Túrabeszámolók


Monoton Maraton, Félmaraton

OttorinoTúra éve: 20092009.11.13 10:07:13
MONOTON MARATON 2009.11.08.
Táv: 42,28 km; Szint: 1260

Költségkímélés címén szombaton nem utazok el sem Székesfehérvárra, sem Visegrádra, ide jövök a Szépjuhásznéhoz vasárnap. Jó fél órával a nyitás elõtt érkezik meg a buszom. Lemegyek a kolostorrom rétjére. Béla bácsi már ott sürgeti a rendezõket. Ej, nem lesz ebbõl 7 órai rajt - mondja. Bõven van még idõ, megreggelizek a hátizsákból. Hét óra elõtt már kezemben az itiner, kezdõdhet a visszaszámlálás. A rétrõl szalagozás mentén megyek fel a Gyermekvasút állomásához vezetõ lépcsõ alatti útra. Ez már a [Zc], Hárshegyi körút. Ez egy darabon kocogható lejtõ, aztán az elsõ elágazási lehetõségnél szalag térít le a jelzett útról, balra. Innen emelkedek a Gyermekvasút labirintus korláttal védett átkelõjéig. Átkelés után tovább emelkedek addig a keresztezõdésig, ahol a [S-] kezd felfelé kúszni a Kaán Károly kilátó felé. Persze most nem kell felmenni, hanem ahogy balkéz felöl mellõzöm az említett utat, még egy kicsit tovább menve, egy enyhe balossal rátérek egy szalagozott, elõször köves, aztán agyagos útra, ami gyengén lejt. Ez az út egy nagy, kocka alakú kõnél csatlakozik be a Hárshegyi körútba. Ahol nincs fû rajta, ott egy picit csúszik a hajnali nedvességtõl. A körút murvás, jól járható, hosszan mehetek rajta egyenesen. Ahogy balra kezd kanyarodni az út, nemsokára feltûnik egy pad, ahol

a fél kör pontõrei pecsételnek.

Tovább kanyarodva, kisvártatva elérek ahhoz a tûzrakós pihenõhöz, ahonnan a [P-] levisz a Szépjuhászné körútra. Itt érem utol Bubut, aki a szalagozást végzi. Maradva a karéjon, nemsokára egy erõsebb lejtõ következik. Óvatosan leszaladva rajta, sokáig vízszintben haladhatok. Elnyújtott emelkedõt kell "leküzdeni" jóval a sínek elõtt. Átkelve a vágányon, az állomás murvás parkolójába jutok, ahonnan egy sövényhiánynál keskeny spontán ösvény nyílik, ami a körútra vezet. Néhány méter balra tartás után egy hasonló ösvényen lehet visszajutni a rom rétjére, ahol

a rajtban is be kell gyûjteni egy bélyegzést.

Ez után minden kezdõdik elölrõl. Az elsõ két kör kiválóan telik. Párás, harapnivaló a levegõ, nincs hideg, nem esik az esõ, kifejezetten kirándulóidõ van. A második kör végén szemerkélni kezd az esõ, de inkább csak egy kis szitálásnak lehet érzékelni. Ez hamarosan el is áll. Ráköszönök Csapó Gáborra, aki a rendszeres kutyasétáltatását végzi. (A BUDAI KILÁTÓK EXTRÁN is találkoztunk vele.) Egyre több túrázó, de még inkább futó kerül bele a vérkeringésbe. Amikor a rajt-ellenõrzõponthoz érek látom, hogy újabbak és újabbak töltik a nevlapokat. Most határozottabban kezd cseperegni az esõ, mint az imént. Nem akarok elázni, felveszem az esõköpenyt, de elõbb leveszem a vékony pulóverem. Így már nem olyan jó érzés, de hát mit van mit tenni. A negyedik körtõl kezd csúszóssá válni az agyagos, lejtõs ösvény. Sok olyan lábnyomot látni rajta, ami megcsúszásról árulkodik. Megint eláll a csepergés, de magamon tartom a köpenyt, had száradjon. Naivitás, mert megint elered az esõ, és csak az intenzitása változik úgy, hogy csak a kapucni fel- illetve lehajtásával variálhatok. Beüzemel a Gyermekvasút is. Valahogy mindig akkor érek az állomás közelébe, amikor ez a nyomorult kis gõzös pöfög arra, rettenetes, kénes bûzt árasztva. Az utasokkal nosztalgia címen, ráadásul még felárat is fizettetnek. Lassan az átkelõ felé vezetõ emelkedõn nem lehet megcsúszás nélkül felmenni, és a körútra visszakötõ, agyagos út is kezd járhatatlanná válni. Jól van, már nem tudom egy kézen számolni a megtett köröket. A rossz idõ ellenére, megdöbbenésemre megjelennek a kisgyerekes családok is. Sokan beállnak a babatávra. Aki nem a túrán van, azt se zavarja, hogy teljesítménytúra zajlik, teljes lelki nyugalommal sétálnak egymás mellett, sorfalat alkotva. Az itiner szárazságát sikerül úgy-ahogy megõrizni az esõköpeny alatt. Van akinek már a szétesés határáig elázott. Öt csokit lehet ellátmányként felvenni, mindegyiknél húznak egy strigulát. A kilencedik kör elõtt egyszerre felveszem mind az ötöt, hogy ne kelljen mindig cicizni a megállással, és az itinert se kelljen ötször elõvenni az esõben. Rögtön befalok két Balaton szeletet. Régen volt már a reggeli. Üdítõt keveset iszok a párás levegõ miatt, azt is a sajátomból. Lement a tizedik kör, újra kezdem a számolást egytõl. Már jobban fájnak a lábaim, mint a múlt héten, a PIROS 85-ön. Ebben biztos a monotónia is felelõs. Az agyagos ösvényen már nem lehet menni, csak mellette az avaron. Akkor meg szaggatnak az oldalról benyúló cserjék. Egy pozitívum azért akad: Mintha ciánoztak volna, varázsütésre megcsappan a pályán levõk száma, csak hébe-hóba fut el mellettem valaki, pedig még egyáltalán nincs késõ. A rajt-cél elõtti ösvényen már bokáig ér a sár, hál' Istennek, ma már csak kétszer jövök erre. Ahogy növekszik a megtett körök száma, úgy nyúlik a táv. Mintha már másodszor tettem volna meg a tizenkettedik kört. A gatyám szára csurom sár, de jobban idegesít, hogy térd fölött a köpenyrõl lefolyó víz áztatja. A tizenharmadikban ráerõsít az esõ. Most fokozottan érzem, hogy az egész terepet megüli a nehéz, kénes füst. Irritálja a tüdõmet, köhögni kell. Ez lett a reggeli, harapni valóan friss levegõbõl. Adjunk a széndioxid kibocsátásnak. Utoljára indulok neki. Ha nem csúszok el a széttaposott, agyagos ösvényen, akkor nyert ügyem van. Megpróbálom kiélvezni a tizennegyedik, vagyis az utolsó kört. Hát, nincs sok élvezni való rajta. A fél táv pontõr hölgyének megköszönöm a sok, szép pecsétet, és megígérem, hogy ma már nem jövök többet. A hátralévõ szakaszon egy olyan túratárssal beszélgetek, akinek szintén ez az utolsó köre, csak éppen a fél távon. Hamar itt a parkoló, most már nem megyünk a széttaposott, sártenger ösvényen, hanem inkább nagypistázunk pár métert. Megkapom az utolsó bélyegzést. Az itinert és az oklevelet nagy nehezen sikerül szárazon bevarázsolni a hátizsákomba. A bográcsban fõtt zacskós leves olyan jól esik, hogy kétszer is repetázok belõle. Itt már végeztem, kellõen átáztam - fáztam, köszönök a rendezõségnek, és megyek a 22-eshez. Következik a túra hazafelé...

Ottorino.