TÉRY ÖDÖN EMLÉKTÚRA 50 (2008.03.29. Szombat.)
Rajt: Hûvösvölgy, Gyermekvasút végállomás bejárata; Cél: Dömös, kocsma.
Hét elõtt érek a Hûvösvölgybe, a túrázni vágyók már felsorakoztak a nevezésnél. Fizetek, kitöltöm a kitöltendõket és a rajtoltatáshoz megyek. Kiderül, hogy még egy 1-10-ig megszámozott sajtcetlire is rá kell írni a nevem, mert az az ellenõrzõlap. Silabizálom, hogy mi az elsõ ellenõrzõpont, mert elsõ ránézésre nem veszem észre, hogy az ellenõrzõpontokat a nyitvatartási idõ feltüntetése különbözteti meg az egyéb, felsorolt objektumoktól. Borult az ég, kicsit csípõs a levegõ, de a "Munkásmozgalmi sétányon" friss erõvel megyek és hamar kinyílik a kabát, lekerül a sál. A remetei templom után a hátizsákba kerül egy réteg ruha. Váratlanul kis csoportosulást veszek észre, egy szikla mögött pontõr osztja a pecsétet.
1. ep. Remete-szurdok bejárata.
Megerõsíttetem vele az elképzelésemet, hogy a következõ ep. a Nagy-Szénás lesz és elteszek minden papírt, mert az még jó messze van és kotta nélkül, "séróbúl tom" az utat. Kellemes kiránduló idõ van; nem fúj, nem esik, nem tûz. A szurdok végén a sziklamászást megállás nélkül sikerül abszolválni. Innen jó darabig egy gerincen való "séta" következik. Kb. egyforma utazósebességgel, 20 m távolságra haladok egy társaságtól, amelynek egy hölgy tagja hangjával beteríti a reggeli erdõt. A többieknek nem kell társalgással fárasztaniok magukat. Elgondolkodom, hogy lehet órákon át levegõvétel nélkül erõltetett menetben menni és közben beszélni. Köszönök a rég nem látott (hétfõ, TOJÁS 40) turistaház romoknak a Zsíros-hegyen. Fantasztikus, hogy négy nap alatt köddé vált a latyak, felszáradt a sár. Jobbra kanyarodunk az OKT-val és nem sokára, számomra megint csak váratlanul elõbukkan egy mozgó pontõr, a
2. ep., Nagy-Szénás pontõre.
Még csak a buckák elõtt vagyunk, be kell menni egy természetvédelmi tábla mellett, aztán fel a dombra. Nincs nagy szélmozgás, de itt akkor is huzat van, ha nem fúj a szél. Cikkbe-cakkba, hosszan megyünk lefelé, Piliscsaba felé, némelyek rövidített nevén emlegetik... Az észt osztó hölgy megállás nélkül löki a prézlit, még az imént, a Szénáson se csuklott el a hangja. Nem baj, legalább nem hallom, hogy csöng a fülem. PIlisCSAba határában meg kell állnom fél perc technikai szünetre, a társaság nagy elõnyre tesz szert, innen már csak a kutyák acsarkodása kísér hosszú utcákon át. Csabánál óvatosan át a síneken; és tolni felfelé egy magas fákkal övezett úton. Fent - még mindig flaszteron - belehúzok, mert rámcsörög sporttársnõm, aki versenykancaként kapálva és prüszkölve vár a 25-ös startnál rám, de leginkább az indulásra. Pár perc és a veterán harcimén is begaloppozik a
3. ep.-ra. (Klotild-liget; Nomen est omen: Liget bisztró)
Éhes vagyok, és bár tudok trappban enni, (meg egyebet,) de most még itt, az ep.-nál gyorsan benyomok egy szenyót és egy ücsit, mert fölfele folytatódik a túra, és lihegve egyen-igyon az, akinek Imre az anyja... Innen együtt haladunk a célig, de egyelõre itt, a frissnek látszó piros kereszten megyünk. Az erdõben kellemes az út, nincs traktorral felszántva, minden erõt a haladásra lehet összpontosítani. Kiérünk egy mezõre, ahol kétfelé ágazik az út és jelzés hiányában elindulunk egy település felé, ami szerintem Pilisszántó. Nemsokára kiderül, hogy tényleg Szántó egyik utcáján megyünk, majd bal kanyarral a fõutcán kaptatunk fölfelé. Fent már ismerõs a vidék, mert tavaly a PIROS 50-en ellenkezõ irányból jöttünk, és itt kanyarodtunk be a mészkõfejtõ felé. Sokan most is arra tévednek, mert azon a ponton három szálon fut egy pontba a piros.(!) Mi a régi piroson érünk fel ide. Innen az új jobbra-balra látszik elkanyarodni. Én úgy írtam volna az itinert, hogy "...a mûút vonalvezetését követve kanyarodjunk jobbra, majd balkéz felõl figyelve a cserjést, a felbukkanó pirosnál menjünk be az erdõbe." Mindegy. A még hallótávolban lévõ, eltévedt bárányokat visszahívják és egy jobb kanyarral megyünk tovább az országúton. Én folyamatosan figyelem, hogy melyik bokornál kell balra bemenni az erdõbe. Kisvártatva elõvillan a piros és innen már sínen vagyunk, az elõbb említett túrát járjuk visszafelé. Köves úton kaptató, majd fatelepi mezõre érve huss lefelé, torony iránt. A temetõnél lehullik néhány pötty esõ, túratársnõm állig esõköpenybe öltözik. A településen nézegetjük a kocsmákat, de sehonnan nem jönnek ki szimpatikus, hátizsákos emberek. Végül a pomázi mûút mellett meglátjuk a
4. ep.-t, az Emma éttermet.
Nagy a tömeg, de az igazi torlódás csak utánunk jön (hál' istennek). Pici várakozás után megkapjuk az ellátmányt: 25-ösök almalét, 50-esek csirkehúslevest. A kanál már elfogyott, de én egy cseppet sem zavartatom magam, közvetlenül a tányérból benyakalom. Nagyon finom, és lássatok csodát: húsleves létére szépen van benne hús is!!! Az út másik oldalán levõ kocsma mellett elindulunk fölfelé az emelkedõn. A frissen tankolt hajtóanyag és a kis pihenõ hatására vidámabb a hegymenet. Valamivel a Fagyos katona elõtt elkezdõdik a dagonyázás. Normál esetben már szentségelek, de a TOJÁS 40-en tökig sáros lett cuccomat vettem föl, így nyugodtan csattogok tovább. Ahogy egyre feljebb érünk, úgy nõ a sár és a latyak. Most már én is figyelem, hogy hova lépek, a vizes zokniból elég volt hétfõn. Lassan haladunk, de elõbb-utóbb csak odaérünk. Jól van, már látom a réteses bodegát. A kúthoz megyünk tankolni, csak azután az
5. ep.-hoz. (Dobogókõ, Turista múzeum)
Itt bepecsételik az Ilona pihenõt is, szabadok vagyunk, mint a madár. Friss ásványvizet iszunk és néhány szem kex is lemegy. Mi is lemegyünk, csak elõbb fényképezkedünk a Téry emlékmû elõtt. Itt, fönt nem lehet menni az úton, mert még vastagon áll a latyak. Megpróbálunk a széleken haladni. Az itiner opcionálisan engedélyezi a Lukács-árokon - vagy a Rám-szakadékon való lejutást, de mi a Téry úton maradunk és el is érjük a már bepecsételt
6. ellenõrizetlen pontot, az Ilona pihenõt.
Pihenõ ide, pihenõ oda, tovább megyünk meredeken lefele. Megérkezünk a Szakó-nyeregbe. Ez egy fontos csomópont, sok túraútvonal halad át itt. Aki a Duna felõl jön fölfelé és idáig nem kap infarktust, az jó eséllyel pályázhat a dobogókõi feljutásra. Mi most lefelé megyünk a piros sávon, én azt figyelem, hogy tavaly a PIROS 50-en jõve hogyan keveredhettünk bele itt a dzsindzsásba. Megállapítom, hogy több félrevezetõ piros sáv is tehet róla. Lefelé a frankón ereszkedünk alá, keresztezzük az erdei flasztert, majd -ismét az erdõben- odamegyünk egy druszám kopjafájához; gyors matek: egy évvel fiatalabb korában halt meg, mint ahány éves most én vagyok. Na menjünk tovább! Kisüt a nap, a délutáni megvilágításban érdekes kontrasztban ugranak elõ a fák; a sziklák és bemélyedések sokkal plasztikusabbak. Egymás szavába vágva dicsérjük ezt a napot. Nem várjuk a cél közeledtét, percenként az óránkra nézve, mint általában, azonban mégis elérkezünk az új kerítés-átmászóhoz, itt a temetõ és lassan itt a vég, mármint a túra vége, mert most már itt megyünk lefelé Dömös utcáin egészen a templommal szemben/mellett lévõ büdös kocsmáig. Bent a sor, mint a Lenin mauzóleum elõtt. Beállunk. Idáig nem nagyon éreztem a fáradtságot, de most a combcsontom a hónom alatt akar kijönni, és a nyitott ablaknál is penetráns bagószagban hápogok a levegõ után. Az egyik figura Thonet széken lovagol az asztalig, ahol átadják az emléklapot. Ezek után, ha nem ülhetek a másfél órás busz út alatt, akkor gyalog megyek Kamcsatkára. Ui: Budapesten vagyok...
Ottorino.
|
