Via Dolorosa 115
Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ezt a túrát teljesíteni tudom. Nem a távtól féltem, hanem a szintemelkedéstõl és a terepviszonyoktól. Sokáig halogattam az elõnevezést, végül az utolsó pillanatban, lesz ami lesz bejelentkeztem.
Két dologtól tartottam igazán. Az esõtõl és a hõségtõl. Esõ esett dögivel a héten. Odafelé a buszon Rush-al latolgattuk is a kilátásokat, a meteorológusok száraz kellemes meleget ígértek.
Reggel korai ébredés után szép komótosan összepakoltam és 6:30 felé átballagtam a rajtba. Itt már óriási volt a sürgés-forgás, jópár ismerõssel találkoztam. Nálam megint elõjött a rajt elõtti para, úgyhogy eléggé szétszórtan viselkedtem.
Hétkor azon kaptam magam, hogy a tömeg minden különösebb elõjel nélkül útnak ered. Én is megindultam, irány a Markazi vár. Az elsõ kilométereket bemelegítésnek szántam, csak nem sokkal a vár elõtt elkezdtem a könnyû kocogást. A várból valóban csodálatos kilátás nyílik az alatta elterülõ vidékre.
A romok után a terep nagyjából egyenletesen emelkedett, a jelzés követhetõ volt. Ekkor kezdtük el kerülgetni egymást Andrással, a szigethalmi futóval. Sár csak kevés helyen akadályozott minket, sõt még a bokrok mezõk sem voltak vizesek.
A Markazi-kapunál majdnem sikerült eltévednem egy meredeken emelkedõ és egy szintben haladót út közül naiv módon az utóbbit akartam választani. András erre megjegyezte: „Ez nem illene a túra profiljába” Milyen igaz :)
A panoráma kellemes, az út kissé dzsindzsás volt, csendesen teltek a kilométerek. Csurgókútnál meglepõen sok indulóval találkoztunk, én nem idõztem sokat, gyorsan ittam 1-2 pohárral a finom szörpbõl és már indultam is tovább.
A kék kör és a sárga sáv nincsenek a legjobb állapotban. S sárga sáv ösvénye, mint olyan helyenként nem is létezik. Az itiner és a térkép használatával azért el lehetett igazodni, nem véletlenül vannak ezek mindig a kezemben. Ezen a szakaszon csatlakoztak hozzánk Larzenék.
Recsk felé a lejtõ monotonitását csak egy felzavart vaddisznócsalád csörtetése törte meg. A sárga keresztre rátérve alig 30 kili után gyengének éreztem magam, annak ellenére, hogy rendszeresen ettem és ittam. Ajjaj. Az emlékparknál gyorsan magamba töltöttem egy csomó szörpöt és egy tepertõs pogit, ami rendbe rakott.
Továbbiakban igyekeztem minden pillanatát kiélvezni a Parádsasvárig tartó kellemesen hullámzó tájnak. 4 fõs társaságunk visszafogott tempóban, beszélgetve haladt. Hamarosan elértük Szent-István csevicét, ahol elõször kínáltak minket azzal a világbajnok zsíros kenyérrel, amit aztán soha nem hagytam ki frissítõ ponton.
Parádsasvárig a társaság nagyjából együtt maradt, néha ugyan széthúzódott a csapat, de egy-egy bizonytalanabb keresztezõdésben mindig összerázódtunk. Menet közben Remo hagyott el minket, aki tévedésbõl aznap egyszer már felment a Kékesre. Az ellenõrzõ pontot sikerült rossz irányból megközelítenünk, mivel mi a 24-es út keresztezésénél nem fordultunk el balra, hanem simán továbbmentünk a sárga sávon,
Pecsét után Larzenék lemaradtak egy kocsmánál pótfrissíteni, mi pedig Andrással nekiláttunk meghódítani a Nagy-Lipót meredélyét. Hát azért nem volt egyszerû délidõben felközlekedni a morzsalékos hegyoldalon, de a kilátás és a galyatetõi csirkeraguleves bõségesen kárpótolt minket. Nagyon jól estek a meleg ételek menet közben, nagy lökést adtak.
Könnyû ebéd után nekiestünk a kéjhuroknak, ami Mátraalmásra való lezuhanásból és Galyavárra való fölközlekedésbõl állt. Nekem valahogy továbbra is az emelkedõk tetszenek jobban. A várnál nem irigyeltem azt a párt, akik ott akartak lejönni, ahol mi föl. A gerincen Piszkés-tetõ hamar eljött. Frissítés, gyors pózolás a videokamerának, majd irány Ágasvár.
Meglepõen jól érezem magam az eltelt bõ 50 kili ellenére, persze nem is mentünk túl vehemensen. A kék sáv kellemesen futható, a háromszög pedig közel sem tûnt olyan meredeknek, mint tavasszal a sárban, hamar fel is értünk a pontra.
Mátrakeresztes felé újból megállapítottam, hogy nem szeretek meredeken lefelé menni, nem érzem magam biztonságban. A piros kereszten még látszottak az idei Mátrabérc nyomai. A faluban újabb kenyeres frissítõpont várt minket, jól jött az energiapótlás a Múzsla elõtt. A hegyre való tekintettel lecseréltem gyorsan a zoknimat is.
Tanulva a korábbiakból idén alaposan felkészültem Múzsla ügyben. Térképen megnéztem, hogy melyik jelzés mikor csatlakozik be/ágazik ki, és hogy a Nyikom-nyereg után hányadik hupli a csúcs (4.). Nem is volt probléma fölfelé, ismét kipipálhattunk egy szintesebb szakaszt, a Koncsúroknál viszont elég nagy susnyáson kellett átgázolni, szépen gyûltek a karcolások. Már messzirõl látszott Szurdokpüspöki, én meg azt hittem mindjárt ott leszünk és nem ettem, úgyhogy sikerült kissé eléhezve beérni a pontra. Túrákon a dinnyézést továbbra is csak támogatni tudom, nagyon jól esett, az energiaitalt viszont eltettem késõbbre.
Falatozás után visszacaplattunk a piros és zöld sáv elágazásáig, majd folytattuk utunkat a zöld sávon a Diós-patak völgyében. A nap már erõsen közelítette a látóhatárt, de még kellemesen melegített, az idõjárásra igazán nem lehetett panaszunk. Még egy utolsót intettünk a Múzsla csúcsának, majd megkezdtük a kapaszkodást a zöld sávon. Nem zártuk szívünkbe a szakaszt, vadrózsa, kökény szeder mellett idõnként még csalán is besegített a testápolásba, csak a János-váránál szûnt meg végleg a bozótos. A szalagozás nagyban megkönnyítették a dolgunkat, az egyik elágazásban viszont kissé elbizonytalanodtunk, mert mindkét irányban láttunk szalagokat de az itiner itt is segített. Nagyparlag után széles, jól járható dózerúton haladtunk, jó volt egy kicsit kõmentes terepen járni. Egyre inkább besötétedett, de mi talán presztízsbõl sem kapcsoltunk lámpát, így értünk el a Hidegkúti turistaházhoz. Talán itt ért az egyetlen mélypont, Fáztam, nem volt étvágyam, kb. bottal tudtam csak legyûrni az egyébként nagyon finom sajtos-tejfölös tésztát. Tudtam, hogy erõltetni kell egy kicsit a dolgot, mert jót fog tenni. Nagyon jól esett a pontõrök lelkesedése és lelkesedése. Még ittunk egy kis kalciumos, meg magnéziumos pezsgõtablettát és fél óra elteltével újult erõvel mentünk tovább az éjszakába.
A zöld kereszt hamarabb meglett mint vártam, menet közben, mintha lámpafényt véltem volna felfedezni az erdõben, azt hittem valaki megy elõttünk, aztán kiderült, hogy a telihold kelt fel éppen, és az szüremlett át a fák között. A frissítés után feldobódva gyorsan peregtek a kilométerek, hipp-hopp Bagolyirtásnál voltunk a mûúton. Teliholdnál csodás kilátásunk volt az irtás mentén Gyöngyös felé. Némi bizonytalankodás után hamarosan elértük a Mátraszentimrei pontot, ahol csatlakozott hozzánk András barátja, diktálni a tempót.
Hosszú lejtõs szakasz következett, zömében kocogtunk, meglepõdtem, milyen jól megy még a futás. A sárga sáv jó darabig széles dózerúton vezetett, majd egy nem túl feltûnõ elágazásban elhúzott balra. Egyre több lámpás tûnt fel a sötétben, elõször nem értettük mit keresnek itt emberek az éjszaka közepén, ennyi nyaralóra nem jöhetett rá hirtelen az esti sétálhatnék, aztán kiderült, hogy a 45-ös távon indulók voltak azok, csak sikerült elég alaposan eltévedniük. Lallerházán betöltöttük újabb dinnyeadagunkat és nekiveselkedtünk az utolsó igazán hosszú emelkedõnek a Veronika-rétig.
Nem volt olyan durva a sárga négyzet, mint azt a leírásból gondoltam, nagyobb szenvedés nélkül értünk fel Mátraházára. A település fényei csak az utolsó pillanatban jelentek meg a láthatáron. A rét felé megint nem ettem idõben, és megint sikerült eléhezni, egy helyen az óriásplakátot pontnak néztem, mert úgy verõdött vissza róla a közvilágítás fénye, mintha egy viharlámpáé lett volna, szerencsére már az igazi sem volt messze. Olyan éhes voltam, mire odaértünk, hogy a kenyér még a bõrömön keresztül is felszívódott volna. Úgy feltöltöttem magam zsírok kenyérrel, hogy az a célig kitartott.
Elégedett mosollyal indultunk neki a sípálya emelkedõjének, ami már csak egy könnyû levezetés volt a korábbiakhoz képest. A csúcson természetesen megsimogattuk a követ és elkezdtük gurulásunkat a Markazi kapuig. Nemsokára találkoztunk Removal, aki alaposan lelassult a sötétben, (Hidegkútnál még kb. 1 óra elõnye volt) és sikerült is zakóznia egy elég csúnyát, Így az utolsó szakaszt már négyesben tettük meg.
Mária-képes fáig minden rendben volt a jelzéssel, de utána sikerült eltévesztenünk a zöld sáv leágazását, végül az erdészeti úton kötöttünk ki. A zöld is erre az útra tér rá kétszer is, így nem volt gond, viszont csak a második leágazást sikerült megtalálni. Út közben találkoztunk néhány tûz mellett álldogáló sráccal, nem tudom mit csináltak ott hajnali 4 felé, talán eltévedt túrázók voltak. Lassan kezdett pirkadni, mire a Cseresi vadászházhoz értünk, már lámpa sem kellett. Még egy kicsit bizonytalankodtunk a jelzésen, végül fél ötre betrappoltunk a célba.
Jó volt célba érni, nem voltam elnyûtt, mint Rákóczi végén, csak Endre ért be elõttünk, õ aznap legyõzhetetlennek bizonyult. A finom rizseslecsót már nagy ásítások közepette ettem meg, majd jó kis melegvizes zuhanyozás után indultam is a közvetlen pestig közlekedõ buszra.
Köszönöm a túrát a szervezõknek, óriási élmény volt, ennyi lelkes pontõrrel találkozni, akik mind azon voltak, hogy nekünk csak a túrával kelljen törõdni, az ellátás pedig csillagos ötöst érdemel. Ez a hétvége felejthetetlen élmény marad számomra.
|
