Túrabeszámolók


Téli sóút

santaozTúra éve: 20102010.02.06 20:37:39
A lajosmizsei Járóföld TE újabb - számára - fehér foltot szeretett volna besatírozni Magyarország térképén, ami jelképesen véve sikerült is, de szó szerint nem, mivel a jóformán két hónapja kitartó hótakarót nem tudtuk eltüntetni, így kénytelenek voltunk hóban nekivágni a rövidebb távnak. A rövidebb táv kiválasztásának nem a lustaság volt az oka, hanem elõzetesen a mûhold radarkép alapján úgy tippeltük, épp a túra helyén nem fog esni délelõtt a hó, és mire végzünk, majd délután visszaérünk Lajosmizsére, már eshet, mert mi védett helyen vagyunk. Nyári gumikkal mégse akartunk tíz centis hóban csúszkálni. És láss csodát, az idõjárás ma úgy alakult, ahogy elgondoltuk.
Az indulás fél hétkor volt a szokott helyrõl, és háromnegyed órás autóút végén már a tápiószelei mûvelõdési háznál pakoltunk. Nem tolongtak az emberek, lehet, hogy sokakat sikerült elriasztani az idõjósoknak, minden esetre mihamarabb neveztünk és nyolc órakor nekivágtunk a Sóút rövidebb távjának.
A faluból kikeveredni nem éppen egyszerû, a leírás alapján, de megoldottuk. Átkelve a nem túl bõvízû Tápión, balra lekanyarodtunk a tulajdonképpeni Sóútra. Ezen a több évszázados, egykori sószállító úton, az Erdélybõl és a Kárpátokból a Tiszán Szolnokig leúsztatott sószállítmányokat vitték tovább szekérrel az Alföld belseje, mondjuk a Kiskunság nagyobb települései felé. Ennek a régi dicsõségnek mára nyoma sem látszik, de az útvonal "nyílegyenessége" jól szemlélteti, hogy a hajdani szállítók nem szerették a nagy kanyarokat, ha munkáról volt szó.
A Sóúton lassan gyûltek egymás mögé az emberek, ki-ki mikor indult, de a tempót mindenki rendesen megnyomta. Lehet, hogy szabadulni akartak a havas-csúszós úttól, a jeges északkeleti széltõl, mely akármerre fordultunk, mindig szembe fújt - legalább is mi így éreztük. Persze aki ezt a túrát ebben az évszakban, ilyen idõjárási körülmények között bevállalja, az tudja mit vállal, úgyhogy orrhúzogatásnak nem sok értelme marad...
Az elsõ ep. egy keresztnél volt, ahol narancsot és pecsétet kaptunk, majd a második pont, a Pokoltanya ep. (csoki+pecsét)után élesen balra, azaz észak felé fordultunk, hanyagolva az eddigi keleti irányt, és végre aszfalt! felkiáltással Tápiógyörgye felé battyogtunk tovább.
Az úton - ami tiszta hókása volt - elment néhány autó, de a gyalogosnak az volt az érzése, nem mi megyünk az út közepén, hanem õk hajtanak végig egy járdán, mert annyian voltunk, hogy a nagy létszám ezt hozta ki az érzékeinkbõl.
Tápiógyörgye nem különösebben érdekes hely, legalább is ilyenkor, de itt is emberek élnek, ez is egy falu, tehát tulajdonképpen lehettünk volna bárhol az országban. Hogy mégis éppen Györgyén vagyunk, onnan tudtuk meg - ha máshonnan nem -, hogy Lipák István, a tisztes fõrendezõ, és néhány fõs csapata már az "állomási kocsmában" várta a mezõnyt, és ez, ezen a napon nem nem történhetett volna meg Magyarország másik településén.
István ünnepélyesen átadta megérdemelt díjainkat, kaptunk egy pohár teát, megettük maradék szendvicseinket, és miután kibüszkélkedtük magunkat a 3 óra 30 perces menetidõ okán, visszavonatoztunk Szelére. Ott gyorsan autóba szálltunk és elindultunk haza, nehogy rákezdjen a hó, de hazáig semmi. Aztán amikor már a meleg szobából tekintgettünk az udvarra, egyszerre elkezdett szakadni, ahogy azt kettõ óra utánra megjósoltuk.
Összefoglalva: jó rendezés, tûrhetõ idõjárás, jó tempó, elégedett ügyfelek. Azt hiszem, jövünk a többi Lipák-féle túrára is, ugyanis neveztünk a SZTTK KUPÁBA, és ehhez mindegyiket teljesíteni kell...

Minden rokonom!

Sántaõz