Túrabeszámolók


Együtt a Magyar Családokért / Összefogás tt. a Mátrában / Via Dolorosa

CzimbályTúra éve: 20082008.08.03 14:47:50
Via Dolorosa 115

2008. július 6-a, vasárnap, koradélután, Szeged, Magyarország, Európa, Föld, ...
Hazaérkezés Sárospatakról, és vízhólyagokat operálok, négy emberes példányt a lábujjaimról. „Nem lesz ez jó, nem lesz ez jó…” csóválom a fejem, persze másik énem ugyanakkor nyugtatgat, hogy „Csak meggyógyul addig…”

Ez a közjáték volt a mátrai 115-ösre, idei hatodik teljesítménytúrámra való felkészülés elsõ fázisa, megszabadulni pár csepp, de annál kellemetlenebb víztõl. Két hét regeneráció, mindenféle felesleges mozdulatsorozat mellõzése. Közeledik a nagy nap, péntek reggel indulás Budapest felé. Kis „városnézés” után még az igazi délutáni csúcs elõtt bepattanok a kocsiba és irány Markaz, ahová a gyöngyösi gazdaságos hipermarketen keresztül vezet az út. Túl korán érek oda, nemigen van még ott senki. Szerencsére azért Szabó Józsi igen, váltunk néhány szót. Lassan azért szállingózni kezdenek a bátor népek, nevezni is lehet kis idõ múlva, az iskola füves udvarán a szép kilátásban gyönyörködve átolvasom újra a már ismert itinert. „Nem adjuk ám könnyen magunkat, meg fogsz alaposan szenvedni…”, mintha ilyeneket sugallna a falut északi irányból oltalmába vevõ hegyvonulat.

Végre találkozom régi ismerõssel, Vései Attilát üdvözlöm és társával hármasban meglátogatjuk a közeli vendéglátóhely teraszát. Jót beszélgetünk, gyülekeznek a még jókedvû, kalandra kész túrázók, de menni kell, hamar lesz reggel. A tornaterem elõtt Sütõ Lacival is végre összefutok, ha sikerül együtt próbáljuk lenyomni a távot. Nem társalgunk sokáig, vár a sátram és a hálózsák.

2008. július 19, reggel 5:30, Markaz, Magyarország, Európa, Föld, ...
Csörög az ébresztõ, közeleg az indulás. Nehezen kecmergek ki az „ágyból”, letusolok, össze-vissza kapkodok, nem tudom mi is szükséges még, csak semmi ki ne maradjon. Reggelizni nemigen marad idõ a töszörgés miatt, kissé meglepõdök, mikor a nagy nehezen elkészített depós zacskóimmal betoppanok a túrázók zsongásától zajos iskola menzájára. A depós célállomások változtak, Hidegkút helyett Mátrakeresztesre és Veronika-rétre szállítanak technikai problémák miatt. Osztok-szorzok, átcsoportosítok, enni persze végképp nem marad idõ. Két rohanás közben odanyomok két cuppanóst Vándorköszinek, majd kisvártatva azon kapom magam, hogy Lacival és a többi gyorsléptûvel együtt szaladunk hét óra után Markaz fõutcáján.

A faluból kiérve a parlagon hagyott, sziklás legelõn nehezen találja a csapat a követendõ utat, végül jobbra-balra a még kissé nedves fûben kígyózva csak megtalálják az elöl haladók az áhított szekérutat. Viszont áhítozás közben nem ilyen ragadós sárról ábrándoztam, kezdenek a két héttel ezelõtti emlékek újra testet ölteni. A rendezõség szerint fent a hegyekben nincs számottevõ sár, remélem ezek tények és nem csak bíztató szavak. A vár felé egyre hangulatosabb erdõbe érünk, váltunk néhány szót Fridmannal, utána már nemigen találkozunk, csak a hírével. A vár a jutalompecsét és az ellenõrzõ kód mellett kitartásunkért megkapó, a hegység tömbje irányába tekintõ panorámával fizet. Szívesen idõznék, de most nem lehet. Laci szerelvényt igazít, és mászunk tovább a „Mátrabérc” irányában.

Folytatódik az emelkedés, helyenként meredek, de nem különösebben nehéz ösvényen jobbról kerülve a Hegyes-tetõt. Az idõ kiválónak ígérkezik, nem lesz túl meleg és csapadék sem valószínû, egyszóval kiváló kirándulóidõ. Beszélgetünk, van mirõl, nemigen találkoztunk mostanság. Hamarosan pici lejtõ alján megpillantjuk a Mária-képesfa pontõreit, akikkel elõzõ napon a búfelejtõben is összefutottunk. A párocska férfitagja meg is jegyzi, „…végre ismerõs arcok…”. Õk másnap délutánig ott szobrozhatnak, mint megtudom, meg is süvegelem õket, mondván, õk az igazi hõsei ennek a túrának. Innentõl enyhén emelkedõ, ritkás erdõben érjük el a Markazi-kapuhoz vezetõ dózerutat. Sár szerencsére mértékkel van, kis kocogással hamar keresztezzük a kerítést is. Itt gondjaink támadnak, keressük az országos kék megfelelõ ágát. Pár méterre továbbhaladva az úton jobbra mutató jelzés megtréfál minket. Laci gondolkozik, én csak ellenkezõ irányból jártam erre egy-két alkalommal. Elindulunk a szintben kanyargó, az iránytû szerint nagyjából megfelelõ irányba haladó hangulatos ösvényen. Lacit meg is nyugtatom, az irány frankó, ne idegeskedjen. Belekocogok, de pár méter után leizzadok, mivel egy sárga sáv „állja utamat”… Egy gyors pillantás a térképre, akkor konstatálom, tulajdonképpen a túra hivatalos útvonalán vagyunk, de errefelé ellenkezõ irányban kell majd jönni, csak mintegy 90 km-rel késõbb… Nem gyõzök bocsánatot kérni Lacitól, amiért idõnek elõtte indítottam csúcstámadást a Sas-hegy meghódítására, begyújtjuk a rakétákat és vissza az elágazáshoz. Ott Laci mérgében a zöldet is kéknek látja (nem csodálom), elindulunk lefelé, de a nagy dózisban érkezõ túrázók felvilágosítanak, hogy élesen vissza a susnyásban folytatódik az út. (Itt egy kicsit hiányoltam az itinerben az utalást a trükkös ösvényre.)

A közjáték után egy fokozattal feljebb kapcsolok, Laci lemarad, gondolom, úgyis utolér, bár nagyon agonizált a hegynek felfelé. Mint kiderült csak a célban látjuk egymást újból. Innentõl kezdõdik a hullámvasutazás a Muflon-tanyát követõen: Nagy-szár-hegy, Cserepes-tetõ, végül az Oroszlánvár már messzirõl eltéveszthetetlenül fenyegetõ csúcsa. Igaz, innen nyugat felõl nem annyira szuszogtató a meghódítása, mint az ellenkezõ irányból, de azért nem elhanyagolható emelkedõ. Egyébként igencsak megtévesztõ ez a keleti gerinc, mert az ember fia azt hinné, hogy szépen lassan ereszkedünk lefelé, de ez ilyen formában nem igaz. Jó nagy, igaz, kelet felé haladva egyre alacsonyabb huplikat kell leküzdenie a túrázónak. Az utolsó komoly bucka a már említett hegy volt, amelyen már jóformán csak a szakavatottak ismerhetik fel az egykori vár nyomait. Térdgyilkos, de szerencsére nem túl hosszú ereszkedés végén a Domoszlói-kapuban elõbukkannak némi emlékek, hol is lehetek. A Jagus mászása és bozótharc közben visszatekintve diadalittasan tekintek az Oroszlánvár jellegzetes kúpjára. Igaz a nagy „rohanás” közepette nem vagyok teljesen biztos, hogy az volt-e... Újdonsült útitársaimtól, akikkel a Markazi-kapu óta kerülgettük egymást (Csaba és Attila, remélem jól emlékszem a nevükre), érdeklõdök, hogy ugye az volt a vár? Nem tudják õk sem, de a GPS rövidesen megerõsít. Ezúton kiderül, hogy a feltételes pont sem „üzemelt”.

Lassan elérjük egy kis lejtõn gurulás végén a kék kör jelzést. Most kevésbé tûnt nehéznek ez a „Mátrabérc”, mint tavaly, amikor ellenkezõ irányból az országos kék ösvényt koptattam. A körön nem kell sokat szaladni, amíg elérjük a kissé eldugott Csurgó-kutat, ahol szörp és pezsgõtabletta vár Nád Béla társaságában. Az izomfáradtságra való tekintettel inkább magnéziumot fogyasztok, de lecsúszik egy pohárral tisztán is a friss forrásvízbõl. Kis pihegés után indulni kell, de alig kaptuk fel a nyúlcipõket, máris fékezni kell, mert feltételes pontba botlunk, igaz idõnek elõtte, mert a pontõr a résztvevõk éberségi tartalékait kímélve a kék egy trükkös visszakanyarjához ült le és nem a sárga hasonlóan cseles becsatlakozásához. Vágtatunk, kanyargunk többnyire lefelé, míg balról egy közeledõ úton kacsintgatni kezdenek a sárga sávok. Csaba menne tovább egyenesen, visszaparancsoljuk, mert a másik ág a nyerõ, azzal lehet a „hegyekbe” újra feljutni. Mivel a GPS-t nem lehet egész úton, fõleg kocogás közben nézni, ez a szituáció még párszor megismétlõdik a következõ kilométereken. A rövidesen balról felbukkanó vadászházrom megerõsít minket a helyes haladási irányról.

Kitartóan emelkedõ, nem túl kellemes, kevesek által járt és ismert utakon haladunk felfelé. A hegy a végén kissé bekeményít, nem esik jól, néha még „belehasít” a fejembe az elõzõ napi sörözés emléke és a napsütés is egyre erõsebb. Csaba mondogatja az erre az etapra rendelt szint penzumból mennyi is van hátra, nem különösebben örülök neki, csak túl akarom élni a kaptatót. Aztán végre meglesz az országos kék és kicsit lehet szusszanni a szintben kanyargó traktorúton. Ez a rész ismerõs is, de a „dézsá vû” érzés nem tart sokáig, balra le kell térni kis emelkedõvel a jelzésfonódásról a Jóidõ-nyaknál, ahol már valóban kezd jó (meleg) idõ lenni. Búcsút intünk a kéknek, de nem végleg, mert a túra folyamán még néhány alkalommal azért randevúzni fogunk. Kicsit magamhoz térek, szaladok lefelé a sárgán szép erdõben. Hát igen, elég nyomasztó számomra, hogy ha kék jelzésen halad a turista gyakorlatilag a Sas-hegyig Sirok felõl, rendõrkordonszerûen elkerített utakon kell végig caplatnia.

Kocogunk a sárgán, de az egyszer csak eltûnik a szemünk elõl. Az út megvan, de a többiek se látták, hol kolbászolt el a jel. Elõ a GPS-szel, ami azt mondja, hogy nagyjából jó helyen vagyunk. Kissé bizonytalanul, egy markáns balos kanyarban, szép szálerdõben sétálunk lefelé, keresve a sárgát, ami jobbról be is csatlakozik kisvártatva. A kellemes szakasz nem tart sokáig, gazos részek jönnek, néha a ketyere segítségére szorulunk az elágazásokban. A friss sárga keresztre lefordulva nem esik jól a várva várt frissítõpont elõtti emelkedõ, de megkönnyebbülve dobok egy balost a hamarosan feltárulkozó aszfaltúton. A többiek kényelmesen sétálnak felfelé, én inkább túl akarok lenni a szakaszon, felfutok a hajdani munkatábor bejáratához, ahol kedves hölgyek pogácsával kínálnak. Amikor meglátom a pogit kissé megijedek, mert tavaly egy túrán kis híján megfulladtam egy hasonló habitusú rokonától, de ez most omlós és rá is küldök pár pohár innivalót. A fiúk is befutnak és kisvártatva együtt indulunk a szomorú emlékeket felidézõ barakk mellett. A piros kereszt újdonsült szakasza, könnyen futható, kellemes útvonalon halad a mûútig, ott viszont lassabb tempóra kell paradox módon váltani, mert jobban emelkedik, mint az ösvény. A turistaház mellett elhaladva nemsokára elérjük a túra elsõ hivatalos, opcionális „nagypistázási” lehetõségét. Úgy döntünk vakmerõen, elég pofás út visz be a bozótba, túl lehet élni, kárpótol ez a rövidítés, hogy a Csiklósd-kútnál a csúcsforgalom miatt elmaradt a pancsolás. Mint kiderült, elég meggondolatlan döntés volt, mert pár lépés után az út eltûnt és csak a masina utasításait követve, az égiek támogatását is élvezve jutottunk ki újra a mûútra. Vajon ezekkel a kitérõkkel milyen célja lehet a turistautakat kijelölõ természetbarátoknak a szivatáson kívül??? Út nincs, vendégmarasztaló bozót viszont embermagasságban…

Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, amikor végre elértük a hangulatos fasorral szegélyezett, „felsõbbrendû” utat, azon egy jobbkanyarral a csevice felé indultunk. Kis futás végén igazi turista happening fogad, mindenféle földi jó, lekváros, zsíros, májkrémes kenyér, szörpök, pezsgõtabletták, stb… A többiekkel ellentétben nem kockáztatom meg a kénes forrásvizet magában. Nehéz továbbindulni a „félcipõs” turisták egyik túrakiindulópontjáról, de vár minket a piros kereszt kellemetlenül emelkedõ aszfaltcsíkja. Nem igazán akaródzik galoppozni, inkább világmegváltó kérdésekben osztjuk meg egymással hasonlóan világmegváltó nézeteinket, miközben lábunk alatt olvad az aszfalt (na nem a gyorsaságtól…). A Parádóhuta elõtti rafinált jelzésváltás megint megtréfálja Csabát, elõ a térképpel és elindulok helyes úton. A többiek egy erdészforma úriembertõl érdeklõdnek a hogyantovábbról és a falu szélén érnek utol az ugyancsak „foglalt” Klarissza csevicénél. A malmozás helyett inkább a közeli kék közkutat választjuk a fürdés színhelyéül, egy helybéli úr jót is mulat rajtunk, aki ugyancsak a kútra tart vízért. Ebben az idõszakban minden lehetõséget, kutat, tisztább patakot megragadok a mosakodásra, jól esik.

A faluból kifelé vezetõ emelkedõn kissé rákapcsolok, társaim lemaradnak, velük is csak a célban látjuk egymást. A település feletti rétre kiérve beugrik az itiner figyelmeztetése, és csak keresztezem a traktorutat. Be az erdõbe és hamarosan egy a szintvonalakat részben követõ, kissé lejtõ úton kocogok a 24-es számú fõút irányába. Az erdõ csodálatos, talán az egyik legszebb szakasza a túrának az árnyas bükkösben kanyargó út. Az itinerben említett kilátásból inkább csak lobfakadás elõtt részesül az erdõt járó, de azért sejteti magát a Mátra központi tömege. Majd hirtelen le balra, egy meredek gatyafékes ösvénnyel vág le a sárga sáv a fõútra. Innen megint opcionális volt az útvonal, a kalandturisták/jelzéskövetõk/életüket féltõk (kinek melyik tetszik) felmehettek a Széchenyi-hegyre, de hivatalosan a motorosoktól zajos fõúton kellett egy kilométert sompolyogni. Én ezt választom, és alaposan meghúzom rongyos életemet féltve az aszfaltos részt. Megkönnyebbülve térek le Parádsasvár felé, ahol egy panzió mellett szürcsölöm rövidesen a limonádét. A Sport szeletet nem bírom teljesen letolni, nem esik jól, próbálom a csak cukros édességeket kerülni a túra napján. Lassan elhaladok az üveggyár szebb napokat is megélt épülete mellett és az utca hirtelen kis ösvénnyé válik. Ezennel megkezdõdik a Lipótok meghódítása és a három, egymást követõ embert próbáló emelkedõvel jellemezhetõ etap. Az elején még könnyû, a Mogyorós-völgyben lopjuk a szintet, aztán csúcstámadás! A leírással ellentétben nem annyira a kissé meredek emelkedõ a legnehezebb, hanem azok a barátságtalan vízmosások, amelyekben vezet az ösvény. Csodálkozom is, hogy ez nem is annyira combos kaptató, mint amire számítottam. Elérem a dózerutat és rákukkantok az itinerre: „rövid, de brutális emelkedõ…” Hát az is volt! A pulzusom rekordokat dönt, keresem a kopár, sziklás hegyoldalban a kapaszkodókat, merre is könnyebb az elõrehaladás. A fáradtságra gyógyírt az északi irányba tárulkozó, fenséges panoráma jelent, pihegés közben, vissza-visszatekintek. Most már a raguleves tartja bennem a lelket.

A nem is annyira rövid felfelé kúszást követõen egy, a gerincen az erdõbe bevágó jobbos kanyarral menekül meg a turista a további gyötrelmektõl. Innentõl már igencsak lankás az út, de emelkedni kell tovább, mert az ország egyik legnagyobb csúcsát kell azért megmászni. Bele-belekocogok és jó hangulatban, erõben és szép erdõkben érem el Galyatetõ parkolóját, ahol többen már piknikeznek. Kettõ óra múlt, jók az esélyek a világosban Szurdokpüspökibe érkezésre. A leves finom, de tûzforró, elfújogatom egy darabig. A csirkealkatrészeket inkább hagyom, közben bíztatnak, hogy az elfogyasztott magnézium felszívódását elõsegíti egy kis söröcske. Gondolkozom is, de a Péter-hegyese alatti vendéglátóipari egység kissé zsúfolt, inkább a mellette lévõ kút alá dugom a fejem, hátha az is hasonló katarzissal szolgál, mint a B6. A kilátót most kihagyom, mert le kell csorogni Mátraalmásra csak azért, hogy újra felmászhassunk ide, na meg persze a hírhedt Galyavár kedvéért… Kis térképezés a torony mellett, és hasítok, hogy magamévá tegyem a piros sávot, ami levisz a faluba. Az elágazás eltéveszthetetlen, a fán pirossal még egy „Almás” felirat is díszeleg. Gond egy szál se lehet, gondolom és ugyanilyen lendülettel az útba esõ dózerúton el is viharzok egyenesen. Pár száz méter után bevillan, hogy a leírásban ilyen nem szerepel, gyors helyzetfelmérés és máris meglátom a kissé eldugott leágazást az erdõbe.

Szinte észrevétlenül eltelik ez a szakasz, már látszanak a falu épületei, a kissé bizonytalan kereszten pedig beérek Almásra. Ott a díszkútnál vár a szokásos pezsgõtabletta adagom, tán az életben összességében nem ittam meg annyi ilyen mûitalt, mint aznap. Újabb fürdés a közkút alatt, ami inkább csak pszichés jellegû segítség, mert egyáltalán nincs hõség. Búcsút intek a pontõr srácnak és szemezek a veszedelmesen felém magasodó csúccsal. Kisvártatva lelki felkészülésem kiabálás zavarja meg, a pontõr szalad utánam, kérdezi, lepecsételte-e a lapomat. Papír elõ, pecsét megvan, köszönet az aggodalomért. Tehát hol is hagytam abban a gondolatokat? Igen, a Galyavár… Nyugtatgatom magam, a látszat csal, nem is olyan magas ez a hegy, meg másztam meg ezt már korábban is és egyben maradtam. A hegy itt is, akárcsak a Lipótnál, hirtelen emberes emelkedõbe vált, gyök kettõvel araszolok fújtatva a sziklás ösvényen. Erõt ad, hogy egy fiatalokból álló társaság elõttem nagy hanggal és látványosan szenved, le kell õket elõzni, de gyorsan! Na nem volt nehéz feladat, de csúcsig elérni igen, mert nem adja könnyen magát, egy-két buckát abszolválni kell a tetejéig, helyenként alpin stílusban. A földsáncon ellenõrzõ kódot fényképezek, majd alig emelkedõ erdei ösvényen kanyarogva érem el az országos kéket jelzõ, ízléses táblát. Meglepetésemre a központi és a nyugati Mátrában elég sok ilyen, az erdõt járót segítõ alkalmatossággal találkoztam. Isten óvja õket a vandáloktól! Innentõl az obszervatóriumba vezetõ autóút zajától övezve trappolok be kapunál található pontig, ahol a már elmaradhatatlan Mg adagomat borítom magamba.

Ismerõs szakasz következik, többször volt szerencsém Mátraszentlászlóban idõznöm, többször sétáltam errefelé. Úgy tervezem, Ágasvárig megfutom az etapot, amennyire csak lehet. Következnek a falvak, László, majd István, most csak átsuhanok rajtuk, vár az Ágasvár. Jobban örültem volna, ha a Vörös-kõ felé vezet a hivatalos út, de ez van. A faluból kifelé vezetõ, helyenként szép kilátást nyújtó traktorúton pocsolyakerülgetés közben egyszercsak a „Mi autónk” elõz meg, amibõl kisvártatva Nád Béla és Szabó Józsi pattan ki, mert a jármûvet nem épp terepi feladatok ellátására tervezték. Béla érdeklõdik, van-e lámpám nála, a nemleges válasz után haladok tovább. A csúcsra vezetõ háromszög jel leágazására nemigen emlékszem, óvatosan kell bánni a sebességgel. A jelzésváltásig hosszabb az út, mint emlékeztem, elõkapom a térképet és kissé megnyugodva süllyesztem el újra a zsebemben. A csúcsjelzére rátérve a keskeny gerincen kell andalogni, és volt olyan pillanat, amikor már fent gondoltam magam. Végül egy szép formájú kúp körvonalai bontakoznak ki elõttem, „na még egy kis mászás…” Nem esik jól, komoly holtpont kerülget, álmossággal karöltve a lábaim nem akarnak egyszerûen engedelmeskedni. Hihetetlen erõtlennek érzem magam, de a rossz érzés egy csapásra elmúlik az utánozhatatlan kilátás és a pecsét láttám.

Innen egy jó tempós rész következik, örülök is, bár a tempót mérsékelem egy jéghideg kóla kedvéért a turistaháznál. Hamar elérem a Csörgõ-patak völgyét, jó iramban haladok Mátrakeresztes felé. A falu határában a jel eltûnik, én persze rossz irányba indulok, kis térképezéssel beállok a helyes irányba. Közben tõlem érdeklõdnek autósok, hogy hol is van ez meg az az utca. Közlöm velük, hogy épp nálam is az eltévedés ténye áll fent és sok szerencsét kívánok nekik a kereséshez. Kisvártatva megvan a piros és a frissítõ pont finom kenyerekkel és szörpökkel, magnéziummal. A kiküldött izoitalom is annak rendje és módja szerint ott hever a csomagok között. Minden OK, fél hat, kilencig bõven odaérek. Pihenek egy adagot és tanulmányozom a kissé kacifántosa sikerült leírást a patakátkeléssel kapcsolatban. A lányokat megkérdem, mi is a teendõm, nem is olyan bonyolult, bár a patak utáni dzsungelharc nélkül el tudtam volna képzelni az életem.

A Múzsla! A „szent hegy”, sokan nem szeretik, pedig szerintem kellõen tisztelve, türelemmel nem olyan nagy falat a leküzdése. Ilyen pozitív gondolatokkal vágtam neki a ~12 km-es útnak a túra fordítópontjáig. A Múzsláig nincs komoly emelkedõ, de piszkosul kanyarog és folyamatosan felfelé kell haladni. Jó iramban érem el a Nyikom-nyerget, intek a zöld keresztnek, hogy majd máskor és végvágott területen szintben kanyargok egészen az Ólom-hegy alatti gazos leágazóig. Nincs is már olyan messze, ezt gondolná a felelõtlen természetjáró, így a végén már én is. A háromszög jelzések érkeztével tudatosult bennem igazán, hogy most már tényleg közel kell, hogy legyek és kisvártatva kísértetiesen hasonlóan tárult elém a Múzsla kúpja, mint néhány kilométerrel korábban az Ágasvár. Feltételes pont nem volt útközben, azért biztonság kedvéért lefényképezem a csúcskövet és néhány méterrel odébb egy fa tövében szerelvényt igazítok. Sajnos az alig használt cipõm jobb talpbetétje felmondta a szolgálatot és elcsúszkál, így erõsen irritálja az amúgy is gyógyulófélben lévõ lábujjaimat. Tetézve mindezt a térproblémáimmal, kellemes életérzés tölt el.

A hegy lefelé nem kegyelmez, iszonyatosan hosszú és sokszor igen nehezen járható ösvényeken, csapásokon kell haladni és mindig van újabb bucka elõttem. Szerintem sokkal gyilkosabb lefelé várni már a hegy végét, mint felfelé menet a csúcsot. Egyre kevesebb kedvem van kocogni, a lelki gátak mellett a bozót is visszatart. Végre kiérve a falu feletti parlag területre lehangol, hogy még milyen messze is van az. Aztán még kellemetlenebb a Diós-patak völgyébe lecsúszkálni és a mederbõl kikecmeregni. Az eleinte kellemetlen sáros földúton lassan kiérve a hétvégi telkek közé, közeledik a templom, de egy Y elágazásban a jobbos mellett döntök (egy szalag többeket megmentett volna), és lassan a temetõ mellett találom magam. Közben érdeklõdök egy erõsen „ivós” kinézetû alaktól, tudja-e jó úton járok-e az Ivósok Klubja felé. Választ nem kapok, helyette telefonos segítséget kérek Nád Bélától. A kielégítõ, készséges és naprakész válasz után kisvártatva meglelem a pontot, kis többlettávval csillapítva gyógyíthatatlan kilométerhiányomat.

Nyolc órát harangoznak pont, jól esik a dinnye, néhány szeletet be is termelek. A depó itt is a helyén van, de a zacskó tartalmának egy része a földön hever, a Richtofit kenõcsömet sem találom. Mindegy, a lényeg, hogy az izoitalok, a lámpa megérkeztek és a sláger, egy cserecipõ!!! Bosszankodva vetem le a régit és csomagolom be, reménykedve szenvedéseimet tán kissé enyhíti. Közel húsz perces tollászkodás után nehezen meghozom a nagy döntést: elindulok. A piros csatlakozásáig ugyanazon a szörnyû földúton kell haladni, most se találkozom senkivel. Kissé aggódva gondolok az éjszakai szakaszra, de talán az egyedüllét ébren tart. A zöld a leírásnak megfelelõen kétszer keresztezi a patakot és nemsokára elérkezem a második „nagypistázáshoz”, itt úgy döntök, GPS hiányában maradok az úton. „Menjen végig a jelzésen az, aki kitalálta, hogy egy néhány száz méterre be kell vinni a dzsungelbe, hogy ugyanarra a traktorútra térjen vissza…” dohogok. Az erdõszélen menetrend szerint megérkezik jobbról a zöld. Ezen a részen eseménytelen, dombsági jellegû tájon kanyargunk, helyenként kilátás nyílik a leendõ ellenfél a János (vára) felé. Nem tûnik valami veszélyesnek, de a leírás alapján nem szabad könnyelmûen venni. Megjelennek az elsõ szalagok, kezdõdnek a „Fedezd fel a DNy-i Mátrát” mozgalom elsõ megpróbáltatásai. Életemben nem jártam még a közelben sem, érdekes lesz egybõl éjjel egyedül megismerni.

A Rédei-Nagy-patak felé már belekóstolok az „úttalan utak” rejtelmeibe, vannak szép, harmatos fûvel benõtt szakaszok, nagy örömömre. A patakvölgybe leérve kell felkapcsolni a lámpát, a jelzésváltást követõen az átkelés kalandosra sikerül, majdnem belehasalok a vízbe. A túlélés örömének lendülete tovább visz és tovább megyek a patakmederben, de leesik, hogy „gekkómódon” kell egybõl a hegyre felkúszni. Visszafordulok, mint még kb. százszor az éjszaka folyamán és keresem a jelzést, mert utat úgyis felesleges. Szerencsére a sárga kereszt és zöld négyzet jelek ezen a szakaszon szépen felújítottak, a körülményeket leszámítva jól követhetõek… nappal. Egyáltalán nem veszélytelen keskeny nyomon felszerpentinezek a nem éppen magas hegyre és kezdõdik az „itt a jelzés, hol a jelzés” játék. Szalagok is segítik a haladást, de sokszor mintha nappali látási viszonyoknak megfelelõen lettek volna kiakasztva. Sok helyütt fogalmam sincs merre kell menni, a lámpám folyamatos „Boost”-oltatása nem tesz jót az elemek élettartamának. Sokszor az se segít. Vannak részek, ahol percekig kódorgok a gazban, bozótban a jelek/szalagok után kutatva. Ez nagyon lelassít és szellemileg fáraszt. Össze-vissza botladozás után egy tisztább elágazásban a zöld négyzet balra parancsol és hasonlóan izgalmas utakon koptatom a sokszor csak a fákon és a térképen létezõ „turistaösvényt”.

Nagy megkönnyebbülés a sárga sáv elérése és a kellemes, széles traktorúton való haladás. Igen, végre lehet haladni! Persze nem sokáig, mert kétszer is próbára teszi az útvonal az idegeket. Elõször csak egy átkötés két út között a susnya, de utána egy komolyabb emelkedõvel megspékelt, bozóttal, kidõlt fákkal tarkított rémálom következik. Ez már végleg kiveri a biztosítékot, teljesen romba dönt. Nemigen tudok már örülni, hogy vége lesz, csak a turistaházat várom, ami csak nem akar elérkezni. Na, egyszer mindennek vége lesz, megpillantom a megkönnyebbülést szolgálni hivatott földút végén a fényeket. Nem káprázik a szemem, tényleg vége! A Szurdokpüspöki lélektani fordulópont után egy újabb fontos méregfogát húztam ki az útvonalnak. A házban gyertyafény pislákol, elõtte „lakodalmas sátor” alatt meglepetésemre Kata fogad. Az óra 22.50-et mutat, nem egész 11 km két és fél óra alatt.... Lerogyok az asztalhoz teljesen kimerülve és éhesen. Gyorsan egy pokrócot kapok a hátamra, teát és finom sajtos, tejfölös tésztát. Nagyon jól esik, bár az elsõ falatokat úgy kell lenyomkodni. Kata bíztat, beszél, viccelõdik. Mennyivel jobban esik ez az étel, mint a Balatonnál anno… Pedig ezt se a nagymama gyúrta kézzel, hanem a kedvesség és a bíztató szavak a kalóriákkal egyetemben másodpercrõl másodpercre adják vissza az erõmet, az életkedvemet.

„Time flies when having fun”, mondja az angol, és instrukciókkal ellátva, jókedvûen hagyom el a bázist 23:15-kor. Nem kérek a pihenésbõl, jobb elõbb a célban lenni. Kis séta és elérem a négy kilométeren át követendõ dózerutat, amelyen jobbra fordulok. Jól esik, hogy ütemesen tudok gyalogolni, de persze minden jónak egyszer vége szakad és álmosodni kezdek. Elõször a Péterke-hegyet jobbról, majd a Tót-hegyest balról kerülöm szintben. A vége kissé kómásra sikerül, de egy kis adrenalin injekció bejátszik, amikor reflektor fénye jelenik meg mögöttem és lassan egy terepjáró erdészekkel/vadászokkal megrakva megáll mellettem. Tavaly voltak kellemetlen tapasztalataim a vadászokkal, így a kérdésre, hogy segíthetnek-e, kérdéssel válaszolok: „Zavarok-e valamit/valakit, mehetek-e tovább???” Miután meggyõzõdtem róla, nem zavarok senkit, az autó elvonul, de a lámpái felfelé kanyarognak jobbra vissza a környezõ hegyen. Megijedek, hogy mászni kell, de az elágazásban a szalag szerencsére szintben irányít tovább. Újra álmosság lesz rajtam úrrá, a Bagolyirtásig terjedõ szakaszból nemigen marad meg semmi, csak az üdülõhely alatti mûút elérésének öröme.

A lámpám a sok reflektorozás végett jelentõsen merült, takarékosabb fokozatra kell kapcsolni általában, jelzi is a jelzõfény. Az aszfalton szaladásról persze már szó sincs, a lámpát leoltva holdvilágban érem el a házak fényeit. A buszmegállót megtalálom, ott balra kellene fordulnom, de van több út is és jel sehol sem, sõt a legvalószínûbb felõl termetes kutyára utaló, mérges ugatás hallatszik. Ennek a fele se tréfa, egy utcával tovább megyek és onnan bulizók csodálkozó tekintete és az elmaradhatatlan piszkálódó megjegyzések közepette találom meg a zöldet. Innen kis bizonytalansággal egy ugrás csak Mátraszentimre, hogy a harmadik mátrai „szent” se maradjon ki a túrán. A szépen kitáblázott piros sáv leágazása után kicsi séta és a temetõnél vár csokival a pontõr. Se közel se távol senki, csak néhány éjszakai 45-ös ment el éppen. Közben a pontõr tájékoztat, hogy a jelzéseket átfestették az utóbbi napokban és a mûút keresztezõdése után egybõl kezdõdik az új verzió szerint a piros kereszt. Ezt úgy látszik nem mindenkivel közölte, mert a falu felõl feltûnnek a 45-ös fiatalok tanácstalanul. A továbbhaladásról érdeklõdnek, a pontõr csak vállat von. Én nem vagyok rest és megkérdezem, merre is kellene tartaniuk, a válasz után felajánlom tartsanak velem.

Hamarosan el is érjük a friss jelet, erdõben kanyargunk jellegtelen utakon, a kis csapat hangja és fényei lassan a sötétség homályába vesznek mögöttem. A sárga kereszt elágazása szépen kitáblázva, és lassan elérem a murvás utat, azon haladok, gondolom a sárga letérése is ugyanígy jelezve lesz. Hirtelen megint szörnyû álmosság ér el. Pár percre le is kell ülnöm, az év egyik legnagyobb „koncertjét” hallgatni. A „Király” nem kímélve magát mindent belead, alapos elõkészületeit már észleltem a turistaház felé tartva és a jelzetlen dózerúton. Egy kerítés mellett haladok, egy ideje nincs jel, de elõtte se igen volt. Félálomban gyalogolok már egy ideje, amikor hirtelen belém hasít a felismerés: valószínûleg túlmentem a leágazáson… Ekkor magamhoz térek és kezdek visszafutni. Nem keveset jöhettem el, becslésem szerint vagy másfél kilométert, amit oda-vissza meg kell tenni… Minden kis csapást megvizsgálok most már jobbra és egy leágazásban a bozótban meg is lelem az igencsak sápadt sárgát. Egy szalag ide is elfért volna és egy kicsivel több terepi információval felturbózott leírás. Na mindegy, ez akkor is a saját hibám. Szitkozódok magamban, akarok épp betérni az erdõbe, amikor fentrõl egy lámpa közeledik. Megvárom, rákiáltok, hát Tóth Gyuri az. Õ sincs épp a toppon, együtt indulunk tovább a sárga négyzet leágazását keresni. Hirtelen lámpák jönnek szembe, a srácok keresik a jelet. Kavargunk, nem találjuk, de túl korán kezdtük, mert egy szépen felfestett elágazásban indulhatunk a Mátrarvasút lajosházi végállomása felé. A lejtõt letudva a ponton dinnyével várnak, két szelet rendel és indulás. A fiúk már megzakkantak, hosszabb pihenõt tartanak, Gyurival vágunk neki a négyzet kalandos, Mátraházáig tartó kacskaringózásának. Az út bekeményít, igaz, van is miért, mert a Kékesig tartó mintegy hét kilométeren 750 m szintet kell ledolgozni.

Gyuri mondja, menjek, neki a talpa sajog megint. Így egyedül vágok neki a kellemetlen sziklás emelkedõnek. Állandóan orra akarok bukni, szentségelek keményen. Az út jobbra-balra kanyarog, egyszer csak egy letörlõzött jelet találok… Vissza és nem sokkal késõbb tudatosul bennem, hogy csak a Bükkfa-kút kedvéért csináltak egy kis kitérõt a jelen. A bosszantó kavargás végén már a helyes úton utolér egy 45-ös srác, akivel a képesfáig kerülgetjük egymást. Erõsen pitymallik, az üdülõközpontba érve végleg el lehet rakni a lámpákat, de nem úgy ahogy én tettem a Veronika-rétre érve, ahol a vajas kenyér majszolása közben teljesen elfelejtem. Csak a sípálya felénél jut eszembe a dolog, de gondolom, hogy a depómmal (nem volt kedvem hozzá se nyúlni) együtt csak behozzák. Araszolok felfelé, már megint a „mindenlépésmérföldkõ” érzés kezd elhatalmasodni rajtam. Fáj a talpam, különösen a lábujjaim, a lejtõkön a nyikorgó térdem jelez tisztességgel. Az emelkedõk jobban esnek, így az ország tetejét is könnyebben hódítom meg, mint hagyom el.

A csúcson kellemetlen szél, pillantás a csúcskõre és spuri lefelé a hegytetõ alatti szélvédett erdõbe. A lakott területet elhagyva kis technikai szünetet tarok, a srác megint utolér, mint már néhányszor. Ennek örömére felajánlom neki az egyik doboz izoitalomat, hogy igya meg, ne kelljen cipelnem. Sajnos nincs rá szüksége így „hármasban” sántikálok a Sas-hegy oldalában. Aztán hirtelen szélvészként elviharzik mellettem egy 115-ös túratárs. Csodálkozom, mondja már felébredt…Lassan elérem a reggel már meglátogatott sárgát, mennyivel jobb érzés volt most találkozni vele… Akárcsak a Markazi-kapu kerítését, ahonnan a jól ismert úton ereszkedek a képesfáig, ahol a pontõrök rendületlenül bélyegeznek. Onnan már csak le kell csorogni a faluba, még 4,5 km! Azért nem olyan egyszerû a dolog, mert helyenként nyaktörõ köves ösvényen kell haladni a vadászházig. Pár lépés és már látszik Markaz, kiérek a falu feletti kopár területre. Össze-vissza futó, kis utakon kell megtalálni a helyes utat, nem is sikerül, mert eggyel odébb érek a temetõ felett futó aszfaltútra. A szenvedés az utolsókat rúgja, innen besprintelek egészen a rajtoltató asztalig. Az óra 7:30-at mutat.

Egyelõre nem tudok örülni a dolognak, csak megkönnyebbülést érzek, elõbb fürdés utána rizses lecsó és pihegés a sátorban. A zuhanyzóban persze még lihegek egy darabot tusolás után, érkeznek a többiek is, Attilával és Gyurival beszélgetünk a túra és a rendezés dolgairól, amelyrõl megint csak írnék néhány sort.

Újabb kemény és hosszú túra, újabb kihívás nemcsak nekünk, hanem a rendezõknek is. Az útvonal alaposan kivesézte a Mátrát, nem sok olyan szeglete volt, ahova nem jutottunk el. Sok volt a kevésbé ismert rész azok minden elõnyével (felfedezés) és hátrányával (alig járt, benõtt utak, már ahol voltak egyáltalán). A leírás a túra inkább elsõ részében mûködött kifogástalanul szerintem, az éjszakai szakaszon több helyen szükségesnek tartottam volna kissé informatívabb itinert a távadatok szövegbe öltésén kívül. Sajnos nem mindenki ismeri ezt a részt. A szalagozás sokat segített, de a János-vára környékén lehetett volna kicsivel többet kipakolni, mert út híján nehezebb a továbbhaladás irányát megsaccolni. Mindezekkel a lehet, hogy csak számomra fellépõ hiányosságokkal együtt is szép leírást sikerült összehozni és a szalagozásra se lehet nagy panasz. A távadatok fáradtságos terepi méréssel hitelesített adatok. A szolgáltatás kommentár nélkül: út közben két helyen fõtt étel + a célban, három helyen hideg étel, két helyen dinnye, vagy tucatnyi helyen ital, szinte mindenhol pezsgõtabletta és/vagy szörp, kedves, segítõkész pontõrök, kedves szavak, stb. Mi kell más egy jó túrához??? A díjazás is elsõrangú, jelvény, érem és póló. A külön erre a túrára készült "áfás bélyegzõk" megint csak a kellemes pozitívumok listáját gyarapítják.

Egyszóval megint egy példás, már a szigethalmiak védjegyévé vált nehézségû és ellátású túra volt az idei Via Dolorosa. Köszönet illet minden, a rendezésben bármilyen módon részt vevõ egyesületi és pártoló tagot, kiváló munkát végeztek, bártan mondhatom ezt gondolom valamennyi résztvevõ nevében! Magyarán nagy gratuláció (különösen a hosszú távot) a teljesítõknek és a rendezõknek!!!