Túrabeszámolók


Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúra

SpotTúra éve: 20092009.03.13 21:56:00
Börzsöny éjszakai

Fél éve nem túrázok sérült sarkam miatt, az éjszakai kaland közeledtével azonban ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába, nekem ezen ott kell lennem.
Nekiállok hát edzeni, futok, gyalogolok, tekerem a szobakerékpárt, mindvégig fájó lábbal, érzem, ahogy visszatér az erõm. Végül elérkezik az indulás pillanata.
Magamra öltöm túraruhámat, felhúzom bakancsomat, hátamra kanyarítom hátizsákomat, elbúcsúzok aggódó feleségemtõl, és kilépek az ajtón. Hát akkor gyerünk, had jöjjön a nagy kaland, és erõteljes léptekkel indulok a villamos irányába.
A szokásosnál korábbi vonat ablakánál bámulom az elsuhanó tájat, gondolataim messze járnak, a Börzsöny hegyei között. Végigfutom az útvonalat, memorizálom a jelzéseket, a nehezebben követhetõ részeket, lélekben felkészülök a nehéz terepviszonyokra. Ráhangolódok a megpróbáltatásokra.
14:10. Meglepetésemre tömeg a busznál, a tervem, hogy a lábam miatt ülve tudjak utazni, füstbe menni látszik. Mindegy, adom fel a reményt, amikor meglátok egy helyet, odaérve egy pillanatig gondolkodóba esek, talán inkább állok, de aztán az elõttem álló éjszakára gondolva, mégis leülök a nem éppen megnyerõ külsõvel rendelkezõ egyén mellé, lesz, ami lesz alapon.
Ennyire világosban még sosem láttam Kemencét, igaz, csak a falu szélén járok, és nem is megyek beljebb, de azért jól megnézem, takaros kis falu, szép házakkal, körbe hegyekkel. Egy meredek utcán sétálunk a völgy felé, mindenütt szépen karbantartott kertek, festett kerítések.
A Kemence patak hídján, korlátra támaszkodva vizsgálgatjuk a megáradt folyamot. Kövek szinte sehol sem látszanak ki, lesz bajunk az éjszakai átkelésekkel, bámuljuk elgondolkodva.
Hárman baktatunk a start felé, meg egy falusi gyerek a kiskutyájával, póráz helyett lánc tartja kordában a kis jószágot, nem is tud meglépni. A nap süt, és sietnünk sem kell, vidáman beszélgetünk régi túrákról, fõleg az emlékezetes 2005 és 2006-os viszontagságairól, az utóbbin én nem voltam ott, de a 2005-öst végigküzdöttem.
Letelepedünk a Kõrózsa egyik asztalánál, eszünk-iszunk, beszélgetünk, öreg erdész csatlakozik, régen volt nagy havakról és áradásokról folyik a csevely, közben meghív minket egy-egy deci jó vörösborra. Az ablakon kinézve, idõnként a pocsolyák felszínén csepergõ esõ nyomai tûnnek fel, jobb lenne, ha nem esne, sóhajtok fel.
Gyorsan eltelik az idõ, nevezünk, készülõdünk, elõkerülnek a fejlámpák, meghosszabbodnak teleszkópos botjaink. Sûrûsödik a tömeg, szedelõzködünk, hagyunk helyet a most érkezõknek.
6:00 megindul a startidõk regisztrálása, harmadikként csekkolok, egy kép az indulásra várókról, aztán a fejlámpa bekapcsol és irány a sötétség. Ahogy ellépek, és egyedül maradok, szinte érzem, ahogy körülölel, betakar, az éjszaka, lámpám fénye csak fokozza, tapinthatóvá teszi azt, talpam alatt apró kavicsok neszeznek, csikordulnak.
Irány a titokzatos, koromba temetkezõ erdõ. Belenézek a fejemrõl világító fénycsóva vágta sebbe, nézem az aszfalt egyenetlenségeit, kátyúit, a padkákról egyre beljebb húzódó földsávot.
Híd kõkorlátjai közé kanyarodok, alattam a megáradt patak dübörög, a kövekhez verõdõ jéghideg víz az erejét fitogtatja.
Elhaladok a Börzsönyi-fõalappont mellett, és jobbra fordulva megkezdem a kapaszkodást. Lassan távolodó lámpák fényudvarát figyelem, megjelennek az elsõ izzadságcseppek, lejjebb húzom a dzsekim cipzárját. Mögülem igen agilis fiatal csapat érkezik, kidõlt fán kell átküzdenünk magunkat, ketten simán besorolnak, a harmadik úgy vág elém, majd fel lök, nem hagyom szó nélkül, mormol egy bocsit az orra alatt, gondolom nekem.
Haladunk tovább, évekkel ezelõtt kidõlt bükkfák felé közeledünk, nem tudni ott vannak-e még, vagy már eltakarította õket valaki, lámpám nem világít odáig, így jobbnak látom lentrõl kerülni, csúszós talajú meredeken ereszkedek, keresem az avar által eltakart ösvényt, kikerülök egy fekvõ törzset, és megindulok meredeken felfelé, lassan, körültekintõ léptekkel az eredeti útig, itt aztán nagyot szusszanva próbálom rendbe szedni pulzusomat. Elhaladok egy vetkõzõ turista elõtt, éppen a nadrágját húzza le, mondom neki, hogy feljebb hûvösebb lesz, nem hallgat rám, közli gondolatát: hidegebbre számított.
Az út balra fordul, majd rettenetesen el kezd emelkedni, lelassulok, minden lépésemet meggondolom, az enyhén sáros felszín csúszós, veszélyes. Lámpám fényénél keresem a kiálló gyökereket, éles köveket, amiben megkapaszkodhat bakancsom talpa. A levegõvételt és lépéseim ritmusát összehangolom, és csak megyek felfelé, tovább és tovább, lassan ingatom testem elõre-hátra, ezzel is ritmust, lendületet adva, csak nagy ritkán nézek fel, nem akarom tudni, mennyi van még hátra. Hírtelen hideg fuvallat, megborzongok, itt a barátságtalanul fagyosabb zóna, feljebb húzom a cipzáramat.
Kimerülten érek fel, próbálom rendezni zihált állapotba került erõnlétemet, apró vízszintes szakasz, gyorsan regenerálódok, szívverésem, légzésem helyreáll. Lazán ballagok, amikor elõttem, egy fatetem szembeálló ágai villannak elõ a sötétbõl, kis híján felnyársalnak, alig bírok kitérni elõle. Phú… ez durva volt.
Kidõlt fákat lépek át, kerülök ki, felnézek az égre csillagok nincsenek, csak a hold korongja dereng az elvékonyodó felhõrétegen keresztül, talpam alatt száraz gally reccsen. Haladok tovább a sötét erdõn keresztül, ismerõsök érnek utol, üdvözölnek, távolodnak, tûnnek el.
A befülledt levegõt helyenként jeges fuvallat frissíti, ilyenkor összébb húzom dzsekimet, sapkámat fülemre hajtom. Az elõttem haladók lámpái magasan felettem szórják fényüket, komoly emelkedõt sejtetnek, fejemet leszegem, a földön imbolygó, reszketõ fénykört bámulom. Kisebb hófoltok jelennek meg, érezhetõen süllyed a hõmérõ higanyszála, avar alatt meghúzódó, alattomos jégfoltok nehezítik az elõrejutást.
Elszántan küzdöm magam feljebb és feljebb. Földre hullott, száraz gallyakat kerülgetek, beleakad a lábam, több lépésen keresztül cipelem, végül dühödten rúgom le róla. Mielõtt felérnék a föd-vár peremére egy éjszakai lepke keveredik a lámpám fényébe, látszólag vidáman verdes szárnyaival, de ha tudna beszélni…, mindegy, igencsak meglepõdök, hogy februárban ilyesmivel találkozom.
Itt fenn már sok a hó, és jég is van bõven, vigyázni kell hová lép az ember. A fák között fények tûnnek elõ a messzeségben, figyelem az elõttem haladó túrázó meg-megcsúszó mozgását. A világos felé közeledve, tábortûz fénye festi pirosra a komoran álló fák fekete kérgeit. Magosfa ellenõrzõ pont, 20:01, 807m szintemelkedés, nyújtom a papíromat, hallgatom a lángok között parázsló, égõ szálfák pattogását, sercegését, érzem hõjének sugarait hideg arcomon.
Ismét a sötét erdei utak felé veszem az irányt. Hallgatom a hó roppanásait lépteim alatt, botjaim egyenletes surranását, ahogy a fehér takaróba hatol. Meredek lejtõ, csúszkáló lábak, fákba kapaszkodó kezek, botok egymáshoz verõdése, óvatos, megfontolt haladás.
Bagoly éles huhogását sodorj felém a fagyos éjszakai szél, a halálmadár hangja, a zsákmányt keresõ ragadozó kiáltása éles pengeként vág rést az alvó erdõ csendjébe, újra és újra, aztán csend, mély síri csend, csak a lélegzetvételem hallatszik.
Beljebb húzom fázó nyakamat, belebámulok a mellettem tátongó, ijesztõ mélységbe, a hullámzó, jeges ösvényre világítok, amely felfelé kanyarodik, ágaskodó sziklák teteje felé. Néhány lépés után megcsúszok, a szívem hevesebben kezd verni, óvatosabbá válok, kerülöm a kiálló sziklákat, átlépem a gyökereket, a csapáson heverõ drótokat.
Jobbról eltûnik a semmi, helyette balra fordulva ereszkedni elkezdünk, kanyargós, szûk sziklalépcsõkön, saras csúszdákon. Faépítményû emlékhely, gyertyák kegyeleti lángjai világítanak rajta.
Tovább ereszkedünk hosszasan, fáradó izmokkal, küszködve a felázott tereppel. A mélybõl, zúgó vízáradat hangja dübörög felénk, minden lépéssel erõszakosabban, süketítõbben. Balról szegõdik mellénk az elsõ kisebb folyam, vizsgálom lámpám fényénél, hol lehetne átkeli rajta, sáros partjai nehezítik a feladatot, köveken lépkedek, botjaimmal támaszkodok a latyakos részeken. Süppedõs szekérútra jutok, rajta patak mossa a sarat, mindenhonnan víz folyik, a föld átázott, szivacsa nem bírja, visszaköhögi tartalmát.
Széles folyam, torlódó emberek csoportja elõttem, a túloldalról utasítások hangzanak az átkeléssel kapcsolatban. A sötét víz ijesztõen hömpölyög, zúg, csapkodja talpunk alatt a köveket, átbukva cipõnk fûzõs részein. Elõttem, nyakig sáros ember lép a következõ sziklára, elõtte, fenékig elázott hölgy halad mutatva a terepviszonyok mostohavoltát. Még egy ugrás és a parton vagyok, mögöttem zúgás, kiáltozás, pontõr mondja én vagyok az utolsó 21 órás beérkezõ, kapok egy aláírást, meg egy idõt. Iszom egyet, és már ballagok is az avarlepte úton a többiek után.
Síkos, lefagyott rész, vastag jégtábla, óvatosan lépek rá, földes terepet keresek, megcsúszok, de némi kapálódzás után talpon maradok. Szakadatlan zúgás a kísérõnk, a csapás a folyam felé vezet, bámuljuk az elhízott patakocskát, gázlót keresünk, néhányan neki indulnak, én is megtalálom a saját átkelõmet, botjaimmal stabil támaszt keresek a meder alján, óvatosan lépek a nedves kövekre, bakancsomat ostromolják a tajtékok. Botladozunk tovább a parti ösvényen, avar alatti köveken, korhadt ágakon.
Nem sokkal feljebb visszafordul utunk a víz felé, nem látok megfelelõ helyet, egy hölgy sikeresen próbálkozik, átjut szárazon, kiállt, hogy erre gyertek, ez járható, egy srác nekiindul, felkuporodik egy jókora sziklára a parttól lépésnyire, szemben, odvát vesztett fa váza meredezik: azt kell megfognod, aztán már át is tudsz lendülni, adja a hölgy az utasításokat. A fiú nyújtózik, egyre kijjebb hajol, még egy kicsit, a lába megcsúszik, beletoccsan a jéghideg vízbe, nagyot ugrik ki a törzsre, fel a tetejére, de megint megcsúszik, oldalával zuhan a rönk és egy sziklafal közé, egyik lába a vízben, kászálódik, látszólag nem esett baja, azon kívül, hogy csurom víz.
Na, ebbõl én nem kérek, és már indulok is fel a hegy oldalába, a patak felett tovább, nyaktörõ, csúszós, saras terep, cipõm élével vagdosom a meredek oldalt, hogy stabilabb lépéssel biztosítsam magamat a vízbe csúszás ellen. A többiek közben újra átkelnek, én is odaérek, megyünk tovább, emelkedõ szekérút mentén, Fazekas-forrásnál átugrok egy kisebb eret, aztán nekiveselkedek a csaknem függõleges fal megmászásának.
Lassú egyenletes léptekkel, minden talajfogást meggondolva araszolok felfelé, az egyre görcsösebb lábaim pihenésért kiáltoznak, de nem állok meg, nem, megyek tovább és tovább, néhányan keresik az utat, eligazítom õket, izzadságcsepp folyik a szemembe, marja, kezemmel segítek, beledörzsölöm, most már látni sem látok. Baktatok a végelláthatatlan emelkedõ teteje felé kimerülõ izmokkal, botommal támaszkodva és lökve magamat.
Felérve, lassan, kicsit imbolyogva a fáradtságtól, lépkedek tovább egy egyenesebb szakaszon, nem sokkal távolabb jobbra fordulok, és lehuppanok egy padra, jó néhány percet töltök el itt, elõttem haladnak el az edzettebbek, erõsebbek.
Kanyargós, gyökérrel sûrûn szabdalt talajon lépkedek, nézem a mellettünk húzódó keskeny mezõt, és az erdõ mélyén nyugvó, sûrû sötétségét. Fogamat összeszorítva araszolok az egyre meredekebb csapáson, nem fogok megállni, fel tudok menni, bíztatom magam, és csak haladok tovább, most meredekebbre vált, néhány lépés és fenn vagyok a földsánc peremén.
Vastagabb hórétegben baktatok, csúszkálok, de legalább nincs gyilkos emelkedõ, csak emelkedõ. Összeverõdünk néhányan, megtalálom a jobbra lefelé tartó csapást, szólok a tovább haladóknak is. Megindulok lefelé, a szinte függõleges úton lecsúszok az elsõ fáig, keresem a hogyantovábbot, a kijárt rész járhatatlan, inkább a járatlant választom, fától-fáig csúszkálva, bakancsom élét használva, elgondolkodom, melyik a jobb ilyen terepen: a fel, avagy a le.
A völgyben vastag hóréteg fogad, meg-megcsúszó lábaim, bizonytalanul követik egymást, botjaim nyújtanak segítõ támaszt. Erdõben hagyott hatalmas traktor állja utunk, le van láncolva. Kivágott fatörzseken kászálódok keresztül, a köd hatalmasra hízik, nem látok semmit, lehetetlen tájékozódni. Találomra választok a kettéágazó szekérutak és a traktor által erdõbe taposott utak között, bizonytalanul baktatok tovább, keresve valamilyen támpontot, bizonyosságot, hogy jó felé megyek.
A távolban feltûnõ fények végül igazolnak, és megkönnyebbülhetek. Csóványosra érkezek, 22:58. Pecsételés, a fáradságtól, csak botladozok esetlenül, teát kunyerálok, végül megkönyörül rajtam az egyik pontõr és kapok tõle egy pohárral, nagyon köszönöm, és hálás vagyok a válaszáért: „Ha te felküzdötted magad idáig, ebben az idõben, akkor az a legkevesebb, hogy kiszolgálunk”! Na ez a hozzáállás hiányzik nekem sokszor, a teljesítmény elismerése, utólag is nagyon köszönöm!
A meleg teát nagy élvezettel kortyolgatom, fogytával megkísérlem az ismétlést, nem az õ hibájuk, hogy a repeta már hidegre sikeredett a bogrács feltöltése miatt.
Elballagok a kõhengerig, megállok mellette, aztán közelebb megyek a fákhoz, a világító hó lehetõvé teszi, hogy messzebbre lássak, mint máskor. A távolodó hólepte terep, lassan szürke ködbe vész, a sötétség és a köd groteszk éjszakai játéka félelmetes, izgalmas érzést kelt, percekig nem tudok szabadulni a látványtól, még mindig látom a szemeim elõtt, olyan mintha nem lenne utána semmi, mintha apró szürke pettyek tömörülnének, nyelnék el a fákat, a lefelé zuhanó mélységet, mintha az egész mozogna, változna, az ember szinte úgy érzi bármelyik pillanatban elõléphet valami ijesztõ, valami, ami nem emberi.
Megfordulok, és lassan elhaladok a torony, ásító, sötét bejárata elõtt, vetek egy pillantást a ropogó tûz felé, figyelem az éppen beérkezõk elgyötört vonásait. Oldalazva ereszkedek a meredek hegyoldalon, egyik fától a másikig csúszkálva, a hatalmas Korona-kõ mellett, a két cipõtalpnyi mélyedés, az ereszkedésre szolgáló csapáson jeges, nyaktörõ, mindenbe kapaszkodok, amibe lehet, jeget fog az egyik lábam, egyensúlyomat vesztem egy pillanatra, botjaimat belevágom a talajba, szerencsém van, haladok tovább. A lankásabb alsó szakaszon lefutok, magam sem értem miért, de így sokkal kevésbé bizonytalanok a lépéseim, mint a kimért, lassú haladásnál.
Enyhe emelkedõn kaptatok, most már ez is fáraszt, az üveges talaj itt is járhatatlan, oldalt keresek tapadósabb részeket.
Sziklás terepen mászok, tetején kútszerû üreg, azon túl szakadék, lenézek, sötét mélység tátong, jobbra a Csóványos tornyát keresem, de felhõben van, és persze a napfény nélküli tájban egyébként is láthatatlan lenne.
Menetirányba fordulok, keskeny, jeges padkán igyekszem talpon maradni, fáradó izmaim alig várják, hogy a Spartacusnál lerogyjak egy padra. Sátor tûnik fel, egy kéz nyúlik ki belõle, belehelyezem a papíromat, eltûnik a sátor mélyén, kiszól egy hang, hogy én vagyok-e, mondom igen, és örömmel üdvözöljük egymást, aztán ismét elõkerül az igazoló füzetem, pecséttel a megfelelõ helyen.
A vastag hótakaróban álló sátor a kispistázók rémálma, ha díjazást akarnak kapni, akkor csak erre jöhetnek. Szerintem olyanok is vannak, akik még sohasem jártak, ennek a túrának, ezen a részen, mivel a Foltán-kereszt felé sokkal könnyebb a terep és gyorsabb is.
Jó tempóban haladunk többen együtt az enyhén hullámos szekérúton, a hó lassan elfogy talpunk alól, a terepet sár váltja fel. Meredek lejtõn tocsogunk, én vagyok a sereghajtó, elõttem vagy öten ereszkednek összevissza dülöngélve, meg-megcsúszva, egyensúlyozva.
Balra lehúzva, szûk csapáson, tüskés bozótoktól szaggatva törünk elõre, cikázó lámpák fénye világít bokrokat, fákat. Keresem a távolban lobogó tábortüzet, de semmi jele, meg is jegyzem, hogy innen már látni kellene. Nyálkás szerpentinen érünk ki egy aszfaltcsíkra, a kulcsos-ház közelében, és még mindig semmi, a csend is, és a sötétség is túl nagy. Átballagunk a dübörgõ patak felett, körülnézek, kombi autó felnyitott csomagtartóval, két asztal, leülési lehetõségként legfeljebb a betonlépcsõ jéghideg fokai jöhetnek szóba. Roppant csalódott vagyok, fáradt tagjaimat a Spartacusnál következõ pihenõ tartotta életben, most szinte megrogyok, elhagy az erõm.
Odakéredzkedek az autó nyitott csomagtartójához, had üljek le egy kicsit, készségesen odaeresztenek, pedig meglehetõsen útban vagyok, és még egy teát is hoznak, csokit, pogácsát nyomnak a kezembe. Meghatódok ezen a gondoskodáson és szó szerint új erõre kapok, nem is élek vissza a helyzettel, rövid pihenõ után, felállok, veszek egy repetát az isteni finom teából és arrébb állok. Míg szürcsölöm az aromás nedût, hallom, hogy egy hölgy azt mondja: Én nem ilyen terepviszonyokra számítottam, úgyhogy ennyi, én befejeztem. Õ elindul lefelé, én meg felfelé, tovább a betoncsíkon az elsõ kanyarig.
Meredek szakaszon mászok az erdei ösvényre, utolérnek, félreállok. Araszolok utánuk, a változó meredekségû ösvényen, fogyó erõmmel küszködve lépkedek feljebb és feljebb. Aztán úgy érzem, nem tudok továbbmenni, megállok, botjaimat leszúrom, vállaimat a botok végére helyezem és így fujtatok több percen keresztül.
Aszfalt utat keresztezek, túloldalon meredek, sziklás, agyagos mászás, nincs semmilyen kapaszkodó, most a veszélyesebbnek látszó részét választom, meglepve tapasztalom, itt kevésbé csúszik. A kanyargó csapáson néhányan elhaladnak mellettem, többször meg kell állnom, fizikai fájdalmat érzek a fáradtságtól, minden lépés szenvedés. Ezek a rövid pihenõk azonban jót tesznek, ismét és ismét tovább tudok indulni.
Idõnként mintha egy-egy esõcsepp érné a kezemet, kiérek egy kis mezõre, széles szekérúton folytatom az éjszakai menetelést, pocsolyák, sár, és helyenként megjelenõ jégfoltok kerülgetése nehezíti az elõrejutást.
Sûrûsödõ vízfoltok jelennek meg a dzsekimen, ne, ne essél, fogom könyörgõre a dolgot. Foltán-kereszt, szakadó égi áldás, nem húzhatom tovább, hátizsák le, elõ az esõkabáttal.
Az erdészút teljes szélességben tükör jég, megállni nem lehet rajta, a szélében próbálok tapadó felületekre akadni. Haladok az éjszakán át, szembe jönnek a túrát befejezõ, feladó társak. Mi azonban lépkedünk tovább, avart, fadarabokat, süppedõ havat keresve talpaink számára. Fagyos, viharos szél lökdös, taszigál a fahiányos terepen, megborzongok, átjár a hideg, zártabbá teszem ruházatom, kapucnimat fejemre húzom.
Kemény emelkedõ egyik fájának vizes kérgét támasztom hátammal, ebben a pillanatban nem tudom mi a szép ezekben a túrákban, félig halottnak érzem magam, lábaim fájnak, zihálva veszem a levegõt, a szívem ver, hogy majd kiesik. Bámulom a havas, jeges utat, és a kilehelt párafelhõ szétoszlását szemeim elé világító lámpám fényében. Csak akaratom ereje mozgatja megfáradt tagjaimat, izmaim már nem akarnak dolgozni, tovább haladni, tiltakoznak minden újabb terhelés ellen.
Tábortûz, látom a tábortüzet, minden fellelhetõ tartalék energiám mozgásba lendül, megújult erõvel vágtatok a tûz irányába. Állok a lángok elõtt, sajnos nincs meleg tea, a szolgálatkész személyzet, széttárja a karját, a bográcsban melegedõ víz még jeges, de igyál kávét, mondják, arra külön forralunk vizet. 2:28. Csóványos másodszor.
Leülök a kávépad mellé, kulacs az asztalon, kérdezem mi ez, mondják pálinka. Hú… vehetnék belõle? Persze, azért van – jön a válasz. Rakok a kávémba egy keveset, fantasztikus fekete lett belõle, kortyolgatom a forró italt, és érzem, ahogy újra erõre kapok. Kidobom a poharat és taposom tovább a havat, az itt még téli álmát alvó Börzsönyön keresztül.
Csúszkálva, tempósan igyekszem lefelé, tudom, hogy a kék háromszög egy kisebb domb mögött válik le a zöld jelrõl balra, jobbra pedig egy kisebb fenyõcsoportnak kell lennie, ezt figyelve haladok elõre. Kicsit távolabb, mint gondolom, meg is találom a megfelelõ csapást, az út kevésbé letaposott, mélyebb a fehér lepel rajta.
Hosszan fut a talpalatnyi ösvény a hegy oldalában, míg végre sötétebb foltok jelennek meg, de lábunk alatt marad a jég, aztán az is eltûnik és felváltja a sár. Meg-megcsúszva igyekszem tovább, mígnem jobbra mutató nyilak jelzik, hogy irányt kell váltani. A meredek terep, arra utal, hogy megérkeztünk a Kõkorsóhoz. Hosszasan ereszkedünk, botladozunk, korcsolyázunk. A lábam el kezd remegni, az állandó támaszkodás, és a csúszástól való félelem, görcsös izomtartása kimerítette õket.
Szerpentines részen araszolunk, az ösvény ferde, sáros masszává vált, a kanyarokban teljesen eltûnt, óvatosan haladunk rajta egy ideiglenesen mellém szegõdött túratárssal. Hirtelen elõttem terem egy a szerpentint, függõlegesen keresztülszelõ gyalogló és kis híján lesodor, de ahogy tovább lépek megérkezik a társa is, és ismét csak a lélekjelenlétemnek köszönhetõ, hogy megússzuk, alaposan kiakadok a felelõtlenségük láttán, komoly sérüléseket okozhattak volna, hogy nyerjenek néhány lépést.
A völgy alján zajos patak morajlik, de nem túl széles, így problémamentesen átkelünk és felmászunk néhány lépést a hegy oldalában futó keskeny ösvényre. Egyensúlyozva haladunk, az egy lábfej széles padkán, kidõlt fákon kapaszkodunk át, leszakadt útrészeken mászunk keresztül lámpánk gyér fényénél, meredeken néhány métert süllyedõ, majd emelkedõ lucskos, vízátfolyásos talajon csúszkálunk, próbálunk talpon maradni, míg ismét leérkezünk a folyamhoz. Átlépkedünk a kiálló köveket használva, odaát, jól járható ösvényre lelünk, gyorsan haladunk tovább, ezt a szakaszt hamar letudjuk.
A vége azonban szakadékos ereszkedés latyakos talajon. Ismét patak, megállok, a lámpám már alig pislákol, elemet kell cserélnem, sötétben nem jutok át az áradó vízen. Gyorsan utolérem a többieket, a másik parthoz közel egy lámpa világít a víz alatt, furcsa látvány, felette egy hátizsák. – Hát az ott? – kérdezem a kis társaságot. – Átdobtam. – szólal meg egy hang. – Aha… Nem mondok véleményt.
Próbálunk átjutni, hosszas tanakodás után, nekilódulunk. Figyelem, ahogy egymás után lépkednek a félig víz alatt lévõ köveken, felszedett faágakkal támasztva magukat, felajánlom a botomat, menjenek át vele, aztán dobják vissza, nem élnek a lehetõséggel.
Az erõs sodrás miatt alig lehet ezeket a vastagabb ágakat a meder aljára helyezni, egyszerûen eltolja a víz nyomása, amikor sorra kerülök, csodálkozva tapasztalom, hogy a túrabotomat is milyen erõvel taszigálja a lezúduló hólé, pedig az csak egy vékony fém. Stabilan rögzítem a botjaimat a köves aljzaton, majd óvatosan ráhelyezem egyik lábamat egy sziklára, lábfejemen átbuknak a tajtékok, ránehezedek, próbálom nem mozog-e, egy lábon egyensúlyozok, botjaimat elõrébb helyezem, a következõ kõnek kint van a teteje, csak ritkán lepi el a víz, körülötte uszadék torlódott össze, gátat alkotva duzzasztja a hömpölygõ áradatot, a másik oldalon kisebb vízesésként halad tova. Újabb követ szemelek ki, nem ér a felszínre, óvatos vagyok, csúszhat, rálépek, lendületet veszek, és a partra szökkenek.
Néhány méter magas, meredek, sáros oldalt kell megmászni, belevágom talpélemet az átázott talajba, botjaimat úgyszintén, a lendületem megtorpan, egy pillanatra úgy érzem visszaesek, de sikerül stabilizálni a helyzetemet, kiálló gyökérre lépek, felhúzom magam. Egy szekérúton folytatjuk a következõ átkelésig, itt sikeresen vesszük az akadályt, aztán megint átkelünk, minduntalan hosszas tanakodás keresgélés, vizsgálódás után.
A Postásháznál most nem keresünk pontot, letéphetõ igazoló cetlit, minden csendes, haladunk tovább a vízpartig, viszonylag könnyen átjutunk, azonban a következõnél hiába tanakodunk, nézelõdünk, nem látunk módot a továbbhaladásra.
Fogok egy jókora sziklát, akkorát, amekkorát még éppen fel tudok emelni, odacipelem, görnyedek a súlya alatt, szólok az éppen próbálkozó társamnak, hogy jöjjön vissza a partra, majd egy jól irányzott dobással a megfelelõ helyre sikerül ejteni a sziklát, csakhogy az áradat annál jóval mélyebb, szinte eltûnik alatta, rögtön látom, itt nem fogok átjutni.
Forgolódok, nézelõdök, visszafordulok, látom, hogy az egyik társunk a túloldalon van. – Hát te meg hol mentél át? – teszem fel neki a kérdést. – Átgázoltam, már úgyis mindegy – feleli. Erre neki indul egy másik túrázó is, ráhelyezi a lábát egy mélyen a víz alatt lévõ kõre, aztán, ahogy lépne elõre lecsúszik róla, a meder köves talaján bicsaklik a bokája, belelép a másik lábával is, botladozik, majdnem elvágódik, de sikerül talpon maradnia, már mindegy, õ is átgázol.
Ismét körülnézek, de nem látok megfelelõ átkelõt, elindulok a patak partján visszafelé, úgy ötven méterre találok egy biztatóbb helyet, a kövek itt is a víz alatt vannak, de csak a bakancsom merül alá, egyébként szárazon kelek át, a part meredek, alig bírok felkapaszkodni, de innen már egyszerûbb, a kisvasút sínjein átjutunk a kanyargó patak felett.
Rövid, kényelmes gyaloglás után, feltûnik a Hamuház kertjében világító tábortûz barátságos fénye. Letérünk a sínekrõl, felmászunk néhány lépcsõn, és már ott is vagyunk a csokoládés doboz mellett, kapunk is belõle, meg egy pecsétet is. 03:45. Leveszem az esõkabátomat, összecsomagolom, ahogy végzek, elered az esõ, egyre jobbon esik, elõveszem az esõkabátomat, felszenvedem ismét, és neki indulok. Az égi áldás eláll, de már nem vetkõzök. Rövid vízszintes szakasz után meredek szekérúton araszolok felfelé, megyek, csak megyek összeszorított foggal. Eldöntöm, nem állok meg az Aklok-rétjéig. A soha véget érni nem akaró emelkedõn, csak baktatok, baktatok tovább és tovább, egyre fáradó izmokkal, tolom magam feljebb és még feljebb.
Jobbra létra, átjárás a kerítésen, leágazik a kék sáv, innen piros kereszt, Aklok-rétje, balra egy fatuskó, lerogyok rá. Mögöttem érkezik egy srác, mondja, hogy csatlakozik, rendben válaszolom, de én most itt ledekkoltam egy idõre, jobban jár, ha tovább megy.
Némi pihenés után, felállok, nem esik jól, baktatok felfelé, keresztezõdésnél utolérem a továbbküldött srácot, irányba állítom, aztán indulás tovább. A régebben murvás út egyre sárosabb, tapicskolok a felhígult talajon, egyre lassulok, nehézkesen emelem lábaimat, de csak megyek tovább és tovább. A bukkanó tetején lankásabb részre emlékszem, de nem így van, rosszul esik a tovább emelkedõ út. A tetején, aztán jön a meglepetés, bokáig süppedek a híg latyakba, nem lehet kikerülni, egyik oldalon meredek fal, a másikon szakadék. Csak a híg latyak marad, gázolok, cuppogok, helyenként úgy beleragadok, hogy majdnem kilépek a bakancsomból.
Kivágott fák között próbálok csapást keresni, teljesen elállják az utat, az egyikre leülnék, tiszta sár leszek tõle, tovább megyek, találok egy száraz törzset, kimerülten rogyok rá, figyelem a továbbhaladókat, nehezülõ léptekkel csúszkálnak a nagy-hideg-hegyi emelkedõ felé.
Megszakítom rövid pihenõmet és a többiek után tocsogok reménykedve, hogy hamarosan véget ér ez a rémálom. Odaérek a nagy emelkedõ lábához, felpillantok, figyelem az imbolygó fénynyalábokat, nagyon magasan felettem látom õket, de jó nekik gondolom, aztán nekiveselkedek.
Lassan komótosan, minden lépést meggondolva araszolok a mélyen átázott talajon, képtelen vagyok a szekérúton maradni, minduntalan megcsúszok, nem tudok lendületet venni, értetlenül nézem, hogyan tud ezen a meredek terepen megmaradni ez a híg, folyós dagonya, kimászok belõle a fák közé, inkább a járatlan utat választom.
Fáradtan dõlök egy fa durva kérgének, gõzölög rajtam az izzadt ruha, kezdek fázni, indulok tovább, erõszakkal rakom elõre lábaimat, már nem akarnak tovább menni, de majdcsak fenn leszek, egyszer mindenhová felérek, ha lassan is, de minden lépéssel közelebb kerülök célhoz, és ez az utolsó komoly emelkedõ aztán vége, bíztatom magam.
Mögöttem is látok lámpákat, de nem közelednek, nekik sem könnyebb. Újabb fát támasztok, figyelem a szívem ritmusát, várom, hogy csituljon egy kicsit.
Felérek, visszanézek, messzi lent látok fényeket, fáradt lábaimat lazítom, iszok egy korty vizet, csak úgy menet közben. Taposom a havat, izzadság csorog a szemembe, marja a só, nem dörzsölöm, kikönnyezem.
Balra térek, valamikor szûk csapás volt, most valami gép utat taposott ide, letarolva a cserjést. Kiérek a köves útra, tükör jég, körülnézek, nincs egérút, bátortalanul lépek a sikamlós felszínre, merev lábbal, mindenre felkészülve araszolok át a túloldalra. Itt van egy keskeny rész, amin lehet haladni óvatosan, de csak lassan jutok elõre. A tûzrakó hely mellett igyekszem a lépcsõ felé, fél úton megbánom, de már késõ, inkább a házat megkerülve kellett volna mennem, a jég életveszélyes, a lépcsõ úgyszintén, megkönnyebbülve érek a turistaház ajtajához.
Találok egy seprût, igyekszem megtisztítani a bakancsomat a hótól és a ráragadt sártól, az eredmény meglehetõsen kétes.
Nagy-hideg-hegy turistaház, 6:14, gyorsabban értem fel, mint ahogy számítottam rá, így most van egy kis idõm. Forralt bort, meg két fél literes rostost veszek és letelepszek egy asztalhoz. Szürcsölgetem a meleg nedût, az alkohol már rége kiforrt belõle, de azért jól esik.
Hozzálátok a zokni cseréhez, felhajtom a kamásnit, a kezem csurom sár lesz, megyek a mosdóba lemosni, visszaülök, kibontom a fûzõket, a kezem ismét merõ sár, lehúzom átázott zoknijaimat, beletörlöm a kezemet, nézem megfonnyadt, átázott bõrömet, meggyötört lábaimat, de szerencsére nincsenek hólyagok, csak néhány körmöm fáj, valószínûleg azoknak búcsút mondhatok.
Iszom egy korty meleg bórt, elõveszem a Richtofitot és alaposan bedörzsölöm vele mindkét lábfejemet, hagyom, hogy beszívódjon a bõrbe, aztán száraz zokni, közben elfogy a borom, nyitom a rostost, nagyot húzok belõle, bekötöm a bakancsomat, elhelyezem a kamásnit. Leveszem a radiátorról a dzsekimet, egész jól megszáradt, az esõkabátomat begyûröm a tasakjába, majd a hátizsákba, a megmaradt rostost hátizsákom oldalhálójába helyezem.
Kilépek a hideg, de már derengõ hajnalba, ismét leküzdöm magam a jeges lépcsõkön, elcsúszkálok a sílift mellett, és vacogva indulok az erdõ felé, hideg van és a ruhám sem száraz. A fás széle meredek jégpályát hoz, lehetetlen lejutni rajta, irány a bozótos, ott már kijártak egy ösvényt, ezen jól lehet haladni, csak az ágakba akadok bele idõnkét. A felvonó pályáján muszáj a jégre lépni, nincs más lehetõség, átszánkázok rajta, egyre világosabb van, minek vettem fel a fejlámpámat nem tudom, de most már nem állok meg, hogy elrakjam.
A Magas-Tax turistaháza némán tûri az éjszakai gyaloglók hadát, a kezdõ sípálya felvonója is csendben pihen. Keresztülbaktatok a havas mezõn, elõttem is botorkálnak néhányan, lassan közeledek feléjük. Az újabb szekérút is szín jég, talpalatnyi sávon lehet közlekedni, idõnkén át kell jutni a túloldalra, mert csak ott lehet továbbjutni. De jó lenne egy korcsolya: morfondírozok.
Baloldalon meredek szakadék, az aljáról dübörgõ patak hangja idézi az éjszakai átkelések emlékét, balra a hegy oldalába vágott út meredek fala. Ahogy ereszkedünk egyre lejjebb és lejjebb, úgy kezdenek sûrûsödni a láposabb, mocsarasabb részek, lassan vékonyodnak a hórétegek, szürkébbé válik a táj, minden saras, vizes, az utakon erecskék, csermelyek csordogálnak.
Az erdei, szûk csapás avarral fedett, lucsoktól mentes, könnyedén baktatok rajta lefelé, a lábaim jól érzik magukat a száraz zoknikban, fájós talpam is rendben van nem rosszabb, mint amilyen az elején volt.
Visszajutok a köves szekérútra, a sár mély, latyakos, nem lehet kerülni, de nem is lenne értelme, így benne gázolok. Ismét erdei csapásra térek, itt már süppedõsebb a terep, bedõlt fákat is kerülgetni kell, van ahol, csak átmászással lehet tovább jutni. Mire újra kiérek a makadámos útra, kisüt a nap, csillog az ellenfényes táj, a fák ágain millió számra rügyeznek a szikrázó vízcseppek. A nedves kövek, és keskeny patakocskák, tükörként verik szemembe a fényt, álmos szemeim nehezen viselik.
Utolérek két sporttársat, együtt haladunk a falu felé, kerülünk egy sorompót, érünk házak közé. Még alszik a kis település, csendes minden, csak egy-egy kutya jelzi nem kihalt a község. Király-réten is a patakot figyeljük, az éjszaka után ez már természetes reakció, van benne bõven olvadt hólé, csapkodnak a hullámai, kövei dacolnak az elemi erõkkel, zajosan rohan tovább, még nagyobbra duzzadva az oldalágakból ömlõ tajtékokkal.
Kis hídon haladunk keresztül, nyitunk be a célul szolgáló turistaház aulájába, ahol példás gyorsasággal kapjuk kezünkbe a teljesítésért járó emléklapot, kitûzõt és az Ákoshoz szóló kajajegyet.
Kemény éjszakán vagyunk túl, alaposan megdolgoztatott minket ismét az éjszakai börzsöny, szenvedéseimen azonban sokat segített a rendezõk szolgálatkész hozzáállása, áldozatkész munkája. Köszönet azoknak, akik erejüket nem kímélve, a Csóványosra is felcipekedtek, meleg teával frissítve, kávéval kínálva, saját készítésû sütivel kedveskedve a résztvevõknek. Külön örömöt szerzett az, hogy a kijelölt utakra volt kényszerítve a mezõny nagy része. Sajnos még így is voltak, akik kispistáztak, ahol egy kicsit is lehetett, de már komoly elõnyre nem tudtak szert tenni.
Gratulálok minden teljesítõnek, és bár nem kellett az idõt kitolni, azért ez a terep rettenetesen nehéz volt, és méltán lehet büszke magára mindenki, aki teljesítette, de az is, aki megpróbált végig menni, ám most nem sikerült neki, mégis ott volt és megtapasztalta a Börzsöny keménységét.