Híd Túl Messze Van 90
Azzal kezdem, hogy én nem is akartam menni erre a túrára. Három éve, amikor elõször teljesítettem, Gethe Laciéhoz hasonló vélemény fogalmazódott meg bennem... De hát sok ám a három év, úgy látszik ennyi az elévülési ideje az ilyen fogadalmaknak... Az idõjárás nem igérkezett zordnak, a terepviszonyok is jónak mutatkoztak, és a bogár ott volt a fülemben. Aztán egy otthoni összezördülés péntek este végleg arra terelt, hogy alaposan kitúrázzam magam… Így esett, hogy szombat hajnali 4-kor fölkeltem, összepakoltam, és útra keltem.
Kihasználtam a lehetõséget, hogy végre kerékpárral mehetek egy túra rajtjába. 6 óra elõtt néhány perccel egész népesnek tûnt számomra az indulók tábora. Köztük volt több ismerõs: Rafter, Álmos, Vlaszij, Joeyline, B.Pisti, Sz.Jani. Az igazolófüzet egyetlen A5-ös méretû kartonlapból állt, egyik oldalán egy színes térképpel, másik oldalán egy kis táblázattal, benne a pecséthelyek, az ep-k közti távolság (egész km-re kerekítve), a nyitvatartásuk és a szolgáltatás, valamint egy telefonszám, amit hívni lehet, ha valami baj van. Nem volt túlragozva, de minden rajta volt, ami ehhez a túrához kell.
Sötét, párás, hideg volt a reggel, ahogy elkezdtem sétámat a tápéi Tisza-töltésen. Útitársam Rafter volt, akivel épp egyszerre indultunk. Jót beszélgettünk, és ettõl gyorsabban teltek a kilométerek. Lassan megvirradt. A távolban megjelent az algyõi atmoszférikus gáztároló nagy hengere, amibõl a PB-palackokat töltik. Olyannyira beszélgettünk, hogy Algyõ elejénél nem figyeltünk eléggé, és elmentünk a gátõrházat jelzõ tábla mellett. Elhagytuk a templomot, a töltés két S-kanyarját, és feltûnt az algyõi híd – az elsõ a háromból. Rafter elõkapta az itinert, és megdöbbenve vettük tudomásul, hogy elvétettük az elsõ pontot! Visszafordultunk, és a szembejövõ túratársakat kérdezgettük, mennyivel mentünk túl. Kissé hitetlenkedtek, hogy lehetett nem észrevenni a töltés mellett álló táblát… Rafter mérte az idõt, 22 percet kellett visszamenni, ez erõs tempóban több mint 2 km, oda-vissza háromnegyed óra… Eléggé égõ, hogy szegedi lévén már az elsõ pontnál félrevezettem… Hát ez van, ezúton megpályázom a Legfigyelmetlenebb Legeltévedõsebb Túrázó címet.
Az egész mezõny leelõzött minket, mire visszaértünk az algyõi gátõrházhoz. Meg kellett állapítanom, hogy nagyon jól volt jelezve! Pecsételés és tea után én betértem ott egy kis helységbe, utitársam pedig továbbindult. Innen egyedül folytattam utamat, ismét (immár harmadjára) végigcaplatva Algyõ házai mellett, majd át az algyõi hídon. A Tisza túloldalán elõször aszfaltúton, majd ismét a havas-füves töltésen elõzgettem néhány kései indulót. Õk is egyedül rótták az utat. Volt idõ meditálni, elgondolkozni az élet dolgain… Nagyfa mellett hosszú sorban álltak a látogatók, bebocsátásra várva ott „pihenõ” családtagjukhoz, rokonukhoz… Azután vadászokat láttam lent, elég ráérõsen adták elõ a témát.
Éppen delet harangoztak a Tisza túloldalán, Tápén, mire elértem a második pontot, a Holt-Tisza gátõrházat. Szinte mellbecsapott a meleg, ahogy beléptem a helységbe, ahol népes társaság tanyázott. Itt is meleg teát kaptunk, és mellé egy finom almát. Nem ültem le, hanem azonnal tovább indultam. Már csak pár száz méter volt a töltés „törése”, vagyis a Tisza-Maros torkolat, amit persze a töltésrõl sajnos nem lehetett látni. Irány Kelet! A töltésen néhány centis megfagyott hó és száraz, fagyott részek váltogatták egymást, de egyre több helyen kezdett kiengedni a fagy. Jólesett a gyaloglás, jó ütemben haladtam, nézegettem az ártér öreg fûzfáit. Nemsokára egy éles kanyarral észak felé fordult a töltés, mellette a vetyeháti gátõrház tanyaszerû épületegyüttese. Kíváncsi lennék rá, hogy mi az oka annak, hogy ekkora kanyarok, kiszögellések, beszögellések vannak a töltésen, holott a folyó viszonylag egyenes folyású?
A töltés kb. másfél km után visszakanyarodott kelet felé, majd nemsokára elértem a Feketecsárdai gátõrházat. Ez volt a harmadik pont, és egyben a félutat jelentette. Itt leültem végre néhány percre. Jólesett a meleg tea és a narancs. Zoknit is cseréltem, és megkóstoltam Szabó Jani (korábbi években már többször letesztelt) meggyborát. De nem akartam lemerevedni, indultam hamar. Makó innen már csak 11 km.
Az idõ szomorkásra váltott, a párától még mindig nem lehetett látni Makó templomtornyait. Utolértem Vlaszij kis csapatát, és velük tértem be a városba. Itt szétváltunk, Vlaszij bement egy boltba, én pedig egy társával (akirõl késõbb kiderült, hogy õ Jámbor) kerestünk egy hamburgerest. Nagyon kellett nekem már egy kávé is. Csak ezután mentünk be a Kálvin téri iskolába, ahol a negyedik ep-n finom meleg teát és zsíros deszkát kaptunk. A hatvanas távon indulóknak ez volt a cél helye. Rafter, Vlaszij és a többiek is ott ejtõztek. Õk maradtak még, én Joeyline-nal és Szabó Janival elindultam "haza", ami innen cc. 30 km.
A városból kifele tartva kis izelítõt kaptunk abból, hogy a 43-as út mentén lakóknak micsoda forgalmat kell elviselniük. Az út szélén haladtunk, mellettünk közvetlen közel zsinórban, egymás után húztak el a kamionok. Nekem szabályosan halálfélelmem volt, és alig vártam, hogy átérjünk a Maros hídján, elhagyjuk az országutat, és ismét töltést érezzek a lábam alatt. Amint a töltésre értünk, határõrök szólítottak le bennünket: igazoljuk magunkat. A többiek elõkotorták a személyit, én az itinert nyújtottam át. A három határõr egyike egy igen csinos lány volt, igazán velünk jöhetett volna…
Következett a túra leghosszabb, mintegy 21 km-es, monoton szakasza. Ez azért is lélekölõ, mert sötétben, kissé már fáradtan kell kutyagolni az ide-oda kanyargó Maros-töltésen. Én szeretek egyedül túrázni, de ezen a szakaszon egyedül végigmenni – halál. Távolabb, a 43-as út kivilágított szakaszai mutatják a településeket: Ferencszállás, Klárafalva – mikor jön már Deszk? Társalogtunk errõl-arról, de azért már mindhárman nagyon vártuk a deszki gátõrházat. És a km-kövekre világítva számolgattunk… Nagyon fázott a lábam, fõleg a térdem. Lehet, hogy téli túrán kevés az egy szál szabadidõ nadrág?
Deszki gátõrház, ötödik pont. Két barátságos hölgy próbált lelket verni a fásult emberekbe. Aranyosak voltak, jó meleg volt a szobában, finom volt a tea. Jani még maradt volna, de én már szerettem volna inkább az ágyamban alukálni. Elindultunk az utolsó szakaszra: 7,5 km volt hátra a 0.0 km-kõig, ami a gáton a Tisza-Maros torkalatot jelöli, onnan a cél még 4-5 km. Joeyline kissé lemaradt, láthatóan nem esett jól neki a járás. Janival egy ütemben lépkedtem, örültem, hogy nemsokára hazaérhetek… Lassan elmaradt Deszk és Szõreg szépen kivilágított temploma (mindkettõ egy kis dombon áll, ezért is jól látszanak meszirõl). Az égbolton egyre nagyobb lett a Szegedet jelzõ sárgás színû fénykupola, és a távolban feltûnt a Dóm kivilágított kettõs tornya. A 0.0-nál megvártuk Joey-t, és nem sokkal utána már a város házai mellett haladtunk. A Bertalan-hídon még mindig nagy volt a forgalom: ezen is átmegy a 43-as út. És végre elhagyva a Tiszántúlt, ismét a Duna-Tisza közére értünk! Még egy kis rakparti séta, és éjfél elõtt 10 perccel benyitottunk a célba. Megkaptuk a kitûzõt, oklevelet, és a rendezõk asztalhoz ültettek bennünket. Igen finom gulyásleves volt a menü, korlátlan szedéssel. Én a második tányér leves után úgy megszédültem, hogy le kellett feküdnöm néhány percre a székekre (gondolom, annyira leesett a vérnyomásom). Azután búcsúzás, megköszöntük a rendezõknek a túrát, ki-ki felszállt a saját kerékpárjára, és irány haza.
Köszönjük a rendezést, mindenütt nagyon barátságos emberek fogadtak, bíztattak bennünket. Köszönöm társaimnak, hogy együtt mehettünk, nélkülük ezt a túrát nagyon nehéz lett volna teljesíteni.
|
