Túrabeszámolók


Kék Balaton (VMTSZ)

piedcatTúra éve: 20052005.08.29 10:54:05
Kék-Balaton 30

Nagyon kedvemre való, hogy tavaly óta újra rendezik a Kék-Balaton túrákat, mivel én alapból szeretem a magyar tengert. Tavaly a párommal lassú tempóban, minden kilátóból megfigyelve a tájat teljesítettük a túrát. Már ekkor megfogadtam, hogy jövõre visszajövök. A túra full panorámás, az egész útvonalról látható a Balaton. Így vált ez a túra számomra a nyár utolsó fix balatoni programjává.

Idén egyedül indultam, egy egyenletes, kocogós, öt órás teljesítést terveztem. Fél ötkor keltem, hogy elérjem a 6.15-ös tapolcai gyorsvonatot, ami csak Fehérvárig volt gyors, utána minden fûcsomónál megállt. Balatonalmádiban, a vasútállomáson lézengett néhány ember. Az indulási idõ végén jártunk, én 8.55-kor keltem útra, 43-dik 30-as indulóként. Furcsa, hogy nem jöttek többen, szerintem ez egy nagyon szép és jó túra.

Tavalyhoz hasonlóan, megint elnéztem a Szent Imre utcát, és tovább mentem a kéken. Még idõben észrevettem, korrigáltam, és nagy sebességgel nyomultam felfele a meredek úton. Hamarosan elértem az Óvári Messzelátót, ahol máris szívgörcsöket kap az ember, ha kitekint a panorámára. Most ezt kihagytam, de azért lefele futva felidéztem magamban a tavalyi látványt. A Batthyányi utcán felírtam a mozdony számát, ez volt az elsõ ep. Utána jöttek a nem éppen kellemes aszfaltos kaptatók. Lassú tempóban kocogtam felfele, közben elhatároztam, hogy az emelkedõs futásból nem csinálok divatot. A Csere-hegyi emelkedõ amúgy sem tûnt futhatónak, egy idõ után nagy lejtõszög fogadott, és elég hosszú is volt a szakasz.

Fújtatva értem a tetõre, újabb kilátó. Már maga a torony is szép látvány, hát még ami belõle látható. Két srác üldögélt egy padnál, tõlük kaptam pecsétet, meg egy Kék-Balaton szeletet. :) Egy percet beszélgettem velük, majd kocogtam tovább a kéken. Itt egy kicsit figyelni kellett, mert a szekérútról a kék lemegy balra, a jelölés jó, nem lehet eltéveszteni. Ami problémásabb volt, az a tömeg. Eddig hiányoltam, hogy alig elõztem le egy-két embert, most a szûk ösvényen kaptam belõlük rendesen. Ráadásul az út lankásan lejtett, pont ilyeneken szeretek futni. Csak szerettem volna. Egy csoport, sok gyerekkel állta az utamat. A gyerekek egy üres flakont rugdostak lefele. Majdnem a lejtõ aljáig követtem õket, majd ritkulni kezdett a növényzet, és végre elõzhettem.

Lefutottam Alsóõrsre. Itt emlékezetbõl tudtam, hogy 180 fokban jobbra kell fordulni a gyerektáborok felé. Jelzés itt nemigen látható, egészen addig, míg egy dózerút meg nem indul az erdõbe felfele. Még véletlenül sem arra kell menni. Bal kézre van egy oszlop, rajta a jelzés: kék háromszög. Itt kell bevágni a susnyásba. Ajánlott a bozótvágó kés. Tavaly ezen a szakaszon percekig küzdöttünk a fákkal és bokrokkal, mert elvesztettük az utat. Emlékeztem, hogy az út néhány méter után élesen balra fordul. Egy útnak nem nevezhetõ valamin nyomultam felfele egy kerítésig. Ez is cseles rész. Ugyanis a kerítés mellett kinõtt bokrot egyszerûen arrébb kell tenni, és máris ott az „út”. Végre feljutottam a Somlyó-hegyi kilátóba. Ez a kilátók túrája. Kaptam pecsétet és almát. Kiderült, hogy ez a 10-es cél is. Meglepõdtem, 1 óra 10 perce vagyok úton. Az ötórás tervemet gyorsan négyórásra módosítottam, majd elindultam lefele.

Keresztülvágtam a temetõn. Kifutottam Alsóõrsrõl, irány Lovas. Az ismerõs italbolt után jobbra fordultam, majd egy kerítés után balra egy szûk ösvényen. Jött a Lovas Séd, ami egy hosszú betonos út, kissé emelkedik. Ezért a futásomat rövid sétákkal színesítettem. :) Közben gyönyörködtem a kilátásban. Hamar elértem a palóznaki kálváriát, ahol pecsétet és szörpöt kaptam. Egész jó volt az ellátás, szinte minden ponton kaptam valamit. Utána megindultam felfele a Csákány-hegyre. Végigfutottam a gerincen, közben tettem egy kitérõt jobbra az Endrõdi-kilátóhoz. Itt figyelni kell, könnyen el lehet mellette menni. Felírtam a kilátó készítésének dátumát, már fejbõl tudom. Egyébként ez a kedvenc kilátóm. Innen belátható a Balaton teljes keleti partja, a Tihanyi-félsziget, és az összes part menti település.

Megindultam lefele, sasoltam a jelzéseket, ugyanis tavaly rendesen elkavartunk. Jött az elágazás, a helyes utat kék zacskóval megjelölték a rendezõk. Hála nekik. Tavaly a bal oldalin mentünk le. Lekocogtam a jobb ágon, viszont újabb elágazások következtek. Az egyiket elnéztem. Tavalyhoz hasonlóan megint nem a Malom csárdánál lyukadtam ki, hanem kétszáz méterrel feljebb. Sprinteltem a mûúton. Nem mentem a csárdáig, hanem átvágtam az út melletti tisztáson, és megcéloztam a fákkal övezett turistautat. Átugrottam a fák közötti füves földkupacokat, és… majdnem belecsobbantam egy vízzel teli árokba. Ezt megúsztam.

Jött a szõlõtáblás rész, ahol ugyancsak ritkák a jelzések. A lényeg az, hogy folyamatosan nyugat felé tartsunk, párhuzamosan a Balatonnal. Nem kell sehol letérni. Aztán jöttek az izgalmak. A Péter-hegy. Az egy igazi mumus.

A hegyre vezetõ utat sem egyszerû megtalálni. A leírás szerint „a villanyvezetékeknél élesen jobbra fordulunk”. Na igen, ez elsõre elég röhejesnek tûnik, ugyanis csak a nagy dzsungelt látjuk. Én már oda-vissza megjártam Péter-hegyet, de még így, harmadszorra is eltöprengtem: biztos, hogy erre kell menni? Hát arra. Két lépés, és már az utat sem láttam. Becsuktam a szemem, és -lesz, ami lesz- alapon belesétáltam a bozótosba. Mikor már úgy éreztem, hogy átvágtam rajta, kinyitottam a szemem, és nagy csodára, ott volt elõttem a kék jelzés. Itt már nem segít a bozótvágó kés, láncfûrész kell. Másztam egyenesen felfele, és itt követtem el a hibát. Nem emlékeztem tavalyról, hogy az út 90 fokban balra fordul egy olyan részen, ahol a legkevésbé látni. Megtévesztett a villanyvezeték alatti ritkább aljnövényzet. Mentem tovább felfele, a jelzés elfogyott. És az út is. Megláttam a hegy csúcsát, talán oda vezet a kék is. Átküzdöttem magam a fák között, és felértem egy teljesen ismeretlen helyre. Pompás, egy másik hegytetõn vagyok. Arra gondoltam, hogy térkép alapján belövöm az irányt, és toronyirányt átmászok a másik csúcshoz. Hamar elvetettem az ötletet. Még a jelölt turistaút is járhatatlan, nemhogy a natúr erdõ. Visszazúztam a hegy lábához, és végre megtaláltam a jelzést. Szitkozódtam magamon, hogy felejthettem el a balost! Nem is igazából az elvesztegetett idõ idegesített, bár kezdtem kicsúszni a négy órából, hanem a feleslegesen elhasznált energia. Az aksi kezdett lemerülni. A hegyre vezetõ út hihetetlenül rossz minõségû. A jelzésekkel festett fák többsége kidõlt. Néhol úgy bedõltek a fák, hogy csak négykézláb tudtam átkúszni alattuk. Nagy nehezen felértem. A csúcson nem találtam pontõrt, nem is csodálkoztam, tavaly sem ott volt, hanem a túloldalon, a hegy lábánál. Kicsit már megfáradva nyomtam a gázt lefele, a ritka jelzések miatt néha aggódtam, hogy rossz helyen érek le a hegyrõl. Mikor aztán kizuhantam a bokrok közül egy mûútra, örömmel nyugtáztam, hogy Balatonarácson vagyok.

A hegy lábánál várt az ep, pecsét és teszkós ropi. Kérdezték, hogy hol vannak a többiek, és már én is furcsállottam, hogy a Malom csárda óta nem találkoztam senkivel. Kocogva elindultam Koloska-forrás felé. Közben rájöttem, hogy nem is kellett volna ezen a ponton pecsételtetnem, mert ez csak a húszasoké. Lehet, hogy a ropi se járt volna.

A mûúton belesétáltam, próbáltam pihenni. Az idõn is töprengtem, nem lesz meg a négy óra. Nagyon nem bántam, a lényeg, hogy jól éreztem magam. A Koloska-csárdától újra kocogni kezdtem, lassú egyenletes tempóban. A völgyben utolértem két lovast. Mielõtt még valaki azt gondolná, hogy milyen gyors vagyok, közlöm, hogy a lovak nem ügettek, hanem csak nagyon lassan sétáltak. :) A forrásnál kajával kínáltak, de nem ettem. Mint késõbb kiderült, kár volt. Itt értem utol egy srácot, akinél csak egy fél literes flakon volt. Csodálkoztam, hogyan hagyhatok le egy futót, de megoldódott a rejtély. A srác nem futó volt, csak a húszason indult, és közben átnevezett a harmincasra. Együtt kapaszkodtunk fel a forrás melletti hegyre. Itt megint megtévesztõ, hogy a hegytetõn a piros háromszög zöld háromszögre vált. Búcsút intettem a srácnak, és kocogtam tovább. Elértem a kék +-et, és befordultam Balatonfüred irányába. Lelkileg segített a tudat, hogy mindjárt a célegyenesben vagyok, viszont az aksi lámpája már nagyon villogott. Ennem kellene, mert nem lesz elég az energiám a célig. A forrásnál mégis csak kellett volna nyomatnom egy fél zsíros kenyeret.

Már a Sándor-hegy elõtti sík területen abbahagytam a futást, sétáltam. Törtem a fejem, néztem az órámat. Végül arra jutottam, hogy lassan felmászom a Jókai-kilátóhoz, ott gyorsan megtömöm a fejem, majd negyedóra alatt lerohanok a célba. A kilátóhoz valóban lassan mentem fel. Lerogytam az építmény lábához. Felírtam az Aranyember keletkezésének dátumát, eltüntettem a teszkós ropi felét, és nyakaltam a maradék izotóniás italomat. Átgondoltam a hátralévõ utat, és nekivágtam az Aranyember útjának. Jelzések voltak, csak nem jó helyen. Az elágazásokban például nem. Rögtön az elsõnél rossz helyen mentem le. Káromkodtam egy sort, és visszamásztam a helyes útra. Újabb elágazások következtek, gyakran csak tippeltem, hogy merre menjek. Az út végén elvesztettem a jelzést, de már nem érdekelt. A lényeg, hogy lejussak Füredre. Egy mélyúthoz értem, lemásztam a földfalon. Elkezdtem kocogni Balatonfüred utcáin.

Már alig volt idõm, de nem volt erõm gyorsítani. Csak emlékezetbõl mentem, a jelzésekre nem figyeltem. Meg is jártam. A vasútállomásra vezetõ utat egy utcával elnéztem. Zsákutca. Remek. Egy percre voltam a négy órától. Már nem érdekelt az idõ. Ahelyett, hogy visszamentem volna, kisétáltam a fõ útra, átmentem a síneken, és megkerültem az egész mindenséget a fõ út és a vasútállomás között. Bementem a buszpályaudvarhoz, be a sörözõbe, és… és a cél nem volt sehol. Nocsak, tavaly itt volt, és a leírás sem jelezte, hogy máshol lesz. Megnéztem a lángosost, egy másik büfét, még a váróterembe is bementem. Senki. Visszamentem a sörözõbe, a pultos lányt kérdeztem, de nem tudott semmit a túráról. Ekkor jutott eszembe a leírás, hátha van rajta telefonszám. Volt. A rendezõ elmondta, hogy a túloldalon vannak, még a peronokhoz vezetõ út elõtt. Pompás. Szóval, ha nem néztem volna el az utat, akkor beérek négy óra alatt. Így 4.08 lett.

A célban találkoztam a sráccal, akivel Koloskánál futottam össze. Csodálkozott, hogy õ hamarabb beért. Én nem. Elmondtam, hogy közben megnéztem a várost. :) A kitûzõ kellemes meglepetés volt. Mivel tavaly is részt vettem a túrán, ezért most másfajtát kaptam. Egy naplementés, balatoni kitûzõt. Ez a legszebb az eddigiek közül.

Számomra a Kék-Balaton a toptúrák közé tartozik. Rövid, nem megy el vele az egész napom, viszont néhol nagyon nehéz a terep, a tájékozódás, ezért nem is unalmas. A pazar kilátás, pedig csak hab a tortán. Azt hiszem, jövõre sem hagyom ki, de akkor újra egy nézelõdõs, fényképezgetõs túrát tervezek.

piedcat