Álljon itt a Cserháti élményhalmaz hiteles története
Kocsival mentem Karesz és Bálint társaságában. Út közben annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy csak Gyöngyös keletnél vettük észre magunkat…
Gond nem volt belõle, csak az elsõ pont világosban történõ elérésérõl kellett lemondanunk.
A rajt-cél objektumnál a kedvezõbb parklókat már elfoglalták, így mi egy erõsen lejtõs helyére álltunk be. Elsõ furcsa momentum: némi gõzpára jön a motorháztetõ alól. Hmmm… ilyen még nem volt. Talán a melléöntött fagyálló?
Nevezés némi rendezkedés és a már útnak is indultunk a szürkületben. Egyértelmûnek tûnt, hogy elsõ pontként a Bézmát iktassuk be. Nem éreztem volna túl nagy motivációt a hegymászáshoz, miután végigmászva a fél Cserhátot tökig sárosan a csárda mellett a gõzölgõ bableves illatában állva azt mondják, hogy akkor már csak egy hegy.
Letérve az aszfaltról egybõl ízelítõt kaptunk a túltelített talajszuszpenzióból. Finom puha a szekérút, a keréknyomban pedig patakban folyik a víz. Csúcson gyors pecsételés és hátra arc. Az indulók egy része innen Cserhátszentiván, másik része pedig a Tepke felé vette az irányt. Mi az utóbbi kasztba tartoztunk, így az úton visszafelé még megcsodáltuk Pásztó fényeit és a Mátra körvonalát a szürkület utolsó fényiben.
Rátérünk a kék sávra, majd az aszfalton elõkerül a moráljavító pogácsa, és kókuszos-diós süti.
A tiszta felhõtlen égnek köszönhetõen gyorsan hûlt a levegõ, így a szántás szélén nem gyûjtünk bolygatott talajmintát, inkább csak a Tepke oldalában. Ezen a szakaszon rövid idõre még a jelzést is elvesztettük, és egy fiatal csemetékkel meg miegymással benõtt szekérúton romboltunk.
Ahogy haladtunk fölfelé úgy lettek a növények egyre zúzmarásabbak és a talaj keményebb. A kilátó környékén már rendesen fagyott. Elõször gondolkodtunk, hogy sötétben érdemes-e fölmenni a toronyba A tetején már egyértelmûen igen volt a válasz. Némi fényképezés és nézelõdés után szedtük a sátorfánkat.
A gerincen jó tempóban lehetett haladni, meg téma is volt, de lehet hogy csak hiper térugrást hajtottunk végre, mert nagyon hamar elértük a Köves-bércet.
A Nyerges-tetõ megtalálása már elvileg kicsit több tájékozódási ismeret feltételezett volna, de mi föl voltunk szerelve egy darab, jó helyismerettel rendelkezõ Bálinttal, aki velem ellentétben alaposan átnézte a Cserhát térképet és a Google earth-öt is rövidebb utakért. Ment minden, mint az ágyba karikacsapás, mindenféle tévelygés nélkül megtaláltuk a pontot, és a matrica mellé begyûjtöttünk egy kis édességet is. A csoki igazi értékét nem az íze, hanem az adta, hogy a pontõrök fölcipelték a hegyre.
Hamar besöpörtük az öt csúcsot, még kettõ volt hátra de ezekért még jócskán kellett gyalogolni. Garábra több módon is le lehetett jutni, a kék négyzeten, a villanyvezeték mentén, vagy a térkép által jelzett szekérúton, ami a Google Earth-ben is szép megerõsítést nyert, esetleg toronyiránt a susnyásban.
Mi a szekérutas verziót választottuk. Azt álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen sûrû az úthálózat az erdõben. El nem tévedtünk, mert nagyjából a völgyeletet kellett követnünk. A mezõre kiérve, már látszott a kivilágított garábi templom. Jó döntésnek bizonyult a Tepke felé indítatni körünket, fölfelé nagyobb szívás lett volna az útkeresztezõdésekkel. A talaj már keményen megfagyott. Többször meg is jegyeztük, hogy milyen szerencse, mert így jó tempóban lehet közlekedni, bár azért a sok göröngy megdolgozta a bokákat, jól esett kiérni a sima aszfaltútra.
Felsõtoldig találkoztunk néhány ellentétes irányból érkezõ túrázóval, jól nyomták.
Alsótoldig nem történt említésre méltó esemény, egyszerûen csak jó volt úton lenni, nézni a falvakban a régi házakat, a hegyek sziluettjét és a különösen fényes csillagokat (nagyon sok látszott).
Alsótoldnál ismét bevetettük a Google Earth-ös fegyvert, nem mentünk el Cserhátszentivánig a sárga kereszthez, hanem átvágtunk a nyereg felé szekérutakon. Minden annyira klappolt, hogy nem akartam elhinni. Akadálytalanul haladtunk elõre. Lehet, ha susnyába menetelünk, akkor még az ágak is maguktól hajlanak el utunkból. Egy viszonylag hosszú emelkedõ végén pitty-putty ott álltunk a Dobogó-tetõn a geodéziai toronynál. A pontõr kemény srác volt, nyári hálózsákban nyomta a hidegben. Mondjuk nem volt természetes a mosolya. Kicsit nézelõdtünk a toronyban, majd felkerekedtünk a Dobos-kút felé. Ismét jelzetlen szakasz, de rajtunk ez sem foghatott ki, 20 perccel késõbb már a ponton teázgattunk. Megnéztük még a gõtéket, és mint aki jól végezte dolgát (mert jól végeztük dolgunkat), elindultunk a Bableves csárda felé. Alsótoldon még ujjunkkal graffitizünk egy Cs500-at a busz koszos hátuljára, majd következett a túra legnehezebb szakasza. Az egyenletesen emelkedõ úton megfagytak a vízátfolyások, rendesen belassított minket, néhány tripla Luccal és Ritbergerrel színesítve mozgásunkat azért hajnali egyre eljutottunk a célig.
Oklevél és kitûzõ átvétele után (ami egyébként nagyon szép volt) következett az est fénypontja, a BABLEVES. Ez, anyag volt. Ehhez képest a pángalaktikus gégepukkasztó smafu. Ott a csárdában, mindnyájan eljutottunk a kulináris Nirvánába.
Az est hangulata a csárdában érte el tetõpontját. Ezért beszámolóm ezen pontján meg is köszönöm a szervezõk és a pontõrök lelkesedését és kitartását a hidegben, illetve a Bableves csárdának, hogy biztosították a helyszínt és a finom vacsorát (vagy prereggelit?)
Ami ez után következett azt finoman úgy fogalmaznám meg, hogy a túra és a hazaút minõsége erõs kontrasztot mutatott.
Indulás elõtt még ellenõriztem biztos ami biztos alapon a hûtõvíz szintjét (rendben volt) majd beröffentettem, Hunyadit. Indulás haza, cirka. 3 óra és otthon leszünk. Menet közben valahogy nem akart fûteni a jószág, pedig a fûtést ennél erõsebbre csak nyílt láng használatával lehetett volna állítani. Szurdokpüspöki magasságában, ott ahol az út 4 sávosra szélesedik, elkezdett emelkedni a hûtõvíz hõmérséklete úgy, hogy szépen le is parkoltam, hogy visszahûljön a rendszer. Elég perverz -7 0C-ban azért félreállni, mert felforrt a hûtõvíz. Talán a vízpumpa csapágya mondta be az unalmast… A teljes képhez hozzátartozik, hogy fûtés továbbra sem volt valamiért, Karesz meg egy szál papucsban tolta, mert cipõje csurom víz volt.
Visszahûlés után pótoltam a vizet, majd újra nekivágtunk, lassabban, mert valszeg csak passzív hûtés volt. Eljutottunk Apc határáig, amikor is fél pillanat alatt fölment a hûtõvíz hõmérséklet és mire kinyomtam a kuplungot, hogy levegyem a motorról a terhelést, már le is állt a motor. Utána már nem is nagyon tudta megtekerni az önindító, mintha beállt volna a vízpumpa csapágya. Ott álltunk az 21-es út szélén hajnal fél háromkor egy lerobbant kocsival koszosan és büdösen.
Betalicskáztuk a kocsit a közeli kamionparkolóba, majd fél négy felé telefonáltam egy ismerõsömnek, aki Hatvanba jár dolgozni kocsival hatra, hogy kellene egy kis segítség. Valami frekventáltabb helyen szerettem volna hagyni a kocsit, mert simán el tudtam képzelni, hogy mire fuvart szervezünk hazáig, addigra már nem lesz mit hazavinni.
Haver mondta, no problem indul 1 órán belül itt lesz. Mi addig bevackoltuk magunkat a hátsó ülésre, és felavattuk Bálint túra elõtt vásárolt -37 0C-ig védõ hálózsákját. Itt egy kis filmszakadás volt nálam, amíg a segítség megérkezett.
Haver érkezik vontatókötél elõ, a kocsija hátulján menetes volt a vonóhorog. Persze a menetrõl hiányzott a védõkupak, és a menet szétrohadt, így betekerhetetlen volt a konzol…
Semmi baj, munkatársa Pásztóról jön, mindjárt itt lesz. Munkatárs félrehallotta a koordinátákat és bement Hatvanig. Mire visszaért, már 5 óra, csipkedni kellett magunkat, mert 6-ra munkahelyen kellett lenniük. Kötél beköt, indulás, kötél elszakadt. Na itt már röhögtük. Kutatás másik kötélért, 10 perc után elõkerült egy, majd immár nagy gázzal irány Hatvan Tesco parkoló. Nem volt természetes a mosolyom, amint 90-el vontattak egy olyan kocsiban aminek járó motor hiányában semmilyen hidraulikus segédberendezése nem mûködött (fékrásegítõ, szervókormány), magyarul páros lábbal kellett nyomni a féket, ha lassulni akartál.
Azért odaértünk, betoltuk az elsõ parkolóba a kocsit, majd a pánikszerûen elhagytuk a helyszínt. Arra már nem volt idõ, hogy az állomásig bekocsikázzunk, így valahol a váltók elõtt szálltunk ki, és gyalog közelítettük meg az objektumot. Megjegyezném, hogy Karesz még mindig papucsban volt…
Innen kezdve már kicsit nyugodtabb körülmények között folytatódott az utazás, Pesten még vártunk Bálinttal egy órát a magas igényû Keleti-pályaudvari váróteremben, ahol egy gyanús külsejû alak vajákos versikével próbált meg lehúzni minket. 20 Forintot nyert az ügyleten (ennyi volt Bálintnál). Valamikor 10 után keveredtem haza. Annyit tudtam, hogy aludni akarok, de nagyon.
A hazaúttal kapcsolatban csak egy mondat jutott eszembe: Mindig van lejjebb!
Azóta a kocsit hazahoztuk, most szanatóriumban várja, hogy kikúrálják az egyenlõre ismeretlen betegségbõl.
|
