Újévi fogadalmam folytán a tegnapi 90 kilcsis futás beszámolójában egyszer sem szerepel a ’halál’ szó. Lehet persze, hogy helye lenne benne, de ne is keressétek. :-)
Szóval akkor pár szó a Híd Túl Messze Van címû teljesítménytúráról.
Több okból is nagyon kellemes volt, még akkor is ha ezen okok egy része elsõre kicsit furának tûnik. Elõször is, élmény volt tornateremben, matracon aludni. Ettõl nem kicsit féltem mert meg voltam gyõzõdve arról, hogy már rég elpuhultam az ilyesmihez. De mégsem. Simán ment, hogy vagy 25-en aludtunk egy teremben, közös lámpaoltással és gyújtással, horkoló és zacskóval zörgõ túratársakkal. Jól aludtam, nem forgolódtam és bizonyítottam keménységem. :-) Továbbá megtapasztaltam, hogy az Alföldi tájnak is van szépsége, hogy a MOL algyõi kitermelõje akárhogy is nézzük ocsmány, hogy a gátõrök jó fejek, és nem is kellett azt mondani nekik, hogy egyszer majd kérünk magától valamit.
Reggel 6 után 6 perccel indultunk neki öten (akibacsi, larzen, miki, alow, és én) a 90 kilcsinek ami nagyjából így nézett ki: Szegedrõl északnak algyõig a Tisza partján, át a túlpartra és vissza, majd a Maros mentén Makóig. Ez eddig kb. 57 kilcsi. Makótól át a Maros túlpartjára majd vissza Szegedig ahol át a régi hídon és vissza a sulihoz. Vágig a gátakon. Sima ügy, nem? Az elsõ 30 kilcsi tényleg az volt. 5:30-5:40 körüli tempót mentünk amit a technikai megállások és pecsételések lassítottak. Közben viccelõdtünk, beszélgettünk, szidtuk Tapírt, meg ilyesmi. Szóval jó volt.
Olyan 30 körül jött a fáradtság elsõ jele. Ezt picit korainak találtam de ugye Tapír alapszabálya, hogy a túra elsõ harmadán viccelõdünk, a második harmadán csöndben futunk, a harmadik harmadban pedig túlélünk. Ehhez képest még féltávnál is viccelõdtünk, ami akár jó jel is lehetne.
Az elsõ közös holtpont 45 kili után nem sokkal jött. Az éjszakai fagyot felváltotta a langyos, tavaszi meleg és az átfagyott föld felengedett. Egyre sárosabb lett a gát és egyre inkább a nehezen futható de száraz gátszélre kényszerültünk. Kemény tempót nyomtunk és a hirtelen nagy csöndbõl egyértelmû lehetett volna, hogy mindenki küzd. De azért toltuk tovább, egy kilibe bele is mértem, és akkor is 5:40-et toltunk, ami egy holtponthoz elég kemény. Egy pár végtelen, néma kilcsi után nagyjából egyszerre álltunk meg és sétálnk vagy öt percet. Ekkor már látszott Makó, igaz az Alföldön elég messzirõl látszik minden, úgyhogy látszott, látszott, de tudtunk, hogy még k. messze van.
Az egyik trükk amivel kisérleteztem az a gimnasztika. Idõnként, egy egy megállásnál nyújtottam egy rövid percet és érezhetõen több kilóméteren át jobb lett az izomzatom. Csak egy fáradt aggyal nem könnyû rávenni magad, hogy gimnasztikázz a puszta közepén, amikor az ráadásul még fáj is.
Makóra befelé kezdtem magam elõször elhagyni. Az 5:30 körüli tempó már annyira gyors volt, hogy csak kapaszkodtam. 10 órás idõtervvel indultunk el de féltávhoz 4:35-kor értünk, vagyis sokkal de sokkal keményebb iramot nyomtunk. Erre vélhetõleg, az alapozás negyedik napján még nem voltam kész. De a makói három perc pihi jót tett, és egy darabig ismét ment a futás.
A Maros mentén 100 méterenként vannak folyamkilóméter jelzõ oszlopok, úgyhogy innentõl viszonylag könnyû volt követni mennyinél járunk. A 17-es kõnél, vagyis 22-tõl a cél elõtt szálltam ki az élbolyból. Mikinek már nagyon mehetnékje volt és látszólag zavarta, hogy rám kell várni. De hát én véglegesen elfáradtam. Lehetett volna eléhezés is, de ezt nem annyira hiszem. Hisz annyit ettem mint egy konyhamalac és folyamatosan tömtem a fejem a túra során. Andris szerint annyira fehér voltam, hogy nem mert egyedül hagyni. Ekkor lépett ákibá a színre aki mondtam, hogy inkább velem tart. András és miki leléptek, ákival pedig lakomába kezdtünk. Elõvettem mindent de mindent ami ehetõ volt. Nyomtam müzli szeletet, napraforgó magot, aszalt szilvát, mazsolát, és csokit.
Innentõl új taktikát dolgoztam ki. Már csak a túlélésre játszunk ezért minden megtett 100 méter számított. A kilóméterek pontosan ki vannak jelölve, úgyhogy nem a következõ 22 kilit kellett teljesíteni hanem csak a következõ egyet, vagy csak a következõ száz métert. A tervem az volt, hogy két kilóméter futásonként sétálok kétszáz métert. Ezt többé kevésbé tudtam tartani, fõleg a lakoma után, de 77-nél újabb holtpont jött. Áki kicsit lemaradt de a 77-es ellenõrzõ pontnál ismét összefutottunk. Nekem addigra elfogyott a vizem is mert a tizenegypár fokban, a napon, hátszélben, kicsit melegem lett a fekete felsõben. Azt viszont nem mertem nagyon levenni mert alatta csak egy átázott póló volt. Futó pulzust nem néztem de egyszer belemértem a 200 méter séta végén és akkor volt 135-140.
A pontról, öt pohár tea után, hárman (áki, egy szigethalmi srác és én) együtt indultunk. Láthatólag mind a hárman a kis futás kis séta elvét követtük de különbözõ szakaszokra osztottuk a távot, úgyhogy nem igazából együtt futottunk. A 6 perc még ekkor is ment de egyszerre két kilinél többet nem tudtam futni. Amikor a kilcsi jelzõk elfogytak, még ennyi sem ment. Olyan 6-7 kilcsivel a vége elõtt várt Hauanita akitõl egy puncsos mignont rendeltem elõzõ nap, bár amikor Anita ott állt a sütivel, egy porcikám se kívánta. Ismét csak dominált a frissítõmben az édes és szeritem a problémáim nagy részét a vércukorszint ingadozása okozta. Ezen még nagyon sokat kell gondolkodnom. Akármennyire nem kívántam a mignont, a következõ megállásnál simán benyomtam, az utolsó falatig. Ettõl annyira elszállt a vércukrom, hogy majdnem legurultam a töltésrõl. De ekkor már Szegeden voltunk és az elsõ híd látványa megadta a reményt, hogy most már ha törik, ha szakad, be fogok érni. És így is lett. A tíz órás terven belül, 9:37-re.
Picit csalódott vagyok, hogy 90 kilóméter ennyire kiütött, bár tudom, hogy érdemes a körülményeket is figyelembe venni. Hogy most vagyok egy öt hetes pihi után, hogy egy hete futok újra és, hogy egy hete még nem voltam teljesen egészséges. És az is számít, hogy a tervet túlteljesítettük. Ettõl függetlenül azért nem gondolom, hogy ez valami nagyon nagy eredmény. Hümm. Majd még elmélkedem ezen sokat. |
