Börzsöny éjszakai túra
A lemenõ nap felhõ mögé bújt sugarai öltöztették szürkébe a tájat, amikor felgyulladtak az utcai lámpák még sápadt fényei.
Kemence, frissen hullott hóval borított útjait tapossuk. Igyekszünk a Börzsönyi-fõalappont felé. Az egyre erõteljesebben világító lámpák fényénél lassan besötétedik, a dzsekimen kemény szemekben kopog az aláhulló csapadék, talán kemény jégszemcsés hódara vagy ónos esõ, számomra meghatározhatatlan, talán mindkettõ.
A kandeláberek sárgás fényei barátságosan világítják meg a tovaballagó hátizsákos csapatot.
Gondolataim a hegyek közti sötét utakat pásztázzák, latolgatják a nehézségeket, a lehetséges problémákat és azok megoldásait, ez segít felkészülni a váratlan helyzetekre, lelkileg és szellemileg is ráhangol a túrára.
Néhány ismerõssel találkozok össze, egy darabig együtt ballagunk, beszélgetünk. Barátságos fényt árasztó presszóba térnek be, hívnak engem is, nem megyek, újra gondolataimba mélyedve ballagok tovább, hallgatva a talpam alatt ütemesen ropogó hó távoli emlékeket idézõ hangját.
A kiinduló pontnál már ónos esõ esik, lassan ázik a ruhánk.
Aláírjuk, hogy saját felelõsségünkre indulunk, befizetjük a nevezési díjat és nem sokkal hat óra után, elindulunk.
Mély porhóban baktatunk felfelé, csámpázva, csúszkálva, meg-megbicsakló bokával. Elemlámpám fénye tépi, szaggatja az erdõ sötétjét.
Elõttem egy hatalmas, kidõlt bükkfa, jó ideje terpeszkedik már itt, lekényszerítve a turistákat az ösvényrõl. Lefelé szánkázok, próbálom az egyensúlyomat tartani, alulról könnyebb megkerülni, átmászni rajta nem lehet. Felfelé kapaszkodva, zihálva, visszaérek az ösvényre. Fejlámpám fénye, enyhén emelkedõ keskeny utat világít imbolygó fényével. Szusszanásnyi idõ után az út hírtelen balra fordul. Majdnem függõleges emelkedõn kapaszkodok, lassan, egyenletesen lépkedve, hideg, fagyos levegõt pumpálva a tüdõmbe. Ahogy, egyre feljebb érek, egyre dermesztõbb és dühödtebb széllökések bombáznak, taszigálnak, áthûlök, átfagyok.
Cseng a telefonom, félre állok, combig süllyedek a hóba, elõkotrom a készüléket, a lábaimat jeges kalodaként öleli körbe a hó. Feleségem hív aggódva, gyorsan lehûlõ lábaimat érezve hamar zsebrevágom készülékemet.
Indulok tovább, vad hóesés, vagy havas esõ zúdul ránk, nem lehet eldönteni, hol ez, hol az, hol mindkettõ, süvölt a szél és a fák ágairól letört nagy jégdarabok záporoznak körülöttem, egyik a fejemet találja el, felszisszenek, ijedség cikázik, mi van, ha nagyobb talál el. Leesik a vércukorszintem, kiver a hideg veríték, kotorászok szõlõcukor után, kevés, nem használ, csokoládét szedek elõ, kóválygok, szédülök. Az út egyenetlen, a térdig érõ hóban csak egy keskeny, változó szilárdságú ösvény vezet, hol az egyik, hol a másik lábam süpped mélyen a hóban.
Elmúlik a rosszullét, lábaim alig engedelmeskednek, kimerített a hideg, a vihar, az alacsony vércukorszint.
Felérek, csak botorkálok meg-megroggyanó lábakkal, borús gondolatokkal, azt hiszem ez az elsõ eset, hogy felmerül bennem, hogy abba kellene hagynom egy túrát, mielõtt nagyobb baj történik. De ezt a túrát itt nem lehet feladni, nincs hová menni.
A pontnál tábortûz. Hátizsák le, vastag jégpáncél fedi, kiveszem belõle a jó meleg pulóveremet, vissza a dzsekit, hátizsákot.
Vad, meredek lejtõn csúszkálok lefelé, mögöttem egy fenéken száguldó szerencsétlen turista, alig tudnak elugrálni elõl a többiek, mielõtt utolérne sikerül megállnia.
Esõ esik, tisztán esõ, huszonegy óra múlt valamivel, a hóval fedett erdõ csendes, itt nem fúj a szél, csak a lehulló esõ halk kopogását lehet hallani.
Nem veszek esõkabátot, remélem hamarosan hó hullik majd, de lassan átázik a széldzsekim, a pulóverem. Szakad az esõ. Átkelek egy befagyott patakon, elõveszem nejlonba csomagolt papíromat, lepecsételtetem.
Elhagyom a második ellenõrzõpontot, rövid gyaloglás után megállok, az esõ makacsul szakad, elõveszem az esõkabátomat, de már késõ, teljesen átáztam. Teszek magamnak néhány szemrehányó megjegyzést miközben öltözök.
Dideregve folytatom utamat. Kétségek gyötörnek, a hideg, a vizes ruhám, a továbbra is elszántan csurgó égi áldás magában rejti egy jó kis tüdõgyulladás esélyét. Borús gondolataim közben felkínlódom magam egy kemény emelkedõn, miközben egymás után mennek el mellettem a túratársak, le is írom magam rendesen, mondván, hogy õk bezzeg milyen erõsek, milyen jól bírják.
Megállok egy fordulóban, lehúzom csurom vizes kesztyûmet, döbbenten látom, hogy a kezem teljesen fekete, az átázott bõr kiengedte a festékanyagot. A tartalék a hátizsákban. Esõkabát le, hátizsák le, új kesztyû ki, hátizsák vissza, esõkabát vissza. Mire végzek teljesen átfagyok, megdermedek, izmaim lemerevednek. Az új kesztyû meleg, száraz. Lassú léptekkel indulok felfelé, mint egy gép, minden lépést próbálok kiszámítani, sûrûn meg kell állnom pihenni, ahogy kifut az erõ a lábaimból, botra támaszkodó kezeimbõl.
A földvár oldalában fel is teszi az egyik kedves turistatárs a szellemes kérdését, látva hogy két vállamat a botjaimra támasztva pihenek: te lennél a kapuõr? Kényszeredetten vigyorgok, a szerintem sértõ vicc hallatán. Valószínûleg a késõbbiekben õ volt az egyik kiesõ, aki nem ment végig.
Az esõ változatlanul esik, a hó, pedig továbbra is mély. A botom 40-60 centiméterre fúródik bele, sokszor a megcsúszó lábam is térden felül érõ mélységbe süllyed, hogy kiszedje egyébként is, egyre fogyó maradék erõmet. Végül felérek a Csóványosra. A lelkierõt csak az tartja bennem, hogy a következõ pont a Spartacus turistaház, ahol akár abba is hagyhatom a túrát.
Egy óvatlan mozdulat után a vizes hóra huppanok, az egyébként is vizes ruhám, még vizesebbé válása kétségbe ejt, és erõsíti bennem az érzést, hogy a túrát be kell fejeznem.
A tábortûznél gõzölög nedves ruhám, miközben párizsis kenyeret, almát, csokit, cukrot majszolok és latolgatom az esélyeimet. Félelemmel gondolok a továbbmenetelre. Ilyen vizes ruhában, mire lehet esélyem? – teszem fel a kérdést magamnak, miközben jókora adag füstöt szívok tüdõre, a tábortûz melléktermékeként – tüdõgyulladást, egy szimpla megfázást, vagy esetleg megfagyást, ha elindulok, akkor igen nagy utat kell megtennem, amíg ismét meleg helyre érek.
Körülöttem az emberek mind arról beszélnek, hogy vége, nem mennek tovább. Lassan készülõdnek és elindulnak Királyrét felé, nézem, ahogy távolodnak és elnyeli õket a sötétség.
Szedelõzködök, és bizonytalan léptekkel indulok, még magam sem tudom hová. Gondolni sem merek arra, hogy mi lesz, ha tovább indulok, de nem tudom abbahagyni sem. Végül a keresztezõdésnél balra fordulok, nem választok, csak megyek. Irány a Csóványos. Nem vagyok meggyõzve, bizonytalanul botorkálok felfelé. Azután, ahogy egyre messzebbre jutok, annál biztosabb vagyok benne, hogy tovább megyek. Több szembejövõ turistával találkozom, van, aki nem a túrán vesz részt, van aki igen, de befejezi. Éjjel két óra körül jár.
Egyedül baktatok a sötétben, most nem esik semmi, bizakodok, hideg van, mindenem vizes, az ingem is, hozzátapad a bõrömhöz a nedves ruha, de legalább nem esik. Elhagyom a Foltán-keresztet, erõsödõ szél borzolja az idegeimet. A lépéseimet egy kitalált, magamban mormolt ütemhez igazítom, rossz gondolataimat – melyeket az egyedüllét, a sötétség, az újra feltámadó viharos szél, a csontig hatoló hideg gerjeszti – ezzel egy ideig elterelem, és az energiámat is jobban be tudom osztani.
Hírtelen tõr rám a hóvihar egy iszonyatos széllökés kíséretében. Hóvihar tombol, bömböl, taszigál, villám cikázik, miköz-ben a vízszintesen elszáguldó hó szemcsék tüskeként álnak bele arcom szabadon lévõ részeibe. Még magamnak sem merem be-vallani legmélyebben rejtõzõ félelmeimet, gondolataimat, nem merem azokat kimondani, de ott vannak, ott van a gondolati vákuum helyén a félelem. A ruhámra jégpáncél fagy, a csontjaimban érzem a tomboló jéghideg szél dühét. A fagyos, vizes ruha a testemre tapad, ha most eltévednék, biztosan megfagynék, félelmetes gondolat, megrettenek, a szívem hevesen kezd verni. Vékony jégréteg keletkezik az esõkabátomon, ahogy meglengetem, töredezik, lehullik róla. Csak fél méterre látok magam elé, a hóba taposott nyomokon kívül semmit sem látok, még az út menti fákat, jelzéseket sem, csak az elõttem járók lábnyomait tudom követni. Megyek tovább. Megállok, botomat beleszúrom a hóba, két vállamat a botok végére támasztom, hangosan zihálok, a hideg belém mar, megyek tovább, nem állhatok sokáig egyhelyben, mert a hideg kíméletlen, nem kegyelmez. Imádkozom: Istenem segíts fel erre a hegyre, adj erõt, hogy befejezhessem ezt az õrült gyaloglást, minden baj nélkül.
Kimerül a fejlámpámban az elem, még szerencse, hogy otthon sötétben gyakoroltam, hogyan kell kicserélnem, akkor még nem gondoltam, hogy ilyen extrém körülmények között kell majd ezt megtennem.
A szél tomboló ereje rázza a fákat, recsegnek, ropognak, sírnak, nyüszítenek. Nehézkesen emelem a lábam a következõ lépésre, miközben attól rettegek, hogy egy nagyobb letört ág zuhan rám, vagy egy fát csavar ki tövestõl a vihar. Folyamatosan bombáznak kisebb-nagyobb jégdarabok, van, amelyik fájdalmat is okoz, ezek a fákról válnak le, és zuhannak, az éjszakában láthatatlanul felém.
Körülnézek, hátha van még valaki a közelben, de senki, csak a sötét, süvöltõ vihar, a hideg, és talán a meglapuló vadállatok, de õk sem mutatkoznak.
Dolgoznak az erõlködéstõl sziklakeménységre duzzadó izmok, visznek egyre feljebb és feljebb. Az agyamba csak az zakatol, hogy fel kell érnem.
Egyenesen a kilátó ajtajának gyalogolok, csak akkor veszem észre, amikor ott állok elõtte. Meglepõdök, belépek a toronyba, a pontõrök már szedelõzködnek, indulnak le, és ezzel bezár a Csóványos ellenõrzõ pont. Még van rajtam kívül két turista, akik indulnak tovább, kutyájuk agyonázott, reszket a hidegtõl, kimerült. Mondom nekik, hogy menjünk együtt, mert ebben az idõben nem szívesen folytatnám egyedül, de olyan sokáig készülõdnek, és én olyan mértékben kezdek átfagyni, hogy inkább elindulok. Jönnek utánam, a kutya is jön, de csak igen lassan, õ kicsi a hó pedig nagy, nem bír vele, lemaradnak.
A vihar csendesült, így egy kicsit egyszerûbb az elõrehaladás, az átfagyott tagjaim nehezen engednek, fáradt izmaimat kényszeríteni kell, hogy tovább dolgozzanak, szerencsére nem hagynak cserbe, de lefelé menet nehezebben melegednek át. A hi-deggel és az újra eleredt esõvel küzdök, az utakat egyre nagyobb víz lepi, így egyfolytában latyakban tapicskolunk, lassan a bakancsom is átázik, érzem a lábujjaimon a hideg, nedves zokni érintését.
Összeverõdünk néhányan, így haladunk tovább. A Postásháznál húzunk egy kódolt lapot, erre a helyre már nem volt ember, így ez helyettesíti a pontõrt. Eszünk néhány falatot. Elindulok, a többiek még maradnak, de kezdek kihûlni, így mennem kell.
Megint egyedül bandukolok a sötét, fagyos erdõben. Lassan kitolódik a látóhatár, kezd a sötétbõl szürke lenni. Megérkezek a Nagy-Hideg-hegy lábához, kikapcsolom a lámpámat és beteszem a zsebembe, már nincs szükség rá.
Lassan kezdek kifutni az idõbõl, összeszedem utolsó erõmet és megkezdem a kapaszkodást, fától-fáig haladok összeszorított fogakkal, a turistaház ajtajába már valamilyen önkívületi állapotban érkezek meg. Betámolygok, több régi ismerõs fogad, teát, forralt bort iszok, zoknit cserélek, újra erõre kapok, és már indulok is tovább. Ismerõseimmel futok, csúszkálok, tapicskolok lefelé. Alig várjuk, hogy beérjünk Királyrétre, hogy végre egyenletes talajon járhassunk.
Áthaladunk egy sorompón, a tájvédelmi körzet határán, és nem sokkal késõbb kiérünk az aszfaltos útra, amire annyira vágytunk, de ott egybefüggõ jégpáncél fogad minket, ami még rosszabb, mint a hó, ezen csúszkálunk keresztül az egész falun, hogy elérjük a célt.
Éppen az utolsó pillanatokban érünk oda. Az idõ lejár. Vigyorgunk a kamerába, lefényképeznek minket. Kérdésünkre, hogy hányan értek be idáig, azt a választ kapjuk, hogy velünk együtt húszan. Elégedettek vagyunk. Gyors átöltözés és irány a busz, mindjárt indul.
Kismaroson is mindent jégpáncél borít az ónos esõ miatt, itt hatalmasat esek, szerencsére kisebb zúzódásokkal megúszom. A vasútállomáson elõveszem a mobilomat és felhívom a feleségemet, mint kiderült egész éjjel próbált elérni, és már el is temetett, szerencsére nem volt igaza, de az biztos, hogy eddigi életem legkeményebb éjszakáját éltem át, és mindazok akik ott voltak, függetlenül attól, hogy végig mentek, vagy nem, büszkék lehetnek arra, hogy õk is részt vettek ezen a túlélõtúrán.
2005.02.13.
|