Õrség 50
Kora hajnali ébresztõ, pakolászás. Tegnap esett Lentiben, ebbõl – tökéletesen helytelenül – arra következtetek, hogy biztosan esett az Õrvidéken is, úgy harminc kilométerre észak-északnyugatra légvonalban. Ráadásul a meteorológia szerint mára 1 mm esõ van elõirányozva, úgyhogy jó lesz vinni a kabátot, gondolom. Az út során Kerek repkény édesapja megmutatja a Kerkafalva – Szatta országutat, ami már nagyon régen volt útnak nevezhetõ. Így a tervezett 6:00-ás rajt helyett 6:40-kor sikerül elindulni, a rajtnál SzLA1 is úgy fogad: „Elkéstetek.” :) Azért benevezünk Laci069-nél, váltunk néhány szót Borbély Katával, aki még vár egy keveset az indulással, majd elrajtolunk. Sietünk, hogy ledolgozzunk valamennyit a hátrányunkból, de rögtön az elején elbizonytalanodunk, mert tavaly még a mezõn át vitt a túra. Idén inkább a református templom mellett sétálhatunk el, ez amiatt is jó, hogy nem lesz csupa víz a cipõnk a harmatos fûben. Templomszeren megkapjuk az elsõ pecsétet az új, kihajthatós térképû itinerre. Ahogy már többen írták, mind az igazolófüzet, mind a pecsétek kivitele súrolja a tökéletesség határát, ehhez csak csatlakozni tudok. A pont után átvágunk Keserûszeren, egy pár felegyenesedett kacsa hápog az út mentén méltatlankodva. A DDK útvonalát követjük a Zala völgyében, hosszú rét kísér jobbról, néha érintjük az erdõt, a táj szépségét nem lehet leírni. (Megjegyzem, a mûszaki rajz tanáromnak is az a kedvenc mottója, hogy amit nem lehet leírni, azt le kell rajzolni. Mondjuk õ tengelykapcsolókra gondolt.) A második pont után besétálunk a sportpálya mellett Szalafõre, utolérjük PrInCe-éket, valamint Vakond87-et és útitársát, Attilát. Kettejükkel megyünk tovább, rögtön a Pityerszeri múzeumfaluig, most nincs alkalom jobban körülnézni, pedig érdemes. A régebbi kiadású térképemen nem jelzett – az itineren annál inkább – sárga sávon ballagunk tovább, ez elhagyja a K+ jelzést dél felé, átvágunk keresztbe egy völgyön, majd még egyen, ez jelzi Szlovénia határát.
Kezd nagyon melegre fordulni az idõ, alaposan befûtöttek odafönt, ezért aztán kézben cipelem a kabátot egy ideje. A határon fahídon kelünk át, olyasmi, mint a Naszály alatt a Gyadai-rétnél, csak rövidebb és van határkõ. Amelyen az MNK feliratot ügyesen átvariálták MK-ra az N betû lemalterozásával, csak azt nem tudom, hogy az RS felirat, az hogyan került rá. Nem Jugoszlávia volt ez az N betûs államforma idején? Vagy tagköztársaságként már akkor is Rep. Slovenija voltak? Ezen morfondírozunk, ahogy felkaptatunk egy rövid emelkedõn az Õrihódosi (Hodoš) Ifjúsági Szálláshoz. Itt nápolyiszelet jár és szörp, valamint megtudjuk, hogy az ifjúsági szállás árai az otthoniakhoz képest kissé magasak, viszont a környezet igencsak megkapó. Maga Õrihódos község (Hodoš) még meglehetõsen messze van ide, hosszú, nyílegyenes út vezet odáig, szinte teljesen árnyék nélkül. Egy helyen furcsa magasles van ráépítve egy fára, Kerek repkény is és Vakond87 is kipróbálják, jól fel kell kapaszkodniuk, de csak váltva, mert két embernek már kissé ingatag az építmény. Leérünk egy mûútra, majd felkaptatunk a Hodosi-tó gátjára, békés kis tározó, az ellenõrzõponton kapott prospektus szerint: „Akkumulációs tó”. Innen már a túra saját táblái vezetnek egészen a Sûrû-erdõ elõtti szakaszig, ahol újra jelzett úton talpalhatunk. A táblán felirat: Pohod – Õrség – Teljesítménytúra, valamint feltûnik egy leragasztott szó: peši. Összeolvasva a peši pohod cukorrépa-kampányt jelent, a pohod önmagában gyaloglást. Aha, így már értem – gondolom, amikor utánanézünk Repkénnyel a dolognak. A tó elhagyása után betérünk az erdõbe, hosszan sétálunk benne, látunk néhány elkerített magoncot, mind vörösfenyõ, gondolom, próbálják újra meghonosítani. Egy kicsi, négyszög alakú irtáson pedig szabályosan körülkerített búzamezõt találunk, valami feldereng az Õrségrõl olvasott írásokból, hogy itt bizony ez volt régen az egyetlen módja a földmûvelésnek. Megérkezünk Dolányra (Dolenci), rendben tartott porták, szabályosan nyírt gyep, tisztaság és kiváló minõségû utak jellemzik a falut. Nem semmi, fõleg, hogy Szlovéniának sem a leggazdagabb táján járunk. Azért fekete pontot is kiosztok egyet, mert a buszmegállóban még nyomát sem leljük menetrendnek, itt is szokásjog alapján közlekednek a buszok. Ha egyáltalán közlekednek.
A pont a Szt. Miklós templomnál van, Talpalóék kínálnak itt vízzel és õk adnak bélyegzést a lapunkra, ez stílszerûen a templomot ábrázolja. A kilátás az ellenõrzõpontról egyszerûen csodaszép, gondozott, nyugodt táj terül el elõttünk. Lesétálunk a rétbe vágott ösvényen, majd nemsokára kiérünk újra egy mûútra, sehol egy kátyú, egy repedés rajta. Hogy ne legyen teljes a boldogságunk, iszonyat meleg van, fõlünk a hõségben, kevés az árnyék az úton. Viszont a táj határozottan szép, ahogy eddig is volt, kár, hogy a magas páratartalomnak köszönhetõen már nem látni el olyan messzire, mint reggel lehetett volna. A határnak és vele együtt az erdõnek roppantul örülök, az országút elhagyása után rövidesen, szinte feltûnés nélkül hagyjuk el Szlovéniát. Ha belegondolok, hogy itt határzárról, meg mindenféle határsáv-engedélyekrõl volt szó szüleim gyermekkorában, én meg itt kolbászolok és azt se mondják, hogy menjek arrébb... Tetszik ez így. Megérkezünk a Sûrû-erdõ ellenõrzõpontra, aszalt gyümölccsel kínálnak, jólesik, mert kezdünk éhesek lenni. Ez abban is megnyilvánul, hogy kajáról kezdünk beszélni, mit ad Isten, öt kilométerrel a kajapont elõtt. Bár, ha jobban megnézem, van az hét is, kicsit kilépünk. Elhaladunk Orfalu szélén, bemegyünk az erdõbe, hogy már csak Farkasfa elõtt bukkanjunk ki belõle. Itt Kerek repkény ellép, hogy kávéhoz jusson a kocsmában, de nem jár szerencsével, mert az orra elõtt csaptak le az utolsó adagra. Megebédelünk, közben SzLA1 jótanácsait hallgatjuk az úttal kapcsolatban, szól, hogy Kondorfa után az erdészet nemes egyszerûséggel az útra döntötte a fákat és azóta is úgy van, de párhuzamosan, öt méterre, megy egy ösvény is, azon lehet kerülni.
Kerek repkény itt ránéz az órára és kiadja a parancsot: sietni kell, mert nem érünk vissza ötre Õriszentpéterre, pedig akkor kezdõdik a Kresz-tanfolyam és égõ lenne lekésni. Úgyhogy elbúcsúzunk Vakond87-tõl és Attilától, hogy mi most aztán sietünk. Morgok valamit Repkénynek, hogy a Fóti-Somlyón én is így búcsúztam el Vagdalthúséktól, aztán ott is mi lett belõle... :) Azért elindulunk, felhúzunk a Farkasfa utáni emelkedõre, mögöttünk a radarállomás kupolája húzza meg magát békésen egy másik dombháton. Újra erdõben haladunk, a lendület azonban fogyóban van, ráadásul Hosszú-rétnél olyan sok a virág a réten, hogy Kerek repkény nemes egyszerûséggel elkezd fulladozni. Ezt én heves tüsszögéssel egészítem ki, szép kis pár lehetünk, ahogy az egyikünk levegõ után kapkod, a másikunk meg másodpercenként kettõt tüsszent. Kondorfán leülünk a nyomóskútnál, megmosdunk, iszunk egy kis hideg vizet, valóságos áldás ez. Utolér egy háromtagú csapat, találtak egy lila fejpántot, de nem a miénk. Annyira kómás vagyok itt, hogy elõször azt válaszolom, hogy mi az ötvenesen vagyunk. Mondják, hogy õk is, meg a fejpánt is, de nem ez volt ám a kérdés. Kell egy kis idõ, amire felfogom a helyzetet. :) A kocsmában leülünk kávézni, hátha az segít, közben befutnak Vakond87-ék is, ennyit a sietésrõl. A DDK útvonalát követjük kifelé a faluból a Lugos-patak völgyében. SzLA1 nem túlzott, az út tényleg járhatatlan, készítek néhány képet róla, aztán kikerüljük az utat a réten. Amire elérjük a zöld sáv elágazását, beborul az ég, a páratartalom miatt valóságos esõerdõn vágunk át itt az Õrségben. Átkelünk a Lugos-patakon, amely szép, mély szurdokot vájt magának a kavicsos talajba. Nagyrészt fölfelé megyünk itt, elérjük az ivánci országutat, amelyet egy hosszú, barátságtalanul egyenes földútra cserélünk Ispánk felé. A Béke-liget öreg fenyvese mellett áll a pontõrök kocsija, Repkény itt elfekszik és elkezdi a regenerálódást. A pontõrök nagyon kedvesek, adnak fejfájáscsillapítót és töménytelen mennyiségû csokit, a lelkesedésüket az sem töri le, hogy a szél rendre megpróbálja elröpíteni a felszerelésüket a motorháztetõrõl. Vagy negyedóra pihenést követõen Kerek repkény felpattan, és mint akit kicseréltek, hatos átlaggal kezd el rohanni a cél felé. Elbúcsúzunk a pontõröktõl, aztán elhúzunk a piros sávon Bárkás-tó felé.
Itt rengeteg béka szól a nádasban, de nem ez köti le a figyelmemet, hanem az, hogy a felhõk szinte olyan alacsonyan ülnek, hogy úgy tûnik, létráról meg is lehetne érinteni az aljukat. Azért jó magas létra kéne, de tényleg erõsen a nyakunkok van a vihar itt. A ponton még csak a szél fúj, jó erõsen, itt sóspereccel kínálnak, veszek egy marékkal. Repkény a pont után spontánul elkezd kocogni, alig bírom követni, mert nem akarom, hogy a kabát leessen a táskáról. Az esõt eleinte még lefogja felettünk az erdõ, de miután áthaladunk egy réten, már minden mindegy alapon nem veszem fel a kabátot, hagyom lengedezni a táskán. Utolérjük – megint – Vakond87-éket, Vakond szinte gurul a nevetéstõl, amikor meglát. Bekocogunk Õriszentpéterre, a város határára el is áll az esõ. Besétálunk az iskolához, jó vizesen, majd átvesszük a nagyon igényes díjazást. Aztán még a szolgáltatást sincs alkalmunk tesztelni, mert Repkény siet tovább, tanfolyamra, így is fél óra késésben vagyunk.
Köszönöm a túrát a TTT-nek, egyetlen kifogást, egyetlen „jó, de azért...” kezdetû mondatot sem tudnék felhozni. Ez a túra úgy nagyszerû, ahogy van. Köszönöm továbbá a társaságot és a vidám utat Kerek repkénynek, Vakond87-nek és Attilának!
-Kékdroid-
|
