Túrabeszámolók


Szondi György Emléktúra

CzimbályTúra éve: 20072007.10.16 13:34:52
Szondi 100, avagy hogyan fûzzük fel egy útvonalra a Börzsöny legkeményebb emelkedõit, lejtõit, illetve legrosszabbul jelzett turistaútjait

Alig hevertem ki az elõzõ õrültséget, máris itt a következõ: 100 km a Börzsönyben, válogatott útvonalon… Nos, a szigethalmiak ezúton is bebizonyították, kiválóan ismerik a hegységet, jól tudják, hol lehet minél jobban „kibabrálni” a túrázókkal.

A biztos recept egy ilyen túra teljesítéséhez a teljesség igénye nélkül: jó cipõ és zokni, megfelelõ lelki felkészülés, megfelelõ állapotú lábak és némi elmebaj. Ezek közül csak az utóbbival rendelkeztem, ráadásul a túra elõtti napok balatoni pancsikolása közepette még sikerült valami jó taknyolós, hurutosan köhögõs nyavalyát is összeszedni a fiamtól. Tán még némi hõemelkedésem volt, de ugyebár 40 fokban az kinek tûnik fel… Továbbá mindkét sarkamon ott éktelenkedett a két hatalmas, félig gyógyult vízhólyagmaradvány. Egyszóval „bíztató” elõjelek, de menni kell, mert vár az újabb kihívás és egy külföldi utazás lett csak a túra miatt odébb tolva, nincs mese!

Haladok a 2-es úton a rajthely felé, Rétságot elhagyva iszonyatos villámok csapkodnak szinte megállás nélkül a közelben. Gondoltam, ha esik egy kicsit, legalább elveri a port. A célt sikerült simán megtalálni, leparkolok a fûzfák alatt, csendben felverem a sátrat, készülök lefeküdni. Azért mégiscsak benézek az iskolaépületbe, hátha sikerül nevezni. A regisztráció persze nem sikerült, de sok ismerõssel futok össze, köztük balatoni cimborámmal, Gáborral is. Szerzünk új információkat, nagy sajnálatomra kiderül, hogy Nád Béla kerekezése folytán 3 km-t nyúlt a táv… Sebaj, megoldjuk! Gábor tervez, számol, én csak annyit jelölök ki célul, hogy a Vilati üdülõhöz (73,6 km) világosban akarok érni. (A lámpámat ki is küldtem oda, legyen az is egy hajtóerõ.) Aztán lassan minden elcsendesedik, én is nyugovóra hajtom fejem, bár az orrfújástól, göthöléstõl nemigen sikerül, lehet, hogy a körülöttem sátrazóknak sem…

Reggel 5:30, ébresztõ, néhány perc tanakodás, hol is vagyok, készülõdés. Reggelim egy Balaton szelet, másom nincs, majd sikerül valahol enni valamit. Meg hát kinek is van kedve ebben a hõségben enni…? Mindenféle töszörgéssel elmegy a másfél óra és egyszer csak azt veszem észre, hogy még nem vagyok kész és mindjárt hét óra. Gyors Richtofit, hátha segít, kapok egy szendvicset (a hölgy, ha olvassa, húzza ki magát, mert biztos, ez volt a teljesítés kulcsa) és indulás. Az óra reggel hetet mutat. Elbúcsúzok Gáboréktól, kocogásra váltok, követem egy ideig Toperczer Andrásékat. A bükki százason jól bejött, minél többet mész világosban, annál jobbak az esélyek. Bár most az erõt nemigen éreztem magammal, az elõzõ napok totál erõtlensége még éreztette hatását.

Elhagyjuk a falut, de jó is lenne ide saját lábon visszaérni holnap… Hosszan halad a jelzés murvás úton, majd a Schaffer-kútnál elhagyjuk azt. Érdekesség útközben a vasúti aluljáró, ahol a kis Bz motorvonat szemérmesen átbújik a fõút alatt. Kisvártatva meglesz a piros rom jelzés, a zempléni Pusztavárhoz hasonló emelkedõvel. A pontot nem találjuk, gyorsan keresztülmászok a romokon, de szerencsére meglesznek a pontõrök a túloldali pihenõhelyen. Megkapom az aláírást, kérdezem is, hogy pecsét nincs-é? Nevetve válaszolják, hogy szegény az egyesület… Cipõigazítás, és lecsörtetek a várból. Azaz lecsörtetnék, mert a jelzésváltásnál meg kell állnom, hogy elolvassam az itinert. Sikerül megtalálni a helyes utat, a leírás tökéletes, megvan a falépcsõ is és máris a mûúton loholok, hogy utolérjem a futókat. Néha látom is õket, de a Pénzásásnál végleg eltûnnek.

Az elágazásban szép kék négyzet az aszfalton és nagyon figyelem a leágazást a kis ösvényre. Gond nélkül meg is van, felküzdöm magam és máris szelem a bozótot a szépen benõtt ösvényen. Hát mit mondjak, biztos nem egy frekventált út itt a Börzsönyben… Ahol lehet, szaladok, de érzem, valami nem az igazi…

Az Oroszi-Závoznál favágók bámulnak, én meg a beígért vadászlest. Van rajta „S” betû, de ennél több információval nem szolgál. Ránézek a térképre, elindulok és szembõl (!) jön is egy sporttárs és rámutat a helyes irányra. Megköszönöm és megkezdem a nem túl megerõltetõ kapaszkodót a Kámor gerincére. A ponton kisiskolások nagy „Csókolommal” üdvözölnek, mosolygok és fél percre leülök. Lefelé menet fél szemmel a kelet felé tárulkozó kilátásban gyönyörködök, de nem lehet nagyon kikacsintgatni, mert helyenként igen nehezen járható, benõtt, köves az ösvény. Csalán viszont nem volt különösebben sok. A Jász-bükki-rétet az elõírásoknak megfelelõen balról, igaz nem hivatalosan, a hûvös erdei csapáson kerülöm. A széles földút a leírással ellentétben jó darabig emelkedik, de aztán csak elkezd lejteni. Itt kezd szúrni az oldalam és kínoz is egészen Diósjenõig, kis sebességcsökkenést eredményezve.

A Jenõi-Závoznál majdnem a sárga négyzeten indulok el, de visszapillantva meglátom a avatott szem számára könnyebben észrevehetõ bónusz szalagot. Itt a helyismerettel nem rendelkezõ túrázó tényleg megizzadhat a sárga megtalálásával. Szerencsére meglett és Nád Béla itinerbeli gratulációját fogadva diadalittasan megveregetem saját vállam. Lekocogok a falu határába, ott némi nehézségek árán sikerül az össze-vissza elágazó utak közül a helyeset megtalálni. A jelzések állapotát és felfestési koncepcióját nem jellemezném… A pont már Diósjenõ határában vár egy épület udvarán.

Fiatal lányok fogadnak zsíros, lekváros margarinos kenyérrel és innivalóval. Letuszkolok egy margarinosat, vagy 4-5 pohár italt, kicsit heverészek és indulás. Hát nem zártam a szívembe a falut, mert igen nehezen lehetett követni a jelzéseket. Az útba esõ boltban veszek egy kólát. Nyílik a bicska a zsebemben, amikor az elõttem vásárló nõ a pénztárossal kezdi sorolni ki is halt meg mostanában és a halottak kinek is a hozzátartozói. Gondolom a szemembõl néhány villám becsapott a közelben, mert észrevett végre és ennek hevében majdnem kifizettette velem a hónom alatt szorongatott csapvizes palackot is.

A faluból kifelé a szalagig tartott számomra a túra holtpontja. Az utat is nagy nehézségek árán sikerült követni, kellett az itiner-térkép-tájoló kombináció. A tényleg ramaty állapotú zöldön felfelé már sokszor csak a szerencse segített. A piros X messze nem azt csinálta, amit a térkép szerint kellett volna (lehet, hogy régi a térképem?), el kellett volna ágazniuk. Ehelyett a zöld hirtelen eltûnt és a piros X vezetett a zöld irányában… Na akkor most mi is van??? Tanakodtam, és elindultam az X-en. „Bátorságomat” siker koronázta, mert csak találtam rövidesen igen halovány zöldet. Ez az emelkedõ, a Dugóhúzó viselt meg talán a legjobban szellemileg, elgondolkoztam az 50-es távon. A derekam is fájt. Nem szoktam olyat csinálni, de kétszer is megálltam felfelé menet. Megváltásként jött a lankásabb rész és a LeFaGySz-ról ismert Málna-hegy oldala a kék négyzettel. Itt értem el tulajdonképpen az igazi Magas-Börzsönyt, ahol már gyönyörû, zárt lombozatú (ilyenkor nem utolsó szempont!) bükkösök/gertyános bükkösök között vezet az út. Csodálkozva tapasztaltam, hogy az igazi hõségnek eddig nyoma sincs, bár hozzá kell tenni, hogy itt már 800 m-en járunk.

A Csóványos kézzelfogható közelsége megérintett, de sajnos egy „feltételes pont” erejéig csak le kellett kanyarogni a fantasztikusan szép helyen vezetõ traktorúton a Pogányvári-kaszálóhoz. Õszintén szólva kár lett volna kihagyni ezt a szakaszt. Itt a megszüntetett zöld háromszög jobban követhetõ volt, mint nagyon sok eddig követni próbált, regnáló társa…
A rét szélén „meglepõ módon” ott hevert az út közepén Nád Béla 4-szer 5 liter folyadék társaságában. Volt víz és szinte az egész periódusos rendszer… Minden elismerésem, hogy felcipelte oda! Gyorsan legörgettem az egy poharas fejadagomat és indulás, mert vár a Pogányvár. Közben nagy sokaság támadt, mert négyen is utolértek.

Meg is kezdtem a vár bevételét, nem volt annyira kemény, mint mondták. Lassacskán elértem a zöldet és onnan már csak egy ugrás a Börzsöny teteje. Egy nem túl acélos emelkedõ és megpillantom a geodéziai tornyot, tövében a kedves pontõrökkel, akik újból vízzel kínálnak. Az úrral el is beszélgetek, levegõvételi tanácsokat ad és sutyiban a bokorban telitölti az egyik üres palackomat. Egyszer talán sikerül meghálálnom. Újabb túrázók érkeznek közben, akik inkább futók, én pedig újult erõvel utánuk eredek. A kék háromszög a Kõkorsóval igen kemény, fõleg lefelé. Megiramodok, hátha a térdemnek jobb és pillanatok alatt lent vagyok az Oltár-patak völgyében. A fantasztikusan hideg és tiszta patak szinte minden nagyobb, felduzzadt pocsolyájában fürdök, nem tudom megunni, másokat is csábítok. Kell is a frissesség, mert jön a kék kereszt szuszogtató emelkedõje a turistaházig.

Elérjük a jelzésváltást 12:35 van, de a pont még sehol (12-kor kellett volna nyitnia). A többiek tovább mennek, én is velük tartok. Kisvártatva szembe jön a „mozgó pont”, pecsételnek és araszolunk felfelé. Valahogy ez most nem viselt meg annyira, az elõttem lévõ futót be is érem, a mögöttem lépkedõ Sütõ Lacit lehagyom. A Rakodótól azért még vár ránk egy kis mászás, de az már napon, így nem is esik túl jól.

Beesek a házba, a két hölgy mindenféle jóval kínál. Van víz, mindenféle pezsgõtablettás ital, pogácsa, szõlõcukor. Gyorsan helyre rakom a gyomromat, veszek még bent egy kólát, beszélgetek a hölgyekkel és kisvártatva indulás.

Innen jórészt ismerõs szakasz, fõleg a LeFaGySz-ról, ennek ellenére sikerül benézni a S négyzet leágazását. Laci is így tesz és a K keresztnél együtt tanakodunk. Õ visszamegy, én (miután bekattannak a téli emlékek) levágtatok a Vasedény kulcsosházhoz és fürdök a forrásvízben. Kis mászással elérem végre a jelzést és vágtatok a négyzeten a feltûnt két újabb futó után. A jelzéselágazásnál tanakodnak, én is olvasgatom a leírást, nézem a térképet. Utólag esett le, hogy nem volt rossz a leírás, hanem rosszul olvastuk/értemeztük…
Kissé egyhangú erdei utakon Kisirtásnál keresztezzük a vasutat, majd még kétszer Nagyirtásig. Az utóbbinál pont is vár a fogadó mellett mindenféle finom kenyérrel és itallal. Regenerálódunk, de nem sokáig. Kisvártatva tovább indul a hatfõsre duzzadt „csapat”. A Nagy-Sas-hegy oldalában kellemetlen kis ösvényen haladunk, majd utána egyre többet kell nyílt terepen gyalogolni. A Só-hegy kopár kilátópontján csodálatos panoráma tárul elénk fõleg Kóspallag irányában. Nem idõzhetek sokat, mert tûz a nap, egyre melegebb is van, most már magunk mögött hagytuk a Börzsöny hûvös, árnyékos magasabb régióit.

Márianosztra határát kellemetlen kõzúzalékos, törmelékes úton érem el. Szabó Józsi korábban felhívta a figyelmünket a ponttól 50 m-re lévõ közkútra, így ott csak leadom a papíromat és közlöm, majd jövök. A kútnál már nagy fürdés van, mindenki tisztálkodik, zoknit cserél, iszik, ragaszt, stb. Én is így teszek és befekszem az árnyékba, de a lábamat a napra rakom, hogy legalább az száradjon. Olyan negyed öt felé sikerül is indulásra alkalmassá szedelõdzködni és indulunk is ketten Lacival. Egy darabig kerülgetjük még egymást, de Nagybörzsönytõl már együtt haladunk.

Eseménytelen hosszú szakasz Nagybörzsönyig, közben Nagyirtáson beérjük a kicsit tanácskozó futó brigádot. Innentõl a Hosszú-bérc gerincét elérve hárman szinte végig futunk, (ahol lehet persze) egészen a faluig. A többieket végleg leszakítjuk. Hol kellemes árnyas erdõben, hol naposabb részeken halad az út, hol felrakom, hol leveszem a sapkám. Álmodozok a többieknek egy fagyiról… Imám meghallgatásra talált, mert a falu központjában nyitva a fagyis!!! 2 csoki rendel, csak 37 apróm van a 40 helyett, kapok kedvezményt… A pont 200 m-re, ital, „Red Bull”, müzli szelet. A faluból kifelé jól elbeszélgetünk Lacival, egészen addig, amíg meg nem kezdjük a Magyar-hegy nyelvkilógató mászását. Nagyon kemény az emelkedõ, útközben a szentségelõ salgóvári pontõröket is sikerül megelõzni, persze azért kapunk aláírást. Mindannyian szenvedünk, de csak elfogy az emelkedõ. Kellemes, lankás úton elérjük a várromot, a Vár-nyerget, és megkezdõdik a véget nem érõ bozótharc a hajdani vulkán kalderájának nyugati peremén. Vészesen kezd sötétedni, az út igen nehezen járható. Lacival aggódunk, hol is van már a piros négyzet. Én végig jobbra kacsintgatok, mert megkapó a kilátás a Magas-Börzsöny irányába. Szépen látszik a Csóványos, tetején a kis „gyufaszállal”, mellette a Magosfa. Rossz belegondolni, hogy nemsokára oda kell majd visszamászni…

De egyelõre egyéb gondok is vannak, nevezetesen a négyzet. Megállok térképezni, de Laci (aki korábban épp arról mesélt, hogy is kötött kis egyszer ily módon Perõcsényben), füttyent, megvan az elágazás. Leereszkedünk az úton, már majdnem sötét van, épp annyit látok, hogy nem esek el. A lámpám már kézzel fogható közelségben vár. Lassan feltûnnek az üdülõ fényei és éreztem, megvan a túra. A ponton elterülök a földön, töltöm magamba az Isten tudja milyen ízû mûinnivalót és habzsolom a dinnyét. Kellemesen hûvös van, élvezem, de egy kis idõ múlva Laci sürget, hogy menjünk már, mert fázik. Sajnos senki nem tud neki kölcsönadni egy pólót. Négyfõs csapatunk egy hölggyel és Gyurival bõvül, így vágunk neki a végzetes öt és fél km-nek és a több mint 700 m szintemelkedésnek.

A két hölgyemény húz szinte végig minket fel a csúcsig, iszonyatosan kemény és hosszú az emelkedõ. Igaz, volt már szakasz, ami jobban megviselt ezen a napon. Monoton lépkedünk felfelé, tán egyszer pihenek 20 másodpercet. Gyuri végig beszél, mesél, bíztat, tartja a lelket a csapatban. Elérjük az ismerõs sziklás részt a csúcs alatt és nem sokára a pont lámpája is látszik. Éjjel 11-et mutat az óra. Iszok kicsit (itt is van ital!), de nincs maradásunk, menni kell tovább. A piros leágazását a többiek benézik, utánuk kiáltok, az nem lesz jó. Nyaktörõ lejtõkkel lehet jellemezni a Nagy-Mána gerincét a Rakottyás-patak völgyéig. Hihetetlen kõtörmelékes, meredek ösvények váltogatják a kevésbé életveszélyesekkel egymást. Az éjszaka sötét, nemigen látunk semmit a kilátópontokról.

A völgybe leérve rossz minõségû dózerúton haladunk a királyházi pontig. Nehezebben jön el, mint vártam. Már mondanom se kell, mindenféle földi jóval várnak a kedves pontõrök, én egy házi meggylekváros kenyeret rendelek, de sajnos csak a felét tudom letuszkolni, kár érte… Osztunk-szorzunk, innen már csak két emelkedõ van hátra, de azért óvnak attól, hogy lebecsüljük egyiket is. Ha nehezen is, de sikerül útnak indulni, ki tudja hányadszor…

Kutya kemény tényleg a Lopona-fõ felé vezetõ ösvény, de szerencsére nem hosszú, így lassan szintben, olykor csendben, olykor beszélgetve halad a csapat. A Lopona-bércrõl lefelé vezetõ út igen meredek helyenként, köves, nehezen járható. A térképen is jól követhetõ módon többször keresztezi a hegy irányában felfelé szerpentinezõ traktorutat. Ez kissé felõrli az idegeimet és várom már mikor jön is el végre az erdészeti út a zöld jelzéssel. El is kezdek futni lefelé, hamar le is érek, addig van idõ kicsit pihenni, míg a többiek leérnek. Minden ilyen kis megállás segít egy kicsit. A gyomrom már rég kikészült, minden emelkedõ és lejtõ nemcsak az izmaimra, hanem rá is kellemetlen hatást fejt ki.

Solymár-forrás, pihenõ, hátralevõ táv. ~12 km… Ez motoszkál már csak a fejemben. Lehanyatlok a fûbe, magamba erõltetek egy kis ki tudja milyen folyadékot, de hoppá!!! Kekszek, aprósütik is várnak minket az asztalon és ropi! Végre egy kis könnyû sós ropogtatnivaló! Be is tömök néhány marékkal, hihetetlenül jól is esik. Hálás vagyok, társaimnak kevésbé, mert mindenki indulni akar, valaki fázik, valaki fél a lemerevedéstõl, stb. Igazuk is van, ne húzzuk az idõt, Hajrá!

Megkezdjük a végeláthatatlannak tûnõ tévelygést a Dobogó felé. Az utolsó (!) emelkedõ meg se kottyan már és lassan el is érjük a zöld és a Börzsönyi kék találkozását. Persze minden egyes elágazásban a Jelenc-hegyet véljük felfedezni (a két jelzés elágazik), de az érdekes (takarékos) szisztémában festett jelzések csak megduplázódnak mindig, azaz a keresztezõdésben szólóban szereplõ kék mellé kisvártatva csak visszapofátlankodik a zöld is… Amikor egy újabb ilyen eset végén régóta nem látunk zöldet, megnyugszunk, lassan meglesz a Dobogó is.

Kellemetlen keskeny, gyomnövényekkel magasan benõtt szekérúton elérjük a beharangozott eligazító táblát. Azon számomra érdekes módon nincs rajta a létezõ és követni kívánt kék +… Szerencsére Dr. Téry Ödön képe igen, így biztosak lehetünk a dolgunkban. Lassan megpillantjuk utunk utolsó turistajelzését és letérünk Drégelypalánk felé a durva kõzúzalékkal egyenetlenül felszórt földútra. Hát a kutyának se hiányzott ez. Le is maradok Tibivel, a két hölgy Gyuri elosonnak, utánuk Laci, lassan eltûnnek a kanyarokban. Közeledik a kápolna, csak bevárnak ott. Hajnalodik már, lámpára nemigen van már szükség, fõleg a kápolna felett szántókra kiérve.

A pontnál Laci vár minket tûkön ülve, gyors pecsét és vágtatunk a falu felé. Egy kanyar, két kanyar, három, és keresztezzük a 2-es számú fõutat. Itt már persze jókedvûen, beszélgetve rójuk az utat. Még két km… A faluban közben villanyoltás, ismerõs utcák, az iskola elõtt fiatal lány kiabál, hova is menjünk. A célban egy-két ember lézeng, Gyuriék is nemrég értek be, kölcsönösen gratulál egymásnak a kis csapat. Az óra 4:40-et mutat. Hihetetlen jó érzés belegondolni, nem kell gyalogolni többet! Jól esik Nád Béla elismerõ gratulációja, megkapom az érmet, a többiek elmennek tisztálkodni, én a sátor felé veszem az irányt, ahol isteni kolbászos-szalonnás lecsóval fogadnak. Nagy nehezen leerõltetek egy kis tányérral és bedõlök a sátramba. Elaludni nem tudok, olyan fáradt vagyok, de lassan kezdek örülni a dolognak.
Kb. 7-ig hánykolódok a sátorban, aztán felkelek. Kezdenek szállingózni a beérkezõk tapsolunk, ha valakit meglátunk, beszélgetünk, megosztjuk élményeinket. Azok pedig voltak bõven! Megvárom, míg Gábor is beér, utána indulok haza.

Ez az a túra, amirõl igazából semmi negatívumot, lényeges hiányosságot nem tudok írni, csak felsõfokon tudom értékelni. A távadatok fáradtságos terepi munkával hitelesítve lettek, a szintadatok sem hiszem, hogy különösebben pontatlanok lennének. Bár volt, aki légnyomásmérõs készülékkel kicsivel (elmondása szerint kb. 200 m-rel) kevesebbet mért, de igazából mindegy. Az útvonalválasztás felülmúlhatatlan… Tovább emelték a túra nehézségi fokát fõleg a túra elején a hitvány állapotban lévõ jelzések, de a végtelenül precíz és kellemes hangételû leírás a legtöbb helyen segített. Ahol pedig nem, ott kis szerencse és a tájoló. A túra beharangozójában írt szükséges „térképészeti ismereteket” kiegészíteném én a „helyismerettel” is, mert az sokat jelent a túra elsõ periódusában. A szalagozás megfelelõ volt, továbbá sokat segítettek a fákra festett fehér csíkok és „S” vagy „Sz” betûk. A pontok száma szerintem elegendõ volt, szinte mindenhol biztosítottak folyadékot, ami nélkül még ennél is jóval kevesebben értek volna célba. A szolgáltatás színvonalára pedig nehéz jelzõket találni, volt energiaital, italpor, pezsgõtabletta, szörp szinte minden autóval megközelíthetõ ponton, de a magasabb helyeken is (Pogányvár, Csóványos, Magosfa) volt víz! Három helyen zsíros-margarinos-lekváros kenyér, a Vilati üdülõnél korlátlan dinnye, ezeken kívül sokhelyütt mindenféle apró finomság várt minket.

A pontõrök mindenhol nagyon kedvesek voltak, átérezték a túra nehézségét, igyekeztek mindenben segíteni. Kiváló lehetõség volt az üdülõhöz a depózás. Egy valamit hiányoltam talán, az igazolópecséteket az aláírások helyett, de ez biztos csak a megszokás… Egyszóval itt csak rajtunk múlott a dolog, nyugodtan a rendezõkre hagyatkozhatott az ember, csak a lábait kellett egymás elé rakosgatni.

Ezúton is szeretnék gratulálni minden teljesítõnek, de azoknak is, akik bármennyit is megtettek ebbõl a túrából, mert akár a Nagy-Hideg-hegyig is embert próbáló feladat volt eljutni (~35,5 km, ~2200m szint). Végül, de nem utolsósorban köszönet és gratuláció a rendezõknek, akik mindent megtettek azért, hogy ez az országos szívatás jobban essen. Már alig várom, mi is lesz a jövõ nyári újabb szigethalmi õrület…