Lábatlan 35. 2008. augusztus 31. 07.30-tól 14.00 óráig
Kb. két héttel ezelõttig úgy gondoltam, hogy én leszek a „Retúr Jedi”. Magyarán rajtolok Tatabányáról, elgyaloglok Piszkéig, majd onnan vissza Tatabányára, hogy spóroljak a benzinen, illetve a tömegközlekedés költségein a hazajutáshoz. Aztán gyõzött a lustaság, meg hát nem is vagyok Darth Vödör utódja, így csak az odafelé útra váltottam jegyet.
Szerencsére Gabika a feleségem ismét vállalta a sofõr szerepét, hogy majd értem jön kocsival Piszkére, ha begyalogoltam a célba.
Elõtte még egyeztetés zajlott Timivel, kiderült, hogy õ futni fog. Megegyeztünk. Én elindulok fél nyolckor gyalog, õ meg fél tízkor kezd el futni, és majd útközben összeszedjük egymást a bogáncsokon és a „kódistetün” kívül.
Eljött a túra napja. Az idõ kitûnõ, bár reggel 7 órakor még elviseltem a hosszú túranadrágot és a szabadidõ felsõt, miközben megkezdtem a mászást a 396 lépcsõfokon a Turul emlékmûhöz. Nemsokára a felsõ lekívánkozott rólam. Felérve a madárhoz körbe néztem, hogy az indítópont merre is van. Ahogy ott meresztgettem a szemem az egyik erdei asztalnál egy ismerõs drapp kalapot vettem észre. Közelebb menve megismertem a gazdáját is, Csuka Sanyi volt, akivel idén a Cuha 25-öt végigtrappoltam. Meglett a regisztrációs pont is. Sanyival befizettük magunkat egy útra a 35 km-es távra.
Megkaptuk az igazolólapot, amit igazán itthon, a túra befejeztével böngésztem át alaposan. A túrán csak az útvonal leírást néztem, szinte ugyanolyan jó volt, mint amivel idén a Cuha 25-ön és a Vértesi Barangoláson találkoztam. A Gerecse térkép most is csak vésztartalékként lapult a tarisznyámban, hátha mégis…! Nem kellett.
Nagyon jó az igazolólap többi része is. Rövid ismertetõ magáról a Gerecse hegységrõl és a túra során érintett települések történetérõl. Még nekem az itt élõnek is tudtak újat mondani. Bár arra a kérdésemre ebben a leírásban sem kaptam választ, hogy a Gerecse szívében fekvõ hangulatos kis falu miként kapta a VÉRTESTOLNA nevet?
Sanyival ballagtunk, hol együtt, hol külön-külön, attól függ melyikünknek volt kedve vagy ereje gyorsabban menni. Útközben vadalmát, vadkörtét, közismerten Vackort - ami egy piszén pisze kölyökmackó neve is, illetve a vadkörtét még szereti Süsü a sárkány is – és rengeteg szedret szedtünk és tömtünk magunkba. Ezeknek a nyár végi, õsz eleji túráknak ez is az egyik elõnye, ha jól van megválasztva az útvonal, itt így volt, akkor az ember a friss erdei gyümölcsökbõl is jót tud enni.
A Gerecse tetõre felérve, nem lehetett kihagyni a 3. ellenõrzõ pontnál a geodéziai toronyba való felmászást. Alattunk a Duna kék szalagja, a távolban, nem egy fehér vitorla, az másutt van és Katajevtõl, hanem az esztergomi bazilika masszív tömbje, a Budai-hegyek és körbe a Gerecse maga. Fenséges látvány, órákig lehetett volna gyönyörködni, de hát az idõ. Teljesítménytúrán vagyunk vagy nem? Fájó szívvel alászálltunk, mint Orpheusz, s folytattuk utunkat, na nem az alvilágba, hanem csak a pusztamaróti emlékhely felé.
Az emlékmûnél szinte megelevenedett Székely Bertalan festményének témája, Dobozi Mihályról és hitvesérõl, akik a többi húszegynéhány ezer emberrel a mohácsi csatavesztés után itt szorultak a szekérvárban és valamennyien a törökök áldozatául estek, de meg nem adták magukat. Néma fõhajtás után a maradék 10 kilométerrel kezdtük meg a birkózást. Amint battyogunk, a hátunk mögül egyszer csak ránk köszönt Timi, aki ekkorra ért utol bennünket. Azt hittem csak köszönni fog, aztán tovább fut, majd a célban megvár. Õ azonban úgy döntött, hogy egy kicsit fáradt és a még hátra lévõ kb. 5-6 km-t velünk gyalogolja le. Még volt egy vadalma a tarisznyámban, az egyik fele szép piros, azt odaadtam neki. Természetesen az alma nem volt mérgezett, mielõtt a kedves olvasó még Hófehérkére asszociálna. Az Grimméknél van. 14.00 órára megérkeztünk a Piszkei vasút állomásra, ahol átvehettük a kitûzõinket és az emléklapjainkat. Pár percre rá megérkezett Gabika is, összeszedett bennünket és hazaszállított.
Csak javasolni tudom a túrát mindenkinek, akár önszorgalomból is. Nem muszáj megvárni a 2009. évet.
|
