Túrabeszámolók


Julianus

OttorinoTúra éve: 20092009.04.03 09:03:45
JULIANUS BARÁT 50 - 2009.03.28.
Táv: 52 km; Szint: 1600 m; Szintidõ: 12 óra.

05:42-kor indul a vonat a Nyugatiból, ez nekem fél négyes felkelést jelent. Tizenöt perccel indulás elõtt már ki is írják a vágányszámot. Összeverõdik négyfõs kis csapatunk, letelepedünk egy 4-es ülésre. Kevésnek találom a hátizsákosok számát. Lévén szombati munkanap, ennek számlájára írom a jelenséget. A többiek megjegyzik, hogy sokan jöhetnek még a következõvel is. Tavaly minden esetre rájárt a rúd a Julianusra, mert összeszervezték a Telekivel, és a zöm az utóbbit választotta. Alig észrevehetõen megrándul a vonat, és út közben mi is a Teleki távjáról, szintemelkedéseirõl, vele kapcsolatos erõ- és idõbeosztásról beszélgetünk. Vácon leszállnak a civilek, és tényleg kevésnek tûnik a maradó létszám, ámde Nagymaros-Visegrád megállónál megtelik a peron. Mikor leszállunk, ránk köszön Zsolt, egy régi túraismeretség, örül, hogy nem kell egyedül mennie Nagybörzsönyig (30-ason indul). Ki tudja miért a zöm a "nevezési irodával" ellenkezõ irányba indul el, nagy nehezen lehet a lepusztult beállós kunyhó felé venni az irányt. Még nincs hét óra, és a spori bácsi csak most kezdi elõhalászni a Gutenberg idejében nyomtatott, és azóta a fénymásolat fénymásolatának fénymásolatáról készített itiner fénymásolatait. Jó magyar szokás szerint négy sorban állunk egy asztalhoz. No! Nem is vagyunk olyan kevesen! Kiállok a sorból, átadom a zsét a többieknek, hogy vegyék meg a zsugát. A lányoknak már most WC problémájuk van, jó, hogy most szálltunk le a vonatról. Nem baj, majd kiizzadják a kaptatón. 07:01-kor erõsen kezdünk a meredek utcákon, a kék sávon. Jön egy mázát vesztett pad, itt lekabátolok, és a túra végéig vékony pulcsiban maradok. A többiek elhúznak, lóg a nyelvem, mire utolérem Zsoltot és Suzyt. Néhány mondat és elõzök. Egy útra dõlt, baromi vastag fát csak úgy lehet leküzdeni, ha meglovagolja az ember. A kanyarban, a keskeny ösvényû, meredek emelkedõ elõtt érem utol Verát, aki éppen hátizsákjába gyömöszöli a meleg holmit. Fölfelé igyekezvén elmegyek egy - az erõs emelkedõhöz képest valószínûtlenül idõs - bácsi mellett. Le az összes kalapokkal. Már kezd elegem lenni a balra lecsúszkálós ösvénybõl, (bal bokám kímélésre szorulna) amikor jobbra ráfordulok az enyhébb emelkedõre, ami víznyelõkkel vagy mifenékkel van szegélyezve, és ami egy réten keresztül elvisz a Julianus kilátó bástyájához.

1. ellenõrzõpont, Hegyes-tetõ.

Pecsételtetés után felnézek, Tom már a kilátó tetején kukorékol. Gyorsan lekapom, és néhány lövés a Dunakanyarra és a szigetspiccre is eldördül. Átnézek a kilátó diadalívén, de nem látom jönni a többieket. Na, végre. Erre gyertek, lefényképezlek benneteket. Az egyik képen az egyik- a másik képen a másik hunyorog. Na ebbõl elég, ne tököljünk annyit, úgyis sok idõt vesztegettünk. Lerongyolunk a rétre, én valamivel óvatosabban a többieknél a bokám miatt. Jól esik havajozni a Köves-mezõ felé, egy kicsit le is lassulunk. Felmegyünk a szilárd út melletti cserjésbe vezetõ kék turistaútra. Sokan folytatják kint, kopogós léptekkel. Tom nagyon húz elöl, érzi, hogy több idõt vesztettünk a szokásosnál. Tisztes távolból próbálunk lépést tartani vele. Kivágódunk a flaszterra, majd balra ismét be az erdõbe. Jelzem, hogy a lejtõnél mászóka vár ránk, de minõ öröm: megszüntették. Az erõs lejtõt azonban nem vitték vele, azon fékezgetve kell lefelé gurulni. A második mászóka is a múlté, s így, tovább havajozunk Török-mezõ irányába. Egy keresztezõdésben puding állagú sár van, és középen megáll egy békebeli UAZ. Sofõrje egy erdésznek öltözött figurával beszélget. Megpróbáljuk a sarat leküzdeni, a kocsit kikerülni. A nagy igyekezetbe elnézzük a jelzést és kb. 30 m-t rossz irányba kavarunk. Gyors korrekció után folytatjuk a hajrát. A lányokat bíztatom, hogy nincs messze már a turistaház, ahol négy fal takarásában könnyíthetnek magukon. Való igaz; lomb se közel, se távol, de még rügy se. Nekünk jó, mert egy fatörzs télen-nyáron megteszi.

2. ellenõrzõpont, Törökmezõ.

Hát WC az nincs, vagy legalábbis nyitva nincs. A lányok saját leleményükre vannak utalva. A bélyegzõ és párnája önkiszolgáló rendszerbe vannak állítva, így a stemplizésbe kifáradva leülünk a kerti asztalokhoz egy-egy szenyóra. Tarka macskák udvarolnak körül némi kaja reményében. Kicsit elnyújtott pihenõ után leindulunk, tovább a kéken a kis patak völgyébe és átkelünk a hídján. Agyagos emelkedõn megyünk föl a pusztatoronyi sík irányába. Direkt kiránduló idõ van; nincs hideg, de a nap se tûz, a néha feltámadó szél meg kifejezetten jól esik. Hátranézek a mezõn, de a két lányt és Zsoltot nem látom. Tommal megyünk tovább. Az erdõben Kóspallag felé nagyon idegesítõ a járás. A gyakori átfolyások miatt pocsolyákat kell átugrálni, dzsindzsásba törekedni, sárban gázolni. Magamban dohogok, amikor hátulról vidám társaság érkezik, õk is megjegyzik, hogy "hát igen, ez a Börzsöny". Velük van rushboy, aki számára a hátizsákomról leolvasott nick-név alapján testet ölt az a fazon, aki túrabeszámolókat irkál a TTT honlapjára. Már majdnem Kóspallagnál vagyunk, amikor csöng a telefon, kapom a hírt, hogy Verocska elveszett. Késõbb kiderül, hogy az utolsó pillanatok egyikében kénytelen volt félrevonulni egy bozótosba, és kifele jövet megfeledkezett két lerakott, méregdrága túrabotjáról, és most azokat kajtatja. Suzy ki van akadva rá, és azt mondja, hogy most már nem tud ott lenni agyilag az 50-en, és 30-nál kiszáll Zsolttal. Próbálok lelket önteni belé, (telefonos lelki segélyszolgálat) de hasztalan. Kezdem belátni, hogy tényleg sok már az elvesztegetett idõ. Közben megérkezünk a

kóspallagi elághoz. (3. ellenõrzõpont)

A pontõr fiú és lány mosolyogva héjas dióval kínálnak. Azért mosolyognak, mert eddig még senki nem kért belõle. Mi se... Szomorúan lemondunk túrázó társaságunk nagyobbik részérõl, és tovább indulunk a felfelé tartó jelzetlen úton. Késõbb egy bal kanyar után meglátjuk lent, a piros sávot. Egy hölgyekbõl álló társaság azt hiszi, hogy le kell menni a piroshoz. Azt mondom nekik, hogy olyan sokat jöttünk már felfelé, hogy nem vagyok hajlandó lemenni, közben tudom, hogy a piros jön fel hozzánk egy percen belül. Kicsit még tanakodnak, aztán utánunk indulnak. Nagy ívû kanyarral megyünk egyre feljebb, és hiába nem akaródzik lemenni, mégis lefelé kell kocogni egy patak völgyébe, hogy aztán a vízben fekvõ köveken lépdeljünk át. Márianosztra elõtt most jön az utolsó emelkedõ. A domboldalban sok érdekes alakú fát lehet látni. Romantikus a kaptatás a mesefilmbe illõ fák szegélyezte úton. Néhány fát le is fényképezek. A tetõre érkezve át kéne menni az út másik oldalára, de akkora gép kereke szántotta fel, hogy vizslatni kell a lehetséges átkelés helyét, elkerülendõ a sárban való elmerülést. Letekintve a völgybe, a látvány némileg kárpótol a megpróbáltatásért. Leindulunk Nosztra irányába egy ösvényen. Tavaly itt még fél lábnyomnyi "széles" csapás fogadta a vándort, ha nem vigyáztál könnyen egy szál gatyában érkeztél Nosztrára. Mostanra egy igazi jótét lélek kiritkította a dzsungelt, úgyhogy nyugodtan lehet haladni. Amikor tisztásra érünk, az az érdekes, hogy csont száraz minden, csak a két cipõnyomnyi ösvény lucskos a sártól. Gyümölcsfás telkek mellett leérünk a település utcáira. Néhány cikk-cakk után rákanyarodunk a kocsma utcájára és fókuszálunk a

4. ellenõrzõpontra. (Márianosztra)

Az árnyas, teraszon begyûjtjük a látásból jól ismert, állandóra ide akkreditált spori bácsitól a bélyegzést és sasoljuk a szintén megszokott néni által kent hurkazsíros kenyereket. Azonban még nem ülünk le, hanem bemegyünk a söntésbe egy-egy rocska rostos léért. Kint már vár a zsíros kenyeres tálca, aminek közvetlen szomszédságába le is telepedünk. Egy harapás, egy korty, és így tovább. Finom a lilahagymás, zsíros kenyér, be is dörgölök hármat. Egy udvarias túrázó megkérdi, hogy elvehet é egyet, mire közlöm, hogy nem, mert mindet mi esszük meg. Itt is jól eltelt az idõ, menni kéne. Tom még nyomat egy kávét, de mondja, hogy menjek csak elõre. Nagyon hálás vagyok érte, mert nem tudok riadóstarttal indulni. A buszmegálló elõtt lefényképezem a lakkozott fát, aminek szintén lakkozott ágai nyílban végzõdõ útbaigazító-táblák. Egyik táblán ez áll: FEGYHÁZ. Na, most már legalább azt tudom, hogy merre nem indulok. A látótávolság határán látok egyetlen hátizsákos embert, jó darabon egyedül baktatok a fák nélküli gyenge emelkedõn. Jobbra elkanyarodik a piros, és most már sûrûsödik az erdõ. Az egyik elágazásnál GPS-es ember próbálgatja a GPS-ét úgy, hogy direkt a jelzetlen úton megy tovább egy darabon. Egy rét és egy bazi mély keréknyom keresztezi a pirosat. Próbálok átmászni a nyomon, de a réten is kerülni kell, mert az egésznek szivacsos jellege van, és a fentrõl száraznak tûnõ felszín is vizet ereszt a lépés hatására. Itt ér utol Tom. A Koppány-nyerget firtatja. Messze még az. Majd ha balról belénk fut a kék, akkor már csak pár száz méterre lesz. Elõbb egy olyan széles útra érünk, ami patakmederre hasonlít. Csak a szélén lehet haladni a sár miatt. Lassan bejön a kék, és epekedve elnézünk az irányába; erre fogjuk folytatni visszafelé jövet. Most viszont elõbb nézzük a nyeregbe vezetõ meredek domboldalt, aztán megmásszuk. Érdekes, hogy fölfele menet is mély sarakat kell kerülgetni a behajló tüskés ágak között. Hangosan káromkodok, mert a repedt cipõmön, felül sikerül betörnie a víznek. Hátam mögött nyugtat valaki, mondván, hogy oda felé úgyis megszárad, hogy visszafelé megint beázzon. :-) Feltolulunk a Koppány-nyeregbe, és átmászunk egy prémium vadkerítés-létrán. Ez az 50-eseknek csak visszafelé ellenõrzõpont, de a pecsét helyére idõt írnak és szignálják. Ezért az asztalnál falatozó társasághoz lépünk az említett adminisztrációért. Szegények már messzirõl hárítják a közeledésünket. Minden Julianusos õket zaklatja, pedig egy se pontõr. Biztonság kedvéért lefotózom az útjelzõ ágasfát. Késõbb szembe jön egy bácsi, és aki a 30-on van, annak út közben ad egy bélyegzést, az ötveneseknek megígéri, hogy visszafelé a nyeregben fog adni. A papír szerint már vagy három órája ki kellett volna állnia. Elölrõl Hevér Gábor hangját hallom, egy népes társasággal halad. Elkiáltom magam, hogy "Magyarok!" - mire mindenki visszafordul. Kis szünet után folytatom: "Férfiak és asszonyok! Hallgassátok Koppány vezért!" Ekkor lemondóan visszafordulnak, és mennek tovább. Tom elõre sietett, a Csörge-kútnál érem utol. Flakonból iszik valamit, jelzem, hogy ne igyon a kútról, mert tavaly egy döglött rókát láttam közvetlenül mellette. Int, hogy nem azt issza. Gábor közben tölti a kulacsát és elmondja, hogy a leírások szerint ez iható víz. Nekem nincs gusztusom a rókás vízhez, pedig szomjas vagyok. Az utat itt sem kímélték a munkagépek. Sok helyütt a magas peremre kell felkapaszkodni a sár elõl. Egyszer egy csipkebokor fogságába esek, és csak nehéz operáció árán sikerül csak szabadulnom. Az elöl haladó Gáboréknak felfedezõútra kell indulni, mert a jó favágók egyenesen az útra gallyazták a kivágott fákat. Az úttalan utakon való küszködés nem tesz jót a bokámnak. Végre visszatalálunk a jelzett útra, de most egy útnyi széles traktor elõl kell a peremre felugrani. Emitt lóval húzatják a legallyazott rönköket. Környezetkímélõ megoldás. Errefelé a sárnak jellegzetes lócitrom-szaga van. A frissen festett piros bevisz egy fasorba, amin lefelé megyünk a horgásztó irányába. A réten üdvözöl a T-Mobile slovakia; jó utat és kellemes idõtöltést kíván és közli, hogy 127 Ft a hívás percdíja, a fogadást a feléért megszámítja. Kösz! A horgásztó mellett felfelé vezetõ út tetején megint utolérem Tomot (, mert megállt). Beérünk Nagybörzsöny utcáira, és egy kút mellett megszólít egy rendezõ hölgy és közli, hogy nem kell elmenni a régi templomhoz, hanem itt, látótávolságra van az

5. ellenõrzõpont (Nagybörzsöny, kemping-asztal.)

Egy üdítõs flakont elõször megtöltök friss vízzel. Pár száz méter, és lássatok csodát: itt a

6. ellenõrzõpont, József Attila u. 7., FTE kulcsos ház.

Majd megõrülök egy kis hagymás-zsíros kenyérért, de a pontõr néni akkurátusan bejegyzi egy anyakönyvbe mindenki sorszámát és nevét. A bonyolultabb neveket betûzni kell, de ez se gyorsít az aktuson. Néha beszólok, hogy ilyen névvel gyere holnap. Végre ezen is túlesünk. A konyhán megkérem, hogy töltsenek meg egy fél literes üdítõs flakonomat teával, aztán nekiesek a zsíros kenyérnek. Kell a kraft, mert a Koppányt megint meg kell hágni, csak hátulról. Elköszönünk és tovább folytatjuk utunkat most már végig a kék sávon. Kellemetlenül köves, kátyús út vezet ki a faluból, viszont friss, kellõen sûrû jelzés segít bennünket. A köves út lassan rugalmas erdei úttá szelídül, és a mély Farkas-völgy mellett vezet tovább. Lejtõ után egy erdei aszfalt úton kell emelkedni elõször enyhébben, aztán mind húzósabban. Egy helyen hajtûben kanyarodik, és a szemben lévõ, magasabb ágon meglátom Tomot. Huhogok neki, de vagy gyenge huhogás volt, vagy már túl messze elhúzott. Nem tudom rendesen tolni magam az egy szál bottal a szilárd burkolat miatt, és ennek tudom be a lemaradást. Néhány perc idõközzel két biciklis húz el mellettünk a (nekik) lejtõn. Több jelzés figyelmeztet arra, hogy jobbra le kell térni a mûútról. Nagyot húzok a Nagybörzsönyben vételezett teából, mert drasztikus emelkedõre tértünk rá. Jól bírom, pihenõ nélkül felcsûrök a nyereg szintjéig, némelyeket még meg is elõzök. A kék kereszt csatlakozik hozzánk, és innen már havaj a

Koppány-nyeregig (7. ellenõrzõpont)

Az asztalnál most már a fent említett pontõr bácsi ül, és beüti a megígért stemplit. Tommal visszamászunk a kerítésen, és zuhogunk lefelé a sáros kék-piroson. Este hétre saccolja a célbaérésünket. Én azt mondom, hogy lehetetlen, mert tavaly Suzyval a vonat indulása elõtt, 17: 57-kor értünk be. (Nekünk tartották vissza a vonatot.) Én azt állítom, hogy legkésõbb 18:30-ra ott leszünk, dacára minden elfecsérelt idõnek. Minden esetre haláli iramot kezd diktálni. Leválik rólunk a piros, fölfelé haladunk a Rakottyás-tóig. Tavaly itt leültünk falatozni, most loholunk tovább. Jó darabon elnyújtott hullámvasút jellemzi utunkat. A Nagy-Galla mellett már kocogunk a meredeken. Jobbról bejön a zöld sáv, de rá se rántunk. Patak után egy felsõbb szinten látjuk magunk elõtt a kék sávot. Tom már indulna felé, mire balra mutatok. Ötven méterre egy fán ott a kék jelzés, ami azt jelenti, hogy hajtûvel kell elérni az elõször meglátott kéket. Már majdnem elérjük a hajtû felsõ ágát, amikor egy fiatal hölgy és egy úr elénk toppan az avarból. Tom kispistát kiált. Ezek ketten mutogatnak a lentrõl is látható kékre, hogy amiatt jöttek arra, amerre. Ráteszek egy lapáttal: Ezt tudja csak meg a Gábor (Útvonal Követõk Klubja). Idefelé többször hallottuk hátulról Hevér Gábor hangját, és a két fiatal a kezdetektõl vele jött. Nem is jönnek mindjárt tovább, mi azonban egy zúzalékköves, sínnélküli töltésen vonatozunk tovább a Misa-réti-patak medre fölött a nagyon lassan eljövõ Misa-rét felé. Megint csak a jól látható jelzést dicsérem, mert tavaly ennek hiányában tovább mentünk és alig tudtuk átküzdeni magunkat a patakon, az ellenõrzõpont magasságában. Most azonban kényelmesen átmegyünk egy jól elõjelzett kis kõhídon. Néhány perc autók elöli menekülés az Országúton és a kisvasút töltése mellett ott a

8., az utolsó ellenõrzõpont, Misa-rét.

Ugyan azok a pontõrök, mint a kóspallagi elágnál, diót most sem kérünk. Egy kicsit megnyugtat, hogy közlik: Már csak kb. 4 km van hátra. Egy hajszállal nyugodtabb tempóra váltunk, megcsodáljuk a még lombtalan fák között beszûrõdõ napfény utolsó vörös pászmáit. Egy hatalmas rétre érünk ki, a túloldalán gépekkel felszerelt tanya látható. Jobbra kanyarodik a kék jelzés, vele mi is. Egy fekete márvány kereszt felsõ harmada törötten hever a még meglévõ csonk elõtt. Tom azt mondja illesszük a helyére, mint anti-vandálok. Há persze, rögtön ugrok a mázsás kõhöz, mint Fekete László, csak akkor ki viszi tovább a hullámat. Rátérünk az iszonyú talpmasszírozó szekérútra, ez a túra bónusza. Akkor örül az ember legjobban, amikor véget ér. Már majdnem véget is ér, amikor megcsörren a telefon. A másik oldalon Suzy van, és közli, hogy busszal megérkeztek Szobra, a vonaton ülnek, nemsokára indul. Mondom nekik, hogy azonnal szálljanak le, mert nekünk még hátra van minimum 15 percünk a túrából. Erre õ: "Nem szállunk le, fussatok". Hát ez rosszabb ötlet, mint a márvány felemelése. Megpróbálok a túratársi szolidaritására hatni, de melegebb éghajlatra küld. Látom itt már nincs mit tenni, nélkülük kell eltölteni azt a háromnegyed órát, ami a várható beérkezésünktõl a következõ vonat indulásáig eltelik. Kárpótlásul megpillantom a SZOB táblát, kevéssel utána meg meghallom annak a vonatnak a zakatolását, amelyiken nem ülünk rajta. Végül tizennégy perccel a vonat kihúzása után érünk a célul szolgáló szobi vasútállomás pénztárhelységébe. Igaz, lenne még ötven percünk a szintidõbõl, de a túra közbeni vacakolás megbosszulta magát. Egy-egy krigli sör mellett még elbúslakodunk ezen egy ideig, de aztán a mi vonatunknak is fúj a kaller, és egy szép, tavaszi nap után megindulunk az édes otthon felé...

Ottorino