Cserhát 500 2009
A Cserhátot kevésbé ismerem, így elég izgalmasnak hangzott ez a tájékozódási teljesítménytúra. Itt öt darab 500 méter fölé magasodó hegycsúcsot és egy forrást kell felkeresni tetszõleges útvonalon és sorrendben. Feró ötlete volt elõször, hogy menjünk el erre is, így egész héten az elõrejelzéseket bújtuk, mert nem sok jóval kecsegtettek. Esõt és bizonytalanságot ígértek, már majdnem el is rettentettek az egésztõl. Kinek van kedve egész éjjel szakadó esõben gázolni a sárban? Azért készültem rá szorgosan, megterveztem a bejárandó útvonalat is elõre. Végül a bizonytalanság jött be, pénteken már látszott, hogy csak az ország déli része kap az áldásból másnap. A sors fintora, hogy közben Feró lebetegedett, így nem tudott jönni.
Szombat délután négyen indultunk el a túrára. Gyöngyi örömmel vállalta az újabb éjszakai kihívást, sõt még Zolit is beszervezte. Peti is nagyon várta már a mókát, szeretett volna egy nagyot dagonyázni. Talán még azt is sajnálta, hogy végül hét ágra sütött a nap odakint, mikor beszállt az autóba. Már-már tavaszias volt az idõ. A rajt az Alsótold melletti Bableves csárdában volt. Mikor megérkeztünk, már jópár autó állt a csárda körüli földutakon, mi is beparkoltunk a tocsogós sárba. Na valami ilyesmire számítottam... A vendéglõ roppant barátságos, ideális rajt helyiség. Rögtön azon morfondírozok, hogy mennyire fognak minket szeretni, mikor nyakig sárosan betoppanunk majd a célba érkezve. :) Sokan választották a korai indulást, a nevezésnél kivárjuk a kis sorunkat. A 28-as rajtszámot kapom meg, pár perccel a hivatalos rajt nyitás után. 16:40-kor vágunk neki a túrának.
Odakint még világos van, a lámpák még a tatyókban figyelnek. Furi világosban indulni egy éjszakai túrán, viszont hasznos a korai indulás mindenképp. Ez egy olyan tájékozódási túra, ahol azért nincs akkora szabadságunk variálni az útvonalon, mert a rajt/cél gyakorlatilag ráilleszkedik a bejárandó "körre". Az elsõ hegy rögtön ott van az orrunk elõtt, de utána vagy a Tepke felé indulunk, vagy a Dobogó-tetõre, a többi már nagyjából adott. Én a Tepkét választottam. Elsõre ez tûnt egyszerûbbnek, legalábbis lélektanilag, mert így a csúcsok nagyobb részét hamarabb be lehet gyûjteni.
A Bézma könnyû préda volt. Mi rögvest bevetettük magunkat az erdõbe, míg az elõttünk haladó nagyobb csoportok továbbmentek a mûúton. Széles út vezetett minket feljebb és feljebb, itt még átvágnunk sem kellett. Elértük a keresztben haladó jelzett utat, ahol több túratárssal is találkoztunk. Voltak akik felfelé, de már olyanokkal is találkoztunk, akik már lefelé tartottak. No, hát mi lefelé biztos nem jövünk erre vissza, a jelzés szép nagy kunkort csinál a hegyen. Útközben kezd sötétedni. A ponton megkapjuk az elsõ matricánkat az igazolófüzetre, majd elõvesszük a lámpákat végre. Az égen feltûntek a csillagok, szép, nyugis estének ígérkezik a mai.
Irányban indulunk lefelé egy nagyobb irtáson, ami azért meglehetõsen gazos, sûrû az aljnövényzet. Szerencsére hamar beérünk az erdõbe, ahol már könnyedén haladunk tovább. Még remek utakat is találunk, amik levezetnek minket vissza a mûútra. Innen a kék jelzést követjük. Lefordulva az aszfaltról nagyon saras rész fogad minket. Az erdõ szélén haladó szekérút és a szántás egy nagy közös masszává mosódik. Az úton néhol több centiméter víz áll, nem is nagyon lehet kikerülni. Gyorsan kiderül, hogy kinek mennyire vízálló a lábbelije... Reméltem, hogy amint befordulunk az erdõbe jobb lesz a helyzet, de tévedtem. A kis ösvényen, ami felfelé indult, patakban folyt a víz le a hegyrõl. Kínunkban röhögtünk, ahogy csúszkáltunk és cuppogtunk az úton. Aztán menekülõre vettük a figurát, és a jelzésrõl letérve egy szárazabb ösvényen másztunk tovább. Ez egész rendben volt, még egy kanyart is levágtunk vele. Amikor visszaértünk a jelzésre a vicces vízibalett újra kezdõdött. Így szórakoztattuk el magunkat egészen addig, amíg fel nem értünk a gerincre. A távolban Pásztó fényei tündökölnek a fák mögött. Innen már klassz az út a kilátóig, nincs sár. A ponton ketten fogadnak minket, éppen tüzet próbálnak gyújtani. Nem egyszerû történet a nedves erdõben. Ajánlják, hogy másszunk fel a kilátóba, mert szép az esti kilátás. Kapunk is az ötleten, miért is ne? Idõnk, mint a tenger. Remek móka az éjszakai kilátó látogatás. Felfelé menet az extrém meredek lépcsõkrõl egy kutya jut eszembe egy másik túráról, amit alig bírtak lehozni fentrõl annyira félt lefele menet. Nem csoda, a felsõ lépcsõsor igen trükkösre sikeredett. Húú, nagyon megérte feljönni. A környezõ települések fénye, a Mátra és a Cserhát sziluettje és a millió és millió ragyogó csillag az égen, igazán szívmelengetõ látvány. S bár a szívünk melegedett, de a többi testrészünk fázni kezdett, mert odafent fújt azért a szél. Lemásztunk a pontõrökhöz, kicsit még beszélgettünk velük, aztán indultunk a 3. csúcs felé.
A Köves bércig végig jelzett úton lehet innen menni. Ez a szakasz ráadásul már ismert is számomra. Azért így is kell figyelni, ha másért nem amiatt, hogy vannak elég köves és gazos szakaszok az úton. A Nagy-Kõ-tetõn már az erdõt vizslatom, hogy mennyire lehet itt levágni majd visszafelé Garábra. Kicsivel odébb megtaláljuk a betervezett utat is a távvezetékek mentén. Ez egy széles nyiladékban haladó út, tökéletes lesz. Most persze még tovább megyünk, és hamar el is érjük az elsõ csúcsra vezetõ háromszög jelzést. Ez a Varjú-bérc. Tudom, hogy ez még nem az a hegy, amit keresünk, ezért is furcsálom, mikor egy világító lámpafényt vélünk felfedezni a tetején. Ki van ott fent és miért? Lehet, hogy mégis ezen van a pontunk? Még a térképet is elõvesszük, hogy leellenõrizzük, hogy jól emlékszem -e a pont helyét illetõen. A térkép igazolt, ekkor esett le a tantusz, hogy nem is lámpafényt látunk odafent, csak egy erõs fényû csillag viccelt meg minket alaposan. Szedtük is a lábunkat tovább. Jött a második csúcs is, ezt is mellõztük, bár a csillagunk ennek a tetejérõl is lekacsintott ránk. Már lefelé indultunk el a hegyrõl, mikor megláttuk a 3. csúcson világító fényeket. Az lesz amit mi keresünk. Megtaláltuk az oda vezetõ utat is, azon értük el a Köves-bércet. Itt újabb levonót kapunk a füzetekre. Irány vissza a kék sávig. Peti már menne is vissza Garáb irányába, mikor szólok neki, hogy van még egy kis dolgunk a másik irányban. Irány a Nyerges-tetõ.
Egy darabon még a jelzésen, majd egy jelzetlen, de széles úton haladunk. Ez utóbbi már erõs emelkedésbe kezdett. Felérünk a Kerek-bükk oldalába. Itt az út egy része le van fagyva, egyszer-kétszer meg is csúszunk rajta. A pont a hegy legkeletibb végén van, elég sokat baktatunk odáig. Már várom mikor találkozunk szembe a visszafelé igyekvõkkel, mert innen ez az út visz majd vissza is minket. És jönnek is a túratársak egy-egy kisebb csapatban. A ponton sátrazó õröktõl kapunk egy csokit, beszélgetünk kicsit az útvonalról is. Mikor elmondjuk, hogy milyen úton (úton?) akarunk Dobogó-tetõre menni, vigyorogva csak sok szerencsét kívánnak. Hmm... lehet, hogy ismerik a terepet? :)) Innen az a következõ pont nekünk, ami "kicsit odébb" van. Így mondtuk mindíg Zolinak, mert a qrva messze van nem hangzott annyira lelkesítõen. Hát szó mi szó, az ötödik hegycsúcsig innen kb annyit kell menni, mint amennyit a rajttól eddig jöttünk ( és közben négy csúcsot már begyûjtöttünk ).
Hátra arc, irány Garáb. Zolinak azért is tûnt nagyon rossz ízûnek a távolság, mert fájni kezdett a térde. Már nehézkesebben tudott csak jönni, ami nem volt túl jó kilátás így még a túra elsõ felében. Újra elhaladtunk a Köves-bérc alatt, ahol most elég nagy volt az élet, sokan jöttek szembe és indultak fel a ponthoz. Mi persze ezt már kihagytuk, visszamentünk a vezetékekig, aztán azon az úton indultunk el lefelé. Eddig is eléggé botladoztunk az ágas bogas útakon, de ez itt lefelé túltett az eddigieken. Itt elképesztõen rosszindulatúan próbáltak minket minden második lépésnél elgáncsolni a tüskés indák.. Petivel egymás botladozásain röhögtünk végig. Gyöngyi és Zoli eléggé lemaradtak, az út aljában egy elágazásnál bevártuk õket. Kiderült, hogy Zoli térde teljesen megadta magát, nem tudja folytatni a túrát. Így aztán mindketten úgy döntöttek, hogy visszasétálnak a csárdáig a mûúton. Sajnáltuk a dolgot. Petivel kihasználva a közvilágítást egy lámpa alatt akksikat cserélünk a lámpáinkban és megújult fényerõvel vágunk neki a maradék útnak. Vagyis leginkább világítás nélkül, mert a faluban nem kellett, utána meg kicsit lopakodó üzemmódban mentünk tovább az aszfalton. Forgalom nem volt. A tiszta égbolton most már annyi csillagot lehetett látni, hogy már alig bírtuk kivenni a megszokott csillagképeket. Szép volt. Viszont itt éreztük, hogy kicsit hidegebb van a nyílt terepen. Korábban az erdõben nem fáztunk, de itt kezdett elfagyni az ujjunk vége. Az út is jegesedett, Peti legnagyobb örömére megint bemutattam néhány új figurát, de azért megúsztuk esés nélkül. Találkozunk pár túratárssal, akik fordított irányban nyomják, kb a felénél lehetünk. Felsõtoldon még nagy az élet. A sarki kocsmában majdnem mi is betérünk, de annyian vannak, hogy inkább nem idõzünk. Most jön az igazán izgalmas szakasz. Egy nagy átvágást terveztem be innen Dobogó-tetõig. A jelzésrõl hamar le is térünk, jelzetlen úton haladunk, majd egy szántás szélén, majd megint egy úton, majd az erdõben, néhány úton keresztbe és ismét csak erdõben. Hû azannya, de milyen erdõben. Ilyen istentelen zegzugos szúrós, tüskés tövises erdõt én még nem láttam ami ott volt. Néhol képtelenek voltunk tartani az irányt, egyszerûen nem bírtunk keresztül menni a sûrû dzsindzsán. A tüskék átszúrták mindenünket, hiába volt a dupla nadrág is. Nagyon komoly dzsungelharc alakult ki, de én nagyon élveztem. Aztán át kellett kelnünk egy hatalmas völgyön. Azt már annyira nem. Maga a völgy még nem volt gond, az alján patak folyt, de át lehetett ugrani, viszont a másik oldal nagyon meredek és saras volt. Ráadásul nagyon durván benõtt tüskés fiatal dzsumbuj fogadott a tetejében, amin képtelenek voltunk átvergõdni. Így a patak mentén másztunk kicsit a hegyoldalban felfelé, amíg elértünk egy nagyon szûk derékszögû völgyet. Azon már tudtunk haladni, bár az is elég küzdelmes volt. Én például olyan sikeresen bevertem egy fába a térdemet, hogy utána már fel sem kellett néznem, mindenhol csillagokat láttam. Meg utána még 2-3 napig, amikor terheltem... Annak ellenére, hogy alig haladtunk, egyáltalán nem bántam meg, hogy erre jöttünk, mert most legalább képet kaptam arról, hogy milyen amikor a Cserhát sem viccel. Ezután már könnyebb volt a terep, volt még egy-két kisebb bujkálós rész, aztán utat is találtunk, ami szépen felvitt minket a jelzésig. Onnan meg már hip-hopp ott is teremtünk Dobogó-tetõn a geodéziai torony lábánál. Újabb levonót szerzünk be.
Irányban indulunk tovább a Dobos kút felé. Az út nagy része megegyezik oda-vissza. Az egyik elágazásnál rossz irányba indulunk, de hamar észrevesszük és korrigálunk. Kb 20 perc alatt meg is érkezünk. Ez egy klassz pont volt, forró tea és forralt bor várt ránk, ami nagyon jól esett. Megcsodáltuk a kút vizében fürdõzõ kis tarajos gõtéket is. Jó tíz percet pihizünk a ponton, majd a már bejárt úton indulunk visszafelé.
Vissza kell másznunk a szinteket majdnem a Dobogó-tetõig. Útközben egyre nagyobb köd száll a tájra, egy idõ után már csak 10 métert látunk elõre a tejfelben. Peti kihasználja az alkalmat, teszteli lámpájának a fókuszáló képességét. Nagyon meggyõzõ a teljesítménye, a ledes szórt fény most nem sokat ér. A sárga jelzést elérve elindulunk lefelé. Az út sok helyen csúszós, lefagyott. A sávot a sárga kereszt váltja, majd kicsit késõbb egy jelzetlen útra térünk át, ami egyenesen bevisz minket Alsótoldra. Minél lejjebb érünk, annál több a jeges útszakasz. Újabb furcsa táncmozdulatokat próbálunk széles vigyorok közepette. ;) A betervezett út egyébként nagyon bejön, hamar el is érjük a falut. No meg már éhesek is voltunk, hajtott minket a gulyás délibábja. Innen már csak... hû, azaz _még_ két kilóméter mûúton. Egy útszéli tábla jelzi a távolságot, ami nem is humbukk. Itt már tükörjég fedi az utat, ha lefelé mennénk az úton végig lehetne csúszni az egészet. Így csak vissza-vissza csúszunk fél lépéseket. Már közel járunk, mikor egy autó áll meg mellettünk az út szélén. Elõször azt hisszük, hogy kérdezni akarnak valamit, aztán látjuk, hogy más a szitu. A másik oldalt már robban is ki az ajtó és egy róka szalad ki rajta némi köhégcseléssel együtt... nagy buli lehetett... Felcsuszizunk a jobbkanyarig, és már látjuk is a csárdát. Szuper. Megjöttünk. És alig vagyunk sarasak.
A célban ott vártak ránk Gyöngyiék. Õk már itt vannak pár órája. A teljesítésért nagyon szép kitûzõt kapunk, ez egy igazi ereklye lesz. És persze oklevél, kézfogás, gratulációk és a jól megérdemelt babgulyás csárda módra. Hmmm... az valami isteni finom volt. Még pont jókor érkeztünk, a túrázók nagyobb része még utánunk ért be, így aztán adtuk is át a helyeket és búcsút vettünk ettõl a barátságos helytõl.
A Cserhát 500 nagyon pozitív élményeket hagyott bennem, nagyon örülök, hogy eljöttem, és bízom benne, hogy lesz még alkalmam ezekhez a varázslatos és sejtelmesen sûrû erdõkhöz még a jövõben is. Igaz, hogy sok az útvonalban a turistaút, és kevés a megmászandó csúcs, de azért az izgalmas átvágásokkal bõven lehet útközben szinesíteni ezt a túrát. Nagyon köszönjük a rendezõk munkáját, bár mint utólag megtudtuk nem jöttek túl sokan a túrára ( sokakat elijeszthetett a beharangozott esõ is ), de mi nagyon jól éreztük magunkat.
Képek:
http://picasaweb.google.com/qvic78/Cserhat500#
|
