NaHáT 93
Férfiasan bevallom, kissé lebecsültem ezt a túrát, kár volt a Szondihoz hasonlítani, mivel ez egy teljesen más jellegû erõpróba volt, igaz ez leginkább csak útközben világosodott meg bennem.
Késõ este tudtam csak otthonról elszabadulni, de ne legyünk telhetetlenek, ennek is örülni kell. Morfondírozok az autópályán két ásítás és energiaital közben a túráról, egyre inkább kezdek tartani tõle. Ha az ember ránéz a kiírásra, nem rándul görcsbe a gyomra, mint például a fent említett börzsönyi „nagytestvér” nevének hallatán. Szerencsére néhány nappal a túra elõtt sikeresen tájékozódtam a részletekrõl az egyik készséges szervezõtõl e-mailen. Megkaptam a komplett igazoló füzetet és néhány praktikus információt, ami elengedhetetlen a sikeres teljesítéshez. Pénteken le is ültem átrágni az itinert, akkor kezdtem kissé aggódni… A múlt heti Hõsök túrája is rendesen benne volt még a lábamban, tehát az elõjelek nem voltak épp kecsegtetõek.
Reggel fél hat, csörög a vekker, még forgolódok fél órát a hálózsákban. Hat körül aztán csak felöltözök és körbejárom az éjjel sikeresen megtalált teret. Kihalt minden, csak egy udvarban látom életnek nyomait, a plébánián, ahol a rendezõk már készülõdnek. Örömmel nyugtázom, ez is megvan és visszamegyek reggelizni. Közben kezdenek szállingózni az elsõ vállalkozó kedvû túrázók, én is gyorsan pénzt ragadok magamhoz, nehogy sorbanácsingózás legyen belõle, amikor már itt is éjszakáztam. A nevezés mehetne kicsivel gyorsabban is, de fogjuk a korai idõpontra. Lassan hét, gyorsan letárgyaljuk a depókérdést, sikerül kialkudnom, hogy kivigyék a kabátomat és a lámpámat Bányapusztára. Néhány utolsó simítás és 7-kor irány a Börzsöny!
A Templom-völgy varázslatos, mint mindig, de nincs idõ gyönyörködni, mert sietni kell, kellemetlen hideg van még. Lehagy egy futó, de mint kiderül, õ csak 48-ason van. A nyeregig utolérem, onnantól együtt haladunk. A kilátóba nem megyünk fel, még mindig fázok, nemigen segített az emelkedõ. Pillanatok alatt leszaladunk Zebegénybe, az út jól jelzett, könnyen követhetõ. Útközben rövid ideig gyönyörködök a Dunakanyar fenséges panorámájában és kisvártatva megérkezem az emlékmûhöz. A pontõrök mondják, hogy általában a kertek alatt szoktak onnan lemenni a faluba, de nem ajánlja a sok kidõlt fa miatt. Meg persze nem is az a kijelölt útvonal, így a szerpentinezõ lépcsõsoron kanyargunk le a községbe, közben gyönyörködök annak hazánkban ritka, szecessziós stílusú, egyszerûségében is megragadó templomában, ami Kós Károly tervei alapján készült.
A tervezett boxkiállást elhalasztom, nem érzem szükségét, alig indultam el. Új hétvégi és lakóházak között haladva lassan magunk mögött hagyjuk ezt a festõien szép helyen fekvõ települést és a Malom-völgyben számolgatom a beígért patakátkeléseket. Szép mezõkön vezet a jelzés, a trükkös balos leágazás is megvan, lassan meg is pillantjuk a halastavat és az ellenõrzõ pontot. Zsíros kenyér és tea a jutalom, de utóbbi kimarad, annyira forró.
A szalagozáson jócskán tovább gyarapítjuk a patakátkelések számát és egy mezõre érve balra a távolban meg is leljük a piros sáv jelzést. Ezen a szakaszon csak annyi maradt meg, hogy a vadonatúj térképen a piros a valósággal ellentétben csak „átkel” a mûúton, majd utána a hatalmas fakitermelés. A Kis-Hanta-patak fantázianevû ponton épp készülõdnek a pontõrök, pecsét a lapon és tovább. A piros és a sárga közös szakaszán az itinerben jelzetthez képest kellemes meglepetés ért, mert a fehér alapokra már felkerültek a színes csíkok is. Szinte meglepõen gyorsan megpillantjuk a falut, ott kettéválnak útjaink, én pedig betérek egy pohár sörre a kocsmába, ma már úgysem lesz rá mód.
Keresztülszelem a falut és aszfalton haladok a turistaházig. A ház után következik a kissé kopottas sárga kereszt izzasztó kaptatóval, különösen az eleje volt kellemetlen a hosszú sík szakasz után. Az Inóci-nyeregnél a pontõr épp tüzet csihol, váltunk egy-két szót és indulok. A tisztáson megkerülöm a csalánost és továbbra is hangulatos erdõben haladok az Oldaltmászó-kút irányában. A nem éppen bizalomgerjesztõ forrást elhagyva kezdõdik rövidesen az elsõ komolyabb szalagozott rész az Aklok-rétjéig. Így oldották meg a rendezõk szellemesen, hogy ne kelljen oda-vissza a János-forrás felé vezetõ turistautakon menni. Igaz a vízvétel szempontjából nem lett volna rossz azt útbaejteni.
Útközben kiderült, ez a szakasz telitalálat volt, mesés bükkösökön át vezetett a kiválóan szalagozott út. Megmásztam a térképen jelölt, 607 m-es magassági pontot afféle hasonkúszós, de szerencsére rövid emelkedõn. Az erdõben kellemesebb lett volna az út jobbra, de nem lehetett tudni, a hegytetõn merre is fog a szalagozás folytatódni. Hát jobbra… Na mindegy, lassan elértem a Kammerhofot, ahol már annyira megfogott a gyönyörû õszi erdõ, a halk szellõ és a madarak éneke, hogy le kellett ülnöm egy öt percre élvezni a csend nyugalmat árasztó hangját. Sajnos ez egy teljesítménytúra, így csak véget kellett veti az élvezkedésnek, mivel más örömök várnak rám. Például a Salgóvár megmászása és a piros kereszt eszement módon feldúlt, sáros szekérútja…
A csúcson fiatal hölgy pecsétel, csokival, szõlõcukorral kínál. Jól is esik egy kis energiabevitel. Mondja, lehet, hogy a szalagozással gondok lesznek, mert kevés szalagot hoztak. Gondolom, megoldják, eddig is takarékosan voltak felrakva, pont ahol kellett és ez így jó. Kíváncsi voltam a következõ szakaszra, mert általában itt minden túra a Vilati felé veszi az irányt. A valóság innentõl kezdve minden várakozásomat felülmúlta, igazi kalandtúrává vadult az útvonal. Egyre kevesebb lett az olyan szakasz, ahol igazából haladni is lehetett, így le is mondtam mindenféle tervrõl, kivéve az aznapi célbaérkezést.
Nyaktörõ lejtõn le az elágazásig, onnan repülõhídon át a frissen telepített erdõbe. Nem volt igazán hangulatos szakasz, különösen, amikor árkon-bokron keresztül kellett nyílegyenesen a Vár-kút felé tartani. Úgy számoltam, majd veszek ott vizet, de annak állapota láttán inkább takarékos üzemmódba kapcsoltam magam. A forrás után még volt tán két szalag és vége. De nem csak a szalagozásnak, hanem az útnak is… A mindkét oldalon meredek falú völgy egyébként sem lenne könnyen járható, de emeletmagasságban kidõlt fák gátolták a magas aljnövényzettel egyetemben a továbbhaladást. Elõkaptam a térképet, láttam követni kell a vízfolyást a Hamuházig, az eltévedéssel nem lesz gond. Mindenféle technikás mozdulatokat bevetve átvergõdtem a patak bal partjára, mivel ott nem volt annyi kidõlt fa. Persze ott sem volt gyerekjáték az elõrehaladás, nagyot sóhajtottam, amikor megláttam a Hamuházat.
Onnan újabb kalandosnak ígérkezõ útvonal következett a Drinó-patak völgyében, ahol régen még zöld kereszt vezetett, még régebben pedig kisvasút. Szalag persze itt sem volt, a „kiválóan követhetõ” régi jelzés csak elvétve. Egy idõ után már út se nagyon, értem már miért is szûntették meg ezt a turistautat. A hajdani kisvasút útvonalát, azaz a késõbbi turistautat szép lassan a patak megsemmisíti, de helyenként még láthatóak a talpfák és a tereptárgyak maradványai is. Ez is, akárcsak az elõzõ szakasz, mondanom sem kell, gyönyörû volt, csak valahogy egy közel száz km-es túrán az ember kevésbé tudja élvezni a bukdácsolást úgy féltáv körül. Egy ideje már a régi jelzést se láttam, csapongtam a patak egyik oldaláról a másikra, épp ahol kicsivel jobban lehetett haladni. Nem akartam elvéteni a Szívfájó-bérc emelkedõjét, nehogy a Dosnya-nyeregnél ne találjam meg a pontot. Így fogtam magam és kimásztam a völgybõl, sokszor kúszva felfelé a kõzettörmelékes hegyoldalon. Hát nem volt kellemes, így egy pár száz méterrel a Dosnya-nyereg elõtt a Bagoly-kút környékén értem el a zöldet. Meglepetésre az egyik fán egy „Börzsönyi szivatás” felirat alatt egy zacskó mûzliszeletet találtam, egyet elropogtattam, köszönet érte, akárki is rakta ki. Gondoltam, tulajdonképpen ez nekem is jár, mert én egy igazi szivatáson vagyok.
Haladok felfelé a zöldön, egyszer csak egy hátizsákos srác érdeklõdik, kiderül, õ a pontõr, de még nem tudja, hol is a pont… Mondja, majd kiszalagozza a régi zöldet mindkét irányban, bár ez engem már nem vigasztal. Kapok egy pohár vizet és felmegyek inkább a zöld kereszt regnáló elágazásához. Innen ismerõs az út a LeFaGySz-ról. Ennek ellenére a traktorútról a leágazás igencsak megvisel az áthatolhatatlan bozóton keresztül. A fára felfestett létra jel megtéveszt és a kerítés rossz oldalán találom magam a Száraz-lápánál. Visszamászok és szép lassan bekocogok Királyházára. A Tûzköves-forrásnál isteni gulyásleves fogad, kicsit kényeztetnek a pontõrök, mint elsõ befutót.
Két tányér leves után muszáj indulni, nincs mese, sok van még hátra, közeleg az este és a lámpán Bányapusztán vár. A Nagy-Mána emelkedõje nemigen ízlik, a kilátóponton nem állok meg gyönyörködni, mert idegesít az elõttem tornyosuló Csóványos. Lopom a szintet, elérem a jelzésfonódást és kisvártatva csak fent vagyok a csúcson. A pontõrök épp uzsonnáznak, kapok az ásványvizükbõl, még fasírttal is kínálnak. Ezer köszönet érte! Negyed öt, jók az esélyek, indulok is, de kissé visszahõkölök a szalagozott rész láttán, ami toronyirányt visz le a piros háromszögre a kékrõl. Gatyaféken leereszkedek és szép szintben kanyargó úton érem el az Oltár-követ, majd a kék háromszöget.
Onnan meg sem állok a keresztig, most nem fürdök a patakban, mint nyáron. Majd újabb technikás szakasz kéken, kilométereken át csetlek-botlok, csúszkálok a hegyoldalban az ösvénykezdeményen. Az erdõ gyönyörû, de kinek van itt kedve azzal foglalkozni, amikor a lezuhanás a tét…? Csakhamar mégis elérem Bányapusztát, megkapom a depót és egy kis vizet is. Közlik velem, lassan kezdõdik a vadászat a környéken, épp idõben értem ide… Hümmögök egyet és ránézek az órára. Van még esély a Só-hegy világosfélében való elérésére, így nem idõzök sokat. Fenem a fogam a Fagyos-kút isteni, jéghideg vizére. Ismerõs utakon áthullámvasutazok a forráshoz, vizet töltök és fel a sárgára, ami a Szondiról Kisirtásig ismerõs volt. Onnan hivatalosan a sárgán kellett haladni, elgondolkoztam, hogy a már ismert kereszteken menjek-e, de mégiscsak megszólalt bennem az „útvonalkövetõ” és rátértem a sárgára. És milyen rossz döntés is volt…
Egybõl egy mogorva vadásszal futok össze, aki tudatja velem, hogy mindenfelé vadászat van és mekkora balhé lesz ebbõl. A korholó szavak gyorsabb haladásra bírnak, de a lábaim már fáradtak, hegynek felfelé már nem megy a futás. A jelzés igencsak megviselt, akárcsak az Érsek-tisztástól követendõ zöld. Szerencsére a fent említett túráról ez is ismerõs, nincs gond a haladással. A sûrûbb részeken már néha világítani kell a biztonság kedvéért a jelzéskeresésnél, de a nyílt részeken még teljesen világos van. Néhány perccel hét után el is érem a hegyet a fantasztikus kilátóponttal, látom Kóspallagot és kacsintgatok a Dunakanyar felé. A pont viszont sehol, de 2 másodperc múlva észreveszem a sátrat lent 100 méterre. Dohogok is egy sort a vadászat miatt, a pontõrök egybõl telefonálnak is, van-e engedély. A válasz az, hogy voltak puhatolózások… Hát nyugodtabb nem lettem, de legalább a nap folyamán elõször van magyar hálózat és hazaszólok. Reméltem nem utoljára hallottam a család hangját…
Még nincs teljesen sötét, könnyen lejutok a Lengyel-rétekig. Izgulok, a következõ szalagozott rész vajon melyik arcát fogja mutatni…? Szerencsére a hátralevõ alternatív utak kiválóan voltak szalagozva, szépen lehetett követni, immár teljes sötétben. Elérem a hírhedt pirosat, de annak ellenére, hogy ez sincs valami szívderítõ állapotban, jól követhetõ volt. A kóspallagi elágazásban a kedves pontõrök teával kínálnak, aztán egyhangú szakaszon gyalogolok a kéken a Békás-rétig. A réten szarvasbõgés, hát nemigen örültem neki… Kisvártatva elérek a halastóhoz, ahol reggel a pontõr nemigen akarta elhinni, hogy aznap még találkozunk. Zsíroskenyeret nem kérek már, de kunyerálok egy pohár kólát.
Innen már csak 6 km! Felkapaszkodok a turistaházhoz, ott térképezek, közben heveny szóváltásba keveredek a kissé illuminált állapotban lévõ gondnokkal, aki épp a vérebeit engedi szabadon. Kérdem én, miért van kishazánkban igen sok turistaház kezelése ilyen finoman fogalmazva barátságtalan, korlátolt emberek kezében (lásd. pl. Dobogókõ)? Ezt a kérdést fel is tettem neki, de nem kaptam választ. Miután mégsem lettem kutyavacsora, lecsorgok a Vizes-árokba, majd kellemetlen letarolt területen létrák segítségével átkelve „felkúszok” a Köves-tetõre vezetõ mûútig, majd a parkolóig. Onnan a szalagot választom annak ellenére, hogy valószínûleg az hosszabb. Besétálok a faluba, még futok is a végén a toronyórát nézve, hogy beérjek 11 elõtt. Tán 2 perccel elõtte esek be. Megkapom a díjazást, emléklapot, egy vagy féltégla nagyságú kitûzõt, párizsis kenyeret és pattanok az autóba. Egy 40 perces pihenõt beiktatva negyed négykor lefürödve húzom a lóbõrt otthon.
Milyen is volt ez az újabb börzsönyi túra? Hát nehéz rá szavakat találni…
A szervezõk bebizonyították, kiválóan ismerik a Börzsönyt, csodálatos helyeken vitték keresztül az útvonalat. Különlegessége volt a túrának a sok szalagozott szakasz, ami sokszor megkímélt az „útvonalismétléstõl”, sokszor egyszerû szívatás volt. Igen sok technikás, nehezen járható része volt a túrának, nemigen kedvezvén a gyors haladásnak. A civilizációt is ügyesen kiiktatták a szervezõk, sokat gondoltam például a Nagy-Hideg-hegyi turistaházra, amikor cirka egy-két km-re mentem el tõle kétszer is… Mint írtam is, igen csalókák volt ezek miatt a túra paraméterei, ha lesz a jövõben rendezve, senki se ebbõl induljon ki.
A jelzések útközben igen változó színvonalúak voltak, de sehol sem olyan rosszak (még éjszaka, egyedül haladva sem), hogy ne lehetne (szükség esetén kis térképezéssel) követni az utat. A rengeteg szalagozott résszel a rendezõk nagy fába vágták a fejszéjüket, ezt részben kiválóan meg is oldották, de a sok elmaradt szalag miatt látszott, hogy a százasok tekintetében még elsõbálosok. Az itiner szellemes szerkesztésû, precíz, az igazolófüzet színvonalas, igaz a színes, digitális formátum után kissé lehangoló volt kézbe venni a rossz minõségû fénymásolatot. De ez már csak az én telhetetlenségem. A távadatok pontosnak tûntek, a szintnél nem vagyok annyira biztos benne, de ez részletkérdés. A leíráson látszik, gondos terepi munka eredménye. A pontok futóbarát nyitvatartási ideje feltétlen díjazandó, a szolgáltatás is megfelelõ volt. Egy-két helyen azért elfért volna némi folyadék. Találékonyságra utalnak a kis radírból készített bélyegzõk, olcsó és követendõ példa lehet ez sok egyesületnek. A pontõrök mindenhol segítõkészek, tájékozottak voltak és önzetlenek. Mindenképp pozitív az is, hogy az észrevételeket nem rágalomként, hanem építõ jelleggel fogták fel. Mindenképpen javaslom, ha ez a hosszú táv lesz a jövõben és épp ebben az idõpontban, hogy a vadásztársaságok felé határozottabb lépést tegyenek, annak ellenére, hogy „ a túrán mindenki a saját felelõsségére indul el.”
Mindent együtt véve egy kiváló túra volt ez, ami egyedi útvonalvezetésével, igényes rendezésével, nehézségével igencsak az extrém kategóriába sorolandó. Köszönöm a rendezõknek a sok munkát, kedvességet és gratulálok a teljesítõknek! |
