Túrabeszámolók


Csepel teljesítménytúrák

OttorinoTúra éve: 20092009.12.04 10:40:49
ANDRÉ KERTÉSZ EMLÉKTÚRA 50 TÚRABESZÁMOLÓ 2009.11.21.
Táv: 50,76 km; Szint: 100 m.

Az 5:35-ös HÉV-hez ki lehet menni tömegközlekedve, hát akkor gyerünk Ráckevére. A Vágóhídtól zötyög déli irányban a HÉV. A kültelkekhez érve tök sötét van odakint, csak az egyes objektumok gyér világításánál lehet látni valamit. Figyelem az ablaküveget, szerencsére nem látok rajta esõcseppet. Már amikor majdnem lepottyanunk a Csepel-szigetrõl megáll a HÉV. Végállomás. Tódul kifelé a jónép az utcára. Nincs más dolgom, mint követni a turistának öltözött figurákat. A HÉV meghosszabbított, képzeletbeli vonalán mennek, egyre távolodva a hazától. Leheletfinom ködszitálás van, nedves a járda. Felvegyem a sapkám. Áh! Akkor megizzadok, és sapkán belül lesz vizes a hajam, nem kell. Tízegynéhány percnyi menetelés után jobbra kovácsoltvas kapu, mögötte a Savoyai kastély. Hatalmas üvegtáblák mögött, az elõtérben már folyik a nevezés. Csodálom, hogy beeresztenek egy ilyen puccos helyre, még összejárjuk nekik a kõpadlót. Megvárom az itinerre írt 07:10-et, majd kisétálok az utcára, és jobbra fordulok a [P-] jelzésen. A haladási irány még mindig a Csepel-sziget déli csücske. Utolérem Hartmann Misit, aki szokása szerint lázasan fotózik. Van is mit. Mûemlék jellegû házak mellett megyünk el, emléktáblák, templom, köztéri szobrok. Ez például Horváth Nepomuki János szobra, (magunk között: Pumukli) úgy néz ki, mint egy gigantikus lábszárcsont feje. Állítólag õ ihlette Petõfinél a János vitézt. Jó. Letérünk a [P-] jelzésrõl, és balra a Kis-Duna felé vesszük az irányt. Egy nyúlgáton megyünk hármasban, Sanyi is ellõtt jó néhány fotót a városban. Balra, a parton horgásztanyák, hétvégi- és nem hétköznapi házak váltják egymást, megtörve a monotóniát. Pozitívum, hogy kellemes, füves ösvény vezet a gáton. Négy kilométer után már kezdek besokallni, még jó, hogy a társalgás szakadatlanul folyik. Végre meglátunk egy piros-fehér bóját. Itt van a Mikulás - mondja Misi. - Hol van még a Mikulás? - kérdem én. - Õ a pontõr. - Ja, jó!

1. ellenõrzõpont, Szigetbecse, Strandbüfé.

Jobbra lemegyünk az aszfaltra. Jó másfél km-t csattogunk rajta, amíg elérjük a falu (feltehetõen) fõterét. A központi mûtárgy egy jópofa, faragott életfa. 2000 után szúletett gyerekek névtábláival van körbe kiverve. A másik oldalán még van hely, de mi lesz, ha elfogy a hely, vagy mi lesz, ha megöregszenek a gyerekek? Tovább már nem is gondolom. Az életfa fölött balra, nem egész egy kilométert megyünk kifliben.

2. ellenõrzõpont, André Kertész Múzeum.

A múzeum elõtt szívélyesen fogadnak, pogácsával kínálnak, Sportszeletet adnak. Bemehetünk a múzeumba is. Kutyafuttában megnézzük a 20. század elejének vidéki életképeit. Búcsúzunk, és egy kis darabon visszafelé megyünk ideérkezésünk útvonalán, majd jobbra fordulunk egy utcába. Virágos kertek mellett haladunk el. Egy keresztutcában szobrot veszünk észre. - Ez is a Pumukli? - Nem - mondja Misi a maszek itinerét bújva. - Ez Szent Vendel. Tényleg! Egy kis bárány van a az állatok védelmezõje kezében. Kiérünk egy földútra. Szántóföld mellett haladunk. Jó zsíros, fekete föld van kiforgatva. Ezen csodálkozok is egy kicsit, mert ahogy idefelé jöttünk, mintha homokos lett volna az út. A ködbõl nehezen tûnik elõ a víztorony, amit iránytûnek használunk. Jó messze van még. A semmi közepén egy rom pince "rendszer" megmaradt oldalfalait csodáljuk meg. Egy 30 cm átmérõjû fa nõ ki a közepébõl. Mezõgazdasági telep mellett, furcsa nevû utcába érünk, a víztorony már igen közel jött.

3. ellenõrzõpont, Lórév, buszforduló.

Jók vagyunk egy (két) pohár üdítõre. A listára pillantva kevesebb, mint 20-an érintették még a pontot. Odalépünk az ortodox templomhoz. Csak Cirill betûs feliratokat látni. A pópa kinéz egy pillanatra. Szalagozás mentén megyünk el a pár száz méterre levõ gáthoz. Fellépünk rá, és jobbra indulunk, végre északnak. Misi benyögi, hogy ezen a gáton, elõször nyolc és fél kilométert kell legyûrnünk. Itt nincsenek pecatanyák, csak egy egyhangú, ártéri erdõsáv. A gát elõttünk szó szerint a ködbe vész. Hát, a MONOTON MARATON bújjon el... Csak a kilométerkövek jelzik, hogy haladtunk is valamit. Szembe jönnek a baba távosok, és kérdezik, hogy messze van e Szigetbecse. Hála Istennek, egyre messzebb - válaszoljuk röhögve. Egy a gát aljában kuporgó macskának is örülünk, mint a monotónia megtörõjének. Mintha valami piros-fehéret látnék a messzi távolban, a gáton. - Jaj, de jó, lehet, hogy ellenõrzõpont? - És az a figura tisztára úgy néz ki, mint a Jávor Zoli. - Nem úgy néz ki. - Õ az. Közelebb érve látom, hogy tényleg Zoli frissül a ponton.

4. ellenõrzõpont, Ráckeve, vízmû.

Szupi! Van alma is. Jó lesz elrágcsálni a további négy és fél kilométeres gáti baktatás alatt. Mi aztán helytállunk (megyünk) a gáton, szó nem érheti a ház elejét. Megváltásnak tûnik, amikor házak mellé érünk. ezek már Szigetújfalu szélsõ házai. Szalagozás mentén, balra, végre lejöhetünk a gátról. Kimegyünk a Duna-partra. Látni a sóderos partot. Jobbra fordulunk a parttal párhuzamos útra. Misi közel megy a vízhez, kiélheti a fotózási szenvedélyét, bár szerintem már rég kifogyott a film a gépébõl. Halleluja, megint egy bója.

5. ellenõrzõpont, Szigetújfalu (Újfluch), strand.

Az itt kapott hotdog, és tea pont kapóra jön. Már éppen azon morfondíroztam, hogy elõ kéne venni egy szendvicset. Kajával a bendõmben rögtön egy nagyságrenddel jobb a kedvem. A [S4]-en indulunk tovább. Pár méter után jobbra befordulunk. Ez nem olyan egyértelmû, mert általában a keresztezõdésekben és az elágazásoknál nincs jelzés. Misi útmutatása nyomán fordulunk be. Igaza is lesz, mert néhány tíz méter múlva azért megjön a megerõsítõ jelzés. Aszfaltra érünk ki, majd egy gáton átbukva házak közé érünk és a Pest megyei pirosra térünk [P-]. Városi kanyargás után érünk a temetõ melletti széles földútra, amelyen egyenesen haladunk. - Ott a jövõnk - mutat Sanyi a sírok felé. - Sz@r ügy. Szembe jön egy a 30-as távon gyalogló hölgy. Kétségbe esve magyarázza, hogy már elért egy vadászházhoz, és onnan sehogy nem találja a továbbvezetõ utat. - Na, majd utána nézünk, tessék csak jönni. Megyünk, megyünk, hát, egyszer csak sunyiban balra kezd kanyarodni a széles út. Na itt bökte el a sporttársnõ. Ugyanis egyenesen kellett volna tovább menni egy keskenyebb, füves úton, csakhogy itt is érvényesül az a jó gyakorlat, hogy az elágnál természetesen nincs jel. Kis füves utunk kivisz a HÉV vágánya mellé, amit követünk [P-]. Késõbb, balkéz felöl szõlõtáblák szegõdnek mellénk. Ekkor gyanús lesz, hogy tavaly elõtt is erre jöttünk a RIDEG SÁNDORon. A [P-] balra tér, mi azonban kitartunk a HÉV mellett. Az állomásépület elõtt átmegyünk a síneken. Misi észreveszi az elkolbászolt [P-] jelzést, és arra tart. - Te Misi! Én úgy emlékszem, hogy a Rideg Sándoron be kellett menni az állomás elé, és ott volt egy itatós ellenõrzõpont. - Lárifári, Rideg Sándor. Most nem a Rideg Sándoron vagyunk. Sanyinak feltûnik, hogy szürke (!) szalagok lógnak egy fáról, fehér pamaccsal a végükön, és az állomás felé hívogatnak. - Nem kéne megnézni mégis azt az állomást?

6. ellenõrzõpont, Szigetcsép, HÉV megálló.

A nyitott oldalú sátor ott áll az állomás elõtt, akárcsak a Rideg Sándoron. A kemping asztalon piros és sárga italok. Befut Rush és Petami is. Jót örülünk annak, hogy nem hagytunk ki egy ellenõrzõpontot. Most már visszatérhetünk a Pest megyei pirosra. Imént megismert túratársnõnk is velünk tart. A két futó befut egy vendéglátó ipari egységbe, mi meg megyünk kertes háznézõbe. Sok, szép õszi virág van. Amikor Sanyi lefényképez egy nagy sárga gruppot, felajánlják, hogy szedjen belõle. Ez is ritkaság a mai világban. Kikeveredünk a fõútra, ahol balra fordulunk. Jó darabig az útpadkán megyünk. A holtágban hatalmas állóhajó, vagy fedett stég vesztegel, arról pecáznak. A holtág után jobbra fordulunk. Murvás úton érjük el az üdülõövezetet. Tovább megyünk egyenesen a Duna-partig. Balra, a Kis-Dunával párhuzamosan haladunk orrvérzésig. Elõször csak kis kalibák váltakoznak pecastégekkel. Beljebb komolyodik a látkép. Válság ide, válság oda, zsír új kastélyok állnak az e percben is építés alatt álló társaik szomszédságában. Most nem lehet monotóniára panaszkodni, van látnivaló kilométereken át. Elérjük a különféle halak leszprézett ismertetõtábláit. Mindjárt [Po] ágazik ki balra a [P-]-ból, itt kell bekanyarodni. Pár tíz métert kell már csak menni a pontig.

7. ellenõrzõpont, Duna sor, díszkút.

Két sportszelet az 50-eseknek, egy a 30-asoknak. Újsütetû sporttársnõnk beveti a meggyõzõképességét a két pontõr srácnál, így õ is két csokival távozik. Kimegyünk a flaszterra, és most a Duna-parti sétánkkal ellenkezõ irányba szteppelünk. Kb. fél kilométer múlva, jobbra befordulunk az erdõbe a [P+] nyomán. Sec perc múlva elérjük a [S-] keresztezõdést. Misi útmutatása szerint, tempóból jobbra fordulunk. Szerencsére Sanyi belenéz az itinerbe: - Hohó! nem jobbra, hanem balra. - Ajjaj! Misi! Ez nem a te napod. Ez is olyan csinált erdõ lehet, mert jobbra glédában sorakoznak a fehér kérgû (lehet, hogy nyír) fák. De ez is vagy fél kilométeren át. Akik elöl megyünk, próbából jobbra fordulunk a [S+]-en. Misi visszahív. - Jól van Misi, figyelsz.

8. ellenõrzõpont, Tököli Parkerdõ, erdészház.

Nagyon vártam már a Rideg Sándorról ismert, utolsó pontot. Itt egy kicsit lazítunk az erõltetett menet után. Nincs elõttünk veszélyes, terepes útszakasz, ezért el merek fogadni egy pohár boros teát. Most már kibírom az iskoláig félreállás nélkül, így lecsúszik még egy pohár vadcseresznye tea is. Sanyi siet. Elköszön, és bemutat egy riadóstartot. Nagyon finom illata van ennek a vadcseresznye teának, kunyizunk egy-egy tasakkal. Egy kis kedélyes csevely a pontõrökkel, aztán nekünk is indíts. Alkonyodik. Innen már végig a [P4] van. Elõttünk megy egy fiatal páros. A fiú igen sántít. Nekem is erõfeszítésembe kerül, hogy normálisan, viszonylag egyenes tartással tudjak menni, mert a hosszú, sík terep nagyon egyoldalúan terheli a futómûvemet, és bár a sarkam szinte sose szokott feltörni, most érzem, hogy csíp a bal sarkam, talptól kezdõdõ része. Na, majd otthon megvarrom. A hosszú, erdei út elvisz Szigethalom szélére. Az elsõ utcán balra fordulunk. Nem tudom hogy lesz meg a 100 m szintkülönbség, ha csak nem számolom azt a néhány vakondtúrást, amit az erdõben láttunk. Baromi hosszú ez a Nyár utca, fájdítja a talpközép csontomat. És ez a sok kib....tt kutya teleugatja a fejem ezen a több, mint másfél kilométeren. Az utca vége felé már nem bírom, és mindegyiket leugatom. A hölgy-túratársnak feltûnik, hogy Misi testtartása egészen féloldalas. Megtanítja, hogy kell két túrabottal helyesen nordikvókingozni. Egybõl nem megy, de Misi megígéri, hogy gyakorolni fogja. Már teljesen leszállt az est, de nem kell lámpát elõvenni, mert nagyjából elegendõ a közvilágítás. A biciklisek is úgy gondolják, mert egyik cangán sem ég a lámpa. Mint mindennek, ennek az utcának is vége lesz. Csinálunk egy jobbra-balrát, aztán egy, vagy két utcával az elõírt után még egy jobbrával kimegyünk a Szabadkai útra, ahol balra fordulunk. Nem lõttünk fölé az iskolának, mert pár tíz méter után feltûnik a kapuja. Csekkolás után elmegyek bepúderezni az orromat. Amikor visszatérek Misi boldogan meséli, hogy beszélt Nád Bélával, aki elújságolta, hogy jövõre a "Pumukli" emlékére (tiszteletére) lesz megszervezve a túra. Halleluja, akkor legalább lehet tudni, hogy Ráckeve biztos benne lesz. Átmegyünk az ebédlõbe egy kicsit csalamádézni. Finom zsíros kenyér van hozzá. Látom, van kétféle lekvár is. Misi! Melyik a finomabb? - Mind a kettõ. Jól van, akkor eszem még egy vajas kenyeret is, bikolor lekivel. A jó meleg tea ellazít. Misi megment a hosszadalmas zötyögéstõl. Reggel itt parkolt le az iskola elõtt, és most elvisz a HÉV egyik közig határon belüli megállójáig. (Innen is köszi Misi.) Nem kell annyit vonatozni a 40 km-en, mintha Kamcsatkára utaznék...

Ottorino