A Julianus-on jártam
Napok óta figyelem az idõjárást, de nem változik, csak esik, meg esik, és esik.
2004-03-27-én sincs ez másként. Ülök a vonaton, bámulom a sötét üvegen keresztül a sötét hajnalt, az elsuhanó halványan pislákoló lámpák sárgás csíkjait. Minden felvillanó pocsolya felszínén az égbõl aláhulló vízcseppek fodrozódását lesem.
Nem tudom mikor világosodott ki, de még mindig a gödrökben összegyûlt víz színét bámulom, ám egyre csak fodrozódik és fodrozódik.
Szemben a Duna túloldalán a Nagyvillám és a Visegrádi-hegység többi csúcsát felhõk takarják, helyenként azonban jól látszik, hogy hósapkák borítják azokat. Míg a távoli hegyeket szemlélem, a szerelvény begurul a Nagymaros-Visegrád vasútállomásra, és csikorogva megáll.
Jó néhány elszánt fickó hagyja el itt a vonat melegét, és indul a kis négyszögletes esõház felé, ahol majd a regisztrációra sor kerül, én is így teszek.
Az esõ továbbra is kitartóan esik. Azon töröm a fejem, hogy hagyjam magamon a széldzsekimet, vagy vegyem fel inkább az esõkabátot, végül az utóbbira esik a választásom, felszerelkezek. Ismét a pocsolyákat nézegetem, érzem jól döntöttem.
Körülöttem többeknek más tapasztalatuk lehet az ilyen fajta meteorológiai történésekkel szemben, mint nekem, mivel van, aki sportcipõben jött, van aki igen lenge öltözékben, és van akin még sapka sincs. Az egyikük pedig, igencsak kirí a többiek közül: õ egy vékony mackónadrágban, sportcipõben egy több helyen lyukas dzsekiben – ami alatt szerintem még egy pulóver sem lehet, vagy legfeljebb valami igen vékonyka –, és sapka nélkül vág neki az általa választott távnak. Komolyan mondom, ha ránézek, rögtön kiver a hidegveríték, és reszketni kezdek.
A vízcseppek kitartó kopogása mellett, befizetem a nevezési díjat, és elindulok: 7 óra 5 perc van.
A leírás, amit adtak, sajnos elsõ ránézésre semmilyen információt sem nyújt arra vonatkozólag, hogy milyen jelzéseket kell követni, így aztán, ahogy a vasútállomás lépcsõjén leérek az utcára, rögtön megkérdezem az egyik résztvevõt, vajon tudja-e milyen színen kell haladnunk, de nem tudja, keres kutat a kapott papíron, de nem találja. Közlöm vele a feltételezésem, nem várok választ, indulok, jön utánam. Késõbb kiderül, hogy mégis ott van a papíron a keresett információ, de nem valami használható fórmában.
Lendületesen indulok a nedvesen csillogó kockakövekkel kirakott utcák vonalát követve, tudva, hogy elégé szoros az idõhatár. Az esõ szakadatlanul esik. Kiérünk a faluból és bevetjük magunkat az erdõbe. Az egy hete hulló csapadéknak meg van az eredménye, a sár elönti az utakat, keresem az avaros, kevésbé csúszós részeket.
Az erdõ siralmas képet mutat – emlékeztetve a tél végén, több héten át vastag jégtakaróval borított erdõkre –, mindenfelé kidõlt fák, és leszakadt hatalmas ágak nehezítik az elõrejutást. Csak most értem meg igazán, miért nem engedték elrajtolni a „Zöld 45” túrát. Valóban életveszélyes lett volna a fákra rakódott jég alatt tartózkodni, gyalogolni.
Elõttem két férfi, a faluban hozzájuk csapódott kiskutyától igyekszik megszabadulni, nem sok sikerrel, hiába zavarják, dobálják, nem tágít.
Ahogy csúszkálunk, tapicskolunk felfelé, az esõ lassan, havas esõre vált. Egy csapat elõttem, letér az útról és a jelzetlen õsvényen halad tovább, lerövidítve a távot, késõbb tapasztalom, hogy a mögöttem haladók is arra mehettek, mert már csak ketten bandukoltunk a jelzésen.
Szakad a hó, és egyre vastagabban takarja az avart, a látást tovább rontja a hegycsúcsot borító felhõ. A turistaösvény eltûnik a fehér lepel alatt, nem látni merre kanyarog, csak a fákra festett jelek adhatnának tájékoztatást, de ezen a részen elég ritkák.
Amikor kiérek egy szekérútra, megdöbbenve veszem észre, hogy a kék jel keresztbe fut elõttem.
– Akkor vajon merre jártam eddig? – teszem fel magamnak a kérdést. – Rövid tanakodás után, rosszul döntök és balra fordulva, lefelé indulok a hegyrõl, csak a nyeregben döbbenek rá tévedésemre, megint eltévedtem. Büntetésem, hogy vissza kell másznom. Nekivágok, most már legalább tudom, hogy hol vagyok, így sokkal könnyebb.
Sûrû pelyhekben hullik a hó, és már jó három centisre dagadt fehér lepel borítja az erdõt, csend borul a tájra, olyan csend, amilyet csak hóesésben lehet megtapasztalni, szinte hallani a lehulló pelyhek halk neszezését.
Gondolataimból kizökkentve váratlanul elém ugrik az a kiskutya, amelyiket a két férfi olyan nagy hévvel próbált visszakergetni a faluba sikertelenül, most rajtam a sor, mindent megpróbálok, hasztalan, úgy tapad, mint egy pióca, így érkezünk meg civódva, Hegyes-tetõre. A Julianus barátról elnevezett kilátóra nem mászok fel, szakad a hó, vastag köd nehezedik a tájra, és különben is elfáradtam az erõltetett menetbe.
Pecsételés után, futva ereszkedek lefelé, fogy az idõ, így muszáj gyors tempót diktálni. A kutya a pontõröknél maradt, nem hiányzik!
Leérve, keresztezek egy aszfalt utat, felmászok egy másfél méteres meredek ösvényen, és a sáros talajon cuppogó bakancsom hangját hallgatva azon töprengek milyen furcsa az idõjárás, amikor elindultam esett az esõ, majd havas esõ, feljebb hó, most megint havas esõ esik.
A jelzésen haladva, többször keresztezem az országutat, a legtöbben nem bíbelõdnek a szekérút sarával, a betonon haladnak tovább, talán igazuk van, nem rövidítenek jelentõsen, azonban többen úgy gondolják, hogy a szervezõk által kijelölt út, rájuk nem vonatkozik, talán ezért nem vállalják az igen viszontagságos, saras, csúszós, kimerítõ völgytúrát, Törökmezõ felé. Inkább az aszfalton maradnak, és jelentõs energiát takarítanak meg, úgy gondolom ez már más kategória, nem ugyanazt teljesítik, mégis ugyanazt az oklevelet és kitûzõt kapják, mint az igazán teljesítõk!
Itt a völgyben ismét esõ esik, teljesen át vagyok ázva, nedves a pólóm, a pulóverem, és a sapkámból is csavarni lehet a vizet. Zihálva kapaszkodok az agyagos talajon a törökmezei fennsík felé, a föld vizet izzad magából, széthúzza, kihúzza alólam a lábamat, csetlek-botlok, de végül csak felérek. A fennsíkon, havas esõ fogad, itt néhány fokkal hidegebb van, de nem sokat érzékelek belõle, a vizes agyaggal való küzdelemtõl kiver az izzadság.
9 óra 6 perckór pecsételek Török-mezõn, majd rögtön indulok tovább, tudom, hogy nincs idõm pihenni. Azt azonban, hogy ebben a sárban, hogyan lehet leereszkedni a völgybe, csak az tudja, aki ezen a napon megpróbálkozott vele, a nyomokat látva ez másnak sem volt túl egyszerû.
Leérve, érdekes látvány a megáradt patak, megállok és bámulom, ahogy örvénylik, kavarog a sáros áradat.
Ismét esõ esik, miközben egy mocsaras mélyúton próbálok feljutni a békás rétre, minden kis fûcsomót, földre esett ágdarabkát megtaposok, hogy kevesebbet csúszkáljak. Végül ott állok a széles mezõn. Itt aztán rengeteg béka fér el – gondolom –, de hogy merre kell tovább menni, azt itt eldönteni nem egyszerû. Szerencsére futva érkezik a megmentõm, útba igazit, megköti a cipõfûzõjét, és tovább fut, figyelem, ahogy minden második lépésnél megcsúszik vagy pocsolyába lép, szemmel láthatóan nem zavarja, sportcipõje sár és víz.
Egyedül maradok, észreveszem, hogy egy valamikori kiszögelési pont, vagy villanyoszlop alapjául szolgált, betonból épült csonka kúpon ott a jelzés. Újabb keresztezõdés a mezõ közepén, még látszanak a futó nyomai (így lettem nyomolvasó), arra veszem az irányt.
Az erdõ igazi meglepetés, az úton akkora tavak keletkeztek, hogy teljes szélességében elfoglalják azt. Próbálok az erdõben haladni.
- Nem ártana egy bozótvágó kés – mordulok rá a bokrokra félhangosan –, megkönnyítené az elõrejutásom.
Helyenként bokán felül gázolok a híg sárban. Felmerül a kérdés: vajon, mit csinálnak itt azok, akik sportcipõben jöttek?
Meredek csúszkálás lefelé, a végén betonút, keresztezõdésben a kóspallagi elágazás pecsételõ hely. Van pecsét, dió, víz, cukorka, alma. A ponton két hölgy, igen kedvesek, szívélyesek, jóérzéssel megyek tovább. 10 óra 1 perc.
Ideiglenes jelzéseken haladok tovább, a kihelyezett szalagok biztos támpontot nyújtanak, becsatlakozva a Kóspallagról érkezõ piros jelzésbe, azon haladok tovább, Márianosztra irányába.
Kemény emelkedõn csúszkálok felfelé, egy ligetes részen többször megállok, és levegõért kapkodok, folyik az izzadság a homlokomon, a hátamon. Vizes hópelyhek verik az arcomat.
Indulok tovább.
Felérve a gerincre, gondolkodóba esek. A lehetõség több esélyes, jelzést nem látok. Ide-oda ténfergek bizonytalanul, azután megpillantom a jelet az egyik fán.
Keskeny ösvény kanyarog lefelé a hegyoldalba, mindenféle tüskés bozóttal övezve. Van itt kökény, galagonya, csipkebokor minden, ami szem szájnak ingere. Futva ereszkedek lefelé, a tüskék tépik-szaggatják az esõkabátomat.
Apró romantikus hidacskához érek, négy darab kérgetlen vékony fa van átvetve a másfél méter mély meder felett, ebben az idõben igen csak csúszós, veszélyes átkelési lehetõség. Nem lévén más mód az átjutásra, rámerészkedek, nem bízok benne, hogy elbír, de végül baj nélkül érek át.
Rövid séta után aszfalt úton haladok tovább, megérkezem Márianosztrára. Festõi környezetben fekszik ez a település, a templom tornya, már messzirõl látszik, körbe mindenhol hegyek.
A havas esõ bõszen veri az esõkabátomat. Áthaladok egy hídon, ez betonból van, nem olyan romantikus, de biztonságos. A busz végállomásánál, egy vendéglõ, tetõvel ellátott kültéri egységében van a márianosztrai pont.
Itt is kedvesen fogadnak, pecsétet nyomnak a lapomra, hagymáskenyérrel, almával kínálnak, de van vajas kenyér is. Amíg falatozok egy úriember, rövid történetet mesél Julianus barát viszontagságos útjáról, aminek emlékére ezt a teljesítmény túrát, minden évben megrendezik. Invitálnak, hogy jövõre is vegyek részt.
Innen is jóérzéssel, feltöltõdve energiával és lelkierõvel, haladok tovább.
Kiérve a település határába, egy teljesen járhatatlan szekérút vezet tovább, a sár bokán felül ér, keresztbe is alig tudok átjutni rajta. Szerencsére a szántóföld mellett van egy fûvel borított út is, párhuzamosan a másikkal, ezt választom.
A széles szántóföld túloldalán fut két túrázó, ismét jókorát rövidítve a távon. Elérve a szántó észak-nyugati végét, jobbra fordulva egy mélyúton haladok tovább. Agyagos sár nehezíti az erõsen emelkedõ úton a gyaloglást. Rájövök, könnyebben haladok, ha a vízmosásban tapicskolva próbálok elõre jutni. Igaz, így sokszor bokáig vízben haladok, és alig fér el a lábam, de a vízmosás alja köves.
Hosszasan bandukolok felfelé, a csúszkálás rendesen kifacsarja az erõmet. Átmászok egy létrával ellátott kerítésen, kicsit támolygok, bekapok néhány szõlõcukrot. A kerítésen belül, idáig talán a legnagyobb sártenger fogad. Mikor kimászok a túloldalon, teljesen elkészülök az erõmmel.
Pecsételek a Koppány-nyeregben, pillanatnyi szusszanás, felhívják a figyelmemet, hogyha nem érek vissza fél ötre, akkor lesz itt egy zsírkréta, amivel nekem kell a szignózást elvégeznem. Remek kilátások, gondolom.
Hosszú, hullámos út következik a hegy oldalában. Föl-le, föl-le, föl-le. Sár, esõ, sár, esõ, sár, esõ. Egy futó ritmikus tocsogása mögöttem, mellettem, elõttem. Lépkedek és bámulom, hogyan képes ezen a talajon futva közlekedni.
Út balra. Úgy vélem – különbözõ, nem egyértelmû jelekbõl –, hogy arra kell mennem. Bizonytalan vagyok, szignózott fákat nem látok, visszafordulok. Balról egy úton többen jönnek, õk is bizonytalanok, visszafordulnak, velük tartok.
- Az a kápolna, szemben a hegyen jó támpont, oda kell menni. – mondja valaki, és elindul egy erdei úton lefelé. Megyünk utána. Nem sokára kiderül, hogy elõször, jó irányba választottam, a kék jel beköt balról.
Az egész társaság elindul egy nagy mezõn keresztül, nem ismerem az utat, nem akarok eltévedni, megyek utánuk.
Futunk keresztül a jókora tisztáson, frissen kiásott lukakat kerülgetünk, ugrunk át. Egy tó van tõlünk balra. Az agyamban felvillanó térképen az áll, hogy a két tó között kell elhaladni, nem arra megyünk, sõt, még csak nem is mellette. Ekkor már tudom, hogy rövidítésrõl van szó. Beleestem a csapdába, nincs menekvés, megyek tovább a csapattal.
A kápolnánál – amely, tulajdonképpen a Szent István templom –, egy pince, fedett elõterében kell pecsételni, sajnos elég körülményesen megy a dolog, ezért felesleges idõt veszítünk, amitõl idegesek, türelmetlenek leszünk, ami érzõdik is a megnyilvánulásokon.
A faluban eltévedünk, nem találjuk a FTE házat, végül egy lakó útbaigazít minket. Nem ártana kijelezni az utat, mivel itt nincs semmilyen szignó.
Ráakadva a házra, pecsét, forró tea, zsíros kenyér, hagyma vár minket. Falatozás közben egy srác, aki imponálni szeretne a barátnõjének, számára humorosnak vélt megjegyzést tesz a hátizsákomra, felesleges feszültség.
A vizemre teát töltetek, nem kellett volna, a sós ízû ásványvíz és a tea íze rettenetes elegyet képez, de ezt csak késõbb veszem észre, nincs mit tenni, ezzel a keverékkel kell végigmennem.
Az esõ továbbra is szakad, elindulok, a faluból kivezetõ út nem hoz meglepetést, sár, sár és sár. Az erdõbe érve, aránylag vízszintes úton könnyebben haladok, kerülgetem a pocsolyákat.
Utolérem a vicces túrázók társaságát, elmegyek mellettük, hárman vannak, az egyik köszön.
Kiérek egy betonútra, nem szeretek aszfalton gyalogolni, de a rengeteg sár után, igazi megváltás egy kis szilárd talaj.
Jól haladok, a távolban feltûnik két hátizsákos, gyorsan közeledek hozzájuk, aztán rátérnek egy felfelé haladó szekérútra. Gondolom ez lesz az, az út, amelyiket az egyik ponton javasoltak, mégpedig azt, hogyha visszafelé jövök a Koppány-nyereg felé, akkor a régi kéken tegyem, mert az új kijelölésen akkora a sár, hogy szinte lehetetlen feljutni. Megfogadva a tanácsot elindulok az elõttem haladók után. Felmászok egy meredek emelkedõn, és amikor a nyeregbe érek, azt vagyok kénytelen elkönyvelni, hogy a két srác eltûnt. Nem ismerve az utat, és jelzést sem látva, vissza kell mennem a betonútra, ahol közben megelõznek a vicces „barátaim”, hát nem volt valami kellemes gondolat, hogy ismét találkozhatom velük, nem szeretem a kellemetlen embereket.
Gyorsan közeledek feléjük, elhagyjuk az aszfaltos utat és a megjósolt sártengerbe érkezünk, én igyekszem ismét a vízmosásban közlekedni, végül egy kerítés mellett utolérem õket, mivel nem találják az utat, megmondom nekik, és együtt indulunk tovább, de hamar elhagynak, a szokásos felfelé menet.
Megérkezve a nyeregre, néhány Balaton nagyságú tavat átúszva, ismét a Koppány-nyereg ellenõrzõ pontra érek, ma már másodszor.
Pecsét, indulás tovább, átmászás a kerítéshez szegelt létrán, bokáig érõ sár, szakadékszerû út lefelé. Egyszerûen nem értem, hogyan lehet egy meredek hegyoldalon bokáig érõ sár, miért nem folyik le a víz?! Leérve a völgybe még rosszabb a helyzet. Enyhe emelkedõ, sártenger, szembe tapicskoló emberek, ezek sem jönnek már visszafelé hangulat. Elõttem vidám társaság. Az egyik azt mondja barátnõjének:
– Figyeld azt a sarat, oda még senki sem lépett bele!
A lány – szinte reflexszerûen – azonnal belelép, és majdnem térdig süllyedt bele. Mindenki megrökönyödve próbál segíteni a társaságból, szemmel láthatóan senki sem gondolta, hogy bele fog lépni, hiszen egyértelmû volt, hogy ott bizony igen mély lehet a sár.
Amikor elhaladok mellettük, egymásra mosolygunk.
Kerítés, létra, nem mászunk, a kapun megyünk ki.
Hosszan baktatok a nem tetszõ társasággal, úgy látszik elfogadták, hogy ott vagyok. A felfelé menet hosszú és sáros, elfáradok, megállok és megiszom a Red bull-omat. Kiveszek egy tábla csokoládét a hátizsákomból. Átfagyok, visszaveszem csurom vizes esõkabátomat, kesztyût húzok, sapkámból csavarni lehet a vizet.
Minden lejtõn futok, egy domb tetejérõl meglátom „barátaimat”, valószínûleg azt gondolták, végleg elmaradtam. Futok tovább, ugyanis ismét szûkös lett az idõ.
A Nagy-Gallánál utolérem a kis csapatot, együtt tanakodunk, fel kell-e mászni a csúcsra vagy sem. Végül eldöntjük, hogy nem mászunk fel, ugyanis egy elõzõ ponton azt mondták, hogy nem kell, de voltak más zavaró vélemények is.
Itt láttam utoljára õket, futva indulok lefelé és egészen az aljáig, meg sem állok. Átkelek egy patakon és elindulok felfelé. Rövid kapaszkodó után, felérek egy megszûnt erdei vasút nyomvonalára. A töltés még megvan, sínek már nincsenek, sár sincs, és innen lankásan lefelé halad a szignózott útvonal.
Gyors tempóban, szinte futva haladok. 16 óra 55 perckór érkezek a Misa-rétre. Az alaposan megáradt patakon átkelve, pecsételek, veszem a jó hírt: még 4 kilométer, és indulok tovább.
Szob vasútállomásra 10 óra 28 perc gyaloglás, tocsogás, csúszkálás után, tetõtõl talpig sárosan, meglehetõsen kimerülve érkezek meg.
Pecsételés, emléklap, kitûzõ, alma, vonatjegyvásárlás, indulás haza.
Jövõre ugyanitt!
|
