már egy kis megállást õ is. :) Nevetve, egy ismerõs dallamot dúdolva értünk fel Somlyóvárra a kulcsosházhoz, ahol sajnos belerúgtam egy földön fekvõ elcsigázott túrázó lábába, mert sajnos nem vettem észre. Bocsánat! :(
Beültünk szusszanni a házba, ahol szinte csak ismerõsök ültek. Bíztattuk egymást, tudtuk, innen már csak 12 km. A jól megszokott négyesünkkel indultunk tovább. Sötét volt, meneteltünk, mentünk. Az utolsó megállás is miattam volt, kezdtek beállni a lábaim, mondtam a többieknek, menjenek tovább, de kedvesen megvártak. Leültünk a dózerút mellett, s néztük az elhaladó embereket. Ki sántikálva, ki tempósabban. Aztán fel, irány tovább. Már nem voltunk messze. Maximum 5 km. Az út mellett voltak magukba roskadt túrázók. Bálint megígérte korábban, hogy fog nekünk énekelni, de hiába akartuk most igénybe venni ezt a szolgáltatást, nem volt hajlandó dalolni. :) Hallani lehetett azonban már az M1-es zajait. Minden lépéssel egyre közelebb és közelebb kerültünk. Aztán egyszer csak ott volt ez M1-es elõttünk, felettünk, mögöttünk. És boldog voltam. :) Még egy ideig mûúton mentünk, majd balkanyar, erdõ.

Már alig vártam, hogy lássam a fényeket, lássam Szárligetet. Aztán kiértünk. Nem tudom leírni, mit éreztem, de jó érzés volt. Nem voltam halál fáradt, de úgy érzem, kellõen eleget gyalogoltam. :) A járdán szembejövõ emberek gratuláltak, mi is nekik. És pár perc múlva ott volt az iskola. A kinn üldögélõ 10-15 ember tapsolt. Csodálatos érzés volt. Benn gratuláltak a rendezõk, mi is gratuláltunk egymásnak és mindenkinek. 3:51 perc került a pecsételõs lapra érkezési idõnek. Hátravonultunk teát inni és virslit enni. Csak mosolyogtam, ettem és boldog voltam.
Zsotyek befuvarozott minket Pestre, így jó hamar a vonaton alhattam, a kalauz csövesnek gondolt, vajon miért? :)

4. Eredmények
Elfogyasztott élelmiszermennyiség: 3,5 banán, 2 kocka milkacsoki, fél adag gulyás a bánya hegyen, 2 szendvics, innivaló kb. 3-4 liter (pontosan nem tudom)
A túra teljesítésének ideje: 20 óra 46 perc
Feleslegesen végighurcolt cuccok: esõdzseki, 5 db szendvics, 3 db csoki, pisztácia
Állapot a túra elõtt: 6 vízhólyagmaradvány Õrségrõl + bokafájás
Állapot a túra után: 2 kiújult vízhólyag + vizenyõs sarkak

5. Összefoglalás
A „megázós-cipõbeázós-sokvízhólyaggyártós” Õrség 75 után kicsit féltem, mi lesz a Kinizsivel, de nagyon jól ment, úgy érzem, és végig nagyon jól éreztem magam. :)

6. Köszönetnyilvánítás
Köszönet Gethe Lacinak a szállásért.
Köszönet Padlernek és Efemmnek a hálócuccok szállításáért, a kedvességért, a banánért, meg a kávéért.
Köszönet Mindenkinek a társaságért, akivel találkoztam a túrán. Külön köszönet azoknak, akikkel a legtöbbet mentem együtt: Zsotyek, Sétálós bácsi, Petami
Köszönet Vándor Csillagnak, hogy kijött Vértestolnára és hogy osztoztunk az utolsó 27 km vidámságaiban.
Köszönet Zsotyeknek a fuvarért.
Köszönet a rendezõknek a túráért és mindenkinek, aki egy kicsit is szerepet játszott abban, hogy ilyen remekül sikerült ez a túra.
Köszönöm! :)
 
 
Pilis 50/35/16Túra éve: 20072007.05.05 22:37:11
Pilis 35

A pénteki matek elõadás nem volt olyan unalmas, mint amilyennek általában találni szoktam, de nagyon lassan múlt az idõ. Pedig még késtem is 10 percet (igaz, hogy az elõadóval együtt léptem a terembe :) ), mert elõzõ este hajnalig írtam a beadandót és frankón elaludtam, úgyhogy a szaktársam ébresztett. Egyszer aztán csak letelt a másfél óra, s örömittasan mentem a CBA-ba bevásárolni a túrára. Közben kiderült, hogy a tervezett 3 fõs bandánk 2-re redukálódott, de 2 ember is lehet tömeg, így nem féltünk. :)

Anikóval szépen felzakatoltunk Budapestre, anyukája készített nekünk finom vacsorát, amit (és a szállást szintúgy) nagyon köszönök. Ettünk, beszélgettünk, gondoltuk, megnézzük a túra útvonalát, de Zizi, a fekete cica kisajátította a Pilis térképet, így ez csak részben sikerült. :)

Reggel korán keltünk, de a tervezett hévet így is sikeresen lekéstük. :D Azért csak odaértünk Csillaghegyre, s a rajthelyen Vándor Csillag ácsorgott, Gudlukingot várta. Neveztünk, közben megérkezett az imént említett személy, majd Sir Dan is és szép lassan nekiindultunk az elsõ emelkedõnek. Gudék gyorsan elléptek, mi lányok, 3-an haladtunk együtt.

Az idõ borús volt, de még nem volt annyira „sûrû” a levegõ. :) Miután felértünk egy magaslatra, lett némi rálátásunk a környezõ hegyekre, amiknek a tetején ködsapka csücsült. Nagyon jó volt az erdõ illata, a harmatos levelek, virágok teljesen megbabonáztak, kicsit kiélhettem fotózási vágyaimat. :)

Nemsokára Vajonmerre lépett ki a párafelhõbõl, rövid szóváltás után indult is tovább, mi meg cammogtunk. :)

A Kevélyen erõs füstszag csapta meg az orrunkat, láthattuk a tûz pusztítását. :( Kilátás nem volt, viszont volt egy olyan fura érzésünk, mintha tulajdonképpen épp a „semmi”-be tartanánk, mert a sziklákon kívül, ahol épp lépdeltünk, minden hófehér volt a sûrû köd miatt. Nekem tetszett, olyan jó kis vadregényessé tette a túrát. :)

Kevély nyeregben nem idõztünk sokat, leereszkedtünk Csobánkára, ahol némi tévutak után csak ráleltünk a megfelelõre, s nemsokára kiértünk a településrõl, nem túl bizalomgerjesztõ táji elemek között. Telt az idõ, beszélgettünk sokat, aztán Gudluking hívta Vándor Csillagot, hogy várja õt a pilisszentkereszti cukrászdában. Közben jött Szurdokalja, majd a szurdok, ami (mondanom sem kell) nagyon kis klassz volt. Jó is, hogy ilyen ködös idõ volt, szerintem ez teljesen illett a hangulatához. :) A felsõszakasz-jellegû kis patak a fából tákolt hidak alatt kanyargott, néhol kisebb vízesésekké alakult. Anikó nem szokott túrázni, így nem tudott nagyon tempózni, Vándor Csillag elköszönt, ketten maradtunk.

Pilisszentkeresztrõl felfelé kellett menni megint, útitársamon láttam, hogy fáradt, meg-megvártam, de egyszer csak azt mondta, hogy neki nincs kedve végigjönni, ezért visszafordult, mert felvázoltam neki, ha továbbjön, sokáig nem lesz lakott település. Így neki mára ennyi volt. :(

Én meg másztam tovább felfelé. Egyre melegebb volt, lassan már esõerdõben éreztem magam, mentem, mert volt mit hozni a szintidõn. Aztán egy helyen nagyon csúnyán benéztem a jelet, le se írom, mert tényleg nagyon gáz, de szerencsére találkoztam egy 50-es távon levõ fiatalemberrel, akinek volt színes Pilis térképe és jól megnéztem, hogy merre vagyunk, így visszataláltam az utamra. :)
Vidáman dalolászva haladtam, mert senki nem volt a környezetemben. Aztán tõlem balra egy cserkészlány pattant ki hirtelen a bokorból, szegény nem számított arra, hogy abból az irányból jöhet valaki. :) Sokáig egy szép kis egyszemélyes ösvényen haladtam, a nedves ágak simogatták az arcomat, meg vizezték tovább a ruhámat, de jól éreztem magam. :)

Egyszer csak kétségbeesett keresgélést hallottam a susnyán túlról, gondoltam a sárga jelet kereshetik, ezért jól átkiabáltam, a két nõ hálálkodva mászott át a mocorkáson. Ezután jóformán a célig együtt haladtam velük. Egyrészt mert néha váltottunk egy-két szót, meg jó volt „annyira nem egyedül”, meg nekik volt színes térképük. :) Szerencsére nem zavartak el. :D

Volt egy szép gerincút, ahol elõttem, meg mögöttem, meg úgy velem egy magasságban egészen tiszta, üde volt a levegõ, lejjebb viszont tiszta köd volt minden. A felhõk felett. :)

Mikor kiértünk az erdõbõl, be Pomázra, kissé elõbújt a Nap, és kegyetlen fülledt meleg lett. Elhosszantoltunk a célig, ahol épp elcsíptem a hévet, majd az úton egy másik túrázóval beszélgettem. A déliben ettem gyrost, csöveztem egy jót, míg fel nem tudtam szállni a Göcsej IC-re. Aztán polgárpukkasztottam az elsõ osztályon. :D
Hamarosan eleredt az esõ és arra gondoltam, azért jó, hogy most nem ázok. :)

Nagyon szép túra volt ez a Pilis, örülök, hogy eljöttem. Jövõre 50esre megyek. :)
 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20072007.04.20 13:22:19
Mátrabérc 2007

Honnan jött az ötlet?
Ha van idõm, vagy ha egyszerûen nincs kedvem semmit csinálni, szoktam lapozgatni a túranaptárat. Szívesen nézegetem a kemény túrákat is, amikrõl tudom, hogy nem fogok rajta úgysem elindulni. :) A Mátrabérc is ebbe a kategóriába tartozott. Aztán talán a túra elõtt nem egészen két héttel Zoli a fülembe ültette a bogarat.

Megyünk, nem megyünk?
Eleinte nem tartottam valami kivitelezhetõ dolognak, hogy én bármikor is elinduljak a Mátrabércen. Csak a fejemet ingattam, meg mondogattam, nekem az úgysem menne… Aztán elég sok szó esett a túráról, hogy csakazértis. :)
Péntek délután útra keltünk már Veszprémbõl, mert csak így volt megoldható, hogy szombat reggel ott lehessünk Sirokon a rajtban.
Több, mint 4 és fél óra zakatolás után érkeztünk meg Egerbe, ahol fogalmunk sem volt, merre van a buszmegálló. Egy fiú is csatlakozott hozzánk, szintén a Mátrabércre igyekezett, már többszörös teljesítõ. Akadálymentesen vettük a buszmegálló helyének felderítését, s egy rövid buszút után máris Sirokon voltunk a sportcsarnoknál.
Gyors nevezés-szállásdíjfizetés-buszjegy-csomagszállítás ügyintézés után kaptunk a kézfejünkre alkoholos filccel egy „S” betût, a hovatartozás végett, elkészítettük alvóhelyünket, majd kimentünk egyet sörözni. Találkoztunk Gudlukinggal és Ebolával, beszélgettünk egy keveset, majd mindenki elment nyugovóra térni. A sportcsarnokban már sötét várt, de nem estünk el a lenn tanyázó túrázókban, mert szerencsére nem voltak sokan.

A túra reggele
Éjjel sokszor felébredtem, ha éreztem, hogy valamelyik oldalam túlságosan megnyomódott. Ilyenkor fordultam egyet, majd aludtam jóízûen tovább. :)
Úgy gondoltam, elég 5kor kelni, de ¾ 5-kor jól felbökdöstek, így bõven volt idõ elkészülni.
A fél 6-os busszal mentünk ki a rajtba, ahol sokan aludtak sátorban, sõt, voltak, akik hálózsákban aludtak a vasútállomás épülete mellett. Aztán a tömeg egyre gyûlt, láttunk sok ismerõst, Vándorköszörûst, Sétálós Bácsit, ott volt Gudluking, majd hamarosan (budai-)H.G.-t is megpillantottuk. Aztán 6 órakor elindult a menet. Sosem voltam még ilyen túrán, ahol egyszerre ennyi ember indult útnak és haladt együtt. Nem volt egy szabad 3 méteres szakasz, ahol ne lett volna senki.


A Nap még gyengén világított keresztül a zöldellõ lombok mögül. A levegõ lassan elkezdett langyosabb lenni, s a melegítõfelsõ hamarosan a hátizsákba került. Magamba szívtam a friss levegõt, vidáman bujkáltam a növények között. Mivel rövidnadrág volt rajtam, lábszáramat néhány „harci seb” borította már ekkor is. :)

Nem kellett sokat gondolkozni azon, hogy merre is kéne menni, a kígyózó túrázó-sor szépen mutatta az utat. Aztán kicsit lassabbra vettem, mert Zolinak még el kellett érnie az üzemi hõmérsékletet, de Kalapos tetõtõl már minden simán ment.

A túrabotoknak nagy hasznát vettem, fõleg a meredek kaptatókon, meg a meredek lefeléken, de még így is sikerült elvágódni Szederjes-tetõrõl lefelé, mert egy kõ, amire ráléptem, frankón elindult.

Volt pár kerítésen-átmászós rész, itt mindig nagy fennakadások voltak, de a leleményes túrázók a sorban állás idejére idõzítették a cipõfûzõk megkötését, illetve megerõsítését. Egy helyen azonban egy fürge lábú túratárs elvesztette türelmét, s a szó szoros értelmében kidöntötte a kerítést.
Egy másik kerítésnél szintén nem volt kedvünk sokáig várakozni, lapos-kúszásban jutottunk át a másik oldalra.

Oroszlánvár
A hegyen felfelé kapaszkodó túratársak tökéletesen kijelölték a haladási útvonalat. Nem lesz kellemes mászás, ezt hamar megállapítottam. :) Csak semmi kapkodás, ittunk egyet a frissítõnél és csak utána lendültünk támadásba. Én folyamatosan köhögtem, prüszköltem a sok portól, de azért igyekeztem tempózni, hogy ne maradjak el annyira Zolitól, mert itt nagyon megindult.
Fenn volt kábé 7 perces hátrányunk, de nem ítéltük súlyosnak.

Kékes
Féltem, hogy Kékesre milyen lesz a feljutás, de legnagyobb meglepetésemre egy szinte észrevétlenül emelkedõ, szép ösvény vitt felfelé, nézelõdni is lehetett bõven, bár egy idõ után figyelnem kellett a lábam elé is, mert többször megbotlottam. Azért nem lett volna vicces lezuhanni. A túra egyik kellemes meglepetése volt, hogy a távolban a Tátra csipkés hegyvonulatait is meg lehetett csodálni. Örültem, hogy ilyen szép, tiszta idõnk volt. Kékesre csak 5 perc fórral érkeztünk, de leültünk kicsit falatozni. Aztán nagy meglepetésemre egyszer csak Petami bukkant fel, nem sokkal utána pedig Lutak, Sir Dan és Pít. Fénykép a csúcskõnél, aztán mi startoltunk is tovább, már eleget ácsorogtunk.

Csór-hegy
Kékesrõl lefelé volt egy-két poros, szétcsúszkált, „fától-fáig rohangálós, remélem, hogy nem esek el” stílusú szakasz. Ezek azért idõvel egészen jól járható, szinte már szintbeli úttá „fajultak”. :) Valahol itt ért minket utol Zsotyek, aki rövid idõre társunkul szegõdött. Csór-hegy elõtt is jól elcsoffadtam, valahogy nem akaródzott felmenni, a fiúk a ponton vártak meg, ahol a tábláról lógott egy tükör, gondoltam, heccbõl belenézek… Bár ne tettem volna. :) Aztán indultunk tova a jó kis nyár végi hangulatú, poros úton.

Galyatetõ
Zsotyek hamarosan elsietett, mert el kellett érnie egy buszt. Közeledett dél, egyre melegebb volt az idõ, én meg folytattam a csoffadozást. :) Egyszer csak a TTB-trió elõzött meg minket, Pít adott szõlõcukrot „majd Galyatetõn visszaadod” hozzáfûzéssel, ez segített, köszönöm szépen. Eddig szinte végig én beszéltem a túrán, ez sok energiát vett ki belõlem, ezért csendben voltam, de szerencsére most megeredt Zoli nyelve, így az út felsõ hányada hamar eltelt, s nemsokára már ott fagyiztam Galyatetõn. :)
4 perc elõny.

Vörös-kõ
Galyatetõrõl lefelé eszmecsere, lejtõkön néha egy kis belekocogás, néha egy kis dúdolgatás. Mátraszentlászlón felfrissítettük magunkat, jól esett a meleg tea. Ücsörögtünk, nevetgéltünk, majd továbbindultunk. Szép kis ösvényen haladtunk Vörös-kõig, ahol megint a sietés mellett döntöttünk, mert úgy látszik megint elszüttyögtük az idõt, ezúttal 5 perc hátrányunk volt.
Egy ideig lefelé haladtunk, majd fel, s egy átjárhatatlan szúrós-kapaszkodós, átláthatatlan dzsumbuj mellett ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy félreálljak. :)

Ágasvár
Megint csak ismételni tudom magam: Az út, ahol haladtunk, igen hangulatos és szép volt. És nagyon is kedves és barátságos. Egy darabig. :) Szinte észrevétlenül bukkant a fák mögül Ágasvár, s nemsokára már az oldalában kapaszkodtunk. Zoli gyorsan eltûnt a szemem elõl. Én megálltam szusszanni egy sziklán, ahol egy másik túrázó üldögélt. Megkínált szõlõcukorral. Elfogadtam. Aztán tovább indultam. Rettentõen szánalmasnak éreztem magam, mert nem sokkal feljebb le kellett ülnöm. Ittam, meg ettem egy kis csokit. Közben meggyõztem magam, hogy igenis szeretnék felmenni Ágasvárra, már csak a kilátás miatt is. :) Összeszedtem magam, s innen már megállás nélkül mentem fel. Odafenn gyönyörû volt a panoráma, mint úgy általában ezen a túrán, sokan pihengettek kicsit, de mi rögtön elkezdtünk ereszkedni, mert 10 perccel túl voltunk a javasolt idõn.

Mátrakeresztes
Észveszejtõ, meredek, poros, „uralkodok magamon és nem sikítok, pedig tök vicces lenne :)” ereszkedés következett. Egy jó ideje már egy bottal nyomtam, mert azért Zolinak sem esett rosszul a támasz, így a másik nála volt. Jobb is volt így lefelé haladni, mert jobb kezemben a bottal támasztottam és egyensúlyoztam magam, a bal kezemmel meg tudtam ölelgetni a fákat. :) Találtam egy itinert egy fa tövében, gyorsan kiáltottam a rajta szereplõ nevet, szerencsére a tulajdonos, még hallótávolságon belül, úgy 50-100 méterrel volt elõttem. Gyorsan lesiettem hozzá, néhány eléggé elnyújtott lépéssel lenn is voltam, elég zord volt, de vigyorogva nyújtottam át neki az elvesztett füzetecskét. Ekkor már tényleg nem volt rajtam portalan felület. Szinte alig akartam elhinni, amikor megláttam az utat, ami vízszintes volt. Véééégre! :) Balról egy másik útról 3 túrázó közeledett, s megkérdezték, hogy az az út, ahonnan én érkezem, Ágasvár felõl jön-e. Mondtam, hogy igen. Õk ennek nem örültek.
Lenn Zoli utántöltötte a palackokat, adott inni, s zúztunk lefelé a Csörgõ-patak völgyébe, ahonnan jó tempóban értük el Mátrakeresztest. Ittunk, váltottunk pár szót Tzh-val, aki egy sörrel a kezében várta Krystát, majd nyomás a Muzslára.

Muzsla
Valahogy nem kívántam már emelkedõt. Azért fel mégis jobb, mint le, de rájöttem, hogy el vagyok éhezve, ezért szép komótosan leültem és bevágtam egy Kinder bueno-t. :) Sokan elhaladtak ekkor mellettem, egy aranyos kis vizsla jól meg is szagolta, jó-e amit eszek. Gondoltam, jelezni kellett volna Zolinak, hogy menjen csak felfelé, de megint olyan hamar eltûnt, hogy erre nem volt lehetõségem. Miután ettem és épp vettem vissza a zsákot, Zoli tûnt fel, visszasétált, hogy megnézze, merre vagyok már. Aztán elindultunk fel. Rendkívül fontos tapasztalatokat osztottunk meg egymással, õ egy különleges légzéstechnikát, amit emelkedõn felfelé érdemes alkalmazni, én pedig a túrákon való éneklés fontosságát és örömét. :) Ahogy a péntek este megismert fiú és még sokan mások mesélték, valóban sunyi hegy ez a Muzsla, mondjuk szép nagyon, az utat övezõ fenyves rendkívül meghitté tette az ösvényt. Körülbelül 5 bucka van elõtte és mikor már nem hiszed, hogy valaha felérsz, na ott a teteje. :) Tudtam, onnan már jóformán csak le, de éheztem, meg szomjaztam. Zolinak csalogatnia kellett, hogy menjek, de ez könnyû volt neki, mert nála volt már szinte minden innivaló.
Aztán csak megpillantottuk a csúcskövet, s jött az ellenõrzõpont.

Szurdokpüspöki
Muzsláról lefelé nem élveztem az utat. Poros volt, csúszott, fúj. :) Mondjuk vidámmá tette a haladást, hogy mindenki szenvedett körülöttünk, a lelki egyensúlyok itt igen felborultak. Néhány fiúval folyamatosan elõzgettük egymást, mindenki máshol állt meg kilazítani beállt izmait. Még egy utolsó halálos pordózis. :) Még egy utolsó gyönyörû kilátás, a tavasz-nyár(?) illata, a nap meleg sugarai… Jó érzés volt, na, nem tudom jól leírni. :) Balról egy zöldellõ hegyoldal tûnt fel, olyan volt, mintha mindjárt belesétálnánk. Még estem egy hatalmasat. Az elõzõnél reflexbõl ment a felállás, itt is megpróbáltam, de nem sikerült, visszaestem ugyanoda, nagy röhögés közepette. :) Segítettek felállni. Még egy kicsit fel, na innen már szintben, ki az erdõbõl, Szurdokpüspöki, látszik a templomtorony, majd balról integet valaki, hogy arra van a jelzés. Szomjasak vagyunk, ott van a vízcsap, de nem akarunk már megállni, örömittasan menetelünk az iskola felé. Valami gyõzelmi nótát is dúdolgattam, mert jó volt. :)
Benn a célban beálltam egy sorba, az már késõbb tudatosult bennem, hogy a számítógépnél ülõ lányoknak kell odaadni az itinert. Aztán már nyomtatták is ki az oklevelet, megkaptuk a díjazást. Nagy gratula egymásnak, k* kemények voltunk, ez már teljesen biztos. :)

Közben folyamatosan jönnek más érkezõk, gratula a TTB-seknek is, Zoli egy régi barátjával folytat eszmecserét, én szerzek lángost.
Ezds-nek ezer hála és köszönet, hogy hazarapítettek minket Veszprémbe, nagyon kellemes volt az utazás, megtudtuk, hogy létezik Apc nevû település, s még alhattunk is. Meg sokat nevettünk. :)

Köszönet a rendezõknek ezért a gyönyörû, remekül megszervezett túráért.
Köszönet annak a körülbelül 20 túrázónak, akivel út közben többször is találkoztunk, nagyjából együtt haladtunk, s néhány szóval bíztattuk egymást a zord lefeléken, vagy az embert próbáló emelkedõkön.
Köszönet Zolinak a társaságért és a közös élményekért.
Életem egyik legvidámabb túrája volt. :)
 
 
LeFaGySzTúra éve: 20072007.02.26 13:01:23
LeFaGySz 55



Csak egy kis szúrás. Tíz perc, elzsibbad az arcom és a nyelvem, majd egy foggal kevesebb. Miután kiment belõlem a lidocain, éreztem a fájdalmat. Egy adag tejbedarát egy óra tizenhárom perc alatt sikerült eltûntetni. Éjszakára Algopirin. Segített. Nem is reméltem, hogy ilyen hamar elkezd regenerálódni egy ilyen mély seb. Szinte már el is feledkeztem róla, mikor másfél nappal késõbb Fagyos-kútnál Bubu széles vigyorral közeledett felém a következõ kérdéssel: „Na, hol az a hézag? ÁÁÁÁÁ!” Megmutattam neki. „ÚÚÚ” volt a válasz.



A LeFaGySz már vagy két hónapja tervben volt, régebben, mint a fogorvos, de nem akartam átvariálni a naptárat, jó lesz így, maximum cseppfolyósítom a kajáimat, amiket magammal viszek a túrára.



Pénteken indultam el Verõcére, dédnagymamámnál aludtam a túra elõtt. Reggel autóval közelítettem meg a rajtot, a fuvarért köszönet Tibetnek és Vadmalacnak. Királyréten, míg a legtöbb túrázó a nevezés mielõbbi lebonyolítására törekedett, addig Gethe úr és én szélsebes iramban megrohamoztuk az asztalt, ahol a hõn áhított ez évi túranaptárat be lehetett szerezni. A könyv megérintése után kitörõ örömmámor, majd nevezés, oszt indulás.



Nem sokáig mentünk mûúton, hamar ráfordultunk a zöldre, ami egészen az elsõ pontig vitt bennünket. Egy kis almalé, majd jó kis hosszantolás felfelé. Ez volt a szoktató-szakasz. Eleinte mindig meg akartam állni, de erõt vettem magamon, így nem álltam meg mindig, csak párszor. Aztán összeszorult a tüdõm, ilyet már rég nem éreztem. Nemsokára azonban elmúlt és szinte kívántam az emelkedõt. Mondhatni: jól esett. Mikor magasabbra értünk, kezdtek elénk tárulni a Börzsöny szépségei, persze kissé lefátyolozva, kékes színû ködben, de ott voltak a környezõ hegyek, völgyek. A szél hûvösen fújt, szerencsés volt, hogy belenyúltam az esõdzseki zsebébe és elhoztam mégis a fejpántomat. Azt hiszem, a fülem helyén valami fagyott cucmák lett volna lassan. Elérve a második ellenõrzõpontot, (a pont elõtt sikerült konkrétan megismerkedni Csanyával) Kammerhof-ot, egy túrázó sapkát szeretett volna kérni a pontõröktõl, de aztán belátták, hogy a pontõrnek sem jobb egy helyben itt állnia a szélben.



Idõközben Vadmalac utolért minket, egy darabon jött velünk, majd tovasietett. Most túráztam életemben elõször a Börzsönyben, a több figyelmet igénylõ szakaszokon nehéz volt összeegyeztetni a tájban való gyönyörködést a „nézz a lábad elé” nem elhanyagolható tényezõvel, de azért sikerült nem elvágódni. Aztán elérkeztünk egy hangulatos erdei forrástó mellett álló kis házikóhoz, ez volt Fagyos-kút, ahol B_Feri teljesített pontõri szolgálatot. A ponton még itt volt Gudluking, igaz õ már a 7,45 km után, szóval másodjára. Pár pillanat múlva pedig Sancimanó, Bubu és Pít érkeztek meg, szintén a kör utánról. Üdvözöltük õket, majd levettük a hátizsákot és egy-egy fél literes flaskával nekiindultunk az útnak.



Elképzeltem, ha én lennék az a turista, aki szembe jött felfelé a Hegyes-hegy-oromra, nem tudom, mit hinnék, mikor ül egy ember a fatörzsön, kezében bélyegzõvel, elõtte szépen sorban állnak az emberek. Nem egy és nem kettõ. Valami kis lap van a kezükben, arra kérnek bélyegzõt… Hát nem tudom. :) Átvergõdtünk pár susnyáson, majd találkoztunk egy csoporttal, akik sérült társuknak igyekeztek segíteni, akinek sajnos fel kellett adnia a túrát.



Ha egy fakószéna színû füves szirt a maga kacskaringós, néhol még barnult leveleket viselõ fáival szép lehet, amit mi láttunk, az gyönyörû volt. Maga a rész, ahol álltunk, s maga a kilátás, ahogy kissé féljobbra két robosztus hegy borul egymásba.
A tûz kedves ropogása, a füst illata ellenõrzõ pontra utalt. Csokit és némi sütit kaptunk a kedves pontõröktõl, ami nagyon jól esett. Kereszt-völgyben két patakátkelés között még süti-majszolgatás közben Gethe úr összeismertetett Cam Mogóval, akivel most találkoztunk elõször.



Az asztaloknál, a padokon néhány eltökélt, de ijedt arcot is látni. Fagyos-kút again, most készült el a tea, még tûzforró, B_Feritõl kapunk csipszet is. Leültünk egy negyed órára, ha már eszünk, adjuk meg a módját. Hamarosan elindultunk. Süt a Nap, a felfelén szinte melegünk van, lekívánkozik egy-egy réteg. Furcsa, mikor egy túrázót nyári túrán látsz elõször, aztán legközelebb egy télin, de legalábbis egy sokkal hûvösebben, amikor sapka, de legalább kabát van rajtuk. Hikerwormmal és Lachtal-lal voltam én így, akikkel a követlekõ szakaszokon többször elõzgettünk egymást. Salgóvár elõtt elõször egy eléggé ápolatlan, ugrabugrálós úton mentünk, majd felfelé, már vártam, milyen lesz odafenn, s az út vége nagyon romantikus volt, ahogy sziklákon keresztül, átmászva, megkerülve jutottunk fel az ellenõrzõponthoz. Nem idõztünk sokat itt, még csokit sem ettünk, mivel nagyon fújt a szél. Mentünk tova.



Egy fatörzsnél nincs jobb ülõalkalmatosság, mint ahogy egy farönk a világon a leghangulatosabb kisasztal. Kissé eléheztünk, így leültünk táplálkozni. Elhaladt mellettünk egy kisebb csoport, aztán minden átmenet nélkül Gethe úr közölte velük viccesen: „ebédelünk”. Õk mosolyogva „jó étvágyat” kívántak.



Az út olyan, mint egy sima kanyargós kedves kis erdei ösvény, a különbség csupán annyi, hogy egyik oldalról szakadék a széle. Élveztem minden egyes métert, amit Kuruc-patak környékén tettünk meg. Egy-két helyen ki volt dõlve egy-egy tekintélyesebb méretû bükkfa, de mindig hamar megvalósítottam az átjutást. Hol „alatta átbújással”, hol meg „ráhasalás és a másikoldalon meg leereszkedéssel”. Mókás volt. A pontõr a lábán dedikálta itinereinket.



Fatörzs, zoknicsere, csoki, innivaló, lélekben felkészülni a túra talán legkeményebb emelkedõjére. Jön Magosfa. Tõlünk nem messze két fiatalember falatozik, kicsit társalgunk velük, õk a rövidebb táv mellett döntöttek, mi hamarabb indulunk tovább. Az út egy korábbi szakaszánál megjegyeztem Gethe úrnak, mikor tõlünk balra egy igen meredek völgy volt, hogy ha azt mondanám, hogy balra le kell menni, el akarná-e hinni. Õ azt felelte akkor, hogy nem, viszont lesz egy olyan rész, mikor õ azt mondja, balra kell majd menni és én nem akarom majd elhinni, de tényleg az lesz a helyes irány. Hát ez most következett el. Mikor megpillantottam a kék háromszögek által kijelölt, sáros, kicsúszkált utat felfelé, nem akartam elhinni, de tudtam, hogy fel kell menni. Kértem fél perc feldolgozási idõt, ami lett vagy másfél perc is, de csak neki kellett iramodni. Nem nyafogtam, nem hisztiztem. Még magamat sem szidtam. Tényleg nem. A balról jobbrákon a szerpentineken a sárban nézegettem a jégdarát, minden méterrel közelebb került Magosfa teteje. A hegy lentrõl gyönyörûszép volt. Rajta erdõ, mely szép barna, a teteje hófehér. Ez volt lentrõl. Innen a teteje nem volt látható. Onnan tudtuk, hogy közel a csúcs, hogy a fák ágai jégköntösbe öltöztek, s ahogy játszott velük a szél, kicsit mintha csilingelõ hangot adtak volna. Mintha meseországban lettünk volna egy elvarázsolt ezüsterdõben.



Megláttuk a saras utat. Szerencsére teljesen fagyott volt. Haladtunk rajta egy darabig, majd a sárga szalag fel jobbra egy trükkös kanyart jelzett, a dzsindzsában kellett tovább menni. Ez volt egyike azon kevés szakasznak, ahol a bot akadályozott kicsit, mert elakadt mindig a bozótban, amúgy mindig a segítségemre volt. Aztán feltûnt a sátor, ahol a két kitartó pontõr igazolta ottjártunkat, kitartást kívántunk nekik, õk jó utat, s tovább mentünk. Kedves kis ösvényen ereszkedtünk le Királyházára, ahol még vagy 50 méter mûút is volt. A pontõrök autóban melegedtek, mi leültünk, hogy elfogyasszunk még egy kis energiát a Nagy Csóványos elõtt. Gethe úr egy téli túrájáról mesélt nekem, meg a síelõkrõl, meg hogy azok hogy néztek rá. Olyan látványosan adta elõ, én meg olyan vizuális vagyok, hogy elképzeltem és szakadtam a röhögéstõl. És nem bírtam abbahagyni. Elég vicces szituáció volt, mert legalább négy túrázó ült ott rajtunk kívül, csendben, halkan, mintegy a külvilágot kizárva. Én meg csak a saját röhögésemet hallottam. Nem vagyok ám gáz. Áááá



Legutoljára 2003-ban volt komoly betegségem, akkor tüdõgyulladásom volt és két hétig feküdtem, mikor lábadoztam, rögtön elmentem egy Lepke 40re :). Akkor olvastam ki a Gyûrûk Urát, s hajnali kettõ körül tarthattam a sírbuckás résznél, a láz miatt nem tudtam aludni, inkább olvastam. Nagyon beleéltem magam ebbe a részbe, talán féltem is kicsit. Ahogy a hegygerincen haladtunk felfelé, a táj, a köd, a színek ezt az érzést idézték bennem. A hegyek eltûntek a sötét homályban, a Nap lebukott, feltámadt a szél, csak a zúgását hallottam, a hideg a csontomig hatolt. Pedig felfelé haladtunk. Kissé bezombultam ezen a szakaszon, Mérnök úr némi kólával és csokival igyekezett doppingolni. Nem mondhatom, hogy halálosan fáradt voltam, mert nem. Aztán elmúlt a zombiság, kiélesedtek az érzékek, a hallás, a látás, amennyire lehetett. Az utat a fákon levõ jelzések mutatták, szerencsére sûrûn voltak festve, mintha világítottak volna a sötétben. Ahogy ránk ereszkedett a feketeség, meg az este, egyre nõtt a köd koncentrációja és csökkent a látótávolság. Addig nem féltem, míg Gethét láttam, nem maradtam le.



A sötétbõl egy nagyobb fekete folt bontakozott ki, aztán kis sárga fény gyulladt, a pontõr lámpája. Málna-hegy. Igazolás után társam elõvette fejlámpáját, mivel én Veszprémben hagytam az enyémet, szorosan a nyomába szegõdtem. És a köd olyan tömött volt, hogy az elemlámpa fénye is alig hatolt át rajta. A szél pedig egyre erõsebben és hangosabban zúgott.



Mikor vasárnap este a helyi járatra várva álltam a veszprémi vasútállomáson, elgondolkodtam a hétvégémrõl. Körülöttem vidám, kipihent arcú egyetemisták beszélgettek. Kezükben táska, egy-kettõnek a hátán is. Rajtam meg túrazsák és túrabotok. Az emberek nagy része otthon tölti a hétvégét a családjával, pihen, alszik, de semmiképp nem a Csóványoson bandukol a szélviharban, a szélsebesen repülõ jégdarabokkal hadakozva. Az ujjaim a kesztyûn keresztül is LeFaGytak, azt hittem, sose lesz vége, örökké felfelé fogunk menni a sötétben, a ködben a szélben, vagy elesek valahol, rádõlök a fagyos talajra, a kõkeményre fagyott hóra, s ott maradok kockába fagyva. Szinte megijedtem, mikor Gethe úr is hirtelen hátrahõkölt a ködbõl kibontakozó torony-forma láttán, ami úgy tíz méterre lehetett tõlünk. Eddig nem lehetett észrevenni a köd miatt, pedig tuti ott volt. Aztán megleltük a pontõr-sátrat, ami ott állt dacolva a széllel, a hideggel, s benne a hõs pontõrrel, akit tényleg nem irigyeltem. Pecsételtetés és rövid szóváltás után behúzódtunk a geo torony aljába, ahol melegebb nem volt, de legalább csak egy irányból fújt a szél. Csokit ettünk az utolsó hajrára. Ahogy világított az elemlámpa, a falon felfedeztem a saját árnyékomat, s észrevettem, hogy a hajam valahogy olyan furán egybefüggõen áll. Megkértem Gethe urat, vessen rá egy pillantást, õ pedig a nevetéstõl fuldokolva közölte, hogy bizony fehérre van fagyva a hajam. A bal oldali kis copfom olyan volt, mint egy valóságos jégpamacs. Miután jó alaposan kinevettük magunkat, elkezdetünk ereszkedni.



Át a Szabó-köveken, nem néztem semmit (nem csak azért, mert nem is láttam), csakhogy pontosan ott haladjak, ahol nem esek le. A magasság csökkenésével a szél vesztett erejébõl, az idõ kissé megenyhült, felváltva dúdoltunk valamit, kissé kezdtünk felolvadni, egyre vidámabbak lettünk, bár eddig sem voltunk szomorúak. Az utolsó pont már nem volt kinn. Nem sokkal lejjebb fények voltak, eredetük ismeretlen.



Az úton elõttünk hamarosan egy alak bontakozott ki, azt hittük, pontõr, de Petami volt az, a rövidebb távon indult, s gondolta, kijön elénk, így az utolsó métereket vele tettük meg a célig. A díjazás sajnos elfogyott, meg a gulyás is, de sikerült szintidõn belül a túra.



Szóval akkor a buszra várva rájöttem, hogy kicsit más vagyok, mint a legtöbb ember, mert nekem a kikapcsolódás, a pihenés mindig valami túrához kötõdik, de cseppet sem bántam, mert biztos voltam benne, hogy ezt a szombatot sosem felejtem el, örök emlék lesz. Nagy kaland volt, köszönet a Rendezõknek a kedvességért, a szép útvonalért, elismerés a pontõröknek, akik a legzordabb helyeken is kinn álltak és vártak minket. Köszönet Gethe úrnak, hogy társául szegõdhettem, még akkor is, ha két copfban volt a hajam. Köszönjük a fuvart B_Ferinek Verõcéig. Köszönet Mindenkinek, hogy ilyen szép lett ez a napom.

 
 
Szent LászlóTúra éve: 20072007.02.13 18:35:58
Szent László 33

Február elsõ hétvégéje a „jutalomhétvége” néven futott képzeletbeli naptáramban, mert sok túráról le kellett mondanom ahhoz, hogy sikerüljenek a vizsgáim. Aztán eljött február, már alig vártam 2-át, hogy útra kelhessek.

Anyukám barátnõjénél aludtam volna, de rövid egyeztetés után kiderült, hogy lakásától nem kimondottan könnyen (durván egyáltalán nem) megközelíthetõ a túra rajtja, így Gethe úr ajánlott szállást, amit köszönök szépen.

Másnap hajnalban valami borzasztóan kiábrándító nyálkás-ködös idõ volt, ráadásul az esõ is szitált, ami tovább borzolta a kedélyeket. Ám a bátor túrázók nem futamodnak meg. A vonaton egész végig abban reménykedtem, hogy eltûnnek majd a felhõk (amúgy én már egy héttel korábban eldöntöttem, igenis szép idõ lesz… :) ).

Elõbb Budapesten, majd Hatvanban szálltunk át, ahol találkoztunk DJ_Rushboy-jal. „Uzsgyit” (a vonat, nem én találtam ki, nekem is úgy mondták :) )kissé nehézkes volt indulásra bírni a buzgó vasutasoknak, de aztán egyszer csak beindult a járgány. Hamarosan megpillantottuk a Cserhát lankáit, de az ég még erõsen szürkés volt.

A leszállást követõen elballagtunk a rajtba, ahol megtörtént a nevezés. Mivel az elsõk között voltunk, nem volt még nagy tömeg, bár lehet az esõ is sokakat elijesztett.
Nyugodt tempóban indultunk el Gethe úrral, az idõ kellemesen felhõtlenedett, szinte tiszta volt az ég. Sztupa ellenõrzõpont hamar elérkezett. Kiértünk a városból. A növekvõ sárban lépkedtünk, s az egyre inkább talpat képzett, ami eleinte lassan növekedett, majd a sár mennyiségével egyenes arányosságban jobban és jobban.

Szentkút elõtt ért minket utol Vándorköszörûs, aki pár kilométeren keresztül társunk lett. Szentkút nagyon szép és hangulatos volt, innen egy emelkedõn kellett felmenni a Remete-barlanghoz. Kissé párás volt még az idõ. Felérve és a magasból lenézve fehéres ködfátyol lengte be a tájat, rajta átsugárzott a Nap erõs fénye. Az országút, amin átkeltünk, fényes folyónak látszott lenn a hegy tövében. Tetszett a kép.

Itt kaptunk csokit (és természetesen pecsétet a pontõröktõl), majd továbbindultunk felfelé. Ahogy haladtunk-haladtunk a sár mennyisége is egyenes arányosságban növekedett. A talpunkra rakódott sár néha elérte a lokális maximumot, (kb. 2-3 kg) és egy pillanat alatt levált cipõnkrõl, ezután az elsõ 3-4 lépés élmény volt, majd kezdõdött minden elölrõl. A Szent László hasadék nagyon hangulatos volt a maga kis szûk, kanyargós formájával. Kissé deja vu érzésem támadt itt, pedig soha nem jártam még erre.

A következõ ellenõrzõpont Sámsonházán volt, ahol kaptunk teát, aminek egészen különleges zamata volt. Megittunk, majd a várhoz vezetõ utat választottuk az alternatívák közül. Megérte, mert nagyon szép volt a kilátás, az idõ is tiszta, messze el lehetett látni. Mikor innen leereszkedtünk, volt egy rész, ahol azt hittem, szakadékba sétálok, de az csak egy bánya teteje volt. Rohanás lefelé a szép fenyvesben, aztán ki egy falusi hangulatú faluszélre. A kutya csúnyán ugat, de rajta a lánc, ez nekünk megnyugvás.

Rövid hosszantolás.. (hmm :) ez így érdekes, hehehe :D ) a mûúton, bánya alulról, földút, erõs szél, etetõpont. A pontõrök nagyon kedvesek, ehetünk-ihatunk kedvünkre. Jólesik a meleg tea és a hagymás zsíroskenyér. Kitöltjük a tesztet, majd továbbállunk.
Most nagy hegymászás jön majd, rengeteg a sár, olyan mintha nem is a földön járnánk, hanem felette, a sár valami 10 centivel magasít… :) Tibet és Vadmalac utolér minket, felfele eszmecsere különbözõ leleményes túra közbeni ételekrõl, mert ugye a szendvics nem finom. :)

Aztán fenn szétválik utunk, társaink csúcsoznak, mi megyünk egyenesen. A sár megszûnõben, legalábbis már nem ragad annyira, könnyû haladni. Még hullámvasutazunk a hegyi úton Tepke kilátója elõtt, ami hamarabb elérkezik, mint reméltem. A pontõr személyében Betmen70et üdvözölhetjük, kapunk csokit, majd elmajszoljuk a kilátó tetején, (mert ahogy Mérnök úr is mondaná: „milyen jó szombat délutáni program a Tepkén a kilátásban gyönyörködni, közben meg csokoládét enni”) gondoljuk merészen. :) Hûvös van, fúj a szél, de az már nem normális, mikor lassan engem is felemel a légáramlat… Így 5 lépcsõvel a legfelsõ szint felett inkább visszafordulunk… :) Nem akarok meghalni!!! :) :)

Szóval körülnézni is épphogy, nemhogy fenn megenni a csokit… :)
Jó az lenn is. Innen többnyire már csak lefelé. Mikor visszatekintünk még látjuk Tepkét, a hideg is kiráz, ha belegondolok, milyen idõ volt fenn… :D

Földek mellett haladunk, a város mögött magasodik a Mátra. Nettósár (a Mályvád 55ön látottnak a rokona, csak ez nem száraz). Hamarosan kiérünk a mûútra, a sárfelesleget ledolgozzuk a cipõnkrõl. A vonatot már lekéssük. Elérhetnénk, ha rohannánk, de enni mindenképp akarunk. :)

A célban boldogan vesszük át a díjazást, megköszönjük a szép túrát, majd elfogyasztjuk a finom paprikás krumplit. Nagyon szép túra volt, bármikor mégegyszer. :)
 
 
Túrázz a vonatért!, Túrázz a Cuha-völgyi vasútért!Túra éve: 20072007.01.27 16:35:05
Túrázz a vonatért!


Nem terveztünk hosszú túrát, csak egy kis „lötyögõset”, kikapcsolódásképp. Reggel kisétáltunk a kollégiumtól 4km-re levõ veszprémi vasútállomásra. Hát ott egy elég tekintélyes tömeg gyûlt már össze, nem is volt elég a kis BZ, csatoltak még rá 2 kocsit. A hó szolidan szállingózott, majd Zircet is elhagyva felerõsödött, egyre nagyobb pelyhekben (az egyik tisztáson vízszintesen) hullott.



Porva-Csesznek vasútállomáson leszálltunk, ekkor gyönyörûen havazott. Egészen fehér és téli lett az erdõ. Regisztráció és a kitûzõ, majd a kéregjegy átvétele után nekivágtunk a völgynek. Ez a hely mindig nagyon tetszik, akárhányszor járok itt, de a hóesésben talán még varázslatosabb volt.


Nagyon jól éreztük magunkat, nekem sikerült a patakban (nem szánt szándékkal:) ) lábat is mosni. Külön-külön mindkettõt:). Láttunk óriás jégcsapot (úgy kábé „Csicskenye-magasságú” volt).
A túra kötetlensége sok embert vonzott, veterán túrázóktól egész kicsi gyerekekig volt minden korosztály, ami nekem nagyon tetszett. Még a kutyák is nagyon jól érezték magukat. :)

Vinyére érkezve pedig betértünk a Pokol Csárdába, ahol nagyon finom Somlói galuskát ettünk. Innen még egy kopjafához látogattunk el a piros+ jelzést követve, majd visszafele a vonatról felülrõl csodáltuk meg a völgyet, ahol az imént elhaladtunk.
Veszprém vasútállomásról ismét felsétáltunk a kollégiumba, s így lezárult a kör. Kellemes kis kirándulás volt. :)

 
 
túra éve: 2006
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20062007.01.02 19:18:43
Túrák 2006.


Március 25. Bakony 50
Úton egy kedves ismerõssel. Elvileg tavasz, gyakorlatilag tél, vérfagyasztó idõ, de már virágzó mogyoró. Hatás nem marad el, szép a táj, de szenvedek, nem kapok levegõt. Gyõz az allergia, 18nál Herenden kiszállok. Évi elsõ (és utolsó) feladott túra.

Április 1. Thury
60 résztvevõ, családias a légkör. Szép lila virág, kellemes idõ. Apukámat lehagyom, de a célban megvárom :).

Április 22. Zalai ttúrázók emléknapja
Egyedül a Keszthelyi hegységben, sok-sok iskolás, szép idõ, csodás mészkõhegyek.

Május 13. Õrség 50
Elsõ 50es, eddigi leghosszabb túra (amit sikerült is teljesíteni). Szerrõl-szerre, lankás zöld fenyvesekkel tarkított dombok, meghitt hangulat, 2 óra folyadék nélkül a déli kánikulában. Találkozás Gudlukinggal, aki buzdít, lépjek be a TTTbe.

Május 27. Jutasi Õrmester
Elsõ közös túra Galadh Ereb-bel, megismerkedés Gethe úrral. Katonaruhás pontõrök, jelszavak, air force. Harc a gyors felhõkkel, vízszintes esõ. Amikor az esõkabát sem véd meg. Csatár hegy folyik lefele, de mi fel akarunk menni, végül sikerül. Túra után közös pizzázás.

Június 3. Hat torony túra
Elõtteottalvós túra. Kavar, séta. Végül meglesz a szállás. Esõ kiesi magát, másnapra jó nagy sarat hagy. Öten az úton. Villámgyors helyiek, vidám hangulat, zoknis lány. Rengeteg kaja, innivaló, kedvesség. Gyönyörû zselici dombok.

Június 10. Olajos körút 40
Szétázós túra hazai tájon. Csuszka le-fel, a sárban talpon, a fûben fenéken. Sok-sok esõhullám, a cél elõtt zuhog, de ahogy a mûvház lépcsõjére érünk, kisüt a Nap, s Jákob lajtorjája kísér az ajtóig.


Június 24. Balaton 30
Dög meleg, kánikula. Egyedül. De nem végig, mert nagyon rosszak a jelzések, s az eltévedett emberek összetartanak. :) Szép pecsétek, magas kilátók, szép a Balaton. De fürödni is jó lenne benne. A túra után a hõségben a jól megérdemelt hûvös sör.

Július 1. Csesztregélõ 20
Apukámmal. Borongós idõ, de nem esik. Nem lenne rossz, csak sok a mûút, de a rendezõk kedvesek, ismernek, már messzirõl integetnek.

Július 8-9. Corvin 80
Életem eddigi legelvetemültebb húzása. Elsõ pontõrködés a geo toronynál Gethével. Itt ismerkedtem meg sok-sok topikossal. Petami a ponton marad velünk a zárásig, majd tova. Nézsán közös fagyizás Sancimanóval, Sir Dan-nal és Tzh-val. Olvadó aszfalt, halálos meleg. Csak a kellemesen párolgó hidegvizes fejre rakott póló ad enyhülést. Szenvedés a köbön, kemény talaj, sok aszfalt. Este legalább hûvös van. Vácegresnél majdnemsírás, de nem hagynak ott az erdõben. A fûben fetrengve Egres-pataknál visszatér belém az élet, fáj mindenem, de mégis élvezem a túrát. A célegyenesben kíséret, a célban virsli és jégkrém. Nagyon jó érzés. Büszke vagyok magamra. Egyik legemlékezetesebb túrám.

Július 16. Kojsói 25
Túra Szlovákiában, amúgy levezetésképp, 4 nap Tátra, s több, mint 100 km után (elõtte meg még Corvin 80 :) ). Összesen 5 magyar nevezõ, 2en 50esen, mi 3an a 25ösön. Nagy hegyek, áfonyaligetek, zord szél, fagyhalál. Szép a környezet és tiszta a levegõ. A helyi fiatalok az emelkedõkön aláznak minket. A célban jelvény, s virsli.

Július 29. Budai tájakon 50
Eleinte 3an, majd a rosszullét közbeszól, ezért 1 órás kényszerpihenõ egy vendéglõben. A sült krumpli helyrerak. Hamarosan együtt a népes és vidám TTB csapattal. Ez az elsõ ilyen túrám és nagyon tetszik. Dög meleg van, minden kocsma érték. A néni nem fog gyorsaságával Guinnes rekordot dönteni, de a zivatar annál inkább. 5 perc se kell és egy száraz ruhadarab sincs rajtunk. Ének az esõben, szupercella, csúszkálás, legendás laffanás, szétázott pontõr, aki nem itt van. A célban is vidámság, finom zsíroskenyér, a díjazás elfogyott, majd postázzák.

Július 30. Vörös-kõ-kör
A szétázás másnapján. Elsõ lehetõségem, hogy félig-meddig rendezõi szemszögbõl nézhessek egy túrát. Tetszik. Sok gyerek, vidám résztvevõk, jó idõ. És a kilátás is páratlan.

Augusztus 5-6. Rockenbauer 70
Éjszakai 70es. Napnyugtát, Napkeltét is látjuk. Borongós volt az idõ, de csak permetet kaptunk. Bolyongás, eltévedés, sötét erdõ, néha félek. Feketéllik egy tó a sötétben. Kistolmácsnál fénykardpárbaj a tóparti ködben.

Augusztus 19. Vértesi barangolások 50
Egy forró pénteki nap. Szauna a vonaton, Pink-et éneklõ kopasz fuxos bácsi. Aztán érkezem Székesfehérvárra, buszt sikeresen lekéssük, ráadásul Gánton is kis híján eltévedünk:) A túra szép volt, remek volt. Jellegzetes vértesi táj, most voltam itt elõször. Aztán irány egy másik túra, pedig még fel sem ocsúdtunk, de halmozzuk az élvezeteket:)

Augusztus 19-20. Gyermekvasút éjszakai
Majdnem haláltúra, így a Vértes után. Eleje szenvedés, a vége futás, hogy ne csússzunk ki a szintidõbõl. Sötét, meleg éjszaka, a célban virsli, a gyerekvasúton alszok, majd vacogok, mikor megyünk vissza Hûvösvölgy felé.

Augusztus 26. Mályvád 55
Kisködmön, tornaterem. Õstölgyes, majd 30 kilométer zokniban. A célban kedves rendezõk, finom gulyás, jól megérdemelt alvás. Másnap strand! :)

Szeptember 9. Göcsej 40
Hõsök túrája junior. Rengeteg aszfalt, maratoni távon. Sok-sok eltévedés, az elején idegesít, a végén csak nevetünk rajta.

Szeptember 16. Meteor Maraton
Budai hegység. A dózer út mellett egy teherautó leporoz minket, 2 percre megõszülök, de megyünk tovább. Szép vidék, a célban szép jelvény.

Október 7. Bakonyi Barangolás 70
TTB bandatúra. Remek szervezés, kedves rendezõk. Szép idõ, sok résztvevõ, embert próbáló táv. Nagy hegyek, gyönyörû völgyek, mesés naplemente, kísérteties hold, a célban a vacsi közben sztorizgatás ismerõsökkel.

Október 21. Írottkõ 50
Péntek, tömött vonat. Kõszegen kígyózó túrázó-sorok. Tornatermes szállás. Írottkõ, Tábor hegy, Stájerházak, dalos ajkú túrázótársak:) Szép kis túra volt, bár hosszabb, mint elõ volt írva. (Sárváron filmbe illõ vonatelérés, köszönet a fuvarért)

Október 28. Deák 20
Kellemes kis séta, sok induló, hazai táj. Szeretem a Zalát (nem csak azért, mert itt lakom:)).

December 9. Bakonyi Mikulás 50 + pontõrködés
Tornateremben alvás, jó hangulat. Reggel korán keltünk Csicskenyével, hogy kiérjünk a pontra idõben. Miután a ponton elláttuk feladatunkat, szépen elindultunk Bakancsbogival és (budai)-H.G.-vel söpörni. Aztán csak mentünk és sepertünk. Aztán volt Mikulás pont, lett nagyon sötét, a Gizella-átjárón pedig volt nagyon izgis az átkelés. Nekem legalábbis nagyon tetszett.:) Sötétben valahogy sokkal izgalmasabb az Ördög-árok:). A célban örömmel ittunk a forró teát. Köszönet Mindenkinek, hogy ilyen remek volt ez a túra, ami egyben ez évi utolsó túrám is egyben.
 
 
ÍrottkőTúra éve: 20062006.10.23 02:33:01
Írottkõ 50



Péntek, iskola. Nem sikerülhet minden, meg is buktam kémiából. Kárpótlás a szombati túra. Rég nem jártam a Kõszegi hegységben. Érdekel, milyen lehet az õsz színeiben.

A vonat zsúfolásig tele van (még a wc-ben is állnak!), nemhiába, három napos szünet jön, ilyenkor a legtöbben hazamennek. Bobáig ácsorgás, beszélgetek egy kedves ismerõssel. Ezután felszabadul egy hely a fülkében, ahol gethe és petami utaztak.



Szombathelyen átszálltunk a kõszegi személyvonatra, ami kalauz nélkül közlekedik. Egy fickó tartott nekünk elõadást a gravitációról, és hogy hegyrõl le sokkal rosszabb, mint hegyre fel. Mi végighallgattuk...



Kõszeg. Nagy iramban célba vettük az iskolát, ahol a szállásunk lesz, reménykedve abban, jut még tornaszivacs. Nem is vettük elõször észre, de mögöttünk kígyózó sorokban sorakozott a többi túrázó. Filmbe illõ jelenet volt. Meg voltunk gyõzõdve arról, hogy egyedül vagyunk az utcán... :)



A szálláson kedves ismerõsökkel találkoztunk. Lehet a felsorolással nem kéne megbirkóznom így hajnalban, félek, kihagynék valakit, azt meg nem szeretném. Ám egy szólás nagyon tetszett, ami gethe szájából hangzott el: "Az egészben az a vicces, hogy mindig ugyanazokkal az arcokkal találkozom minden héten, csak másik tornateremben..." (lehet nem így volt szó szerint, de ez a lényege)



Villanyoltás után lassacskán elaludtunk. Hortyogás, kintrõl kutyaugatás... Hajnali 5kor villanykapcsolás.... "Ébresztõ"-üvöltés.... Nyunyásan keltem fel, tudtam volna még aludni, fõleg, hogy fél 6nál hamarabb nem akartam kikászálódni a hálózsákból, de hát ez van....



Cókmók-összeszedés után kimentünk az udvarra. Még sötét volt, de ott gyülekezett a sok túrázó a tömegrajtot várva. A rendezõ úr (azt hiszem :) ) mondott egy kis üdvözletet, aztán indulhatott a menet.



Hamarosan az út kettéágazott, a 70esek balra, mi 50esek, meg néhány 35ös pedig jobbra vettük utunkat. Óház-tetõre teljes sötétségben kapaszkodtunk fel. Felmentünk a kõépítménybe is, megcsodálni a kilátást. A Nap épp akkor kelt fel és az alattunk elterülõ települések felett tejfehér ködhártya úszott. Gyönyörû látvány volt, ahogy a város és a felbukkanó Nap fényeiben tündökölt. Nekem nagyon tetszett... Úgysem tudom leírni, mennyire csodás látvány volt, ezt mindenkinek látnia kell egyszer.



Innen hárman mentünk tovább. Legközelebb Bozsokon álltunk meg egy falat keksz és csoki erejéig. Innen fel kellett kapaszkodni Kalapos-kõhöz, onnan meg az Írottkõre. A balra bevezetõ út elején találkoztunk Zsotyekkel és társával, akik már jártak a csúcson. Mi pedig most indultunk felfelé. Hamarosan Sétálós Bácsi jött szembe egy kisebb társasággal.



Az Írottkõn megérdemelten fogyasztottuk el a diannás cukrot, amit a pontõrök adtak.Innen is gyönyörködtünk a kilátásban, bár sajnos sok fa már elég magasra megnõtt és így néhány helyen kissé takarta a látnivalókat.



Lefele gyorsan haladtunk, s azt számolgattuk, találkoznunk kell a TTB második szekciójával. Hatalmas szerencsénkre épp összefutottunk velük az oda-vissza út végén (nekik elején). Váltottunk pár szót, aztán õk igyekeztek felfelé, mi meg siettünk a vonat miatt, de nagyon boldog voltam, hogy találkoztunk velük. :)



Következett az etetõpont, ahol jól bekajáltunk. Volt finom zsíros és vajas kenyér, hagyma, meleg tea... Mi mást is kívánhatna ilyenkor az ember? :)



Sokat elidõtünk itt, majd feltöltõdve másztunk fel a felújított (4 éve jártam erre utoljára) Szent-Vid kápolnához. Kicsit odébb iskolás csoport kirandulgatott, mi pedig gyors léptekkel haladtunk el mellettük a hatalmas bükkfák között. Hörmann-forrás vizét megízleltük, tölteni nem kellett, volt még vizünk Velembõl.



Stájerházaknál kaptunk almát. Innen kezdve eléggé dalos kedvünkben voltunk, rengeteg ismert slágert "Írottkõ 50"-esítettünk... :)) (majd errõl is lesz publikáció, sõt, lehet, még cd-n is kiadjuk ;) - na jó, ez volt a vicc része, de tényleg sokat verseltünk, meg dalolgattunk, én speciel megszakadtam a nevetéstõl... :))) )



Tábor hegyre fel, na az megint egy érdekes rész volt. Jó kis mocorkás. De a látvány onnan fentrõl, mindenért kárpótolt. :) A tetejét jelzõ kõnél egy pillanatra összerogytunk... :) Leereszkedni nehezebb volt, fõleg hogy akkor adtam le a kajarendelést telefonon a szobatársamnak, aki épp akkor indult boltba. Ezután hosszantolás következett.. Elég hosszan... Majd eljutottunk a Hét vezér forráshoz, amit a legtöbb túrázó elég alternatív útvonalakon közelített meg. Én Álmos vizébõl ittam, mivel ez illett hozzám a legjobban. Itt már sejtettük, hogy a Kõszegi vonatot lekéstük... Még reménykedtünk, hátha valaki megszán minket és a szombathelyi csatlakozást kocsival elérjük...



Még egy utolsó felkapaszkodás az Óház-tetõre. Petami zsíroskenyérre vágyik, ezt odafenn meg is kapja, pedig fel sem volt tûntetve, hogy ott kapunk frissítést. Ennek is nagyon örültünk. Még egy utolsó lefelé. Engedek (nem tudok mit tenni...)a gravitációnak és csak úgy száguldozok lefelé a fák között az erdõben... A térdem sínyli meg, akinek már útközben nõtt egy kistestvére (ezt Velemben vettem észre az etetésnél), pedig nem ütöttem be sehol... Sebaj. Lenn kölcsönkértem gethe túrabotját, s azzal sompolyogtam be a célba.



Ott sorbanállás után átvehettük a díjazást, amit a kis rendezõ-gyerekek nagyon igyekezve és figyelmesen kerestek elõ nekünk. :)



Szinte lemondtunk már a vonatról, mikor egy nagyon kedves ismerõs, aki Zalaegerszegre ment autóval, felajánlotta, hogy elvisz minket Szombathelyre. Ám út közben beláttuk, ott már nem csípjük el a vonatot, így Sárvárra vitt minket. Szintén filmbeillõ jelenet volt, mikor megpillantottuk a száguldo vonatot, majd egy jobbkanyarral besoroltunk egy vele párhuzamosan futó útra, s megelztük. Ezután pattantunk ki az autóból... Futás... És elértük. Nagyon boldogok voltunk. És jóakarónk még bejött a vonat mellé elbúcsúzni tõlünk.



Köszönöm a társaságot Mindenkinek, akivel hosszabb-rövidebb ideig együtt élvezhettem ennek a túrának a szépségeit.



Nagyon szép volt a túra, talán csak egy kicsivel hosszabb, mint 48 km, ami egyátalán nem baj, legalább többet láthattunk a Kõszegi-hegységbõl. Legközelebb majd többre készülünk... És majd Elõd vizébõl iszok a Hét vezér-forrásnál... :)
 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20062006.09.25 15:16:53
Rockenbauer 70

A túrát megelõzõ csötörtökön egész éjjel esett. Pénteken csepergett, aztán elállt. Utána nem esett. Szombaton délelõtt esett, az ég ezt befejezõen is vészjóslóan borult maradt.
Ezért volt az, hogy Petamival az idõjárásra vonatkozóan kissé vegyes érzelmekkel vonatoztunk Rádiháza felé. 3/4 4 körül értünk a 70 km-es táv rajtjába, ahol néhány kedves ismerõsünk, akik 130 km-en indultak, épp ebédszünetet tartottak. Beneveztünk a túrára, ahol a 2-es és a 3-as rajtszámot kaptuk. (délután 2tõl 5ig lehetett nevezni) Utóbb kiderült, összesen 3fõ indult csak 70 km-en.
Indulásunkat követõen megdördült egy párszor az ég, így felvetõdött bennem a gondolat: Lehet, hogy megázunk... Szerencsénkre azonban csak csöpögött kicsit az esõ, aztán elállt. Vidáman haladtunk, és külön örültünk az ellenõrzõpontoknak, amik a túra ezen szakaszában bóják voltak 2 db filctollal. Gyors irka-firka az igazolólapra, s indulás tova.
Nincsen Rocki elkavarás nélkül, még akkor sem, ha nemrég újították fel a jelzéseket, így, még a 4. ellenõrzõpontig összeszedtünk körülbelül 1,5-2 km pluszt, de sebaj! :)
Torhai forrás után duónkhoz csatlakozott két másik teljesítõ (130 km), így négyesben folytattuk utunkat. Több szem többet lát, jól is jött ki ez így, mert Lispeszentadorján után ránk sötétedett. A mi lámpáink természetesen a táska legalján pihentek, így Bázakerettéig utitársaink fényein "élõsködtünk", persze megköszöntük a segítséget.
Az ellenõrzõponton (a rajt óta az elsõ, ahol emberek voltak bélyegzõvel) azért elõkapartuk fénygeneráló eszközeinket. Ittunk, ettünk, frissítettünk, aztán fél óra után indultunk tovább.
Mûúton mentünk lefelé egy elágazásig, majd onnan is mûút vitt tovább erdõszélen. Sötét volt már, de világítottak a csillagok, így láttuk, milyen vastag ködfelhõ ereszkedett a tájra. A budafai arborétumnál bementünk az erdõbe. Megállapítottuk, hogy nagyon sokféle sár létezik:
1. normál sár, ami csak összekoszolja az embert
2. alattomos sár, ami úgy néz ki, mintha stabil lenne, de ha rálép az ember, bokáig süllyed benne
3. ragadós sár, ami ráragad a cipõk talpára és a lábra, hosszúnadrág esetén a nadrágra, s plusz kilókat képez
4. csúszós sár, amire, ha rálépsz, elesel
5. stabil sár, amire rá tudsz lépni úgy, hogy nem ér meglepetés
Ezek a fõbb fajok, persze vannak alfajok is, de hosszú lenne mindet felsorolni. Az erdõben egy-két jelentõségteljes emelkedõ után megpillantottuk a kedves kis piros-fehér bóját. Lekezeltük az igazolólapokat. Itt csak ketten voltunk (130as társaink elmentek), mégsem tévedtünk el és ebben Petaminak is nagy szerepe volt, sokszor õ vette észre, merre megy a helyes út. Hosszú lefele menet és majdnemelesés után kiértünk az erdõbõl. Sûrû volt a köd, alig lehetett látni valamit. Még fénykardozni is lehetett. :)
Ott álltunk a kisvasút végállomás mellett, a nagy köd miatt azonban így is alig láttuk. Aztán jött a mûút, ami bevitt Kistolmácsra. Tudtam, hogy jobbkéz felõl, lent az út mellett lesz egy forrás, bár a köd miatt nem lehetett látni, de emlékeztem kábé merre volt, így megtaláltuk és feltöltöttük palackjainkat. Ez már nagyon kellett. Hallottuk, valahol nagy hangerõvel dübörögtetik a zenét, pedig már fél éjfél fele járt az idõ. Hamarosan ott voltunk Tó büfé ellenõrzõpontnál, bélyegeztettünk, aztán meg hamar le is léptünk, mert furcsa részeg figurák is voltak ott, akik mindenféle érdekes dolgokat kérdeztek tõlünk. (például: Fura részeg figura:"És ti most térkép alapján tájékozódtok? Hikkk!" )
Kistolmács és Valkonya között majdnem 10 km az út, de hamar ott voltunk, átbeszéltük az egész utat. Kétszer (ha jól emlékszem) majdnem elmentünk rossz irányba, de szerencsénkre Kistolmács után megint összeálltunk régi társainkkal és õk mindig utánunk kiabáltak. Fél 2 körül értünk az ellenõrzõpontra. Itt tartottuk utolsó hosszú pihenõnket. Pótoltuk az elhasznált energiamennyiséget. Indulás elõtt szertartásszerûen végigfeküdtem a padon és felvettem a Sancimanó féle lábszellõztetõ-alakzatot. 2kor indultunk el, hogy 8,2 km-t bolyonghassunk a Valkonya utáni erdõkben és megmászhassuk a hét dombot (nekünk volt 8 is... :D ).
Eleinte nem volt gond, bár tudtam, nem lesz ilyen egyszerû, ez a rész mindig tartogat meglepetéseket, sötétben meg duplán izgalmas. Egy kis pados erdei pihenõhelynél nem találtuk a továbbvezetõ jelet, körbe-körbe kóvályogtunk. 130as társaink már nem voltak velünk, de Valkonyára valamivel utánunk érkezett egy úr. Õ a 130as távon volt, de igen rutinosnak nézett ki, így Petami javaslatára bevártuk. Ez volt az egyetlen lehetõség. És milyen jól tettük! (meg jól be is paráztam a söté miatt... majdnem belesétáltam a feketéllõ erdei tóba-még szerencse, hogy rájöttem, nádas tó mellett szokott lenni... meg az árnyékok is ijesztõek voltak, mindig az az érzésem volt, mintha valami ki akarna ugorni a bokorból...) Neki sokkal jobb lámpája volt, mint nekünk és simán felfedezte a gát túloldalán kezdõdõ erdõ egyik szélsõ fáján a jelet (itt azért már nem volt akkora a köd, mint Kistolmácson). Így megvolt az út. Csatlakoztunk az úrhoz. Többször járt már itt, ismerte az utat 90%-os pontossággal. Dombra fel a 2-es és 4-es típusú sár ötvözetén, aztán le és ezt még sokszor megismételtük. Végül 3 óra után keveredtünk ki a rengetegbõl. Mûút ellenõrzõpontnál is voltak emberek. Kaptunk vizet. Aztán rájöttünk, hogy 17 km van még hátra és már csak 4 óra szintidõnk van. El is siettünk. Itt már világosodott. Erdõn és tarvágáson keresztül igyekeztünk Homokkomárom felé. A nehezén már túl voltunk. Aggódtam, hogy legyenek bezárva a kutyák, mert volt olyan év, hogy apukámnak meg kellett küzdenie velük, hogy beengedjék Homokkomáromba. Szerencsére be voltak zárva, de cserébe jó alaposan megugattak minket. Közben utolért minket a 130as úr a mûúton (megálltunk zoknicserére). Eszmecserét folytattunk a "Kinizsi típusú járásról". :) A mûút kemény, ott mi is körülbelül olyan stílusban meneteltünk.
Siettünk Zsigárd házhoz. Emlékeim szerint ott mindig bója volt, meg zsírkréta, de most nem. Egy házba kellett bemenni, s kaptunk finom teát. Nagyon jólesett. Hálánkat fejeztük ki a jószívû pontõrnek. Aztán tova. innen még egy hetes, ebbõl 5 km a mûúton, de legalább tudjuk, ez már a célegyenes. Még egy utolsó sokk a sajgó talpaknak, a célba fél 9kor értünk be. Még volt fél óránk a szintidõbõl, büszkék voltunk magunkra.
Sok élménnyel lettem gazdagabb, nagyon tetszett a túra. Mindenkinek köszönöm a társaságot, akivel a túrán együtt mentem, vagy valamilyen úton-módon találkoztam!
 
 
Gyermekvasút nyomábanTúra éve: 20062006.09.21 13:07:48
Gyermekvasút éjszakai (vértesi barangolások után :) )

Székesfehérvár. Rohanás vasútállomás felé a sok-sok cuccal. Gurulós-táskával a macskaköves út a legviccesebb, de hajt a tudat, hogy egy másik túrára igyekszünk. Ez erõt ad. Nagy szerencsénk van, épphogy oda érünk, már sípol a kalauz, mikor ugrálunk fel a vonatra. Kifújjuk magunkat, majd elindulunk helyet keresni. Sikerrel.

A „Déli-punál” Sancimanó vár minket, elvezet Aleszkához, nála hagyhatjuk a cuccokat. A hátam már nem vágyik hátizsákra, mindent ott hagyok. Felveszem a széldzsekinek csúfolt felsõmet, telerakom a zsebeit, majd a derekamra kötöm. Ez pont elég lesz így. A Burger kingben meleg ételt viszünk a szervezetünkbe. Majd villamos és irány Hûvösvölgy. Itt már a csapat fele összejött. A másik fele Hûvösvölgyben sorban áll a rajtnál.

A gyermekvasút nyomában (20 helyett 23 km)

Kígyózó sorok, tömegtúra. Pedig csak 21:00ig lehet nevezni és már fél óra sincs addig. Ez a gyermekvasút. Végre eljutunk a nevezésig. A csoport 12 fõs: Lutak, -Aleszka-, Sancimanó, Petami, Tzh, Kriszta, Gethe, C20xe, Speti, Efemm, Szucsati és jómagam. Eleinte nehezen megy az együtt haladás, néhány pontnál sokáig kell várni a pecsétre. Nem vagyok jól. Sötét van, melegem van, fáj a talpam, meg a gyomrom sincs rendben. Nem készültem fel kellõképpen. Nem nyafogok, tudom, hogy nem használ. Valamelyik kilátónál kérek egy kis pihenõt. Nem tudom, merre járunk, irreálisan érzékelem az idõ múlását. Csak egyvalamire tudok gondolni: nem fogom bírni, megesz engem ez a 23 km.

A pontok távban gyorsan követik egymást. Idõben nekem sokkal többnek tûnik. Szabályosan szenvedek. Szánalmasnak érzem magam.

Megyünk a jó úton. Ha egyátalán lehet ezen a túrán annak nevezni bármelyiket is. Keresztül megyünk a síneken. Oldalról 3fõs banda fényeit látni. A sínek mentén haladnak. Szucsati megjegyzi: „Õk haladnak jól: a gyermekvasút nyomában...”

Egy-két poén útközben vissza-visszahozza az életkedvemet, de sajnos hamar elmegy újra. Arra gondolok, erõsnek kell lennem. Gyalogoltam ennél sokkal többet is.

Erzsébet-kilátó ep. Lejjebb van, mint szokott, mondták a többiek. Találok egy mérleghintát és akkora ingerem támad, hogy ráüljek... :) Jólesik.

Hamarosan megpillantjuk Sancimanót, meg a többieket. Petami és Sancimanó úgy döntenek, hintáznak, míg a többiek végeznek a pecsételéssel. Gethe úr ráül a másik hintára, csatlakozok hozzá, talán jót tesz, de a kedvemet biztos visszahozza. Jó érzés a „súlytalanság”, kinyújtom a lábaimat, jólesik. De már régóta vagyok fenn. Kiskoromban játék közben ilyenkor kiáltottam, hogy „súlyt-súlyt”, de ez most nem az a játék. Azért lassan leengednek. Vége a hintázásnak, ideje továbbindulni. A kedvem visszajött, nem érdekel, hogy fáj a lábam.

Most érzem elõször azt, hogy talán sikerül. Eddig összemosódtak a pontok, innen nagyjából tudom követni õket. Következõ pontnál zsírkéta. Firka. Kezelem a lapokat, Petami világít, mint eddig. Makkosmária, röpke pihenõ, innen megint fel, tudjuk. De megyünk. És jobb is fel, mint le. Nekem jobban esik. Lutakkal végigbeszéljük a felfelé vezetõ utat, így gyorsan eltelik. Virágvölgy állomásnál szörp vár, együtt a csapat. A pont után sokan érdeklõdnek, jó fele mennek-e Virágvölgy állomásra. Megnyugtatjuk õket, hogy igen.

Disznófõnél elõbb jön a pont, mint reméltem, duplán (és hangosan :) )örülök a pontnak, meg az újabb pecsétnek. Az erdõben haladva ezután egyre magasabbra érünk. Lenézve a város fényszõnyegnek néz ki. Nagyon szép.

Jön Csillebérc és Normafa. Ég a talpam. Aztán egy lépést elhibázok. A bal bokámnak annyi. Vagyis nem végleg, csak iszonyúan megfájdul. Minden lépésnél fáj. Fõleg, ha lefele, vagy egyenesen kell haladni. Magamban emelkedõért imádkozom. Aztán hallom, Aleszka is hasonlókban reménykedik. Aztán meg is kapjuk. Együtt örülünk annak, hogy felfelé mehetünk. Kápolna ep. Hamarosan itt a cél. Gethe úr rátalál az ösvényre, amire eddig nem sikerült. Látni, hol a cél, de elõbb egy kis kitérõ. Sietünk a ponthoz, de onnan még jobban. Gethének 8, nekem 13 perc van a szintidõbõl. Petaminak még van 18, de jön õ is. Kis futás, fel a lépcsõn, aztán mûút. Gethe úrral ketten érünk be együtt a célba, mögöttünk nem sokkal c20xe. Sikerült szintidõn belül. Megkaptuk a díjazást. Leültünk. Gethe úr megjegyezte: „csak az a szörnyû, hogy õk most azt hiszik, mi ettõl a túrától fáradtunk el ennyire...”

Nemsokára megérkeztek a többiek is. Gratuláció mindenkinek. Megint összegyûlik a sereg. Együtt örülünk. A lábam azt mondja, köszöni szépen, õ most pihenni akar. A tescós virsli után öten a kisvasutat választjuk, a többiek autóval, ill. egyéb megoldásokkal jutnak haza. Sancimanó-alszik; Gethe-alszik; Szucsati-alszik; Kerek repkény-alszik; Petami-nem alszik, õ õrt áll és ébreszt minket Hûvösvölgy állomásnál. Hideg van.

56-os busz, éljen, de olyan bambák vagyunk, hogy az ülõhelyek elfogynak. Egy tréfás bácsi valami politikusrõl kezd el nekünk süketelni. Nevetünk rajta. Pedig olyan komolyan elõadja magát.

Idõben megérkezünk a Déli-pályaudvarhoz. Csomagokat fel, irány a vonat. Köszönet a fiúknak, hogy feltettek rá. Rövid búcsú, az õ vonatuk is megy, csak a keletibõl...

Üres fülke, berendezem, hálózsák elõ, párnának, takaró a pulcsim. Mire kényelembe helyezkedek, megjelenik a jegykezelõ úr. Felriadok. Aztán visszaalszok. És csak alszok. Ami a 4 órás útból megmaradt, az a veszprémi resti képe, egy villanás. Aztán az ajkai erõmû. Egy villanás. Bobára nem emlékszem. Aztán Zalabér-Batyk állomáson felébredtem. Aztán újra vissza. Pókaszepetk. Hûha, közeledünk. Most már nem kéne aludni. Aztán vágás. Zalaszentiván. Na, innen már csak tíz perc. Apu hívott, merre járok, bejött elém kocsival Egerszegre. Ennek örültem. Hazafele kocsiban nem alvás: élménybeszámoló.
Otthon ebéd, déltõl 17:40ig megint alvás. Aztán éhség. Nem kívánom az ebédet, inkább sütök palacsintát. :) Bal bokámon fásli, így kevésbé fáj.
Sütés és evés után pihi.

Amit megtanultam a hétvégén: ha egyszer nem szimatszatyorral megyek túrázni (mert abba nem férne el elég innivaló), hanem hátizsákkal, az azért nem jelenti azt, hogy tele kell pakolni... :)

Köszönöm szépen mindenkinek a táraságot, a segítséget, a türelmet és a közös élményeket!
 
 
Vértesi barangolások / Vértesi kerekezésTúra éve: 20062006.09.21 12:58:41
Vértesi Barangolások (50km)

Lassan két hete, hogy nem voltam túrázni. Ilyen rég nem esett meg velem.
Talán ezért is történt az, hogy péntek reggel a cucc fele már rég össze volt pakolva. Sátor, hálózsák, ruhák...
Ebéd pizza, aztán elrakni még, ami hiányzik.
Édesanyám hazajött, hogy segítsen a pakolásban, de már nem volt neki mit. A boltban vett nekem néhány csokit.

13:34 Bûvös szám. Ekkor indult a vonatom Lentibõl. Már rég vártam ezt a pillanatot. Holnap túrázni fogok. Reméltem az esõmentes hétvégét, ugyanis az esõkabátot direkt otthon hagytam.
A vonaton nagyon meleg van. Zalaegerszeg-átszállás. A vonat késve indul, legalábbis az én órám szerint. Bobán már több, mint negyed óra késés van rajtunk. Ez aggodalommal tölt el. Aztán Verszprém után történik valami csoda, Székesfehérvárra „csupán” 5 perc csúszással érkezünk.
Még van remény.
Petami már ott volt az állomáson, mikor leszálltam. Együtt kerestük Juditot, aki nagyon kedvesen felajánlotta, hogy „elidegenvezet” minket a fehérvári buszállomásra. Átépítés miatt kicsit messzebb kellett menni, de odaértünk.
Még 1 perc a buszindulásig.
A buszállomás megvan, csak a busz nincs.
Judit elfut az információhoz, míg mi a másik oldalon nézelõdünk a buszok között.
Aztán csörög a telefonom. Judit hív kétségbeesetten, hogy megvan a busz, de épp most indul.
Még remélem, a kanyarben le tudjuk inteni, de csak az integetés marad... Majd két óra múlva a következõ buszon... De azon biztosan... :)

Bánatunkban meglátogattuk a közelben levõ “hóemberes üzletet”. Pakkjainkat a kedves biztonsági õrökre bíztuk. Vásároltunk. Elemózsiát, meg sört. :)

Mint ahogy egy ismerõsöm megfogalmazta: “az egész világ egy nagy sörbontó”, így kulccsal megszabadítottuk söreinket a kupakjuktól.

Aztán csak letelik a két óra, most már tényleg jó helyen, felszállunk a csuklósbuszba, annak is a „csuklójába”, mert máshol nincs elég hely.

Aztán Gánt, a végcél. Sötét van. Nem találjuk az iskolát. Gyors segélykérés Gethe úrtól, aki már korábban ideért. Hamarosan megpillantjuk lámpájának fényét az úton. Az iskola udvara köves, ez nehezíti, de meg nem akadályozza a sátrak felverését. 8 sátor áll az udvarban, ebbõl 3 a mienk. :)
„Kinek mije van” vacsi + egy kis sör, aztán alvás.

3:52 van, mikor a telefonomra nézek. Kiábrándító ilyen korán kelni, de nem tudok tovább aludni. Petami is ébren van már, elmegyünk a forráshoz vizet tölteni.
Fél 5kor már az útravaló is készen van. Sátorlebontás, 6 óra. Ideje nevezni. :)

6:10 kerül idõpontnak az igazoló lapokra. Indulás elõtt még egy kör a forráshoz. Aztán ténylegesen útra kelünk mi hárman. A kapott térkép igényes, színes, még szintmetszetet is kaptunk. Elõször a zöld  - en haladtunk. Jellegzetes vértesi táj, tetszik. Most járok életemben elõször ezen a vidéken. Erdõben visz az út, néha a fák között meg-megpillantjuk a bányákat. Az elsõ ellenõrzõpont elõtt nem sokkal rátérünk a sárga sáv jelzésre. Nemsokára meg is pillantjuk az Erdészházat. Gyors pecsételtetés, indulás tovább. Beszélgetünk. Aztán egyszercsak nem. Barkochbázunk. Még a sárga sáv jelzést is sikerült kitalálnom, ami azon a fán volt, mikor Gethe úr kitalálta a feladványt. De utána jól lezsibbadt az agyam... :)

Aztán lenn egy földút mellett megpillantjuk Kenderáztató nevû 2. ellenõrzõpontot. Innen a kék sávon, nevezetes jelzés, sok sporttárs bakancsa trappolt már itt a porban. Egy ligetes résznél mindannyian a tízóraiszünet mellett szavazunk. Feltöltõdve indulunk el.

Következõ ep. Mindszentpuszta. 25 Ft-ért lehet inni 2 dl üdítõt. Engedek a csábításnak. Gethe úr ismerõsökre lel a pontnál, itt marad beszélgetni, míg Petamival továbbindulunk. Gyönyörû tölgyesekben visz a túristaút, tetszik a túra, meg vagyok elégedve. Egyszercsak egy erdõbõl kiérve Tibet halad el mellettünk. Õ fut, ezért röpke üdvözlés és „jóutatkívánás” után már nem is látjuk. Aztán feltûnik mögöttünk Vad Malac és Gethe úr. Nem futnak, gyorsan „sétálnak” :). (le is hagynak minket)
Egy darabig ketten haladunk továbbra is, aztán Gethe túratárs türelmesen megvár minket egy fatörzsnél. Innen újra hárman. Kedves, hangulatos dombok, völgyek szabdalják szét a vértesi tájat. Felettünk az árnyat adó fák.

Még fél 12 elõtt érünk Kõhányáspusztára. Épp ebédidõ. Kapunk innivalót, meg zsíroskenyeret. Ízlés szerint. A kút vize nem iható, de fejfedõ-vizezésre tökéletesen alkalmas. Újra vár a kék sáv jelzés. Elkalauzol minket egy gyönyörû szép völgybe. Balról és jobbról dombok ölelnek minket. Nemsokára búcsút veszünk a sávtól, de a kéktõl nem, most a kereszt mutatja az utat. Az emelkedõknél - meg a lejtõkön is - rájövök, hogy akarmilyen kevés a vízvételi lehetõség egy túrán, azért 3 és fél liter innivalót magammal cipelni azért enyhén szólva is túlzás. Fõleg ilyen lapos talpú cipõben. Nem vagyok normális. Cipõt akarok. Nagyon fáj a talpam.

Aztán a sárga négyzet bevisz Vérteskozmára. 5. ep. A falu szélén van. Itt nem állunk meg, hanem beljebb, a kútnál. Vizespalackújra-, ill. utántöltés. Fejfedõnedvesítés. Nem mondhatni, hogy hideg lenne az idõ. Mikor pár perce pancsolunk, meglátjuk Zsotyeket, aki a 15 km-es távot már legyalogolta, s most utolért minket. Együtt indulunk tovább, de õ, meg Gethe úr kicsit gyorsabban halad. Megyünk, mendegélünk. Egy helyen kényszerpihenõt kell tartani, ekkor néhány ismerõs leelõz minket. Újra elindulunk. Szép zöld füves úton, a zöld sáv jelzésen. Két futó bukkan fel mögöttünk, egy férfi, meg egy nõ. Ismerõs arcok, két hete a Rockin találkoztunk velük. Örülünk nekik, õk is felismernek minket. Viccesen megjegyzik, amit a múltkori találkozásunkkor: „Hát ti nem a tévé elõtt?”. „Nem.” Feleljük „Minket nem az tesz boldoggá..” Most ezúttal búcsút is veszünk tõlük, mert futnak. Nemsokára csatlakozik hozzánk egy túrázó, akivel egészen a pontig együtt megyünk.

Csákvári mûút. 6. ep. Zsotyek és Gethe társunk itt megvárt minket. Kajaszünet, pihenés, önsajnáltatás (részemrõl) és sikítás egy bögöly, meg egy pók miatt, aztán jön a célegyenes. Gyönyörû a panoráma egy dombról. Amolyan Feszty-körkép szerû. Körbe-körbe. Mindenfelé ellátni. Hatás ugyanaz, a tájkép más. Számomra ez a Vértes. Sárga, magas, száraz fû, felette zöld tölgyfák. Mindez hangulatos dombokra mázolva. Gántra a zöld háromszögön érkezünk be. Elõkaparjuk a TTB hivatalos zászlóját, kibontjuk, majd azzal vonulunk be a célba, ahol átvesszük a díjazást.

Zsotyek kedvesen felajánlja, hogy elvisz minket Budapestre a Gyermekvasút rajtjába, de gyerek még az idõ, meg direkt szivatni akarjuk magunkat a Székesfehérvári átszállással, így a tömegközlekedést választjuk, de megköszönjük neki a szíves felajánlást.

Gánt, buszmegálló, sok túrázó. A busz pontosan érkezik. A buszsofõr meg van illetõdve, ritkán láthat errefelé ilyen nagy tömeget.

A túra nagyon szép volt, a rendezés jó, csak kár, hogy minden távon ugyanolyan kitûzõt adtak...
 
 
Hat Torony túraTúra éve: 20062006.06.05 20:58:39
2006. június 3. Hat torony túra
Beszámoló

Maga a túra nagyon szép volt, de úgy érzem az elõzmények is méltóak arra, hogy mindenképp helyet kapjanak a beszámolóban.

Elõször is tudomást szereztem a túra létezésérõl. Nemcsak a túráéról, hanem Vásárosdombóéról is, ugyanis eddig még sosem jártam arrafelé.
Kinéztem a buszt, amivel Veszprémbõl el lehet jutni az említett településre. Szerencsére utitársam is lett Galadh Ereb személyében.
Elég hosszú volt az út és csak annyit tudtunk, hogy Vásárosdombó Dombóvár után a második település, amit a busz érint. Dombóvárat felismertük, ott többször is megállt a járat, aztán már csak azt számolgattuk, mikor jön Vdombó. (hozzáteszem, hogy nagyon-nagyon esett az esõ).
Aztán leszálltunk. Örültünk, a Petõfi utat legalább nem kellett megkeresni, mert annak a végében állt meg a busz. Rövid bevásárlás után elindultunk felkutatni a Petõfi út 17-et, ahol a rendezõ lakott. A számozás Petõfi út 77-tel kezdõdött, hát elindultunk végig az utcán a szakadó esõben.

Aztán egyszer csak megpillantottuk a 17-es számú házat, ami vegyes érzelmeket váltott ki belõlünk:
1) Kissé látszott már rajta, hogy évek óta nem lakják...
2) Az ablakában ELADÓ felirattal papír volt, rajta telefonszámokkal, melyek közül egyik sem egyezett a rendezõkével...
Felmerülõ kételyeinkre megoldást, választ keresve bementünk a szomszédos kocsmahivatalba a helyiektõl érdeklõdni.
Említettük nekik a túrát, a rendezõk nevét, de fogalmuk sem volt arról, mirõl, s kikrõl beszélünk...
Aztán kiderült, hol a ziccer. Egy faluval hamarabb szálltunk le a buszról. Ezután átsétáltunk Kaposszekcsõrõl Vásárosdombóra. Végül ráleltünk a Petõfi út 17-re, amit az esernyõm már nem érhetett meg, mert az odaút során megölte az erõs szél...
Neveztünk és lerendeztük a szállást is(ami 300Ft/fõ volt összesen-még a nevezõk kértek elnézést, hogy 100Ft-tal többet kellett fizetnünk, mert mint mondták, eredetileg 200lett volna).
A szállás szemben a rendezõk házával, a Petõfi út 13-ban volt. Szolgáltatások: ágy, meleg víz, rezsó, tea, cukor...

A túra:
Másnap reggel öten indultunk a túrán(mármint együtt, összesen kb 50en voltunk): mint említettem Galadh_Ereb, Pygmea, Gethe, Laci069 és én.
8:15 körül indultunk Vásárosdombóról. Kicsit hûvös volt még az idõ, de az esõ már nem esett és a körülmények is arra utaltak, hogy nem is fog esni.
Elindultunk a piros+ jelzésen(végig ezen halad a túra), kiértünk a faluból és láttuk, majd éreztük is, igen nagy sár van. Mindenesetre felkúsztunk az elsõ dombra, aztán le és a következõ faluba értünk, ott volt az elsõ e.p. (Tarrós-itt ásványvizet adtak -1.torony)

Majd újra fel, aztán le és újra e.p.(Tékes -2.torony) Itt a kedves szervezõk almával kínáltak minket. Aztán ismét útra keltünk a sárban "csúsztunk" felfelé. Elõttünk nem sokkal egy 3 fõs lánycsoport haladt, egyikük pedig mindenféle lábbeli nélkül, zokniban teljesítette a túrát. Ezek után õ lett szemünkben a "the best".
Közben azt is bölcsen megállapítottuk, hogy ha a túráról rövid vázlatot kéne készíteni, azt írhatnánk: "Felmászunk egy dombra, majd lemászunk és ott a következõ ellenõrzõpont a faluban." (na jó, nemcsak faluban voltak e.p.-k)

Kisvaszart(3.torony) elhagyva, emelkedõn haladtunk felfelé, mikor elkezdtünk filozofálni a szintemelkedések és a sár kapcsolatáról, mikor Gethe megjegyezte: "Errefele nincsenek is olyan nagy magaslatok..." - majd néhány másodperc múlva kiértünk a tölgyesbõl és újra megszólalt: "Nézzétek, fenyves!" - valóban. :)
Innen nagyon szép volt a kilátás, még a Mecseket is látni lehetett. Integettünk is a Mecsek1800 résztvevõinek.

A következõ ellenõrzõpont Ágon(4.torony) volt, ahol annyi banánt ehettünk, amennyit csak kívántunk.
Ezután ismét dombra felfele sétáltunk, majd balról becsatlakozott a végtelen kukoricás, ami kilómétereken keresztül volt a társunk. Ezt a szakaszt leszámítva a túra nagy része erdõben haladt.

Gerényesen(7.e.p. - 5.torony) kaptunk teát, üvegeinkbe friss vizet és zsíroskenyeret.
Jó volt látni, hogy sok kisiskolás vett részt a túrán és nagyon élvezték, egyfolytában azt számolgatták, hányan elõzik meg õket, mert számukra fontos volt, hányadiknak érnek a célba.
A cél elõtt leelõztünk egy kisfiút és egy kislányt, akiknek lehetett látni az arcán, hogy ennek nem kimondottan örültek, de megnyugtattuk õket azzal, hogy nem az számít, hogy hányadiknak érnek be, hanem nagy teljesítmény tõlük, hogy ennyi idõsen teljesítik a túrát. Mi meg siettünk...

Beérve a célba(Vásárosdombó -6.torony), megkaptuk a teljesítésért járó kitûzõt.

Összességében a túra nagyon szép volt, a jelzések újak, a rendezõk nagyon kedvesek, a táj gyönyörû. Szívünkbe zártuk Vá-SÁROS-dombót(Gethe,2006). :)

 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár