Teleki 50
Lassan világosodik a táj, ülünk a vonaton és halkan beszélgetünk, a párás ablakra kézzel törölt folton keresztül nézzük a tovahaladó házakat, dombokat, völgyeket.
Készülõdünk, elteszem a dzsekimet, pulóveremet magamra öltöm, kis zökkenéssel megállunk, hátamra kanyarítom hátizsákomat, leszállok. Az eltûnt váróterem megváltoztatta a látványt, rendezõség még nincs, egy pillanatra kételyeim támadnak jó helyen vagyunk-e, de minden rendbe.
Tanakodás, fényképezés, elõkerülõ túrabotok, és már itt is van az indító személyzet, mellém teszik az asztalukat, így gyorsan túl jutok a nevezésen. A faluban teljes a nyugalom, az innen-onnan hallatszó vakkantások csak a csendet fokozzák, sehol senki, a patak medre frissen nõtt fûvel bélelt, itt-ott nádkezdeményekkel díszített, partjain a fák most bontogatják rügyeiket.
A levegõ még meglehetõsen üde, friss, kicsit fázom. A mellettem folydogáló csermely halkan csörgedezik, puhán esõ medre hol kiszélesedik kisebb tavat alkotva, hordalékfákon duzzadva, hol elkeskenyedve kanyarog fák, bozótok alján. A nap vöröses sugarai súrolják a földet, az árnyékok elnyúltak, hosszúkásak.
Az egyik fa ágán mozdul valami, jobban megnézem, egy mókus, egy fekete mókus, próbálom lefotózni, nem hagyja magát. Verõfényes vasúti átjárónál futók haladnak el mellettem, átlépkedem a síneket, barátságos erdei tisztás fogad, rajta forrás, kis padok, fahíd, csobogó víz.
A táj emelkedni kezd, már nem fázok, lassulnak a lépteim, erdei virágok szirmai színesítik a szürke erdei talaj egyhangúságát. Balra erõteljes kaptatóra térek, tovább csökkentem az amúgy is lassú iramot, többen elhaladnak mellettem, és még többen közelednek. Feltûnik a romos vár két bástyája, meg némi fal, az elõtérben zöldellõ füves terep, falépcsõ a falon tátongó rés felé. Ballagok a feljáró fokain, figyelem a kitárulkozó tájat, a környezõ hegyeket.
07:51. Pecsételek, áthaladok a boltíves kapun, leereszkedek a sziklába vésett kijáróba, és elhagyom a hõs Szondi várkapitány által felrobbantott erõd falait.
Ahol tudok ott kocogok, az emelkedõkön gyalogolok, a nap meg egyre magasabbra emelkedik és egyre melegebben süt. A táj változatos, izgalmas, a pocsolyák kerülhetõk, tükörképük színesíti a látványt. Figyelem a keréknyomokban csordogáló, apró patakocskákat, gyermekkoromban imádtam gyufaszálakat, kisebb fadarabokat dobálni bele és figyelni hogyan halad tova a sodrással.
Pénzásás apró tava, talán már egy kisebb mocsarat is magába foglal, területe évek óta víz alatt áll, ragyogó fényképész téma, a még mindig alacsonyan álló nap sugarai szinte súrolják a felületét, kékké varázsolva azt, a belõle kiálló friss zöld fû és sás, az elszáradt tavalyi kórókkal és szénamaradvánnyal, csodás látvány.
Felrakom botjaimra a tappancsokat, hogy ne kopjanak, vagy törjenek el a végeken lévõ hegyek a következõ aszfaltos szakaszon, és indulok a nem túl meredeken emelkedõ erdészeti úton a hegytetõ felé. Jobbra feltûnik Drégely vára, búcsúzóul megcsodálom távolba veszõ romjait.
Átugrok egy árkot, szûk ösvényre térek, tüskés indák kapaszkodnak, rángatnak, kidõlt fa törzsén lépek át. A hegyet megkerülõ út visszacsatlakozik, innen ismét kényelmesen lehet gyalogolni. A nyergen átbukva, kocogni kezdek, figyelem a hegyoldalban felfutó szekérutat, ahogy a már elõrébb járók kapaszkodnak rajta egyre feljebb.
Csánki-kertnél pecsételek, jobbra fordulok és egy csemetésen keresztül kijutok a tarvágott oldalba, egy hõsugarak által keményen ostromolt kaptatóra. Izzadva érkezek a gerincre, elballagok egy nyiladozó Aranyesõ-bokor mellett, követem az elõttem jobbra-balra kilengõ keréknyomokat. A pulóver már túl sok rajtam, folyik a víz a hátamon, de nincs kedvem megállni, levenni, elpakolni.
Nem túl magasra nõtt bükkfákkal, tölgyekkel tûzdelt erdõbe érek, körülöttem gömbölyded, mohával vastagon belepett óriás kõgolyók, felettük sziklás hegyorom. Pocsolyás, gidres-gödrös földúton falom a kilométereket, helyenként lekényszerülve róla, kerülve, ugorva.
A lombtalan erdõbe besütõ nap csíkosra festi a tájat, az elõttem futó turista, olyan mintha vibrálna.
Útelágazásban balra fordulok, és meredeken megindulok lefelé, lassan kocogok, óvatosan helyezve a lábamat haladok a völgy irányába. Elõttem vízfolyás keresztezi, a mit tudom én milyen járgányok által szétszabdalt utat halkan csobogva és latyakkal árasztva el a közlekedési felszínt. Átevickélek rajta és felmászok a töltésszerû képzõdményre, hogy ott folytassam az utamat, egyensúlyozva a keskeny, egyenetlen terepen.
Megérkezek egy félkész sátorhoz, ahová éppen akkor fordul be két apró gyermek, csokoládék dobozban, egy aluhordó, meg egy bogrács a földre dobva, gondoljuk ez csak a pontõr táborhelye lehet. Körülnézve meg is látjuk õket, éppen felénk tartanak, odaérve megkapjuk az igazolást, meg csokit is választhatunk.
A pataknál komoly bajban lennénk, mivel alaposan megáradt, de a rendezõk építette híd, az remek. A túloldalon újabb aluhordó, tartóra állítva, benne iható forróságú tea, kezembe veszem a poharat, szürcsölöm a finom nedût és hallgatom a hömpölygõ áradat csobogását, élvezem a tükrözõdõ vízfelületek fényjátékát, bedobom a poharat a szemetes zsákba, és indulok tovább.
Nem sokkal feljebb, apró sziget kisebb facsoporttal, turistaút vezet rajta keresztül, két kis fahíd köti össze a partokkal, nagyon hangulatos, vadregényes. A kényelmes szekérút csak minimálisan emelkedik, jól érzem magam, a táj hangulata, a beszûrõdõ sárgás napfény, a szélesre áradt vízfolyam, a madarak csicsergése, minden csodás.
Szembe érkezik két kislány, nagyon kicsik, teljesen egyedül, ugyan mit keresnek itt, talán a pontõrök gyermekei, de ez a hely már nagyon messzi van onnan. Gázlóhoz érkezek, keskeny csapás vezet a hegyoldalba, felkapaszkodok, felülrõl figyelem az alul bömbölõ folyamot, az ösvény helyenként veszélyes, csúszós, óvatosan haladok.
Az erdészútra visszaérve ismét gyorsabb tempóra váltok. Odaérek egy rég elbontott híd pillérjéhez, át kell kelni, nosztalgiázok egy kicsit, szemügyre veszem a „Börzsöny éjszakai” túra átkelõ helyét, a kövek víz alatt, de nekem itt kell átkelnem, ha éjszaka sikerült most is fog, a többiek más lehetõség után néznek, én neki indulok, bokáig vízben lépkedek szikláról sziklára, a bakancsom nem ázik be, átjutok szárazon.
Még vetek egy pillantást a helyszínre, és már kelek is át a másik ágon, de ez már nem jelent gondot. Meredek hegyoldalhoz érek, ritmust váltok és indulok felfelé, mögöttem gyorsabbak érkeznek, menetelnek tovább, én a magam tempójában igyekszem utánuk. A pulóverem úját felhúzom a jobb hõcserélés érdekébe, érzem, ahogy átnedvesedik a hátam, homlokomon verejtékcseppek jelennek még. Elõttem egy sziklaszirt, tetején egy termetes, mohával benõtt kõgolyó. A terep még meredekebbre vált, lassan araszolok felfelé természetes sziklalépcsõkön, csúszós földes ösvényeken, végül fellépek az apró kis fennsíkra, rajta fából épített emlékmû, szélhárfa. Megállok, a távolból rekedtes varjúkárogás hallatszik, az erdõ mélyén apró ág reccsen.
Botjaim összecsördülnek, ahogy tovább lépek, csuklómra illesztem pántjait, és lendületesen indulok tovább. Rövid pihentetõ szakasz után újabb szírt mutatja magát a fák kopasz ágai között. Verejtékezve kapaszkodok az irányába. Az utolsó lépéseimet görcsközeli állapotban kényszerítem ki magamból, egy öreg, repedezett törzsû tölgy mellett érek fel egy félig kopasz gerincre. Megállok, a leszakadó mély völgybõl felhallatszik a patak morajlása, a gerincet friss, zöld fûkezdemények és tavalyi elszáradt maradványok borítják, a távolban Magosfa, arrább a Csóványos emelkedik ki, felettük egy-egy fehér felhõ cammog lassan tovább.
Leveszem a pulóveremet és felerõsítem a hátizsákom oldalára. A gerincen szakadékok, apró facsoportok mellett, között vezet a fantasztikus ösvény, minden kanyarulata, minden dombocskája rejt valami meglepõt, valami különlegeset, az élmény megunhatatlan. Lépéseimre figyelnem kell, a régi kerítésmaradvány drótjai a földön hevernek, a kiálló sziklák is állandó veszélyforrást jelentenek, fõleg, hogy az ember a látványban gyönyörködik, és kevésbé figyel, pedig itt egy botlás, akár végzetes is lehet.
Túl jutva ezen a szakaszon ismét emelkedni kezd a turistaút, hóvirágok jelennek meg, az idõ is hûvösebbre vált, majd apró hófoltok tûnnek fel. Az egyik ilyenen egy piciny hóember áll pálcika karokkal, tetszik a dolog, apró örömöt szerez.
Magosfánál felzászlózott pont, megkapom a pecsétet, váltunk néhány szót az idõjárásról, aztán már csúszkálok is tovább az olvadt, kásás hóban. Szerencsére nem sok van belõle és többnyire kerülhetõ is. Baktatok tovább, még mindig felfelé, végre meglátom a Csóványos tornyát, újult erõvel vágok neki. A padokon sokan ücsörögnek, esznek, isznak, pihennek.
Nem állok meg, megyek tovább, a meredek lejtõ vastagon havas, tiszta életveszély, lassan haladok, fától-fáig, ha nincs, akkor a talpélemet vagdosom, vagy csúszkálok. Pólóban most meglehetõsen hûvös van, de nem akarok megállni, inkább szaporázom a lépteimet, az emelkedõ azonban megállít, a jeges kaptatók alig járhatóak, az út szélén kell puhább terepet keresni.
Miután felszenvedem magam az egyik ilyen emelkedõn, apró hóemberarzenál fogad, sziklákon, padkákon, még egy faágon is, köszönet a gyártónak, kedves színfoltja lett ez a túrának.
Az itt következõ szakadék, számomra mindig egy rémálom, most is nehezen jutok az aljára, kapaszkodok fákba, keresem talpammal a gyökereket, kiálló köveket, de végre lent vagyok. Átgyalogolok a Rakodón, pihentetõ, vízszintes terepen. Agyam már csak a Nagy-Hideg-hegy turistaházára képes koncentrálni, ott pihenhetek egy kicsit, ihatok valami jobbat, mint eddig.
Visszahívok valakit a sípályáról, nem kellett volna – végül is nekem mindegy merre megy – de azt gondoltam eltévedt. Jobbra fordulunk egy meredek ösvényre, fájó izmaim nehezen visznek elõre, botjaim nagyban segítenek, minden lépés fájdalmas erõlködés, de csak megyek tovább nem állok meg, csak megyek, nem gondolok semmire, csak a fentre, aztán még meredekebbre vált, teljesen belassulok, alig emelem a lábam, de nem állok meg, még egy lépés, aztán még egy, és fellépek a murvás útra. Az egyenes terepen merev izmaim alig mozdulnak, kényszerítem õket, aztán egy bokor mögött megjelenik a várva várt hegyi szálló.
Belépek, és mindjárt be is állok a büfénél sorakozó tömegbe, veszek egy kávét, meg két üveg rostos üdítõt. Lepakolok egy asztalnál, és elballagok pecsételni, itt önkiszolgáló módon kell a billogot megszerezni papírunkra. Elpakolom a tanúsítványt és lezuhanok egy székre, néhány pillanatig csak bámulok magam elé, aztán elkezdem lehámozni a bakancsomat, zoknimat, elõkaparok egy száraz párat a hátizsákból, de egyenlõre szárítom átizzadt lábamat. Megkavarom a kávémat és lassan szürcsölni kezdem, érzem ahogy életet lehel a testembe, minden kortyát élvezem, aztán magamba döntök egy fél liter rostost is.
Nekiveselkedek, jöhet fel a száraz zokni, majd a bakancs is, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és már nyitom is az ajtót. A ház mögötti tûzrakóhelyen már lobognak a lángok a bogrács alatt, de nekem mennem kell, az aszfaltos úton kocogni kezdek, a téli jégtakaró eltûnt, de sok apró zúzalékos kõ görög, csikorog, a talpaim alatt, megnehezítve az elõrejutást.
Balra keskeny ösvényen folytatódik a gyaloglás, futás, sok helyen záródnak a bokrok, gazok, karcolnak, tépnek, a nap meg csak süt serényen, az ellenfényt szûri fenyvesek kis csoportja, tölgyfa törzsén meg kék sáv jelzi a jó irányt.
Hosszú, nagyon hosszú lejtmenet, kocogva haladok keresztül rajta egészen Kisinóc turistaházáig. Ledobom cuccomat egy padra, lekváros kenyeret, szörpöt fogok és árnyékos helyre telepszek vele, többszöri repeta után folytatom utamat a sárga négyzeten, majd a sárga kereszten. A kálváriánál megállok egy pillanatra, hogy körbenézzek, érdemes, hangulatos a kilátás.
Kóspallagon megállok egy kék kútnál és felmosom magam, jól esik a hideg víz, megtöltöm a palackomat is, ez már elég lesz a végéig. A falu aszfaltján való gyaloglás egyhangú, fárasztó és nagyon meleg. Többször innom kell, hogy kiszáradt számat nedvesség érje. A Kis-Hanta-patak völgyében haladva többször keresztezzük a megáradt folyamot, szinte lehetetlen lenne átkelni, ha nem lenne mindenhová valamilyen segítség rakva, keresztbe fektetett fák, uszadékfa torlaszok, kövek.
Mindenhol sikerült baj nélkül keresztüljutnom, aztán egy apró kis ösvénynél a lábamba akad egy szederinda és megkapaszkodik tüskéivel a cipõmbe, elvesztem az egyensúlyomat, kapálózok, próbálom kitépni a lábfejemet a csapdából, de nem tudom, elõre zuhanok, kezemben fényképezõgép, nem teszem elõre, nehogy eltörjön, így teljesen egyenesen fejjel elõre belefúródok a talajba, ami szerencsémre nagyon puha. Gyorsan felülök és körülnézek nem látta-é valaki az attrakciómat, amikor konstatáltam, hogy senki, kitör rajtam a nevetés, csak ülök ott és nevetek, még soha életemben nem estem el ilyen bénán. Feltápászkodok és folytatom az utamat, nemsokára egy újabb átkeléshez érek, átugrok egy kis szigetre, innen meg egy keskeny fán egyensúlyozva a túloldalra.
Jobbról feltûnik egy horgásztó, mellette csendben gubbasztanak a horgászok, gondolom, odakiáltok, hogy milyen volt a fogás, de nem vagyok benne biztos, hogy értékelnék érdeklõdésemet, miután minden halat elijesztek, így csendben tovább állok.
Elõttem tornyosul pusztatorony kimagasló dombocskája, tavaly még meg kellett kerülni, most neki veselkedek, hogy megmásszam, a kis várárokban jobbra fordulva, életveszélyesen ferde, csúszós ösvényen ereszkedek lefelé. Nem túl hosszú séta után visszatérek a patak medréhez, festõi sétaút vezet itt, sok ügyességet igénylõ átkeléssel. Végül elhagyjuk a medret és egy erdei úton felkapaszkodunk a Szent Gál földjére, ahol evési lehetõséggel egybekötött pecsételõ hely található, az ételt nem, a pecsétet azonban kérjük.
Vidáman haladunk régi ismerõsömmel, aki nem rég ért utol, beszélgetés közben gyorsan elérjük a Török-mezei turistaházat, de sajnos zárva van, pedig nagyon számítottam rá, mindegy, szerencsére betáraztam még Nagy-Hideg-hegyen egy rostost, azt most elõveszem és az utolsó cseppig megiszom. Közben ismerõsöm, már messzi jár. Lábaim fáradtak, alig vonszolom magam, mégis jó tempóban haladok, nincs ellentmondás, utolsó energiáimat emésztem éppen.
Meredek lejtõre érek, lassan kocogni kezdek az elsõ lépéseknél úgy érzem ez nem fog menni, de csak kocogok tovább. Padon pihenõ turista ugrik fel, kinyit egy dobozos sört és nyújtja felém, komoly traumát okozva, de végül erõs vagyok, és köszönettel elutasítom. Viszont ezek után nem válthatok gyaloglásra, így lefutok a völgy aljáig. Innen azonban csak vánszorgok, barátom a belátható út vége felé távolodik komoly tempóban.
Megérkezek a körtvélyesi emelkedõhöz, erre mindig rossz érzéssel gondolok, most is nehezen haladok, igyekszem egyenletesen lassú tempót diktálni, a legrosszabb, amikor a felsõ napos részre érek, ez mindig befülled, rettenetesen meleg és meredekebb, mint az eleje. Szédelegve érek fel, néhány igen lassú lépést teszek, hagyom magam lélegzethez jutni, izmaimat feltöltõdni, de nem állok meg, gyorsan regenerálódok, mint mindig, az aszfaltra érve már minden rendbe. Az erdei út lezárva, így elsõ ízben a betonúton jutok el Köves-mezõig.
Most ismét felfelé haladok, de egész jó iramot diktálok, valószínûleg átestem egy holtponton, csak Hegyes-tetõ lábánál lassítok, és felveszek egy egyenletes ütemet, fáradt izmaim lassan visznek, a keresztezõ szekérút elõtti meredekebb rész majdnem megállásra bír, az út túloldala szinte leküzdhetetlen akadályként tornyosul elõttem. Rálépek a meredek oldalra és vonszolom magamat felfelé, túljutok ezen a kritikus háromméteres szakaszon, itt már lankásabb, nem állok meg, kapaszkodok tovább, kimért léptekkel, talpammal keresem a kiálló köveket, gyökereket, biztos tapadási felületeket, közben értelmetlen, ritmust adó valamit mormolok és erre emelem a lábam, ez ütemezi a mozgásomat és eltereli a figyelmemet. Lassan emelkedik a látóhatár, elõször csak a kilátó teteje jelenik meg, aztán lassan elõbújik az egész építmény.
Fenn vagyok, körülnézek, a panoráma a Duna-kanyarra, a túloldalon pöffeszkedõ várral, a folyón úszó, fehér tajtékokat vetõ hajókkal, a szigetcsúccsal, fenséges, szeretnék hosszasan elidõzni ennél a látványnál, de menni kell. Még meghallgatom néhány madár vidám csivitelését, aztán irány lefelé, futva ereszkedek a nyeregig, itt lassítok, lépésre váltok. A sárga sáv enyhe emelkedése mindennél nagyobb kínkeserv, kiszúrásnak, átverésnek érzem, amikor meg fenn vagyok, rögtön futásra váltok, és majdnem végig futom a hátra lévõ távot, csak ahol emelkedik, ott veszem lépésre a dolgot.
Utolérek egy turista társat, és a hátralévõ szakaszt együtt tesszük meg, a sárga jelzésrõl letérve, átmászunk egy töltésszerû földsáncon és a túloldalon lévõ szekérútról már látni a kis fehér kápolnát és az emlékmûvet. Hihetetlen jó érzés ideérni, itt lenni, teljesíteni a túrát, az ember feldobódik, megkönnyebbül, egyfajta gyõzelmi mámorban ég.
Átvesszük az oklevelet a kitûzõt, kapunk még egy pohár frissítõt, kortyolok belõle, aztán leteszem valamiféle építmény talapzatára, száraz pólót veszek, megiszom az üdítõt és indulok lefelé a lépcsõs szerpentinen. Nem kell sietnem, levezetésnek használom az állomásra vezetõ utat, a kilátás innen is Pazar, a Duna, a távoli hegyek, Zebegény a templommal, lent, a falut átszelõ patak.
A vonaton a napközben készített képeket nézegetem, így megelevenednek az emlékek, újra a turistaútvonalakon, hegyeken, völgyeken járok. Lábaimat nem tudom, hogyan helyezzem, mindenképpen fájnak, sajognak, kinézek az ablakon, Visegrád fellegvára suhan a fák felett, a Dunán meg egy uszály cammog komótosan a város felé.
|
