http://web.axelero.hu/gaborkoos/terep_jaro/mashol/mezofold_60/mezofold_60.htm (képek is)
Mezõföld 60
Nagylók-Sárkeresztúr-Sárbogárd-Kislók-Nagylók
2005. július 16, indulás 5.35, érkezés 16.30. Gyalogos táv: 59,2 km
Már a Szent-Iván éji Sóút túrán is megfogadtam, hogy most igazán valami hegyesnek kell következnie, mert a sík vidéknek is megvannak a szépségei, de azért mégis… Csak hát az a helyzet, hogy amikor idõm van, akkor az adott kínálatból válogathatok, és a válogatás során olyan szempontok is közrejátszanak, mint az útvonal, a táj, milyen messze van Zirctõl, stb. Így ragadtam le erre a hétvégére mégis egy síkvidékinél, ahol az útvonal emelkedése 180 m, ami mégis több, mint Sóút nulla méter emelkedése, de a hegyvidékitõl elég messze van.
Péntek este nyolckor ültem autóba, és Székesfehérváron, Hantoson keresztül éppen kocsmazárás elõtt érkeztem Nagylókra, ebbe a zsákfaluba, amelyrõl soha nem gondoltam volna, hogy bármilyen turisztikai vonatkozása lehet. A készletek feltöltése aznap estére és másnap reggelre, majd irány a kultúrház, ahol igazán nagy élet zajlott. A nagyterem tele hálózsákosokkal, egy részük már elalvófélben. Egy iskolai csoport éli át a tanévi szigor alól fellélegezve a szabadság élményét, kis csoportokban rajzanak a ház körül, enyhén ittas nevelõjük próbálja meg a kelleténél hangosabban fegyelmezni õket („… ne tegezz, neked Zoli bácsi vagyok!”), mire egy nyilván édes álomra éhezõ vándor szól ki a mûvházelõkertben felvert sátrából: „Most már menj a picsába Zoli bácsi!”
„Mezõföld: háromszög alakú terület a Duna, Sió, Balaton és a Velencei tó-közt, … 120-180 m tszf. … Pannonkori rétegeit vastag lösztakaró (Paksnál 50 m) és homok fedi. Részben sík felszín, részben lankás halomvidék. Kevés csapadék: 500-550 mm. Eredetileg füves puszta volt, innen ered neve is. Termékeny szántóföldek…” – írja a 61-es Nagy Magyar Lexikon. „Legmagasabb pontja a Pusztahegy, 277 m. … ÉNY-DK irányban párhuzamos szerkezeti vonalak tagolják, amelyek meghatározzák a középhegységbõl lefutó vízfolyások (Benta-patak, Szent László-víz, Váli-víz, Sárvíz) irányát is. Természetes növényzete a löszpusztarét (sztyepp).” – mondja a Magyar Larousse. Mezõföldön komoly tájvédelmi körzetek vannak kijelölve, az egyiknek a tájháza Dégen, a falu bejáratánál található, érdemes lesz azt is meglátogatni. A körzet határjelzõ tábláival sok helyen találkozom útközben, és a tájvédelmi õr is szigorú tekintettel motorozgat.
Nem teljesen ismeretlen, pályám kezdetén a vízügyben bejártam minden zugát, ahol fúrt kút volt, olyan helyeken is megfordultam, ahová a helybélieken kívül halandó nemigen jut el – minek is menne oda? Pici várakozással nézek a túra elébe, feljönnek-e harminc évvel ezelõtti emlékképek, érzések.
Elég is volt a hat óra alvás az anyósülésen, pihenten ébredek, és fél hatkor már a kettes számú igazolólappal vágok neki a piros keresztnek a mûvház sarkánál. Kissé felhõs, esõbe hajló, de kellemesen langyos a reggel. Kivételesen zokni nélkül, szandálban vágok neki, nem akarom kockáztatni, hogy a zokniba beóvakodó homokszemcsék idõ elõtt kikezdjék a lábfejemet. Már néhányan nekiindultak, a falu és az állomás közti napraforgósban kijárt ösvényen hajlott hátú, ugyancsak idõsebb túratárs-hölgy szaporázza lépéseit – minden tiszteletem az övé, akármelyik távon is indult!
„Az állomás után a P+ jelzésen áthaladunk Nagylók utcáin, majd az erdõben gyalogolva Sárkeresztúrra érünk…” – írja az útvonalleírás. Nos az „erdõ” nem más, mint egy dûlõút, kétoldalt tíz méter akác- és bodzasûrû, majd végeláthatatlan szántóföldek, valóban szép gabona-, kukorica-, napraforgótáblákkal. Emlékszem, gyermekkoromban én is ilyen vidéken éltem, egy akácfacsoport a határban nekünk már „kiserdõ” volt, csak késõbb tapasztaltam meg, mit jelent valójában az „erdõ”, a maga sajátos illataival, neszeivel, életével. Tempósan haladok, félúton egy kissé csapzott, ámde barátságos, nagytestû farkaskutya szegõdik mellém, majd néhány kilométer után, ahogy jött, úgy el is tûnik. Ahol az út menti akácos megszakad, pompás kilátás nyílik a Sárvíz széles lapályára, túlsó oldalon a kálozi dombokkal, dél felé Sárbogárdig, talán Cecéig is ellátni.
Amikor az elõkészületek során a szervezõt felhívtam és a térkép iránt érdeklõdtem, azt mondta, hogy errõl a vidékrõl nincs turistatérkép, majd kapunk a bejelentkezéskor. Szokásom szerint átolvasom indulás elõtt, egy valahonnan kimásolt százezres léptékû térképrészletbe rajzolták bele vastag filccel az útvonalat, és errõl aztán számos másolatot készítettek. Kedvenc szórakozásom, hogy a pihenõhelyeken tanulmányozom az útvonal részleteit, itt errõl szó sem lehet, örüljek, ha nem tévedek el. Az útvonalleírásban egyesíteni próbálták a 60, 50 és 30-as távok leírását, amibõl meglehetõsen nehezen követhetõ egyveleg lett (még szerencse, hogy a 100-as távot úgy oldották meg, hogy a Nagylókra visszaérkezõ 60-asok egy újabb leírást kaptak állítólag egy negyvenes körútra Nagylók rajtttal és céllal). Ilyen apróságok már eleve gyanút ébresztenek a szervezés szakszerûségével kapcsolatban, és elõérzetem nem is csal: egyetlen ellenõrzõpont sem volt az olyannyira hasznos bójákkal jelezve; a kettes pont õrei tulajdonképpen túrázni jöttek, csak megkérték õket, ugorjanak be pontõrnek; a négyes pont nincs is telepítve, az ötösön mondják, hogy már régen zárva a Krisztina presszó, de ha nem szólunk, nem bélyegzik be a négyest az ötösön, a sárbogárdi Szandi presszóban, ahol egy szemlátomást sokadik sörét maga mögött tudó pontõr kedélyeskedik az árnyékba cipelt asztalánál, viszont a túrázónak csak a meglehetõsen cigarettafüstös presszóban jut hely, ahol semmilyen hideg üdítõ nincs. A kislóki kocsma, a 6.pont évek óta zárva, még szerencse, hogy a pontõrök kitelepültek a falu elé, nem kell hiába ballagnunk négyszázat oda és ugyanannyit vissza. A leggyanúsabb azonban a pontok távolságának hitelessége: délben, tehát hat és fél óra (igaz, tempós) gyaloglás után érek el az ötödik pontig, sokszoros tapasztalatom alapján 30 kilométert kellett volna megtennem, és mit ad Isten, az ötödik pont már 38; így fordulhat elõ, hogy tizenegy óra alatt gyûröm le a nem egészen 59-et. Mondhatnám, ez igazi egyéni csúcs, ha nem tudnám, hogy nem egészen életszerû. Pedig nem rövidítettem, a kisebb elbóklászásokat kivéve végig a kijelölt úton mentem.
Vissza az útra: Sárkeresztúr után ott lenne a Sárkány-tó, „az ország legsósabb tava”, persze nincs idõ bemenni. Mélyen elázott dûlõutak szélén egyensúlyozom a bokrokba kapaszkodva, majd a Sárosd-kálozi mûúton érem el a Malom-csatorna hídját. Az útvonal a jobb partot írja, látom, hogy elég magas a gaz, maradok a bal parton, bízva abban – késõbb kiderül, helyesen -, hogy a kijárt földút végig kitart. A nap már eléggé fenn jár, fátyolfehõs az ég, elég fülledt a levegõ, lehet izzadni rendesen. A csatornában sok a víz, Káloz határában egy horgászgató bácsi mondja, sok hal van benne. Sajnos, sok szemetet is visz a tetején. A Sárvíz-völgyben messzire ellátni, valahol, a párás távolban, Sárbogárd víztornya és gabonasilója tûnik fel, órák még, amíg a közelükbe kerülök.
Csend és nyugalom van, a belvizes lapályokon gémek, kócsagok lépegetnek, néha fel-felrebben egy csapat, halak vetik fel magukat a vízben. Nagyhörcsöknél átballagok a Sárvíz mellé, majd az ellenõrzõpontot elhagyva a bal parton húzok tovább, a jobb parti töltés járhatatlan. Késõ délelõtt van, a parti nádasok sok helyen megszakítva, horgászhelyek kialakítva, alkalmanként odaköszönünk egymásnak. Nagyon elszomorító, hogy mennyi szemetet hagynak maguk után a horgászok. A víz folyása délnek haladva egyre lassul, és tényleg, a mezõszilasi hídnál zsilip duzzasztja vissza.
Dél van, Sárbogárdon izzik az aszfalt, egy óra szieszta a Szandi presszóban – szokás szerint, helyi menõ csávók társaságában -, majd vissz a természethez. Hosszú, meleg bandukolás a hõséget ontó földutakon Kislók felé, a Bolondvárat itt is érdemes lenne megnézni, persze nem fér bele. Az út menti szilvafák kisszemû, sárga, príma édeset teremnek, két marokkal szedek, három lépés-egy magkiköpés. Nagyon számítok a kislóki kocsmára egy utolsó erõgyûjtésre, de az nincs, lásd fentebb. Így csak a hatodik pontõr mûanyag kannájából veszek magamhoz erõsen langyos ivóvizet.
Biller felé tipikus homoki völgybevágódáson vezet fel az út, szép, zöld legelõk, bokrosok, majdnem el is bambulok, kis kitérõt kell tennem. A Biller egy nagy major, békésen pihenõ birkák, és furcsa libák között mászunk át a kerítésen, nem bánják. Az utolsó pontõrök fiatal társaság, motorokkal, bográcsoznak, zene szól az árnyas ligetben, kissé arrébb megengedek magamnak húsz perc sziesztát, a szandálom talán még kibírja. Rossz, sáros úton, „erdõben” érek be Nagylókra, elsõk között ezen a távon. Jól esik a fürdés a sportpálya öltözõjének fürdõjében, és hogy mennyire nem fáradtam el azon a távon, amelyen az eddigi tapasztalatom szerint igazán el kellett volna fáradnom, azonnal indulok is haza, sõt, útközben még jónéhány mágnesmezõt is ellenõrzök.
Nem akarom elkiabálni, de ha igaz, hogy ez a táv 60 km volt, akkor lehet, hogy edzésben vagyok?
|
