Márciusi Emléktúra 48 - 2009.03.14.
Rajt: Budapest, Csillaghegy, HÉV megálló; Cél: Római katolikus templom melletti plébánia.
Táv: 48 km; Szintkülönbség: 1540 m; Szintidõ: 12 óra.
Tiszta, csípõs a reggel a Margit-híd budai hídfõjénél. Korán érkezek a félhetes találkához képest, és kissé átfagy kezem, lábam, mire befut a parkolóba a ZÖLD 45-ön kipróbált kis csapat. Felcsípnek és tûz: Csillaghegy. Hamar ott vagyunk, nincs elég idõ a felmelegedésre. Szikrázóan süt a nap és igen friss a levegõ. Pár falat lemegy, amíg feláll a kocsma melletti beugróban tevékenykedõ nevezési iroda. Eggyel több nevezési lapot veszünk, idõt nem iratunk, mert várunk még egy tagot. Fekete autó csillan a kanyarban, már nem is kell tovább várni. Végül öten vágunk neki az útnak. Legtöbbünknek eszébe jut valami túra élmény, mert sok túrának ez a kezdõ vagy befejezõ szakasza. Még a Hegymászó utcában is fázik a kezem, de mire végzünk a falépcsõvel, már lekerül a sapka és a sál is. Sár az van, de nem is számítottam másra, hiszen az elmúlt hetek nem szûkölködtek csapadékban. Felkínálkoznak a Kevélyek, így az Ürömi mûút után elkezdünk hágni a durva köves emelkedõn fölfele. Az Ezüst-Kevélynél kipróbálom a fényképezõgépem, a közeledõ útitársakat fotózom. Hát igen, itt a mozgó céltárgyra vonatkozó beállítást kellett volna alkalmazni...
Tavaly, bár rossz idõ volt, megkedveltem ezt a túraútvonalat. Ugyanakkor megállapítottam, hogy három igen súlyos kispistázási lehetõséget hagyott benne a rendezõség. Az elsõ már itt is van: Elöl haladó két túratársamnak kiabálnám oda, hogy az Ezüst-Kevély után a P kocka elkerüli a Nagy-Kevélyt, így ez kihagyható, mert a pontõr a nyeregben székel, amikor egy túrákon gyakran látott férfi és egy nõ már kanyarodnak is arra. Van, akit hidegen hagy a kispistázás látványa, bennem rossz érzést kelt. Mi persze felkaptatunk a mészköveken a Nagy-Kevélyre egészen a düledezõ fatoronyig. (Már csak az imádság tartja.) Elõtte azonban ellenõrizzük az Egri vár meglétét és kalóriát pótolunk. Egy úszótársunk is megjelenik gõzölgõ ingben. Kevés az ideje, ezért csak a 24-re nevezett. Leóvakodunk az
1. ellenõrzõponthoz, a Kevély-nyeregbe.
A kéttagú fiatal pontõrség lány tagja Mazsola-portrét rajzol zöld kiemelõvel az itinerre. Jó látni ilyen lelkes pontõröket. Kedélyesen búcsúzkodunk, és lefelé indulunk a K sávon. Lehet szaporázni a nedves avaron, ahol nagyobb a sár, ott megpróbálunk a peremen menni. Nagy csattogással és nagy bakancsban fut el mellettem egy ifjú versenyzõ. Lenézek: csak a nadrágszáram sáros, nem fröccsent fel rám a dzsuva. Leérünk a Csobánkai mûút felé vezetõ murvásra, szép az idõ, látni a (szerintünk) dobogókõi antenna csúcsát. Átmenve az országúton, haladunk tovább a K-n, a Macska-barlangi-, majd a Szent-kúti elág felé. A jelzés kékrõl zöldre vált, enyhe emelkedõ következik. Elõttünk három fiatal sétál, és az út menti fákba idõnként belevág egy lándzsát. Tartunk az efféle "hagyományõrzõ" társaságoktól, ezért bevárjuk a lányokat. A turistajelzés kis idõre, jobbra letér a murvásról, majd mikor visszatér, rögtön balra bevisz az erdõbe. Itt a második lehetõség a kispistázásra, mert ha a murváson folytatom, megúszom a Hosszú-hegyre való felmászást, mivel a Szentkereszt-Szántói mûút elõtt úgyis belefutok a zöldbe. A megspórolt távról már nem is beszélek. Mi szép lassan kaptatunk a Hosszú-hegy felé. Majdnem felérünk, amikor egy õzcsapat húz el elõttünk húsz méterre. Sajnos senki sem tudta lencsevégre kapni õket. Biztos sok túrázó jöhetett már erre, ha még csak most ugrottak elõ a vadak. Szintben megyünk még egy kicsit, amikor odaérünk a hegy szélén lévõ, zsebkendõnyi tisztásra, ahol a KINIZSI pontõre szokott dolgozni, (Pribarinye) leülünk egy-egy mészkõre arccal a panoráma felé. A látvány elszórakoztat a néhány falat elköltése közben. Néhány fotó készül és szedelõzködünk. Kiderül, hogy egyikünk hátizsákja sötétbarna bogyó-rakáson pihent. (Hihi!) Lefelé sietünk, de közben kielemezzük, hogy melyik ösvényvillánál kavartunk el egy kissé az ISZINIKen. Ismét a murváson vagyunk, az út mentén hibátlan farönkök vannak szépen felrakásolva. Srégen jobbra átkelünk a Pilisszántó-Pilisszentkereszti országúton. Rettentõ sár fogad, kissé beljebb, majdnem a turista útra szórták a takarmányt. Az állatok minden gond nélkül dagonyává változtatták a környéket. A Magas-hegynél, ahol az eredetileg ovális természetvédelmi táblának csak egy csonkja csüng egy póznán, és ahol keresztezi utunkat a P sáv, és ahol nekünk le kell menni Pilisszentkeresztre, hátranézek, és nem látom a két lemaradt csapattársat. Várakozok néhány percet, mikor megszólal a telefonom. Az egyik sporinak sajnos meghúzódott a térde egy hirtelen megcsúszás miatt, lassan tud csak jönni. Egyikünknél sincs sport- vagy reumakrém. Azért még szépen, óvatosan le tud jönni velünk
Pilisszentkeresztre a 2. ellenõrzõpontig,
de itt elbúcsúzunk, mert õ kimegy a Pomázi útra a buszhoz. A megfogyatkozott csapat a Z sávon folytatja útját. A focipálya mellett befordulva emelkedni kezdünk, majd hétvégi házakat jobbról mellõzve érünk be az erdõbe. Õsszel vezetett erre egy maszek túránk útvonala, akkor nagyon szép volt és mindenki meg volt elégedve. Most is szép a Döme halála keresztig, majd az Ördög-lyukig. Hirtelen bõdületes zaj hallatszik, és Három cross-motoros jelenik meg. Fölfelé repesztenek, csinálják a jó levegõt, javítják az utat. Félre kell állnunk, ha nem akarunk nyakig sárosak lenni. Ha az átkok, amiket feléjük küldtünk, rájuk szállnak, akkor hozzátartozóik szabad idejük nagy részét kórházi látogatással fogják tölteni. A sarat elõször foltokban, majd egyre vastagodó takaró képében váltja fel a hó. Fakitermelés helyszínéhez érünk, most is végzik a gépi munkát. A fák keresztben a turista úton hevernek, legalább négyet lépegetünk át. Szenzációs tevékenység ilyen csúszós, sáros, latyakos talajon. A motorosok biztos nem tudták átrepülni a rönköket, és az út mellett taroltak a növények között. Nehéz felfelé haladni, sok energiát elvisznek a minduntalan visszacsúszó lépések. Köves rész következik, ezen már jobb a haladás.
A 3. ellenõrzõponton, a Két bükkfa-nyeregben,
a parkoló után, az erdei bútoroknál székelnek a pontõrök. Hozzájuk is fel kell mászni a hóban. A Dobogókõnél akartunk kosztolni, de egyik nõi hölgy társunk nagyon éhes, ezért idõkímélés végett mi is itt falatozunk egy kicsit. A kék kereszten megyünk fel Dobogókõ felé. Erõsen süt a nap és a hó némely helyen kásásodik, egyszóval nehézkes a haladás. Nagy a csábítás, hogy az országúton kispistázzunk, de a másodperc töredéke alatt elröppen a gondolat, és folytatjuk a kék kereszten, hóban gázolva, többször átszelve a mûutat. Az UFO alakú víztorony után a vártnál hosszabb és emelkedõsebb az út, de máris a múzeum faépülete mellett lépdelünk, és feldobbanunk a tornácra az önkiszolgáló bélyegzõhöz.
4. ellenõrzõpont, Dobogókõ
A többiek almás pitéznek, forralt boroznak, én a cókmókomat eszem. Legszebb öröm a káröröm: A forralt bor tré, és az elkövetkezõ idõben többeknek visszapofázik. A pite azonban állítólag még mindig zseniális. Lefényképezzük, amit már hatszázszor, és továbbállunk, illetve megyünk a hóban, a piros deltán. A zsindelyes Makovecz épület mellett még egy fotó a havas lesiklópályáról, (nem síel senki) és az úton jobbra átvágva betérünk az erdõbe, ahol enyhén lejtõzve, vagy szintben sífutunk léc nélkül egy infó tábláig, ahonnan már egyre meredekebb lesz a lejtõ. A tavalyi fakitermelés nyomait hál' istennek, már eltüntették. (Nem olyan magától értetõdõ.) Ahogy egyre lejjebb megyünk, úgy tûnik el a hó. A legmeredekebb rész elõtt már nyoma sincs. Ahogy vége a lejtõnek, már térhetünk is rá a P sávra jobb kéz felé. Egy kisebb csoport tagjai gyõzködik egymást az ellenkezõ irányról. Én megmutatom a helyes irányt, bár azt nem kérdeztem, hogy melyik túrán vannak. (Hehe!) Jóformán csak a peremen lehet menni, sok helyütt még ott sem. Végre kiérünk a kék keresztre, ami kevésbé sáros úton visz a sikárosi felrakodóhoz, az
5. ellenõrzõponthoz.
Két egyenruhás cserkészlányt kapunk pontõrnek. Lesem, hol a teás kancsó és a mûanyag poharak, de mily borzalom, itt is recesszióról meg lezárt sorompóról kell hallgatni a mesét. Kellemetlen, mert számítottam a teára és az utolsó csepp coke-omat Dobogókõnél ittam meg. Most már csak egy energiaital van nálam, amit a Lajos-forráshoz vezetõ "alpesi" emelkedõ elõtt terveztem meginni. Mindegy. Menjünk le a Sikárosi-rétre és irány a Bükkös-patak. Többször kell átkelni köveken, átdõlt fatörzseken. Normál esetben ez nem is probléma, bár tavaly egyszer azért sikerült jobb lábbal bokáig belecsusszannom. Most azonban egy megáradt patakkal állunk szemben és a köveken - ha látszanak egyáltalán - átfolyik a víz. Sokat tökölünk az átkeléseknél, akárhogy is variálok, mind a két cipõm beázik (eddig se voltak szárazak). Egy bedõlt fatörzsön simán átsétálunk, de egyik nõi versenyzõnk a nehezebb módszert; a köveken szökellést választja. Produkciójáról fotósorozatot készítek. A patak egy sokkal keskenyebb ágán "masszív" fahíd vezet át, egyszerre csak egy ember tartózkodhat rajta. A Bükkös patak szépszál bükkök között kanyarog és keseríti az életünket, mígnem a kék kereszt élesen jobbra kanyarodik, rögtön emelkedõvel kezdve. Itt legurításra kerülnek a maradék italok, és nekifeszülünk az utolsó, egyben legdurvább emelkedõnek. A patakkal való küzdelem után ez egy kicsit nehezemre esik. Itt jegyzem meg a harmadik nagy kispista lehetõséget: Nem kell ám patak-nézõbe jönni, hanem a Sikárosi ellenõrzõponttól rögtön a Lom-hegy felé vezetõ útra térve, kellemesen emelkedve lehet elérni a Lajos-forrást. Mi azonban kimerülten baktatunk fölfele a kék kereszten. Itt is nagyon csúszik, sokszor kapaszkodok az út menti vékony fákba. Elszakadozunk egymástól, kiabálással tartjuk a kontaktust. Egy hatalmas, új irtáshoz érkezve elbizonytalanodva keresem a helyet, ahol tovább vezet a jel befelé az erdõbe. Végre a kopasz ágak között meglátom a turistaház tetejét. Itt vagyunk végre a
6. ellenõrzõpontnál, a Lajos-forrásnál.
A pontõr a forrás elõtti kis mûtó pereménél pecsétel. Szemetes nincs, de kinevez egy PE zacskót hulladékgyûjtõnek. A nap már lehanyatlott, így megállás után egy perc múlva már érezni a hideget. Néhányan forrásvizet vesznek, én úgy döntök, hogy kibírom a célig. A parkolón túli sorompó után lefelé indulunk a kék kereszten. Könnyebb a haladás lefelé, de a sár itt is tetemes, néhol muszáj bemenni a dzsindzsásba a marasztaló dagonya elõl. Hosszasan megyünk lefelé, és már kezd szürkülni. Erre nem számítottam, mert tavaly tíz órán belül teljesítettem, jóllehet hó egyáltalán nem volt, sár is kevesebb helyen. Egy igazán mélyút mellett megyünk a peremen. Bal kéz felöl mélyen lenn az út, jobb kéz felöl hatalmas hasadék. Az az érzésem, hogy mélyebbre megyünk, mint amilyen magasban voltunk. Végre itt a zöld sáv, ami azt jelenti, hogy mindjárt elérjük Pomáz kertváros jellegû részét. Jókor értünk ide, mert már melegednek az utcai halogén lámpák. Kerülgetjük az autókat, az autók kerülgetnek minket. Most már nem is figyelem a jelzést, hanem két céltudatosnak látszó hölgyet követek. Meg is van az eredménye: A Teleki kastélyt elbökjük. Szerencse, hogy csak néhány háznyit kell visszafelé gyalogolnunk a parókiáig. Hála Istennek az itteni teára már nem vonatkozik a gazdasági válság, van bõven. Egy zsíros kenyérrel megrakott tálcát diszkréten odahúzunk magunk elé. Kerül a karéjokra bõven lilahagyma, csalamádé. Rám fér, mert még a város határában iszonyú éhség tört rám, de nem akartam lemaradni a többiektõl a kajával való vacakolás miatt. A túratársak is fogyasztanak bõven. Még az önmaga által fogyókúrára fogott hölgytagunk is termel. Na, még egy utolsó utáni tea és szedelõzködünk. Jaj de jó: Könnyebben fel tudok állni, mint ahogy számítottam. Az ételt, italt, rendezést köszönve távozunk a parókiáról. Túratársnõm azt hiszi, viccelek, amikor közlöm, hogy messze még a HÉV, de az idõ haladtával egyre inkább érzékeli ennek realitását...
Ottorino.
|
