Cserhát 40
Nem adom fel, míg egy darabban látsz
Nem adom fel, míg életben találsz
Nem adom fel, míg nem robbanok szét
Míg akad egy kerék
Mit tovább vihetnék
Mi tovább forog még
(Dalszöveg részlet)
Cserhát! Cserhát! Kezdtem a tavalyi túrabeszámolómat. S kezdhetném most is, mivel kerek 5 hónapot vártam erre a napra. Utoljára a Karancs-Medves 50-en vettem részt még májusban, majd letámadott az építõipar. Ez az idõszak minden extrém teljesítménytúrát, sõt túlélõ túrát meghazudtolt életemben, ráadásul folyamatosan tartott, csupán napi 4-5 órás alvási fázisokkal megszakítva. Közben kétfrontos harcot kellett vívnom, mert egyszerre támadták az otthonomat és a munkahelyemet is. Na de tegnap felszereltem az utolsó karnisokat, s ezzel egy 6 éven keresztül húzódó periódus zárult le életemben,„már vége”(!!!!), s végre kipihenhetem magam a 40-50 kilométeres teljesítménytúrákon.
A folyamatos stressz miatt törvényszerûen súlygyarapodásnak is indultam, amelynek mértéke, az építkezéssel eltöltött hónapok száma, kilogrammban kifejezve. Nem nehéz kiszámolni, hová jutottam volna, ha ez így folyik tovább még egy pár évig. De idõben behúztam a vészféket, s ma már újra kezdem megközelíteni a „versenysúlyomat”.
Továbbá még a Mátrabérc túrán, a Gabi halálán szerzett térdsérülésem is elõ-elõ vesz idõnként, errõl szólna a fenti dalszöveg részlet. Nem adom fel!!!
Egyszóval újra itt vagyok!!!
„Hosszú hallgatásomért, és elmaradt túrabeszámolóimért, már megbocsáss…”
Na de csapjunk a lovak közé végre…
7.30-kor indulok el újra, 5 hónap után. Mivel tavaly már kijártam az iskolát, most elkezdhetem óvodás korszakomat taposni. Hát taposok szorgalmasan, s hallgatom, hogy a közelgõ Márton nap alkalmából, vajon hallok e gágogást a lábam felõl, mert a héten gágogott eleget, mígnem egy nem gyógypapucsnak látszó tárgy pár napos viselése végzett a ludakkal, 2 nappal a hivatalos idõpont elõtt.
(Ma van egyébként nálunk a Márton napi búcsú! A címem Szent Márton u. 4, s a cégem nevében is szerepel, Szent Márton stb. Ez a „marton4” fedõnév eredete. Kit éééérdekeeeel????!!!(Énekli Kabos.)
A ludak már nem gágognak, már csak annyi feladat maradt november 11-re, hogy megkóstoljam az újbort. „Mert aki Márton napján újbort nem iszik, az egész évben szomjazik”, ami ugye nagyon kellemetlen).
Na de rohanjunk már tovább, valahogy nem jutunk elõre. Következik a „Vetkõzõ-hegy”, csak így szoktam hívni az elsõ nagy emelkedõket, ami alatt szinte mindent ledobálok magamról, annál is inkább, mert esõkabátom alatt már trópusi hangulatban érzem magam. A bükk-hegyi pontõr örömmel nyugtázza az erdõbõl kibukkanó, patakzó látványomat, nem csak õ izzadt meg felfelé jövet.
Lefelé gyorsvonati sebességgel szaladva - ahogy ezt egyik túratársam megjegyzi,(bizsergetõ érzés ezt 5 hónap kihagyás után hallani!!!) - „kipróbálom túratársaim éberségét”, rossz irányba futok el, de utolér egy jótékony kiáltás, s azonnal kinyitom a fékezõ ejtõernyõket.
Taposom a mûutat, ahol nem sokkal ezelõtt még túratársaimat néztem vágyakozva az autómból. Felfedezve köztük egy „régi” ismerõst, nyugalom öntötte el a szívemet, 5 hónap alatt nem változott semmi, a dolgok nélkülem is nyugodtan folytak tovább.
Egyébként is a természetben a dolgok nyugodtan folynak tovább, a hegyek, a növények, az állatok tudomást sem vesznek a világban zajló háborúkról, a 2. nagy gazdasági világválságról stb. ugyanúgy élik, néha szinte egykedvûnek tûnõ életüket. S ez a nyugalom, ha az erdõt-mezõt járom átragad rám is, megnyugszom, s feltölt hittel, hogy elõbb-utóbb jóra fordul minden. Hiszen az élet törvénye ez, hogy mindig minden jóra fordul, azt az egy kis kellemetlenséget beleértve, hogy elõzõleg rosszra fordul.
A Tepkére a mezõny egy jó részét megelõzve még felrohanok, ami persze késõbb majd megbosszulja magát.
Felmászok a kilátóba, leírom a kódot, majd lerohanok Pásztóra megtalálom a kulcsot, visszaszaladok. A megfejtés helyes, így megkapom a pontõrök külön díját, az 1 üveg pálinkát. Ezt gyorsan megiszom majd szaladok tovább, mindez egyetlen szempillantás alatt történik.
A Tepkére felfelé menet elõzöm meg elõször Blue Jacket, akit azt extrém színû hupikék dzsekiérõl neveztem el így magamban. Lefelé menet viszont mozdonyként közeledik hátulról, gyorsan félreállok. Ez már Forma1 szólok utána. Int, ha 40-es vagyok kövessem, de lehetetlent kíván, így hamarosan eltûnik a kék dzseki (s vele Blue Jack) a ködben. Tudom, hogy még találkozunk, mert ezt iramot nem lehet sokáig büntetlenül tartani. Késõbb utolérem a felsõtoldi országúton, majd Õ ér utol Hollókõ után, itt megint elhagyom, s már csak a célban futunk össze, ahol jól elbeszélgetünk. Õ 55-ös én 58-as vagyok. Kedves nézõink, az Old Mobil-ok találkozójáról közvetítettünk.
A Garábi nyeregben, ahol tavaly csúnyán elfutottam a kéken (repültem, mint a malomkõ), s késõbb a történetemet elmeséltem a rendezõségnek, szerintem a hatásomra, most irányjelzõ táblákkal van kitapétázva az erdõ. ( A malomkõ a tegnapi „rakottkrumpli-parti” nyomán most inkább a hasamban van, s nem igazán akar repülni.)
Garábon, a Hollókõrõl megismert népi építészet megmaradt lakóházait pillantom meg. Ezek szerint még a környék falvaiban is érdemes barangolgatni, akadhat még felfedezni való.
Hollókõ elõtt találkozom egy „régi” kedves túratársammal, aki szintén Old Mobil, de csak születési dátumát tekintve (amivel mindkettõnkre jócskán rátesz), teljesítményben, ha nem is mindig futó, de futókat meghazudtoló iramot diktál. Egy új házat fényképez éppen, ami a népi építészet stílusában épült.
Aztán az országos kék!!! egy bekerített tehénlegelõn halad át. Tipp: a kék túra sávot akár a tehenekre is lehetne festeni, az irányjelzõ szalagokat pedig a farkukra kötni. Simán le lehetne itt forgatni a másfélmillió tehén Magyarországon címû filmet. Egy idõben fizettek azért, ha valaki levágta a tehenét, de ma már látom egy vasat sem adnak érte. Vagy lehet, hogy Szent Tehenek ezek, mert minden évben egyre többen vannak. Kimeríthetetlen témája ez, a Cserhát40-rõl szóló túrabeszámolóknak. Jobbról próbálom megkerülni a mezõt, a sûrû gazból így is egy kis tehén ugrik meg mellõlem. Nem szeretnék találkozni az anyjával, az apjával meg még inkább nem. Az erdõ után kijutok nyílt terepre, ahol a csorda, valami hívójel hatására egy irányba kezd rohanni, tõlem balra, szerencsére nem felém. Észreveszem viszont, hogy jobbra az erdõszélen rekedt három tehén, akik még csak most figyeltek fel a hívó szóra. Igyekszem kikerülni a bekerítésbõl. Közben utolérek egy túratársat, de még mindig a csorda és a 3 tehén között vagyunk, amelyek ebben a pillanatban irtózatos sebességgel rohamot indítanak irányunkba. Megnyugtatom a túratársamat, aki láthatólag aggódva néz a támadók felé, hogy csak a csordát keresik, de persze pánikolok én is rendesen. Majd tõlünk 5 méterre elrohan a gõzhenger, és vége. Társam közben elmeséli, hogy egyszer egy bikacsorda között vezettek át egy túrát, ahol maga a pásztor hívta fel a figyelmet az életveszélyre. Nekem eszembe jutnak egyes amerikai filmek, ahol a fõhõsök azzal nyugtatják magukat és a nézõket, ha õrjöngõ dínók rohannak feléjük, hogy ezek csak növényevõk. Kösz. Legjobb tudomásom szerint a világ legveszélyesebb állata a kafferbivaly, ami vastagon növényevõ. Társam még megemlíti, hogy a vízilovak, amik szintén növényevõk, több embert ölnek meg Afrikában, mint a rettegett krokodilusok. Arról persze már nincs adat, hogy a vízilovak hány krokodilust ölnek meg, és fordítva. Ez mutatja az emberiség egocentrikussságát.
Végül is megnyugodva, hogy a teheneket üldözve az erdõbõl, nem rontott elõ egy Tirex, elhagyom a kûzdõteret.
(Errõl jut eszembe, ma halottam a rádióban: Tehén DE LUXE , az ami egyenesen kakaót ad.)
Nemsokára már a hollókõi kocsmában vedelek. Az ablakon kitekintve túrázók tucatjait látom elhúzni. Ez lehetetlen, hogy ennyien megelõzzenek. Akkor kattan be, hogy van egy táv, ami egyenesen Hollókõrõl indul, és megnyugodva iszom tovább a tömény szénsavas italomat, amivel hosszútávon hozzájárulok, hogy még enyhébbek legyenek a novemberek.
Fiatalabb koromban idõnként kevertem a Három hollót: Hollókõt, Hollóstetõt és Hollóházát.
Most, hogy mindhárom helyet „jól” ismerem, már ilyen gondjaim nincsenek. Nyugodjon békében a három iker, holló a hollónak egyébként sem..
Menjünk tovább. A várban idén a sportszeletet választom. Tavaly a snickers jött be, jövõre kipróbálom a harmadikat. Dióhéjban ezek a terveim a jövõt tekintve.
Elmegyek a „csigavár” mellett, amit a török idõkben váltakozva, hol a törökök, hol a császáriak birtokoltak, de túl nagy katonai jelentõsége nem volt.
Errõl jut eszembe: reggel hallottam a rádióban, Alsótold felé autózva, hogy a török idõkben a magyar etnikum 4 millió fõrõl 1,5millióra apadt. Ezt az irtózatos genocidumot (mert szerintem az volt, a török(és/vagy a német?) szinte kiirtott minket, bár ezt még sohasem olvastam így megfogalmazva, de ezt a hatalmas csökkenést nem lehet csak a születések számának gyérülésével megmagyarázni), igazából sohasem heverte ki a magyar nemzet. Nevetséges dolognak tûnik állandóan a török idõkre hivatkozni, de szerintem a 20.század sok tragédiája és a 21.század sok problémája (lsd aktuális szlovák híradások) valahol itt gyökerezik, ha tetszik, ha nem.
Ahogy már említettem a vár után utolér Blue Jack, de most nem veszi fel velem az iramot. Én két futót üldöznék, de reménytelen, a vár után egy darabig „holtplatóra” jutok, bár azért haladok rendesen, de nem repülök. Repül viszont Dobogó-tetõn egy hatalmas madár, szárnyát jól hallhatóan suhogtatva. Lefelé már jobb a helyzet, bár kezdem megböjtölni az elsõ 20km iramát, felfelé futásait. Összeakadok megint egy kedves „régi” nordicos túratársammal, aki most családjával menetel, meglepõen nagy iramban. Sétálnék mellettük, de hogy tartsam az iramot, „bele-bele kell kocognom”. Késõbb elhagyom õket, nem szeretném a családi harmóniát sokáig zavarni.
Útközben a szó szoros értelmében kezet rázok a villanypásztorral.
Cserhátszentvánon már megvan az állandó törzshelyem. Egy pad, asztallal és egy mûködõ kút a közelben, ami csappal nyitható. Itt busásan megebédelek. A menü: 1db cerbona, 6 szem nosztalgia szõlõcukor, 1db Ca és 1db Mg pezsgõtabletta, 1,5dl ívóvíz és 1db Pocket Coffee. Az étterem I.osztályú, az étel fenséges, a borravaló 0.
Majd felhágok a „toronyba”, ahol egy nagyon szívélyes pontõr fogad. Fázik egy kicsit, ott a kilátóban ki van téve az elemeknek. Tanácsolom a tepkei pontõrök bevált módszerét a pálinkát, de a zéró tolarencia jegyében ezt kizárt. Marad a fagyoskodás. Egy rövid, de kellemes beszélgetés után alászállok a mélybe.
A tavalyi tapasztalatomból tanulva, amikor a kék keresztet keresve keringtem, mint „gólyaguanó” a levegõben (bár az idén bár kéretlen, de nagyon szívmelengetõ iránymutatást kapok egy kissráctól) tudom, hogy, míg a Narnia címû filmben (ha valaki látta) egy szekrényen át lehetett átjutni egy mesés világba, addig a Zsunyi-völgybe egy jellegtelen garázson keresztül vezet az út. Átlépek a garázson, s feltárul elõttem a csodálatos völgy mesés világa, ami egy jobb költõt biztosan megihletne. Mit mondjak csodás szakasz, bár a lábam már kezdem érezni, hogy van. Végül ez is eltelik, hõsként átkelek a rom hídon, elképzelve, mintha több száz méteres szurdokvölgy húzódna alattam, minden deszkát egyenként megkóstolok, de a helyzet stabil.
A cserkútpusztai pontõrök megint hozzák a formájukat, egy pár percre megülök náluk.
Majd újra Cserhátszentivánon vagyok. Egy túratársnõ akit még valahol Felsõtold elõtt hagytam el, most keresi a Zsunyi-patak völgyének a bejáratát, s bár majdnem a garázs elõtt áll, mégsem gyanakszik rá, hogy mögötte húzódik a mesevilág, mígnem egy közelében lévõ túratárs útba nem igazítja. (Ritkán írok ilyen technikai jellegû dolgokról: de ide igazán jól jönne egy szalag, az újaknak!!!)
Úgy érzem magam a patakvölgyben, mint egy brazíliai dzsungel-kutató. Majd kijutok az országútra, és sietek az oviba, le ne késsek a „kakaóosztásról”. (Közben egy gágogó libákkal megrakott utánfutó húz el mellettem!!!!!) Az ovit ugyanis fõleg a kakaóért szerettem, ja és négylevelû lóhere volt a jelem!! Nem semmi. Az eredmény viszont az.
13:45-re érek be.Kedves gratuláció, egy nagyon szép oklevél és kitûzõ a jutalmam.
Majd sztereóban eszek egy vajas és egy zsíros kenyeret, hagymával, uborkával és teával már 5.1-es a dolog. A sok vajas kenyér láttán értem meg végre, miért kell annyi tehén a környékre. Mindenki a Cserhát 40-re köpül.
Valaki rám szól, hogy marton, de erre a névre még nem hallgatok. 1 perccel késõbb esik le, hogy valaki engem szólított. Már látom is az illetõt, akit reggel láttam a kocsimból, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a teljesítménytúrázás nagy alakja, társával egyetemben. Fejében egy digitális domborzati térkép van, a magyarországi teljesítménytúrák szinte minden adatával, a „kompjúterek” elbújhatnak szégyenükben.
Elbeszélgetünk. Rövid idõ alatt rengeteg dolgot tudok meg tõle, jobbnál-jobb túrákra invitál. A lúdtalpas fájdalmak kiküszöbölésére is ad egy fantasztikusan jó tanácsot. Közben befut Blue Jack, s már hármasban társalgunk tovább, jólesõen.
Megdöbbenve hallom, hogy az elmúlt idõszakban két túratársunk vesztette életét (hirtelen halállal?) túrázás közben. A következõ soraimmal nem akarok kegyeletet sérteni, hiszen ismeretlenül is tisztelettel adózok emléküknek.
Csak annyit szeretnék mondani, hogy ez szép halál, s nem feltétlenül függ össze a teljesítménytúrázással. Sex közben is sokan hallnak meg.
Ha már feltétlenül szükséges, sex és teljesítménytúrázás közben a legjobb meghalni, mert akkor boldogan hal meg az ember.
A költõ is megírta, szabadon idézve: Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg, elhervadni, mint a virág, amelyen titkos féreg foga rá, ne ily halált adj istenem, ne ily halált adj énnekem!!!
De túratársaim mégsem haltak meg, mert ma is itt menetelnek velünk, erdõkön, mezõkön, ösvényeken, mindaddig, amíg mi is mindnyájan meg nem halunk. De addig, még nagyon sok idõnek kell eltelnie. S ha mi is mind meghalunk egyszer, mások veszik át majd a helyünket, s így menetelünk tovább együtt, mindnyájan, szüntelenül, az idõk végezetéig...
Nem adom fel, míg életben találsz...(!!!)
(Dalszöveg részlet)
|
