Túrabeszámolók


Lábatlan

OttorinoTúra éve: 20092009.09.11 10:07:10
LÁBATLAN 35 TÚRABESZÁMOLÓ 2009.08.30
Táv: 33,1 km; Szint: 895 m.

A Turul parkolónál van a rajt. Igazából nekem - és a túrázók zömének - ez már a nulladik ellenõrzõpont, mert a tatabányai vasútállomásról fel kellett ide csûrni a nyelvlógasztó lépcsõn. A legutóbbi vonattal érkezõk egyszerre zúdulnak a rajthelyre. Nem rég nyithattak, mert még az egy órával elõbbi vonattal érkezettek közül is állnak a sorban. Még hûvös van, a lépcsõn megizzadt hátamra kezd ráhûlni a póló. Már nem akarok visszaöltözni. Két sort kell végigállni; az egyik a fizetõsor, a másik a nevezõlap leadó, itiner kiadó. Fél óra (!) múlva már a kezemben az itinerrel el is indulok. Ugyanúgy, mint a lépcsõn fölfelé, továbbra is a P-t kell követni. Egy apró murvás, kifejezetten sétaúton haladok többed magammal. Ahogy meglátom a P3-et átváltok rá. Egyre többen jönnek szembe. Van ilyen. Hamarosan egy hatalmas vastraverz kilátóhoz érek.

1. ellenõrzõpont, Ranzinger Vince kilátó.

A teteje még párában úszik. Néhány jó erõben lévõ vállalkozó meg is mássza. Én csak fotókat készítek róla. Most debütálok ezen a túrán, úgyhogy én is - mint a többiek - visszafelé indulok a P3-ön. Egy elágnál látok balra letérni két embert. Fehér alapon semmi a jelzés, de biztos ez az, mert az itiner a P3-ön való ereszkedést ír elõ. Jócskán leereszkedtünk már, amikor egy újabb elágnál már tanácskozik néhány ember. P3 / PO kombináció vagy jelzetlen út között kellene dönteni. Néhányan elmennek a jelzetlen úton, én a kombinált jelzés mellett döntök. Még lejjebb kerülök, amikor balról Toplak Józsi ereszkedik le a szingli P3-ön. Kiderül, hogy nem kellett volna a kilátónál visszafordulni, hanem a P3 folytatódó, másik ágán kellett volna leereszkedni. Ezért a pici zûrzavar. Innen már tiszta sor: tovább a PO-ön, majd jobbra lihegõs emelkedés a P+on. Elérjük a GERECSE 50 útvonalát, amely a P-on folytatódik. Elnyújtva kaptatunk az Aranylyuk-barlangig, ahol egy lepusztult kerítésnél a S- balra, derékszögbe elhagy minket. Pápá G50. Felérünk egy szép, tágas rét oldalába. Már nyoma sincs a ködnek, gyönyörûen süt a nap, a látvány megérdemel egy fotót. Kellemes erdei séta következik; a fénysugarak oldalról fúródnak át a még zöld levelek között, hogy a turistaút tegnapi esõtõl még nedves talaján szóródjanak szét. Jelentõs mértékben veszítünk a vérrel, verítékkel megszerzett magasságunkból. Jelentéktelen hullámzás után egy létrán kimászunk az erdõbõl vagy, ha úgy tetszik bemászunk a faluba. Egy T szárán, felfelé haladva futunk bele a P+ba, ahol jobbra fordulunk. Egymás után sorjáznak a rendezett képet mutató borospincék, ez még csak a falu széle. Jobb kéz felé frissen nyírt, zöld gyep, két szélén focikapu. A pályához tartozó kis épület homlokzatán színes címer és felirat hirdeti a helyi egyesület nevét. Az elõttünk haladók egyszer csak balra fordulnak a szilárd burkolatú úton. Amikor mi is odaérünk látjuk, hogy igen meredeken kell emelkedni nem is keveset. Fent, az egyik buszmegállóban látom, hogy már a K+on járunk, nem vettem észre, hogy hol váltott a jelzés, fõ az, hogy jó felé megyünk. Az egyik kultúr fórum elõtt kisebb sor torlódott fel.

2. ellenõrzõpont, Vértestolna, presszó.

Amikor sorra kerülünk, gyorsan begyûjtjük a bélyegzõt, és sarkon fordulunk. Nincs túl büdös, de a kocsma savanyú, áporodott levegõjénél jobb a kinti, harapni valóan friss. Nem messze, egy oszlopon karácsonyfaszerûen táblák vannak elhelyezve különféle mesterségek szimbólumaival, jeleneteivel. Bajorországban láttam ilyet, három-négyszeres méretben. Az egyik épület falán a magyaron kívül németül is fel van tüntetve a funkciója; hát persze, német ajkúak lakta falun megyünk keresztül. A mesterségek fája alatt mûködõ kékkút van. Kihasználjuk a lehetõséget, mosdunk és iszunk. Jaj, de hosszú ez a falu. Olyan egyutcás féle, de ménkû hosszú; végig kell menni rajta, a K- kísér. Bizony, sok már a flaszter. Egy bukkanó után már ismerõs szakasz következik; a K100 és a G50 útvonala jön velünk szembe. A makulátlan mûúton megyünk lefelé a T keresztezõdésig, ahol balra fordulunk, majd pár tíz méter múlva be a bozótosba. Nagyon kell figyelni jobbra, hogy hol a beugró, de most mennek elõttünk, és így könnyû a dolgunk. Valahogy utálják ezt a részt, mert a többség a szélesebb földutat választja. Nem mondom, elég gáz itt haladni a keskeny benõtt ösvényen, de ez csak az elõhírnöke annak, ami ezután következik. Egy mezõ után négyszer kell létrán átmászni, és néhol szinte áthatolhatatlan dzsindzsán törekedni elõre. Tavasz óta már meghaladta az embermagasságot a növényzet, jövõre valszeg a természet visszahódítja tõlünk az egész ösvényt. Sok helyen a lábunk elé sem tudunk nézni, így unos-untalan kövekbe, csonkokba rúgunk. A tüskös indák szedik le rólunk a ruhát és a bõrt. Többen zúgolódnak, - s én osztom a véleményüket - hogy a K-nak ez a vonalvezetése öncélú, értelmetlen szívatás. Sem lenyûgözõ látnivaló, sem másik járható út hiánya nem indokolja, hogy erre vezessen a K-. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó kimászásnál egy kerítésen kívüli fán alig láthatóra kopott K- jelzés mutatja, hogy régen kívül vezették az utat. Arra meg gondolni se merek, hogy milyen balesetveszélyesek ezek a hiányos, kiaszott, mozgófogú létrák. Egyelõre túl vagyunk rajta, megyünk tovább, szép alattomban emelkedve. A K100-on az ellenkezõ irányból fel se tûnt, hogy ennyire lejtõs az út. A mélyút oldala egyre rõtebb, mindjárt itt a vörösmárvány-bánya. (A leírásból kiderül, hogy nem márvány, hanem csak hozzá hasonló mészkõ.) Rövid kitérõt teszek a bányához, lopok egy kis darab "márványt". Józsi közben elszelelt, kocogással próbálok lefaragni a hátrányomból.

3. ellenõrzõpont, Bánya-hegy, Erdészház elõtti rét.

Jó páran összeverõdtek a frisspontnál; nápolyit ropogtatnak, szörpikét kortyolgatnak, én is így teszek. Tovább indulunk a K-on, még mindig a K100 útvonalán, csak ellentétesen. Gyönyörû idõ van, olyan kirándulós. Enyhén lefelé megyünk, balkéz felõl hatalmas irtás zöldell. Elérjük a K3-et, amire rátérünk. Egyre kaptatósabb lesz, majd pokolian emelkedik. Egyre másra állnak ki oldalra, mi egyenletesen araszolunk fölfelé. Egy bekerített fennsíkra érünk, kerítésen belül fehér mészkövek vannak, mintha direkt hordták volna össze õket. A kerítés mellett balra kanyarodva kell megkerülni az egészet. Egy széles erdei út mentén, mintha szélvihar pusztított volna; kiszáradt, karvastagságú ágak hevernek szanaszét. Lehet, hogy már fenn vagyunk a tetõn? Frászt! Tovább kell emelkedni. Igaz, hogy már nem olyan gyilkos az emelkedõ, de amikor végre a geodéziai toronyhoz érünk, igencsak kivagyunk.

4. ellenõrzõpont, Gerecse-tetõ.

Inni kell néhány kortyot, ez magamhoz térít. Az fel se merül, hogy felmásszak a csõbe, pedig idelent nincs semmi kilátás, sõt, igen lehangoló. Ez lenne a Gerecse-tetõ? Magán úti célként nem fogom kijelölni, az biztos. Köves út visz le, amely a TV toronynál kezd igazán lejteni. Egy hajdani mûútba torkollik utunk. Mûkõ korlátjai zöldek a rájuk nõtt mohától, aszfalt csak mutatóban látható a lepusztult úttesten. Amikor letérünk errõl az útról, nemsokára útvilla következik. A jó hagyomány szerint pont az elágazásnál nincs jelzés. Elindulok a jobb - Józsi pedig a bal ágon. Egy nagy fa törzsén végül én lelem meg a K3 jelzést. Kiabálással jelzem a felfedezést. A földúton levõ jókora pocsolyákról lehet következtetni, hogy a tegnapi (szombat) frontot követõ zuhéból ez a környék is jócskán kapott. De jó, hogy nem tegnap volt a túra. Szélesedik az út, balra ódon épület romjai. Lehet, hogy nem mûemlék, de jól mutat az erdei környezetben; lefényképezem. Mezõre érünk, ahonnan jól látni baloldalt, a hegyoldalban a Gerecse üdülõt. Most már csak jobbra kell átvágni a mezõn, hogy rátaláljunk a K- sziklás ösvényére. Most is elég buktatós az út, hát még éjszakai viszonyok között. Ezúttal jobb kéz felõl marad el a sziklamélyedésben a kis Mária szobor. Fiatal pár jön szembe; az ember hátán hatalmas hátizsák, az asszony mellén kendõbe kötve alig észrevehetõ poronty. Nem lehet elég korán elkezdeni a természetjárást. A Vízválasztónál meredeken lefelé ereszkedünk, aztán egy sorompót kikerülve besétálunk az

5. ellenõrzõpontra, Pusztamarótra.

Az esõházban kényelmesen helyet foglalva megesszük a cókmókunk maradékát. A tábor irányába, a P- / K-on hagyjuk el Pusztamarótot. A táborban van vízvételi lehetõség, de ezúttal nem élünk vele. Kisvártatva jobbra elhagy a K-; megkezdjük hosszú utunkat a Közép-dunántúli Piroson, északi irányba, a Duna vonaláig. Utoljára még megkapunk egy elnyújtott, alattomos emelkedõt, aztán mehetünk lefelé - Józsi kifejezésével élve - orrvérzésig. (Szerencsére senkinek nem vérzett semmije.) Valószínûtlenül sokat megyünk lefelé. Mondjuk logikus, hisz a Duna part szintjéig kell leereszkedni. Amikor kibukkanunk az erdõbõl a tarkómat tûzi a kora délutáni nap. Augusztus utolsó napjait éljük, persze, hogy van még ereje. Messzirõl már látni a Duna ezüst szalagját. A homokos út mentén álló fán frissen festett P- jelzi, hogy élesen balra kell fordulni. Elég furcsa, többen nem is akarják elhinni, de végül befordulunk. Eleinte úgy tûnik, hogy visszafelé megyünk. Száz éves, kopott jelzések vannak csak. Átmegyünk egy méhészeten, aztán az út hirtelen véget ér egy átjárhatatlan patakmeder szélénél. Visszafordulunk, mert túljöttünk azon a keresztezõdésen, ahol vissza kellett volna térni a Duna felé vezetõ irányba, így írva le egy cikkcakkot. A mezõn messze, a párhuzamos úton jönnek velünk egy irányba azok, akik elfelejtettek balra kanyarodni a friss P- jelzésnél. Már kezdenek átvágni a földeken, hogy hozzánk csatlakozzanak. Amikor elérjük a település szélét az út meredekre vált. Az egyik házból paprikás csirke illat hallatszik, a másik kapujába kiállnak a gyerekek, nézik, hova megy ez a sok ember. A sarkon kék kút van, a murvás lejtõn úgy fékezek, mint a Frédi és Béniben szoktak. Jólesik a hideg víz, inni is, és mosakodni is. Leérünk a lejtõrõl, már az utolsó métereket tesszük meg az utcákon. Egy sikátorba fordulnak be a túrázók, a végén ott van a Piszke vasúti megállóhely. Szerencsére még idõben vagyunk a vonat érkezéséig, mert ahogy a rajtnál a nevezés, itt a célban az oklevél és a kitûzõ kiadása is nehézkesen folyik. A lassú adminisztráció sem tud felbosszantani a Gerecsében töltött szép nap fényében...

Ottorino