Túrabeszámolók


Nyírkék 47/47MTB

mz/xTúra éve: 20092009.03.21 22:52:13
Nyírkék 47
(A kiírásban szereplõ pontos táv: 47,0 km / 150 m)

Igazán szép túraidõt fogtak ki az idei Nyírkék rendezõi és résztvevõi, bár reggel azért még kicsit csípõs volt az idõ, az már a reggeli hidegben is érezhetõ volt, hogy napközben jó idõ lesz egy kiadós túrához. Én elsõ alkalommal vágtam neki ennek a 47-es távnak, szóval igazán kíváncsi voltam, hogy mi mindent fogok útközben látni...

Szokásomhoz híven ezúttal is korán rajtoltam, de amúgy sem jellemzi nagy tülekedés ezt a teljesítménytúrát, úgyhogy nem volt meglepõ, hogy a rajt után egy szál magamban bandukoltam Nyírbátor utcáin kifelé. A rajtnak helyet adó iskolától körülbelül 2-3 percnyi gyaloglásra máris érdemes volt megállni egy kicsit, hiszen rögtön a túra elején elérkezett a túra legnagyobb látványossága: a nyírbátori fa harangláb a kora reggeli napban is impozáns látvány volt! Igazából ez egy olyan látnivaló, amihez foghatót nem igen reméltem többet ezen a túrán - sajnos igazam lett. :-(

Nyírbátorból kiérve klasszikus "alföldi túra" stílusú utakon vezetett a kék jel, mindvégig jól járható, néhol kifejezetten szép, ligetes erdõkön keresztül. Nyírbátortól alig pár kilométerre máris találkoztam az elsõ emberrel, aki a személykocsijába pakolta a frissen kivágott fát - akkor még nem tudtam, hogy ez itt ennyire elterjedt dolog, ugyanis a túra 47 kilométeren még vagy 5-6 olyan fejszés, fûrészes emberrel találkoztam, aki hol kicsi traktorra, hol akár a Lada csomagtartójába aprította bele a fát. De nem a letört gallyakat, hanem az általa frissen kivágottat! Ez nekem így egy kicsit hogyismondjam....minimum furcsa...

A kora reggeli napsütésben viszonylag hamar beértem Nyírderzsre, az elsõ útba esõ lakott településre. A falu nem igazán kínált sok látnivalót, de ápolt, takaros településnek tûnt. Gyorsan átszáguldottam rajta. Nyírderzs után ismét jött egy amolyan klasszikus "alföldi túrás" hosszú egyenes, majd alig 10 kilométer után már megláttam Kántorjánosi házait. Ami a községben feltûnt, hogy nagyon sok volt a nem aszfaltozott utca... Ilyen földes, homokos talajú utcákon át hagyta el a kék jelzés is a falut, az elsõ ellenõrzõpont a falu túlsó vége után volt, valahol 15 kilométernél, egy igazán gyönyörû részen.

Az ellenõrzõpont után kicsit lassítottam, kicsit gyönyörködtem a tájban, szerintem ez a túra egyik legszebb része volt. Aztán folytattam utam a Vajai víztározó felé, egy újabb "alföldi túra" stílusú aszfaltozott egyenessel. Aki járt már alföldi túrán, az úgyis érti mit értek ez alatt, aki nem, annak elmondom, hogy ez alatt egy olyan nyílegyenes utat kell érteni, ami sok kilométer hosszú és közben az ég adta világon nincs semmi... Szóval ezeket róni kicsit unalmas néha, fõleg olyankor, amikor az egyiknek a végére érsz, s abból lekanyarodva máris kezdõdik egy másik...
Itt az egyenesek végén a Vajai víztározó várt, s ez nagy mértékben tompította az út monotonitása okozta fásultságot, hiszen sok helyrõl hallottam, hogy a víztározó nagyon szép! S tényleg az!
Nagy kár, hogy az út és a part közé végig házakat építettek, így gyakorlatilag a teljes partszakasz magánterület, s alig van hely, ahol le lehet menni a tópartra, én ilyet ezen az úton mindössze egyet találtam: Vaja felé haladva majdnem a tó végén. Éltem is a lehetõséggel - közelrõl még szebb! Aztán pár fotó után továbbindultam, s magam mögött hagytam a víztározót, majd a falu elõtt földútra térve mentem tovább a kék jelzésen Rohod és a következõ ellenõrzõpont felé.

Olvastam más beszámolókban, hogy a mély, homokos talaj néhol nehezíti a járást ezen a túrán, nos, ezt itt tapasztaltam elõször. Azért nem kell a Copacabana-ra asszociálni, de tény, hogy a laza homokban érezhetõen nehezebb volt a járás, mint egy sima földúton. Szerencsére nem tartott túl sokáig ez a laza szerkezetû talaj, az út szép ligetes erdõkben, normál szekérutakon folytatódott. A falu elõtt a korábbi erdõk "almafaerdõkké" alakultak, egy hatalmas almáskert mentén vezetett az út Rohodig.

A községben talán a templom az egyetlen, ami egy kicsit érdekes, de az is csak azért, mert egy domb tetején áll - ezzel persze nem szeretném megbántani a rohodiakat, de nekem ez volt a benyomásom...

Rohod után hamarosan elértem a második ellenõrzõpontot, ahol nagyon kedves pontõrök vártak, meleg teával, hagymás zsíros kenyérrel, bográcsétellel és ülõhellyel is kínáltak! Nagyon kedves volt a fogadtatás, minden igényt kielégítõ a választék, a pontõröknek ezúton is köszönöm a kedvességet! Öt csillagos volt a szervíz!

A hagymás zsíros kenyér lakoma után Nyírkarász felé vettem utam - az eddigiekhez hasonló, többnyire ligetes erdõkkel övezett úton. Nyírkarászon pár forduló után máris a falu szélén találtam magam, ahol aztán egy újabb "izgalmas", szép hosszú aszfaltozott egyenes várt... Az egyenes olyan hosszú és olyan monoton volt, hogy frankóra túl is mentem a ponton, ahol le kellett volna térni Gyulaháza irányába... Szóval fordulás vissza, aztán másodikra már sikerült bevennem a kanyart és Gyulaháza felé vettem az irányt - itt elõször nem volt annyira jól járható az út, de alapjában véve itt sem volt rossz, csak itt azért nem lehetett azt a tempót menni, amit korábban. A földút aztán elfogyott, s aszfaltozott úton ért be a kék jelzés Gyulaházára, a nemzet ûrhajósának szülõfalujába. Farkas Berci "emlékére" a falu iskolája elõtt egy vadászrepülõ áll, orrával az égnek - ez egyben Gyulaháza legérdekesebb látnivalója is, ilyen azért nem sok községben láthat az ember! Eredetileg a cél elõtti utolsó ellenõrzõpont is a Farkas Bercivel összefüggésbe hozható vadászrepülõnél lett volna, de sajnos a pontõr lebetegedett, így mindenki ott gyûjtötte be a gyulaházi pecsétet, ahol tudta - nekem valami bárban sikerült (ezúton is köszönet a fõnök úrnak érte).

Gyulaháza után egy ideig elég szemetes volt az út, aztán ahogy távolodtunk a falutól, a helyzet egyre javult - úgy látszik azok, akik a falu határába hordják a szemetet már lusták ahhoz, hogy messzebbre is elvigyék...
Az út aztán pár kilométer után beletorkollott az országútba, s ezen sétáltam be Anarcsra, a Kisvárda elõtti utolsó településre. A falu nagyon hosszú, ráadásul amikor végre kiér belõle az ember, akkor rögtön ráfordul a Kisvárdát Vásárosnaménnyal összekötõ országútra, ahol nagyon nagy a forgalom. Ezen az úton kellett bekocogni Kisvárdára, ezen megy a kék jel....

Mit is mondhatnék róla? A túra legborzalmasabb 5 kilométere éppen ez az utolsó öt! Borzasztóan forgalmas az út, kamionok jönnek szembe ezerrel, én meg 42 kilométerrel a lábamban az út szélén caflatok Kisvárda felé, ráadásul még az útpadka is csupa hupni... Megkönnyebbülés volt beérni Kisvárdára, ahol aztán a keskeny járdán még újabb 2 kilométer várt rám, végülis át a vasúti felüljárón, s onnan már percek alatt a célban voltam!

A túra jó volt, akik szeretik az alföldi túrákat, azok ebben a túrában bizonyosan nem fognak csalódni! A szintemelkedés az én mérésem alapján összesen 76 méter volt a 47 kilométer alatt, ez az emelkedés szerintem vállalható... :-)

Az út tipikus alföldi, a szervezõk kedvessége viszont messze az átlag feletti, úgy fogadtak minden ponton, mintha ezer éve ismernénk egymást, ami nagyon jó érzés volt, úgy éreztem magam, mintha régi barátok között lettem volna.

Az, hogy a rajt Nyírbátorban van a cél pedig Kisvárdán, nagyon megnehezíti azoknak a dolgát, akik szeretnének részt venni ezen a teljesítménytúrán és nem helyiek, talán ennek is tudható be, hogy a résztvevõk inkább a szûkebb régióból kerülnek ki. Én bevállaltam a bonyolult közlekedés okozta nehézségeket és igazából nem bántam meg, bár ez a Nyíregyháza-Nyírbátor 38 kilométer 1 óra 25 perc alatt a kis csehszlovák piros vonattal...na azért az kemény! :-)

De mindent összevetve, ez jó kis túra volt!

Táj/útvonal/feeling (szerintem): 3
(voltak szép részek és voltak nagyon monoton szakaszok, az út vége Anarcstól Kisvárdáig pfúj, összességében 3)

Szervezés (szerintem): 5
(kifogástalan volt)

Itiner/útleírás (szerintem): 4

Ellátás/szolgáltatás(szerintem): 4