Túrabeszámolók


Téli Mátra

Kona HossTúra éve: 20092009.02.11 11:35:27
Téli Mátra M.

2009. január 31-én viszonylag korán keltünk. Kint még sötét volt, rosszul is esett, no meg, hogy elég hûvös volt a reggel. De azért reméltük, hogy mire odaérünk Mátrafüredre, a rajthoz, addigra kisüt a napocska. Így is lett. Megpakoltuk a kiskocsit, betettük a kutyánkat, Bekit az egyéves, szuka magyar vizslát, és irány a Mátra! Nagyon vártuk már ezt a túrát (is), egyrészt, mert az utolsó túra (ami egy TTTTT volt) után már megint nagyon mehetnékünk volt, és hát idõ közben lett egy kutyánk, akit nagyon szerettünk volna látni az erdõben, szabadon. 8 óra körül értünk oda Mátrafüredre a Szakképzõ Iskolához. Azt már láttuk a fõútról, hogy parkolni nemigen tudunk a rajt közelében, mert annyi autó volt, mint a Tescok parkolójában, amikor fizetésnap van. És az a sok túrázni vágyó magyar ember! Hát csak ámultunk és bámultunk. Megvallom õszintén, engem lenyûgözött, hogy ennyi természetet szeretõ ember van még a mai világban. Mi rendszeresen járunk túrázni, de ennyi ember nemigen jár minden túrára. Persze azok túlélõtúrák, ahol nagyon is számít az idõ (itt is), itt meg azért sok olyan család volt pl., akik csak egy kellemes sétát akartak tenni a természetben. Beki nagy örömére mások is elhozták kedvencüket. A fõút mellett parkíroztunk. Átöltöztünk túraöltözékbe, és irány a rajtállomás. Átvettem a menetlevelet, Robi és Beki addig kint õrizték egymást, majd irány vissza a kocsi, mert elfelejtettünk zsebkendõt eltenni és vizet a kutyának. És hát szegény kutya még az ivós hátizsákból nemigen tud inni. De majd megtanítom erre is!

9.02-kor rajtoltunk el. Irány az elsõ ep. Lajosháza. Hát gondolom itt még az amatõröknek sem volt nehéz dolga. Mindenki egy irányba indult el, a Z- jelzésen végig Lajosházáig. Bekit az erdõben engedtem el, addig pórázon jött mellettem. Ahogy ezt megtettem, mint akit puskából lõttek ki. Nagyon élvezte a szabadságot, azt a sok szagot, amit érzett az erdõben. És még nincs is tavasz! Megszagolgatta a mellette sétáló emberkéket is, aztán vissza-vissza nézett néha, hogy mi is megyünk –e utána, majd mint aki teljes tudatában van annak, hogy merre is kell menni, mindig elõre kocogott. Persze volt egy kis bökkenõ. Hamar az út elején rögtön kis patak keresztezte a turista utat, rajta fahíddal. Mindenki átkelt már rajta, egyedül Beki járt jobbra-balra, hogy akkor õ most hogy keljen át rajta. Az elõéletét sajnos nem tudjuk a kutyának, de gyanítom, hogy nemhogy nagyobb mennyiségû vizet, de még fahidat sem látott az eb eddigi élete során. Már mindenki õt noszogatta kedvesen, hogy jöjjön már át, mire összeszedte magát, nekiiramodott és lobogó fülekkel átvágtatott rajta. Nem is volt olyan nagydolog, igaz Beki? Tehát a Z- jelzésen végigsétáltunk Lajosházáig. Ez a szakasz egy nagyon kellemes kis séta volt. Útközben elõkerültek a szendvicsek is, feltankoltunk energiával. A Cserkõ-bányához érkezve gyönyörû kilátás tárult elénk. Megálltunk pár percre, hogy a fotózás örömeit is kiélvezzem. Az egész túra alatt nagyon tetszett, hogy nagyon sokáig végig a patak mellett haladtunk és többször is át kellett rajta kelni. Én itt kérek elnézést mindazoktól a kedves turistáktól, akik óvatosan és úgy akartak átkelni a patakokon, hogy ne legyen vizes a cipõjük és benne a lábuk, mi pedig szó szerint belegázoltunk a patakba. Mivel tényleg sokat túrázunk, ezért beinvesztáltunk egy-egy vízálló bakancsba, hogy az ilyen és ehhez hasonló túrákon ne legyen az, hogy beázik a cipõnk, és mindamellett, hogy lefagy a lábunk, több órán keresztül cuppog a víz a cipõnkben (ezt még a tájfutó korszakomban szerzett tapasztalataimból tudom), ergo a hangulatunkat is elrontja, mert nem igazán kellemes dolog így túrázni. Sajnos azzal is egyet kell, hogy értsek, aki siet, azt elõre kell engedni. Mi nem rohantunk, csak épp nem szerettük volna végigvárni azt a több tíz percet, amíg azok a többgyermekes családok, vagy elõször túrázó kedves emberek szépen lassan kipuhatolják, hogy hol is lehet biztonsággal átkelni a patakon úgy, hogy bele ne essenek, és ne legyenek vizesek. Ezt nekem is meg kellett tapasztalnom, ugyanis a párom mikor legelõször elvitt túrázni, a Tokaji hegy csúcsára készültünk, egy esõs reggel után és nem a mûúton. Tiszta agyag és sár volt a túraút, én pedig egy szimpla kis sima talpú Puma cipõben gondoltam nekivágni az útnak. Mondanom sem kell, többet csúsztam visszafelé, mint elõre. Akkor határoztam úgy, hogy ha komolyan akarom „ûzni ezt a sportot” be kell szereznem egy igen komoly túrabakancsot, ami bármilyen idõ és terepviszonynak megfelel.
Közben szépen lassan elértük az Ilona-kutat. Kutyánkat megitattuk, majd siettünk tovább. Nem sokkal ezután elértük az elsõ ep-t, ahol megkaptuk a lila pecsétünket. Szendvics elõ, kutyakaja elõ. Mi ettünk, Beki nem. Túl izgatott volt még ahhoz, hogy lakmározzon. Inkább azt próbálta a tudomásunkra hozni, hogy nagyon élvezi ezt az egész túrázást, szóval induljunk már tovább!

Lajosháza után a következõ ep. a Pisztrángos-tó volt. A Z+ jelzésen folytattuk utunkat. A patakon mondanom sem kell többször át kellett kelni. Ilyenkor kicsit szét is húzott a mezõny. Azt hiszem ezen a szakaszon volt az, hogy fotós szenvedélyemet is csillapítván, a patak mentén sok helyen megfagyott a víz, és ez egyfajta eufórikus látványt nyújtott és olthatatlan vágyat éreztem, hogy lemakrózzam. Mondanom sem kell, hogy Beki rögtön ott termet, mihelyt a magasságomból leengedvén, guggolva, a köveken egyensúlyozva próbáltam megörökíteni a természet szépségeit. Azt hitte, hogy most simogatás és cirógatás következik és végig ott sündörgött körülöttem, aztán egyszer csak annyira meglökött örömében, hogy a vízálló bakancsom annyira megmerült a jeges vízben, hogy szépen beázott. Gondoltam zokni cserét eszközölök, mire leesett, hogy a váltó zoknit a kocsiban hagytuk. Mindegy! Hiába cserélném le, mivel a bakancs maga belülrõl is vizes lett, nem sokat értem volna el vele. Mentünk tovább és nagy sokára meg is érkeztünk a Vörösmarty Fogadóhoz. Mintha úgy láttam volna, hogy gõzölgõ teát osztogattak, így sorba álltunk mi is az adagunkért. Hát erõleves volt. Mivel mi annyira nem voltunk éhesek, a kutyának adtuk egy kis kutyatáppal összekeverve, mivel õ még szinte semmit nem evett. A fémtányérkájából valahogy nem akarta elfogadni, így a tenyerembõl kellett megetetnem. Ezzel sajnos el is ment egy kevés idõ. Ekkor már 13 óra volt. Kutyafeltankolás után folytattuk utunkat a Pisztrángos-tó felé, ahol zsíros kenyér várt ránk, sajnos az elmaradhatatlan hagyma nélkül. Így már nem is esett annyira jól, persze Beki nem panaszkodott. Aztán irány a Kékes felé kaptató úton.

Hát a Kékes csúcsa felé vezetõ út aztán tényleg széthúzta kicsit a mezõnyt. Volt, aki gõzerõvel igyekezett felfelé, volt, aki szép lassan, komótosan. És voltunk mi, akik mentek, majd megálltak pihenni, mert sajnos a hátam annyira fájt, hogy nem bírtam egyhuzamban sokat menni. Többször eszembe jutott, hogy ilyenkor de jól esne egy feles, amit persze otthon hagytunk, illetve nem hoztuk azért, mert egyedül nem akartam iszogatni, túratársunk pedig betegeskedés miatt sajnos kihagyta ezt a túrát. Beki fáradtságot nem ismerve kotort elõre, hol az úton, hol a friss hóban. Rajta cseppet sem látszott, hogy nem bírná a felfelé vezetõ utat. Sõt. Volt, hogy megállt és szinte a szemével bíztatott, hogy gyerünk már, kitartás, nincs messze a csúcs. Hát messze volt az azért. De õ szép türelmesen bevárt bennünket, ha kicsit elõrébb ment, mindig visszajött, leellenõrizte, hogy biztosan ott vagyunk-e mi is a mezõnyben. Felérvén a hegytetõre, csodálatos látvány tárult elénk. A fák ágaira fagyott hó vagy esõ úgy fagyott meg, min amikor fújja az ágakat a szél. Az egész erdõ úgy nézett ki, mint egy horrorfilmben, csak itt nappal volt és nagyon világos a vakítóan fehér hótól. A síházban kapott forró tea iszonyatosan jól esett, mintha doppingszerként hatott volna. Sokan megpihentek a házikóban, ahol ugyan meleg volt, de sajnos állott volt a levegõ is. Ekkor már 14.20 volt. Mi a tea elfogyasztása után nekivágtunk lefelé a hegyrõl, a következõ ep. felé, a Gyökeres-forráshoz.

Egy kis ideig a K+ jelzésen haladva, kétszer keresztezve a betonutat, rátérünk a P+ jelzésû útra. Azt hiszem itt nem is volt semmi különleges egész addig, amíg a P- jelzésû útra rá nem tértünk. Na hát itt aztán volt izgalom nem kevés! A híd elõtti szakasznál, ahol kötelekbe kapaszkodva kellett egy igen keskeny ösvényen haladni, nagyon izgalmas volt. A bátrak leereszkedtek a patakba, majd a szemközti domboldalon felfelé rövidítettek. Hát igen, a hosszú sor miatt lassan haladtunk. Itt tisztára olyan érzésem volt, mint ha a Szlovák Paradicsomban lennénk a Suchá Belá szurdokban, csak ott még vaslétrák is vannak. Beki annyira akart menni, hogy pofátlanul elõzgetett, ezzel kisebb veszélyhelyzetet kialakítva. De aztán mondtuk neki, hogy nem illik csak úgy elõremenni, és mintha értette volna ott maradt elõttünk és kivárta a sorát. Ha esetleg ezen a szakaszon (is) valakinek bosszúságot okozott volna a kutyám, elnézését kérem! Átkeltünk a kis fahídon és mentünk tovább az ösvényen. Na, hogy utunk még se legyen túl unalmas, ismét egy olyan jeges szakaszhoz értünk, ahol én már néha pókjárásban haladtam, mert annyira csúszott a bakancsom a jeges talajon. És hát gondolom nem voltam egyedül, aki megfenekelte az ösvényt, akarom mondani megcsúszott és vízszintesbe vágta magát, illetve a gravitáció vágta hanyatt. Mi elõttünk is még a híd elõtt megcsúszott egy srác, szegény elég érdekesen esett. Aztán nagy nehézségek árán elértük a Gyökeres-forráson lévõ pontõröket, leigazoltattuk a menetlevelet és irány a cél. Hát itt már aztán aki úgy érezte, hogy le van maradva, igencsak belehúztak. Úgy robogtak el néhányan mellettünk, mint a 6.20-as gyors. Minden tiszteletem az övék, hogy ilyen veszélyesnek mondható ösvényeken száguldoznak. Minket momentán nem zavartak, mert félreálltunk illedelmesen vagy legalábbis próbáltunk, ahol lehetett, és mentünk mi is tovább. Szerintem ebbõl igazán nem kellett volna konfliktus helyzetet teremteni itt a fórumon. Mindenki úgy halad, ahogy érzi, hogy tud haladni. A másiknak meg elõzékenynek kell lennie.

Végül is 16.35-kor estünk be a célba, persze a 7 órás szintidõn kívül. Ugyanis figyelmetlenségemnek köszönhetõen a túrakiírásban és a menetlevélben is elkerülte e figyelmem, hogy mennyi volt a szintidõ. Bár amikor beestünk a célba azon elmélkedtünk, hogy ezen a pályán – ha csak nem voltunk olyan bátrak, mint a futótársaink – nem nagyon tudtunk volna gyorsabban haladni. Fotózásra nem olyan sok idõt pazaroltam, pedig tudtam volna mit lencsevégre kapni. Enni mindig menet közben ettünk, tehát ezzel sem ment el felesleges idõ. Csak egy ici-pici megjegyzés a szervezõknek: nem lehetett volna a szintidõt a pályaviszonyokra hivatkozva kicsit kitolni legalább egy órával? Persze, ha évek óta ez a szintidõ akkor nyilván nem, de azért figyelembe lehetett volna venni, hogy tényleg nagyon sok ember jött el erre a rendezvényre, és arról nyilván egyik túrázó sem tehet, hogy volt olyan szakasz (itt konkrétan a P- jelzésû útra gondolok a híd elõtt és után), ahol totyogva tudtunk csak haladni és nem feltétlen az útviszonyok miatt, hanem mert felgyûltek a túrázók és az egy soros úton senki nem akarta a másikat veszélyhelyzetnek kitenni azzal, hogy pofátlanul elõzget. Mi teljesen el voltunk keseredve, hogy nem kaphattunk kitûzõt. Más túrán mindig szint idõn belül teljesítünk, néha igen csak jó eredményekkel. Sajnáljuk, hogy most ez nem sikerült. Az idõ csodálatos volt, a túra hangulata szinte már hasonlított egy augusztus 20-ai felvonulásra, ahol ember embert érve hömpölyög az úton. Picit elcsüggedtünk azért, hogy bár teljesítettük a túrát, nem kaptunk kitûzõt, de azért jövõre ugyanitt találkozunk és megpróbálunk jobb idõt menni!

UI: Azt hittem Beki az elsõ túrája után kidõl a kocsiban hazafelé menet, és aludni fog. Ehelyett mint egy büszke vizsla végigülte az utat, igaz a szeme nagyon sokszor akarat ellenére leragadt a fáradságtól.

Sziszó (Zöld alakulat)
fotók a túráról:
http://indafoto.hu/Sziszo/teli_matra_m_teljesitmenytura