Szurdok 40
6:12-kor szállok le a hévrõl, Pomáz állomásnál. Mivel nem tudom honnan indul a busz, figyelem a turistákat.
Többen futni kezdenek az egyik irányba, hát én is ezt teszem. Csak akkor torpanok meg, amikor meglátom a buszmegállóban ácsorgó tömeget. Atyaúristen mennyien vannak, döbbenek meg, hát ezt aztán igazán nem vártam, az elõzõ hév jó régen befutott már, és ennyien itt ácsorognak azóta!?
Ismerõsöket üdvözlök, váltunk néhány szót, majd beáll a busz, nem sok esély van rá, hogy felférjünk. Rövid várakozás után azonban befut egy kisegítõ járat is.
Ülök az ablak mellett és bámulom az elsuhanó házakat, fákat, embereket, lassan világosodik. Hallgatom, a motorbúgáson keresztülszûrõdõ történeteket az elmúlt túrákról, mindenkinek van valami mesélnivalója, amirõl úgy gondolja másokat is érdekel.
Egyik turistatársunk egy megállóval elõbb száll le, mint ahogy kellene, már nincs ideje visszakozni, az ajtók záródnak, lomhán mozdul a busz és lassan kiúszik a képbõl az otthagyott társunk bús ábrázata.
Csöpögõs köd lepi a tájat, feljebb húzom a cipzárt a dzsekimen és megindulok a többiek után.
A regisztrálás gyorsan, flottul megy, fizetek és indulok. Szeretem a ködöt, sejtelmes, rideg, könyörtelen. Megyek bele a fehéren szürke tájba, figyelem, ahogy nyílik szét a titokzatos fátyol, ahogy egy-egy újabb fa bontakozik ki, elõször csak az ágai, aztán a törzse, majd az egész semmibe vész mögöttem.
A levegõbõl vízcseppek válnak ki és esnek lefelé, a fénykapu most fénytelenül álldogál, búsan, mintha az elmúlt ezer éven töprengene, most mégis itt áll, pedig õ sem gondolta volna.
A kilátóba most nincs értelme kimenni, lassan elkezdek kocogni, de nem esik jól. Már messzirõl látom, hogy egy fán, valamilyen fehér cetli van, olvasom: változott az útvonal fakitermelés miatt. Remek! – jegyzem meg magamban. – Most, szórakozik valaki, vagy tényleg a megadott irányba kell menni!? – téblábolok jobbra-ballra. Bátortalanul indulok el az új irányba, lefelé. Szembe jön két srác, tõlük érdeklõdök: – Van errefelé valamilyen murvás út? – Õk készségesen válaszolnak. – Igen, van. – Majd közlik, hogy gyalog mennek a túra rajtjához, mert nem jött a busz. Nem keserítem el õket azzal, hogy a sok felszálló miatt késett, de jött. A murván ballra fordulok.
A piros sáv a Piros 85-rõl ismerõs, jobbra rátérek, szenvedéseim emlékei tolulnak, lefelé sem könnyû, a völgyben szalagok mentén sodródok az aszfaltra, mielõtt éles kanyart venne, ritkán járt ösvényre térek, sûrûn hajlok el a belógó ágak elõl. Számomra ismeretlen terep, esõház, Fényes forrás mélyen az árokban, nem megyek le, pecsétõr nincs, ragasztható pecsét van, így hát ragasztva pecsételek és egy keskeny ösvényen kanyargok tova, hogy megérkezzek a Lukács-árok kopár peremére. Nyálkásan csúszós, földbe vájt lépcsõkön araszolok óvatosan az árok mélyére.
Gyér vizû patak partján esek egyik ámulatból a másikba, fantasztikus sziklafalak, óriási kõgolyók, mohás, nedves, páfrányos ösvények, kidõlt fákkal szabdalt völgy, halk vízcsobogás, nyugodt víztükör falevélkerettel. Ez egyszerûen csodás, nagyszerû, lenyûgözõ!
Az egyik sziklafalon egy kidõlt óriásfa, kifordult gyökerei még kapaszkodnak, és fogva tartanak egy jókora kimozdult sziklát, de szemmel láthatóan már nem sokáig, lombja megtámaszkodik a szurdok alján, szapora léptekkel igyekszem el alatta.
Lejjebb megállok, és visszafordulva csodálom az irdatlan magas peremét ennek a völgynek, láttam már ennél nagyobb és mélyebb völgyeket az Alpokban és a Magas-Tátrában, de a magyar viszonyok között ez mégis hatalmas és lenyûgözõ.
Kimászva a szekérútra lassú kocogásba kezdek és lefutok a parkolóig, gondolataimba mélyedve haladok a Rám-szakadék felé. Átballagok egy ide nem illõ vasbeton hídon, és jobbra fordulok, elõttem egy mély árok, átérve rajta vízcsobogás jelzi az irányt, visszafelé a híd alatt csörgedezõ patakban gyönyörködök.
Kõrõl-kõre ugrálva kelek át rajta. Kanyargó ösvény visz a part mentén, fatörzs ível át a víz felett, egyensúlyozok, bámulom a mederbõl kiálló köveket, sziklákat. Keresem a pontot, bár nem nagyon kell, mert jól látható helyen van.
Pecsételek, a forrásnál megiszok egy pohár szörpöt, és a jó tanáccsal, vigyázzak, mert most sokkal síkosabb minden, mint a felújítás elõtt, jó tempóban indulok tovább. A Rám-szakadék renovált részei, ugyan nem olyanok, mint a láncos megoldás volt, de szerintem elfogadható.
Ez a természeti csoda Magyarországon egyedülálló, igazán lenyûgözõ, és még így is nehezen járható.
Kiérve a felsõ részén, már teljesen elkészülök az erõmmel, lépni is alig bírok, de azért támolygok tovább. Lassan lépkedek a lépcsõkön, kényszerítve magam a továbbhaladásra. A pihenõnél a szalagozott úton rúgom az avart tovább. Szûk ösvényen ballagok, mögöttem hallom az utánam jövõk beszédfoszlányait.
Az aszfalton és a fénykapun áthaladva már tudom, nincs messzi a Rám-hegy. Rövid gyaloglás után szinte függõleges kaptatón szenvedem fel magam, felérve levegõ után kapkodva adom oda ellenõrzõ lapomat pecsételésre. Készítek két képet, tudomásul veszem a ködbe veszõ tájat, és már ereszkedem is lefelé.
Rövid aszfaltséta után kis híján elmegyek az ellenõrzõpont mellett. Leereszkedve a Miklós-forráshoz meglepve látom régi ismerõsömet a ponton, lepecsételtetem vele a papíromat, veszek a csokiból és indulok tovább.
Sosem voltam híve a felesleges beszédnek, de néhány turistatárs úgy érzi jól magát, ha megjegyzéseket tehet másokra, most is találkoztam egy ilyennel, aki a turistabotjaimat horgászbotoknak nézte, és megjegyezte, hogy vajon horgászni indultam-e? Részemrõl, akár írásba is adom neki, hogy õ a jobb turista, de a roppant vicces megjegyzéseit megtarthatná magának.
A villanyvezeték alatti nyiladék, a síkos, sáros ösvénnyel, és a csöpögõ bokrokkal rém kellemetlen, izzasztó útvonal, rendesen megszenvedem, mire felérek a sárga körhöz, ahol egy éppen visszafelé jövõ hölgy kérdezi: merre kell menni? Mondom neki, hogy itt balra, mire két ott ácsorgó megjegyzi: arra biztosan nem! Mégis arra megyünk, emlékszem a leírásra, és jól tesszük.
A szûk, kanyargó csapás jó néhány kidõlt fán vezet keresztül, majd elhaladunk egy a ködbõl lassan kibontakozó szikla szírt mellett.
Néhányan összetorlódunk az ösvényen, az elõttem haladó többször megjegyzi, hogy biztosan nem jó irányba megyünk, mert egy szerpentinen kellene lefelé haladnunk. Válaszképpen elmondom, hogy akár ez is lehet az említett szerpentin. De a bizonytalanság fokozódik, végül mégis megérkezünk a lefelé kanyargó hegyi ösvényre, mire a kedélyek megnyugodnak.
A Thirring-sziklánál pecsétet és csokoládét veszünk, majd igyekszünk tovább. Az út meredeken kanyarog fölfelé, mozgásom lelassul, így azután utolér a horgászbotos turista társ, hogy megjegyezze úgy nézek ki a botjaimmal, mint egy felnyergelt ló, nos ilyenkor legszívesebben ütne az ember, de hát mégis csak kultúrlények vagyunk, és nem kell feltétlen olyannak lenni mint a másik. Így csak megkérem, hogyha a továbbiakban még találkoznánk, ne szóljon hozzám, és én is így fogok tenni, hiszen nem ismerjük egymást, és én nem kerestem az õ társaságát! Hát ennyiben is maradunk.
Felérve Dobogókõre a sûrû ködben egy pillanatra tájékozódásomat veszítem, és nem tudom hol vagyok, de gyorsan helyreáll a rend és haladok tovább. Elõttem többen bizonytalanul, keresik a megfelelõ irányt. Nem kell elõvennem a papírt, mert emlékszem, mit írtak benne.
A Kanyargós-patak völgyébe vezetõ ösvény korrektül ki van jelezve, úgyhogy nem jelent problémát odatalálni, csak egy apró kis malõr jön közbe, néhányméteres tévedés a kék keresztet illetõen. Kellemes sétányon haladunk lefelé, gyönyörû völgy mellett, melyet a színes levelek kavalkádja még szebbé tesz.
Az elõre csak halványan megjelölt pecsételõ pont, a rendezõséget igazolta, mivel hallottam nem mindenki jött volna erre, ha nincs beígérve, hogy esetleg, ezen a szakaszon is lehet egy.
Pilisszentkeresztet elhagyva a szénégetõ kemencék mellett megérkezek a Szurdok bejáratához. Egy kisgyerek küzd a póráz nélküli farkaskutyájával teljesen eredménytelenül, a kutya rá sem hederít az utasításaira és egyenesen felém fut átugorva a patakot, ami okoz némi riadalmat a lelkemben, szerencsére rám sem hederít.
Ez a völgy nagyon régóta az egyik kedvenc helyem, a sok kis fahíd, a sziklák, a patak, és a már csak helyenként megtalálható tájékoztató feliratok az állat és növényvilágról, vonzóvá teszik ezt a helyet. Külön érdekesség, hogy a szurdok elején vidáman csobogó patak, hová tûnik a völgy közepe táján!? A végén ugyanis csont száraz a völgy.
Kiérve a parkolóhoz, terített asztal vár, üdítõitalokkal és lekváros, májkrémes kenyérrel, én az utóbbit választom.
Elhagyva a pontot a parkoló bekötõ útján folytatom a gyaloglást. Az országút élénk forgalmán óvatosan kelek át, a túloldalon, szûk ösvényen ráncigálnak a belógó ágak, és erdei málnabokrok. A csapás idõnként a kikövezett árokban vezet. Elhaladva egy szûk parkoló mellett, megcsodálok egy autót, amely az erdészeti sorompó túloldalára állt be valahogyan, neki valószínûleg lehet.
Erõs kaptatón szaporázom a lépteimet, mögöttem is jönnek, izzadok rendesen, és mivel utolérnek, felre állok, leveszem simléderes sapkám és az övemre erõsítem.
Óriási völgy mellett haladunk, csodálom a természet szépségeit, alakformáló erejét. Messzebb, elõttünk régi babakocsiban kannákat tolnak felfelé, egy másik úton, kis szekéren ugyanezt teszik, nem értem a dolgot mindaddig, amíg meg nem látom a forrást.
Hát persze – üt gondolatot az emlékezet az agyamban – ez a Szent-kút lesz! Így is van. Felérve tanácstalanok vagyunk, Bár emlékszem, hogy innen a kék kereszt és a sárga kereszt együtt halad még egy darabig, azért odamegyünk a forráshoz, nehogy kihagyjunk egy ellenõrzõ pontot.
Az emelkedõ itt is embertelen, villámgyorsan egyedül maradok, mivel a többiek úgy mennek fölfelé, hogy én csak nézek, de már lassan megszokom. Azért én is felérek és rátérek a Beac Maxi-ról ismert sárga jelzésre, jó érzés kerít hatalmába és vidáman ballagok lefelé a széles murvás úton.
A vadkerítésen szépen átmászok, mire rájövök, hogy a kapun is át lehetett volna jutni, a túloldalon már nem engedem magam bepalizni és a kapun megyek ki a Tölgyikrek irányába.
A Piros 85 pecsételõ helyénél jobbra fordulok és azon töprengek, hogy az elõzõ napi tanulmányaim szerint túl kell menni a piros kereszt leágazásán és egy éles balos kanyarnál lesz a csapás jobbra, amely levezet a Salabasina-árokhoz. A szépen kiszalagozott utat nem volt nehéz megtalálni, a faládát is megtaláltam a nagy fa tövénél, és nemsokára utolértem azokat, akik a Szent-kút után úgy elhúztak felfelé. Kiderült, hogy eltévedtek a piros sárga keresztezõdésnél.
Együtt araszolunk tovább, ugyanis itt nem lehet gyorsan haladni, hacsak nem akar az ember egy bokatörést összeszedni. Kisebb-nagyobb kövekkel teledobált árokban haladunk, amely egyre szûkül és mélyül. Viccelõdve ugrálunk, botladozunk, kerülgetünk kidõlt fákat, mászunk át sziklákon és fatörzseken.
Elõttem megtorpan a kis csapat, az elsõ ember próbál fogást találni a másfél méteres mélységen, leérkezésnél szinte lehetetlen stabil talajt találni a köves, sziklás aljzaton. A helyek, amiken le kell jutnunk egyre mélyebbek, és nehezebben járhatók. Tovább haladva, hatalmas szikla gurigák állják az utunkat, mindenhonnan rájuk dõlt fák halmazával, nem egyszerû átjárót találni rajtuk. Olyan ez, mint egy gladiátorképzõ, egy filmben láttam, ahogy Spartacus képezte a katonáit, körbe forgott egy szerkezet, amelybõl rudak álltak ki, az egyik elöl el kellett hajolni, a másikat át kellett ugrani, hát ez pontosan ilyen volt, csak annyiban különbözött, hogy nem forogtak. Az egyik törzs alatt alig tudok átbújni, a másikon átmászok, vagy átugrok, azután egy hatalmas kövön állok, és egy fatörzsre ugrok át, amin azután tovább egyensúlyozok, majd átlépek egy másik törzsre, és megint egy másikra, majd egy sziklára és megint egy kidõlt törzsre.
Elöl ismét megtorpan a csapat, egy jó három-négyméteres szakadék elõtt, vékony száraz törzsek vannak nekitámasztva, azon mászunk le. A turistabotokat ledobáljuk, és lassan, seggen csúszva, egyensúlyozva araszolunk lefelé, végül mindenki leér baj nélkül, de rögtön ott a következõ.
Kisebb társasággal találkozunk, akik felfelé mennek, fiuk lányok vegyesen, vezetõjük állítja, hogy már a nehezén túl vannak, mi kételkedünk. A csapatot elnézve lesznek még problémák. A vezéren látszik, hogy nem gondolta át, hogy hová viszi ezeket a tiniket, és még akkor is csak azt szajkózza, hogy nem lesz semmi baj, amikor már ott van a baj.
A ponton egy öt méteres szakadék mellett megtaláljuk Csanyát a kutyusával, pecsételünk, a termoszokat figyelembe véve megint ott van az elmaradhatatlan leves.
A botokat ledobáljuk és elkezdünk lemászni, vagyis hát, van aki – mint én is – inkább a mászást választja, de van, aki egy a sziklába vájt lyukon jut le, de nekik le kell venniük a hátizsákot. Lent azután még váltunk néhány szót a pecsételõkkel, vigasztalnak mindet, hogy lejjebb csak romlik a helyzet, szerencsére ez csak élcelõdés.
Kimászva a Salabasina-árokból, szalagozott, járatlan úton haladunk, botladozunk, bukdácsolunk tovább az avar alatt megbújó kövek és faágak között. Egy idõ után villanypásztor mellé szegõdünk, és ennek vonalát követjük jó darabon, mígnem egy földúton balra fordulva folytatjuk menetelésünket.
Elhaladunk néhány ház közelébe, dühöngõ ebeket figyelve, aztán a piros sávon lefelé indulunk.
A Holdvilág-ároknál balra fordulunk és megkezdjük ennek a gyönyörû völgynek a végigjárását.
A pontnál a csokoládé mellé még házi sütésû süteményt is kapunk, a mögöttük levõ tûzrakó helyen már gyûlik a fa, a meleget adó tûzhöz. A forrásból bõven folyik a víz, jó ilyet látni, egyre kevesebb a még üzemelõ kútfõ, ahol a turisták enyhíthetik szomjukat. A völgy végén még áll a létra, amin keresztül ki lehet mászni a hasadékból.
A tetején fiatal hölgy sivalkodik, hogy õ ugyan le nem mászik ezen a lajtorján, mire túratársunk felajánlja neki, hogy lehozza a nyakában, de az nem él a lehetõséggel.
Feljutva át kell mászni egy sziklán, aztán balra a fahídon keresztül jutunk el az ásatások mellé, nem álok meg haladok felfelé lassan, komótosan, máris jócskán lemaradva a többiek mögött. Mire felérek, õk már a völgyben vannak.
Meglepve látom, hogy a túloldalon a pihenõnél egy terepjáró áll, nem értem, hogy mer ilyen mélyre bejönni valaki az autójával. Nem fél a büntetéstõl?
Leereszkedek a völgybe azután a falépcsõkön ismét fel, elballagok a terepjáró mellett, nézem az asztalnál étkezõ hölgyet, látszik rajta, hogy az autóval érkezett, és roppantul elégedett magával. Nem olyan messzi, egy idõsebb ember egy kisgyerekkel sétálgat.
A többieket már nem is látom, én csak a magam tempójában araszolok, a szekérúton a Lajos-forrás irányába fordulok, ez már itt a Beac Maxi éjszakai része, csak akkor lefelé kell jönni.
A Nagy-Csikóvárra még mindig nehéz felkapaszkodni, de arra már nem emlékeztem, hogy a Kis-Csikóvárra hány hullámon keresztül lehet eljutni és bizony lelkileg alaposan megtépázott mire fenn álltam a tetején.
A Nagy-Csikóváron lévõ pont után futva ereszkedtem, ugyanígy tettem kisebb társánál is. A Janda Vilmos kulcsos háznál még fényképezek egyet, megállapítom, hogy nem szívesen töltenék benne egy éjszakát, aztán futva haladok tovább.
Pomázon már csak kínomban futok, hogy minél hamarabb végezzek. Kicsit nehezen találom meg a pontot, végül egy másik kocsmában segítenek.
Szép túra volt, és tényleg nagy élmény így együtt végig járni ezt az öt szurdokvölgyet, köszönet a jó szervezésért és külön azért, hogy nem lehetett jelentõsen rövidíteni, mivel jól voltak elhelyezve a pontok, így most kivételesen a bliccelni szeretõk is megérdemelten vehették át a nevükre kitöltött oklevelet.
|
