Mecseki Dupla Maraton avagy kalandtúra a Nyugat-Mecsekben
Végre sikerült eljutnom kedvenc hegységem eme, jelen pillanatban leghosszabb túrájára. Hogy a legkeményebb is volt-e, bizonyos szempontból talán igen…
Péntek este érkeztem autóval Pécsbányára, ismerõs hely, hamar meg is találom a szálláshelyet. Az eleredõ esõ viszont elveszi a sátrazástól a kedvem, így a meleg tornaterem helyett az autóban alszom.
Reggel fél ötkor ébresztés, felöltözök, becsoszogok a már használaton kívüli iskolába. Kellemes meglepetés, a rendezõk már igyekeznek, pakolásznak. Ennek ellenére nemigen sikerült megtudni semmit, vagy fél órát vártam arra, hogy az asztalon heverõ igazoló füzetetek közül egyet magamhoz vegyek. A fõrendezõ és a korai reggelen kissé mogorva rajtoltató sporttárs nem értik, minek izgágáskodok. Én viszont azt nem értettem, miért olyan különös, ha valaki át akarja nézni az útvonalat elindulás elõtt. Hamar kiderül, a pontok csak 6-osra nyitnak, „nyugdíjas” túra lesz, de el kell idõben indulni, valahogy sötétedés körül be kellene érni.
Az útvonal nagy része ismerõs, de vannak fekete foltok, melyek nem mind tisztultak ki a túra végére sem… Reggelizés közben átnézem a füzetet és 6-kor indulás. A rajtban maga (saját szóhasználatával) a „túrázólegenda”, Egres Béla bohóckodik, aggódok is, odaér-e a Rábay-fához…
Meredeken emelkedik a kék kereszt, megadja az alaphangot. Jól esik a szintben kanyargó zöld színû ikertestvérére váltani. Legutóbb tán ’96-ban jártam erre, akkor a fiatal erdõ jóformán alig volt magasabb nálam, nehéz is volt elõrejutni. Mostanra egészen kikupált, csak egyvalami szúrta a szemem nagyon sok helyen a túra során, hogy az erdészet (?) össze-vissza dózerolta kíméletlenül az utakat, az erdõt. Hát, szomorú látvány volt.
Szép lassan haladok, de így is 7-re a Rábay-fánál vagyok. Persze a Nagy Sétáló sehol, útközben sem találkoztam vele, pedig vagy 3-szor elkérdezte, hogy a zöldön kell-e jönni. Tisztelettudóan megvárom a 7:15-ös pontnyitást és indulok tovább, kissé bosszúsan. Kis pillantást vetek a kantavári romokra, közben a vár környékére jellemzõ fekete mészkövet keresem a talpam alatt. Örömmel látom, hogy a Kis-rétig haladó kaptató tarvágásán telepített erdõ szépen növöget. Erdei sétaúton meg is érkezek a Dömörkapuhoz. Szerencsére itt már kint vannak a kedves hölgyek és nápolyival kínálnak. Én nem sietek, beszélgetünk, kapok egy igen gyanús bélyeget :-) a lapomra és meghúzom a jó öreg kék kutat.
Lassan megkezdem a csúcstámadásokat is, elõször a Misina, aztán a Kis-Tubes és végül a majdani lokátornak helyet adó Tubes következik Emíllel és kis nézelõdéssel a kilátóból. Lefelé találkozok a felfelé igyekvõ fõrendezõvel és Gruber Misivel, kezembe is nyomnak egy üveg italt, amit legyûrök egy kortyra.
A Lapisnál mindig melegséggel tölt el az emlékmû, melyet a hegység fõ kõzettípusaiból raktak össze, rajra a honfoglaláskori törzsnevekkel. A Remete-rét után már elõre félek a kõzettörmelékes kaptatótól, próbálok futni is minél többet belõle. De lassan szintbe vált az út és kellemesen kanyarog egyre szebb erdõk között a Vörös-hegyen és a Patacsi-mezõn keresztül a Jakab-hegy irányban. Utóbbinál meg is állok begyûjteni egy „nyalókát”. Útközben néha határozottabb kilátás nyílik dél felé, látom, a hajdani Szunyola légaknát már jórészt rekultiválták. Hangulatos a reggeli erdõ, élvezem a csendet, a madarak énekét.
Hamar el is érem a földsáncot, majd a kilátót, ahová épp akkor ért fel a pontõr. Ameddig a jutalomcsokit szopogatom, beszélgetünk errõl-arról. A zöld már-már szokványosan megtréfál, de második nekifutásra megtalálom a trükkös ösvényt. Szép lassan lekocogok Orfûre, gond nélkül megtalálom a kulcsosházat, aggódok, mert épp 10 óra van. Szerencsére a gondnok (?) házaspár két kicsi gyerekkel már felkészülten várják a túrázókat zsíros-vajas-lekváros kenyérrel. Jót beszélgetek a hároméves forma kislánnyal, eszek és lassan indulok.
A Lóri kulcsosházig kellemetlen, sáros emelkedõt kell leküzdeni, de nem sejtem, ez még csak a bemelegítés. A háztól szép, friss zöld sáv kukucskál felém…a hatalmas áthatolhatatlan dzsungelbõl… Szerencsére a jobboldali vízmosás medrében a durvább részeket ki sikerült kerülni, de az egész bokám így is bizsergett a túra után is még a sok csaláncsípéstõl… Persze lassan helyreállt a rend és kellemesen, szép erdõben emelkedõ ösvényen érem el Vágotpusztát. 11 körül járunk, a pont csak háromnegyedkor nyit, addig nyalogatom sebeim, pihenek, cipõt ürítek. Lassan beállít egy túratárs is, leigazoljuk egymásnak a lapot, de mire elindulnánk 35-kor azért Gruber Misi is feltûnik és lesz bélyegzõ is. Megtudom, a következõ pont már kint van, mert az a résztávosoké is, így kissé bosszant, hogy nem indultam el korábban. Mindegy! Leszaladok a meredek, de szép erdõben vezetõ ösvényen a Nagy-mély-völgy északi bejáratához és célbaveszem a Kõlyukat. Ott Eisi vár keksszel, megvitatjuk a Hegymenet tapasztalatait pár szóban, iszok Cserkész-forrás fenséges vizébõl és hajrá!
A Nagy-mély-völgy, a Petnyák és a Tripammer fáig vezetõ út mint mindig, most is varázslatos, de most keveset gyönyörködök. A pihenõhelyen kis keresgélés után lelem csak meg a jelet és máris rohanok le zoknicserére és kenyérre gondolva a cél felé. Itt hatalmas szarvashibát követtem el, mert nem vettem észre a jelzések jobbra leágazását és tovább futottam az úton. Akkor jött két hölgyemény szemben, de valami miatt tovább mentünk az úton, gondoltam, eddig is volt sok elágazás, ahol nem volt jelzés. Sajnos nem lett igazam, így a Nagy-bányaréti-völgyben kötöttem ki… Az árpádtetõi mûút hangjai késztettek jobb belátásra, hogy nem érdemes az utakra hagyatkozni, hanem csak át kellene vágni nyugat felé. Igyekezetemet siker koronázta, árkon-bokron keresztül lassan beértem Széchenyi aknához, aztán kisvártatva a célba negyed kettõ elõtt kicsivel. Hatalmas volt a fejem, mert ekkora bakit azért nem szoktam elkövetni, de most vitt a lendület.
Az iskolában Czigó pecsételt szorgalmasan, addig én vagy 7-8 pohár szörpöt eltüntettem. Pihenni nem lehetett sokáig, mert vár a második, talán már kevésbé érdekes kör végig ismert útvonalakkal, kivéve a piros keresztet…
Megint felkapaszkodok a kéken, de most nem hagyom el, hanem a Fehérkúti kulcsosházig követem. Ott fiatalok pecsételnek, csokit is kapok. A háztól Büdöskútig a DDK-n kell haladni, helyenként kellemetlen tarvágáson, de olykor szép erdõben. A kulcsosháznál sehol senki, pedig már nyitva kellene lennie a pontnak. A ház ajtaja tárva-nyitva, bekiabálok, de nem válaszol senki. Mindegy, ragasztok a mozgalmi matricából a lapomra és indulok.
Itt engedtessék meg egy kis filozofálgatás. Sajnos manapság hétvégenként hegységeinkben a közutak többségének közelében nem lehet csendben, nyugodtan gyalogolni, élvezni a csendet, a madárdalt, a természetet. Az orfûi út, akárcsak az árpádtetõi, de példaként a mátrai szerpentinek sajnálatos módon a randalírozó motorosok harcterévé váltak, a gépek irdaltan hangja kilométerekre is elhallatszik. Mint mondjak, elég primitív emberi magatartás kijönni a hangulatos erdei közutakra és bõgetni a motort és veszélyeztetni értelmetlen mutatványokkal mások életét (nyílván a sajátjukét is, de az legyen a saját gondjuk).
Ilyen borongós gondolatokkal a fejemben jutottam el a mûúttal párhuzamosan haladó erdei úton a Gubacsos kulcsosházig. Igen, újabb kulcsosház! Szinte hihetetlen, hogy manapság egy tájegységben még ennyi ilyen „fapados” szálláshely fent tudott maradni, igen kellemes jellegzetessége ez is a Mecseknek, illetve követendõ példa lenne más hegységek természetbarát egyesületeinek.
Onnan a sárgát követem Abaligetig, de egy vicces elágazás megtréfál, sokáig keresem a jelet, csak utána kb. 500 m-re lelek rá egyre. Ez is egy igen érdekes, már nem annyira szívet melengetõ sajátság itt Baranyában, hogy a kiválóan jelzett utakon (sokszor frissen felújított jelzések esetében is) pont a keresztezõdésekben, elágazásokban bénul le a jelzéspingálók ecsete vagy fogy el a festéke... Fortyogtam ezen sokszor ezen a túrán épp eleget, akárcsak azon, hogy a Mecsekben viszonylag keveset használják a iránymutató jelzéseket. Mivel szalagozás nem volt, a Cartographia térképek finoman szólva pontatlanok általában az efféle tájoláshoz, nem könnyû a dolga a turistának up-to-date helyismeret hiányában.
Ennek ellenére csak leértem az abaligeti csónakázó tóhoz, ahol messzirõl kiabált az épp kitelepülõ pontõr jelezvén, megérkezett. Kaptam üdítõt, vettem palacsintát, beszélgettünk. Egy jó 25 perces pihenõ után csak indulni kell és a mûúttal párhuzamosan elindulok Orfû irányába. Az úton átkelve igen hangulatos ösvényeken érkezek meg a meglepõen kihalt üdülõfaluba. Nem esik jól a sok aszfalt, de kitûzöm az 5 órás hertelendi érkezést, ez erõt ad. A szigorúan védett Herman Ottó-tavon igen sok csónakot vélek látni, biztos csak a figyelmeztetõ táblák elavultak vagy ennyi természetvédelmi õr lenne…?
A tó után rövid kapaszkodás és már csak kicsit hullámozva kanyargok a faluig, 5-re meg is érkezem a pontra. Persze fél órával a nyitás elõtt vagyok, de nem várok, majd úgyis a kocsmában akarok igazolni. Most már nem lesz gáz, mert Vágoton kint van Misi, Dóczymalomnál pedig van DDP pecsét. Most már érzem, megesz az áhított cél, a világosban célbaérkezés. Mit nekem a maradék 18 km, ráadásul jórészt ma már bejárt útvonalon…
Az ominózus piros kereszt új nekem, legutóbb ’96-ban jártam erre, akkor még nem volt ilyen. Izgatottan várom. Az elsõ hidegzuhany akkor ér, amikor elkerített tehéntelepre vezet a szalag! Igen, szalag, volt 3 db, de ennyi. Kb. 500 m múlva találok 2 sápadt pirosat, aztán vége. Összezuhanok, lõttek a korai beérkezésnek… Elindulok egyenesen, a szeméttelepen keresztül, találok egy db régi zöld négyzetet, arra is megyek, de semerre se megy út, fõleg jelzés. Minden lehetséges variációt kipróbálok, de nem merek messzire se elmenni, mert csak nem jó éjjel egyedül bóklászni, fõleg erre, ahol nincs sûrû jelzett úthálózat. Gondolom, csak jön valaki helybéli majd, aki tudja az utat. Kacsintgatok a szántóföldre is, vadászlesek a túloldalon, sûrû patakmenti „galériaerdõ”, de semmi sem utal arra, hogy épp ott kell K-nek tartani.
Telik-múlik az idõ, gondolom most elõször telefonos segítséget kérek, de persze a füzetben nincs semmilyen rendezõi elérhetõség, csak e-mail… Kinyomoztatom a fõrendezõ számát, de nem veszi fel. Utána próbálkozok Czigóval, õ már válaszol, de sem õ, sem Eisi nem tudja merre is mehet a jelzés. Sajnos többek között rendezõi karambol (márpedig ilyen is volt) miatt megkavarodtak a dolgok, nem volt idejük kiszalagozni az egyesület közlegényeinek a pirosat. Ráadásul az egyesület vezetõsége önkényesen lelépett hátrahagyva minden melót, felelõsséget a fent említett két úrnak, hát nem volt egy fair cselekedet…
Így mintegy másfél-kétórás kavargás, várakozás után megjön a felmentõ sereg, de õk is a szeméttelepnek veszik az irányt. Kiabálok, az nem lesz jó. Kiderül, a háromfõs társaság pécsi, de egyikük sem ismeri ezt a jelzést. Sebaj, csak megtaláljuk!
Vadkerítéseken átmászva felmászunk a Mélák nevû hátra és onnan tájoljuk be magunkat. Néhány percen belül meg is van az a fránya piros, de közben sajnos besötétedik. Kissé szárnyaszegetten kullogok a kis csapat után be Vágotra, ahol Misi fáradhatatlanul õrzi a pontot és a tábortüzet. A pecsét után magasabb sebességi fokozatba kapcsolok, az ismerõs úton lámpával a kezemben bekocogok a célba. Persze most nagyon figyelem a zöld kör kanyarodását… Így negyed 11-re beérek kissé bosszúsan. Czigóval beszélgetünk egy adagot, indulnék is, de megint beüt a krach, fantasztikus érzékkel sikerül bezárnom a kocsikulcsomat az autóba, így tovább kell élveznem az iskola nyújtotta örömket másnap délig, amíg meg nem érkezik a pótkulcs, amit a párom adott fel a pécsi buszra…
Értékelve a túrát, igen felemás érzések dolgoznak bennem. Amíg példaértékû szolgáltatást és szép díjazást kaptunk, magáról a szûkebb értelemben vett túráról, az útvonalról, a jelzésekrõl, a bejárásról az egyesület gurui mintha megfeledkeztek volna. Akármilyen jól feltérképezett és jól jelzett hegység a Mecsek, csak illene bejárni az útvonalat a rendezés elõtt, mert ugyebár mint kiderült itt is érhetik meglepetések a túrázókat. Szalagozás nem szükséges, de egy-két elágazás megerõsítése (5-10 db szalag, nem több) nem ártott volna, akár egy-egy jelzés felfestésével, nem hiszem, hogy bárki is megharagudott volna a megyei szövetségben. Az útvonalleírás „kissé szûkszavú” (azaz nincs), de bejárás hiányában nem is várhatjuk, hogy legyen. Az útvonalválasztás kiváló, a Nyugat-Mecsek összes szép helyére elkalauzolt.
Szellemes ötlet volt ez a két kör, így a például depózás kérdése is adott volt. A távadatok egész pontosnak tûntek annak ellenére, hogy térképi mérések. Különösen fontos ez annak tekintetében, hogy állítólag a régi útvonal a megadottnál legalább 10 km-rel hosszabb volt…
Összességében egy jó ötlet kevésbé sikeres megvalósítása volt ez a túra, de kis odafigyeléssel könnyen kiküszöbölhetõek a hiányosságok. Sajnos ez egy hosszútávú túra, ami lényegesen több elõkészületet igényel, mint mondjuk a PITE 30 és remélem a vezetõség erre most talán rájött, ha egyáltalán kíváncsiak voltak a részletekre a túra után…
Ezúton is köszönet Czigónak és Eisinek a segítségért és a türelemért!
|
