Bakonyi Mikulás 50 + Kõpince-forrás õrzése
Sûrû a levegõ, amikor Kerek repkénnyel leszállunk a zirci állomáson a szóló Bz motorvonatról, amely többé-kevésbé részeg utazóközönségével egészen Gyõrig cammog a Bakony rengetegében. Célba vesszük az iskolát, útközben összefutunk a Vaddino-Vassalmos-Petami trióval, akik lelkesen készülnek a másnapi túra elõtti alapozásra. A túra bázisán megbeszéljük az aktuális teendõket Lendvai Imréékkel, elmesélik a túrával kapcsolatos ötleteiket a jövõre nézve, igen szimpatikusak. Átvesszük a szokásosan sûrûn megrakott pontõri zsákot: Mikulássapka, itiner, bélyegzõpárna, bélyegzõ, molinó, ilyesmi, még egy kis ellátmány is. Elvontatunk a szokott helyünkre egy matracot, leheveredünk és egész korán el tudunk aludni. Álmunk az eddig megszokotthoz képest szinte tökéletesen zavartalan, én legalábbis nem emlékszem semmiféle zajongásra vagy zörgésre, ellentétben az eddigiekkel. Így reggel fél ötkor mi vagyunk a zörgõk, igyekszünk minél kisebb zajjal felmálházni magunkat és útra kelni. Biztonságba helyezzük a pontõri kitûzõt, amelyet az éjszaka rakhatott ki nekünk a korán érkezõ Mikulás, kézbe veszünk egy-egy szendvicset és útra kelünk a hideg, ködös zirci utcákon.
Végigballagunk az alvó Zircen, elkezdjük a meredek kaptatót a Pintér-hegyre, nem tudom leírni az afölött érzett örömömet, hogy bakancsban vagyok és nem folyik be unos-untalan mindenféle sáros lötty a lábamba, jelentõsen növelendõ a diszkomfort-érzésemet. Egy pillanatra megállunk, még tart az éjszaka, az erdõ sötétjébe csak kettõnk halvány lámpásai próbálnak meg erõtlen fénycsíkot hasítani, meglehetõsen csekély sikerrel. Leereszkedünk a Pintér-árokba, az elsõ ellenõrzõpont helyére, Repkény készít egy fotót, hogy tudjuk, mikor is járunk itt. Amikor felérünk a tetõre újra, Borzavár fényei pislákolnak barátságosan, hívogatón a távolban, de hiába ereszkedünk le a domboldalon és hiába közelítjük meg a szélsõ házakig a falut, az utolsó pillanatban elfordulunk az otthonos településtõl, vissza a sötétség felé. Követjük a szalagokat, besegít az eddigi éveken megtanult rutin: a patakot nem szabad elhagyni. Repkény ezt olyannyira komolyan is veszi, hogy a patak egyik mellékágából levált pocsolyán keresztülgyalogol és megnöveli a cipõje belsejének is a nedvességtartalmát. A Csárda-völgybõl kiérve az M41 2112 és néhány kocsiból álló szerelvénye fogad, pontosabban csak átrobog az átereszen, ami a völgy bejáratát ékesíti. Mint késõbb megtudjuk, ezzel a vonattal érkezik a túrára sétáLós bácsi és még néhány gyõri sporttárs. Ennyire korán még nem értünk ennyire elõre az úton, megengedünk hát magunknak egy kis pihenõt és megbeszéljük, hogy ennek az ideális helyszíne Porva-Csesznek vasútállomás lesz.
Kitérünk a turistaházig és még le sem tudunk pakolni, amikor egy hölgy jelenik meg a turistaház ajtajában. Beszédbe elegyedünk, közben teával (és némi fûtõanyaggal) kínál, elmeséli, hogy komoly adminisztratív nehézségek leküzdése árán sikerült újra megnyitniuk a csodaszép környezetû házat. Közben, amíg a forró tea iható hõmérsékletûvé hûlésére várunk, körbevezet a szobákon, mutatja, hogy az emeleti rész már elkészült, még néhány földszinti szobán dolgoznak. A szobák barátságosan berendezettek, el sem tudnék képzelni jobbat erre a helyre és ez most nem ingyenreklám, hanem tényleg. Itt is szeretném megköszönni a kedvességét és a teát, erõt adott a napra. :) Továbbhaladunk, pihenõnk alatt kivilágosodott az ég, látjuk a sûrû felhõzetet odafönn, reménykedem, hogy nem lesz esõ belõle, legalább délig. Belépünk a Cuha szurdokába, a patakon fokozottan óvatosan ugrálunk át, néha kisebb-nagyobb kitérõket téve az útvonalra. Tavaly elég volt vizes cipõben ácsorogni, idénre nincsenek ilyen szándékaink. :) A völgyben télen jártam utoljára, meglep a frissen kiépített „aluljáró”, de a látvány és a hangulat a régi. Kissé késõre jár az idõ, amikor végül megérkezünk a Kõpince-forráshoz, az újhoz, mint tudjuk, de a réginél nem lenne elég nagy tér pihenni a pontra érkezõknek.
Kitesszük a molinót szegény kidõlt bükkfa oldalára, letelepedünk és ünnepélyesen megnyitjuk az ötvenes táv harmadik ellenõrzõpontját, fél kilenckor. Bélyegzõpárnát ki, bélyegzõt ki, kaját elrejtjük, az itt felépített melegedõt lebontjuk és leúsztatjuk a Cuhán, direkt csúszóssá tesszük az utat. 155-en haladnak át a pontunkon, ebben benne vannak azok is, akik eltévedtek a másik két távon. Kerek repkény azóta készített róla egy szép, szemléletes diagramot, a neveket nem sorolnám fel, nem tudom garantálni, hogy nem hagytunk ki valakit a nyüzsgõ pillanatokban. :) Végül az ezredik (!) túráját taposó Budai-H.G. és Gudluking is megjelenik, ekkortájt jönnek többen, akik amúgy a 30-as távon vannak. Majd legvégül még egy páros, akik saját bevallásuk szerint nagyon lassan haladnak, ehhez képest egész végig nem érjük utol õket. Ahogy az utolsók is elindultak, éppen elérkezik a pontzárás ideje: Repkény egyeztet a központtal, hogy nagyjából mennyien vágtak neki a hosszútávnak, a szám egyezik azzal a számmal, amennyit õ írt fel. Sõt. Nekünk többen vannak felírva, legalább tízen vannak, akik valami módon idekeveredtek és így automatikusan átnevezõdnek az 50-es távra, de legalábbis bélyegzést kapnak. :) Tehát pontban záráskor megérkezik a felszállási engedély is, összeszedjük a felszerelést, elbúcsúzunk az öreg bükkfától és elkezdjük a kapaszkodást fel a Zörög-tetõre. A kilátás pazar, még a fák kopár ágain keresztül is, fölfelé menet például tökéletesen látni, milyen sok van még hátra az emelkedõbõl. A hegyen Földi Rolandéktól kapjuk a következõ igazolást, átvágunk a kicsiny fennsíkon és szépen lesétálunk Csesznekre.
Rögtön el is hagyjuk a falut, a Kõmosóhoz vezetõ út elején néhány kedves sporttárs elenged az úton, a szurdok bejáratánál egy szomorú gombóc hanyattvágódása figyelmeztet a valós veszélyre. Felmászunk, a láncot óvatosságból inkább fogva a partfalban, a hatalmas sziklák peremén. A ponton Laci069-nél most nincs pléd, viszont tõle is kapunk egy-egy stemplit a papírunkra, aztán tovább is libbenünk, mert közel van a többek közt káposztás-szalámis kenyérrel kecsegtetõ korcsmahivatal. Átballagunk Csesznek impozáns vára alatt, ahová egyszer látogatóként is jöhetnénk immár, végig a templomkerten és fel az ellenõrzõpontra. Itt alapból jó az ellátás, amíg én a kávét és a tearumot várom, Repkény még több káposztát présel a kenyerembe, miközben Gudlukinggal, Gethével és Bubuval vitatják meg a Felfedezés Csatorna mûsorait. Amikor elkezdem enni az ellátmányt, a Gethe társaságában lévõ Zsolibéla szinte kinézi a kezembõl a szendvicset. Megvárnak, mert õk ritka türelmes túrázók, így immár öten talpalhatunk tovább, ráadásul Gethe urat is sikerül rábeszélni a 40-es távban rejlõ kihívásra.
Az elsõ ilyen kihívás a folyamatosan, hosszan, de elég kis szögben emelkedõ Kõ-árok, szépséges mészkõalakzatokkal és leomlott sziklákkal. Néhol át kell kelni a vízmosáson, meredek és kevésbé meredek partokon, vidám. Szinte sajnálom, hogy véget ér, ráadásul idén nincs is kint a „Közeledik a Mikulás” stb. feliratú tábla, sõt, még az énekléshez sem ragaszkodnak, így el is marad. :( Feltankolunk szaloncukorral és csokimikulással, irány a Töbör-hegy, Gethe hiányolja az ellenõrzõpontot. A jelen lévõ kb. 20 teljesítés ekkor egymás szavába vágva kezdi kitárgyalni, hogy hol és mikor és meddig mûködött itt pont. :) Valahol itt futunk össze egy lelkes háromfõs csapattal, akik rosszfelé kanyarodtak a Mikulás után, mert õk is másik távon vannak. Bubu ajánlja nekik, hogy akkor már teljesítsék a hosszabb távot, jöjjenek el a Gizella-átjáró felé, egy ideig jönnek is, aztán lemaradnak és további sorsukról nem tudok. Miután a jelzés újra megközelíti velünk Cseszneket, megkerüljük a Töbör-hegyet, irány az Ördög-árok, általános a vidámság és a jókedv, fõleg, amikor már tényleg az árok bejáratához érkezünk. Kerek repkény a jelzés végsõkig való követését gyakorolja, amíg mi az árokban maradunk, õ a csúszós, oldalazó ösvényt választja, valami négy méterrel a fejünk fölött. Zsoli megfürdik minden létezõ vízben, fene a gusztusát, mi pont, hogy próbáljuk kikerülni a tócsákat. Közben Repkény ösvénye drámai hirtelenséggel megszûnik, valahogy vissza kell térnie közénk, ami nem megy teljesen egyszerûen. Innen már nem is érjük utol a többieket a Gizella-átjáróig, amely Ördög-gát néven is fut.
A megszokott ferde vaslétra helyett kiépített lépések és kifeszített kötél fogad, a felkapaszkodás azonban nem is olyan egyszerû, öt emberbõl egy statisztikailag megcsúszik, nálunk én vagyok az az egy, le is horzsolom az öklömet. Fent a ponton gyorsan kapunk bélyegzést és már mehetünk is, a szurdok nehezebb fele következik, itt ugyanis igen sok víz folydogál és ezen az igen sok vízen igen sok átkelést kell valami módon teljesíteni. Végül, egy utolsó trükkös átcsusszanás után nem sokkal megérkezünk a zöld sávhoz, amely a Rómer Flóris turistaút nevet viseli. Ezt követjük Gézaházáig, a Mikulás ABBÁ-t harmonikázik többek között, a Nap pedig csendben, diszkréten lemegy, elõkerülnek a lámpák. Itt csatlakozik menetünkhöz egy sporttárs, két vizslával, akivel majdnem a túra végéig közel együtt haladunk. Megkerüljük Gézaházát, átsietünk a 82-es fõúton és folytatjuk utunkat az erõsen felázott szántó szélén. Ez a hely most sem a kedvencem, világosban egész biztos, hogy másképp érezném, de egyrészt nem látok, másrészt a sár néhol még a bakancsot is megpróbálja elnyelni. A lelkesedésem érezhetõen csökken, de azért próbálom ezt kifelé nem kommunikálni. A pontra érkezve az jólesik, hogy az ifjú pontõr néha villant a lámpával, hogy õ ott található, az viszont nem esik jól, hogy bõszen dohányozva teszi ezt. Gyorsan tovább is megyünk, az eddigivel megegyezõ viszkozitású sárban, amely elveszi a kedvemet attól, hogy a sötét erdõ hangulatára összpontosítsak. Minden nyiladékot és elágazást a hõn áhított murvás út elágazásának vélünk és alaposan megnézzük, hogy melyik nem az. Nevezett utat ugyanis egy terepjáró jelöli, itt elkanyarodunk és egy ideig kényelmesen – és kissé gyorsabban – járható utat kapunk lábaink alá. Repkény kissé hátramarad, megvárom, itt marad alkalmunk a sötét erdõ hangulatát átélni, mivel kettõnk lámpáinak az egyesített fényereje valahol egy fél raj szentjánosbogáréval ér fel.
Még szerencse, hogy útitársaink mind felkészültebbek, mint mi, így megmenekülünk a majdnem teljes sötétségben való botorkálástól. A piros négyszöggel jelzett út állapota idén messze felülmúlta a várakozásainkat, csakúgy, mint az amúgy zord emlékû Cuha-völgyi út Zircig. Megérkezünk az utolsó pontra, ennek a neve igen fantáziadús módon: Cuha-völgy. Átbotorkálunk a sínpáron, nagy csobbanást hallok: megérkeztünk a völgybe. Ennek az útnak mintha soha nem akarna vége szakadni, a városka fényei már messzirõl sárgára festik az ég alját, mi mintha mégsem érnénk közelebb a fények forrásához. (Igaz, Tápiószele megközelítését nem tudják túlszárnyalni. :)) Kardosrét mellé érve már jobban érezhetõ, hogy rövidesen megérkezünk, Gethe be is mondja a hangosbemondóba, aztán némi zenehallgatással pótolja az esti Kispál koncertet, ha már élõben nem lehet ott. A szennyvíztisztítónál orbitálisan sáros szakasz következik, alaposan feldagasztotta az erre sétáló néhány ember, aki eddig megúszta viszonylag tisztán, az itt úgyis ráfázik. Besunnyogunk Zircre, fejenként plusz egy kiló sarat cipelve, az iskolába viszont már vidáman érkezünk. Megkapjuk a díjazást, számomra külön öröm, hogy idén egy M41-es orra leskelõdik a kitûzõ alsó sarkában. Bubunak nagy gratula az ezredikhez: pezsgõ, pohár, torta, nem viccelünk, ez jár! :) Lükepéknél TTT tagság-hosszabbítást intézünk, elgondolkodom a pólón, ha sikerül eljutni még valamilyen túrára idén és ott lehet majd kapni pólót, már be lesz tervezve a költségvetésbe. Gudluking elvisz minket Repkénnyel Veszprém belvárosáig, nagy köszönet érte! Buszra várva még két órát elbóklászhattunk volna Zircen, így viszont még szintidõn belül ehetjük a vacsoránkat.
Köszönöm mindenkinek, akivel együtt túrázhattam, a társaságot, a TTT-nek a rendezésbe való besegítés lehetõségét és Gudnak külön a fuvart. Szép, hosszú, kerek nap volt ez is.
-Kékdroid- |
