Túrabeszámolók


Meteor

SpotTúra éve: 20052005.09.23 20:10:30
Meteor 50

Jól indul a reggelem – mérgelõdök – a metró az orrom elõtt megy el. Bámulom a kivetítõt, olvasom a frissnek vélt híreket. Érkezik a szerelvény, beszállok, jobbra-ballra dûlõ, szájtátva, nyálukat csorgató alvó emberek, bambán maguk elé bámuló félálomban utazó utasok, hangosan élcelõdõ munkás csapat. Kiábrándító.
Moszkva tér reggel hat óra. 56-os villamos kihúz az orrom elõtt, már nem csodálkozom. Megyek a buszhoz.
Hûvösvölgy, gyermekvasút aluljáró. Nincs sorbaállás, adatot töltök, fizetek.
Elhatározom, hogy magamhoz képest erõs tempót diktálok, hogy minél messzebbre jussak, mielõtt kitör az égi vihar.
Erõteljes menetben haladok a Kaán Károly kilátó felé, és tõlem szokatlan módon, egészen a pontig bírom. Itt mindenki a rövidebb utat választja, én ragaszkodom a kijelölt útvonalhoz.
Lazán kocogok lefelé, köveket, gödröket, gyökereket kerülgetek, átvágok a síneken, lassan sétára váltok és megkezdem a János-hegy megmászását. Az idõ remek, nincs túl meleg, de hideg sincs, pont ideális. Egy futó kocog el mellettem, feljebb gyaloglásra vált, majd megint fut.
Az Erzsébet kilátó új aszfalt utat kap, a futók meg futójárdát, puha ruganyos anyagból, kihasználom és ezen futok lefelé, kellemes, nem veri szét a lábam.
Korty víz a kútnál, kocogás tovább a Virág völgy felé.
Leérve lépésre váltok, keskeny ösvényen haladok, rövidnadrágom hátrány, ágak karcolják, csalánok csípik csupasz lábszáramat, néhány szúnyogot hessentek, egy a vállamba mar, vakarom, marcangolom. Csacsi rét elõtt még egy csalán legyintett combon, már nem foglalkozok vele, a két kedves hölgynél pecsételek, az elõbbi futó ismét elfut mellettem, megyek utána.
Emlékezetemben kotorászok, vajon jobbra, avagy balra, balra választok és jól teszem, bár a lottón lenne ilyen szerencsém érzéssel haladok tovább. A Végvári szikla felett beköt a sárga a pirosba, nem sokára a Piros 85-ön is erre gyalogolok majd, ha eljutok idáig. Baktatok felfelé át egy aszfalt úton, tovább a vegyes erdõn egészen a Piktortégla üregekig.
A Farkas-hegy felé a jelzéseknek köszönhetõen utolérem a futó srácot immár negyedszer, persze hamar elfut ismét. Csodálom Budaörs látképét, a Törökugrató fehér szikláit. A repülési emlékmûvet elhagyva egy poros murvával borított úton jobbra fordulok és elkezdek kocogni, futók kiáltanak utánam, hogy nem jó felé megyek, én határozatlanul közlöm, hogy erre kell menni, de végül visszaballagok, hogy rájöjjek nekem volt igazam, õk csak rövidítenek, és szintet hagynak ki, inkább maradok a szervezõk által kijelölt úton. Így, talán nem fogok olyan jó idõt elérni mint õk, de teljesítem a távot.
Ahogy kocogva aláereszkedek, a bakancsom talpa alól minden irányba finom fehér pór pöfög szerteszét, a völgyben jobbra fordulva, ligetes, piszkos bokrok között haladok felfelé. Teherautók dübörgõ hangja fordítja fejemet az út irányába, ahol még az elõbb én futottam lefelé. Megállok és bámulom az alóluk sûrûn gomolygó, spirálos felhõk fura játékát. Áldom a szerencsém, hogy most nem vagyok ott.
Elhanyagolt, lankás úton szaporázom lépteimet, valamiféle vízmosásban, rutinosan kapom el a fejem a behajló ágak elöl. A sárga sáv már ismerõsen bukkan fel, vidáman baktatok a Sorrentó sziklái felé. Ezek az érdekesen kiálló kövek mindig megmozgatják a fantáziámat, néhány fotó, pecsét és már megyek is tovább.
A bokákat nagyon igénybevevõ szakasz következik, ezt nem nagyon szeretem, ráadásul a bal lábam sípcsontján valami izom, vagy ín rakoncátlankodik és egyre jobban fáj.
A Mária-szurdok csupa szemét, rossz látni, hogy az értékeinkkel így bánunk. A legszebb részen találom a pontot, éppen befejezte a reggelijét és a fröccsnél tart, invitál tartsak vele, megtenném, de nem jó, ha túra alatt iszom, így elhárítom és megyek tovább. A csalánok igen jól érzik itt magukat, elérik az embermagasságot is.
Hosszan baktatok a kanyargó aszfaltcsíkon, autók jönnek-mennek. Betérek egy büfébe és bevágok egy narancslevet. Budakeszin átvágok a buszvégállomáson, át a patakon, a kék kútnál vizet veszek és az eget kémlelem, nem sok jót nézek ki belõle. Miután áthágok egy újabb hídon, ledobom a hátizsákom, pillanatok alatt elõvarázsolom az esõkabátomat és beöltözök. Perceken belül elérem a Mamut-fenyõk ellenõrzõ pontot. Az esõ teljes erõbõl el kezd esni, kapok a papíromra egy újabb billogot és már megyek is tovább, miután kétszer is megkérdezte a pecsételõ hölgy, hogy tovább megyek-e, még utánam kiabált, hogy akkor tovább megyek?
Az erdei ösvényeken csöpögnek a fák, csapkodnak a vizes ágak, öntve a leveleiken összegyûlt esõvizet ruhámra, bakancsomra, miközben a nedves fû jó cipõpucolóként minden eddigi pórt, sarat lepucol róla.
Aszfaltút végén két hölgy, az egyik ernyõvel, talán nem túrázók.
Ballagok hosszasan, esõverten, út jobbra, szûk ösvény, víz már nem számít, had ömöljön! Fa alatt fiatal pár. Kerítés, felette létra, esernyõs hölgy, mégis túrázik. Vékony, nedves agyag, csúszkálás, jelzetlen kétségek, nyilak jobbra, téves, sok ember, tanakodunk, megyünk tovább.
Hosszúhajtási kõbánya.
Sáros út, vaddisznó túrta sár, jelzetlen kanyar, bizonytalanság, futó jön, utat választ, kérdezem, nem tudja, megyek utána.
Zöld háromszög, baktatok, ködbeveszõ hegyek elõttem, Budakeszi aszfaltcsíkját keresztezve, murva, fák takarta erdei ösvény, felismerem az utat, jó kis emelkedõ, pánik.
Szuszogó mellkas, kiszáradt ajkak, izzadó hát. Alvásból ébredt farkaskutya, pecsét a megfáradt papíromra. Fenyõk, piros háromszög.
Kerítés, sínek keresztbe a kapu alatt, vonat nem jár erre, de állítólag a vadak nem tudnak rajta átkelni. Ködbe burkolódzott mesebeli táj. Lefotózom a fát, mely a párából elõlépõ óriás madárijesztõt mintáz. Minden felé felhõbe veszõ, víztõl csöpögõ ösvények, nyakig érõ gaz és csalán, az úton pocsolyák.
Kimászok egy félig összeroskadt létrán, nincs biztonságérzetem, megúszom. Futókat igazítok útba, gombázókat kérdezek meg, vajon pecsételnek-e. Furán néznek rám, röviden magyarázkodom.
Ismét a „Piros 85” útvonalát gyakorlom. Nagykovácsiban veszek egy narancslét, csokoládét majszolok. Zsíros-hegyen a turistaház romjai emlékeket ébresztenek, valamikor még forralt bort ittam benne, most meg csak némi rom maradt belõle.
A pontnál papír „a Muflonitatóban vagyok”. Fogalmam sincs mi az, amikor meglátom, hogy egy kocsma, jót vidulok.
Hosszú kellemes séta, ködbe veszõ utak, hálás fotótémák.
A Remete-szurdok fölött ismét elhagy a futó, aki a túra elején már többször elfutott mellettem. Kérdezem tõle, hogy õ meg merre járt, mint kiderült alaposan eltévedt, nem semmi, hogy ezek után volt még ereje folytatni, sokan feladták volna a helyében.
A sípcsontom már elviselhetetlenül fáj, alig bírok lépni, összeszorított fogakkal, mászok lefelé a szurdokba. A völgy csodás sétányán mindig szerettem sétálni, már 25 éve járok ide, egyedül, vagy a fiaimmal. Nem tudom, hogy a barlangot vajon még mindig megszállva tartja-e a kutyával felszerelt hajléktalan, vagy már eltávolították. Ezek a barlangok is a kedvelt célpontjai voltak a kirándulásainknak, de egy ideje, már nem lehet csak úgy bejutni, mivel kutyával õrzött lakások lettek belõlük.
A remetei templomot és parkját mindig megcsodálom.
Összeszedem magam és elfutok a Nagy-rétig, azután az emelkedõn visszaveszek, de lefelé már befutok a célig.
A jelvény igazi meglepetés, nagyon tetszik, szépen kivitelezett darab, értékes része lesz a gyûjteményemnek.
Külön köszönet a pontokon az esõ dacára is jókedvvel, kedvességgel felvértezett pecsételõ gárdának, számomra ez mindig nagy segítség egy túra teljesítésénél!

2005-09-17