Túrabeszámolók


túra éve: 2012
Nemszázas/KincskeresőTúra éve: 20122012.07.16 17:06:32


Vadegér 130


…hogyan is kezdjem… Hosszú kihagyás után vetõdtem erre a túrára, idei elsõ teljesítménytúrámra. Legutóbb az Iszinik 100-on versenyeztem – sajnos nem túl taktikusan. A korai sötétedés erõs tempóra sarkallt nappal, ami megbosszulta magát. A félévi kihagyás után az igen erõs elsõ ötvenet követõen nagy behalás következett, az éjszaka eléggé botorkálósra sikeredett. (Köszönet éjszakai utitársamnak, Noéminek, hogy betámogatott a célba!)


 


Mindezekbõl okulva picit okosabb versenyzéssel készültem a Bakonyba, igaz vagy 4 órával tovább élvezhettük a napsütés nyújtotta elõnyöket. A hazautazás igencsak nehézkesre sikeredett, reméltem a túra ennél csak jobban sikerülhet. A fõrendezõvel, Zolival többször egyeztettem a túra elõtt, kaptam itinert, melynek javított, végleges változatát is készséggel elküldte. A depózás kérdésében is nyitottnak mutatkozott – ami szükséges is volt a túra spártaiságára való tekintettel. Az útvonalat sokszor átrágtam, de a korábbi szokásaimtól eltérõen semmilyen taktikával nem készültem, mivel a kondíciómat nehéz lett volna megbecsülni. Egy a cél: világosban elérni minél tovább. Gabi barátom elõnevezett, sajnos munkaügyekbõl kifolyólag nem kísérhetett el a túrára, viszont autót kaptam az utazásra, utólag is ezer köszönet érte!!!


 


Szombat reggel, 4 óra, csörög az ébresztõ. Elérkezett a nagy nap! Végre orvosolhatom elvonási tüneteimet. 5 óra környékén indulok Budakeszirõl. Az út kaladosra sikerül, de pár perccel 7 elõtt leparkolok Vinyén. Ott már nagy a készülõdés, pár ismerõs arc – érthetõen nem túl sok, mert a mátrai nagytestvér elszipkázta a túrázókat.  Kipattanok a kocsiból, gyorsan nevezek, érdeklõdök, elmegy-e még a depó a kiszemelt helyekre (Kisszépalma, Pisztrángos-tó). A pozitív választ követõen kissé kapkodva összedobálom a holmit két reklámszatyorba és küldöm. Mindezt hasonlóan gyors öltözés követi és 7:25-kor nyakamba veszem a Bakonyt. ”Camelbak”-omban némi folyadék, egy-két csoki és ráerõsítve a szélálló felsõ, hátha a beígért záporok közül elkap egy. Komolyabb készletekre nem volt szükség igazán, mert a túra elsõ részében bõven akadt lakott település.


 


Az idõjárás több, mint kedvezõ; borult, hûvös, de nem esik az esõ. Mi más kell egy a napsütést és meleget nehezen viselõ túrázónak??? J  A Pokol Csárdától jobbra fordulva lekocogok a Cuha völgyébe és a patakon átkelve a sárga és zöld sáv jelzéseken kapaszkodok a Zörög-hegy oldalában.  Az átkelést követõen egybõl gondjaim támadnak, a hegynek felfelé haladó traktorúton nincs jel. Vissza és kisvártatva egy benõtt ösvényen haladok, amelyen a jelzett út folytatódik. Nem jó elõjel, hogy már az elején kavargok. Ezt csak tetézi, hogy pár túrázót megelõzvén a fonódó sárga és zöld elágazik. A kiírás szerint a hegyet megkerülõ sárgán kellene folytatnom az utat. A sárga balra, a zöld jobbra, fel a hegyre; elõbbit választom, viszont kis idõ múlva azon veszem észre magam, hogy a zöldön haladok… J Mi ez, teleportáció???


 


Úgy döntök, nem viszakozok, megküzdök a heggyel, ami azért komolyabb emelkedõvel kedveskedett, mint emlékeztem. Szép erdõkben haladok felfelé, majd le és a jelzések találkozásánál Bubúrral futok össze, aki újból megpróbálja behajtani rajtam a TTT tagdíjat – sikertelenül. (az évi egy vagy kettõ túra végett nem látom értelmét) Lekocogok a faluba, de az ismerõs hang sokáig még elkísér… J A Kõmosó-szurdokban a pecsételést követõen – a pontõr által felvázolt lehetõségek közül – a nehezebb verziót választom, megéri, mert a kis bevágódás hangulatos, visszatérésre és komolyabb tanulmányozásra sarkall. Ki a mezõre és murvás, majd földutakon haladok ütemesen az Ördög-árok irányában. Útközben ismerõsöket érek utól: Sz. Feri, ”Tinca” Gábor és egy ismeretlen úriember halad – meglepõdésemre ”csak” a százason, khmm, elnézést a Nemszázason. Együtt haladunk a szurdokig, jót beszélgetve. A szurdok fejezeténél elköszönök tõlük, amúgy is elváltak volna útjaink. A zöld jelzés csatlakozásánál Sport szelet – bónusz szolgáltatás! -, a kedves pontõr ösztökél, vegyek többet, ha ízlik. 3 példány begyûjtését követõen szántóföldek mellett, traktorúton bekocogok Dudarra.


 


A falu fõutcáját elérve irány az elsõ kisbolt: sós mogyoróval és sörrel kényeztetem magam. Egy úriember nem szalonképes szavakat használva felhívja – készségesen! – a figyelmem arra, hogy veszélyes a közterületen való alkoholfogyasztás - legalábbis úgy tûnt, erre akart figyelmeztetni. Köszönettel nyugtázva a kedvességet, a sört kivégezve a szemetesbe helyezvén a dobozt látom, mások se vették komolyan a veszélyt… A központban a bauxitbányászatra emlékeztetõ gépek nyújtanak érdekességet. Bakonynána felé fordulva hosszú eseménytelen aszfalt – és a rendõrautó többször elhalad mellettem õrjárata során… J


 


A falun végigküzdve magam a mûútról lekanyarodok a vízimalmok felé és közeledek egy kis dombot megmászva a Gaja völgyének oldalában a várva várt pont felé.  A kis erdei pihenõhelyen népes társaság készülõdik bográcsozáshoz – összefut a nyál a számban, de menni kell tovább. Betömök egy adag mogyorót, a pontõr hölggyemény érdeklõdik, van-e nálam sátor erre a hosszú útra… :-D Az óra háromnegyed 11-et mutat, meredeken kaptatok ki a patakvölgybõl. Tésig elég emberes emelkedés következik, itt már komolyabban érzem, az erõ nincs ma velem. Nem tud felderíteni, hogy szép erdõben haladok, elõbb murvás úton, majd traktorúton.


 


Tés falunak csak a szélsõ házait érinti az útvonal. Bekukkantok a föutcára, van-e látótávolságban kocsma – sajnos nincs, így kezd nyomasztani, hogy Olaszfaluig vagy akár Zircig az éhkoppot fogom nyelni. Az idõ továbbra is borús, néha jelentéktelenül szemerkélni kezd, de eddig szerencsére semmi komoly csapadék nem esett. A községbõl kifelé barátságtalan murvás út vezet a Tési-fennsíkot déli irányból övezõ csúcsok irányában. Eleinte parlag területek mellett haladok, majd ezt rövidesen erdõsült területek váltják kétoldalt. Itt jelzésáthelyezés történt a közelmúltban, mert a Téstõl követendõ piros négyzet intezív vadászattal ”sújtott” területre vezetett. Így pár száz méter erejéig tovább kellett élvezni a murvás út nyújtotta örömöket, majd szalagozás (!) segítségével tértem le az erdõbe.


 


A Kis-Futónéra való feljutás nem nagy feladat, de az ”öreg tesvér” egy nyereg után megizzaszt. Itt már a combizmaim kezdenek teljes beállni, az energiatartalékok is fogynak. A hegy tetején geodéziai torony, oldalán a szokásos – jogos – figyelmeztetések. Ezúttal eszembe se jut felmenni, egyébként is eléggé körbe volt a barikádozva, nem tudom, látszik-e valami felülrõl. Nagyon várom a Mórótz-tetõt, ahol testi-lelki felfrissülést remélek. Leszaladok a Futrónéról – egy farönkön elfogyasztott csoki után – és pár méter a nyeregbõl csak a pont. A pont, ami minden várakozásomat felülmúlta! A párás borult idõ ellenére fantasztikus félkör panoráma fogad, ami a pecsét begyûjtését követõen magával ragad. Leülök egy kõhalomra és gyönyörködök a Balaton ÉK-i csücskéig elterülõ táj látványában. Ez és a combjaimra/vádlijaimra kent kenõcs feltölt energiával és egy jó húszperces intermezzo után megköszönném a ”vendéglátást” a pontõrnek, de nincs sehol. Indulnék, egyszer köszönést hallok, felnézek, hát a kollega egy kisebb fa lombkoronáján kényelmesen elhelyezkedve sziesztázik! J


 


Innen leszaladok kellemes hûvös erdõkben az Alsópere feletti murvás útig. Reménykedek, itt tudok vizet vételezni/mosakodni. Sajnos a gazdasági épületek udvarán nem láttam elérhetõ közelségben kutat, viszont az utolsó ház kéménye füstölt, udvaron csap – és nagy fekete kutya… Idõs hölgy lép ki az ajtón és a kertben gazolás közben lecspok rá, készséggel kapok is vizet – gondolom hozzá van szokva a KDP útvonala mentén. Innen Olaszfalu felé Felsõperén keresztül vezet az út, odáig az itiner az aszfaltot jelölte meg eljutási alternatívaként. A térképet tanulmányozva én a ház melletti keresztezõdésbõl induló nyílegyenes traktorút mellett teszem le a voksom, ami nem okozott csalódást. Igaz félúton egy kerítés állta utam, de azon semmi elrettentõ felirat/figyelmeztetés, így elõvigyázatosan a rigli nyitását és csukását követõen folytatom utam, immár egy túlnyomóan tekintélyt parancsoló vadgesztenye fasororral szegélyezett úton. Sajnos a fasor napjai úgy tûnik meg vannak számlálva, sokat kivágtak és a munkások épp érkeztek kisteherautóval ellenkezö irányban a munkát folytatni. Hamarosan hallottam is: a motorfûrészek nem kegyelmeznek…


 


Felsõpere házait – nagy a szórás: volt rozoga kulipintyó és luxusvilla is luxus autókkal - elérve ki a mûútra és bekocogok Olaszfaluba. Reménykedek, talán tudok egyet frissíteni Zirc elõtt. Sajnos minden útbaesõ ”egység” vagy zárva, vagy bezárva… Utóbbi sorsra jutott az itinerben említett is. Így hát kettõzött erõvel várom a Bakony ”fõvárosát” és jelzetlen úton megcélzom a leírásban említett nagyesztergári hirdoglóbuszt.  Eltévedésnek veszélye nem fenyeget, de aznap elõször igazából rázendít az égi áldás. Mire felkapom a felsõmet, el is áll… Nagyesztergárra csak ”beköszönök” és a kékezésbõl ismerõs, lejõs aszfaltúton leszaladok Zircre.


 


Osztok-szorzok, és nem akarok 19-re lapot húzni, elsõ megállóm a ”faluszéli” gazdaságos szupermarket. Energiautánpótlás és ”beöntés” megvásárlása után kifekszek a bolti elõtti járdára. Cipõ le, kaja elõ, gondolom kiváló reklámarca lehettem volna az üzletnek… Jó félórás kérõdzést követõen hív a természet, indulni kell.  Zircen végigzakatolok és a hangulatos parkerdõn keresztül hagyom el azt  ütemesen. Kellemes, gondozott erdõkben haladok Borzavár irányában, hamar abszolválom ezt az etapot. A falu emelkedõ utcája nem túl kellemes és picit szomorúan konstatálom, hogy a néhány évvel ezeltõtti kékezés alkalmával érintett bisztró üres. Kellemes emlék volt, anno tavasszal iszonyat hóviharban betévedni ide pecsételni a kora reggeli órákban, nagyon kedvesen fogadtak. Rövidesen kiérek a Szépalma felé vezetõ aszfaltra és jól ismert úton szaporázom a lovascentrum felé. Eddig meglepõen jól sáfárkodtam az idõvel  és úgy láttam, ha ügyes vagyok, öt körül a ponton lehetek. Persze, ha ilyen célokat tûz ki az ember maga elé, mindig homokszem kerül a gépezetbe… A murvás útról való letérést követõen nem emlékeztem, a kerítés mellett vagy késõbb kell-e balra fordulni – persze a rossz megoldást választottam a kerítés melletti földúton. Néhány percnyi kevergés után, meglelem az erdõben az ösvényt, jól csõbe húzott a kerítésen lévö néhány jelzésnek látszó fehér valami.


 


17:10, Kisszépalmapuszta, féltáv, frissítöpont, depó. Mi kell még ennél több? Kapok zsíros kenyeret, vizet és a csomagomat. Cipõt cserélek – utóbb kiderült, nem kellett volna – és egyúttal zoknit is, üldögélek hosszan. Kissé azért disszonáns volt a mulatozó és már kissé kapatos – mindenféle luxusautókkal érkezett – pontõrök dõzsölése közepedte egy mûanyag hordóból meritett pohár víz. Persze ez a saját dolguk, de nem érzeztem jól magam. Alapvetõen az adminisztráció is úgy-ahogy-van ac hoc jelleggel folyt, azt se tudták, az itt járt túrázok kerékpárosok vagy gyalogosok voltak-e. Összeszedelõdzködve hátizsákomat leadom és egy palack izoitallal megkezdem a Kõris-hegy meghódítását.


 


Az emelkedõ meredek, de nem túl hosszú, alapvetõen nem is túl megerõltetõ. Hamar fent is vagyok a ”buborék” mellett. Nem idõzök sokáig – emlékeim szerint még csokit is kaptam J - és megállás nélkül, eleinte újból hangulatos – az északi kitettségû, hûvösebb hegyoldalakat kedvelõ -  elegyes bükkösökön keresztül lecsorgok az Emil-rérte. A kezdõ, szerpentinezõ aszfaltos szakasz nem épp kellemes, de az erdõben gyönyörködés feledteti az aszfaltdagasztás kellemetlenségeit. A Hotel Odavaskõvel szembeni tisztáson vidám, készséges társaság fogad, az óra háromnegyed hetet mutat, jók az esélyek még lámpa nélkül akár Németbányáig jutni. A borult idõjárás végett természetesen nem számíthatok este 9-ig tartó világosságra. Szemben az eddigiekkel, nekik a pontos kimutatásuk volt külön a gyalogos, külön a kerékpáros áthaladókról. Így megerõsítettek abban, hogy egyedül egy ”bajuszos” úr jó órával ezelõtt járt a ponton drótszamár nélkül. Lendületem nem hagy alább, tempósan haladok a patak mentén hol kellemetlen, keskeny csúszós ösvényeken, hol nedves réteken. Az aszfaltutat elérve balra felfelé kanyarodok a kékezésrõl jól ismert barátságtalanul emelkedõ útra és bal oldalon jó darabig a Gerence Fogadó épületei kísérnek.


 


Az idõjárás kezd egyre barátságosabbá válni, lassan napsütésre utaló jelek kezdenek az égen látszani. Mindemellett szúnyogoknak nyoma sincs, az utat övezõ erdõ pedig gyönyörû, hamar fogynak a kilométerek a piros kereszt és az OKT keresztezõdésébe helyezett pontig – és azután is. A ponton fiatal hölgy készséggel pecsétel. A pillanatnyi boxkiállást követõen jórészt kocogva - de az emelkedõkön takarékos üzemmódba kapcsolva – haladok Németbánya felé. Az útvonal ismerõs és ritka az ilyen aszfaltozott útszakasz, ami ilyen hangulatos erdõkkel szegélyezett, mint itt, a Pápavár aljában. Az aszfaltútról egy hivatalos levágást követõen keresztezem a ”bauxitszállító utat” és rövidesen megkezdem a leereszkedést Németbányára. …és ekkor csoda történt! Ereszkedés közben vörös fényt vélek felfedezni a távolban, ami nem más, mint a lenyugvó nap vörösen izzó korongja. Fantasztikus naplementét kísérhetek figyelemmel és egyetértek magammal, a fentiek kegyesek voltak hozzám. J A nappali borult, de a nem nedves idõt, estére hanulatos naplemente követte, ami az esztétikai élményen kívül praktikus is, mivel tovább élvezhetem a napsütés nyújtotta elõnyöket. A faluban még nem voltam, mert a kéktúra csak a szélét érinti a kis településnek. Megnyugodva konstatálom, hogy az elmúlt években az MTSz lépett a túrázók érdekében, mert a pecsétet tartalmazó ládikó a szélsõ ház kerítésérõl kiljebb került, így nem kell a kerítés túloldalán lévõ  – messze nem tuistabarát - ” õrzõ-védõ szolgálat” haragos ugatását hallgatni ill. félni, mikor jut át a kerítésen. Ilyen kétségek gyötörtek, amkor néhány éve hajnali órákban a bélyegzõt próbáltam magamévá tenni.


 


A ”kollegám” tavalyi leírásában említett ”Üvegtigrist” nagyon vártam, igaz a kocsmák esetében korábbi kedvezõtlen tapasztalatok kis elõvigyázatosságra intettek. A buszfordulónál meg is lelem a lakókocsit, elõtte népes, de nagyon kultúrált társaság üldögélt. Boldogan rendelek kólát, Márkát és szódát is, a büfés lány pedig szorgalmasan állítja ki a nyugtákat – a törvény az törvény. Üldögélek kicsit a padon, nézegetem a térképet. Egy helyi lakos (?) a szinuszgörbére emlékeztetõ járással közeledik és érdeklõdni próbál a rendezvényrõl, de el kell hárítanom és kérem, ha a véralkohol szintje a megengedett értékre csökken, akkor térjünk vissza témára.  Tovább indulva, a térképemen (2012-es kiadás) még nem szereplõ sárga kereszten emelkedek a falu feletti dombokra. Itt a jelek elfogynak, de a leírás korrekt, a földúton jobbra, majd a murván balra térek és lekocogok a közeli Pisztrángos-tóhoz, amit a fákra festett sárga hal tustajelek is elõjeleznek. A ponton kedves társaság fogad, igaz az összképet kissé rontja az autóból hangosan szóló zene – ami kissé idegen ebben az idilli környezetben. A kis völgyben kis tó van duzzasztva, melynek gátján átkelve lelkesen folytatom utam. Lelkesen és jókedvûen, mert az óra valamivel 9 után jár, világítani csak a sûrûbb erdõrészeken szükséges. Annyira megkapott a kis völgy látványa és annyira jó lelki/fizikai állapotban voltam, hogy a kiküldött depómról teljesen megfeledkeztem. Szerencsére a célban megkaptam a reklámszatyrot.


 


Ez egy fontos lélektani fordulópont volt, fizikailag is megfelelõ állapotban érzem magam, aggodalomra utaló jelek eddig nemigen vannak, persze a lábaimban cirka 90 km-rel már azért nem vagyok a legfittebb ember a világon. Az enyhén emelkedõ piros kereszten nagyobb társaságot elõzök, de utóérnek az elsõ keresztezõdésben, ahol bizonytalankodok, sajnos elõ kell kapni a térképet és a leírást. A bizonytalanság megoldva, az elért murvás úton itt még csak balra kell kanyarodni, a várt nagyobb keresztezõdés még néhány száz méterrel  odébb van – az országos kékkel. A lejtõt megfutom és jobbra fordulok másik murvás útra, mellyel levágni készülök – hivatalosan! – a Csehbányára betérõ piros kereszt kanyarját. A kereszt rövidesen elhagyja az utat és innentõl kezdve tekintetemet alaposan az út mellett tartom, mivel rövidesen a jelzés visszatér és balra le kell térni a murváról. Az út iszonyatosan kanyarog, én pedig nagyon figyelek. Egyszer csak az út bal szélére helyezett fatuskón meglátom a jelet, az útról pedig kis csapás vezet az ismeretlenbe. Bevetem magam bozótba és indián nyomkövetõ technikát alkalmazva haladok – nem túl nagy magabiztossággal, mivel jel az nincs. Jócskán kell küzdeni az elsõ jelig, egy keresztezõdést elérve pedig térképezésre kényszerülök. Szerencsére a jó irányt választom és az elért erdõben már a jelzésen haladok – igaz nehézségekkel, mert az út kanyarog és rengeteg az elágazás. Egyszer-kétszer mellé is megyek, de hamar korrigálok.


 


Hamarosan kiérek a Hajag alatt folyó Gella-patak völgyébe leveztõ szekérútra, mely egy kaszálón halad – a távolban pedig fejlámpa fényei. Belekocogva hamar utolérek egy bizonytalankodó túratársat, aki mint kiderült, az emlegetett ”bajuszos” úriember, akinek jó óra elõnye volt még a tónál. Az ominózus piros kereszt neki nagyobb kihívást jelentett… J Együtt haladunk tovább, keressük az utat, pedzegetve, remélem nem hoz rám rossz szerencsét... A patakon átkelve megkezdjük az emelkedést a Hajag lábáig egy hasonló szekérúton. Jelek értelem szerint nincsenek, de az irány egyértelmû. A Hajag elnyúlt lapos tömbje, mint egy hatalmas koporsó magasodik elõttünk. Remélhetõleg nem okozza vesztünket… Az erdõszélet elérve a jelzés megkerül és kissé balra tartva felkapaszkodunk a fennsík északi szegélyére és egy – emlékeim szerint – Barkasnál J derékszögben jobbra fordulunk. Innen lassan, alattomosan emelkedõ hosszú út vezet a pontig, társam már a pontot várja, de az még odébb van.


 


Persze minden útszakasznak egyszer csak vége lesz, mi is elérjük a pontot, ahol a tûz mellett a kedves pontõr sörrel kínál! Ketten legörgetjük, kis pihegés és folytatjuk utunkat. Az óra negyed tizenkettõt mutat, aggódok, lassan ”csörög a pizsama”, közeleg a szokásos bealvás pillanata. Erre nem is kell sokáig várni, de elõbb még elbattyogunk az Augusztintanya elötti keresztezõdésig, ahol dönthetünk a továbbhaladás módjáról. Mivel az itiner elsõsorban a kerékpárosoknak készült, a gyalogosoknak javasolt alternatívák egyes szakaszokon – lásd pl. a Római-fürdõ környékén – a térképen külön be volt rajzolva, de a leírásban ezt nem említették. Itt, a Szentkút felé vezetõ szakaszon is a kerékpárral könnyen abszolválható, igencsak kanyargós murvás útra ”terelték a forgalmat”, pedig elvileg vannak turistajelzések azzal párhuzamosan az erdõben lefelé. Elvileg… Úgy döntöttem, hogy a Fehér-kõ-árokban haladó piros négyzeten közelítem meg a kegyhelyet, társam is ebben partner volt. Sajnos semmilyen leágazást nem találtunk... A helyet valószínüleg megtaláltuk, de ösvénynek, útnak nyoma sem akadt – bár ez lehet, hogy az egyre nyomasztó fáradtság és álmosság számlájára írható. Sebaj, B-terv, a Dornyai turistaút sárga sávja csak meglesz. Duónkhoz csatlakozott két 100-as távot teljesítõ fiatal, és nagy nehézségek árán felleltük a sápatag sárgát, de sok örömünk nem volt benne… Azt gondoltam volna, hogy egy mostanság, túramozgalom keretein belül használt útvonal picivel jobb állapotban lesz, de a kevés jelzés is hamar elfogyott és egy harmatos mezõn találjuk magunk – út sehol… Nincs más választás, kiverekedjük magunk a murvára és lebotorkálunk a pontra.


 


Az álmosság nagy úr, egyre nehezebb az elõrehaladás, a cserecipõm is rossz választásnak bizonyult, vízhólyagok hatása emeli a murvás út nyújtotta örömök élvezeti értékét. Itt érzem, hogy nehéz lesz a vége. Az erõmmel jól gazdálkodtam, erõnléti problémák nincsenek, de a fenti két tényezõ alaposan csökkenti a sebességet. Társam a fõrendezõvel való diskurzusból megtudta, hogy a ponton paprikás krumpli fog várni – én nem akarom egyelõre elhinni, de plusz motiváció. Nehezen érjük el a pontot, az óra picivel fél kettõ elött jár, megszenvedtünk ezzel az etappal – az idõeredmény is ezt támasztja alá.  Kedves pontõrök fogadnak, és lám, tényleg van étel, bár igencsak korlátozott mennyiségben. Kis tányékával jut mindenkinek, kérnék még, de spórolni kell a következõknek (nem sok maradt így sem az apró bográcsban). Társam viszont felajánlja az adagját, örömmel elfogyasztom. Iszonyat nehéz a továbbindulás, robotmozgás… A két százas utitárs kiszáll, elbúcsúzunk tõlük. Az üzemi hõmérséklet elérése után csendben kelünk át a kihalt Bakonybélen. Társam rossz irányba indulna, de nagy nehezen sikerül meggyõznöm, érdemes velem tartania. Lassan elérjük a mûutat, melyen a sárga sáv halad. Iszonyat fekete folt, csak botorkálok félálomban, az amúgy nappal hangulatos erdõkkel és sziklaképzõdményekkel övezett, látványos szakaszon. A sárga kör leágazasánál mondom társamnak, menjen nyugodtan a saját tempójában, én elterülök az aszfalton, és pihenek pár percet.


 


A csillagos eget kémlelem, jól esik kicsit mozdulatlanul, vízszintesen és tökéletes erdei csendben feküdni. Néhány perc relaxációt követõen indulok tovább – mielõtt elaludnék - a kör jelzés igencsak gidres-gödrös, méretes pocsolyákkal tûzdelt akadálypályáján. Az elõrejutás nehézkes, lassan araszolok a pontig. Ott viszont meglepetésemre utólérem kollegámat, aki indul tovább kisvártatva. Az esti emelkedett hangulat persze már alábbhagyott, egy kedves hölgy pecsétel, a többiek egy része erre-arra a földön elterülve horpaszt.  A zöld sávon folytatom az utat az erdészeti mûúton Porva felé. Lassan világosodni kezd, mire Ménesjáráspusztára érek, lámpára már egyáltalán nincs szükség. Az aszfaltról letérve széles traktorúton haladok a falu felé, ami messzirõl hívogat, különösen a faluszéli focipálya. Az álmosság még mindig gyötör, kissé kómásan araszolok.


 


A falu csendes, egy pillanatnyi lélegzetvétel erejéig állok meg a központban. Haladni kell és még ilyen kényelmes tempóban is reális esély van 24 órán belül beérkezni. Természetesen az éjjeli bealvás folytán napközbeni merészebb idõterveimet finomítanom kellett… J Térképezek, osztok-szorzok és a falu határában a zöld jelzés igen barátságtalan, kopár emelkedõjét a sárga jelzés tán kicsivel hosszabb, de minden bizonnyal kellemesebb útvonalára cserélem – utólag a dolgokat értékelve, nem biztos, hogy okosan… A sárga jelzés komótosan kerüli a Hátsó-irtás hegyet és igencsak ritkásan van felfestve, az éjjeli tapasztalatok alapján balga döntés volt az ezen haladás gondolata. A út mindenesetre valószínûsíthetõen kellemesebb, a hegy oldalában jobbról erdõ kísér, a kanyar után pedig széles patakvölgyben haladok, a túloldalon legelõk. Jelzés kevés van, igaz nemigen lehet eltéveszteni az utat.


 


A sárga kereszt leágazását is csak térképi megerõsítéssel találom meg, jócskán késõbb látok jelet a domboldalban – igen, a mászást nem úsztam meg és hasonló gabonatábla közepére jutok a dombtetõn, mint amit el akartam kerülni. Az út a jelzéssel eltûnik, egy traktornyom van csupán, az is rossz irányba indul. Itt kezd fõni a fejem a rossz döntés végett, de sebaj, elõ a térképpel és megcélzom az erdõt, ahol a jelet vélem haladni. Cirka 2-300 m bolyongást követõen meglelem a keresztet, amin nincs más feladatom, mint lecsorogni a vasútállomásra. Ott isznyat mennyiségû szétdobált szemét fogad, szemeteseket borogattak jólelkû és mérhetetlen szépérzékkel megáldott ”emberek”. A pont önkiszolgáló, zacskóban találom a mesenyomdát.


 


Innen már csak öt km, olykor belekocogva, ütemesen haladok a végkifejlet felé. Lassan kezdek magamhoz térni, de most már késõ, a sarkaim és a kislábujjaim nagyon sajognak az emberes vízhólyagok miatt. A szépalmai cipõ visszacserélõ akció nemigen segített már. A völgy észak felé haladva szûkül és a murvás úton való haladás monotóniáját feledteti a látványos vasúti tereptágyak látványa. Hiába, ez az ország egyik legszebb vasútvonala, amely érthetetlen módon folyton a túlélésért küzd… A patakátkelésekkel nem foglalkozom, a lábamnak már úgyis mindegy, víz/km egyaránt kevés van már hárta, így átgázolok. Rövidesen megpillantom Vinye szélsõ házait, kimászok a patakvölgybõl, pár lépés és begaloppozok a célba, ahol Zoliék örömmel fogadnak.


 


Az óra 7:15-öt mutat, épphogy, de sikerült egy napon belül abszolválni a távot. Fizikálisan jól bírtam, csak a Hajag környékén rámtört álmosság és a vízhólyagok gyötörtek. (el kellene már gondolkodni a Saucony márka leváltásán…) A kínált elemózsiából keveset fogyasztok, pár úti tapasztalatot megosztok a rendezökkel. Kollegám nemrég indult haza, én egy 10-15 perc üldögélés után követem példáját.


 


Pár dolgot a túráról, a rendezésrõl. A túra alapvetõen kerékparosok rendezvénye. A sors fintoraként gyalogos rendezvényként került mégis megrendezésre. A nevezési díj igen alacsony volt, az ellátás ennek megfelelõen spártai, bár a paprikás krumplival és a csokikkal a várakozásokat messze felülmúlták a rendezõk. Mindemellett külön megsüvegelendõ, hogy a bevételt jótékony célra ajánlották fel! A leírás terepi munka eredménye, igaz sokszor nem kellett elõvenni, mert többnyire egyértelmûen követhetõ útvonalakon és jelzéseken vezetett. Ahol pedig szükség volt rá, véleményem szerint kiválóan segített. A pontõrök gondosan tették dolgukat, egyedül Kisszépalmapusztán éreztem úgy, mintha valami rossz helyre csöppentem volna. A távadatok rendben voltak, a füzet elkészítése is sok munkát igényelt. Alapvetõen elégedetten távoztam a túráról, szép helyeken jártam, gyakorlatilag a komplett központi Bakonyt bebaragoltam egy nap leforgása alatt. Javaslom a rendezõknek, ha a jövõben újra belevágnak a dologba, ne a Márta 115 hétvégéjére tegyék a túrát, akkor minden bizonnyal nem csak néhány kalandvágyó gyalogos túrázó vetõdik majd el erre a kellemes rendezvényre.
 
 
túra éve: 2009
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20092009.01.05 13:59:24
A 2008-as év nem annyira a teljesítménytúrákról szólt nálam, inkább csemegéztem a kihívást jelentõ, vissza nem térõ alkalmak között.

Teljesített túrák:

Téli Mecsek 30, Népek Tavasza 42 terepfutó, Ultramonoton Ultramaraton, Rákóczi 150, Via Dolorosa 115, Meteor 50, Írottkõ 70, Piros 85, Hegedûs Róbert Emléktúra.

Összesen 9 túra, ~705 km, ~25000 m szint, átlag: 78 km.

Feladás: BHMTCS (iszonyatos hideg volt és a Csanya brigád túl gyors volt a hóban nekem...)

Ha... : Iszinik (az elõzõ napi térdinjekció után nem volt kedvem...)

Bejárásként teljesítettem az LeFaGySz 55 (Mecsek), a Papi Pipa 30, az Esztergom 40 és a Táncsics 50 útvonalait.

Ezeken kívül belevetettem magam a kéktúrázásba és egyéb mozgalmakba, a termés:

OKT teljesítve (4397; idén 17 szakasz) + a hozzá kapcsolódó "részmozgalmak" (Mátra-Bükk útjain, Dorogtól-Nógrádig, Veszprém Megyei Kéktúra, Nógrád Megye Természetjárója), Portyázások Magyarország jellemzõ..., Zselici Túrázó, Nógrádi Várak, Karancs-Medves csúcsai, Honfoglalás Emlékezete (bronz, ezüst, arany), a DDK-ból idén ~ 150 km, PMP-bõl ~ 100 km.

Mindenkinek túrákban gazdag és sérülésmentes újévet kívánok!
 
 
túra éve: 2008
Együtt a Magyar Családokért / Összefogás tt. a Mátrában / Via DolorosaTúra éve: 20082008.08.03 14:47:50
Via Dolorosa 115

2008. július 6-a, vasárnap, koradélután, Szeged, Magyarország, Európa, Föld, ...
Hazaérkezés Sárospatakról, és vízhólyagokat operálok, négy emberes példányt a lábujjaimról. „Nem lesz ez jó, nem lesz ez jó…” csóválom a fejem, persze másik énem ugyanakkor nyugtatgat, hogy „Csak meggyógyul addig…”

Ez a közjáték volt a mátrai 115-ösre, idei hatodik teljesítménytúrámra való felkészülés elsõ fázisa, megszabadulni pár csepp, de annál kellemetlenebb víztõl. Két hét regeneráció, mindenféle felesleges mozdulatsorozat mellõzése. Közeledik a nagy nap, péntek reggel indulás Budapest felé. Kis „városnézés” után még az igazi délutáni csúcs elõtt bepattanok a kocsiba és irány Markaz, ahová a gyöngyösi gazdaságos hipermarketen keresztül vezet az út. Túl korán érek oda, nemigen van még ott senki. Szerencsére azért Szabó Józsi igen, váltunk néhány szót. Lassan azért szállingózni kezdenek a bátor népek, nevezni is lehet kis idõ múlva, az iskola füves udvarán a szép kilátásban gyönyörködve átolvasom újra a már ismert itinert. „Nem adjuk ám könnyen magunkat, meg fogsz alaposan szenvedni…”, mintha ilyeneket sugallna a falut északi irányból oltalmába vevõ hegyvonulat.

Végre találkozom régi ismerõssel, Vései Attilát üdvözlöm és társával hármasban meglátogatjuk a közeli vendéglátóhely teraszát. Jót beszélgetünk, gyülekeznek a még jókedvû, kalandra kész túrázók, de menni kell, hamar lesz reggel. A tornaterem elõtt Sütõ Lacival is végre összefutok, ha sikerül együtt próbáljuk lenyomni a távot. Nem társalgunk sokáig, vár a sátram és a hálózsák.

2008. július 19, reggel 5:30, Markaz, Magyarország, Európa, Föld, ...
Csörög az ébresztõ, közeleg az indulás. Nehezen kecmergek ki az „ágyból”, letusolok, össze-vissza kapkodok, nem tudom mi is szükséges még, csak semmi ki ne maradjon. Reggelizni nemigen marad idõ a töszörgés miatt, kissé meglepõdök, mikor a nagy nehezen elkészített depós zacskóimmal betoppanok a túrázók zsongásától zajos iskola menzájára. A depós célállomások változtak, Hidegkút helyett Mátrakeresztesre és Veronika-rétre szállítanak technikai problémák miatt. Osztok-szorzok, átcsoportosítok, enni persze végképp nem marad idõ. Két rohanás közben odanyomok két cuppanóst Vándorköszinek, majd kisvártatva azon kapom magam, hogy Lacival és a többi gyorsléptûvel együtt szaladunk hét óra után Markaz fõutcáján.

A faluból kiérve a parlagon hagyott, sziklás legelõn nehezen találja a csapat a követendõ utat, végül jobbra-balra a még kissé nedves fûben kígyózva csak megtalálják az elöl haladók az áhított szekérutat. Viszont áhítozás közben nem ilyen ragadós sárról ábrándoztam, kezdenek a két héttel ezelõtti emlékek újra testet ölteni. A rendezõség szerint fent a hegyekben nincs számottevõ sár, remélem ezek tények és nem csak bíztató szavak. A vár felé egyre hangulatosabb erdõbe érünk, váltunk néhány szót Fridmannal, utána már nemigen találkozunk, csak a hírével. A vár a jutalompecsét és az ellenõrzõ kód mellett kitartásunkért megkapó, a hegység tömbje irányába tekintõ panorámával fizet. Szívesen idõznék, de most nem lehet. Laci szerelvényt igazít, és mászunk tovább a „Mátrabérc” irányában.

Folytatódik az emelkedés, helyenként meredek, de nem különösebben nehéz ösvényen jobbról kerülve a Hegyes-tetõt. Az idõ kiválónak ígérkezik, nem lesz túl meleg és csapadék sem valószínû, egyszóval kiváló kirándulóidõ. Beszélgetünk, van mirõl, nemigen találkoztunk mostanság. Hamarosan pici lejtõ alján megpillantjuk a Mária-képesfa pontõreit, akikkel elõzõ napon a búfelejtõben is összefutottunk. A párocska férfitagja meg is jegyzi, „…végre ismerõs arcok…”. Õk másnap délutánig ott szobrozhatnak, mint megtudom, meg is süvegelem õket, mondván, õk az igazi hõsei ennek a túrának. Innentõl enyhén emelkedõ, ritkás erdõben érjük el a Markazi-kapuhoz vezetõ dózerutat. Sár szerencsére mértékkel van, kis kocogással hamar keresztezzük a kerítést is. Itt gondjaink támadnak, keressük az országos kék megfelelõ ágát. Pár méterre továbbhaladva az úton jobbra mutató jelzés megtréfál minket. Laci gondolkozik, én csak ellenkezõ irányból jártam erre egy-két alkalommal. Elindulunk a szintben kanyargó, az iránytû szerint nagyjából megfelelõ irányba haladó hangulatos ösvényen. Lacit meg is nyugtatom, az irány frankó, ne idegeskedjen. Belekocogok, de pár méter után leizzadok, mivel egy sárga sáv „állja utamat”… Egy gyors pillantás a térképre, akkor konstatálom, tulajdonképpen a túra hivatalos útvonalán vagyunk, de errefelé ellenkezõ irányban kell majd jönni, csak mintegy 90 km-rel késõbb… Nem gyõzök bocsánatot kérni Lacitól, amiért idõnek elõtte indítottam csúcstámadást a Sas-hegy meghódítására, begyújtjuk a rakétákat és vissza az elágazáshoz. Ott Laci mérgében a zöldet is kéknek látja (nem csodálom), elindulunk lefelé, de a nagy dózisban érkezõ túrázók felvilágosítanak, hogy élesen vissza a susnyásban folytatódik az út. (Itt egy kicsit hiányoltam az itinerben az utalást a trükkös ösvényre.)

A közjáték után egy fokozattal feljebb kapcsolok, Laci lemarad, gondolom, úgyis utolér, bár nagyon agonizált a hegynek felfelé. Mint kiderült csak a célban látjuk egymást újból. Innentõl kezdõdik a hullámvasutazás a Muflon-tanyát követõen: Nagy-szár-hegy, Cserepes-tetõ, végül az Oroszlánvár már messzirõl eltéveszthetetlenül fenyegetõ csúcsa. Igaz, innen nyugat felõl nem annyira szuszogtató a meghódítása, mint az ellenkezõ irányból, de azért nem elhanyagolható emelkedõ. Egyébként igencsak megtévesztõ ez a keleti gerinc, mert az ember fia azt hinné, hogy szépen lassan ereszkedünk lefelé, de ez ilyen formában nem igaz. Jó nagy, igaz, kelet felé haladva egyre alacsonyabb huplikat kell leküzdenie a túrázónak. Az utolsó komoly bucka a már említett hegy volt, amelyen már jóformán csak a szakavatottak ismerhetik fel az egykori vár nyomait. Térdgyilkos, de szerencsére nem túl hosszú ereszkedés végén a Domoszlói-kapuban elõbukkannak némi emlékek, hol is lehetek. A Jagus mászása és bozótharc közben visszatekintve diadalittasan tekintek az Oroszlánvár jellegzetes kúpjára. Igaz a nagy „rohanás” közepette nem vagyok teljesen biztos, hogy az volt-e... Újdonsült útitársaimtól, akikkel a Markazi-kapu óta kerülgettük egymást (Csaba és Attila, remélem jól emlékszem a nevükre), érdeklõdök, hogy ugye az volt a vár? Nem tudják õk sem, de a GPS rövidesen megerõsít. Ezúton kiderül, hogy a feltételes pont sem „üzemelt”.

Lassan elérjük egy kis lejtõn gurulás végén a kék kör jelzést. Most kevésbé tûnt nehéznek ez a „Mátrabérc”, mint tavaly, amikor ellenkezõ irányból az országos kék ösvényt koptattam. A körön nem kell sokat szaladni, amíg elérjük a kissé eldugott Csurgó-kutat, ahol szörp és pezsgõtabletta vár Nád Béla társaságában. Az izomfáradtságra való tekintettel inkább magnéziumot fogyasztok, de lecsúszik egy pohárral tisztán is a friss forrásvízbõl. Kis pihegés után indulni kell, de alig kaptuk fel a nyúlcipõket, máris fékezni kell, mert feltételes pontba botlunk, igaz idõnek elõtte, mert a pontõr a résztvevõk éberségi tartalékait kímélve a kék egy trükkös visszakanyarjához ült le és nem a sárga hasonlóan cseles becsatlakozásához. Vágtatunk, kanyargunk többnyire lefelé, míg balról egy közeledõ úton kacsintgatni kezdenek a sárga sávok. Csaba menne tovább egyenesen, visszaparancsoljuk, mert a másik ág a nyerõ, azzal lehet a „hegyekbe” újra feljutni. Mivel a GPS-t nem lehet egész úton, fõleg kocogás közben nézni, ez a szituáció még párszor megismétlõdik a következõ kilométereken. A rövidesen balról felbukkanó vadászházrom megerõsít minket a helyes haladási irányról.

Kitartóan emelkedõ, nem túl kellemes, kevesek által járt és ismert utakon haladunk felfelé. A hegy a végén kissé bekeményít, nem esik jól, néha még „belehasít” a fejembe az elõzõ napi sörözés emléke és a napsütés is egyre erõsebb. Csaba mondogatja az erre az etapra rendelt szint penzumból mennyi is van hátra, nem különösebben örülök neki, csak túl akarom élni a kaptatót. Aztán végre meglesz az országos kék és kicsit lehet szusszanni a szintben kanyargó traktorúton. Ez a rész ismerõs is, de a „dézsá vû” érzés nem tart sokáig, balra le kell térni kis emelkedõvel a jelzésfonódásról a Jóidõ-nyaknál, ahol már valóban kezd jó (meleg) idõ lenni. Búcsút intünk a kéknek, de nem végleg, mert a túra folyamán még néhány alkalommal azért randevúzni fogunk. Kicsit magamhoz térek, szaladok lefelé a sárgán szép erdõben. Hát igen, elég nyomasztó számomra, hogy ha kék jelzésen halad a turista gyakorlatilag a Sas-hegyig Sirok felõl, rendõrkordonszerûen elkerített utakon kell végig caplatnia.

Kocogunk a sárgán, de az egyszer csak eltûnik a szemünk elõl. Az út megvan, de a többiek se látták, hol kolbászolt el a jel. Elõ a GPS-szel, ami azt mondja, hogy nagyjából jó helyen vagyunk. Kissé bizonytalanul, egy markáns balos kanyarban, szép szálerdõben sétálunk lefelé, keresve a sárgát, ami jobbról be is csatlakozik kisvártatva. A kellemes szakasz nem tart sokáig, gazos részek jönnek, néha a ketyere segítségére szorulunk az elágazásokban. A friss sárga keresztre lefordulva nem esik jól a várva várt frissítõpont elõtti emelkedõ, de megkönnyebbülve dobok egy balost a hamarosan feltárulkozó aszfaltúton. A többiek kényelmesen sétálnak felfelé, én inkább túl akarok lenni a szakaszon, felfutok a hajdani munkatábor bejáratához, ahol kedves hölgyek pogácsával kínálnak. Amikor meglátom a pogit kissé megijedek, mert tavaly egy túrán kis híján megfulladtam egy hasonló habitusú rokonától, de ez most omlós és rá is küldök pár pohár innivalót. A fiúk is befutnak és kisvártatva együtt indulunk a szomorú emlékeket felidézõ barakk mellett. A piros kereszt újdonsült szakasza, könnyen futható, kellemes útvonalon halad a mûútig, ott viszont lassabb tempóra kell paradox módon váltani, mert jobban emelkedik, mint az ösvény. A turistaház mellett elhaladva nemsokára elérjük a túra elsõ hivatalos, opcionális „nagypistázási” lehetõségét. Úgy döntünk vakmerõen, elég pofás út visz be a bozótba, túl lehet élni, kárpótol ez a rövidítés, hogy a Csiklósd-kútnál a csúcsforgalom miatt elmaradt a pancsolás. Mint kiderült, elég meggondolatlan döntés volt, mert pár lépés után az út eltûnt és csak a masina utasításait követve, az égiek támogatását is élvezve jutottunk ki újra a mûútra. Vajon ezekkel a kitérõkkel milyen célja lehet a turistautakat kijelölõ természetbarátoknak a szivatáson kívül??? Út nincs, vendégmarasztaló bozót viszont embermagasságban…

Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, amikor végre elértük a hangulatos fasorral szegélyezett, „felsõbbrendû” utat, azon egy jobbkanyarral a csevice felé indultunk. Kis futás végén igazi turista happening fogad, mindenféle földi jó, lekváros, zsíros, májkrémes kenyér, szörpök, pezsgõtabletták, stb… A többiekkel ellentétben nem kockáztatom meg a kénes forrásvizet magában. Nehéz továbbindulni a „félcipõs” turisták egyik túrakiindulópontjáról, de vár minket a piros kereszt kellemetlenül emelkedõ aszfaltcsíkja. Nem igazán akaródzik galoppozni, inkább világmegváltó kérdésekben osztjuk meg egymással hasonlóan világmegváltó nézeteinket, miközben lábunk alatt olvad az aszfalt (na nem a gyorsaságtól…). A Parádóhuta elõtti rafinált jelzésváltás megint megtréfálja Csabát, elõ a térképpel és elindulok helyes úton. A többiek egy erdészforma úriembertõl érdeklõdnek a hogyantovábbról és a falu szélén érnek utol az ugyancsak „foglalt” Klarissza csevicénél. A malmozás helyett inkább a közeli kék közkutat választjuk a fürdés színhelyéül, egy helybéli úr jót is mulat rajtunk, aki ugyancsak a kútra tart vízért. Ebben az idõszakban minden lehetõséget, kutat, tisztább patakot megragadok a mosakodásra, jól esik.

A faluból kifelé vezetõ emelkedõn kissé rákapcsolok, társaim lemaradnak, velük is csak a célban látjuk egymást. A település feletti rétre kiérve beugrik az itiner figyelmeztetése, és csak keresztezem a traktorutat. Be az erdõbe és hamarosan egy a szintvonalakat részben követõ, kissé lejtõ úton kocogok a 24-es számú fõút irányába. Az erdõ csodálatos, talán az egyik legszebb szakasza a túrának az árnyas bükkösben kanyargó út. Az itinerben említett kilátásból inkább csak lobfakadás elõtt részesül az erdõt járó, de azért sejteti magát a Mátra központi tömege. Majd hirtelen le balra, egy meredek gatyafékes ösvénnyel vág le a sárga sáv a fõútra. Innen megint opcionális volt az útvonal, a kalandturisták/jelzéskövetõk/életüket féltõk (kinek melyik tetszik) felmehettek a Széchenyi-hegyre, de hivatalosan a motorosoktól zajos fõúton kellett egy kilométert sompolyogni. Én ezt választom, és alaposan meghúzom rongyos életemet féltve az aszfaltos részt. Megkönnyebbülve térek le Parádsasvár felé, ahol egy panzió mellett szürcsölöm rövidesen a limonádét. A Sport szeletet nem bírom teljesen letolni, nem esik jól, próbálom a csak cukros édességeket kerülni a túra napján. Lassan elhaladok az üveggyár szebb napokat is megélt épülete mellett és az utca hirtelen kis ösvénnyé válik. Ezennel megkezdõdik a Lipótok meghódítása és a három, egymást követõ embert próbáló emelkedõvel jellemezhetõ etap. Az elején még könnyû, a Mogyorós-völgyben lopjuk a szintet, aztán csúcstámadás! A leírással ellentétben nem annyira a kissé meredek emelkedõ a legnehezebb, hanem azok a barátságtalan vízmosások, amelyekben vezet az ösvény. Csodálkozom is, hogy ez nem is annyira combos kaptató, mint amire számítottam. Elérem a dózerutat és rákukkantok az itinerre: „rövid, de brutális emelkedõ…” Hát az is volt! A pulzusom rekordokat dönt, keresem a kopár, sziklás hegyoldalban a kapaszkodókat, merre is könnyebb az elõrehaladás. A fáradtságra gyógyírt az északi irányba tárulkozó, fenséges panoráma jelent, pihegés közben, vissza-visszatekintek. Most már a raguleves tartja bennem a lelket.

A nem is annyira rövid felfelé kúszást követõen egy, a gerincen az erdõbe bevágó jobbos kanyarral menekül meg a turista a további gyötrelmektõl. Innentõl már igencsak lankás az út, de emelkedni kell tovább, mert az ország egyik legnagyobb csúcsát kell azért megmászni. Bele-belekocogok és jó hangulatban, erõben és szép erdõkben érem el Galyatetõ parkolóját, ahol többen már piknikeznek. Kettõ óra múlt, jók az esélyek a világosban Szurdokpüspökibe érkezésre. A leves finom, de tûzforró, elfújogatom egy darabig. A csirkealkatrészeket inkább hagyom, közben bíztatnak, hogy az elfogyasztott magnézium felszívódását elõsegíti egy kis söröcske. Gondolkozom is, de a Péter-hegyese alatti vendéglátóipari egység kissé zsúfolt, inkább a mellette lévõ kút alá dugom a fejem, hátha az is hasonló katarzissal szolgál, mint a B6. A kilátót most kihagyom, mert le kell csorogni Mátraalmásra csak azért, hogy újra felmászhassunk ide, na meg persze a hírhedt Galyavár kedvéért… Kis térképezés a torony mellett, és hasítok, hogy magamévá tegyem a piros sávot, ami levisz a faluba. Az elágazás eltéveszthetetlen, a fán pirossal még egy „Almás” felirat is díszeleg. Gond egy szál se lehet, gondolom és ugyanilyen lendülettel az útba esõ dózerúton el is viharzok egyenesen. Pár száz méter után bevillan, hogy a leírásban ilyen nem szerepel, gyors helyzetfelmérés és máris meglátom a kissé eldugott leágazást az erdõbe.

Szinte észrevétlenül eltelik ez a szakasz, már látszanak a falu épületei, a kissé bizonytalan kereszten pedig beérek Almásra. Ott a díszkútnál vár a szokásos pezsgõtabletta adagom, tán az életben összességében nem ittam meg annyi ilyen mûitalt, mint aznap. Újabb fürdés a közkút alatt, ami inkább csak pszichés jellegû segítség, mert egyáltalán nincs hõség. Búcsút intek a pontõr srácnak és szemezek a veszedelmesen felém magasodó csúccsal. Kisvártatva lelki felkészülésem kiabálás zavarja meg, a pontõr szalad utánam, kérdezi, lepecsételte-e a lapomat. Papír elõ, pecsét megvan, köszönet az aggodalomért. Tehát hol is hagytam abban a gondolatokat? Igen, a Galyavár… Nyugtatgatom magam, a látszat csal, nem is olyan magas ez a hegy, meg másztam meg ezt már korábban is és egyben maradtam. A hegy itt is, akárcsak a Lipótnál, hirtelen emberes emelkedõbe vált, gyök kettõvel araszolok fújtatva a sziklás ösvényen. Erõt ad, hogy egy fiatalokból álló társaság elõttem nagy hanggal és látványosan szenved, le kell õket elõzni, de gyorsan! Na nem volt nehéz feladat, de csúcsig elérni igen, mert nem adja könnyen magát, egy-két buckát abszolválni kell a tetejéig, helyenként alpin stílusban. A földsáncon ellenõrzõ kódot fényképezek, majd alig emelkedõ erdei ösvényen kanyarogva érem el az országos kéket jelzõ, ízléses táblát. Meglepetésemre a központi és a nyugati Mátrában elég sok ilyen, az erdõt járót segítõ alkalmatossággal találkoztam. Isten óvja õket a vandáloktól! Innentõl az obszervatóriumba vezetõ autóút zajától övezve trappolok be kapunál található pontig, ahol a már elmaradhatatlan Mg adagomat borítom magamba.

Ismerõs szakasz következik, többször volt szerencsém Mátraszentlászlóban idõznöm, többször sétáltam errefelé. Úgy tervezem, Ágasvárig megfutom az etapot, amennyire csak lehet. Következnek a falvak, László, majd István, most csak átsuhanok rajtuk, vár az Ágasvár. Jobban örültem volna, ha a Vörös-kõ felé vezet a hivatalos út, de ez van. A faluból kifelé vezetõ, helyenként szép kilátást nyújtó traktorúton pocsolyakerülgetés közben egyszercsak a „Mi autónk” elõz meg, amibõl kisvártatva Nád Béla és Szabó Józsi pattan ki, mert a jármûvet nem épp terepi feladatok ellátására tervezték. Béla érdeklõdik, van-e lámpám nála, a nemleges válasz után haladok tovább. A csúcsra vezetõ háromszög jel leágazására nemigen emlékszem, óvatosan kell bánni a sebességgel. A jelzésváltásig hosszabb az út, mint emlékeztem, elõkapom a térképet és kissé megnyugodva süllyesztem el újra a zsebemben. A csúcsjelzére rátérve a keskeny gerincen kell andalogni, és volt olyan pillanat, amikor már fent gondoltam magam. Végül egy szép formájú kúp körvonalai bontakoznak ki elõttem, „na még egy kis mászás…” Nem esik jól, komoly holtpont kerülget, álmossággal karöltve a lábaim nem akarnak egyszerûen engedelmeskedni. Hihetetlen erõtlennek érzem magam, de a rossz érzés egy csapásra elmúlik az utánozhatatlan kilátás és a pecsét láttám.

Innen egy jó tempós rész következik, örülök is, bár a tempót mérsékelem egy jéghideg kóla kedvéért a turistaháznál. Hamar elérem a Csörgõ-patak völgyét, jó iramban haladok Mátrakeresztes felé. A falu határában a jel eltûnik, én persze rossz irányba indulok, kis térképezéssel beállok a helyes irányba. Közben tõlem érdeklõdnek autósok, hogy hol is van ez meg az az utca. Közlöm velük, hogy épp nálam is az eltévedés ténye áll fent és sok szerencsét kívánok nekik a kereséshez. Kisvártatva megvan a piros és a frissítõ pont finom kenyerekkel és szörpökkel, magnéziummal. A kiküldött izoitalom is annak rendje és módja szerint ott hever a csomagok között. Minden OK, fél hat, kilencig bõven odaérek. Pihenek egy adagot és tanulmányozom a kissé kacifántosa sikerült leírást a patakátkeléssel kapcsolatban. A lányokat megkérdem, mi is a teendõm, nem is olyan bonyolult, bár a patak utáni dzsungelharc nélkül el tudtam volna képzelni az életem.

A Múzsla! A „szent hegy”, sokan nem szeretik, pedig szerintem kellõen tisztelve, türelemmel nem olyan nagy falat a leküzdése. Ilyen pozitív gondolatokkal vágtam neki a ~12 km-es útnak a túra fordítópontjáig. A Múzsláig nincs komoly emelkedõ, de piszkosul kanyarog és folyamatosan felfelé kell haladni. Jó iramban érem el a Nyikom-nyerget, intek a zöld keresztnek, hogy majd máskor és végvágott területen szintben kanyargok egészen az Ólom-hegy alatti gazos leágazóig. Nincs is már olyan messze, ezt gondolná a felelõtlen természetjáró, így a végén már én is. A háromszög jelzések érkeztével tudatosult bennem igazán, hogy most már tényleg közel kell, hogy legyek és kisvártatva kísértetiesen hasonlóan tárult elém a Múzsla kúpja, mint néhány kilométerrel korábban az Ágasvár. Feltételes pont nem volt útközben, azért biztonság kedvéért lefényképezem a csúcskövet és néhány méterrel odébb egy fa tövében szerelvényt igazítok. Sajnos az alig használt cipõm jobb talpbetétje felmondta a szolgálatot és elcsúszkál, így erõsen irritálja az amúgy is gyógyulófélben lévõ lábujjaimat. Tetézve mindezt a térproblémáimmal, kellemes életérzés tölt el.

A hegy lefelé nem kegyelmez, iszonyatosan hosszú és sokszor igen nehezen járható ösvényeken, csapásokon kell haladni és mindig van újabb bucka elõttem. Szerintem sokkal gyilkosabb lefelé várni már a hegy végét, mint felfelé menet a csúcsot. Egyre kevesebb kedvem van kocogni, a lelki gátak mellett a bozót is visszatart. Végre kiérve a falu feletti parlag területre lehangol, hogy még milyen messze is van az. Aztán még kellemetlenebb a Diós-patak völgyébe lecsúszkálni és a mederbõl kikecmeregni. Az eleinte kellemetlen sáros földúton lassan kiérve a hétvégi telkek közé, közeledik a templom, de egy Y elágazásban a jobbos mellett döntök (egy szalag többeket megmentett volna), és lassan a temetõ mellett találom magam. Közben érdeklõdök egy erõsen „ivós” kinézetû alaktól, tudja-e jó úton járok-e az Ivósok Klubja felé. Választ nem kapok, helyette telefonos segítséget kérek Nád Bélától. A kielégítõ, készséges és naprakész válasz után kisvártatva meglelem a pontot, kis többlettávval csillapítva gyógyíthatatlan kilométerhiányomat.

Nyolc órát harangoznak pont, jól esik a dinnye, néhány szeletet be is termelek. A depó itt is a helyén van, de a zacskó tartalmának egy része a földön hever, a Richtofit kenõcsömet sem találom. Mindegy, a lényeg, hogy az izoitalok, a lámpa megérkeztek és a sláger, egy cserecipõ!!! Bosszankodva vetem le a régit és csomagolom be, reménykedve szenvedéseimet tán kissé enyhíti. Közel húsz perces tollászkodás után nehezen meghozom a nagy döntést: elindulok. A piros csatlakozásáig ugyanazon a szörnyû földúton kell haladni, most se találkozom senkivel. Kissé aggódva gondolok az éjszakai szakaszra, de talán az egyedüllét ébren tart. A zöld a leírásnak megfelelõen kétszer keresztezi a patakot és nemsokára elérkezem a második „nagypistázáshoz”, itt úgy döntök, GPS hiányában maradok az úton. „Menjen végig a jelzésen az, aki kitalálta, hogy egy néhány száz méterre be kell vinni a dzsungelbe, hogy ugyanarra a traktorútra térjen vissza…” dohogok. Az erdõszélen menetrend szerint megérkezik jobbról a zöld. Ezen a részen eseménytelen, dombsági jellegû tájon kanyargunk, helyenként kilátás nyílik a leendõ ellenfél a János (vára) felé. Nem tûnik valami veszélyesnek, de a leírás alapján nem szabad könnyelmûen venni. Megjelennek az elsõ szalagok, kezdõdnek a „Fedezd fel a DNy-i Mátrát” mozgalom elsõ megpróbáltatásai. Életemben nem jártam még a közelben sem, érdekes lesz egybõl éjjel egyedül megismerni.

A Rédei-Nagy-patak felé már belekóstolok az „úttalan utak” rejtelmeibe, vannak szép, harmatos fûvel benõtt szakaszok, nagy örömömre. A patakvölgybe leérve kell felkapcsolni a lámpát, a jelzésváltást követõen az átkelés kalandosra sikerül, majdnem belehasalok a vízbe. A túlélés örömének lendülete tovább visz és tovább megyek a patakmederben, de leesik, hogy „gekkómódon” kell egybõl a hegyre felkúszni. Visszafordulok, mint még kb. százszor az éjszaka folyamán és keresem a jelzést, mert utat úgyis felesleges. Szerencsére a sárga kereszt és zöld négyzet jelek ezen a szakaszon szépen felújítottak, a körülményeket leszámítva jól követhetõek… nappal. Egyáltalán nem veszélytelen keskeny nyomon felszerpentinezek a nem éppen magas hegyre és kezdõdik az „itt a jelzés, hol a jelzés” játék. Szalagok is segítik a haladást, de sokszor mintha nappali látási viszonyoknak megfelelõen lettek volna kiakasztva. Sok helyütt fogalmam sincs merre kell menni, a lámpám folyamatos „Boost”-oltatása nem tesz jót az elemek élettartamának. Sokszor az se segít. Vannak részek, ahol percekig kódorgok a gazban, bozótban a jelek/szalagok után kutatva. Ez nagyon lelassít és szellemileg fáraszt. Össze-vissza botladozás után egy tisztább elágazásban a zöld négyzet balra parancsol és hasonlóan izgalmas utakon koptatom a sokszor csak a fákon és a térképen létezõ „turistaösvényt”.

Nagy megkönnyebbülés a sárga sáv elérése és a kellemes, széles traktorúton való haladás. Igen, végre lehet haladni! Persze nem sokáig, mert kétszer is próbára teszi az útvonal az idegeket. Elõször csak egy átkötés két út között a susnya, de utána egy komolyabb emelkedõvel megspékelt, bozóttal, kidõlt fákkal tarkított rémálom következik. Ez már végleg kiveri a biztosítékot, teljesen romba dönt. Nemigen tudok már örülni, hogy vége lesz, csak a turistaházat várom, ami csak nem akar elérkezni. Na, egyszer mindennek vége lesz, megpillantom a megkönnyebbülést szolgálni hivatott földút végén a fényeket. Nem káprázik a szemem, tényleg vége! A Szurdokpüspöki lélektani fordulópont után egy újabb fontos méregfogát húztam ki az útvonalnak. A házban gyertyafény pislákol, elõtte „lakodalmas sátor” alatt meglepetésemre Kata fogad. Az óra 22.50-et mutat, nem egész 11 km két és fél óra alatt.... Lerogyok az asztalhoz teljesen kimerülve és éhesen. Gyorsan egy pokrócot kapok a hátamra, teát és finom sajtos, tejfölös tésztát. Nagyon jól esik, bár az elsõ falatokat úgy kell lenyomkodni. Kata bíztat, beszél, viccelõdik. Mennyivel jobban esik ez az étel, mint a Balatonnál anno… Pedig ezt se a nagymama gyúrta kézzel, hanem a kedvesség és a bíztató szavak a kalóriákkal egyetemben másodpercrõl másodpercre adják vissza az erõmet, az életkedvemet.

„Time flies when having fun”, mondja az angol, és instrukciókkal ellátva, jókedvûen hagyom el a bázist 23:15-kor. Nem kérek a pihenésbõl, jobb elõbb a célban lenni. Kis séta és elérem a négy kilométeren át követendõ dózerutat, amelyen jobbra fordulok. Jól esik, hogy ütemesen tudok gyalogolni, de persze minden jónak egyszer vége szakad és álmosodni kezdek. Elõször a Péterke-hegyet jobbról, majd a Tót-hegyest balról kerülöm szintben. A vége kissé kómásra sikerül, de egy kis adrenalin injekció bejátszik, amikor reflektor fénye jelenik meg mögöttem és lassan egy terepjáró erdészekkel/vadászokkal megrakva megáll mellettem. Tavaly voltak kellemetlen tapasztalataim a vadászokkal, így a kérdésre, hogy segíthetnek-e, kérdéssel válaszolok: „Zavarok-e valamit/valakit, mehetek-e tovább???” Miután meggyõzõdtem róla, nem zavarok senkit, az autó elvonul, de a lámpái felfelé kanyarognak jobbra vissza a környezõ hegyen. Megijedek, hogy mászni kell, de az elágazásban a szalag szerencsére szintben irányít tovább. Újra álmosság lesz rajtam úrrá, a Bagolyirtásig terjedõ szakaszból nemigen marad meg semmi, csak az üdülõhely alatti mûút elérésének öröme.

A lámpám a sok reflektorozás végett jelentõsen merült, takarékosabb fokozatra kell kapcsolni általában, jelzi is a jelzõfény. Az aszfalton szaladásról persze már szó sincs, a lámpát leoltva holdvilágban érem el a házak fényeit. A buszmegállót megtalálom, ott balra kellene fordulnom, de van több út is és jel sehol sem, sõt a legvalószínûbb felõl termetes kutyára utaló, mérges ugatás hallatszik. Ennek a fele se tréfa, egy utcával tovább megyek és onnan bulizók csodálkozó tekintete és az elmaradhatatlan piszkálódó megjegyzések közepette találom meg a zöldet. Innen kis bizonytalansággal egy ugrás csak Mátraszentimre, hogy a harmadik mátrai „szent” se maradjon ki a túrán. A szépen kitáblázott piros sáv leágazása után kicsi séta és a temetõnél vár csokival a pontõr. Se közel se távol senki, csak néhány éjszakai 45-ös ment el éppen. Közben a pontõr tájékoztat, hogy a jelzéseket átfestették az utóbbi napokban és a mûút keresztezõdése után egybõl kezdõdik az új verzió szerint a piros kereszt. Ezt úgy látszik nem mindenkivel közölte, mert a falu felõl feltûnnek a 45-ös fiatalok tanácstalanul. A továbbhaladásról érdeklõdnek, a pontõr csak vállat von. Én nem vagyok rest és megkérdezem, merre is kellene tartaniuk, a válasz után felajánlom tartsanak velem.

Hamarosan el is érjük a friss jelet, erdõben kanyargunk jellegtelen utakon, a kis csapat hangja és fényei lassan a sötétség homályába vesznek mögöttem. A sárga kereszt elágazása szépen kitáblázva, és lassan elérem a murvás utat, azon haladok, gondolom a sárga letérése is ugyanígy jelezve lesz. Hirtelen megint szörnyû álmosság ér el. Pár percre le is kell ülnöm, az év egyik legnagyobb „koncertjét” hallgatni. A „Király” nem kímélve magát mindent belead, alapos elõkészületeit már észleltem a turistaház felé tartva és a jelzetlen dózerúton. Egy kerítés mellett haladok, egy ideje nincs jel, de elõtte se igen volt. Félálomban gyalogolok már egy ideje, amikor hirtelen belém hasít a felismerés: valószínûleg túlmentem a leágazáson… Ekkor magamhoz térek és kezdek visszafutni. Nem keveset jöhettem el, becslésem szerint vagy másfél kilométert, amit oda-vissza meg kell tenni… Minden kis csapást megvizsgálok most már jobbra és egy leágazásban a bozótban meg is lelem az igencsak sápadt sárgát. Egy szalag ide is elfért volna és egy kicsivel több terepi információval felturbózott leírás. Na mindegy, ez akkor is a saját hibám. Szitkozódok magamban, akarok épp betérni az erdõbe, amikor fentrõl egy lámpa közeledik. Megvárom, rákiáltok, hát Tóth Gyuri az. Õ sincs épp a toppon, együtt indulunk tovább a sárga négyzet leágazását keresni. Hirtelen lámpák jönnek szembe, a srácok keresik a jelet. Kavargunk, nem találjuk, de túl korán kezdtük, mert egy szépen felfestett elágazásban indulhatunk a Mátrarvasút lajosházi végállomása felé. A lejtõt letudva a ponton dinnyével várnak, két szelet rendel és indulás. A fiúk már megzakkantak, hosszabb pihenõt tartanak, Gyurival vágunk neki a négyzet kalandos, Mátraházáig tartó kacskaringózásának. Az út bekeményít, igaz, van is miért, mert a Kékesig tartó mintegy hét kilométeren 750 m szintet kell ledolgozni.

Gyuri mondja, menjek, neki a talpa sajog megint. Így egyedül vágok neki a kellemetlen sziklás emelkedõnek. Állandóan orra akarok bukni, szentségelek keményen. Az út jobbra-balra kanyarog, egyszer csak egy letörlõzött jelet találok… Vissza és nem sokkal késõbb tudatosul bennem, hogy csak a Bükkfa-kút kedvéért csináltak egy kis kitérõt a jelen. A bosszantó kavargás végén már a helyes úton utolér egy 45-ös srác, akivel a képesfáig kerülgetjük egymást. Erõsen pitymallik, az üdülõközpontba érve végleg el lehet rakni a lámpákat, de nem úgy ahogy én tettem a Veronika-rétre érve, ahol a vajas kenyér majszolása közben teljesen elfelejtem. Csak a sípálya felénél jut eszembe a dolog, de gondolom, hogy a depómmal (nem volt kedvem hozzá se nyúlni) együtt csak behozzák. Araszolok felfelé, már megint a „mindenlépésmérföldkõ” érzés kezd elhatalmasodni rajtam. Fáj a talpam, különösen a lábujjaim, a lejtõkön a nyikorgó térdem jelez tisztességgel. Az emelkedõk jobban esnek, így az ország tetejét is könnyebben hódítom meg, mint hagyom el.

A csúcson kellemetlen szél, pillantás a csúcskõre és spuri lefelé a hegytetõ alatti szélvédett erdõbe. A lakott területet elhagyva kis technikai szünetet tarok, a srác megint utolér, mint már néhányszor. Ennek örömére felajánlom neki az egyik doboz izoitalomat, hogy igya meg, ne kelljen cipelnem. Sajnos nincs rá szüksége így „hármasban” sántikálok a Sas-hegy oldalában. Aztán hirtelen szélvészként elviharzik mellettem egy 115-ös túratárs. Csodálkozom, mondja már felébredt…Lassan elérem a reggel már meglátogatott sárgát, mennyivel jobb érzés volt most találkozni vele… Akárcsak a Markazi-kapu kerítését, ahonnan a jól ismert úton ereszkedek a képesfáig, ahol a pontõrök rendületlenül bélyegeznek. Onnan már csak le kell csorogni a faluba, még 4,5 km! Azért nem olyan egyszerû a dolog, mert helyenként nyaktörõ köves ösvényen kell haladni a vadászházig. Pár lépés és már látszik Markaz, kiérek a falu feletti kopár területre. Össze-vissza futó, kis utakon kell megtalálni a helyes utat, nem is sikerül, mert eggyel odébb érek a temetõ felett futó aszfaltútra. A szenvedés az utolsókat rúgja, innen besprintelek egészen a rajtoltató asztalig. Az óra 7:30-at mutat.

Egyelõre nem tudok örülni a dolognak, csak megkönnyebbülést érzek, elõbb fürdés utána rizses lecsó és pihegés a sátorban. A zuhanyzóban persze még lihegek egy darabot tusolás után, érkeznek a többiek is, Attilával és Gyurival beszélgetünk a túra és a rendezés dolgairól, amelyrõl megint csak írnék néhány sort.

Újabb kemény és hosszú túra, újabb kihívás nemcsak nekünk, hanem a rendezõknek is. Az útvonal alaposan kivesézte a Mátrát, nem sok olyan szeglete volt, ahova nem jutottunk el. Sok volt a kevésbé ismert rész azok minden elõnyével (felfedezés) és hátrányával (alig járt, benõtt utak, már ahol voltak egyáltalán). A leírás a túra inkább elsõ részében mûködött kifogástalanul szerintem, az éjszakai szakaszon több helyen szükségesnek tartottam volna kissé informatívabb itinert a távadatok szövegbe öltésén kívül. Sajnos nem mindenki ismeri ezt a részt. A szalagozás sokat segített, de a János-vára környékén lehetett volna kicsivel többet kipakolni, mert út híján nehezebb a továbbhaladás irányát megsaccolni. Mindezekkel a lehet, hogy csak számomra fellépõ hiányosságokkal együtt is szép leírást sikerült összehozni és a szalagozásra se lehet nagy panasz. A távadatok fáradtságos terepi méréssel hitelesített adatok. A szolgáltatás kommentár nélkül: út közben két helyen fõtt étel + a célban, három helyen hideg étel, két helyen dinnye, vagy tucatnyi helyen ital, szinte mindenhol pezsgõtabletta és/vagy szörp, kedves, segítõkész pontõrök, kedves szavak, stb. Mi kell más egy jó túrához??? A díjazás is elsõrangú, jelvény, érem és póló. A külön erre a túrára készült "áfás bélyegzõk" megint csak a kellemes pozitívumok listáját gyarapítják.

Egyszóval megint egy példás, már a szigethalmiak védjegyévé vált nehézségû és ellátású túra volt az idei Via Dolorosa. Köszönet illet minden, a rendezésben bármilyen módon részt vevõ egyesületi és pártoló tagot, kiváló munkát végeztek, bártan mondhatom ezt gondolom valamennyi résztvevõ nevében! Magyarán nagy gratuláció (különösen a hosszú távot) a teljesítõknek és a rendezõknek!!!
 
 
RákócziTúra éve: 20082008.07.12 16:25:01
Rákóczi 150, avagy a zempléni túlélõtúra

Két éve, amikor nagy szenvedések árán sikerült a 110-es távot abszolválni, fogadkoztam, nem jövök erre a túrára többször. Persze nem a szervezés miatt, hanem úgy éreztem, nem fekszik nekem a Zemplén. Tavaly már a revans halovány szikrái kezdtek pislákolni, de hamar sikerült elhessegetnem mindenféle „rákóczis” gondolatot, voltak más megmérettetések. Aztán jöttek a „fülesek”, „…jövõre lesz ám százötvenes is…”. Akkor tudtam, hogy nincs menekvés, vissza kell térni és harcolni.

Igazi nagy kalandnak ígérkezett a túra több szempontból is. Este kezdünk, ami nem fekszik igazán, mivel tavaly voltam elõször Csehországban egy ilyen rendezvényen és rendesen kidöglöttem a kialvatlanság miatt. Nappal az északi zöld, ami semmi jóval nem kecsegtetett. A várható nagy meleg és a második gyaloglós éjszaka pedig csak hab a tortán.

Igyekeztem társat találni már elõre és Szuromi Pisti személyében sikerült is. Felkészülésnek az Ultramonoton Ultramaratont terveztem, abszolváltam is emberi idõvel és nagy kóma nélkül. Igen, ez a nyár már csak ilyen, a nagy triumvirátus teljesítését tûztem ki célul, melynek harmadik tagja a VD115 is vészesen közeleg. Fogytak a napok, balatoni pancsikolás a gyerekekkel, de a várva várt információk csak nem jönnek a túráról. Szerdán végre újra itthon és Jaat figyelmeztetésének eredményeként rávetem magam az utolsó utáni pillanatban a netre felkerült „információtömegre”. Majd hanyatt esek, amikor látom, hogy beleraktak egy „kis” kitérõt Bodó-rétre… Az ellátás nem tûnik rossznak, bõséges enni-innivaló utánpótlás, rengeteg depózási lehetõség, kóser!

Péntek reggel indulás Szegedrõl, Budán felveszem Pistit és irány Sárospatak. Aggódva figyelem a gyülekezõ fellegeket, nem vettem komolyan az OMSZ elõrejelzését, annyit bakiztak az elmúlt idõben. Kettõ után leparkolunk a tornaterem elõtt, lecuccolás, még matrac is jut. Szieszta, nevezés, megkapjuk az érmet, meg is lepõdtem. Remó ugyanis nem akarta, hogy a nyakán maradjanak, így emléknek szánja. Újabb hentergés, gondolkodás, egy sör, és elmegyünk egy közeli pizzériába. Isteni a pizza és a söröcske, tán túl az is, késõbb még nyögöm a következményeit. Közben felhõszakadás, de rövidesen elmúlik. Pisti próbál pozitív hullámokat felém sugározni, kevés sikerrel… Vészesen közeleg a rajt, ismerõsök érkeznek, Sali Gabival ugratjuk egymást. Majd hét elõtt néhány perccel lerakom depós reklámszatyraimat az udvaron Füzérre és Hollóházára. Aztán Remó összehívja a népeket és közli, hogy az elsõ 110 km ki van szalagozva és reméli mindenki teljesíteni fogja a hosszú távot! Mindenki csettint, mert azért a legtöbben ismerik a zempléni buktatókat, amelyek éjjel még veszélyesebbek. Aztán eldördül a virtuális rajtpisztoly és ~80 õrült furakodik ki a szûk kerítéskapun.

Pistit elvesztem a tömegben, csak a Rákóczi várig loholva látom, már most le vagyok maradva. Berohanok a várkertbe és az igazolás után üldözõbe veszem az élbolyt. Még a fõút elõtt elérem Andit (Vk-t), Jaat-ot és Vadmalacot. Az elsõk nagyon tekernek, meg sem próbálok valami eszetlen iramot felvenni, kell az erõ még késõbb is. Az idõ épp egész kellemes, szépen csevegve faljuk a kilométereket Hercegkútig. A falu hamar elfogy és „Jaat tanár úr” nyugalomra inti az aszfaltcsík végeztével híveit. A szûkebb értelemben vett élboly távolodik, de menjenek csak, iramos gyaloglásban haladunk a sáros, helyenként igen bozótos ösvényen. Az út emelkedik folyamatosan, a növényekrõl a nedvesség jó részét már letakarították az elõttünk haladók, de hogy kompenzálva legyen ez a helyzeti elõny, nekünk már kissé átdolgozott, csúszós sár jut osztályrészül és kisebb szakaszoktól eltekintve végig is kísér az egész úton. A Pogány-kút messzebb van, mint emlékeztem, viszont mikor elérjük, kitartásomat a zsírkréta helyett szép kihelyezett pecséttel honorálják a rendezõk. Aztán következik a feketeleves, a hullámvasutazás… vágányok nélkül… Kezdõdik az az emlékezetes rész, ami két éve is kemény volt, vagyis a Darnó-hegy oldalában lefelé egy fiatal erdõn keresztül vezet utunk. A „faiskola” akkor még térdig/derékig ért, most már túlnõtt rajtam és igencsak nehézzé tette az elõrehaladást a talpunk alatt természetesen nem látható gödrökkel egyetemben. Le is fékezek és lassan véget ér a gyötrelem, haladunk Komlóska felé. A kis falu csendesen, szerényen bújik meg a sátoros hegyektõl övezett kis katlanban, hirtelen tárul elénk megkapó látványa.

Kiérve az utcára, egy ház udvarán kínálnak a pontõrök narancs ízû szörppel, le is szalad három pohár. 20 perccel múlt 8 óra, nem rossz, de érzem, hogy gond van, a pizza minden áron meg akarja akadályozni a gyors elõrehaladásomat. Rossz a gyomrom, rettentõen szomjas vagyok egyfolytában. Az érzés kb. az elsõ 30 km-en kísér… Pihenésre nincs idõ, irány a Pusztavár. A faluban egy versenyzõt Jaat „visszapiiippel” a helyes balos haladási irányba és kisvártatva elérjük a várhegy aljáig kellemesen kissé lejtõ szintutat. J és Vm SPM fokozatba kapcsolnak felfelé, én úgy döntök, megyek a saját iramomban és majd lesz valami. Felkapaszkodok a tetõre, pontosabban annak „gallérjára”, nem kell idén a csúcsot meglátogatnia annak, aki igazolásért szuszogott fel a végén már sziklás ösvényen. Kis gyönyörködés, beér Andi, együtt indulunk le Erdõhorváti felé. Az aszfaltig igen kellemetlen, száradó félben levõ sár fogad a traktorúton, de helyenként kommandózni is kell a kissé elhagyatott turistaúton. A cipõim egyenként nyomtak vagy 5 kilót biztos…

Itt döntöttem el, hogy vége a kocogásnak, átváltok gyalogos üzemmódba. Andi nagyon gyors, az aszfaltra kiérve fokozatosan eltûnik. Nem is látom többet, csak a célban. Most nem is annyira õ érdekel, hanem a faluszéli közkutak. Az elsõ nem nyer, a másodikból ömleni kezd a víz, de nem tudom elzárni… gyorsan eliramodok onnan… Három a magyar igazság, a harmadik alá befekszem és tankolok. A falun végigbaktatva az aszfalt „meglepõen” sáros földútra vált, ezt az alattomosan emelkedõ traktorutat kell követni egészen a Király-kútig. Lámpa elõ, közben a boxkiálláson és nagygenerálon átesett Jaat és Vadmalac megelõz és invitál a futásra. Engedek a csábításnak, kb. tíz lépést… „Fut az öregisten haragja…” morgolódok magamban. „Ha nem caplatok senki után éjjel, tán nem alszom el”- nyugtatgatom magam.

Eseménytelenül telnek a percek, a méterek, a kilométerek, kicsit jobban vagyok és meglepõen hamar elérem a pontot, ahol a kerékpáros srác vár piros villogójával, mint két éve. Azt tanácsolja, a forrást felejtsem el, nem is kellett kétszer mondania. Rövidesen következik a neheze, egy balos kanyarban a jel felvág meredeken jobbra, a hegyoldalra. A vízmosásoktól szabdalt, útnak nemigen nevezhetõ szakaszon sebességem negatív elõjelet vesz fel, roppant nehéz az elõrejutás. A kiképzést a kidõlt fák, gyomok emelik egy magasabb nehézségi kategóriába. Tudtam, hogy mire számíthatok, nem szentségeltem és a Zabarla-nyereg érintésével igencsak nagy megkönnyebbülés volt elérni a jobbról, Erdész-rét felõl érkezõ murvás utat. Ezen az irdatlan kemény szakaszon kiváló szalagozás segített, akárcsak végig az úton.

Errefelé kezdtem érzékelni, hogy olykor-olykor valaki/k mocorognak a közelben. A regéci várhegy alatt ér utol Tóth Gyuri és Czégény Babi (személyi edzõ). Innentõl együtt araszolunk fel a várba az igen meredek kaptatón. Már lent, tisztes távolságból érzem a pontõrök által csiholt tábortûz füstjének kellemes illatát. Rövidesen felérve ízlésesen elkészített paprikás, paradicsomos zsíros/margarinos deszkákkal kínálnak, víz viszont csak kevés van. Ez egy kicsit bosszantott végig, hogy több helyen hiába mentek ki a pontõrök autóval, csak megmagyarázhatatlanul kevés vizet vittek magukkal. Sebaj, a faluban van közkút! Zoknicsere és elhatározom, hogy Gyuriékkal maradok a faluig (anno itt eltévedtem), és utána a saját iramomra váltok. Ennek ellenére az ÉZ végéig boldogítottuk egymást… :-)

Gyuri beszél, tartja a lelket a trióban, „…õ nem fut éjjel egy centit sem…”. Ennek ellenére fénysebességgel, pillanatok alatt a faluban találjuk magunkat. A kutak nem mûködnek, kezdek pánikba esni, csak egy korty víz lötyög a palackom alján. Az x-edik, a faluközpontban végre ontja magából az éltetõ nedût, mindenki fogyaszt tisztességgel. A falu szélén kis bizonytalankodás, végül a helyes úton a dombra felmászva csodáljuk a csillagos égbolt alatt a vár haloványan kibontakozó sziluettjét. Innen eseménytelen szakasz következik a 700-as csúcsok között szlalomozva, amelyet egy irtás irányában, jobbra meredeken felkapaszkodva kezdünk. Beszélgetünk, gyorsabban pörög az idõ és a táv. Egy elágazást majdnem benézünk furcsa lesz, hogy lefelé tart az út, szóvá teszem és máris a felsõ ágon tapossuk a kellemetlen, de legalább nem nagyon sáros dózerutat.

A Fehér-kúti vadászház elõtti aszfaltcsíkot elérve kocogásra váltunk, imádkozom, legyen víz a kútban. Imám meghallgatásra talált, és a nõi alakot ábrázoló faszoborból nem túl határozottan, de csordogál a kristálytiszta, hûsítõ víz, nem úgy, mint két éve. Utántöltés és már csak egy ugrás a Sólyom-kõ. A meredek kaptató hamar átvált lankás szintútba. A piros háromszög elsõ leágazását elvétjük, így visszairányból közelítjük meg a kilátópontot. Az óra fél kettõt mutat, a panoráma még ilyenkor is megkapó, szívesen idõzne az ember, ha nem lenne ilyen hûvös és még ennyi km elõtte.

A gerincen végigkanyarogva messzebb van Amadé vára, mint emlékeztem, már elõre rettegek az azt követõ nyaktörõ lejtõtõl, amely anno egyik társam végzetét jelentette. Gyuri jelzi a sötétben szinte észrevehetetlen romot és megkezdjük az ereszkedést a Kis-patak völgyébe. A hegyoldal nem lett lankásabb, kímélem a térdem, nem akarom kiakasztani már az elején. A völgyben a Potácsházig a patakon is át kell vergõdni, nem olyan egyszerû. Itt már Jaat jár a fejemben, mert hallom, hogy a „Király” kicsomagolja hangszereit és megfontoltan hangolni kezd. Álmosodni kezdek, le is maradok néhányszor, de próbálok egy emberi követési távolságot tartani.

Kutya egy hely ez a Potácsház környéke, mert az ember fia azt hinné, hogy mindjárt bent is van a faluban, pedig az csak hiú ábránd. Kellemetlen emelkedõ, majd lejtõ, nem adja magát könnyen az „aranygombos” község. Idegölõ falunézés, végtelen aszfalt a falu „déli pólusán” lévõ Bányász Múzeumig. Közben részeg HVCS-k köszöngetnek, mulatnak rajtunk. A ponton pezsgõtablettás vízzel és csokival kínálnak, jól esik. Az idõ közben igencsak lehûl a hajnali órákra, reszketek, mint a nyárfalevél, mikor búcsút intünk ennek a hangulatos községnek.

Na innentõl következik a szuperkoncert, totális kóma… Gyuri elöl, Babi középen és a végén kullogok én. Közöttünk ~40-50 m-es hézagok, ugye tartani kell a biztonságos követési távolságot. A szemeim lecsukódnak, Babi széldzsekije az egyetlen dolog, ami eljut az agyamig. „Kövesd, kövesd, kövesd…!” zsongja a „Király” két gitárszóló között. Ez a 8-9 km felér egy agymosással, annyi emlékem van, hogy egy emelkedõ tetején fából épült, sötétzöldre festett mászókákból épített játszóteret vélek felfedezni. Meg is örülök, hogy ez már biztos Hollóháza, de mikor a szemem kinyitom, csak a széldzseki mozog elõttem monoton egyhangúsággal. Az egyik lejtõn már emberes hátrányt halmozok fel, így kocogásra váltok és Babit beérem, aki velem ellentétben különféle házikedvencekkel randevúzott az elmúlt idõszakban. J

A Hollóháza feletti ereszkedés során szép erdõkben vezet az út, kicsit magamhoz térek. Majd hirtelen kiérünk a település felsõ fertályára és leereszkedünk a fõútra, onnan pár lépés a múzeum. A lámpák idõközben lassan feleslegessé válnak, a ponton isteni dinnye vár, gyermeteg örömmel kezdem habzsolni az édes gyümölcsöt. A hálózsákból szép lassan kikászálódó pontõr (nem irigyeltem) autójának csomagtartójából elõkerül a depó, izoital, az élet egyik apró öröme. Nem ülünk sokat, mert megárt. Továbbra sem vagyok a toppon, de legalább a gyomrom lenyugodott idõközben, plussz a „varázsital” is kéznél van már. Hamar megpillantjuk Füzér várát, amely talán hazánk legszebb várromja. Gondolom sokan osztják ezt a szubjektív véleményt. Volt idõm/alkalmam ezen morfondírozni, mert a nap folyamán nemigen volt olyan irány, amelybõl ne tanulmányozhattuk volna behatóan a romot. Ez kicsit lelket ver belém és tempósan lecsorgunk a faluba, én kissé lemaradva próbálom tartani a lépést. A színpadig vezetõ keményen emelkedõ aszfalt szarvaimat kissé letöri, de nincs mese, kemények vagyunk.

Hat órára érünk fel. Kis csalódás, hogy az elõzetestõl eltérõen csak a második vizitünk során kapjuk meg a paprikás krumpli fejadagunkat, de a korábban már tesztelt paprikás margarinos kenyér kicsit kárpótol, akárcsak a száraz zokni és a cserecipõ. Jó ez a depózás, fontos, hogy legalább néha az emberfia levehesse a cipõjét szellõztetés gyanánt és száraz zoknit húzhasson fel, bár hatása nem tart sokáig, az állandóan nedves, füves utak és a pocsolyák hamar pótolják a vizes láb/lábbeli könnyen eltékozolt utánozhatatlan érzését. Babi cipõje döglõdik, a talpa kezd leválni, aggodalmasan vizsgálgatja, mikor a már szétázott talpát kenegeti valami varázsszerrel.

Aztán csak indulni kell, vár a Bodó-rét, ez a kedves szakasz, amit az utolsó pillanatban gyömöszölt bele a rendezõség az útvonalba, hogy az ÉZ elõtt ne legyen olyan mosolygós a társaság a maga ~500 m szintje és 15 km-e folytán… Faljuk a távot, semmi nem marad meg bennem ebbõl a szakaszból sem, még félig itt is alszom. Hirtelen elérjük a kis üdülõtelep aszfaltútját és indulunk pecsétért egy röpke néhány száz méteres kitérõre. A szép új MTSZ bélyegzõ ott is figyel a szabványládikában, de a rendezõk nem mellékeltek bélyegzõpárnát, a dobozban található pedig csont száraz volt, annak ellenére hogy megvolt a teteje is, csak hát a kis tartó aljára rakva. Az ember ilyenkor mindig elgondolkozik, mennyi lelketlen, figyelmetlen ember járja a nagy kék utat, akik ilyen apró dologra se képesek odakoncentrálni…

Kis lehelgetés végén csak sikerül valami nyomot csiholni a papírra, Gyuriék elviharzanak, én próbálkozom a büfé udvarán egy idõs úrnál bélyegzõpárna-ügyben tapogatózni, de nem vette az adást, értetlenül bámul rám, ezt a reggeli feles hiányának tudom be. Mindegy, irány lefelé, nehogy lemaradjak nagyon! Egyre baljósabb fellegek gyülekeznek a fejünk felett, kezd egy kicsit nyomasztani. A duó már messze jár, de mint kiderül, a jobbos kanyar után kis egészségügyi szünetet tartottak. Be is érem õket, Babi talpat ápol, Gyuri végez és elindul. Én is ülök egy picit még, de megijedünk és utána rohanunk. A mûútról való letérés cseles, jobbra mutat a nyíl, csodálkozom is, hogy felfelé kell menni egy emelkedõ, erõsen antipatikus dózerúton, halovány emlékeimben ilyen nem szerepel. Aztán Babi szól utánam, hogy az úttal párhuzamosan megy a jel, csak az eleje kegyetlenül be van nõve. Gyuri sehol, így megtáltosodott volna??? Egy fokozattal feljebb kapcsolunk, hajrázunk lefelé egyre nagyobb sebességgel. Újra kiérve az aszfaltra továbbra is semmi. Megyünk tovább, gondoljuk, csak megvár Hollóházán. A község szélét hamar elérjük, de idegesítõen hosszan vezet a kellemesen lejtõ traktorút a fõutcával szinte párhuzamosan, az „északi végeket” kerülve. Ez az az idõszak, ahol végképp magamhoz tértem „csipkerózsika álmomból” és a következõ éjszaka is könnyen ment már.

A pontra érve érdeklõdünk, de a pecsétfelelõsök nincsenek képben. Fõleg annak következtében, hogy csak egyszer ikszelnek… Ismerõsök érkeznek, nekik ez még csak az elsõ, Váltok néhány szót Groba-val, két szelet mennyország (dinnye), és tanakodunk Babival, mitévõk legyünk. Végül az indulás mellett döntünk, mert biztos itt hagyott minket az a „piszok” :-). De abban a pillanatban egy ismerõs kékruhás alak körvonalai kezdenek az úton kibontakozni. Igen, ez Gyuri, aki szépen a már említett földúton annak rendje és módja szerint felment gombászni a Bodó-rét alatt… J Megvárjuk, frissít, én is magamhoz veszem az aktuális izoitalomat és irány Kéked!
Gyuri este 8-9 órás célbaérkezést tûzött ki, én szerényebb voltam, mert csak aznapit. Ezek a hiú ábrándok lassan kezdtek teljes mértékben szertefoszlani. A Kékedre vezetõ sárga sáv már Hollóházán igen sápatag volt, onnan kiérve még olyan sem… Szerencsére a példás szalagozás itt sem hagyott cserben. Helyenként a csak a térképen létezõ jelzésen és turistaúton elérjük a faluba vezetõ mûutat, azon kis kocogás, de egy kis kacskaringóért, meg egy vízmû dombjának megmászásáért letértünk róla. Micsoda látnivaló! Idõközben leszakad az ég, de szerencsére csak kis ideig ázunk, a faluba érve már el is áll az égi „áldás”. Mindez csak arra volt jó, hogy a száradni kezdõ aljnövényzet és a gazok újra erõre kapjanak és tovább áztassák átázott cipõinket. A ponton innivalóval kínálnak, édesség nincs, helyette kis csomag sajtos tallér eldugva. Veszek belõle, jól esik.

Ezt követõen közeleg a túra „fénypontja”, haladunk az északi zöld jelzés felé. A faluban becsatlakozik a zöld négyzet és azon suhanunk nyugat felé a Lapis-patak völgyében. A pontõrök tájékoztattak, hogy ne a Melczer-keresztnél keressük a pecsétet, hanem a Koldusok-hídja közelében, mivel este a sötétben nem találták meg az útszéli keresztet :-). Kis szerelvényigazítás, lassan jön a kereszt, másfél méterre az úttól, igaz kissé gyomos a környezete, de csodálkozunk, hogy nem vették észre. Mindegy, irány tovább, szép új útjelzõ táblákkal találkozunk, immár a rettegett ÉZ-ön. Kicsivel 10 elõtt járunk. Rövidesen jelentéktelen tábla figyelmeztet: Határsáv! Majd pár méter és megpillantjuk az elsõ határkövet. Szép, takaros, piros kalapja van, frissen mázolva, tetején kereszt, oldalán jelzi melyik ország felé állunk. Szemben Abaújnádasd, szinte elérhetõ közelségben, de derékszögben keletnek fordulunk és követjük a „gyilkos galócákat”. Most még az újdonság erejével hatnak, de a végén már nagyon utáltam õket, így a gyilkos szó idézõjelének nem is biztos, hogy van létjogosultsága. Egyre kevesebbet beszélgetünk, szinte már semmit, mindenki elmerül a saját gondolataiban és küzd a kilométerekkel illetve a lassan mindhármunkon úrrá lévõ fáradtságon. Gyuri is fáradt, vége az anekdotáknak, Babi zenét hallgat, én nézek ki a fejembõl

Nos, eleinte enyhén emelkedünk a széles földúton, elõttünk a Szurok-hegy tömbje. A négyzeten haladva is szörnyülködtem, hogy oda fel kell majd mászni, de akkor válik az egész rémálommá, amikor hirtelen beérünk az erdõbe és „ránk borul” a hegy. A földúton még Gyuri úgy dönt, egy-két percre lehunyja a szemét az útszéli rekettyésben. Babival továbbindulunk, de rövidesen mi is a pihenés mellett voksolunk. Meg is jegyzi kissé megnyugodva, „na azért Gyuri is fárad már…” A hegy kegyetlen, igazi ösvény nincs, csak a kövek és a szalagok. Istentelen hosszú csúcstámadás végén, nyelvünket a földön lógatva érjük el néhány kanyar végén a hegytetõt. A durva emelkedõ mindhármunkat megfog, de ami a tetõn fogad, azt annyira se zárjuk a szívünkbe. Az ereszkedés még kimerítõbb, fõleg az úttalan utakon. Szépen lassan (nem szokásom, eddig csak kutyák áramtalanítására használtam) felszerelkezünk megfelelõ méretû, természetes alapanyagokból készült „túrabotokkal” és úgy ereszkedünk óvatosan. Multifunkcionális eszközök ezek, kifejezetten az ÉZ-et járók részére, mert a csalános, tövises részeken is kiváló szolgálatot tesznek. Víz/ennivaló készleteink igen korlátozottak, várjuk kegyetlenül a skárosi pontot, ahol gyümölcs és víz vár elméletben. Ennivalót nemigen hoztam erre a szakaszra, mert több helyre is ígértek frissítést. Sajnos ez igencsak megbosszulta magát, mert Füzérig egy csokin, egy üveg izoitalon és némi alamizsnán éltem.

A pontra beesünk, érdeklõdök a szolgáltatás felõl, de nincs semmi csak két 1,5 literes palack víz a 80 indulónak, annak ellenére, hogy autóval jöttek a pontõrök. Kérdésemre azt a választ kaptam, hogy nem volt elég flakon, hogy hozzanak több vizet. No comment… Teljesen lenullázódok, így többszöri figyelmeztetésre döntöm magamba a pezsgõtablettás vizet. Biztos mindenféle színem volt, csak emberi nem, így a pontõrök megsajnálnak és adnak egy darab nápolyit. Miután „alaposan” felvérteztük magunkat energiával a Nagy-Hrabo meghódítása a következõ pillanatra rendelt szent evangélium. Ez már nem olyan nehéz, de innentõl már igen megfontoltan haladtunk. Nem is volt érdemes sietni, mert sok helyütt nehezen volt járható a gazos határsáv. A csúcs után egy ideig nem jött ekkora emelkedõ, leszámítva a kellemetlen patakátkeléseket. Iszonyú nehéz volt a mélyen bevágódott vízfolyások csúszós, saras medrébe lejutni is, hát még onnan kikecmeregni. Hát igen, a határvonal meghúzásánál annak idején nem voltak tekintettel a majdani R 150 teljesítõkre… A Nagy-Milicig terjedõ szakaszon semmi különös, a patakátkelések mellett idõnként szép kilátások törik meg a határkõszámlálás monotóniáját. Gyuri holtponton van, többször lemarad, le-ledõlni egy-egy percre. Babival szép egyenletes tempóban araszolunk a kis „piroskalaposok” mellett. A botokat is sikerül megtanulni használni, már nem akarok beléjük botlani, jó segítséget tesznek, fõleg a mederátkeléseknél. Az idõ egyre inkább elszontyolodik. Én is, miután az összes hipotézisem megdõl arra vonatkozólag, hogy a határkövek milyen szisztéma szerint vannak elszórva. Be kellett lássam, semmi törvényszerûség nincs, de ezalatt az idõ alatt is járattam az agyam és telt az idõ.

A Milic alatt gyönyörû kilátás fogad ÉK felé és még egy meglepetés: egy kiadós zápor. A kis tisztáson sejteni lehet a csúcsot balra elõre, de nézelõdés helyett most imádkozom, ne tartson nagyon sokáig az esõ. Az eget egyenletesen borító szürke felleg nem sok jóval bíztat. Szlovák oldalról (?) rejtélyes sárga sáv szegõdik mellénk, a csúcstól 250 m-re az utolsó emelkedõ aljában ízléses szlovák útjelzõ tábla nyugtat meg, az áhított cél már kézzelfogható közelségben van. A csúcson privát túrázók ostromolják pecsétünket, megkérem õket, hagyjanak pecsételni, mert haladni kellene. Közben egy ideje már Anitával kerülgetjük egymást, ez megy majd végig a zöldön.

Innen a Tolvaj-hegyig semmi érdekes, szép erdõk (ami végig jellemzõ a zöldre), de kinek van már energiája velük foglalkozni. Egy idõ után már a „gombák” se szórakoztatnak, újrafestették õket, a szám még hiányzott. Így egyhangúan hullámvasutazunk, várva a közelgõ pontot. Az esõ alábbhagy, kis megnyugvás, akárcsak az, hogy a Milic környékétõl több helyütt egy méter szélességben lekaszálták a gyomokat a kövek vonulata mentén. A hírhedt Tolvaj-hegyet is csak akkor veszem észre, amikor már lefelé kell rajta gatyaféken, jelentékeny talajeróziót indukálva csúszkálni. Piszkosul meredek, csúszik, az egyik botom el is törik és errefelé már nincsenek olyan szépek, meg persze nincs is kedvem kutatni újabbat. A cél a túlélés! Lefelé, lefelé és csak lefelé, a sor végén araszolok, megfontoltan, szörnyû látni, hogy az elöl, jelenõs elõnyben haladó Gyuri sincs még az alja közelében sem…

De minden rossznak egyszer vége szakad, a murvás útra leérve jókedvûen rohanok a kajapont irányába. Jól ki vagyok éhezve…és úgy is maradok…Megint csak plusszos víz, semmi egyéb. Majdnem elsírom magam és megkérdezem pénzért lehet-e venni valamit. A pontõr megkínál mosolyogva egy karéj, friss üres kenyérrel. De jól is esik! Gyuris és Babi is csippent belõle és rendületlenül haladunk az árkokkal szabdalt szakasz felé. Emberes mennyiségben, emberes mászások, technikás átkelések következnek. Útitársaim egyre rosszabbul vannak, mindkettejük talpa tropára ment, úgy döntenek Füzéren kiszállnak. Megértem õket, de nekem meg se fordul ez a fejemben, mert ott vár a félig-meddig száraz cipõm. A talpaimat és lábujjaimat igencsak próbára tette ez a rész, különösen a meredek lejtõ, érkezõben a vízhólyagok… A Lipovec egy cseles hegy, mindig elhiteti, hogy felértél, de aztán a pofádba röhög, hogy mégsem. Ezt párszor eljátssza, míg legyõzi az ember. Közben Sétálós Bácsi és Rush hagy le, a pecsétnél találkozunk, elõbbi gumicukorral kínál. Gyuriék nagyon belassulnak, egyedül indulok, gondolom Füzérig biztos beérnek.

Majd történelmi pillanat, megpillantom a 35/9 sz. követ, vége!!! :-D Elmondhatatlan érzés megszabadulni az ÉZ-tõl. A célban sem éreztem ekkora megkönnyebbülést. Vígan haladok a csak térképen létezõ, kiválóan kiszalagozott zöld háromszögön a „zöld bringáig” egy széles dózerúton. Ezt a Bába-hegy kedvéért hagyom el, melyre megint botladozva érek elég susnyás ösvényen (már ahol volt). A megpróbáltatásért a hegy egészen megkapó panorámával fizet, de nincs idõ gyönyörködni, vár Füzér és a paprikás krumpli! A hegyet elhagyni nem is olyan egyszerû, meredek, szerpentinezõ ösvény visz le a szebb napokat látott tanösvény stációit érintve. Kiérve az erdõbõl egy nagy mezõn kocogva érem el Pusztafalut és diadalittasan kacsintgatok vissza a hegyek irányába: legyõztelek benneteket! A meglepõen élettel teli falun áthaladva a szép, friss kék + visz át hullámozva Füzérre. A faluba nem kell most lemenni, a jelzés átvág a vár keleti oldalán lévõ nyergen keresztül a színpadig. Fél hét múlt és boldogan cserélek cipõt, pólót, zoknit a kiváló, krumplis, paprikás lével felöntött fradikolbász tenger elfogyasztása közben. SB és R hosszabban idõznek, beérem õket és hét elõtt kicsivel indulunk.

Beszélgetve haladunk, hamar befutunk Füzérkomlósra, de útközben „a vár látványa még sokáig elkísér…” Majd a hajdani vasútállomásnál kezdetét veszi a dzsungelharc, MÁV nosztalgia egy terjedelmes szakaszon. Embermagasságú bozótban kell utat törni, szerencsére Bálint rutinos versenyzõ, aggodalomra nincs ok. Iszonyatosan kemény etap, le-le maradok, én, a földszintes termetemmel nehezebben mozgok a dzsungelben. Megváltásként érünk be Kisbózsvára, ahonnan még át kell ugrani a Nagyra. A sziklánál a gyümölcs helyett „porított gyümölcs” (szõlõcukor), kedves pontõrök, mutatják az ikszelõlapjukat: „õrült 150-esek” virít a tetején :-). Tovább és tovább, menni kell, az erdõbe érve már villanyt kell gyújtani. Kishután a helyi fiatalok furcsálló tekintetitõl övezve bedörgölünk egy kólát a kocsmában és irány a végtelen aszfalt. Eldumáljuk az idõt, hamar elérjük Nagyhuta túlsó végét. R kicsit lemarad, de utánunk kocog. Fel a dombra és hajrá! Nem emlékeztem, hogy a vágáshutai mûút olyan messze van, idegesít is. Közben tûzijáték hangja töri meg az éjszaka tökéletes csendjét. Az idõ kiváló, bár megint kezd hûvös lenni.

Vágáshuta, „önkiszolgáló étterem”. Ez ennek a túrának az egyik védjegye, szellemes megoldás a kocsma mellett elfüggönyözött „zsíroskenyérgyár”. Közben befut Karesz, én zoknit cserélek, egy idõre vízszintesbe helyezem magam. De nincs mese útra kell kelni, mert vár az utolsó cirka 15 km. A dombtetõre felérve Karesznak eszébe jut, hogy nincs meg a papírja, visszaszalad, csak a célban látom. Bálintnak a helyenként technikás szakasz a kisujjában van, némán, kissé lemaradva kisérem a jó iramban haladó duót. Egyre inkább minden lépés fáj, a talpam szétázott, kampec, de innen már valahogy be kell csúszni. A Gyökér-völgybe levezetõ szakaszt nem kedvelem meg, különösképpen a lent fogadó lápot. A cipõnek már annyi, a már jól ismert balra tartó emelkedõ a mélyútban és nemsokára megvan kis kék menti kitérõvel az a fránya a Rákóczi-fa. Onnan további eseménytelen szakasz vezet a Megyer-hegy alatti trükkös elágazásokig és a véget nem érõ emelkedõig. Piszkosul keményre sikeredett a Tengerszem elõtti kaptató, fõleg így a végén.

A ponton a pontõr hajigálja utánunk a gazdaságos csokit, milyen jól is jött volna ez korábban… Onnan lebukdácsolunk vissza a sávra, de a lejtõ már igazán nem esik jól, a nyikorgós térdem is jelzi jelenlétét. Eleinte kiskertek, majd parlag területen haladva érjük el csendben a Bot-kõi pihenõt. Bálint felhívja a figyelmünket, kelet felõl már világlik. A pihenõ után össze-vissza kacskaringózva (részemrõl szentségelve) jutunk el a városszéli épületekig. Ez már jó jel, de a Patika köz még kilométeres nagyságrend, ne örüljünk még. Szép nyugodtan becaplatunk a célba, ahol kezdetben nemigen fogad senki, csak résztvevõk. Az óra 3:30-at mutat, VÉGE!!! Forró zuhanyra vágyom, de meleg víz nincs morgolódunk is Bálinttal. Utána jobban esik a gulyás. A tornateremben észreveszem, valaki fekszik a cuccaimon. Kissé indulatosan a tudtára hozom, hogy ezt nem kellene, de enyhül haragom, mikor látom Andi az. Gratulálok, majd késõbb sok jó ember kis helyen is elfér alapon hárman osztozunk 2 matracon.

Snitt, 8 óra körül riadok fel, ideje indulni. Andi bejelentkezik fuvarra, rövidesen indulunk, jót dumálunk Pestig. Igazából másnap tudatosul bennem, hogy sikerült és nem kell többet gyalogolni [egy ideig :-)]. Délután 1-kor érkezem Szegedre, kis tisztálkodás és szinte egyhuzamban másnap reggel 7-ig alszom.

Gratulálok minden teljesítõnek, de mindenki másnak is, aki valamennyit is végigjött ezen a dagonyázós, elázós, didergõs, mazochista kiképzésen! Külön gratuláció Vándorköszinek, Jaatnak, Vadmalacnak, Zsotyeknek és köszönöm a társaságot Babinak, Gyurinak, Sétálósnak és Rushnak.

Néhány szót a rendezésrõl. Nagy fába vágta az MVTE a fejszéjét, de úgy érzem a szépséghibák ellenére úrrá tudtak lenni a dolgon. Az itiner hanyagolható, csak megszokásból van mellékelve. A táv- és szintadatok hagynak némi kívánnivalót maguk után, szerintem és nagyon sokak szerint legalább 160-at mentünk. Az ÉZ-ön volt a buktató, ott a megadott huszonegynéhány km-nél jócskán többet mentünk. A térképre ránézve látszik, hogy helyenként majdnemhogy légvonal távolságokat adtak meg. A szinteknél is ott voltak érdekes dolgok. Mindezt kibírja a turista, nem nagy gond. Viszont a beígért ellátások elõre nem jelzett elmaradása igen nagy hiba, sokan szentségeltek/szenvedtek miatta. Az útvonal esetében a bónusz körök adták a túra savát-borsát, nehézségét, ugyanakkor az érintetlen (na jó, a határsávtól jobbra és balra), vadregényes szép részét. Emberfeletti munka lehetett az elsõ ~110 km minden igényt kielégítõ szalagozása, amely megfelelõ szakértelemmel készült, mindig a megfelelõ helyeket és mennyiségben voltak, egyszóval biztonságot adott. Ez akkora pozitívum, segítség volt, hogy feledteti a fent említett kellemetlenségeket. A pontõrök végig kedvesek és segítõkészek voltak, köszönet érte. Az elkészült meleg- és hideg ételek is kiválóan sikerültek, a dinnye fantasztikusan finom volt és jól esett. Sok szép (több erre a rendezésre készített) pecsét virított az igazolólapon, ami ugyancsak igényes megoldás.

Összességében egy kiváló túra volt, amit az elemek még tovább nehezítettek. Köszönöm útitársaimnak a vontatást és a türelmet! Ezt emlegetni fogjuk még sokáig!
 
 
Balaton KörTúra éve: 20082008.06.09 23:33:39
Kedves Elnök Úr,

Elõrebocsátanám, hogy az efféle üzengetéseknek nem itt a TTT Túrabeszámolók rovatában kellene bonyolódniuk!!!

Sajnos mint olvasgattam ilyen korábban is megesett és úgy tûnik az Elnök Úrnak a túrarendezés terén már sokak által kétségbevont túrafilozófiájának felhasználóbarátabbá csiszolgatása helyett kényelmesebb hazugnak, memóriazavarosnak, fantáziálónak, sárdobálónak titulálni másokat. Holott a legtöbb ember itt dícsér, személyes élményeket tesz közzé, és csak végsõ esetben korhol. Erre lehetõsége van (demokrácia), mivel ez a felület erre hivatott, az élmények pedig nem mindig pozitívak.
Az én írásom is négy nap történéseit tömöríti, melyben elõfordulnak inkább hozzáállásbeli hiányosságokra rámutató utalások, tehát nem egy lejáratás része. Ezeket fenntartom és nem kívánok semmit se cáfolni/alátámasztani vagy újabb "zaftos" sztorikkal terhelni a TTT honlapját vagy a topikot. Akik ott voltak, úgyis ismerik a történteket, akik nem, azok hallhattak ezt-azt a túrákon folytatott beszélgetések során.
A hiányolt párbeszéd kezdeményezését pedig a túra vége felé tapasztalt hasonló frusztrált, "legjobbvédekezésatámadás" filozófia szülte stílus csírájában elfolytotta. A 80 m-en vitatkozni, vagy példaképpen azt bizonygatni, hogy mégis volt a célban banán, vagy belemagyaráznni ezt-azt a szövegbe, pótcselekvés és nem eszköze a szubjektivitás ellen hirdetett keresztes háborúnak.
Mindemelett köszönök minden erõfeszítést és ahogy írva is vagyon, van még hová fejlõdni, amihez én kívánok erõt és egészséget!
 
 
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20082008.01.01 22:15:15
Jubileumi év volt a 2007-es számomra a teljesítménytúrázás terén és gondoltam ezt illik „megünnepelni”. Egész jó, tartalmas évet tudhatok magam mögött, és a jubileum végett ennek emléket is állítok ezzel a kis szösszenettel.
Szokás szerint csemegéztem, voltak kemény, embert próbáló menetek és az idén rávettem magam, hogy teljesítsek néhány klasszikus alföldi túrát.

Teljesített túrák: 22
Táv: ~1545 km + Bükk 900
Összes szint: ~36730 m + Bükk 900
(Persze ezek csak hozzávetõleges adatok, az igazoló füzetekben megadott táv- és szintadatokat adtam össze.)

A lista: Téli Mecsek 30; Kitörés 60; LeFaGySz 55; Aranyszarvas 50; Gerecse 50; Kéttorony 50; Õrség 75; Egri Bükk 50; Körös 50; Zselic 40 Éjszakai; Balaton Kör; Szondi 100; Hegymenet 55; Bükk 900; Mályvád 55; Mecseki Dupla Maraton; Hõsök Túrája; NaHáT 93; Zselic 50; Bakonyi Barangolás 70; Piros 85; Prágai Százas.

Ezúton is szeretném megköszönni a szervezõk sok munkáját, útitársaimnak a társaságot, meg persze mindenkinek BUÉK!
 
 
túra éve: 2007
Mecseki Maraton / Mecseki 100Túra éve: 20072007.10.30 10:14:12
Mecseki Dupla Maraton avagy kalandtúra a Nyugat-Mecsekben

Végre sikerült eljutnom kedvenc hegységem eme, jelen pillanatban leghosszabb túrájára. Hogy a legkeményebb is volt-e, bizonyos szempontból talán igen…
Péntek este érkeztem autóval Pécsbányára, ismerõs hely, hamar meg is találom a szálláshelyet. Az eleredõ esõ viszont elveszi a sátrazástól a kedvem, így a meleg tornaterem helyett az autóban alszom.

Reggel fél ötkor ébresztés, felöltözök, becsoszogok a már használaton kívüli iskolába. Kellemes meglepetés, a rendezõk már igyekeznek, pakolásznak. Ennek ellenére nemigen sikerült megtudni semmit, vagy fél órát vártam arra, hogy az asztalon heverõ igazoló füzetetek közül egyet magamhoz vegyek. A fõrendezõ és a korai reggelen kissé mogorva rajtoltató sporttárs nem értik, minek izgágáskodok. Én viszont azt nem értettem, miért olyan különös, ha valaki át akarja nézni az útvonalat elindulás elõtt. Hamar kiderül, a pontok csak 6-osra nyitnak, „nyugdíjas” túra lesz, de el kell idõben indulni, valahogy sötétedés körül be kellene érni.

Az útvonal nagy része ismerõs, de vannak fekete foltok, melyek nem mind tisztultak ki a túra végére sem… Reggelizés közben átnézem a füzetet és 6-kor indulás. A rajtban maga (saját szóhasználatával) a „túrázólegenda”, Egres Béla bohóckodik, aggódok is, odaér-e a Rábay-fához…

Meredeken emelkedik a kék kereszt, megadja az alaphangot. Jól esik a szintben kanyargó zöld színû ikertestvérére váltani. Legutóbb tán ’96-ban jártam erre, akkor a fiatal erdõ jóformán alig volt magasabb nálam, nehéz is volt elõrejutni. Mostanra egészen kikupált, csak egyvalami szúrta a szemem nagyon sok helyen a túra során, hogy az erdészet (?) össze-vissza dózerolta kíméletlenül az utakat, az erdõt. Hát, szomorú látvány volt.

Szép lassan haladok, de így is 7-re a Rábay-fánál vagyok. Persze a Nagy Sétáló sehol, útközben sem találkoztam vele, pedig vagy 3-szor elkérdezte, hogy a zöldön kell-e jönni. Tisztelettudóan megvárom a 7:15-ös pontnyitást és indulok tovább, kissé bosszúsan. Kis pillantást vetek a kantavári romokra, közben a vár környékére jellemzõ fekete mészkövet keresem a talpam alatt. Örömmel látom, hogy a Kis-rétig haladó kaptató tarvágásán telepített erdõ szépen növöget. Erdei sétaúton meg is érkezek a Dömörkapuhoz. Szerencsére itt már kint vannak a kedves hölgyek és nápolyival kínálnak. Én nem sietek, beszélgetünk, kapok egy igen gyanús bélyeget :-) a lapomra és meghúzom a jó öreg kék kutat.

Lassan megkezdem a csúcstámadásokat is, elõször a Misina, aztán a Kis-Tubes és végül a majdani lokátornak helyet adó Tubes következik Emíllel és kis nézelõdéssel a kilátóból. Lefelé találkozok a felfelé igyekvõ fõrendezõvel és Gruber Misivel, kezembe is nyomnak egy üveg italt, amit legyûrök egy kortyra.

A Lapisnál mindig melegséggel tölt el az emlékmû, melyet a hegység fõ kõzettípusaiból raktak össze, rajra a honfoglaláskori törzsnevekkel. A Remete-rét után már elõre félek a kõzettörmelékes kaptatótól, próbálok futni is minél többet belõle. De lassan szintbe vált az út és kellemesen kanyarog egyre szebb erdõk között a Vörös-hegyen és a Patacsi-mezõn keresztül a Jakab-hegy irányban. Utóbbinál meg is állok begyûjteni egy „nyalókát”. Útközben néha határozottabb kilátás nyílik dél felé, látom, a hajdani Szunyola légaknát már jórészt rekultiválták. Hangulatos a reggeli erdõ, élvezem a csendet, a madarak énekét.

Hamar el is érem a földsáncot, majd a kilátót, ahová épp akkor ért fel a pontõr. Ameddig a jutalomcsokit szopogatom, beszélgetünk errõl-arról. A zöld már-már szokványosan megtréfál, de második nekifutásra megtalálom a trükkös ösvényt. Szép lassan lekocogok Orfûre, gond nélkül megtalálom a kulcsosházat, aggódok, mert épp 10 óra van. Szerencsére a gondnok (?) házaspár két kicsi gyerekkel már felkészülten várják a túrázókat zsíros-vajas-lekváros kenyérrel. Jót beszélgetek a hároméves forma kislánnyal, eszek és lassan indulok.

A Lóri kulcsosházig kellemetlen, sáros emelkedõt kell leküzdeni, de nem sejtem, ez még csak a bemelegítés. A háztól szép, friss zöld sáv kukucskál felém…a hatalmas áthatolhatatlan dzsungelbõl… Szerencsére a jobboldali vízmosás medrében a durvább részeket ki sikerült kerülni, de az egész bokám így is bizsergett a túra után is még a sok csaláncsípéstõl… Persze lassan helyreállt a rend és kellemesen, szép erdõben emelkedõ ösvényen érem el Vágotpusztát. 11 körül járunk, a pont csak háromnegyedkor nyit, addig nyalogatom sebeim, pihenek, cipõt ürítek. Lassan beállít egy túratárs is, leigazoljuk egymásnak a lapot, de mire elindulnánk 35-kor azért Gruber Misi is feltûnik és lesz bélyegzõ is. Megtudom, a következõ pont már kint van, mert az a résztávosoké is, így kissé bosszant, hogy nem indultam el korábban. Mindegy! Leszaladok a meredek, de szép erdõben vezetõ ösvényen a Nagy-mély-völgy északi bejáratához és célbaveszem a Kõlyukat. Ott Eisi vár keksszel, megvitatjuk a Hegymenet tapasztalatait pár szóban, iszok Cserkész-forrás fenséges vizébõl és hajrá!

A Nagy-mély-völgy, a Petnyák és a Tripammer fáig vezetõ út mint mindig, most is varázslatos, de most keveset gyönyörködök. A pihenõhelyen kis keresgélés után lelem csak meg a jelet és máris rohanok le zoknicserére és kenyérre gondolva a cél felé. Itt hatalmas szarvashibát követtem el, mert nem vettem észre a jelzések jobbra leágazását és tovább futottam az úton. Akkor jött két hölgyemény szemben, de valami miatt tovább mentünk az úton, gondoltam, eddig is volt sok elágazás, ahol nem volt jelzés. Sajnos nem lett igazam, így a Nagy-bányaréti-völgyben kötöttem ki… Az árpádtetõi mûút hangjai késztettek jobb belátásra, hogy nem érdemes az utakra hagyatkozni, hanem csak át kellene vágni nyugat felé. Igyekezetemet siker koronázta, árkon-bokron keresztül lassan beértem Széchenyi aknához, aztán kisvártatva a célba negyed kettõ elõtt kicsivel. Hatalmas volt a fejem, mert ekkora bakit azért nem szoktam elkövetni, de most vitt a lendület.

Az iskolában Czigó pecsételt szorgalmasan, addig én vagy 7-8 pohár szörpöt eltüntettem. Pihenni nem lehetett sokáig, mert vár a második, talán már kevésbé érdekes kör végig ismert útvonalakkal, kivéve a piros keresztet…

Megint felkapaszkodok a kéken, de most nem hagyom el, hanem a Fehérkúti kulcsosházig követem. Ott fiatalok pecsételnek, csokit is kapok. A háztól Büdöskútig a DDK-n kell haladni, helyenként kellemetlen tarvágáson, de olykor szép erdõben. A kulcsosháznál sehol senki, pedig már nyitva kellene lennie a pontnak. A ház ajtaja tárva-nyitva, bekiabálok, de nem válaszol senki. Mindegy, ragasztok a mozgalmi matricából a lapomra és indulok.

Itt engedtessék meg egy kis filozofálgatás. Sajnos manapság hétvégenként hegységeinkben a közutak többségének közelében nem lehet csendben, nyugodtan gyalogolni, élvezni a csendet, a madárdalt, a természetet. Az orfûi út, akárcsak az árpádtetõi, de példaként a mátrai szerpentinek sajnálatos módon a randalírozó motorosok harcterévé váltak, a gépek irdaltan hangja kilométerekre is elhallatszik. Mint mondjak, elég primitív emberi magatartás kijönni a hangulatos erdei közutakra és bõgetni a motort és veszélyeztetni értelmetlen mutatványokkal mások életét (nyílván a sajátjukét is, de az legyen a saját gondjuk).

Ilyen borongós gondolatokkal a fejemben jutottam el a mûúttal párhuzamosan haladó erdei úton a Gubacsos kulcsosházig. Igen, újabb kulcsosház! Szinte hihetetlen, hogy manapság egy tájegységben még ennyi ilyen „fapados” szálláshely fent tudott maradni, igen kellemes jellegzetessége ez is a Mecseknek, illetve követendõ példa lenne más hegységek természetbarát egyesületeinek.

Onnan a sárgát követem Abaligetig, de egy vicces elágazás megtréfál, sokáig keresem a jelet, csak utána kb. 500 m-re lelek rá egyre. Ez is egy igen érdekes, már nem annyira szívet melengetõ sajátság itt Baranyában, hogy a kiválóan jelzett utakon (sokszor frissen felújított jelzések esetében is) pont a keresztezõdésekben, elágazásokban bénul le a jelzéspingálók ecsete vagy fogy el a festéke... Fortyogtam ezen sokszor ezen a túrán épp eleget, akárcsak azon, hogy a Mecsekben viszonylag keveset használják a iránymutató jelzéseket. Mivel szalagozás nem volt, a Cartographia térképek finoman szólva pontatlanok általában az efféle tájoláshoz, nem könnyû a dolga a turistának up-to-date helyismeret hiányában.

Ennek ellenére csak leértem az abaligeti csónakázó tóhoz, ahol messzirõl kiabált az épp kitelepülõ pontõr jelezvén, megérkezett. Kaptam üdítõt, vettem palacsintát, beszélgettünk. Egy jó 25 perces pihenõ után csak indulni kell és a mûúttal párhuzamosan elindulok Orfû irányába. Az úton átkelve igen hangulatos ösvényeken érkezek meg a meglepõen kihalt üdülõfaluba. Nem esik jól a sok aszfalt, de kitûzöm az 5 órás hertelendi érkezést, ez erõt ad. A szigorúan védett Herman Ottó-tavon igen sok csónakot vélek látni, biztos csak a figyelmeztetõ táblák elavultak vagy ennyi természetvédelmi õr lenne…?

A tó után rövid kapaszkodás és már csak kicsit hullámozva kanyargok a faluig, 5-re meg is érkezem a pontra. Persze fél órával a nyitás elõtt vagyok, de nem várok, majd úgyis a kocsmában akarok igazolni. Most már nem lesz gáz, mert Vágoton kint van Misi, Dóczymalomnál pedig van DDP pecsét. Most már érzem, megesz az áhított cél, a világosban célbaérkezés. Mit nekem a maradék 18 km, ráadásul jórészt ma már bejárt útvonalon…

Az ominózus piros kereszt új nekem, legutóbb ’96-ban jártam erre, akkor még nem volt ilyen. Izgatottan várom. Az elsõ hidegzuhany akkor ér, amikor elkerített tehéntelepre vezet a szalag! Igen, szalag, volt 3 db, de ennyi. Kb. 500 m múlva találok 2 sápadt pirosat, aztán vége. Összezuhanok, lõttek a korai beérkezésnek… Elindulok egyenesen, a szeméttelepen keresztül, találok egy db régi zöld négyzetet, arra is megyek, de semerre se megy út, fõleg jelzés. Minden lehetséges variációt kipróbálok, de nem merek messzire se elmenni, mert csak nem jó éjjel egyedül bóklászni, fõleg erre, ahol nincs sûrû jelzett úthálózat. Gondolom, csak jön valaki helybéli majd, aki tudja az utat. Kacsintgatok a szántóföldre is, vadászlesek a túloldalon, sûrû patakmenti „galériaerdõ”, de semmi sem utal arra, hogy épp ott kell K-nek tartani.

Telik-múlik az idõ, gondolom most elõször telefonos segítséget kérek, de persze a füzetben nincs semmilyen rendezõi elérhetõség, csak e-mail… Kinyomoztatom a fõrendezõ számát, de nem veszi fel. Utána próbálkozok Czigóval, õ már válaszol, de sem õ, sem Eisi nem tudja merre is mehet a jelzés. Sajnos többek között rendezõi karambol (márpedig ilyen is volt) miatt megkavarodtak a dolgok, nem volt idejük kiszalagozni az egyesület közlegényeinek a pirosat. Ráadásul az egyesület vezetõsége önkényesen lelépett hátrahagyva minden melót, felelõsséget a fent említett két úrnak, hát nem volt egy fair cselekedet…

Így mintegy másfél-kétórás kavargás, várakozás után megjön a felmentõ sereg, de õk is a szeméttelepnek veszik az irányt. Kiabálok, az nem lesz jó. Kiderül, a háromfõs társaság pécsi, de egyikük sem ismeri ezt a jelzést. Sebaj, csak megtaláljuk!

Vadkerítéseken átmászva felmászunk a Mélák nevû hátra és onnan tájoljuk be magunkat. Néhány percen belül meg is van az a fránya piros, de közben sajnos besötétedik. Kissé szárnyaszegetten kullogok a kis csapat után be Vágotra, ahol Misi fáradhatatlanul õrzi a pontot és a tábortüzet. A pecsét után magasabb sebességi fokozatba kapcsolok, az ismerõs úton lámpával a kezemben bekocogok a célba. Persze most nagyon figyelem a zöld kör kanyarodását… Így negyed 11-re beérek kissé bosszúsan. Czigóval beszélgetünk egy adagot, indulnék is, de megint beüt a krach, fantasztikus érzékkel sikerül bezárnom a kocsikulcsomat az autóba, így tovább kell élveznem az iskola nyújtotta örömket másnap délig, amíg meg nem érkezik a pótkulcs, amit a párom adott fel a pécsi buszra…

Értékelve a túrát, igen felemás érzések dolgoznak bennem. Amíg példaértékû szolgáltatást és szép díjazást kaptunk, magáról a szûkebb értelemben vett túráról, az útvonalról, a jelzésekrõl, a bejárásról az egyesület gurui mintha megfeledkeztek volna. Akármilyen jól feltérképezett és jól jelzett hegység a Mecsek, csak illene bejárni az útvonalat a rendezés elõtt, mert ugyebár mint kiderült itt is érhetik meglepetések a túrázókat. Szalagozás nem szükséges, de egy-két elágazás megerõsítése (5-10 db szalag, nem több) nem ártott volna, akár egy-egy jelzés felfestésével, nem hiszem, hogy bárki is megharagudott volna a megyei szövetségben. Az útvonalleírás „kissé szûkszavú” (azaz nincs), de bejárás hiányában nem is várhatjuk, hogy legyen. Az útvonalválasztás kiváló, a Nyugat-Mecsek összes szép helyére elkalauzolt.

Szellemes ötlet volt ez a két kör, így a például depózás kérdése is adott volt. A távadatok egész pontosnak tûntek annak ellenére, hogy térképi mérések. Különösen fontos ez annak tekintetében, hogy állítólag a régi útvonal a megadottnál legalább 10 km-rel hosszabb volt…
Összességében egy jó ötlet kevésbé sikeres megvalósítása volt ez a túra, de kis odafigyeléssel könnyen kiküszöbölhetõek a hiányosságok. Sajnos ez egy hosszútávú túra, ami lényegesen több elõkészületet igényel, mint mondjuk a PITE 30 és remélem a vezetõség erre most talán rájött, ha egyáltalán kíváncsiak voltak a részletekre a túra után…
Ezúton is köszönet Czigónak és Eisinek a segítségért és a türelemért!
 
 
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20072007.10.16 13:34:52
Szondi 100, avagy hogyan fûzzük fel egy útvonalra a Börzsöny legkeményebb emelkedõit, lejtõit, illetve legrosszabbul jelzett turistaútjait

Alig hevertem ki az elõzõ õrültséget, máris itt a következõ: 100 km a Börzsönyben, válogatott útvonalon… Nos, a szigethalmiak ezúton is bebizonyították, kiválóan ismerik a hegységet, jól tudják, hol lehet minél jobban „kibabrálni” a túrázókkal.

A biztos recept egy ilyen túra teljesítéséhez a teljesség igénye nélkül: jó cipõ és zokni, megfelelõ lelki felkészülés, megfelelõ állapotú lábak és némi elmebaj. Ezek közül csak az utóbbival rendelkeztem, ráadásul a túra elõtti napok balatoni pancsikolása közepette még sikerült valami jó taknyolós, hurutosan köhögõs nyavalyát is összeszedni a fiamtól. Tán még némi hõemelkedésem volt, de ugyebár 40 fokban az kinek tûnik fel… Továbbá mindkét sarkamon ott éktelenkedett a két hatalmas, félig gyógyult vízhólyagmaradvány. Egyszóval „bíztató” elõjelek, de menni kell, mert vár az újabb kihívás és egy külföldi utazás lett csak a túra miatt odébb tolva, nincs mese!

Haladok a 2-es úton a rajthely felé, Rétságot elhagyva iszonyatos villámok csapkodnak szinte megállás nélkül a közelben. Gondoltam, ha esik egy kicsit, legalább elveri a port. A célt sikerült simán megtalálni, leparkolok a fûzfák alatt, csendben felverem a sátrat, készülök lefeküdni. Azért mégiscsak benézek az iskolaépületbe, hátha sikerül nevezni. A regisztráció persze nem sikerült, de sok ismerõssel futok össze, köztük balatoni cimborámmal, Gáborral is. Szerzünk új információkat, nagy sajnálatomra kiderül, hogy Nád Béla kerekezése folytán 3 km-t nyúlt a táv… Sebaj, megoldjuk! Gábor tervez, számol, én csak annyit jelölök ki célul, hogy a Vilati üdülõhöz (73,6 km) világosban akarok érni. (A lámpámat ki is küldtem oda, legyen az is egy hajtóerõ.) Aztán lassan minden elcsendesedik, én is nyugovóra hajtom fejem, bár az orrfújástól, göthöléstõl nemigen sikerül, lehet, hogy a körülöttem sátrazóknak sem…

Reggel 5:30, ébresztõ, néhány perc tanakodás, hol is vagyok, készülõdés. Reggelim egy Balaton szelet, másom nincs, majd sikerül valahol enni valamit. Meg hát kinek is van kedve ebben a hõségben enni…? Mindenféle töszörgéssel elmegy a másfél óra és egyszer csak azt veszem észre, hogy még nem vagyok kész és mindjárt hét óra. Gyors Richtofit, hátha segít, kapok egy szendvicset (a hölgy, ha olvassa, húzza ki magát, mert biztos, ez volt a teljesítés kulcsa) és indulás. Az óra reggel hetet mutat. Elbúcsúzok Gáboréktól, kocogásra váltok, követem egy ideig Toperczer Andrásékat. A bükki százason jól bejött, minél többet mész világosban, annál jobbak az esélyek. Bár most az erõt nemigen éreztem magammal, az elõzõ napok totál erõtlensége még éreztette hatását.

Elhagyjuk a falut, de jó is lenne ide saját lábon visszaérni holnap… Hosszan halad a jelzés murvás úton, majd a Schaffer-kútnál elhagyjuk azt. Érdekesség útközben a vasúti aluljáró, ahol a kis Bz motorvonat szemérmesen átbújik a fõút alatt. Kisvártatva meglesz a piros rom jelzés, a zempléni Pusztavárhoz hasonló emelkedõvel. A pontot nem találjuk, gyorsan keresztülmászok a romokon, de szerencsére meglesznek a pontõrök a túloldali pihenõhelyen. Megkapom az aláírást, kérdezem is, hogy pecsét nincs-é? Nevetve válaszolják, hogy szegény az egyesület… Cipõigazítás, és lecsörtetek a várból. Azaz lecsörtetnék, mert a jelzésváltásnál meg kell állnom, hogy elolvassam az itinert. Sikerül megtalálni a helyes utat, a leírás tökéletes, megvan a falépcsõ is és máris a mûúton loholok, hogy utolérjem a futókat. Néha látom is õket, de a Pénzásásnál végleg eltûnnek.

Az elágazásban szép kék négyzet az aszfalton és nagyon figyelem a leágazást a kis ösvényre. Gond nélkül meg is van, felküzdöm magam és máris szelem a bozótot a szépen benõtt ösvényen. Hát mit mondjak, biztos nem egy frekventált út itt a Börzsönyben… Ahol lehet, szaladok, de érzem, valami nem az igazi…

Az Oroszi-Závoznál favágók bámulnak, én meg a beígért vadászlest. Van rajta „S” betû, de ennél több információval nem szolgál. Ránézek a térképre, elindulok és szembõl (!) jön is egy sporttárs és rámutat a helyes irányra. Megköszönöm és megkezdem a nem túl megerõltetõ kapaszkodót a Kámor gerincére. A ponton kisiskolások nagy „Csókolommal” üdvözölnek, mosolygok és fél percre leülök. Lefelé menet fél szemmel a kelet felé tárulkozó kilátásban gyönyörködök, de nem lehet nagyon kikacsintgatni, mert helyenként igen nehezen járható, benõtt, köves az ösvény. Csalán viszont nem volt különösebben sok. A Jász-bükki-rétet az elõírásoknak megfelelõen balról, igaz nem hivatalosan, a hûvös erdei csapáson kerülöm. A széles földút a leírással ellentétben jó darabig emelkedik, de aztán csak elkezd lejteni. Itt kezd szúrni az oldalam és kínoz is egészen Diósjenõig, kis sebességcsökkenést eredményezve.

A Jenõi-Závoznál majdnem a sárga négyzeten indulok el, de visszapillantva meglátom a avatott szem számára könnyebben észrevehetõ bónusz szalagot. Itt a helyismerettel nem rendelkezõ túrázó tényleg megizzadhat a sárga megtalálásával. Szerencsére meglett és Nád Béla itinerbeli gratulációját fogadva diadalittasan megveregetem saját vállam. Lekocogok a falu határába, ott némi nehézségek árán sikerül az össze-vissza elágazó utak közül a helyeset megtalálni. A jelzések állapotát és felfestési koncepcióját nem jellemezném… A pont már Diósjenõ határában vár egy épület udvarán.

Fiatal lányok fogadnak zsíros, lekváros margarinos kenyérrel és innivalóval. Letuszkolok egy margarinosat, vagy 4-5 pohár italt, kicsit heverészek és indulás. Hát nem zártam a szívembe a falut, mert igen nehezen lehetett követni a jelzéseket. Az útba esõ boltban veszek egy kólát. Nyílik a bicska a zsebemben, amikor az elõttem vásárló nõ a pénztárossal kezdi sorolni ki is halt meg mostanában és a halottak kinek is a hozzátartozói. Gondolom a szemembõl néhány villám becsapott a közelben, mert észrevett végre és ennek hevében majdnem kifizettette velem a hónom alatt szorongatott csapvizes palackot is.

A faluból kifelé a szalagig tartott számomra a túra holtpontja. Az utat is nagy nehézségek árán sikerült követni, kellett az itiner-térkép-tájoló kombináció. A tényleg ramaty állapotú zöldön felfelé már sokszor csak a szerencse segített. A piros X messze nem azt csinálta, amit a térkép szerint kellett volna (lehet, hogy régi a térképem?), el kellett volna ágazniuk. Ehelyett a zöld hirtelen eltûnt és a piros X vezetett a zöld irányában… Na akkor most mi is van??? Tanakodtam, és elindultam az X-en. „Bátorságomat” siker koronázta, mert csak találtam rövidesen igen halovány zöldet. Ez az emelkedõ, a Dugóhúzó viselt meg talán a legjobban szellemileg, elgondolkoztam az 50-es távon. A derekam is fájt. Nem szoktam olyat csinálni, de kétszer is megálltam felfelé menet. Megváltásként jött a lankásabb rész és a LeFaGySz-ról ismert Málna-hegy oldala a kék négyzettel. Itt értem el tulajdonképpen az igazi Magas-Börzsönyt, ahol már gyönyörû, zárt lombozatú (ilyenkor nem utolsó szempont!) bükkösök/gertyános bükkösök között vezet az út. Csodálkozva tapasztaltam, hogy az igazi hõségnek eddig nyoma sincs, bár hozzá kell tenni, hogy itt már 800 m-en járunk.

A Csóványos kézzelfogható közelsége megérintett, de sajnos egy „feltételes pont” erejéig csak le kellett kanyarogni a fantasztikusan szép helyen vezetõ traktorúton a Pogányvári-kaszálóhoz. Õszintén szólva kár lett volna kihagyni ezt a szakaszt. Itt a megszüntetett zöld háromszög jobban követhetõ volt, mint nagyon sok eddig követni próbált, regnáló társa…
A rét szélén „meglepõ módon” ott hevert az út közepén Nád Béla 4-szer 5 liter folyadék társaságában. Volt víz és szinte az egész periódusos rendszer… Minden elismerésem, hogy felcipelte oda! Gyorsan legörgettem az egy poharas fejadagomat és indulás, mert vár a Pogányvár. Közben nagy sokaság támadt, mert négyen is utolértek.

Meg is kezdtem a vár bevételét, nem volt annyira kemény, mint mondták. Lassacskán elértem a zöldet és onnan már csak egy ugrás a Börzsöny teteje. Egy nem túl acélos emelkedõ és megpillantom a geodéziai tornyot, tövében a kedves pontõrökkel, akik újból vízzel kínálnak. Az úrral el is beszélgetek, levegõvételi tanácsokat ad és sutyiban a bokorban telitölti az egyik üres palackomat. Egyszer talán sikerül meghálálnom. Újabb túrázók érkeznek közben, akik inkább futók, én pedig újult erõvel utánuk eredek. A kék háromszög a Kõkorsóval igen kemény, fõleg lefelé. Megiramodok, hátha a térdemnek jobb és pillanatok alatt lent vagyok az Oltár-patak völgyében. A fantasztikusan hideg és tiszta patak szinte minden nagyobb, felduzzadt pocsolyájában fürdök, nem tudom megunni, másokat is csábítok. Kell is a frissesség, mert jön a kék kereszt szuszogtató emelkedõje a turistaházig.

Elérjük a jelzésváltást 12:35 van, de a pont még sehol (12-kor kellett volna nyitnia). A többiek tovább mennek, én is velük tartok. Kisvártatva szembe jön a „mozgó pont”, pecsételnek és araszolunk felfelé. Valahogy ez most nem viselt meg annyira, az elõttem lévõ futót be is érem, a mögöttem lépkedõ Sütõ Lacit lehagyom. A Rakodótól azért még vár ránk egy kis mászás, de az már napon, így nem is esik túl jól.

Beesek a házba, a két hölgy mindenféle jóval kínál. Van víz, mindenféle pezsgõtablettás ital, pogácsa, szõlõcukor. Gyorsan helyre rakom a gyomromat, veszek még bent egy kólát, beszélgetek a hölgyekkel és kisvártatva indulás.

Innen jórészt ismerõs szakasz, fõleg a LeFaGySz-ról, ennek ellenére sikerül benézni a S négyzet leágazását. Laci is így tesz és a K keresztnél együtt tanakodunk. Õ visszamegy, én (miután bekattannak a téli emlékek) levágtatok a Vasedény kulcsosházhoz és fürdök a forrásvízben. Kis mászással elérem végre a jelzést és vágtatok a négyzeten a feltûnt két újabb futó után. A jelzéselágazásnál tanakodnak, én is olvasgatom a leírást, nézem a térképet. Utólag esett le, hogy nem volt rossz a leírás, hanem rosszul olvastuk/értemeztük…
Kissé egyhangú erdei utakon Kisirtásnál keresztezzük a vasutat, majd még kétszer Nagyirtásig. Az utóbbinál pont is vár a fogadó mellett mindenféle finom kenyérrel és itallal. Regenerálódunk, de nem sokáig. Kisvártatva tovább indul a hatfõsre duzzadt „csapat”. A Nagy-Sas-hegy oldalában kellemetlen kis ösvényen haladunk, majd utána egyre többet kell nyílt terepen gyalogolni. A Só-hegy kopár kilátópontján csodálatos panoráma tárul elénk fõleg Kóspallag irányában. Nem idõzhetek sokat, mert tûz a nap, egyre melegebb is van, most már magunk mögött hagytuk a Börzsöny hûvös, árnyékos magasabb régióit.

Márianosztra határát kellemetlen kõzúzalékos, törmelékes úton érem el. Szabó Józsi korábban felhívta a figyelmünket a ponttól 50 m-re lévõ közkútra, így ott csak leadom a papíromat és közlöm, majd jövök. A kútnál már nagy fürdés van, mindenki tisztálkodik, zoknit cserél, iszik, ragaszt, stb. Én is így teszek és befekszem az árnyékba, de a lábamat a napra rakom, hogy legalább az száradjon. Olyan negyed öt felé sikerül is indulásra alkalmassá szedelõdzködni és indulunk is ketten Lacival. Egy darabig kerülgetjük még egymást, de Nagybörzsönytõl már együtt haladunk.

Eseménytelen hosszú szakasz Nagybörzsönyig, közben Nagyirtáson beérjük a kicsit tanácskozó futó brigádot. Innentõl a Hosszú-bérc gerincét elérve hárman szinte végig futunk, (ahol lehet persze) egészen a faluig. A többieket végleg leszakítjuk. Hol kellemes árnyas erdõben, hol naposabb részeken halad az út, hol felrakom, hol leveszem a sapkám. Álmodozok a többieknek egy fagyiról… Imám meghallgatásra talált, mert a falu központjában nyitva a fagyis!!! 2 csoki rendel, csak 37 apróm van a 40 helyett, kapok kedvezményt… A pont 200 m-re, ital, „Red Bull”, müzli szelet. A faluból kifelé jól elbeszélgetünk Lacival, egészen addig, amíg meg nem kezdjük a Magyar-hegy nyelvkilógató mászását. Nagyon kemény az emelkedõ, útközben a szentségelõ salgóvári pontõröket is sikerül megelõzni, persze azért kapunk aláírást. Mindannyian szenvedünk, de csak elfogy az emelkedõ. Kellemes, lankás úton elérjük a várromot, a Vár-nyerget, és megkezdõdik a véget nem érõ bozótharc a hajdani vulkán kalderájának nyugati peremén. Vészesen kezd sötétedni, az út igen nehezen járható. Lacival aggódunk, hol is van már a piros négyzet. Én végig jobbra kacsintgatok, mert megkapó a kilátás a Magas-Börzsöny irányába. Szépen látszik a Csóványos, tetején a kis „gyufaszállal”, mellette a Magosfa. Rossz belegondolni, hogy nemsokára oda kell majd visszamászni…

De egyelõre egyéb gondok is vannak, nevezetesen a négyzet. Megállok térképezni, de Laci (aki korábban épp arról mesélt, hogy is kötött kis egyszer ily módon Perõcsényben), füttyent, megvan az elágazás. Leereszkedünk az úton, már majdnem sötét van, épp annyit látok, hogy nem esek el. A lámpám már kézzel fogható közelségben vár. Lassan feltûnnek az üdülõ fényei és éreztem, megvan a túra. A ponton elterülök a földön, töltöm magamba az Isten tudja milyen ízû mûinnivalót és habzsolom a dinnyét. Kellemesen hûvös van, élvezem, de egy kis idõ múlva Laci sürget, hogy menjünk már, mert fázik. Sajnos senki nem tud neki kölcsönadni egy pólót. Négyfõs csapatunk egy hölggyel és Gyurival bõvül, így vágunk neki a végzetes öt és fél km-nek és a több mint 700 m szintemelkedésnek.

A két hölgyemény húz szinte végig minket fel a csúcsig, iszonyatosan kemény és hosszú az emelkedõ. Igaz, volt már szakasz, ami jobban megviselt ezen a napon. Monoton lépkedünk felfelé, tán egyszer pihenek 20 másodpercet. Gyuri végig beszél, mesél, bíztat, tartja a lelket a csapatban. Elérjük az ismerõs sziklás részt a csúcs alatt és nem sokára a pont lámpája is látszik. Éjjel 11-et mutat az óra. Iszok kicsit (itt is van ital!), de nincs maradásunk, menni kell tovább. A piros leágazását a többiek benézik, utánuk kiáltok, az nem lesz jó. Nyaktörõ lejtõkkel lehet jellemezni a Nagy-Mána gerincét a Rakottyás-patak völgyéig. Hihetetlen kõtörmelékes, meredek ösvények váltogatják a kevésbé életveszélyesekkel egymást. Az éjszaka sötét, nemigen látunk semmit a kilátópontokról.

A völgybe leérve rossz minõségû dózerúton haladunk a királyházi pontig. Nehezebben jön el, mint vártam. Már mondanom se kell, mindenféle földi jóval várnak a kedves pontõrök, én egy házi meggylekváros kenyeret rendelek, de sajnos csak a felét tudom letuszkolni, kár érte… Osztunk-szorzunk, innen már csak két emelkedõ van hátra, de azért óvnak attól, hogy lebecsüljük egyiket is. Ha nehezen is, de sikerül útnak indulni, ki tudja hányadszor…

Kutya kemény tényleg a Lopona-fõ felé vezetõ ösvény, de szerencsére nem hosszú, így lassan szintben, olykor csendben, olykor beszélgetve halad a csapat. A Lopona-bércrõl lefelé vezetõ út igen meredek helyenként, köves, nehezen járható. A térképen is jól követhetõ módon többször keresztezi a hegy irányában felfelé szerpentinezõ traktorutat. Ez kissé felõrli az idegeimet és várom már mikor jön is el végre az erdészeti út a zöld jelzéssel. El is kezdek futni lefelé, hamar le is érek, addig van idõ kicsit pihenni, míg a többiek leérnek. Minden ilyen kis megállás segít egy kicsit. A gyomrom már rég kikészült, minden emelkedõ és lejtõ nemcsak az izmaimra, hanem rá is kellemetlen hatást fejt ki.

Solymár-forrás, pihenõ, hátralevõ táv. ~12 km… Ez motoszkál már csak a fejemben. Lehanyatlok a fûbe, magamba erõltetek egy kis ki tudja milyen folyadékot, de hoppá!!! Kekszek, aprósütik is várnak minket az asztalon és ropi! Végre egy kis könnyû sós ropogtatnivaló! Be is tömök néhány marékkal, hihetetlenül jól is esik. Hálás vagyok, társaimnak kevésbé, mert mindenki indulni akar, valaki fázik, valaki fél a lemerevedéstõl, stb. Igazuk is van, ne húzzuk az idõt, Hajrá!

Megkezdjük a végeláthatatlannak tûnõ tévelygést a Dobogó felé. Az utolsó (!) emelkedõ meg se kottyan már és lassan el is érjük a zöld és a Börzsönyi kék találkozását. Persze minden egyes elágazásban a Jelenc-hegyet véljük felfedezni (a két jelzés elágazik), de az érdekes (takarékos) szisztémában festett jelzések csak megduplázódnak mindig, azaz a keresztezõdésben szólóban szereplõ kék mellé kisvártatva csak visszapofátlankodik a zöld is… Amikor egy újabb ilyen eset végén régóta nem látunk zöldet, megnyugszunk, lassan meglesz a Dobogó is.

Kellemetlen keskeny, gyomnövényekkel magasan benõtt szekérúton elérjük a beharangozott eligazító táblát. Azon számomra érdekes módon nincs rajta a létezõ és követni kívánt kék +… Szerencsére Dr. Téry Ödön képe igen, így biztosak lehetünk a dolgunkban. Lassan megpillantjuk utunk utolsó turistajelzését és letérünk Drégelypalánk felé a durva kõzúzalékkal egyenetlenül felszórt földútra. Hát a kutyának se hiányzott ez. Le is maradok Tibivel, a két hölgy Gyuri elosonnak, utánuk Laci, lassan eltûnnek a kanyarokban. Közeledik a kápolna, csak bevárnak ott. Hajnalodik már, lámpára nemigen van már szükség, fõleg a kápolna felett szántókra kiérve.

A pontnál Laci vár minket tûkön ülve, gyors pecsét és vágtatunk a falu felé. Egy kanyar, két kanyar, három, és keresztezzük a 2-es számú fõutat. Itt már persze jókedvûen, beszélgetve rójuk az utat. Még két km… A faluban közben villanyoltás, ismerõs utcák, az iskola elõtt fiatal lány kiabál, hova is menjünk. A célban egy-két ember lézeng, Gyuriék is nemrég értek be, kölcsönösen gratulál egymásnak a kis csapat. Az óra 4:40-et mutat. Hihetetlen jó érzés belegondolni, nem kell gyalogolni többet! Jól esik Nád Béla elismerõ gratulációja, megkapom az érmet, a többiek elmennek tisztálkodni, én a sátor felé veszem az irányt, ahol isteni kolbászos-szalonnás lecsóval fogadnak. Nagy nehezen leerõltetek egy kis tányérral és bedõlök a sátramba. Elaludni nem tudok, olyan fáradt vagyok, de lassan kezdek örülni a dolognak.
Kb. 7-ig hánykolódok a sátorban, aztán felkelek. Kezdenek szállingózni a beérkezõk tapsolunk, ha valakit meglátunk, beszélgetünk, megosztjuk élményeinket. Azok pedig voltak bõven! Megvárom, míg Gábor is beér, utána indulok haza.

Ez az a túra, amirõl igazából semmi negatívumot, lényeges hiányosságot nem tudok írni, csak felsõfokon tudom értékelni. A távadatok fáradtságos terepi munkával hitelesítve lettek, a szintadatok sem hiszem, hogy különösebben pontatlanok lennének. Bár volt, aki légnyomásmérõs készülékkel kicsivel (elmondása szerint kb. 200 m-rel) kevesebbet mért, de igazából mindegy. Az útvonalválasztás felülmúlhatatlan… Tovább emelték a túra nehézségi fokát fõleg a túra elején a hitvány állapotban lévõ jelzések, de a végtelenül precíz és kellemes hangételû leírás a legtöbb helyen segített. Ahol pedig nem, ott kis szerencse és a tájoló. A túra beharangozójában írt szükséges „térképészeti ismereteket” kiegészíteném én a „helyismerettel” is, mert az sokat jelent a túra elsõ periódusában. A szalagozás megfelelõ volt, továbbá sokat segítettek a fákra festett fehér csíkok és „S” vagy „Sz” betûk. A pontok száma szerintem elegendõ volt, szinte mindenhol biztosítottak folyadékot, ami nélkül még ennél is jóval kevesebben értek volna célba. A szolgáltatás színvonalára pedig nehéz jelzõket találni, volt energiaital, italpor, pezsgõtabletta, szörp szinte minden autóval megközelíthetõ ponton, de a magasabb helyeken is (Pogányvár, Csóványos, Magosfa) volt víz! Három helyen zsíros-margarinos-lekváros kenyér, a Vilati üdülõnél korlátlan dinnye, ezeken kívül sokhelyütt mindenféle apró finomság várt minket.

A pontõrök mindenhol nagyon kedvesek voltak, átérezték a túra nehézségét, igyekeztek mindenben segíteni. Kiváló lehetõség volt az üdülõhöz a depózás. Egy valamit hiányoltam talán, az igazolópecséteket az aláírások helyett, de ez biztos csak a megszokás… Egyszóval itt csak rajtunk múlott a dolog, nyugodtan a rendezõkre hagyatkozhatott az ember, csak a lábait kellett egymás elé rakosgatni.

Ezúton is szeretnék gratulálni minden teljesítõnek, de azoknak is, akik bármennyit is megtettek ebbõl a túrából, mert akár a Nagy-Hideg-hegyig is embert próbáló feladat volt eljutni (~35,5 km, ~2200m szint). Végül, de nem utolsósorban köszönet és gratuláció a rendezõknek, akik mindent megtettek azért, hogy ez az országos szívatás jobban essen. Már alig várom, mi is lesz a jövõ nyári újabb szigethalmi õrület…
 
 
Balaton KörTúra éve: 20072007.10.03 11:46:59
Balaton Kör

Elõszó

Honnan is kezdjem, igazából nehéz errõl a túráról bármi értelmeset is írni. Négy nap alatt, csak úgy, a „senki földjén” körbegyalogolni a „magyar tengert”, hát… Ép eszû ember nem csinál ilyent…

Évek óta játszadoztam a gondolattal, hogy csak végig kellene szenvedni ezt a „túrát”, mert a kemény teljesítménytúrák sorában ez is ott van igencsak dobogós helyen kishazánkban. Sõt, ha a rendszeresen szervezett rendezvényeket tekintjük, leszámítva tehát a szigethalmiak egyszeri rendezéseit (és a megboldogult 3X50-et), talán ez a legnehezebb feladat. Bár kinek mi fekszik, sokan biztos vitába szállnának velem.

Még anno, az elsõ szervezésekrõl hallottam ezt-azt, egy-egy ember végiggyalogolta, mindenki büszke rájuk, stb. Akkor kevésnek éreztem magam minderre. A rendezésrõl – finoman szólva – nemigen hallottam jókat, akárcsak a Zöldgömb többi gyalogos (!) rendezvényérõl. Se jelzés, se szolgáltatás, se semmilyen „törõdés” a résztvevõvel, ez igencsak próbára teszi a gyaloglót.
Tavaly már majdnem belevágtam, de a Rákóczi lelkileg annyira hazavágott, hogy csak Z-M 2X50 lett belõle. Idén is úgy volt, hogy nem megyek, a térdeim gyógyulófélben, kötelességek itthon, stb. Egy héttel a túra elõtt azonban valami bekattant: BELE KELL VÁGNOD, KÉPES VAGY RÁ!

A készülõdés inkább „lelki”, mint fizikális alapon folyt, pl. vettem új térképeket, gondolkodtam a taktikáról és lestem az OMSZ honlapját. Kutya meleg ígérkezett a hosszú hétvégére. A hátizsákom úgy nézett ki, mint valami jó kis nõi táska, volt benne minden, mire szükség lehet: több pár cipõ, minden napra zokni, ruha, babkonzerv, ragtapasz, stb. Fogytak a napok, közelgett a próbatétel, kezdtem versenylázban égni. Szerda este búcsút vettem a családtól, megeskettem õket, hogy szurkolni fognak. Nem szoktam kishitûséget érezni afelõl, hogy sikerül-e egy túra, most viszont ilyen gondolatok is cikáztak a fejemben, azaz „mi van ha…?”

Két és fél óra autózás után meg is találtam a rajtnak otthont adó iskolaépületet, jól körbe is jártam. Hát még éjjel 11 után is nagy volt a ricsaj, a villany is égett, tehát maradt a jól bevált „lakókocsis” megoldás. Lassan elfogynak az utcáról az emberek és nem túl mély álomba merülök.


1. nap

Ötkor kelés, kis kómázás, befutnak Zsotyekék, intézkednek a kapunyitásról, felverik a szervezõket. Komótosan reggelizek közben. Bemegyek a tornaterembe, mindenki durmol még, egy fiatal srác, Peti jön az adminisztrációra. Nevezünk, az asztal mellõl egy fickó félálomban adja az instrukciókat, kikövetkeztetem, õ lehet Ujj Zoli. Rábólint a MT kártya kedvezményemre, lerakom a cuccaimat a fal mellé és lassan indulásra készen vagyok. Zsotyekék elviharzanak, átvillan az agyamban, célszerû-e korábbi rutinos versenyzõkkel tartani, de lebeszélem magam, mert az egyedül tájékozódás szellemileg frissen tart talán majd a déli patron. Az itiner a tavalyról, e-mailen keresztül megismert néhány sor szöveg, egy-két helyen még segített is, bár információtartalma az idõ elõrehaladtával exponenciálisan csökkent.
Így 6:05-kor elindulok Balatonhódító utamra… Gondolkozom, elérek-e ide vasárnap délután, esetleg este, milyen állapotban leszek és hasonló dolgok motoszkáltak a fejemben.
Balatonszabadiig semmi izgalom, elsõször a part menti árnyas úton szaladok, amit felcserélek (nem túl jó üzlet) a falu feletti gabonatáblákra. Szabadiban kerülgetjük egymást a kukásautóval, majd én letérek jobbra a Sió csatorna vasúti hídja felé. A hídon átkelve klappol a leírás, a Belsõ-hegy szõlõhegyén keresztül, helyenként árnyékos traktorúton jutok le Balatonkilitibe. Ott a templomnál kellene, hogy legyen a pont, de sehol senki, csak tátott szájjal bámuló emberek a buszmegállóban. Igen, nyájas olvasó, jól hallottad, élõ pont, ahova biciklivel kellett volna kijutniuk a pontõröknek, akárcsak Kerekibe. De minderrõl majd késõbb.

A fõút melletti kiskocsmában üdítõ, pecsét, de mielõtt továbbindulnék, egy helyi, már ily korai idõpontban is spicces úriemberrel és társaival szóba elegyedek. A kollega, miután meghallja, mire is vállalkozunk, lefitymálóan csak annyit mond, az semmi… Javasoltam neki, hogy tartson velem, erre azt válaszolta, hogy annak idején kifutott volna a világból is, de most csak biciklivel kísérne. A többiek, akikbe tán kicsivel több értelem szorult vagy egyszerûen csak még kevesebb alkohol tompította amúgy sem túl barázdált agyukat, arról érdeklõdtek, mi is ennek az értelme. Miután kimagyaráztam magam (valószínûleg nem gyõztem meg õket), indultam is.

Törekiig Papkutapuszta érintésével aszfaltúton jutottam. A piros sáv jelzés ezen a szakaszon végig kísért a friss (?) térképeknek ellentmondva. Ez nem zavart meg abban, hogy a faluba egy kis domb megmászása árán lejussak. A kocsmában itt is már tudtak a rendezvényrõl, egy, már korahajnalban elindult túratárs révén. A faluból a védett halastófüzér mellett, a térképen még nem szereplõ tanösvényen haladva jutottam ki. A nap egyre melegebben sütött, az árnyékok pedig fogytak. Így a kezdõdõ hõségben folytattam a hullámvasutazást a Balaton déli partjára annyira jellemzõ meridionális dombhátakat keresztezve. Az út iszonyatosan porzott. A tájékozódás könnyû volt, mert a dombhátakon kiválóan be lehetett lõni a traktorutakat és az erdõsávokat. A kocsmai érdeklõdés eredményeképpen tudtam, hogy bakancsos barátom elõnye fogy, és Balatonendrédre lefelé szaladva el is értem. Gáborral a kocsmáig együtt is haladtunk. A kissé drága frissítést követõen a térképen szereplõ sáv jelzés helyett háromszögön jutottunk ki a faluból. Persze kis kitérõvel, mert benéztünk egy elágazást a sztorizgatásnak köszönhetõen.

A faluszéli szõlõskerteket szántó, majd erdõ követte, így értem el a Gyugy-patak mentén épült erdészeti mûutat. A patakátkelés utáni leágazás meg is volt rendben, de néhány száz méter után megijedtem, mert munkások teodolittal és emelet magasságú földkupaccal fogadtak. Egy ideig értetlenül néztünk egymásra, de megnyugtattak, a halom másik oldalán folytatódik az út. A Körtefai-táblára felérve megcsodálhattam az épülõ M7-es autópálya utolsó simításait. A Gyugy-háton haladva éreztem, itt a vég. Iszonyatos szembeszél, földbedöngölõ napsütés. Elértem az adótornyot, igenám, de melyiket??? Volt több is. Itt a térkép újra cserbenhagyott. A dûlõutak nem stimmeltek, a bálványosi mûútra kivezetõ út folytatódott az út másik oldalán nyugat felé. Valahol itt kellett volna megcélozni a leírás szerint, kissé észak felé tartva Kerekit és a vízmûvet. Itt engedtem a csábításnak és elindultam egy egyenesen a falu központja felé tartó szekérúton, ami a lakott területtõl kb. 500 m-re elfogyott nyom nélkül… Kis téblábolás, szentségelés után gondoltam, csak nem mászok vissza, így igen kemény dzsungelharc árán, helyenként guggolva/csúszva, lejutottam a falu feletti szõlõskertekhez.
Közben vaddisznócsalád osont el mellettem. Meg is töröltem homlokom, hogy a kis malacokat féltõ anyadisznó nem támadt rám…

Kerekiben a templom mellett lyukadtam ki, és délnek fordulva meg is leltem a régebbrõl ismert kocsmát. Ott kis technikai szünet, vagy fél óra, amíg újra magamhoz térek. A tv-ben meghallgatom a déli híreket. Aztán csak indulni kellene. A rekkenõ hõségben persze már nincs kedvem futni, megbecsülök minden árnyékot. Amáliapuszta érintésével elhaladok Fejérkõ vára alatt. Minden egyéb esetben felmentem volna, de most másról szól a történet, a túlélésrõl. Beérve az erdõbe a térképen is jól követhetõ dûlõutakon az Erzsébet-erdõ elzárt területére jutok. Olvasom az itinert, ami nagyvonalú nyugodtsággal írja: „…Az erdõbe érve egy elkerített erdõrész kerítéskapuja. Ezen át kell mászni, majd 500 m után a túloldalon ki kell mászni.” Jól olvassa a nyájas olvasó, hasonló állítmány nélküli mondatok nem voltak ritkák a szövegben. Nem is beszélve arról, hogy igen sok vadászbalesetrõl hallani manapság, továbbá a fõrendezõ nem hiszem, hogy értesített volna bárkit is a jöttünkrõl…

Kissé aggódva, de túléltem az 500 m-t és lassan egy kálváriára emlékeztetõ (nem néztem meg sajnos közelebbrõl mi is az) szoborsor közelében leereszkedtem Nezdére. Itt megpróbáltam vizet felkutatni, de nem sikerült. Gondoltam úgyis közel Szólád. A térképpel ellentétben itt is aszfaltozták már a Török-földön keresztül vezetõ traktorutat. A kevés árnyék itt futásra kényszerített, nem is esett rosszul. Szólád határában beestem az autóbuszváróba és 5 perc pihegés után vettem észre, hogy ott fekszem az életmentõ vízcsap mellett. Nagy fürdést rendeztem.

Felfrissülve vágtam neki a Teleki felé vezetõ aszfaltútnak. A faluban persze zárva volt minden, a bolt nyitására azért vártam egy 10 percet. Legörgettem egy kólát és irány Látrány. A térképen nem is tûnt túl bonyolultnak, de a valóságban… A falu ÉNy-i szélén, az Öreg-hegynél a hármas elágazás megvan, de minden út megszûnik a kukoricásban. Betájolom magam, miután az összest leteszteltem, és irány DNy. Meg is lelem az ÉNy-DK irányú traktorutat, de azon rossz irányban indulok. Látom, ez nem lesz jó, így visszaindulok É felé, és lám, meg is van az út a Mészkemence-tetõ felé. A dombháton is stimmel az erdõszéli út az Õzetetõnél, de van egy párhuzamos út is a hûs (!) erdõben… Nem tanultam korábbi hibámból, betérek az erdõbe… Innentõl kezdve csak a Jóisten tudja, hogy is jutottam el Rádpusztára, annyit kavarogtam a Látrányi-erdõben. A térkép használhatatlan, de nem is az utakat hiányoltam már rajta, hanem azokat a reliefkülönbségeket, mély bevágódásokat, amikkel találkoztam útközben. Egyébként itt Gábor is kavart elmondása szerint és Zsotyekék is csak a tavalyi szenvedés után tudták idén az útvonalat.

Úttalan utakon, csalántengeren átkelve, bozótban kúszva egy vadkerítés közelébe értem, ahonnan látszott a Kerek-domb kordonszõlõje. Ekkor szarvasok hangja ütötte meg a fülem, röviddel utána puskaropogás a közelben… Hát mit mondjak, elmondtam néhány imát… Az erdõbe nem akartam visszamenni, a kerítés melletti út elfogyott. Át a kerítésen, és a magoncokon keresztülgázolva csak kikecmeregtem a szõlõkhöz. A zoknimra akadt mindenféle herkentyûbõl szerintem egy egész erdõt lehetett volna telepíteni…

Rádpusztán bekéreckedtem az épülõ borkombinátba és aláfeküdtem a csapnak. A kedves munkás úr megsajnált és egy pohár jéghideg „ice teával” is megkínált. Kereszteztem az áthelyezett 67-es utat, ami ilyen formájában még semmilyen térképen nem szerepelt, reménykedtem a közeli templomtorony tényleg Látrány. A faluszéli cigánytelepet épségben megúsztam és a szembejövõ két fiatal lánytól érdekeset kérdeztem: 1. Ez milyen falu? 2. Ha ez Látrány, akkor hol a mûvház? A kielégítõ és örömteli válasz után megtaláltam az épületet és ebben a pillanatban fordult oda Ujj Zoli kisteherautója a csomagokkal. 16:45-öt mutatott az óra, 10 percen belül megérkezett Zsotyek és Feri és kicsivel késõbb Gábor is. Hát igen, a kezdeti elõnyt az eltévedések és a terjedelmes egészségügyi szünetek miatt sikerült leadnom. De az a lényeg, élve beértem! A térdeim OK, de aggódtam a sarkaimon keletkezett vízhólyagok miatt. Sajnos õk nehezítették meg a következõ 3 napot, nem a térdeim, amitõl tartottam.


Közjáték #1, életképek

A Balaton Kör UMCs (Utcai Mezítlábasok Csapata) átgaloppozik a szemközti fagyizóba… Kölcsönös eszmecsere a közkutakról… 20 embernek 2 kg tésztából készül kiváló sajtos tészta, extra meglepetés 2 pohár tejföl az ínyenceknek… A „pontõrök” csinálják a következõ napi elemózsiát, fejenként 2 száraz zsemle és összvissz kb. 15-20 dkg TG vastag(?)kolbász→egy zsömlébe jut 2 kis szelet, de ez is elfogy félúton (Persze mindezt az aznapra szánt adagból, mert elsõ nap valahogy a „napi csomag” elmaradt)… Várjuk a privát kajautánpótlást a kaposvári Tesco-ból, én elõbb elalszok… Fürdés a szomszéd iskola kellemesen felújított nõi tusolójában… Beköltözök a takarító néni helyiségébe, mert korán akarok indulni… Gábor poénkodik (?), 2-kor akar indulni…



2. nap

Az elsõ nap volt élményekben a leggazdagabb, innentõl fokozatosan csökkent a túra élvezeti értéke.
Rögtön a nap elején az elsõ kritikus pont, átjutni Szõlõsgyörökre. Ibolya elmagyarázta este még Zsotyek térképén az útvonalat, amit én is sejtettem. Volt egy kritikus szakasz, ahol mondta, hogy van út, de nincs a térképen, hát én nem találtam meg…
Reggel 4:45-kor indulás, minél többet menjek kellemesebb klímában. Jól is kezdõdnek a dolgok, a Füzes-tó-Szõlõ-máj-Kis-cser útvonalon egyértelmûen el lehet jutni az erdõsávig. Onnantól semmi Ny-i irányban. 2 km-re délre ír a térkép egy utat, de nem mertem megkockáztatni. Így a vonatkoztatási pontként szolgáló villamos távvezeték mellett „kommandóztam” le a János-hegy szõlõskertjei közé. Ezek után persze a zokni már a nap elején telement mindenféle szúrós növényalkatrésszel, a sarkaim is sajogtak, elment minden kedvem a futástól. Ráadásul erre a napra mondták a kánikula tetõzését. Sajnos igazuk lett kivételesen a meteorológusoknak.

Landord hétvégi telkei, majd a Sinai-hegy megkerülésével egy, a térképen nem szereplõ zöld (?) sáv keresztezésével lassan becsorogtam Szõlõsgyörökre. Megtaláltam a közértet, üdítõ, víz, csoki, reggeli vásárlás, zokni igazítás. Elérkeztem a túrának arra a pontjára, ahonnan már tudtam, nem lehet eltévedni, így is lett.

Lassan elhagytam a falut, az utak egyértelmûek voltak, eltévedni nem lehetett. Az Iparos-dûlõ nagyüzemi szüretét megcsodálva, pár csepp esõ társaságában jutottam el Pusztaszentgyörgy határába, ott DK felé vettem az irányt a mûúton egy röpke 7-800 m erejéig. A letérés után nyílegyenes út visz Pusztaberénybe, be is terveztem ott egy frissítõ pontot magamnak. Sajnos az útvonal mentén csak gazdasági épületek voltak, így bíztam a vasúti megállóban. Itt is csalódni kellett, mert a vízcsap helyett a hajdani vasúti õrházat lakó család kutyája rontott rám. A kutya vicsorgása közepette a cigányasszony próbált meggyõzni, nem bánt, mert akkor nem hagyná nyitva a kerítést, meg különben sem lenne mibõl kifizetni a büntetést…

Miután jól megnyugodtam, folytattam utam a Nagy-Berek felé. Óriási légyinvázió lepett meg a Csisztáig vezetõ traktorúton, szaladni is kezdtem. Persze ott sem mûködött a „frissítõ állomás”, minden zárva volt. Az egyik vendéglátóhely elé le is telepedtem, hátha észrevesz valaki. 5 perc után jött is a tulaj, de kerti kút helyett egy pohár vizet kaptam. Köszönet érte! Újult erõvel (?) vágtam neki a Nagy-Bereknek. Hosszú kilométereken át a felújításra váró kisvasút sínjein baktattam. A nap egyre jobban melegített, az út szörnyen monoton volt. Legalább a nyomvonal nem volt benõve, a felújításhoz sem kell véleményem szerint sokat áldoznia a befektetõnek. Komótosan végre elértem a Rigóháza elõtti elágazást, így a vonatozásnak vége lett a mai napra. Pálmajorig aszfalt vezet, szinte végig volt kisebb megszakításokkal árnyék. Pálmajorban az elsõ házba beköszöntem, de lelomboztak, itt nincs senkinek kerti csapja. Kaptam a kedves úrtól másfél liter finom csapvizet, végeztem is vele 3 kortyra. Isten fizesse meg a kedvességét!!! J

Épp indulni akartam, akkor befutottak a pontõrök is. Megkaptam a tegnap rendelt, éjjel megérkezett kólát és szõlõcukrot. Köszöntem szépen és rekkenõ hõségben folytattam utam a Gyula-szigeten keresztül a Nyugati-övcsatorna irányában. Azt elérve a hivatalos úttól kényelmi okok miatt eltértem, mert a csatorna DNy-i, árnyékos (!) partjára keltem át a hídon, majd begyalogoltam Balatonújlakra. A kocsmában nyalogattam sebeim, de nem volt mit tenni, indulni kellett tovább, mert Keszthely még nagyon messze van.

Mûúton, az M7-es felett áthaladva végre meglett Balatonkeresztúr, azon „keresztülvágtatva” a 7-es fõútról Ny felé letérve találtam egy szépen gondozott temetõt. Ha temetõ, akkor virágok, és ha virágok, akkor azokat locsolni is kell. Ha a virágokat locsolni kell, akkor kell lennie csapnak is! Nagy orgiát rendeztem a temetõ közepén.

Vizes sapkával vágtam neki a Bokrosi-hegynek és túlnyomóan árnyas mélyutakon átevickéltem Berénybe. Persze itt is „véletlenül” útbaesett a temetõ… Kis pihegés után megcéloztam a partot, ott kiválasztottam egy lángossütõt. Fenséges volt a tejfölös lángos, hatása néhány km-ig ki is tartott. Innentõl nem sok izgalom volt, bicikliúton kellett haladni Keszthelyig.

A térképen persze nyílegyenesen vezet az út, de a valóságban össze-vissza kanyargott, jócskán növelve a 76-os útig tervezett menetidõt. Végre elértem az elágazást, ahol majdnem elsírtam magam, mert megláttam a „Keszthely 10 km” táblát… De nekirugaszkodtam és az útra festett mindenféle vicces szövegeken szórakozva, egy Fenékpusztai jéghideg szóda beiktatásával csak beértem a városba. Meg is lett az itinerben megadott cél helye, de magát az épületet nem leltem meg. Akkor majdnem megállt a szívem, mert Zsotyek viharzott mellém és rámutatott a szemben lévõ épületre, ott a cél. Érkezés 17:45. Természetesen a cél feliratú felfújható alkalmatosságot a legjobb helyre sikerült eldugni, hogy véletlenül se vegye senki észre. Mindenki mesélte is, milyen privát városnézõ utakon vett részt a célig.


Közjáték #2, életképek

Körbejár a Gábor gyufájával fertõtlenített tû a vízhólyagok kezelésére… Ma este is folytatódik a permanens sajtostésztaparti :-P… Ferivel legörgetjük a futók által meghagyott fél üveg gyümölcsléutánzatot… Bejárom a várost pénzváltót keresve, de mégis a 150 m-re lévõ hotelben érek révbe… Késõ este lincshangulatban berobban Ibolya virtuális kést szegezve az ugyancsak virtuálisan ott lévõ rendezõk torkához… Nincs elég matrac a tornateremben, de senki nem is tesz azért, hogy legyen (szóvá is teszem; szállásdíj 1000 ft)… Elalvás elõtt a fõrendezõ kissé sértett stílusban alám lök egy matracot, én gyermeteg örömmel rávetem magam… A túra mottója: „Még a gondolatát is hessegesd el, mert az a futóké…” Feri ma is áhítattal tömi magába a tegnapról maradt tésztát… Gábor fél egykor már bent volt és megpendíti, hogy akkor a bicikliúton még kint voltak a futók frissítõ állomásai, ettõl én is lincshangulatba kerülök… A holnapi fejadag két TG, egyenként 0,75 cm vastag toast közé préselt maradék sajtdarab… Édes álom…


3. nap

Gábor rábeszélt, hogy induljunk korán, így 3:20-kor útra kelünk, immár az északi parton. A vízhólyagok már kissé csámpás járásmódra késztetnek, de nem adom fel. Kilépve az ajtón hatalmas villámlással egybekötött égdörgés, sötét felhõk jelentik a látványosságot a napfelkelte helyett. Szerencsére a felhõs idõ szinte végig kitartott az aznapi célig.
Gyenesdiást érintve végre hegyek! Nem is emlékeztem, milyen szép is a Keszthelyi-hegység. A P sáv jelzésen, a csodaszép Büdöskúti-völgyön felfelé haladva érjük el már világosban a Pad-kõ alját az esõházzal. Innen helyenként igen meredek, a térdeket próbára tevõ lejtõn jutunk el Nemesvita határába. A térképen jelölt, észak felé vezetõ földút persze nincs meg, így kilyukadunk a Balatonederics és Nemesvita feletti üdülõövezetbe.

Gábor a régi vasút nyomvonalán akar menni, de sikerül rávennem, hogy az kerülõ és így mégiscsak az utóbbi falu temploma közelében frissítünk. Keresztezzük a 84-es utat és néhány m erejéig csak gyalogolunk kicsit a régi vasút nyomvonalán. Aggódok megvan-e a Váradimajortól Hegymagasig vezetõ út, ami a térképen csak kis ösvény. Szerencsére végig jól járható füves szekérút visz át a Szent György-hegy lábánál fekvõ településre. A közértben mennyei péksütemény, tej és - én legalábbis elcsigázva - kerülöm a hegyet D-rõl. Kisapáti, majd Nemesgulács következik. Gábor pecsétel a boltban, én addig a temetõben frissítek.

Az egyébként gyönyörû tanúhegyek jelentik a monoton útvonalon az egyetlen változatosságot, bár õszintén szólva most õk sem tudnak fellelkesíteni. Lelki mélypont. Káptalantóti, Kékkút, Savanyúvíz-forrás. A gyár kerítésén gombnyomásra lehet megízlelni a még nem finomított ásványvizet. Korábbi tapasztalataim alapján inkább kihagyom, Gábor megy tesztelni. Mondom, megrázom a kezét, ha ízlik neki a szörnyen vasas víz. Jó erõsen megszorítottam…

Unalmas szakasz következik Kõvágóörsig, pecsételés a Káli Étteremben. Ott a szokásos magyar „vendégcsalogató” kiszolgálásban volt részünk, majdnem kidobtak a vendéglátóegységbõl, mert próbáltunk vásárolni valamit. Így nem is idõztünk sokat, hanem a templom elõtti árnyékos padon telepedtünk le némi „szellõztetés” erejéig.

A faluból kifelé elhagytuk a kõtengert, a homokbányát és a Belsõ-cser erdején keresztül megcéloztuk a Hegyes-tût. Kiérve a Zánka-Köveskál közötti mûút monoszlói elágazásához, észrevettük, hogy futók közelednek, de ellenkezõ irányból. Kiderült a kétnapos (?) körbefutás is most zajlik, de fordítva. Egy autónál emberek vizet osztottak, mi is odamentünk, ekkor még nem tudva, hogy õk nem zöldgömbösök. Ennek ellenére jó szívvel kaptunk egy palack vizet, mondták, ha akarjuk magunkkal is vihetjük. Azért ekkora ballasztot nem akartunk cipelni, megköszöntük és indultunk tovább. Egy bõ km-re a következõ elágazásban már hivatalos frissítõ pontot találtunk, a két hölgy készségesen kínált minket a terülj-terülj asztalkámról. Volt ott mindenféle földi jó: csoki, többféle keksz, narancs, banán, mazsola, energiaital, üdítõ, víz, stb. (bocs, ha valamit kihagytam) Frissítettünk is tisztességesen. Megtudtuk õk frissítik a zöldgömbösöket is, így nyugodt lelkiismerettel távoztunk. Persze a Hegyes-tût frissebb pillanatainkra hagytuk, lelki szemeink elõtt a gyermektábor lebegett. Még néhány km és ott állunk a CÉL lufi elõtt, az óra 13:30-at mutat. Huhh, ez is sikerült, akkor éreztem, hogy megvan a túra. Az utolsó napon valahogy már csak végig kell csúszni, ami azért nem ígérkezett könnyû feladatnak.
Gábor másnap a Club Aligából induló zöldgömbös úszóversenyre is akart menni, ezért tervezte, hogy éjfélkor akar indulni, hogy legkésõbb 2-ig odaérjen. Engem is csábít erõsen, de csak mosolygok rajta…


Közjáték #3, életképek

Kellemes, felújított barakkok, takarékos zuhany, de jól esik… Délutáni szieszta… Babkonzerv… Gábor kunyerál a zöldgömbös elemózsiaraktárból kenyeret a konzervhez, de hivatalosan nem kap… Lassan megjönnek Zsotyekék is, kerekasztal beszélgetés… Jól esik a pizza és a sör a permanens tésztaparti helyett… Vízhólyagparti…


4. befejezõ nap.

23:45, sokan jönnek haza a parti Republic koncertrõl, kómásan tuszkolom magamra a cipõmet. Megcsapolom a közeli üdítõ automatát, és lebotorkálunk a bicikliútra. Igen, nyájas olvasó, sikerült rávenni engem erre az õrültségre…

Kellemesen (a körülményekhez képest persze) telnek a kilométerek, faljuk a településeket. Balatonakali, Balatonudvari, Örvényes, Aszófõ, monoton egymásutánban tûnnek fel és maradnak el a hátunk mögött. Udvariban kis pihenõ, a lámpával rávilágítunk a védett temetõre, mert azért mégiscsak valami turisták vagyunk vagy micsodák.

Aszófõ után hosszan vezet az út Balatonfüredig, itt már dombokon is átível az aszfalt, elsõ komoly holtpont a mai napon. Mindketten félálomban lépkedünk, szerencsére nincs forgalom. Füreden megállapodunk, hogy az útba esõ templom mellett nagyobb pihenõt tartunk. Nagyon nehezen akarjuk elérni, de végre megpillantom. A közeli autóbuszváróban nyugovóra térünk, kb. fél óra alvás. Gábor szépet horpaszt a padon, én nem merek elaludni, de azért jól esik. Fáj felhúzni a cipõt és még jobban fáj az elindulás, de tovább kell menni.

Tovább strigulázzuk a falvakat, immár világosban, Csopak, Paloznak (reggeli a kisboltban), Lovas, Alsóörs, Káptalanfüred. Utóbbi már azt jelenti, hogy lassan beérünk Balatonalmádiba. Dörzsölöm a kezem, hogy csak lesz már útközben egy lángossütõ vagy valami nyitva. Nemigen járunk szerencsével, utolsó mentsvárunk az autóbusz állomás, ott biztos van valami büfé. Bingo! Van büfé, papíron van hamburger is. A fiatal pultos kislány fintorogva el is indul elkészíteni a reggelinket. Gábor kávét is kér, kifelé menet a teraszon szájkosár nélkül fekvõ németjuhász kutya (ugyanolyan, mint Rex, csak még egyszer nagyobb) majdnem ráugrik, kávé †. A baltaarcú, napszemüveges diszkópatkány gazdája mintha észre sem vette volna… Gábor finoman a tudtára hozza, hogy mi a pálya, így némi gondolkozás (már ha képes ilyen mechanizmusra) után rendel neki egy másik kávét.

Így miután megkegyelmeztek rongyos életünknek, eloldalognak, lassan mi is bontjuk a sátorfánkat, közeleg a vég és nagyon várjuk már Aligát. A „Balatoncsücsökben” megint frissítõpont, sajnos a futóknak, de ma nincs szerencsénk, mert ez már az x-edik szervezõ brigád és nekik semmi közük sincs a zöldgömbösökhöz, így nem is kapunk semmi frissítõt, akármennyire szépen is mosolygunk.

A fûzfõi vasútállomás melletti faasztalon kiterülök, szerencsére ma sincs nagy hõség. Gábor alig tudja szétfolyt testemet az asztalról letörölgetni, de kis unszolás után már sikerrel jár. Elhagyva a települést, a kerékpárút a magaspart homokfala alatt, kellemes árnyas részen vezet. Eszembe jut, milyen jó is itt õsmaradványokat gyûjteni…

Kenesére beérve elér minket Peti és felajánlja, hogy a cég számlájára meghív minket a boltban valamire. Én lobbizok, hogy legyen inkább a strand büfésora. Miután már ketten erõltetjük az ügyet, nincs ellentmondás és a lángossütõnél sajtos lángos-kakaós palacsinta kombót sikerül kiharcolni. Az ötödik palacsinta után azt mondom, most már mehetünk. Most már kézzel fogható a cél, taktikázunk, hogy jöhetnénk ki a dologból jobban, hogy tudunk a part mellett maradni. Aliga határáig jól is megy a dolog, de kb. 2 km-rel a cél elõtt egy kerítés állja utunkat. Se jobbra, se balra… Aztán közeleg egy idõs házaspár a kerítés túloldalán és megtudjuk tõlük, hogy ez bizony már a Club Aliga, azaz az úszóverseny helyszíne.

Bemászunk, pár száz méter után emelkedünk a bejárat, a nevezés felé. Akkor robog arra UZ a teherautóval, Gábor felszáll a platóra, könnyes búcsút veszünk, engem pedig elirányítanak a km-re lévõ célhoz. Itt már kínomban futok, ami végülis jól esik… Elõbb is kellett volna kezdeni, de nem gondoltam volna, bár biztos az utolsó km-ek dacos hangulata is kellett hozzá. A célban senki, csak néhány beérkezett biciklis teljesítõ lézeng. Mint kiderül a parton van a cél, nem értem, minek, amikor itt van a hûs tornaterem. Kibattyogok a partra. Fiatal lány és idõs hölgy könyvel (így 13:20 lett a célidõ), a célba érkezõket víz és valami ital fogadja, kb. 240 (?) km után ennyi…

Nem érzek semmi örömet, elégültséget, büszkeséget magamban, csak dühös vagyok. A fürdési lehetõséggel nem élek, elemelek magamnak egy pólót és bepattanok az autóba, meg sem állok Szegedig.


Utószó

Másnap már kissé enyhült haragom, de még most is sok kérdõjel motoszkál bennem a rendezvényrõl. Nem tudom igazán, hogy a nem túl kevés nevezési díj hány százalékát fogyasztottuk el, de most már annyira nem is fontos. Egyvalamit bízvást állíthatok, mi gyalogosok voltunk kitéve a legnagyobb megmérettetésnek (egyéni futók nem sokan voltak), de mi kaptuk talán az egynapos biciklisektõl eltekintve a legkevesebb törõdést. Az itiner az utolsó napon kb. 5 sorra apadt, igaz a bicikliutazáshoz nem is kell több.

Élõ pontok igazából nem voltak, 4 napos biciklis túrázók mentek mellettünk (?) és néha aláírták a papírt (így ingyen indulhattak), de arra sem volt szükség, mert a kutya se foglalkozott azzal, hogy vonattal vagy autóval mentél végig. Õk is inkább a balatoni pancsikolással voltak sokszor elfoglalva és a nekünk szánt mogyoró is rejtélyes körülmények között eltûnt. A pontokon (napi max. 2) szõlõcukor volt általában és ennyi. A többi helyen a túrázó ízlésére volt bízva hol igazol, ha egyáltalán igazol.
Olvastam a beszámolók között a Zöldgömb SK ars poeticáját. Szép és nemes dolgok vannak benne, lehet így is interpretálni a történteket.

Én csak azt nem értem, hogy nagy valószínûséggel nincs nagy bolt egy futóversenyek szervezésére szakosodott vállalkozásnak a gyalog és biciklitúrázókban. Egyértelmûen az egyre csökkenõ számú futók hozzák a profitot, így bizonyos prioritást élveznek, ezt aláírom. Többet fizetnek, de naponta 3-5 km-enként kapnak frissítést. Mi a reggeli két kenyércafat kivételével semmit. Persze az esti tésztaparti már egységes volt, de nekem nem volt hozzá a végén már gusztusom. Ezen kívül magasról le voltunk bagózva, minden tekintetben. Lehet, hogy ez nem a rendezõk rosszindulata, de ha nincs rá idejük, energiájuk, emberanyaguk, kedvük, hogy velünk is törõdjenek, talán nem kellene a dolgot erõltetni. Nem kell éhenkórászként nézni a szerencsétlen túrázóra, ha egy szelet kenyeret kér vagy ha 1000 ft-ért matracon szeretne aludni, ha már annyi ott hever gazdátlanul. Mert azért egy túrázó is (ha végigment) 7-9 ezer forintot szállásdíjjal együtt leszurkol, talán több törõdést igényelne. Egyszóval a futók – magyar szinten (?) - biztos elsõ osztályú ellátásban részesültek, de ha ezt a színvonalat (vagy legalábbis hasonlót) nem tudjuk biztosítani a másik résztvevõnek (akár a nevezési díj ebben az esetben jogos emelésével), nem szabad elindítani a gyalogosokat, mert nem jó reklám a gyalogtúrázó berkekben - finoman fogalmazva - egyébként sem túl népszerû egyesületnek.

Vannak ennek persze pozitív oldalai is, például hajnalban, idõkötöttségek nélkül el lehetett indulni, és azért mégiscsak köszönetet érdemel a Zöldgömb, mert csak meghirdette ezt az emberes megpróbáltatást nekünk, gyalogtúrázóknak is. A jövõben egy kis emberséggel, jóindulattal, figyelmes szervezéssel egy nagyon jó kis túrává lehetne varázsolni a Balaton Kört. Remélem egyszer ez meg fog történni.








 
 
NaHáT / HangyaTúra éve: 20072007.09.26 11:50:28
NaHáT 93

Férfiasan bevallom, kissé lebecsültem ezt a túrát, kár volt a Szondihoz hasonlítani, mivel ez egy teljesen más jellegû erõpróba volt, igaz ez leginkább csak útközben világosodott meg bennem.

Késõ este tudtam csak otthonról elszabadulni, de ne legyünk telhetetlenek, ennek is örülni kell. Morfondírozok az autópályán két ásítás és energiaital közben a túráról, egyre inkább kezdek tartani tõle. Ha az ember ránéz a kiírásra, nem rándul görcsbe a gyomra, mint például a fent említett börzsönyi „nagytestvér” nevének hallatán. Szerencsére néhány nappal a túra elõtt sikeresen tájékozódtam a részletekrõl az egyik készséges szervezõtõl e-mailen. Megkaptam a komplett igazoló füzetet és néhány praktikus információt, ami elengedhetetlen a sikeres teljesítéshez. Pénteken le is ültem átrágni az itinert, akkor kezdtem kissé aggódni… A múlt heti Hõsök túrája is rendesen benne volt még a lábamban, tehát az elõjelek nem voltak épp kecsegtetõek.

Reggel fél hat, csörög a vekker, még forgolódok fél órát a hálózsákban. Hat körül aztán csak felöltözök és körbejárom az éjjel sikeresen megtalált teret. Kihalt minden, csak egy udvarban látom életnek nyomait, a plébánián, ahol a rendezõk már készülõdnek. Örömmel nyugtázom, ez is megvan és visszamegyek reggelizni. Közben kezdenek szállingózni az elsõ vállalkozó kedvû túrázók, én is gyorsan pénzt ragadok magamhoz, nehogy sorbanácsingózás legyen belõle, amikor már itt is éjszakáztam. A nevezés mehetne kicsivel gyorsabban is, de fogjuk a korai idõpontra. Lassan hét, gyorsan letárgyaljuk a depókérdést, sikerül kialkudnom, hogy kivigyék a kabátomat és a lámpámat Bányapusztára. Néhány utolsó simítás és 7-kor irány a Börzsöny!

A Templom-völgy varázslatos, mint mindig, de nincs idõ gyönyörködni, mert sietni kell, kellemetlen hideg van még. Lehagy egy futó, de mint kiderül, õ csak 48-ason van. A nyeregig utolérem, onnantól együtt haladunk. A kilátóba nem megyünk fel, még mindig fázok, nemigen segített az emelkedõ. Pillanatok alatt leszaladunk Zebegénybe, az út jól jelzett, könnyen követhetõ. Útközben rövid ideig gyönyörködök a Dunakanyar fenséges panorámájában és kisvártatva megérkezem az emlékmûhöz. A pontõrök mondják, hogy általában a kertek alatt szoktak onnan lemenni a faluba, de nem ajánlja a sok kidõlt fa miatt. Meg persze nem is az a kijelölt útvonal, így a szerpentinezõ lépcsõsoron kanyargunk le a községbe, közben gyönyörködök annak hazánkban ritka, szecessziós stílusú, egyszerûségében is megragadó templomában, ami Kós Károly tervei alapján készült.

A tervezett boxkiállást elhalasztom, nem érzem szükségét, alig indultam el. Új hétvégi és lakóházak között haladva lassan magunk mögött hagyjuk ezt a festõien szép helyen fekvõ települést és a Malom-völgyben számolgatom a beígért patakátkeléseket. Szép mezõkön vezet a jelzés, a trükkös balos leágazás is megvan, lassan meg is pillantjuk a halastavat és az ellenõrzõ pontot. Zsíros kenyér és tea a jutalom, de utóbbi kimarad, annyira forró.

A szalagozáson jócskán tovább gyarapítjuk a patakátkelések számát és egy mezõre érve balra a távolban meg is leljük a piros sáv jelzést. Ezen a szakaszon csak annyi maradt meg, hogy a vadonatúj térképen a piros a valósággal ellentétben csak „átkel” a mûúton, majd utána a hatalmas fakitermelés. A Kis-Hanta-patak fantázianevû ponton épp készülõdnek a pontõrök, pecsét a lapon és tovább. A piros és a sárga közös szakaszán az itinerben jelzetthez képest kellemes meglepetés ért, mert a fehér alapokra már felkerültek a színes csíkok is. Szinte meglepõen gyorsan megpillantjuk a falut, ott kettéválnak útjaink, én pedig betérek egy pohár sörre a kocsmába, ma már úgysem lesz rá mód.

Keresztülszelem a falut és aszfalton haladok a turistaházig. A ház után következik a kissé kopottas sárga kereszt izzasztó kaptatóval, különösen az eleje volt kellemetlen a hosszú sík szakasz után. Az Inóci-nyeregnél a pontõr épp tüzet csihol, váltunk egy-két szót és indulok. A tisztáson megkerülöm a csalánost és továbbra is hangulatos erdõben haladok az Oldaltmászó-kút irányában. A nem éppen bizalomgerjesztõ forrást elhagyva kezdõdik rövidesen az elsõ komolyabb szalagozott rész az Aklok-rétjéig. Így oldották meg a rendezõk szellemesen, hogy ne kelljen oda-vissza a János-forrás felé vezetõ turistautakon menni. Igaz a vízvétel szempontjából nem lett volna rossz azt útbaejteni.

Útközben kiderült, ez a szakasz telitalálat volt, mesés bükkösökön át vezetett a kiválóan szalagozott út. Megmásztam a térképen jelölt, 607 m-es magassági pontot afféle hasonkúszós, de szerencsére rövid emelkedõn. Az erdõben kellemesebb lett volna az út jobbra, de nem lehetett tudni, a hegytetõn merre is fog a szalagozás folytatódni. Hát jobbra… Na mindegy, lassan elértem a Kammerhofot, ahol már annyira megfogott a gyönyörû õszi erdõ, a halk szellõ és a madarak éneke, hogy le kellett ülnöm egy öt percre élvezni a csend nyugalmat árasztó hangját. Sajnos ez egy teljesítménytúra, így csak véget kellett veti az élvezkedésnek, mivel más örömök várnak rám. Például a Salgóvár megmászása és a piros kereszt eszement módon feldúlt, sáros szekérútja…

A csúcson fiatal hölgy pecsétel, csokival, szõlõcukorral kínál. Jól is esik egy kis energiabevitel. Mondja, lehet, hogy a szalagozással gondok lesznek, mert kevés szalagot hoztak. Gondolom, megoldják, eddig is takarékosan voltak felrakva, pont ahol kellett és ez így jó. Kíváncsi voltam a következõ szakaszra, mert általában itt minden túra a Vilati felé veszi az irányt. A valóság innentõl kezdve minden várakozásomat felülmúlta, igazi kalandtúrává vadult az útvonal. Egyre kevesebb lett az olyan szakasz, ahol igazából haladni is lehetett, így le is mondtam mindenféle tervrõl, kivéve az aznapi célbaérkezést.

Nyaktörõ lejtõn le az elágazásig, onnan repülõhídon át a frissen telepített erdõbe. Nem volt igazán hangulatos szakasz, különösen, amikor árkon-bokron keresztül kellett nyílegyenesen a Vár-kút felé tartani. Úgy számoltam, majd veszek ott vizet, de annak állapota láttán inkább takarékos üzemmódba kapcsoltam magam. A forrás után még volt tán két szalag és vége. De nem csak a szalagozásnak, hanem az útnak is… A mindkét oldalon meredek falú völgy egyébként sem lenne könnyen járható, de emeletmagasságban kidõlt fák gátolták a magas aljnövényzettel egyetemben a továbbhaladást. Elõkaptam a térképet, láttam követni kell a vízfolyást a Hamuházig, az eltévedéssel nem lesz gond. Mindenféle technikás mozdulatokat bevetve átvergõdtem a patak bal partjára, mivel ott nem volt annyi kidõlt fa. Persze ott sem volt gyerekjáték az elõrehaladás, nagyot sóhajtottam, amikor megláttam a Hamuházat.

Onnan újabb kalandosnak ígérkezõ útvonal következett a Drinó-patak völgyében, ahol régen még zöld kereszt vezetett, még régebben pedig kisvasút. Szalag persze itt sem volt, a „kiválóan követhetõ” régi jelzés csak elvétve. Egy idõ után már út se nagyon, értem már miért is szûntették meg ezt a turistautat. A hajdani kisvasút útvonalát, azaz a késõbbi turistautat szép lassan a patak megsemmisíti, de helyenként még láthatóak a talpfák és a tereptárgyak maradványai is. Ez is, akárcsak az elõzõ szakasz, mondanom sem kell, gyönyörû volt, csak valahogy egy közel száz km-es túrán az ember kevésbé tudja élvezni a bukdácsolást úgy féltáv körül. Egy ideje már a régi jelzést se láttam, csapongtam a patak egyik oldaláról a másikra, épp ahol kicsivel jobban lehetett haladni. Nem akartam elvéteni a Szívfájó-bérc emelkedõjét, nehogy a Dosnya-nyeregnél ne találjam meg a pontot. Így fogtam magam és kimásztam a völgybõl, sokszor kúszva felfelé a kõzettörmelékes hegyoldalon. Hát nem volt kellemes, így egy pár száz méterrel a Dosnya-nyereg elõtt a Bagoly-kút környékén értem el a zöldet. Meglepetésre az egyik fán egy „Börzsönyi szivatás” felirat alatt egy zacskó mûzliszeletet találtam, egyet elropogtattam, köszönet érte, akárki is rakta ki. Gondoltam, tulajdonképpen ez nekem is jár, mert én egy igazi szivatáson vagyok.

Haladok felfelé a zöldön, egyszer csak egy hátizsákos srác érdeklõdik, kiderül, õ a pontõr, de még nem tudja, hol is a pont… Mondja, majd kiszalagozza a régi zöldet mindkét irányban, bár ez engem már nem vigasztal. Kapok egy pohár vizet és felmegyek inkább a zöld kereszt regnáló elágazásához. Innen ismerõs az út a LeFaGySz-ról. Ennek ellenére a traktorútról a leágazás igencsak megvisel az áthatolhatatlan bozóton keresztül. A fára felfestett létra jel megtéveszt és a kerítés rossz oldalán találom magam a Száraz-lápánál. Visszamászok és szép lassan bekocogok Királyházára. A Tûzköves-forrásnál isteni gulyásleves fogad, kicsit kényeztetnek a pontõrök, mint elsõ befutót.

Két tányér leves után muszáj indulni, nincs mese, sok van még hátra, közeleg az este és a lámpán Bányapusztán vár. A Nagy-Mána emelkedõje nemigen ízlik, a kilátóponton nem állok meg gyönyörködni, mert idegesít az elõttem tornyosuló Csóványos. Lopom a szintet, elérem a jelzésfonódást és kisvártatva csak fent vagyok a csúcson. A pontõrök épp uzsonnáznak, kapok az ásványvizükbõl, még fasírttal is kínálnak. Ezer köszönet érte! Negyed öt, jók az esélyek, indulok is, de kissé visszahõkölök a szalagozott rész láttán, ami toronyirányt visz le a piros háromszögre a kékrõl. Gatyaféken leereszkedek és szép szintben kanyargó úton érem el az Oltár-követ, majd a kék háromszöget.

Onnan meg sem állok a keresztig, most nem fürdök a patakban, mint nyáron. Majd újabb technikás szakasz kéken, kilométereken át csetlek-botlok, csúszkálok a hegyoldalban az ösvénykezdeményen. Az erdõ gyönyörû, de kinek van itt kedve azzal foglalkozni, amikor a lezuhanás a tét…? Csakhamar mégis elérem Bányapusztát, megkapom a depót és egy kis vizet is. Közlik velem, lassan kezdõdik a vadászat a környéken, épp idõben értem ide… Hümmögök egyet és ránézek az órára. Van még esély a Só-hegy világosfélében való elérésére, így nem idõzök sokat. Fenem a fogam a Fagyos-kút isteni, jéghideg vizére. Ismerõs utakon áthullámvasutazok a forráshoz, vizet töltök és fel a sárgára, ami a Szondiról Kisirtásig ismerõs volt. Onnan hivatalosan a sárgán kellett haladni, elgondolkoztam, hogy a már ismert kereszteken menjek-e, de mégiscsak megszólalt bennem az „útvonalkövetõ” és rátértem a sárgára. És milyen rossz döntés is volt…

Egybõl egy mogorva vadásszal futok össze, aki tudatja velem, hogy mindenfelé vadászat van és mekkora balhé lesz ebbõl. A korholó szavak gyorsabb haladásra bírnak, de a lábaim már fáradtak, hegynek felfelé már nem megy a futás. A jelzés igencsak megviselt, akárcsak az Érsek-tisztástól követendõ zöld. Szerencsére a fent említett túráról ez is ismerõs, nincs gond a haladással. A sûrûbb részeken már néha világítani kell a biztonság kedvéért a jelzéskeresésnél, de a nyílt részeken még teljesen világos van. Néhány perccel hét után el is érem a hegyet a fantasztikus kilátóponttal, látom Kóspallagot és kacsintgatok a Dunakanyar felé. A pont viszont sehol, de 2 másodperc múlva észreveszem a sátrat lent 100 méterre. Dohogok is egy sort a vadászat miatt, a pontõrök egybõl telefonálnak is, van-e engedély. A válasz az, hogy voltak puhatolózások… Hát nyugodtabb nem lettem, de legalább a nap folyamán elõször van magyar hálózat és hazaszólok. Reméltem nem utoljára hallottam a család hangját…

Még nincs teljesen sötét, könnyen lejutok a Lengyel-rétekig. Izgulok, a következõ szalagozott rész vajon melyik arcát fogja mutatni…? Szerencsére a hátralevõ alternatív utak kiválóan voltak szalagozva, szépen lehetett követni, immár teljes sötétben. Elérem a hírhedt pirosat, de annak ellenére, hogy ez sincs valami szívderítõ állapotban, jól követhetõ volt. A kóspallagi elágazásban a kedves pontõrök teával kínálnak, aztán egyhangú szakaszon gyalogolok a kéken a Békás-rétig. A réten szarvasbõgés, hát nemigen örültem neki… Kisvártatva elérek a halastóhoz, ahol reggel a pontõr nemigen akarta elhinni, hogy aznap még találkozunk. Zsíroskenyeret nem kérek már, de kunyerálok egy pohár kólát.

Innen már csak 6 km! Felkapaszkodok a turistaházhoz, ott térképezek, közben heveny szóváltásba keveredek a kissé illuminált állapotban lévõ gondnokkal, aki épp a vérebeit engedi szabadon. Kérdem én, miért van kishazánkban igen sok turistaház kezelése ilyen finoman fogalmazva barátságtalan, korlátolt emberek kezében (lásd. pl. Dobogókõ)? Ezt a kérdést fel is tettem neki, de nem kaptam választ. Miután mégsem lettem kutyavacsora, lecsorgok a Vizes-árokba, majd kellemetlen letarolt területen létrák segítségével átkelve „felkúszok” a Köves-tetõre vezetõ mûútig, majd a parkolóig. Onnan a szalagot választom annak ellenére, hogy valószínûleg az hosszabb. Besétálok a faluba, még futok is a végén a toronyórát nézve, hogy beérjek 11 elõtt. Tán 2 perccel elõtte esek be. Megkapom a díjazást, emléklapot, egy vagy féltégla nagyságú kitûzõt, párizsis kenyeret és pattanok az autóba. Egy 40 perces pihenõt beiktatva negyed négykor lefürödve húzom a lóbõrt otthon.

Milyen is volt ez az újabb börzsönyi túra? Hát nehéz rá szavakat találni…
A szervezõk bebizonyították, kiválóan ismerik a Börzsönyt, csodálatos helyeken vitték keresztül az útvonalat. Különlegessége volt a túrának a sok szalagozott szakasz, ami sokszor megkímélt az „útvonalismétléstõl”, sokszor egyszerû szívatás volt. Igen sok technikás, nehezen járható része volt a túrának, nemigen kedvezvén a gyors haladásnak. A civilizációt is ügyesen kiiktatták a szervezõk, sokat gondoltam például a Nagy-Hideg-hegyi turistaházra, amikor cirka egy-két km-re mentem el tõle kétszer is… Mint írtam is, igen csalókák volt ezek miatt a túra paraméterei, ha lesz a jövõben rendezve, senki se ebbõl induljon ki.

A jelzések útközben igen változó színvonalúak voltak, de sehol sem olyan rosszak (még éjszaka, egyedül haladva sem), hogy ne lehetne (szükség esetén kis térképezéssel) követni az utat. A rengeteg szalagozott résszel a rendezõk nagy fába vágták a fejszéjüket, ezt részben kiválóan meg is oldották, de a sok elmaradt szalag miatt látszott, hogy a százasok tekintetében még elsõbálosok. Az itiner szellemes szerkesztésû, precíz, az igazolófüzet színvonalas, igaz a színes, digitális formátum után kissé lehangoló volt kézbe venni a rossz minõségû fénymásolatot. De ez már csak az én telhetetlenségem. A távadatok pontosnak tûntek, a szintnél nem vagyok annyira biztos benne, de ez részletkérdés. A leíráson látszik, gondos terepi munka eredménye. A pontok futóbarát nyitvatartási ideje feltétlen díjazandó, a szolgáltatás is megfelelõ volt. Egy-két helyen azért elfért volna némi folyadék. Találékonyságra utalnak a kis radírból készített bélyegzõk, olcsó és követendõ példa lehet ez sok egyesületnek. A pontõrök mindenhol segítõkészek, tájékozottak voltak és önzetlenek. Mindenképp pozitív az is, hogy az észrevételeket nem rágalomként, hanem építõ jelleggel fogták fel. Mindenképpen javaslom, ha ez a hosszú táv lesz a jövõben és épp ebben az idõpontban, hogy a vadásztársaságok felé határozottabb lépést tegyenek, annak ellenére, hogy „ a túrán mindenki a saját felelõsségére indul el.”

Mindent együtt véve egy kiváló túra volt ez, ami egyedi útvonalvezetésével, igényes rendezésével, nehézségével igencsak az extrém kategóriába sorolandó. Köszönöm a rendezõknek a sok munkát, kedvességet és gratulálok a teljesítõknek!
 
 
Hősök TúrájaTúra éve: 20072007.09.19 07:16:22
Hõsök Túrája avagy az aszfalt nem viccel…

Korábban mindig elkerülte a figyelmemet ez a túra a naptárban, olyan sunyin bújik meg a többi túra között a hangzatos felkonferálás ellenére is. Hallottam ezt-azt, nem becsültem le, de így is minden várakozásomat felülmúlta. Iszonyatosan kemény 100 km-t sikerült teljesíteni.

A túra elõtt próbáltam alkudozni a kicsit kései, 10 órás rajtidõn, de nem sikerült. Úgy döntöttem, nem kockáztatom a depót és a szolgáltatást, továbbá nem kellett már elõzõ este elindulnom. Szombat hajnalban kicsivel 6 elõtt autóba szálltam és 9-re leparkoltam a Vilmos-ház elõtt. Azaz leparkoltam volna, de nemigen volt parkolóhely a hangyányi faluban. Félve álltam az egyik porta elé, reménykedve, nehogy másnap leeresztett gumikkal vagy kerékbilinccsel találkozzak… :-) Belopakodtam a házba, meglepõen sok túrázó sürgött-forgott már. Gyorsan leneveztem, kint összefutottam Fridrich Lacival és megegyeztünk, együtt futjuk, amíg bírjuk szuflával. Persze ott volt Gabi barátom is, de nem sikerült rávennem a futásra. Beszélgettünk, összepakoltam a depót, gyors izomlazító krém és 10:00-kor Imi sípjára elkezdett „hömpölyögni a tömeg” felfelé Óbudavár egyetlen, ámde annál hangulatosabb utcácskáján. Igen, tömeg, mert a korábbi évek néhány részvevõjéhez képest az idén több mint 20-an vágtak neki a cseppet sem könnyûnek ígérkezõ túrának.

Kiértünk a falu feletti „fennsíkra” és itt begyújtottuk a rakétákat. Sajnos nem sokáig virgonckodhattunk, mert a vadászles után beszántották a földutat, így az itinerben szereplõ erdõsávig csetlettünk-botlottunk a tarlón. A leírás kissé talányosra sikeredett, vakargattam volna a fejem, ha Laci már nem negyedszerre vágott volna neki. Hát, vannak ilyen mazochisták… De végülis, a Kab-hegy azért elsõrangú vonatkoztatási pont a környéken, csak nem mindegy, milyen áron közelítesz felé.

Egy kis „kukoricázás” után eljutottunk a Nagyvázsony-Vígántpetend országútra és eloldalogtunk a temetõ és a Szentjakabi templomrom mellett. A patakvölgyben füves utakon haladtunk. Itt jól segített az itiner, átkeltünk a patakon és kellemetlen szûk keréknyomokban botladozva kerültük nyugatról a Szent-Mihály-hegyet. Aztán a tapolcai mûútra kiérve készültünk már a legrosszabbra, mivel a kék + egy dombháton vezetett ÉÉNy irányban és iszonyatosan kemény északi szél süvített. Az orrunkat befogva fel is másztunk a dombhátra a szennyvíztisztító mellett és találkoztunk a kicsit korábban elindult Gáborral is. Pár szó és hajrá!

Szép iramban haladtunk felfelé, alig vártuk már, hogy beérjünk a Nagyvázsonyi erdõbe, vagyis annak maradványába. Ugyanis a térképen szép összefüggõ zöld szigetként szereplõ erdõ lesújtó látványt nyújt közelebb érve. A csúcs körül szinte csak a nyugati oldalon nem vágták tarra az erdõt, külön szerencse, hogy a hegytetõt abból az irányból kell megközelíteni. A meghagyott erdõ persze gyönyörû volt, igaz, ott is lánctalpasok munkálkodtak a giliszták helyett a talaj átdolgozásában…
Alattomosan emelkedõ úton értük el a hegy lábát, de kellett még egyet kerülni egy lezárt területen és csak az utolsó 3-400 m volt szuszogtató. Laci útközben rácsörgött Imire, fent vannak-e már vagy legalábbis a közelben. A megnyugtató válasz után letörten vettük tudomásul, hogy még sincs senki az adótornyok tövében. Kis tétovázás után megláttuk az integetõ Imit, aki nem kis ügyességgel elbújt Suzukijával egy másik autó mögé.

Választhattunk a különbözõ színû, remélhetõleg nem guargumi tartalmú innivalók közül és én igénybevettem Attila bónusz bioenergiáját is.
A Kab-hegyrõl lefelé izgalommentesen leszaladtunk, hamar beértünk Úrkútra. A kocsmában pecsét, egy pohár söröcske és gyors indulás az õskarszt mellett elhaladva. Kezdetben egy újabb elkerített területet kerültünk nagy gazban balról, majd végre tekintélyt parancsoló, évszázados bükkösben értük el a Csalános-völgyet. Az út élvezeti értéke innentõl már nem volt az igazi, ráadásul kellemetlen kõzúzalékos úton jutottunk el a vasúti felüljáróig. Persze a szervezõk sehol. Így fényképeztünk és továbbindultunk a leírásnak megfelelõen utat keresve a vasút északi oldalán. Az persze nem volt, de a beígért magas gyomok igen. A hídnál volt felfestve egy új kék +, de Laci mondta, ne kockáztassunk. Kissé bosszankodtam, amikor pár száz méter után találkoztunk vele és be is futottunk rajta Ajkára. A célban javasoltam is Iminek, vezessék rá az itinerre jövõre.

Ajkára beérve lassabb tempóra váltottunk, mert kell az erõ még késõbb is és Laci hamburgerezõjét vártuk. Meg is lett a hely, de már csak mint kisbolt funkcionált, így némi fornettivel csillapítottuk éhségünket és készültünk a ránk váró, durván 65 km aszfaltra.

Kis tollászkodás után neki is iramodtunk, átszeltük Ajkát, majd a hozzá csatolt Tósókberéndet. A Kolontárig tartó szakaszt jól beosztottuk, mert az elején én diktáltam a tempót, majd a vasúti átjáró környékén Laci vette át a nyúl szerepét. Ennek ellenére piszkosul hosszú és idegtépõ volt a zagytározó melletti út. Megváltás volt beérni Kolontárra, ahol sajnos utunk elkerülte a központot. Már láttuk a falu vége táblát, amikor jobbra mégiscsak megpillantottunk egy kocsmát. Gyors frissítés és újult erõvel indultunk a „lomisok mekkájaként ismert” község, Devecser felé vezetõ szakaszra. Tényleg hihetetlen az a mennyiségû kacat, ami minden portán hegyekben áll, hát nem szívesen laknék ott…

Somlóvásárhely felé már kezdett fogyni az erõ, egyszer-kétszer bele is kellett gyalogolni, az iszonyatos erejû szembeszél majd visszafújt. Reménykedtünk Imiék átérnek a Somlóhoz, mire mi is. Átvágtattunk a falun, utána a 8-as fõúton és meglepõ módon végeláthatatlan szõlõk között kanyarogtunk fel a kápolnához.
Ott persze nem várt senki, kis nyújtás és irány lefelé. A 8-as út közelében a bekötõúton ért el minket Imi és Attila. Csomagtartó nyit, májkrémes, kolbászos, kenyér paprikával, üdítõ következett. Csak tömtük magunkba megállás nélkül. Persze egyszer jól laktunk az idõ meg repül, nekünk még fel kell készülni az éjszakára is. Újabb bioenergia, kis masszázs (köszönet Attilának) a begörcsölt combomnak és egy jó erõs háromnegyed órás pihi után indultunk is, de szerencsére már vissza. A sötétedésig még volt idõ, jól álltunk erõvel is a frissítés után. Devecserig bele sem lassítottunk, az utolsó métereken találkoztunk a legnagyobb brigáddal. Lassan a lámpákat is be kellett izzítani, kezdtem félni, túléljük-e az éjszakát a forgalmas utak mentén. Kolontárig jól ment még a futás, utána néha már belegyalogoltunk, fõleg az emelkedõ részeken.

Padragkutat nem fogom a szívembe zárni, több mint 3 km-en keresztül csoszogtunk a hosszú utcán egy kólás boxkiállást beiktatva. Innentõl már többször belesétáltunk, így Öcsöt különösen lassan értük el. A második leágazásban kis „sminkelés” és próbáltunk imitálni egy kis futást. Pula után már ezt sem, mert Lacinak teljesen beálltak a térdei és nekem sem kívánta semmilyen porcikám a szaladgálást. Vártuk a Nagyvázsony elõtti leágazást, mint a messiást. A földutak se gyógyították meg persze a lábainkat, egyenletesen, beszélgetve sétáltunk fel a következõ mûútig a vizes fûben. Sajnos a temetõ elõtt kicsit elvétettük az utat és kissé bizonytalan helyen értünk kis a mûútra. Csillagos, ám igen sötét éjszaka volt, nem találtuk meg a reggeli földutat. Javasoltam, tartsunk kissé nyugatnak, de Laci biztosra akart menni, így árkon-bokron kivánszorogtunk a mencshelyi mûútra, legalább egy fél órát vesztve ezzel. Onnan persze biztos volt a siker, 1:40-kor állítottuk le az órát a Vilmos-ház elõtt. Bent felébresztettük Imit, kaptunk egy adag virslit és fél óra durmolás után irány haza. Kicsivel 7 óra után szerencsésen landoltam Szegeden.

Különleges, családias túra volt ez. Összesen két rendezõ, Imi és Attila autókáztak mellettünk, mint mozgó pont. Az ellátásra, hangulatra nem lehetett panasz, jót poénkodtunk például a Somló tövében. Az útvonalválasztást nem részletezném, nem véletlenül Hõsök Túrája ez. A kevés jelzés útközben kiválóan követhetõ volt, a leírás nemigen volt használható, ahol kellett volna. Az elsõ/utolsó 2-3 km-t azért ki lehetett volna szalagozni, utána nem volt rá úgysem szükség. A 10 órás tömegrajt gondolom a szivatás része… Csak itthon vettem észre, hogy Óbudaváras emléklapot kaptam, persze a 100-as táv feltüntetésével.
Összességében ezt a túrát minden olyan túrázónak ajánlom, aki rendelkezik a kiírásban kidobolt eposzi jelzõkkel, de szerintem elég talán belõle egyszer az életben…
 
 
Zselic éjszakai 40/20Túra éve: 20072007.06.11 17:42:42
Ritkán teljesítek egy túrát többször, de a Zselic 40-nel kapcsolatban adósságom volt, mivel jó néhány éve egy kiadós, egész éjjel tartó esõ miatt igen kellemetlen emlékek maradtak meg bennem errõl a rendezvényrõl (persze csak az útvonalról!).

Most is minden nap figyeltem a neten az elõrejelzést, de mostanában a felhõ mögül elõkukucskáló napocska piktogramon kívül nemigen lehet mást látni a szerveren, így hagytam a dolgot és reménykedtem a legjobbakban. Ilyen elõjelekkel - azaz bármi elõfordulhat - vágtam neki az útnak Simonfa felé. Felettem és a közelben gyönyörû, ugyanakkor esõvel kecsegtetõ zivatarfelhõk tornyosodtak. Nem tudtam eldönteni, jönnek vagy mennek. Végül kiderült, mentek.

A rajtot rutinból megtaláltam, vagyis megtaláltam volna… A kulcsosháznál senki, de még 5 óra után sem. Na, gondoltam, volt már erre példa, hogy késnek a rendezõk, mert ugyebár jégesõ, felhõszakadás, defekt, stb. Akkor lett gyanús a dolog, amikor már a sokadik autó fordult vissza és lejjebb feltûnõen nagy forgalmat hallottam az egyébként nem hiszem, hogy forgalmas útról. Ekkor komolyabban is rápillantottam a térképre és észrevettem, hogy van egy másik kulcsosház, annak neve a „Meteor”… Ezen is volt Meteor felirat, de persze az csak az egyesület neve volt, tehát már új helyrõl rajtoltatnak.

Immár a helyes kulcsosház mögötti füves részen le is parkoltam, gyorsan neveztem. Szerencsém volt, mert pont akkor futott be egy vagy 50 fõs csoport, huhh! Megérdeklõdtem az egyesület elnökétõl a részleteket a pontnyitásról. Mondta, hogy kidobolja, akar-e valaki futni. 6 óra körül eligazítás, így kis késéssel, kb. 6:10-kor sikerült is elindulni a sípszóra. Én mivel ki akartam kerülni a „tömeghisztériát”, hátul a kertek alatt mentem ki az autókijárón a mûútra, ezzel megspórolva az elõzgetéseket és a sárdagasztást. Igen, sárdagasztást, mert szép zuhé lehetett a vidéken érkezésem elõtt, a faluból kivezetõ úton nagy patakban áramlott le a víz. Ekkor nyílt a bicska a zsebemben, mert az eligazításnál mondták, hogy van sár, de nem vészes. Szerencsére tényleg így lett, bár gondolom, miután mind a 126 induló végigcsörtetett a kissé vizenyõs utakon, más képet festett az út… Viszont az elején haladva kellemesen lehetett haladni, futás közben kevésbé marad sáros a cipõ talpa is. Ha minden igaz, én futottam egyedül és le a kalappal a rendezõk elõtt, mert az elnök úr kiszólt valószínûleg, hogy kicsit korábban érjenek ki a pontõrök a pontokra.

A kellemetlen sáros emelkedõ után a dombhátra felérve kisvártatva egy hónaljig benõtt ösvényen vezetett az út, persze elsõként extra adagot kaptam a gyomokon lévõ nedvességbõl. Megváltásként következett a mûút, amit egy hangulatos erdõ kedvéért el is hagytam néhány száz métert követõen. Meglepõdtem, mert szép erdõt átszelve, pillanatok alatt bent voltam Gálosfán, ahol a falu túlsó végén volt a pont a füzet szerint 9 km-nél. Aggódtam, mert a falu közepén voltam és ¾ hét volt még csak. Gyorsan be is mentem a kocsmába egy Traubit legörgetni és egy biztonsági bélyegzõt begyûjteni. Aggodalmaim feleslegesek voltak, mert a pontõrök már kint voltak rég. Az ásványvizet meghagytam a szomjasabb bajtársaknak és indulás tovább.

A patakon átkelve igen szuszogtató emelkedõ vitt fel a Szamár-dombra, de túléltem. Onnantól kissé hullámos szakasz következett a K+ elágazásáig, helyenként szép panorámával kelet felé. Itt kezdtem aggódni, mert a leágazás nem akart eljönni, de mielõtt visszafordultam volna, csak elértem a jobbost. Persze ott már beugrottak az emlékek a szakaszról. Innentõl kis hangulatos erdei ösvényen haladt az út egy dózerútig, amin balra fordulva kanyarogtam az erdõgazdasági mûútig. Ezen a ponton nem értettem, miért kellett a jelzetlen aszfalton balra menni, majd a vadkerítés miatt ésszerûtlenül haladó P-en tarvágáson keresztül lemenni Terecsenybe, amikor a K+-en folyamatosan leereszkedhettünk volna.

Ez a túra rendhagyó volt mert több változás is történt. Az elsõ, hogy a pont a faluból a hajdani vasúti megálló mellé települt. Itt is már vártak a kedves pontõrök, vízzel, almával kínáltak. Kis pihegés után tovább a helyenként igen nehezen járható, volt vasúti töltésre, de nem kellett sokáig szenvedni, mert Antalszállás igen közel van. A ponton természetesen elszopogattam a szokásos 2 pohár vizemet és kaptam szõlõcukrot is, ami igen jól esett. A következõ pontõrök még ott beszélgettek, de indultak rövidesen õk is, nehogy elõbb odaérjek. Itt avatták az új P+ jelzést, ami a korábbinál talán kellemesebb úton vitte el a túrázót a Lencsés irányába. A dimbes-dombos, kellemes, szép kilátást nyújtó traktorúton jól lehetett haladni a beharangozott erdészeti aszfaltútig. Itt már kezdett szürkülni, de még nem kellett a lámpát elõvenni. Szépen el is értem a mûutat, meg is volt az eligazító papír, hogy most ne, csak úgy 6-700 m múlva forduljak ki rá. Meg is lett a keresztezõdés, de a pont sehol. Tanakodni kezdtem, elolvastam a leírást még egyszer: „…- erdészeti mûút, itt elérjük az ellenõrzõ pontot.” Most mi van? Talán lerobbant a pontõrök nem épp fiatal Skodája, vagy „frissíteni” mentek valamelyik faluba útközben??? Vártam, nem mertem elindulni, mert a rajtban igen határozottan az elnök úr felhívta mindenki figyelmét a pecsétek fontosságára. Benéztem az erdõbe, senki. Visszagyalogoltam az úton a korábban már említett leágazásig, senki. Aztán gallyakból az útra kiraktam a rajtszámomat és téptem egy darabot az igazolófüzetembõl és ott hagytam. Így pont 45 perc várakozás után ¾ 9-kor elindultam kissé mérgesen. Aztán leesett az állam, mert 5-600 m múlva tábortûzre lettem figyelmes. Megtaláltam a pontot. Próbáltam türtõztetni magam. A ponton lévõ fõrendezõ mondta is, hogy már vártak. Aztán történetem hallatán õ is mérges lett, mert mondta, hogy elszúrta a leírást a szerzõje. Javasoltam is, rakjanak az úthoz egy papírt, hátha még más is így értelmezi a leírást. Gyorsan lehûtöttem magam vagy 3 pohár vízzel, ettem egy stanglit és irány tovább. Persze így már rám sötétedett, vehettem elõ a lámpát.

Innen jóformán nyílegyenesen kellett különbözõ jelzéseken haladni nagyjából észak felé. Az út egész jól járható volt, csak néhol volt nagy dózisban pocsolyás rész. A jelzések kiválóak voltak, világítottak a sötétben, így lehetett kocogni az éj leple alatt is. Néhol kissé félelmetes volt egyedül haladni a félhomályban, fõleg amikor a lámpám fényében világító szempárok néztek rám. Hát még amikor hirtelen mellettem a bozótban nagy röfögés kíséretében vaddisznók iszkoltak el…

Szép lassan el is értem Ropolyt, vagyis a mellette található pontot, ahol megint csak vízzel kínáltak, amit persze nem lehetett visszautasítani. Közben szép csillagos éjszaka kerekedett, csak a holdvilág hiányzott, igaz helyette világítottak a sötétben a turistajelzések. Az út továbbra is jól futható volt, az eltévedésnek a veszélye nem fenyegetett. Az utolsó pont a K+ és a S sáv elágazásánál volt, ahol – mondanom sem kell – ásványvízzel pótoltam a kiizzadt folyadékmennyiséget. Innen következett a túra legkellemetlenebb szakasza, cikázni a sokszor nem létezõ turistaösvényen. Persze többségében erdészeti feltáróutakon haladtam, de az útba esõ vadkerítés környéki ösvény kellemetlenül emelkedett és sokszor nehezen járható volt. Itt újabb frissítõ dózist kaptam a növények levelein megrekedt vízbõl, ráadásul kezdett hûvösödni és helyenként a köd is kezdett leszállni. De a jelzések csak virítottak rendületlenül, így csak a kerítés egyik kanyarában bizonytalanodtam el rövid idõre. Az autók egyre hangosabb zaja jelezte, közeledik a cél és némi életveszély a sokszor megénekelt, legendás 67-es út érintésével. Most gondolkodtam, csak elfért volna a zsebemben egy láthatósági mellény… Szerencsére nem jött szembe autó. Szép lassan befutottam a célba (23:45), ahol a kedves rendezõi brigád tapssal fogadott. Megkaptam a díjazást, a „különdíjat”, hogy elsõként beértem (utólag is köszönet érte Vukov Péter Úrnak).

Kicsit sajnáltam azt a kis bakit útközben, de végülis nyugodtan le lehet belõle számolni az a 45 percet, úgy már jobban fest az idõeredmény (~ 4:50). A célban viszont nem értettem dolgot, mivel ott azt mondták, abban állapodtak meg, a pontõrök maradnak a mûútnál…
Most már mindegy, vigasztaltam magam némi zsíroskenyérrel, teával és kaptam egy pár virslit is! Kis beszélgetés és be az autóba, 2-kor már otthon aludtam.

Szokásomhoz híven most is értékelném a rendezést. Az igazolófüzet kívülrõl többel kecsegtetett. A belsõ lap, ha már üres a térképkivágatot lehetne nagyobb méretben rányomtatni. A leírás kissé elnagyolt, de mint írtam, a jelzések elsõrangúak, frissek és úgy tûnik kifejezetten éjszakai túrára lettek kialakítva. Az útvonal szép, érdemes sietni mindenkinek, nemcsak az idõeredményért, hanem, hogy minél többet lásson még a napvilágban ebbõl a kevéssé ismert, ám annál szebb tájból. Az útvonalmódosítás kifejezetten jót tett a túrának. Gyanítom, a teljesítménytúra végett festették fel a P+ jelzést, illetve újították fel a régieket, ami igazi nagybetûs turistákra vall.

Hiányoltam a távadatokat külön kisebb táblázat formájában, mindig a szövegbõl kellett kihámozni, hol is tartok. De talán még egyszerûbb lenne, ha a pecsételõ oldalon, a pontok nevei mellé zárójelben még azt is odabiggyesztenék. A színes térkép jó ötlet volt a füzetben, csak lehetne tényleg kicsivel nagyobb és egy rajzolóprogramban rá kellene nyilazni a pontok helyét. A távadatok kerek számok voltak, nem tudom terepi vagy térképi adatok, de messze biztos nem álltak az igazságtól, mert úgy haladtam, ahogy gondoltam.

A díjazás esztétikus, a szolgáltatás felülmúlhatatlan (kifelejtettem, még mûzliszeletet is kaptam), mindez 400 (kedvezménnyel 300) forintért. Persze meg is beszéltük, hogy ez így természetesen nem rentábilis, csak pályázatokkal tudják megoldani a nevezési díj alacsonyan tartását. Én elmondtam, szerintem ha többet kérnének, akkor is sokan eljönnének erre a kiválóan szervezett és szép túrára. Szalagozás nem volt az útvonalon, de egyáltalán nem is volt rá szükség. A pontõrök mindenhol kedves, készséges idõsebb természetjárók voltak. Külön köszönet, hogy a pontok nyitását rugalmasan kezelték, valószínûleg csak miattam.

Rákerestem a neten az egyesületre, és meglepõdve tapasztaltam, van honlapjuk. Szerintem érdemes lenne a túráról is felrakni adatokat (a leírást, a kiegészített térképvázlatot, egyéb fontos információkat, statisztikákat), mert ezzel is reklámot lehetne csinálni ennek a patinás túrának.

Összességében kiváló túra volt, kiváló rendezéssel, remek útvonallal. Gratuláció mindenkinek, aki részt vett a túra elõkészítésében, lebonyolításában és persze minden teljesítõnek!
 
 
KörösTúra éve: 20072007.06.08 18:47:56
Körös 50

Ebben az évben tervbe vettem, belekóstolok komolyabban az alföldi teljesítménytúrázásba. Ennek egyik állomása a Körös 50 volt.
Egyeztettem a rendezõkkel a pontok nyitva tartása ügyében és este indulás autóval Mezõberénybe. Ott a Piknik Park közelében már-már spirituális módon lehajtottam a hátsó ülést, hálózsák ki, és durmolás. Ennek az idillnek az éjjel a nyakunkba zúduló esõ vetett véget, így gyülekezni kezdtek a sötét fellegek nemcsak az autó, de a fejem felett is. Szerencsére hajnalra az esõ elállt, csak az volt a kérdés, mennyire áztatta fel az utakat.

A rajtban már idõben megérkeztek a rendezõk, átvettem az igényes, fûzött igazolófüzetet és 5 órakor megkaptam a park kapujában a rajtbélyegzõt és spuri.
A város aszfaltjáról letérve igen kellemetlen, vendégmarasztaló sártól ragadós földutakon a körgát érintésével hamar elértem az elsõ pontot. Felmásztam a gátra, pecsételtem és következett a paraszthajszálnyi híján 20 km gát. Ettõl a szakasztól igen tartottam, de a szegedi gáttúrával ellentétben kellemesen kellett csalódnom. Az utat szép galériaerdõ követte balról és meglepõen sok vad bámészkodott arrafelé. (Gondolom a jobboldali szántók tulajdonosait kevésbé dobja fel a látvány…)

Elhaladtam Körösladány mellett és igen hangulatosan kanyargó gátazás végén megérkeztem a második pontra, a Sebes- és a Kettõs-Körös összefolyásához, amibõl sajnos semmi se látszott a gátról. A frissítés után Újladányig már kevesebb volt a kanyar, de jól haladtam, csak figyelni kellett, mert a gáton „csigafelvonulást” tartottak, ezernyi apró csiga haladt a gáton keresztül a szántóföld irányában.
Az idõjárás az ideálist közelítette, csak a páratartalom volt kellemetlenül magas.

Aztán kisvártatva feltûntek Újladány házai és a 47-es számú fõúton átkelve elértem az „uzsonnapontot”. A kedves családdal elbeszélgettem kicsit, kolbászzsíros kenyerüket azóta is emlegetem. Csak hát az idõ halad és a meleg közeleg, így irány a térképen igen durván egyenesnek látszó „Körösladány-Vésztõ országút”. Félelmeim nem igazolódtak be, mert talán 2-3 kisebb kanyar is volt a szakaszon…
A sárral eddig nemigen volt gond, kisebb szakaszokon ragadt olykor-olykor, de a haladást nem nehezítette különösebben. Az „országúti” etap pedig már jóformán száraz volt. Innentõl kezdve különösebb látnivalók már nem következtek, túl kellett élni a maradék cirka féltávot. Az „országútról” való letérés után tanulta meg igazán becsülni az emberfia a jó kis traktorutat, mert a Fáspusztáig tartó néhány km-en igencsak megizzadt, legalábbis ha nem is belülrõl, de kívülrõl átnedvesedett. Hihetetlenül benõtt, az éjszakai esõtõl teljesen nedves ösvényen kellett haladni. Abszolválása felért egy benzinkút autómosó automatájának komplett tisztítási programjával.

A puszta elõtti igen hangulatos erdõbe kiérve biztos még Bélmegyerbe is elhallatszott, ahogy az a bizonyos kõ legördült a szívemrõl. Szívszorító volt látni viszont az ódon fák kis erdejében szemérmesen megbúvó volt Wenckheim kastélyt, amely még ilyen magára hagyott állapotában is szemet gyönyörködtetõ építészeti emlék.

Ezt követõen eseménytelen aszfalt a Z+-ig a bélmegyeri pont közbeiktatásával. Itt már 40 km körül kezdtem fáradni is kissé, a nap is kezdte megmutatni, hogy a felhõs idõ ellenére ki is az úr a háznál. Valahogy nem zártam a szívembe a szakaszt, nagyon vártam a hidat. Az igazolást követõen nagy volt a csábítás, hogy az országúton beszaladjak Berénybe, de sajnos volt még egy pont a „kertekalján”. Ekkor szinte hihetetlen dolog történt, benéztem az útvonal egyetlen „K50” jelzõtábláját és elfutottam a P+-en, ahonnan kedves túrázók visszairányítottak a csalafinta hajtûkanyarhoz. Kis idõ múlva elértem a pontot is, onnan pedig tényleg csak percek választottak el a céltól, amit egy bõbeszédû, idõközben mellém szegõdõ 20-as túratárs „elterelõ hadmûveletének” köszönhetõen alternatív útvonalon közelítettem meg… Amíg adminisztráltak a rendezõk, kérésükre kisétáltam a kapuhoz a „Check in” asztalhoz a célbélyegzõért. A 11 órai beérkezés tehát meglett, ezután átvettem a megérdemelt [egyedi! ;-)] díjazást, külön köszönet érte a készséges rendezõi gárdának!

Végül néhány szót a túra lebonyolításáról. Egy nyári teljesítménytúra esetében - különösen, ha az a napsütésben hiányt nem szenvedõ Alföldön halad – igen turistabarát gesztusnak tartom, hogy aki nem bírja a meleget, már hajnali 5 órától rajtolhat. Ezen felül külön piros pont, hogy a sok helyen „diszkriminált” „gyorsabban haladók” sebességéhez igazították a pontok nyitva tartását, mindezzel saját munkaidejüket tolván ki jelentõs mértékben.
Az igazolófüzet igényes, az útvonalleírás kellõen tömör, lényegre törõ, használható, bár egy-két távolságadat esetében vakartam a fejem... Jó megoldásnak tartom a valóban érdekes „érdekesség rovat” kis betûvel való kiemelését a szövegbõl.

A Cartographia 1:60000-es térképébõl készült térképvázlat ezen útvonal esetében elégséges, bár már az alaptérkép kissé öregecske, javasolnám pl. 1:50000-es honvédségi szelvények beszerzését az útvonalról, egyrészt esztétikusabb, másrészt pontosabb és valószínûleg frissebb is. Ugyancsak dicséret illeti a rendezõséget a túra honlapjára feltöltött színes és jó felbontású térképvázlatért, ami színesben kinyomtatva még hasznosabb a túra során. Egyébiránt örömteli, hogy egyre gyakrabban készítenek a rendezõk a túráknak honlapot, ahonnan ily módon elõre igen hasznos információkat tud a túrázó letölteni/kinyomtatni.
A szalagozás kiváló volt, pont a megfelelõ mennyiségû, se sok, se kevés, és mindig a megfelelõ helyen, ezzel is bizonyítván, hogy a rendezõk gondozták/ismerik az útvonalat. A Fáspuszta elõtti kellemetlen dzsungelharc „örömeit is mérsékelték” igen jelentõs bozótirtással.

A távadatok pontosnak tûntek, bár a naptárban csak térképi mérést tûntettek fel, de végül is sík terepen a térképrõl is megbízható adatok nyerhetõk. (de ez egy biciklivel pl. könnyen orvosolható) A jelzések végig gondozottak voltak. Az útvonal a gáti szakaszt kivéve nemigen látványos, de ebben is talál az szépségeket, aki szereti az Alföld végeláthatatlan pusztaságát.

A szolgáltatás minden igényt kielégített, két helyen édesség, két helyen többféle házi süti, egy helyen kenyér és ami a legfontosabb, szinte minden ponton vizet biztosítottak a résztvevõknek. A célban pedig finom gulyásleves várt, bár nekem még fordítva, azaz a levesre kellett kicsit várnom. Ennek ellenére a nevezési díj igen alacsony volt, gondolom nagy szerepet játszottak ebben a füzetben magukat szép számmal hirdetõ támogatók juttatásai.

És engedtessék meg itt némi filozofálgatás zárójelben. Valahogy így kellene minden, magát komoly rendezõnek tartó egyesületnek szervezni a maga kis túráját. Itt nem volt nyöszörgés, ha 3 pohár vizet ittam. Igaz sokszor egyszerûbb nyafogni, hogy veszteséges a túra; illetve „az az ilyen-olyan pofátlan túrázó már megint 4 zsíroskenyeret evett meg…” (a minap olvastam egyik turista folyóiratunkban), stb. Vagy szerzünk szponzorokat, vagy több nevezési díjat szedünk be (amit azért a túrába forgatunk vissza) vagy nem adunk/ígérünk semmit. (soha nem hallottam senkitõl olyat, hogy azért ment el egy túrára, mert ott mondjuk 1000 helyett csak 500 Ft volt a nevezési díj) De ha valamit adunk, azt jó szívvel és kényszer nélkül kellene mindenhol, mivel csak értük, a túrázókért fáradoztak ennyit.
Összességében tehát példaértékûen megrendezett túrán vagyok/unk túl, amit bárkinek csak ajánlhatok, aki nem ódzkodik a végletekig az Alföldtõl.
 
 
Aranyszarvas - KincsemTúra éve: 20072007.03.18 07:30:56
Aranyszarvas 50

Nemigen akartam több túrabeszámolót írni, kissé ódivatúnak érzem az írásaimat topikos bajtársaim beszámolói mellett. Hazafelé az autóúton és most is igen vegyes érzések kavarognak bennem a túráról, úgy gondoltam mégiscsak írok valamit.
Reggel 5-ös indulás Szegedrõl, 7-kor rajt a múzeumból. Az útvonallal nemigen akarok foglalkozni, nem vártam sokat, azt meg is kaptam, sõt többet is, messze jobb volt, mint pl. a 90-es hídtúra… :-)

Lipák Istvánnal, a fõrendezõvel e-mailen értekeztem apró-cseprõ dolgokról, benne nem csalódtam, egy nagyon szimpatikus, segítõkész, korrekt és igen jó kedélyû embert ismertem meg személyében. A rajtban elmondta, hogy GPS-sel végigcikázta az útvonalat, tehát az adatok viszonylag megbízhatóak, már amennyire a GPS-ek szoktak lenni. Elõrebocsáthatom az adatok korrektek is voltak. Ezzel a tarsolyomban vágtam neki a távnak, tehát nem 50,0 km volt a lapon, ami sok sík és nem sík túránál olykor-olykor megesik… A rajtban mellesleg gördülékenyen ment a nevezés, a kedvezményeket pedig mindenkinek a lelkiismeretére bízták. A nevezési díj nem volt magas, remélhetõleg nem lesz (nagyon) veszteséges a túra. Megkaptuk a térképvázlatot és a leírást, így turistatérképem az autóban maradt.

A térképmásolat nem volt túl jó minõségû, sajnos nem a turistatérképrõl másolták, ezzel a jelzett utakat sokszor csak saccolni tudtuk. Jó lenne, ha a jövõben rátennék a követendõ jelzéseket, nem a leírásban bukkannának fel néha-néha. A leírás jól indult, de nagyon sok helyen igen elnagyoltra sikeredett, így végig bújni kellett a mindkettõt. Persze így már nem volt gond, de a vége felé találkoztam túrázóval, akit félre is vezetett a leírás (ott akarta széttépni, amirõl lebeszéltem), valóban nem volt egyértelmû, ellentmondott a (igazolólapon szereplõ) térképpel. Senki sem érkezik 4-edszeres teljesítõként a túrára, nekik kell a leírás a többinek meg már minek :-). Nem tudom mi az oka, de a 2005-ös (tehát friss!) térképen feltüntetett és a valós jelzések igen gyakran köszönõ viszonyban sem voltak egymással. Természetesen ez legkevésbé a rendezõk hibája. A turistajelzések igen hullámzóak voltak, gyakran ritkásak és rossz minõségûek.

A lapra egyébként igen tetszetõs, a pontok neveit tartalmazó bélyegzõket adtak, nem Micimackósat és kiscicásat, ez nagy szó, gratuláció érte! Az általában idõsebb pontõrök végig nagyon barátságosak, lelkesek, segítõkészek voltak, látszott nem kényszerbõl üldögélnek kint a vadonban. A pontok többségénél kaptunk valami finomságot, de a végén javasoltam, hogy a „tescos” csoki helyett a túrázók többsége lehet, hogy jobban örülne egy szódás ballonnak pl. (fõleg ha egy szikvízüzem is szerepel a támogatók között :-) ) Ezzel õk is egyetértettek és kaptunk saját készletükbõl. Nagyon díjaztam az útvonalválasztásnál, hogy az általában kikerülte a falvakat, megfosztva a túrázókat az aszfaltdagasztás örömeitõl… Sõt, még két domb is volt! Az útvonalon itt-ott találkoztunk szalagokkal, de ott is elszórva, nem tudtam eldönteni milyen koncepció alapján lettek kihelyezve, sõt a szalagozottnak feltûntetett részen is ha kettõt láttam. Sokszor indián berkekben tanult lábnyomolvasó tudományomra kellett hagyatkoznom.

Végig a tanyavilágra jellemzõ kutyaterrortól kellett tartanom (biztos csak én félek tõlük), de azért a kerítéseket recsegtetõ rotweiler, kuvasz, németjuhász gondolom sokakban nem szívmelengetõ gondolatokat ébreszt, fõleg ha pl. lyukas a kerítés… Szerencsére csak egy helyen akartak megtámadni, így bevártam az utánam következõt, együtt nem volt probléma.

Tehát szép lassan becsordogáltam a célba 6:05-ös vagy 5:55-ös idõvel, nemigen tudtam eldönteni, hogy van vagy nincs idõkedvezmény. Ha nincs, akkor a 40-esek miért kapnak és akkor miért kell bekavarognunk a múzeumba, amit elég nehéz volt megtalálni (volt olyan helyi dolgozó, akit kérdeztem és nem tudta megmondani…)? Nem szenvedek múzeumfóbiában, sõt, de teljesítménytúrán nem érzek késztetést tárlatnézegetésre.

Az eddig leírtak jó részérõl a rendezõk nem tehetnek, a hibák is kicsi dolgok voltak, amiket könnyen orvosolni lehet, fõleg egy ilyen lelkes társaságnak. A túra bajnoksági futam is volt, ez is egyfajta igényességet kell, hogy támasszon. Eddig OK is volt minden, boldogan masíroztam be a célba, vártam a szép jelvényt és a megérdemelt gratulációt. Jó érzéseim voltak a túráról, de aztán sajnos innen jött a feketeleves…

Az ajtóban lecsekkoltam az idõt, megkaptam az utolsó pecsétet. Bent a szobában marcona, unott, bárgyú tekintetû fiatalabb gárdával találtam magam szembe. Köszönésemre nem érkezett válasz. Kitépte a finoman fogalmazva súlyfelesleggel küzdõ, búvalb@#°%ott tekintetû hölgy a kezembõl a lapot és a háttérben szentségeltek, hogy nem találják a díjazást egybõl. Na jó, hát sok a meló! Aztán hozzám vágták a díjazást egy borítékban egy szó nélkül, se gratuláció, se kézfogás, semmi. Na jó ez se nagy gond, mert a homokfúvásban igen poros is lettem, meg nyugodtan alszom e nélkül is. Belenéztem a borítékba, igényes szép kihajtható emléklap, gyönyörû jelvény, minden tökéletes!

Sajna a nevem nem stimmelt, mert a rajtban a toll nem fogott, meg 2 betû után egyébként is atomjaira hullott szegény pára a kezemben. Illedelmesen megjegyeztem, hogy a két név nincs köszönõ viszonyban sem. Ebben a szituációban, a nyájas olvasó a teszt 3 válaszlehetõsége közül, ha volt gyerekszobája, könnyen kitalálja mely feleletek a helyesek:
1. „Bocsánat nincs több felesleges, ne haragudj!”
2. „Bocsánat, kijavítom/adok újat!” (K-60-on pl.)
3. „NEEEM TUTTUK EEEÓVASNI!!!” (pökhendi, tanyasi stílusban)
Ebben az újabb kényes szituációban újabb tesztkérdést tennék fel a nagyérdemûnek a névvel kapcsolatban:
1. Nem írják rá, csak, miután megérkezett a delikvens és egyeztetnek.
2. Nem írják rá, majd a delikvens a célban kiszolgálja magát. (Ezeket javasoltam is)
3. Az eddig a háttérbõl figyelõ IQ bajnok is megszólalt minõsíthetetlen hangnemben, „LEKKÖZELEBB TANÚÚD MEG LEÍRNI A NEVEDET” (Kiegészíthetjük egy halk, ún. „vazze” felszólító módú igével is.)

Erre hümmögtem egyet, mert ilyen emberrel nem alacsonyodok le vitatkozni. Csak azt jegyeztem meg, hogy akkor adjanak legközelebb használható tollat a rajtban. Meg különben is egy nyomtatott „C” és egy „Z” mássalhangzót írástudó ember, ha halovány is, nehezen téveszt össze „N” és „G” betûkkel. (Ha szabad zárójelben kicsit felvágni, az egyetemen mellesleg mindenki dícsérte az írásomat férfi létemre. :-) )
Mivel a helyzet Virág elvtárs szerint is fokozódik, így minderre egy irigylésre méltóan tekintélyes méretû, tehénbõgésre emlékeztetõ „AKKÓ BOCSÁNAT!!!” volt a válasz. Itt kifordultam az ajtón és hazavezettem, nem foglalkozva az esetleges célban járó szolgáltatásokkal.

Méltatlan befejezése volt ez egy alapjában véve kiválóan lebonyolított túrának, ahol azok is jól tudták magukat érezni, akik nemigen rajonganak a síkvidéki teljesítménytúrákért. Lehet, ilyen csak velem történt, de akkor is nem való ilyen egy túrára. Elég régóta veszek részt teljesítménytúrákon, de még csak hasonlóval sem találkoztam. Nem szánom vitaindítónak sem, ez egy szubjektív vélemény, ami kikívánkozott! Inkább sorban áll az ember a célban, ha oda már eredetileg nem jutna annyi kedves idõs rendezõ.

Ezúton is gratulálok Lipák Istvánnak, a többi teljesítõnek és köszönöm Istvánnak a rajtban kapott az ajándékot is! :-)
 
 
túra éve: 2006
Keleti-BakonyTúra éve: 20062006.11.30 21:09:12
Keleti Bakony 50

Nem akartam errõl a túráról is regélni, de a rengeteg beszámoló mindegyike a rövid távokról szól, így mégiscsak gondoltam, írok pár sort.
Legutóbb a Hófejérkén voltam Lajos túrái közül, az ott látott tömeg pedig arra ösztönzött, hogy érjek idõben oda a rajthoz, mert gondok lesznek. Fél 6 után pár perccel le is parkoltam az iskola elõtt. Az épületben már jelen volt a rendezõi gárda, de még csak a készülõdés folyt. Azt hittem, hogy a Piroshoz hasonlóan itt sem lesz semmi 6 óráig, de rövidesen gördülékenyen elkezdõdött a rajtoltatás. Megkaptuk a „többszörhasználatos” térkép-igazolófüzetet, az itinert és indulás. Az égiek megkegyelmeztek nekünk, „csak” ködös-párás idõ volt, de ugyebár valami ára van az esõ elhalasztásának.

Az induláskor még igencsak sötét volt, fejlámpa hiányában megállt a tudomány a sípálya után. Szerencsére a jelzések frissek voltak, szinte „világítottak” a fákon a sötétségben. Az elsõ pont elõtt átsegítettük a pontõröket a repülõhídon és ereszkedés a hangulatos Gaja-völgy parkerdejébe. Néhány „Miatyánk” az Ádám-Éva fán való átkelésnél és máris rövid, de szuszogtató emelkedés a második pontig. Eddig szép, gondozott erdõben haladtunk, bár a sûrû köd mögött csak sejteni lehetett a völgy igazi arcát. Mindig elbûvöl a lehullott falevéltakarót magára borítva téli álomra készülõ õszi erdõ, mikor átjárja a már halovány napsütés. Sajnos az utóbbi varázslatból a mai napon csak csipetnyit kaptam.

A Vaskereszttõl a traktorútra leszaladva már egy ingerszegényebb szakasza következett a túrának Bakonykútiig. A harmadik pontnál nápolyi, a büfében „sörborogatós pontõrök”, Bakonykútiban zsíros kenyér és különbözõ színû italok vártak. A víztározón igen sok pecás dekkolt a jó szerencsében bízva ebben a barátságtalan idõben is, hasonlóan kitartó és mazochista emberek, mint mi, teljesítménytúrázók :-). A Bakonykúti feletti kopár fennsíkon a felújított és gondolom a túra véget kihelyezett „segédjelzések” nélkül elveszne a vándor, viszont így nem volt gond a továbbhaladással. Közvetlen a falu feletti szántón a szél vagy vicces emberek (?) elforgatta/ák a kihelyezett papírnyilakat, az itiner is félreérthetõ volt, de a zajok levittek a faluba kis bizonytalankodás után. Eddig kb. 2 óra telt el. Kis frissítés, képeslapvásárlás és irány a Burok-völgy. Sajnos itt tudatosult bennem, hogy a túra csak kis szakaszon érinti ezt a csodálatos szurdokot :-(.

A völgybõl tényleg csak ízelítõt kaptunk, mert hamar odaértem az elágazáshoz, ahol viszont pontõr egy szál se. Vártam öt percet és mivel nem volt tollam, egy papírfecnit csúsztattam az útirányjelzõ nyíl mellé a lefûzõ tasakba. Mindez azt jelentette, hogy nem érdemes sietni, vissza is vettem a tempóból. A célom már megvan, jócskán az elején haladhatok, senki elõttem, szûz a terep, nincs még dagonya (lett is utána, ahogy olvastam a beszámolókat). Kicsit bosszúsan gyalogoltam a Burok-parton, kikerülvén az izgalmas részeket. A Melláron az öreg csökevényes cserfánál kis keresgélés, térképezés után meglett a rafináltam felfestett jelzés, nem irigyeltem a késõbb erre haladókat a vendégmarasztaló sár végett. Az Eszenyi-réten tábort verõ kedves pontõr brigád már le is volt informálva, hogy nem tudtam igazolni a 6-os ponton, kaptam tõlük pecsétet és alapos útbaigazítást.

Pont az Erdei szentély és a Károly-lak közötti vadregényes szakaszon a Nap is érezte, hogy van némi elmaradása és kaptam némi hangulatvilágítást, még varázslatosabbá téve az erdõt. A Tûzköves-árok mellett eloldalogtunk, megkapó szépségû szakasz volt ameddig ráláttunk. Kisgyónban pogácsa, tea, gyereksírás, szusszanás. Némi hegymászás után sikerült visszakapaszkodni a K és P+ elágazásához, ahonnan záporoztak szembe a késõbb indulók. A ponttól ereszkedés a szántóföldig immár szalagozáson és a vetemény melletti keringéssel elegyített hullámvasutazás után lent is voltam a titkos kód begyûjtésével Balinkán. Keresztülvágtatva a falun egy jobbos Varjúvár felé. A matrica begyûjtését követõen meredek, de szép vízmosáson fel a P sávig, ami a sípálya aljáig vitt, onnan az út már bejáratott volt. A célban virsli, szörp és a díjazás várt.

A túráról annyit, hogy Nagy Lajos hozta a szokásos színvonalat. Végig az útvonalon friss jelzések példás mennyiségben, minõségben, a problémás helyeken mûanyag nyilakkal megerõsítve. A Bakonykúti puszta feletti részen szépen megtisztították az ösvényt a dzsumbujtól. Minden fontosabb elágazásban, jelzésváltásnál papír is segítette a tájékozódást. A végén megfelelõen sûrû szalagozás segített. A 3in1 megoldás érdekes, szellemes megoldás a térkép esetében, rajta pontos látványos információkkal. Igaz maga a térkép a Cartographia régi színvonalát hozza, a 2002-es Bakony atlaszom oda-vissza veri. Az itiner kicsit elnagyolt, inkább a poénkodásra megy rá. Hiányoltam a leírásból a pontok nyitvatartási idejét (rá is fáztam).

Az útvonalon kicsit sok volt az aszfalt és a hasonszõrû úttípusok, bár ezt nehéz is lett volna kiiktatni. Nagy szívfájdalmam, hogy a Burok-völgy kontra Bükkös-árok kimaradt, mivel nagyjából pont ugyanannyi lett volna a hatodik és a kilencedik pont között az út a völgyeken keresztül is. Kitudja, lehet, hogy nem a rendezõkön múlt a dolog. A pontõrök mindenhol kedvesek és általában tájékozottak is voltak. A szolgáltatás jó volt, a díjazásnál kicsit sántított a kissé jellegtelen kitûzõ és oklevél.

Összességében egy nagyon profi rendezvényen vehettünk részt, ami néhány rövid részen igen szép útvonalon vezetett. Gratula a szervezõi brigádnak, jövõre megpróbálok eljutni a Hamuházra is, hogy ne legyen a völgyeket tekintve hiányérzetem :-)!
 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20062006.11.21 12:05:51
Magyar Vándor 105

…már megint egy százas, de sajnos muszáj, ez is jubileumi rendezés. A Less Nándor 100 után úgy gondoltam, hogy ez jó kis „levezetés” lesz, hasonló színvonalas rendezés mellett egy nagyságrendekkel könnyebb, a 85-ös távon már korábban sikerrel letesztelt útvonallal. A fentiek közül minden igaznak is bizonyult, kivéve a „nagyságrendekkel könnyebb útvonal” tényezõt.

Éjjel indultam autóval és akárcsak a bükki túra elõtt itt is a „lakókocsis” megoldást választottam szállás gyanánt. A túra gyengéje - amirõl persze a rendezõk nem tehetnek -, hogy nem körtúra, így elég kacifántos módon sikerült a rajtba jutás, de ez nem okozhatott gondot. A Budaörs közeli Annahegyi pihenõ kamionos parkolójában vertem tanyát, az autót hajnalban a cél melletti parkolóban hagytam. Kétszeri BKV átszállással már fél 6 elõtt sikerült megérkezni Csillaghegyre, kicsivel a rendezõk elõtt. Ekkor következett be, amitõl tudat alatt tartottam, mégpedig az MVTE túrákra olykor-olykor jellemzõ adminisztrációs nehézségek. Elég sok idõt vett igénybe a dobozok ide-oda tologatása és egyéb töszörgés miatt a rajtoltatás kezdése, sokak idegeit borzolván. Mindenki a korai sötétedés miatt akart volna idõben elindulni, a sor viszont csak nõtt, nõtt… Végül jött a jó hír Ebolától, hogy a 105-ös lapok késnek, mert még csak most készülnek…

Kissé bosszúsan, 6:20-kor sikerült is elindulni a még ropogós, meleg itinerrel a zsebemben. Nyomtuk is neki felfelé a Kevélynek tisztességgel. A cél az volt, hogy minél többet menjünk világosban, ezért a magunkfajta „alibifutók” által kocogható utakon futottunk. Ruházkodással, kajával nem veszõdtünk, a kemény téli túrákon bevált szélálló polár + aláöltözet kombináció adott volt, kaját meg úgyis adnak…
Egy órán belül fent is voltunk a DNy felé szép kilátást engedélyezõ csúcson. A pont után irány tovább lefelé és a szép õszi erdõben hamarosan elértük Csobánka peremét.

Az erdei sétaúton végighaladva kiértünk a mûútra, azon egy jobbos után meg se álltunk a csikóváraljai elágazásig. Jól ment a futás, de az aszfaltról letérve a terep már nem engedte meg igazán a szaporázást. Tölgyikrek felé keményebb kaptató volt, mint emlékeztem, de túléltük. Gethe Úr pecsétje után tovább futottunk szinte egyfolytában Dömösig. A táj lenyûgözõ volt, fõleg a Szõke-forrás-völgye, melynek sziklafalakkal övezett szurdoka mellett vezetett az út sokáig. A völgy tán legszebb arcát mutatta a kissé havas napsütéses õszi napon, kár, hogy sietni kellett, de sajnos a sötétség nagy úr. Persze így is minden lehetséges pillanatban gyönyörködtem a tájban. A Rám-szakadék bejárata után sokakkal ellentétben a jelzésen maradtunk, hátha a Lefagyszhoz hasonlóan itt is megtréfálnak minket a rendezõk... Nem volt pont és 10 óra után egy-két perccel bent is voltunk a faluban, korgó gyomorral. A templomtól nem messze egy ház elõtt terülj-terülj asztalkám fogadott minket, sajnos kint az utcán… Ez nem igazán volt kellemes a Dunakanyarra jellemzõ csípõs széllel felturbózott fogvacogtató hidegben. A rendezõk, ha másért nem is, de a saját érdekükben bevihették volna a pontot valami kocsmába (fagyoskodtak is rendesen). A svédasztalos reggeli értékét a fentiek persze nem csökkentették, végigkóstoltam a háromféle kenyeret, akárcsak a különbözõ színû szörpöket pártpreferenciára való tekintet nélkül.

A reggeli túl jól sikerült, így kissé kómásan araszoltam felfelé a Szakó-nyereg irányában. A körtvélyesi mûút után a jelzések össze-vissza mutattak, de kis tanakodás után meglett az út. Ide elfért volna egy szalag a gyengébbek kedvéért. Furcsa is volt a ’99-es rendezéshez képest a szalagozás hiánya. A nyeregben a pontõr nagyot nevetett, amikor megkérdeztem, hogy „akkor a zöldön lefelé ugyebár…” Az elején volt minden, csak lefelé nem, mert a Szakó-hegyet nem takarították el sajna az útból. Ezen a szakaszon borús fellegek kezdtek a fejem felett gyülekezni, éreztem, a kocogós stílusnak befellegzett, a LN 100-ason szétment bal térdem nem fogja bírni. Így váltás gyaloglásba, úgy komfortos. Sebaj, szereztünk annyi elõnyt, hogy ebbõl lehet gazdálkodni a jövõben. Nem sejtettem viszont, hogy a feketeleves majd csak ezután fog jönni... Egyébként sem volt túl könnyû lefelé haladni, a falevéltakaróra hullott vékony hólepel igen csúszóssá tette az utat. Pilismarótot csak érintettük, a szélsõ házak melletti ponton a szokásos italválaszték és 3-féle croissant fogadott. A faluból kifelé hosszú mûút, a térdek pihentetése következett.

A Hirsch-orom megmászása nem volt egyszerû feladat, a végén szinte csúszni kellett felfelé az igen meredek, havas ösvényen. Egy kis szusszanás, panoráma és fel tovább a Felsõ-ecset-hegyre. A hegyrõl igen nyaktörõ lejtõ vezetett az Égett-hárshoz, de a Pilisszentlélek felé nyíló kilátás feledtette mindezt. A ponton csoki, kis beszélgetés a kedves pontõrrel. Osztottunk-szoroztunk, de végül is a hírhedt Z+ mellett döntöttünk. A vadászházig nemigen van jelzés (ide is lehetett volna szalagozni, nem mindenkinek van a fejében ez az útvonal), de gond nélkül, bár kicsit izgulva megérkeztünk. A ház mögül ki tudja milyen jelzésen, de felvánszorogtunk a Szakó-nyeregbe újból. A már jól ismert pontõrnek ott aztán bevallottam, hogy kicsit lenéztem korábban ezt a hurkot, keményebb volt, mint gondoltam. A nyeregbõl kényelmes emelkedõ visz fel, jól ismert úton Dobogókõre.

Félúton pedig bekövetkezett, amire nemigen számítottam: megkezdõdött a hóvihar. Az idõjósok által „rendelt” havazást nem vettem komolyan, ez meg is bosszulta magát.
Kutya hidegben, hófúvásban értük el a Turista Múzeumot 3 óra körül, ahol pecsét és alma várt, meg persze a depó. Zoknicsere, a korábbi croissant, fejlámpa felmarkolása volt a menetrend. Utólag persze összetehetjük a két kezünket, hogy a víz szilárd és nem folyékony halmazállapotban zúdult ránk. Az éppen megfelelõen meleg múzeumból nem volt túl kellemes a kilépés, de muszáj volt. Féltávnál jártunk, sietni már nem kellett, a Kopár csárda világosban történõ elérése elillant az idõjárási viszonyok ismeretében. A Fagyoskatona érintésével lesiettünk Pilisszentkeresztre, a faluban csatlakozott hozzánk Tamás, akivel ezek után végig együtt haladtunk. A falu és a következõ pont között szépen ránk is sötétedett, elõ a fejlámpákkal! A lámpával jól taktikáztam, mert a zsebbe süllyeszthetõ elemtartós fejlámpát hoztam magammal, ami becsülettel bírta végig, bár a hófúvásban egyik lámpa se túl hatékony…

A Csévi-nyeregnél a pontõr majdnem elvesztette a pecsétjét a sötétben. Kerestük mindannyian és próbálkozásunkat végül siker koronázta. Onnan monoton, unalmas szakasz vezetett a Kopár csárdáig. Már megint nagyon éhes kezdtem lenni, vártam a beígért levest. Emiatt igen hosszúnak tûnt az út, különösen a piros körút jelzéssel közös szakasz. A hó pedig csak esett, csak esett, de inkább fújta a szél bele az arcunkba. Kiérve nagy nehezen a mûúthoz, már több centis hó fogadott minket. Közben imádkoztunk, hogy a pontõrök húzódjanak be a csárdába ebben az ítéletidõben. Sajnos ez nem történt meg… Igen nagy káosz uralkodott a ponton, valami sátorfélét akartak Jávor Zoliék felállítani, nem sok sikerrel, közben a kaját se reklámozták. Végül rákérdeztem, így kaptunk a mûanyag hordóban tárolt finom gulyásból. A depózott csomagokat pedig nem kis bosszúságunkra belepte a hó. Ekkor úgy döntöttünk, hogy drága vagy nem drága, beülünk egy kólára a vendéglõbe. Bent éppen egy, a túrát feladó túrázó üldögélt, rövidesen el is indult hazafelé. Az étterem üres volt, a zenészek maguknak vagy a személyzetnek bazseváltak, ki tudja... Kikértük az italokat, levetkõztünk, zoknicsere, sapka- és kesztyûszárítás a radiátoron. Jó 20 percet üldögéltünk, feltöltõdtünk testileg és lelkileg egyaránt. Nagyon rossz volt belegondolni, hogy még 35 km vár ránk, sötét van, hófúvás, hideg… Brrrr!

Gyorsan a pesszimista gondolatokat elhessegetve tovább is indultunk kissé dideregve. Tamás kiválóan húzott minket, az utat is a tenyerébõl olvasta. Szerencsére a Kakukk-hegy emelkedõje hamar jött és pár száz méter után el is értük a megfelelõ üzemi hõmérsékletet, köszönet ezért a pontért! A pecsételést követõen Pilisszentiván érintésével megkezdtük a Nagy-szénás meghódítását az Antal-árok gyilkos emelkedõjén. Jó kis erõdemonstráció volt ez a hegy részérõl, nem esett jól. Elõtte persze útba esett a hosszú-árki pont, ahol a pontõr csak úgy põrén álldogált a sötétben, se lámpa, se sátor, se tûz… Nem semmi! Mindezt hajnali 3-ig! Minden elismerésem, igazi Rambo! A Nagy-szénásra felvezetõ emelkedõ gyilkos volt, de fel voltam rá készülve, nem viselt meg különösebben, mint például a Hirsch-orom. A csúcson kegyetlen szélben Vései Attila barátom fogadott, váltottunk pár szót és gyors indulás errõl a csendes idõben egyébként csodálatos helyrõl. Innen már tudtuk nem lesz ilyen kemény emelkedõ már a túrán, jobb hangulatban siettünk le a kellemetlen idõben a parókiára. A paplakban kellemes meleg, szörp, kenyér, sajnos padlófûtés… :-) Újabb zoknicsere után rövidesen indulás. Mint kiderült, ez a mûvelet megpecsételte a sorsomat. Balga módon a legrosszabb állapotú túrazoknimat hagytam a végére, aminek komfortfokozata az újabbakét meg se közelíti már, így bajlódtam is vele. Vízálló futócipõm persze ekkorra már teljesen vizes volt belül, felülrõl nedvesedett át, nem több centis havas utakra tervezték, fõleg kamásli nélkül. Így a talpam teljesen elázott, vízhólyagok kezdtek domborodni a sarkamon, fájt minden lépés. Igaz legalább a térdem ekkorra már nem sajgott egyáltalán.

Tartottuk a lépést Tamással, remélem, nem húztuk vissza nagyon. Nekem nem úgy tûnt visszagondolva, mintha türtõztette volna magát. Ekkor már csak szállingózott a hó, a Fekete-fejig vezetõ unalmas szakasz után a hegy tetején még ránk is ijesztett az idõjárás néhány esõcsepp formájában. Itt Gethe sporttárs kólával kínált, örök hála érte!!! Már csak 15 km! Egyenként számoltam a kilométereket, a métereket, a lépéseket… Szerencsére Tamás így is ránk kényszerített egy kb. 5-ös tempót, ismerte az utat az utolsó kanyarig, vele KELLETT haladnunk! A Hárs-hegyi körút homokkõtömbökkel teleszórt bokatörõ emelkedõje után jó volt elérni a Szépjuhásznét.

A János-hegyre felfelé persze most nem vágtuk át a kanyarokat, mint általában, szépen araszoltunk fel a csúcsra, ahol egy papír fogadott, a pont 300 m-re egy Suzukiban vár :-) (ez itt a reklám helye). A pontot meg is találtuk a parkolóban. Innen már csak 10km!! Egyenletesen haladtunk Makkosmáriáig, a pihenõben sátrat vert pontõröktõl megkaptunk az utolsó csokit (kellett is), és irány a cél. Kis emelkedõ, aztán le a kegyetlen szûk, görgeteges ösvényen a célba. A városba beérve vettem elõ elõször az itiner szöveges részét, vagyis vettem volna, de mint kiderült, ez a szakasz nyomdai malõr miatt hiányzik. Tovább lapozva viszont kellemes meglepetés ért, egy Budaörs térképrészletet találtam, rajta berajzolva a nem túl bonyolult útvonal. Innen már gond nélkül begyalogoltam a célba, sõt annak közelsége annyira megörvendeztetett, hogy gondoltam kocogok egyet. Három lépés után egybõl meg kellett, hogy gondoljam magam, mert annyira szúrt a talpam. A célba 1:50-kor értem, leadtam az igazoló füzetet, és az adminisztráció ideje alatt kimentem a kocsiba a cipõmért. Minden simán ment, vettem 85-ös jelvényt is a korábbi teljesítésért, próbáltam vigyorogni Ebolának a fényképezéshez, megcsodáltam az elõnevezés híján a remélhetõleg késõbb birtokomba kerülõ serleget (egy jelvénynek jobban örülnék, de ez se rossz). Levetve a nedves cipõt észrevettem, rendesen tudok járni! Ekkor döbbentem rá, hogyha ez "szerencsétlenség" nem jön közbe, különösebb fájdalom nélkül tudtam volna le a túrát :-(. Sebaj! Végül korlátlan mennyiségû virsli és tea várt. Három virsli leerõltetése annyira feldobott, hogy egybõl ugrás az autóba és irány Szeged. Sajnos a kezdeti lendület a monoton autópályán hamar elmúlt, 3 óráig tartott az út, háromszor kellett megállni pihenni :-(, de megérkeztem élve.

A túráról összegzésképpen annyit lehet elmondani, hogy egy-két kis szépséghiba ellenére példásan megrendezett esemény volt. Az útvonal ugyebár adott annak minden szép és kevésbé szép részletével. A bónusz hurok is kellemesre sikeredett, különösen a havas kapaszkodás a Hirch-oromra, ami örök élmény marad. Gondolkoztam, meg lehetett volna-e körtúra formájában rendezni, de nyílván a Budai-hegységben több macerával járt volna a dolog (több pont például). Ezen kívül a kis kör a Visegrádi-hegység egy kevéssé bejáratott részére vitt, ezen okból is érthetõ a vonalvezetés (ja, meg azon a szakaszon is volt piros sáv!). Az itiner pontos precíz, kissé lehetne olvasmányosabb is :-). Az adatok korrekt terepi mérések eredményei, a pontok száma is kellemes, amihez igen komoly rendezõi apparátus szükségeltetett. A pontõrök végig kedvesek segítõkészek és tájékozottak voltak, köszönet érte. A korábbi 85-öshöz képest hiányoltam a szalagozást, persze nem kellett volna végigdíszíteni az erdõt (messze még a karácsony), csak néhány helyen, mondjuk összesen 10 szalagot tartottam volna szükségesnek kirakni. Végül is mindegy, így se tévedtünk el. A depózást több helyre is megoldották, kiválóan segítvén a zsák nélküli haladást. Az egyetlen negatívum a nevezésnél a hercehurca, kis fejetlenség, mintha elsõbálos szervezõkkel álltunk volna szemben, az itinert is ajánlatos kicsivel korábban kinyomtatni, mert a technika ördöge ugyebár… :-) Persze ezt követõen már nem volt semmi gond, a szolgáltatás pedig minden igényt kielégített (azért leszurkoltunk 2 rugót, de tudjuk, sok helyen a nevezési díj el-elvész). Tehát egy kiváló túrán vagyunk túl, amit az idõjárás különösen pikánssá tett, növelve a teljesítés értékét. Köszönet a rendezõknek a sok fáradtságért, fagyoskodásért, kiváló rendezvényt tudhatnak a hátuk mögött, soha rosszabb túrát!
Most a két egyszeri százas után pihi, legközelebb talán a gödöllõi éjjeli „macsós” bolyongás következik…

Egy utóirattal még kibõvíteném ezt az így is már hosszúra nyúlt írást. Sajnos nem jókedvembõl írom, hanem egy szomorú kötelességnek akarok eleget tenni, mégpedig a minap elhunyt Hegedûs Robi emléke elõtt szeretnék fejet hajtani.
Mivel sosem voltam benne a teljesítménytúrázás igazi vérkeringésében, talán ezért csak úgy „látásból” ismertük egymást, persze rengetegszer találkoztunk túrákon. Az MVTE túrákra mindig szívesen ment/megy az ember, mert ott garancia a jó rendezés és ez Robi érdeme is volt. Mindig jó kedvû, vagány srác volt, aki szervezõként tényleg mindent megtett, hogy az egyesület rendezvényein jól érezzük magunkat. Túrázóként pedig a szûk krémhez, a legjobbakhoz tartozott.
Pont Dobogókõn illetve a budaörsi célban láttam utoljára, ahol a kései idõpont ellenére is próbálta a meggyötört túrázók kedvét kicsit feldobni. Miközben vízhólyagjaimmal és a virslikkel szenvedtem, a Felix ketchup rejtelmeirõl magyarázott nekem. Utána fél füllel hallottam, hogy valamilyen céges összetartásról is mesélt valakinek, akkor még nem sejtettem, hogy az számára egy végzetes program lesz. A sors fintora, hogy pont kedvenc idõtöltése, túrázás közben érte a halál.
Nyugodj békében, Robi!
 
 
Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)Túra éve: 20062006.10.17 21:48:41
Less Nándor emléktúra 100km

Már az év elején a túranaptár elõzetesének böngészése során kiszúrtam ezt a túrát, ami a „bármi áron kategóriába” tartozott, azaz mindenképpen el akarok menni. Mostanság már nemigen jut idõm/lehetõségem rendszeresen teljesítménytúrázni, így a kihívást jelentõ rendezvényeket próbálom beiktatni a naptáramba, ez pedig igencsak annak ígérkezett. Tervezgettem régóta a stratégiát, mivel egy ilyen túrára azért kell olyan is, leíméleztem Sütõ Lacival a depózás kérdését, kitaktikáztam, mit hova is küldjek. Sajnos manapság egyre több a teljesítménytúra és egyre több a trehány rendezés, itt viszont tisztában voltam a 60-as táv korábbi teljesítése alapján, hogy a dolog csak rajtam áll vagy bukik, nem a rendezõkön.

Péntek este indultam autóval Szegedrõl egyedül, mivel mostani állandó túratársam lemondta az utat (bánhatja). Féltem kicsit az egyedül haladástól, különösen éjjel, de a korábbi százas tapasztalataim alapján bizakodtam, hogy a sötétség mégis összekovácsolja a társaságot, én is találok társat. Éjjel 11 felé meg is érkeztem, de nem aludtam a tornateremben, mert utálom a horkolást és a zacskócsörgetést és hasonló éjjeli hangeffekteket. Ennek okán kombiautóm csomagtartójában éjszakáztam az iskolához közeli parkban. Az éjszaka igencsak hideg volt, -15 °C-os hálózsákomban nem volt melegem, sõt…

Reggel 5-kor kelés, összelapátolom magam, irány a rajthely. Ott nevezés, leadom cuccaimat Bánya-hegyre, Bánkútra, barátkozás az itinerrel és néhány perccel hat után indulás. Nem vagyok futó, gyalogolni szoktam, de most úgy terveztem - nem kellett senkihez se alkalmazkodnom (vagy fordítva :-) ) - kocogok az elsõ felébõl amennyit csak lehet, akkor több esélyem van a végén. Az elsõ és az utolsó 25 km-re az új futócipõmet (csak 50 km-t futott eddig) gondoltam, a közepén pedig bakancsomat. A sötétség nagy úr, így kissé nagyképûen, de a második Bánkutat tûztem ki célul a sötétedésig. Bizakodó voltam, mert sok az ellenõrzõ pont, a szint és a táv adatai terepi adatok, tehát nem érhet különösebb meglepetés. Nekem elsõsorban ennek kedvezõ pszichés hatásai jelentenek sokat.

Tehát visszatérve, kis bizonytalansággal kijutottunk többedmagammal a faluból és kezdõdött a csodaszép Hór-völgy. Itt kocogásra váltottam és el is hagytam nagyjából mindenkit, aki gyalogszerrel ment. Kicsi, de annál keményebb emelkedõ vezetett a Suba-lyukig, az elsõ pontig, majd a völgy murvás útján tovább Oszláig. Jól ment a futás, a pontnál ötcsillagos svédasztalos reggeli és irány Ódorvár. A hegyre fel eleinte az egykori piros L nyomvonalán mentünk, ami kellemes is volt, de aztán, hogy ne legyen olyan könnyû a dolgunk, a szalag árkon-bokron keresztül felvitt a vár alá. Mit mondjak, a kidõlt fákon sokszor csak átcsúszni (nem átmászni!) tudtam… De természetesen sikerült felérni és rövidesen a vár alatti pihenõhelyen átvettem a csokit és a lepecsételt igazolófüzetet. Innen gyorsan vissza a völgybe és kocogás tovább Tebepusztáig. Közben a Pazsag-völgy bejáratánál lévõ pontnál megcsodáltam a leleményes pontõrök praktikáit (a patakvölgybe mutató illemhely piktogram, béka formájú légycsapó, stb.). A völgy ezen az õszi reggelen egyik legszebb arcát mutatta, gyönyörködtetõ érzés volt haladni a felkelõ nap fényében csillogó erdõben.
A Csúnya-völgyig kiválóan lehetett haladni, ott aztán átváltottam gyaloglásra a felhagyott jelzés bozótos ösvényén. A Pénzlyuki víznyelõ érdekes látványa után le Répáshutára, ahol bevállaltam egy kólát, vesztemre, mert az iszogatás közben elnéztem az elágazást a faluban. Szerencsére egy korábban lehagyott hölgyemény utánam kiáltott, kóla lett a jutalma.

A parkolónál megint terülj-terülj asztalkám, zsíros-vajas-lekváros kenyér, rostos lé többféle ízben. Sajnos itt jött az egyetlen pofon a túrán (késõbb kiderült még segített is), mivel a depó még nem ért ide :-(. Vártam 5 percet, a segítõkész úr telefonált és üzenték, hogy a csomagok úton vannak. Osztottam-szoroztam és úgy döntöttem, hogy eddig jól muzsikált a cipõ, biztos bírja 75-ig, egy zoknicsere azért jól jött volna... Mindegy, irány tovább fel a kövek vonulatára! Közben a zöldnek majdnem rossz ágán indultam el, ami nem is lett volna rossz döntés, ha 50 km-rel idõsebb lettem volna... Így viszont egy hasonló cipõben járó, már visszafelé haladó futó túratárs segített, akivel „fel is húzattam magam” a kövekig. A Tar-kõn egzotikus desszert, ami az elõítéletek legyûrése után jól esett. A kilátás pazar lett volna, ha nem rendeltek volna rendezõk a túrázók haladása érdekében párát az elõttük elterülõ, páratlan szépségû tájra. Továbbhaladva kis gondolkodás után kihagytam az Õserdõt és a Cserepes-kõ alatti botladozás, némi nézelõdés után a Pes-kõ-kapu tetején találtam magam, ahol egy fokkal már jobb volt a panoráma. A csúcs alatt balra indultunk többen a szalagozáson, de a szalagok egy idõ után eltûntek. Elõ az itinerrel, ami kiválóan kisegített (jobb oldalt fenyves, elvéthetetlen).

Innen a korábbiakhoz képest ingerszegényebb környezetben gyakorlatilag leszaladtam a Szalajka-völgybe, de azért sikerült elvéteni a végén a dózerútról levezetõ jelzést. Akkor döbbentem rá a hibára, amikor balra lent emberek és kutyák hangját hallottam nagy dózisban. Irány le, toronyirányt. A völgyben valami kutyás rendezvény volt, amitõl kutyafóbiában szenvedvén, távol tartottam magam. A vízesésnél levõ pontnál tiszta és pezsgõtablettás forrásvíz várt valami újabb kókuszos egzotikummal. Itt következett a túra elsõ sarokpontja a kettõ közül (négy lett utólag belegondolva), az Istállós-kõ. Két és fél km-en több mint 500 m szint, hááát… Erre csak akkor közlekedek, ha muszáj és akkor is csak fordítva. Utoljára ebben az irányban a ’98-as „szépemlékû” Denevér túrán jártam, de emlékeimben még frissek voltak az akkori szenvedés emlékképei. A futókkal szerencsém volt, egy társaságot elhagytam, miután felhúztak a kövekre, most egy másik, a ponton összeverõdött csapattal tartottam felfelé. Szép lassan lépésrõl-lépésre haladtunk egyenletes tempóban megállás nélkül felfelé. Eredetileg legalább egy órát számoltam erre a szakaszra, de a kitartásnak meglett az eredménye, kb. 40 perc alatt fent voltam. Itt a többiekkel ellentétben leültem, meg is jegyezték a pontõrök, hogy én vagyok az elsõ aki szóba áll velük. Az újabb dél-amerikai (?) finomság elfogyasztása és a fent bográcsozó társaság felvilágosítása után már csak a féltáv gondolata lebegett a szemem elõtt. A lelkesedésem kissé alábbhagyott, leesett a vércukrom. Ezt orvosoltam részben a zsebemben szétmorzsálódott péksüti betömésével. Átgázoltam fennsíkon a Bálvány aljáig és sûrû szentségelések közepette szakszóval dzsindzsában megkezdtem a régi sípályán a felkapaszkodást. Itt szalagok hiányában (utólag hallottam a helyi kaszálók áthelyezték a szalagokat, vagy valami ilyesmi történhetett) megcéloztam a kiválóan látható átjátszó állomást. A csúcs alatt kis sziklamászás és máris kaptam a pecsétet. A ponton kunyeráltam egy kis üdítõt, hogy le tudjak menni a ponthoz. Sok túrán jóformán ilyenkor elküldenek melegebb éghajlatra, de a fiatal hölgy készségesen adott a saját készletébõl „mivel mégiscsak értetek vagyunk itt…”. E szívmelengetõ jelenet után jókedvûen értem le a síházhoz, ahol pecsétet nem (csak visszafelé járt), de energiát annál többet kaptam. A menü zöldségleves volt - aminek nem vagyok nagy kedvelõje, de most jól esett -, desszertet pedig vagy négyféle rétes közül lehetett választani! A leves langyos volt, ami kedvez a gyors belapátolásnak, az ügyintézés pedig gördülékeny.

Az utánam öt perccel érkezõ kollegának, már felmelegítették rendesen, fújhatta is keményen. Közben gondolkoztam a lámpakérdésen, mivel volt még rá esély, hogy visszaérjek sötét elõtt. Tehát vigyem vagy ne vigyem, ez itt a kérdés! Az idõvel jól sáfárkodtam, mert fél három körül indultam tovább, azaz a következõ 20 km-t három és fél - négy óra alatt kellene megtennem. De aztán nadrágom zsebébe mégiscsak biztos ami biztos benyomorgattam a fejlámpát, persze tartalék elemek nélkül. Ebbõl következik, hogy a depó természetesen Bánkútra már megérkezett.

Aztán kocogás lefelé a kellemesen ereszkedõ, helyenként pazar panorámát nyújtó ösvényen. Alig vártam a Torma-völgybe levezetõ szakasz nyaktörõ lejtõjét, ahová ellenkezõ irányban tavaly kéktúrázás során csak a mályinkai gyöngyözõ Borsodi segített fel. Baleset nélkül abszolválva a szakaszt leértem a völgybe és a Márkus-kõ (ami szerintem Mártus-kõ) alatt a túra során az egyetlen (nem a Mikola-féle interpretációban) szingli pontõrrel pecsételtettem. Innen jött a második fekete leves, azaz meghódítani Dédes várát. Nem volt olyan szörnyû, mint emlékeztem, de persze megizzadtam. A várban kis nézelõdéssel egybekötött eszmecsere Kozma Gabival, hogy hol fogom még õket és a rokonaikat emlegetni és indulás le. A kilátás egyébként gyönyörû volt, az itinerben jelzett napkeltét szerencsére még megspóroltam késõbbre. A kék L lefelé maga volt a rémálom, ez volt az egyik bónusz sarokpont. Sokszor a szó szoros értelmében csak gatyaféken tudtam haladni a biztonságosság érdekében. A jelzést persze már rég nem figyeltem, csak azt, hogy épségben leérjek. Ez sikerült is, de kicsit korábban mint kellett volna, így a völgyben a régi kék jelzésen szépen felvánszorogtam a jelenlegire, ami elvitt Mályinkára. Ez a szakasz a regenerálódás jegyében telt el. A Mályinka bm. elnevezésû ponton (a bm. ezen a túrán a buszmegálló helyett más értelmet is nyerhet) kis pihi, az alma visszautasítása után viszont észrevettem, hogy valahol (nagy valószínûséggel a Tar-kõnél) a pontõrök elcserélték az igazoló füzetemet.

Késõbb görcsöltem is rajta kicsit, de végül is be kellett látni, hogy itt nem arra mennek rá, hogy megszivassák a túrázót, így bátran néztem a következmények elébe. Persze azért szorgalmasan kérdezgettem mindenkitõl a továbbiakban, hogy az igazolólapon található név az övé-e. Az órára pillantva láttam, hogy ha nem teszetoszáskodunk, van esély a teljes sötétség elõtt visszaérni Bánkútra. Megint futókkal húzattam fel magam a korábban szörnyû veszélyesnek kikiáltott Csondró-völgyön keresztül, ami nem volt különösen kellemetlen. Annál inkább a Szentlélek után a találóan Szuszogónak keresztelt lejtõ (negyedik sarokpont), ami a már nem éppen fitt térdemnek nem használt egyáltalán. Lecsúszkáltam a Száraz-völgy kezdeténél lévõ pontig, és megint elmondtam néhány miatyánkot, hogy túléltem. A völgy most nevéhez méltóan tényleg száraz volt és szép lassan - immár egyedül - felsiettem Bánkútra, ahova még szürkületben, lámpa nélkül fél hétkor értem. Ez egy nagy vízválasztó volt, itt éreztem, hogy megvan a túra, a maradék 30 km-t csak megoldom valahogy. Itt újra rétes, forró tea, amitõl megkíméltem a nyelvem és kis szusszanás. Ismerõs arcok a helyen, a futók egy-két kivétellel nem tudtak lehagyni. De volt aki levest szürcsölt, azt hittem megint van kaja, de felvilágosítottak, hogy õk még csak elõször vannak itt. Az asztalnál velem szemben ülõ, általam látásból régóta ismert felsõkategóriás túrázó, Szuromi István - akit megint csak sikerült befognom - felajánlotta, hogy töltsük együtt az éjszakát, persze gyaloglással. Kis tollászkodás, pólócsere és indulás, mert piszkosul meleg van bent. A Nagy-mezõn irdatlan köd, sokszor csak (nekem) szemmagasságtól felfelé, érdekes volt. Ez persze a jelzések szalagok megtalálását tette pikánsabbá, de ketten könnyen úrrá lettünk a feladaton. Segített a térkép és nem utolsó sorban a mûutak helyzete. A problémás keresztezõdésekben kétfelé indultunk, így nem volt gond. Így pontban 8-ra leértünk a már jól ismert Bánya-hegyi parkolóhoz, ahol a már-már ûberelhetetlen színvonalat tovább növelte a depó megérkezése. Kis gondolkodás után a bakancs maradt a hátizsákban, ahová a Bánkúttól idáig a kezemben cipelt reklámszatyor is került. Sajna 5 perccel érkezésünk elõtt vittek le cuccokat a célba, így nem mertem a zsákot ott hagyni, mert a célban egybõl akartam indulni haza kocsival. Letuszkoltam egy fél zsíros kenyeret, de a gyomrom már rég készen volt, nemigen kívántam semmit. Indulás, mert hideg az idõ, irány vissza az Z sáv elágazásáig, ahol reggel már sikerült egyszer balra elindulnom… :-) Most tényleg arra vezetett az út és néha beszélgetve anekdótázva, néha viszont néma csöndben, egyenletes tempóban róttuk az utat az Imó-kõig. Az ottani pezsgõtablettás ital gondolatát is elhessegettem, gyorsan mentünk is tovább. Lábaim már egyre nehezebbek voltak, bal térdem is szétment a brutális lejtõkön. Az idõ múltával egyre inkább

Pistire hagyatkoztam, de ha kellett kivettem a részem a tájékozódásból. A Bújdosó-kõ után a P+ mûút elõtti részén elnéztük az utat és vietnámi akciófilmek helyszínére emlékeztetõ susnyásban találtuk magunk. Támpontot a szokatlan idõben arra járó autós adott a továbbhaladásra. Az irány megvolt, keresgélés, de a bozót áthatolhatatlan. Elõ az iránytûvel, a szükséges irány K! Na és lám a mûúttól voltunk kb. 5m-re :-). Ezt követõen monoton emelkedõ a Völgyfõ házig, utána még 1,5 km az Ódorvárig, ami a túra mélypontja volt számomra, legalább 10-nek tûnt. Immár sokadszor felvontattam magam, és megízleltem a pihenõhelyen kínált egzotikus teát, ami majdnem visszajött, olyan édes volt. Leöblítettem némi vízzel és már csak valamivel több mint 8 km várt ránk. Ezt már kézen állva is meg lehet tenni különösen lefelé. A szalagok segítségével elértük a mûutat és a tarlón keresztül a Nyomó-hegy feljáratát. Kicsi a hegy, de erõs! Szörnyû meredek volt, sok helyen olyan vastagon lepte be a por az utat, hogy alig lehetett felkapaszkodni. Lehet, hogy a rendezõk hintették oda, akik persze tuti a legmeredekebb helyen vittek fel minket… J A hegy tetején már látszott a falu és újult erõvel lesétáltunk az iskolához. Sajnos a sprintre irányuló felkérésemre határozott és gyors NEM volt a válasz :-). Az iskolába 1:35-kor értünk kiváló idõvel és tisztázódott az igazolólap kérdése is egybõl, mert ott volt épp a kollega is, aki már feladta korábban. Az adminisztráció ideje alatt elfogyasztottuk az ízletes babgulyást, amitõl helyre állt lassan a gyomrom lelki egyensúlya. Végül megkaptuk a jogos díjazást összepakoltunk, irány az autó és indulás haza. Pistit elvittem Budapestig, ott némi szunyókálás egy parkolóban és reggel hétkor már otthon a gyerekeimmel néztem a reggeli meseösszeállítást, igaz kissé kómásan.

Persze következzen összegzésképpen a kritika, ami a fenti önfényezésnél jóval fontosabb. A túrával a rendezõk nagy fába vágták a fejszéjüket, de rátermett és rutinos társaság révén a százas távon is tudták tartani a korábbi 60-asok színvonalát. Nagy dolog, hogy rengeteg szponzort sikerült megnyerniük a túra támogatására, így kevesebb költség hárult a túrázókra (100 km-en a kedvezményes nevezési díj nevetséges 600 Ft volt…), akárcsak a jelentõs számú pontõr apparátus összeverbuválása. Az útvonalválasztás tökéletes a teljesség igényével, szinte minden lehetséges szép és kemény (!) helyet érintett a Bükk útbaesõ fertályain (én azért útbaejtettem volna még a Gerennavárat is :-) ). A nevezés, rajtoltatás, adminisztráció példaértékû módon, gördülékenyen zajlott, komoly technikai háttér igénybevételével. Az iskola is kultúrált otthona a rendezvénynek. Az igazolófüzet igényes, sok információval, sok olvasnivalót biztosít a hazautazáshoz vagy a következõ napok regenerációjához. Az itiner kellõen részletes, informáis, olvasmányos, nem jojózik tõle az ember szeme. Külön érdem a táv- és szintadatok precizitása, ami biztonságot ad a túrázónak. A szolgáltatás kiváló, változatos, nem az általában megszokott „mindenpontonteszkós-spáros-metrósolcsócsoki”, ami nyugodtan maradhatna a boltokban. Két alkalommal meleg étel, három alkalommal hideg étel nem semmi, szinte felülmúlhatatlan a szervírozott egzotikus különlegességekkel. A vízkészletek pótlása is szinte végig megoldható volt a pontokon. A rendezõk/pontõrök tájékozottak, segítõkészek és kedvesek voltak, még éjjel is. A szalagozás is kiváló volt, bár néha sántított, de az itiner és térkép használatával a hiányt könnyen orvosolni lehetett. Különben is szinte végig segítették szalagok az elõrehaladást, egy 100 km-es távnál ez pedig nem kis feladat, így elnézzük, ha néha elmarad néhány. Jómagam nem vagyok nagy tájékozódó bajnok, így megúsztam a komoly eltévedést. A célban mindenféle érmek várták gazdáikat és az elsõ beérkezõk ajándékok közül választhattak, nekem egy komoly és friss Magyarország autóstérkép jutott.

Nagyon jó túra volt, keménysége ellenére egy percig se fordult meg a fejemben, hogy feladom, vagy hogy „mianyavalyánakjötteménide…”. Nagy gratuláció az egész rendezõségnek és köszönet érte, hogy megrendeztétek, lehet így is szivatni a túrázókat :-)!
 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20062006.08.07 10:42:36
Ha az ember már hosszú ideje teljesítménytúrázik, megeshet, hogy az eseménynaptárban kihívást keresve nem gyúlik benne különösebb láng egy új 40-es túra látványától, amit ráadásul a Pilis-Visegrádi-hegységben rendeznek. Persze aztán új túra lévén mégiscsak megnézi, hogy milyen társaság szervezi, átfutja az útvonalat, ha nem ugranak be a földrajzi nevek gyorsan elõkapja a térképet. Ez utóbbi eset már bíztató elõjel a túra szempontjából, mivel valami nem annyira bejáratott útvonalat sejtet.

Ez történt tavaly a Szurdok elnevezésû túrával is, de sajnos családi kötelesség miatt nem tudtam elmenni. Viszont az idén már nem állt semmi az utamba, hogy részt vegyek a rendezvényen. Olvasva a különbözõ fórumokon megjelent beszámolókat, gondoltam, hogy nem lesz rossz hétvégi program és persze a szervezõ bizottság is garancia volt egy korrekt módon megszervezett teljesítménytúrához. A valóság viszont minden várakozást felülmúlt.

Fél hatkor indultunk Szegedrõl. Pomázig mentünk autóval, onnan felbuszoztunk Dobogókõre, hogy nem sokkal a seprûk indulása elõtt belevessük magunkat a szurdokgyûjtésbe. A rajtban gördülékeny nevezés (újabb dorgálás a TTT tagdíj körüli hercehurcáért :-) ) és máris a Rezsõ-kilátónál (elsõ ellenõrzõ pont) voltunk. Az idõ nem kecsegtetett sok jóval, igencsak lógott az esõ lába, így (mint utólag kiderült feleslegesen) esõruhával megrakott hátizsákkal haladtunk. Az út a Szakó-nyeregig igen csúszkálósra sikeredett, de megúsztuk eltaknyolás nélkül. A nyereg után kezdõdtek a túra savát-borsát adó jellegzetességek, azaz a megszûntetett turistajelzéseken illetve a szurdokvölgyekben való túrázgatás.

Lassan megérkeztünk az elsõ próbatételhez, a Lukács-árokhoz, amit szalagokkal kiválóan megerõsített, felhagyott körjelzéseken értünk el. Többen már itt is az árkot kikerülve (kispistázva :-) ), fent a turistaúton közlekedtek, valaki joggal gúnyosan meg is jegyezte ezt. De tényleg kérdem én: minek jön el valaki pont erre, a nem éppen könnyû túrára, ha nem megy le a patakmederbe, mivel ez a rendezvény pont errõl szól… No comment. (Javasolnék jövõre titkos pontot ide is!) A völgyben igen nehéz volt az elõrehaladás, nem volt egyszerû szárazon megúszni, ehhez sokszor balettmutatványok szükségeltettek. A mederben ide-oda kellett ugrálni a patak egyik oldaláról a másikra, sokszor gyatyaféken haladva. Egy-egy problémás pont elõtt snooker játékos módjára tanulmányoztuk az elõrehaladási lehetõségeket, hol van nagyobb esély az életben maradásra. Nemigen volt alkalom a nézelõdésre, ha valaki nem akart megállni és/vagy padlót fogni. Az árok megszelidülését követõen már igen hangulatos erdõben haladtunk a mûútig.

Szinte rögtön következett is a küldetés következõ sarokpontja, a Rám-szakadék, ami a ”félcipõs turisták” számára is járható út. Legutóbb a Lefagyszon jártunk erre, kissé könnyebb volt most az elõrejutás, nem jelentett gondot a létrákon közlekedés. Õszintén szólva nekem szimpatikusabb volt a régi láncos megoldás, olyan természetközelibbnek hatott, mint a mostani alumínium korlát, de örüljünk, hogy jut ilyenre is pénz manapság… Mellesleg találó volt az önkiszolgáló frissítõ pont a forrás mellett, ahol mindenki a saját szája íze szerint készíthetett szörpöt (az arra járók nem kis csodálkozására). A völgybõl kiérve kellemesen emelkedõ, jelzetlen, de kiválóan kiszalagozott úton, majd a régi sárgán jutottunk el ha jól emlékszem a Föld szívéhez, a Rám-hegyhez, ahol feldugtuk az akkutöltõnket egy kis többletenergiárért :-).

Az út a Thirring-sziklákig helyenként igen kemény volt, de nem az emelkedõ, hanem a csúszós sár miatt. Volt olyan kollega, aki le is zúgott egy ösvénymenti gödörbe, de egybõl jött a felmentõ sereg. Az idõ nem változott, szemetelt az esõ, gondolkoztunk az esõruhán, de még vártunk. A sziklák alatt nápolyi várt, bekaptunk egyet és siettünk is fel Dobogókõre. Ott egy kicsit elnéztük a dolgokat, mert az épp egyidejû hegyikerékpáros verseny szalagjai után indultunk :-), de korrigáltunk az itinernek köszönhetõen és megtaláltuk a régi kéket. Innentõl kezdve az idõ fokozatosan javult és szép erdõkkel szegélyezett utakon jutottunk el a Zsivány-sziklák érintésével (a jelzetlen utakon kiváló szalagozás segítségével) a csodálatos Vaskapu-sziklához. Fantasztikus látvány, mindenkinek ajánlom, aki még nem járt ott! A ponttól kocogás le a ”térdkímélõ” lejtõn a klastromkerti ponthoz.

Ezen a szakaszon sokan elkevertek (betértek Pilisszentkeresztre), nem értem, hogyan, mert a szalagozás annyira egyértelmû volt… Rövidesen némi bozótharc után elértük a szó szoros értelmében vett Szurdokot, ami piskóta volt a Lefagysz csúszása-mászása után, de egyúttal gyönyörû, mint mindig. A parkolóban terülj-terülj asztalkám, minden földi jóval: 3-4 féle ital, májkrémes kenyér, barack… A közben eloszló felhõk üzentek, hogy nem kell már hátizsák, ami sokszor megnehezítette az elõrehaladást a keményebb helyeken. Meg is szabadultam tõle a segítõkész rendezõk jóvoltából, köszönet érte! A kék +-en begyûjtöttük az itinerben is sejtetett matricát és elértük a feldíszített Szent-kutat, ahol találkoztunk több orrukat lógató túratárssal, akiknek felfoghatatlan módon 3-4 igazolásuk is hiányzott az eddigi 8-ból... A kék + mindig combos emelkedõ, de hátizsák nélkül nem volt különösebb probléma (a cuccoshoz ragaszkodó társam le is maradt kissé). Onnan kellemes út szintben a Tölgyikreknél levõ pontig és röviddel ezután következett a túra fénypontja a kihagyhatatlan Salabasina-árok. Itt nem volt muszáj lemenni, de természetszerûleg ez nem volt kérdés. Az elején még nem volt valami nehéz (megszûntetett piros kör), mondtam is nagy pofával, hogy nem egy nagy eresztés, de idõvel véleményemet módosítani kényszerültem. Olykor falmászó gyakorlatok szükségeltettek a továbbhaladáshaz, olykor pedig a megáradt patak által odasodort fák funkcionáltak alkalmi csúszópályaként a több méteres falak leküzdése során.

Persze a rendezõk biztonságérzetünket fokozván, gondoskodtak a keményebb helyeken arról is, hogy jó nagy pocsolyák is legyenek alattunk. Hátizsák nélkül azért nem volt annyira megoldhatatlan feladat, de társam azért megizzadt, mivel egy esésnek köszönhetõen komoly fájdalmakkal a kezében érkezett az árokba.

Reménykedtünk, lesz pont a völgyben, hogy tudjuk igazolni ottjártunkat. Volt is, de utána annyira “megszerettük” a völgyet, hogy a hivatalos “Exit” feliratot elvétvén néhány száz métert még bújdokoltunk az emeletnyi magasságú kidõlt fa akadálypályán a fatörzsek alatt-felett-között… Végülis “alpin technikával” sikerült kikapaszkodni a turistajelzéshez visszavezetõ útra, miután hallottuk fentrõl a korábban elhagyott, igencsak hangos társaság hangját. Ez a szakasz nem volt túl kellemes a villanypásztor meletti balettozás végett, de túléltük, végülis ennek is megvolt a maga vadromantikája.

Nemsokára megcsapott csöppet a civilizáció szele, de gyorsan el is hessegettük, mert várt ránk az utolsó próbatétel, a Holdvilág-árok. Ez sajnos az elején nem a szépségével, hanem a mély, vendégmarasztaló sártengerével vetette észre magát, de a pont után már megmutatta igazi, szebb arcát is. Nem túl hosszú, de csodálatos sziklafalakkal övezett úton értük el a völgy fejezetében szellemes megoldásként odaszerkesztett létrát.

Az utolsó szurdok után már csak a két Csikóvárat (ep.) kellett meghódítani és lereszkedni a Janda Vilmos kulcsosház érintésével Pomázra a buszpályaudvar melletti kiskocsmáig (némi eufemizmussal: Pub). Ez az út igen hosszú és nem éppen turistabarát, de túléltük. A célban átvettük csomagjainkat, megkaptuk a tetszetõs kitûzõt baráti kézfogás kíséretében. A rendezõk, mindenek elõtt BHG és Gethe sporttársak nem feledkeztek meg a Salabasina-árok próbatételét kiálló túrázókról sem, mert egy saját készítésû, az árok szépségeit ábrázoló képeslappal is kedveskedtek.

Összegezvén egy kiválóan, hiba nélkül megszervezett és levezényelt túrán vehettünk részt. Az útvonalválasztás kiváló volt, mivel a “lerágott csont” Dunazugban igen sok kevéssé ismert helyre kalauzolt. A túra paraméterei, különösen a szurdokok, igazi kihívást jelentettek. A jelzetlen szakaszokon szinte elvéthetetlen szalagozás segítette az elõrehaladást, az itiner pedig az UKK-hoz méltó precizítású volt (bár nem árt a túra elõtt otthon kinyomtatni színesben az internetrõl letölthetõ térképvázlatokat). Érdekessége volt a túrának, hogy nem voltak megadva konkrét ellenõrzõ pontok, hanem 37 csomópont/tereptárgy szolgált esetleges pontként.

Természetesen azért lehetett sejteni hol is lesz ellenõrzés. Végülis 10 élõ és egy titkos pontot telepítettek, ami szokatlan egy ilyen “rövid” túrán, elismerés a nagy “pontõrdózis” megmozgatásáért! A szolgáltatás kiváló volt, beleértve a csomagszállítást is, a rendezõk/ponõrök pedig segítõkészek és barátságosak. Egyszóval soha rosszabb túrát és mindenkinek ajánlom ezt a rutinos teljesítménytúrázóknak is kihívást jelentõ rendezvényt!

 
 
Zengő-MisinaTúra éve: 20062006.08.03 15:14:48
Kedvenc túracélpontom kishazánkban a Mecsek, ezért úgy döntöttünk túratársammal, hogy a Rákóczi okozta testi és lelki sebek borogatásának végeztével nekivágunk a 2X50-es távnak. Szerencsére nem olvastam elõtte a tavalyi túráról készített beszámolót, mert akkor kicsit gondolkodtam volna a dolgon. Bár igazából mégsem hiszem, hogy bármit is változtatott volna az elhatározáson, mert a Mecsekben akár egy rosszul szervezett túrán is jól érezheti magát az ember, mivel (különösen a keleti rész) annyira magával ragadó, továbbá a jelzések is országos szinten jónak mondhatóak. Az útvonalválasztásra pedig nem lehetett panasz, mindkét napon a hegység legszebb részeire kalauzoltak a szervezõk. A 2005-ös beszámoló olvasása során csodálkoztam, mert az idei szervezés egyszerûen tökéletesnek volt mondható, gondolom okultak a rendezõk korábbi hibáikból.

Különösebben nem akarok untatni senkit a részletekkel, hogy pl. melyik emelkedõn mennyire fáradtam el és hány szíroskenyeret/mûzliszeletet ettem meg, csak annyira pozitív volt ez a túra számomra, hogy a kolléga minden bizonnyal jogos tavalyi feddése után egy nagy mezei piros pontot szeretnék a rendezõknek adni, továbbá egy kis reklámot csinálni. Napjainkban igen sok a teljesítménytúra és sok közöttük a mazsola, amelyekrõl az ember rossz szájízzel jön el, mert pl. vagy azzal sincsenek tisztában merre is megy igazából a túra, hány km; vagy semmi itinert nem adnak, ami a megfelelõ fokú használat mellet hasznos; vagy a nem kevés nevezési díj mellett éhen/szomjandöglik az emberfia; vagy csak egyszerûen barátságtalan a rendezõi gárda. Na itt egyik veszély sem állt fenn!

Erre a kiváló túrára sajnos az idén kevesen jöttek, bár csak az 50-esekrõl informálódtam. Az elsõ nap se voltunk 20-an, de második nap már csak 11-en… (Nem mintha hiányzott volna a Kinizsi vagy a Mátrabérc tülekedése…)
A kelet-mecseki napon az idõ remek volt (dél körül már “túl remek” :-) ), a szervezõkben pedig láttatlanban is megbíztunk, mert csak fél liter vízzel a kezünkben indultunk el. Megérzésünk pedig jónak bizonyult, mivel az út során egy pont kiételével mindenhol volt valami finomság (szörp, zsíros/vajaskenyér, nápolyi, alma…), a szalagok kiválóan segítettek, ott voltak ahol kell, nem díszítették fel az egész erdõt. A pontõrök mindenhol barátságosak, kedvesek, segítõkészek voltak helyismerettel (sok túrán, ha kérdezem merre kell továbbmenni, csak azt mondják “én csak kisegítõ vagyok, nem tudok semmit…”). A nap végén különösebb megerõltetés és fáradtság nélkül, kényelmes tempóban (6-os átlagot tartva) értünk be a pécsváradi célba, ahol ehetõ (!!!) virsli várt minden mennyiségben, még a virsliundorban szenvedõ társam is bevert egy párat :-). Az egyetlen negatívum az volt, hogy az elsõ napi kitûzõ helyett egy Pécsvárad címeres kitûzõt kaptunk :-(.

A nyugat-mecseki napon sem csökkent a színvonal, csak a szíroskenyér maradt el (ennek ellenére szinte mindenhol várt minket valami), amit már Orfûn hiányoltunk, ezért a pontõr hölgy készített nekünk vajas-uborkás szendvicset a saját elemózsiájából. (Ja, és a bánosi ponton is saját vizét adta oda a kedves házaspár.) Abaligeten a két hölgy pedig telefonált Jakab-hegyre, hogy jön két éhes túrázó. Ennek meg is lett az eredménye, a tábortûznél falatozó három barátságos pontõrtõl kaptunk minden földi jóból. A célban ugyanaz a szívélyes fogadtatás, terülj-terülj asztalkámmal. A második napi szalagozás is tökéletes volt, igaz a Bános feletti részen elfért volna egy-kettõ, de nem fenyegetett az eltévedés veszélye.

Mindkét napon a távolság adatok megfeleltek a valóságnak, így a hõség ellenére különösebb fáradtság nélkül tudtuk le a 100 km-t. Az érdekességeket is tartalmazó itiner kellõen részletes, helyenként humoros volt, magyarán használható. Se a társam, se én nem vagyunk tájékozódó bajnokok, de ennek ellenére a két nap alatt egyszer sem kavartunk el. Két nap alatt bejártuk szinte az egész Mecseket, így mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a túrát, aki nem ismeri Magyarország egyik legszebb hegyvidékét.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár