Rákóczi 120MTB
A tavalyi 75-ös táv után idén Remóék emelték a tétet a 120-as kiírással. Vágáshutától ismertem az útvonalat és nagyon nehéznek tûnt. Bár még nem próbáltam a Maxit bringával, de szerintem az könnyebb: itt több tekerhetetlen emelkedõ ígérkezett. Mint kiderült a bedõlt fák miatt is ez a rosszabb terep. Eddigi leghosszabb tekerésem egy 90-es bakonyi túra volt, kevés szinttel, illetve egy hónappal ezelõtt mentünk a Bükkben két nap 200-at, úgyhogy ehhez képest a 116km elég nagy kihívás volt, fõleg a hegyek miatt. Múlt hét végén semmit nem csináltam, elõtte csak a Dreher váltó, azelõtt Kinizsi.
Két órakor indult a vonat, rendes kerékpárszállító vagonnal, úgyhogy a hellyel nem volt gond. Többek között három bringás és egy gyalogos Rákóczi induló is a vagonban utazott. Sokat nem beszélgettünk, mert elég nagy volt a zaj, ugyanis a szellõzés miatt nyitva hagytuk a vagonajtót. Nyékládházán a kaller ránk is pirított, hogy azonnal csukjuk be, mert õ nem akar itt balesetet, meg különben is: csúnya a féllábú ember. Elvileg igaza is volt, de senki nem ült az ajtó közelében, és kétségesnek látszott, hogy egy földrengésen kívül bármi ki tudna lökni minket az ajtón. Erre viszonylag szerény esélyt láttunk, ezért amint elment újra kinyitottuk az ajtót. Miskolcon persze újra elõkerült, az egyik lány már el is kezdte magyarázni, hogy csak az állomás miatt nyitottuk ki, de ránk sem nézve ment el a vagon mellett. Úgy látszik elvesztette az érdeklõdését. Itt felszállt két bringás: a topikos Vazul és egy barátja, õk a 75-ös távon indultak. Szerencsen átcuccoltak hozzánk és Sárospatakig beszélgettünk egy keveset. Õk mentek tovább Újhelyig. Közben a szintén vagonban utazó sátoraljaújhelyi srácokkal folytattunk minimálbeszélgetést és megkínáltak minket házipálinkával. Az egyik bringás srác egy próbát bevállalt, de aztán inkább nem kért újra. Közben egyre többet nézegettem az egyik bakancsos srácot, nagyon ismerõsnek tûnt, de nekem elég rossz az arcmemóriám. Végül úgy döntöttem, hogy mégiscsak ismerem: Osi az, akivel az Õrségen találkoztunk.
Hat óra elõtt beértünk Sárospatakra, elköszöntem Vazuléktól, majd elszáguldtam az iskolába. Szerencsére a helyismerem megmaradt, egybõl megtaláltam. Még nem volt nagy élet, nevezni sem lehetett, ezért inkább a kocsma felé vettem az irányt, a út alatt ugyanis igencsak megszomjaztam. Befutottak a gyalogosok is, többek között Osi (tisztáztunk egymás elõtt a személyazonosságunkat :), és Kerékgyártó Péter, akivel már többször túráztunk és futottunk együtt, pl. a Népek Tavaszán is. Találkoztam azzal az úrral is, akivel a tavalyi túrán ismerkedtem meg, õ másodikként (gyalogosan) indult és többször utolért. Most a 120-ra nevezett. Õ is emlékezett rám és a defektemre. :) Amikor a nevezési lapjára pillantottam, megtudtam, hogy õ Merza József. :) Beszélgettem még egy kicsit Tvikkel is, vele a túrán nem találkoztunk. A következõ vonatig a magam részérõl kellemes sörözéssel töltöttem az idõt, míg Osi és Péter kóláztak, aztán kimentem Orby elé. Este négyen még elmentünk vacsorázni a vár mellé, aztán aludni tértünk.
Egész normális körülmények között lehetett pihenni. Ki volt terítve egy elég vastag szõnyeg, ez polifoammal és hálózsákkal már együtt már egész puhának éreztem. Nem voltunk sokan a teremben, nem volt meleg, nem hallottam horkolást. Négy órakor már világosodott, természetesen ekkor többen már erõsen zörögtették a nejlonzacsikat. Engem nem zavart, elég jól sikerült kipihenni magam. Megkérdeztem a Remót, hogy indulhatnánk-e hét helyett hatkor, mivel így talán még beérnénk világosban. Megnyugtatott, hogy semmi értelme, mert az elején nagyon gyorsan lehet haladni, és még pont nyitás elõtt érnénk Bózsvára. Elhittem. Nem kellett volna. :) Az igazolófüzetet megtekintve feltûnt, hogy alaposan áttervezték a túrát. Na, nem az útvonalat, hanem az ep.-ket. Mindössze 5 élõ pont volt, a többin zsírkrétás vagy OKT bélyegzõs.
Folyamatosan búcsúztam el ismerõs gyalogosoktól, akik hattól indultak, nagy sokára aztán eljött a hét óra is és Orbyval nekivágtunk, két másik bringás hátszelébe beállva. A Tengerszemig együtt mentünk, néhányszor visszaterelgettük õket a jelzésre. Bár helyismeretem nekem sem volt, de a gyalogos jelzéskeresõ rutin sokat segített. Nemsokára elkezdett emelkedni az út, pedig csak 100 métert mentünk felfele. A végén már elég keményen kellett mászni, de fél óra alatt odaértünk a Tengerszemhez. Csodálatos látványban volt részünk! Ez a tó régen malomkõbánya volt, amiben felgyûlt a víz. Tíz méteres függõleges falak fogják körbe, a víz az információs tábla szerint néhol hat méter mély. Körülötte a sziklafalban az egykori munkásszállók bejáratait is látni lehetett. Az ep.-n kicsit meglepõdtem: a zsírkréta mellett egy papíron szöveg: "kérjük az utolsót, hozza magával a zsírkrétát!". Ebbõl azt is megtudtuk, hogy nincs seprû. :) Kíváncsi vagyok, hány zsírkréta maradt kinn. Az utolsó honnan tudhatja, hogy õ az utolsó? Mi van, ha egy elõtte haladó elkavar és úgy kerül mögé, hogy nem találkoznak? Elviszi elõle a krétát? Szerencsére ez volt a szervezésnek az egyetlen nagy hibája. Innen a 2. ep-ig már ketten mentünk: a másik két srác nagyobb tempóban ment. Idõnként meg kellett állni jelzéseket keresgélni, többször utolértünk és lehagytunk gyalogosokat. Egy tipikus jelenet, hogy milyen nehéz ismeretlen terepen bringával tájékozódni: egy nagy keresztezõdésben meg akartam vizsgálni az egyik utat. Elõbb ki kellett kerülnöm egy nagy pocsolyát, utána elkezdtem nézelõdni jelzés után, de nem találtam. Pedig ott volt a pocsolya mellett, csak akkor a földet kellett néznem. Azért csak megtaláltuk a Rákóczi-fát, igaz a térképpel ellentétben a pirosról balra kellett a kékre letérni, szerencsére ki volt táblázva. Megálláskor majdnem balesetet szenvedtem: az elsõ kerék megakadt, én meg kirepülve a nyeregbõl kis híján ráültem a stucnira (kormányszár, ez köti össze a villanyakat a kormányrúddal). Aki maga elé képzeli a mozdulatot, az könnyen megértheti, hogy ez igen kellemetlen lett volna. :) A mutatványt késõbb megismételtem, szerencsére akkor is kikerültem a közvetlen találkozást. Továbbhaladva Orby vezetett, egybõl el is vesztettük a jelzést. Égtájat belõve abban biztosak voltunk, hogy jó irányban megyünk, az OKT pedig keresztezni fog, úgyhogy nagy baj nem lehet. Azért mégiscsak a pirosat találtuk meg elõbb. Innen már egyszerûen bejutottunk Vágáshutára. A kocsmában bélyegeztünk az OKT-s pecséttel. Megmutattam Orbynak a kocsmai priccset, errõl beszélgettünk Õriszentpéteren Mirage-zsal - ti. kevés kocsmában lehet ágyat látni, de a vágáshutai ilyen. Innen már a helyismeretem is segített: Füzérig a kéket gyalog, onnan a pirosat tavaly bringával jártam már meg. A kivezetõ aszfaltúton utolértük Pétert és Osit, majd egészen Nagyhutáig kerülgettük egymást, köszönhetõen a két falu közti jó kis tolós résznek. Nem is a meredekséggel volt baj, inkább a sûrû bozóttal. Nagyhutától viszont hosszú aszfaltozás kezdõdött. Kishután a temetõben a sírok közt megy a jelzés, úgyhogy inkább itt is toltuk a bringát. Bózsván az ep.-n beültünk egy kicsit meccset nézni. Szolgáltatásként üdítõt és egy kis csomagban pár nagyon finom pogácsát kaptunk, amit a helyi pék készít. Bózsvára érve érdemes utánaérdeklõdni és ha van rá lehetõség megkóstolni, mert nagyon finom volt. Itt ért utol minket egy négyesfogat bringás. Lassan tíz órára járt az idõ, elkezdett nagyon meleg lenni, úgyhogy felraktam a tarkóvédõmet, ami nagyon jól vizsgázott.
Innen Füzérkomlósig a régi vasúti töltésen vezet az OKT. Nekem már elõre ellenérzéseim voltak ezzel a szakasszal szemben (ld. kéktúra topik), úgyhogy az országút mellett döntöttünk. Amikor Bózsva és Nyíri között félúton keresztezett az OKT rájöttünk, hogy nem döntöttünk rosszul! A balról érkezõ K- még járható volt, de ami jobbra, Füzérkomlós felé tartott, abból csak bozót látszódott. Füzérkomlóson még hezitáltunk az aszfalt és az OKT között, aztán emlékeim alapján úgy döntöttünk, hogy a jelzésen megyünk. Itt értünk utol három (négy?) futó srácot. Neveket nem tudok, de gyakran látom õket. Csodálatos kilátásban volt részünk: Füzér házai, fölötte a vár, mögötte a nagy hegyek. Még két gyalogos volt elõttük, velük a vár alatti ep.-nél találkoztunk. Elõször és utoljára, ugyanis a gyalogosoknak nem kellett felmenniük a Nagy-Milicre, nekünk viszont igen.
Hatan indultunk a csúcstámadásra (mi ketten, meg az a négy, akivel Bózsván találkoztunk), de igen gyorsan ketten maradtunk Orbyval. A csataréti vadászházig nem is volt nagy baj: többnyire tudtunk tekerni egy rövid szakasz kivételével: itt a széles szekérutat majdnem teljes szélességében tíz centis avar fedte, ami alatt fák, kövek akadályoztak minket. Az út szélén esetleg még lehetett volna menni, ott hatvan centi széles tiszta szakasz, de tõle balra egy tíz méteres patakmeder, amibe nem nagyon volt kedvem beleesni (én mindig a mélyebb oldalra dõlök, ezt már a Pilis 50-en megtapasztaltam), úgyhogy inkább toltuk. A csodálatos erdõ csendjét ekkor egy motoros zavarta meg: egy erdész külsejû ember nyomta felfele Simsonnal. A vadászháznál aztán elkezdõdött a tánc: párszáz métertõl eltekintve a Milicig toltuk, vittük a gépeket. Többszáz légy drukkolt nekünk, amint megálltunk volna, ránktelepedtek és továbbmászásra bíztattak minket. Amikor az árnyékomat néztem, azt hittem glóriám van, amikor megálltam, a kormányrudat kb. 50 légy lepte el. Foly rólunk a víz, a gyökerekben állandóan megakadt a kerék, néha úgy mentem, hogy állva elõretoltam a bringát, befékeztem, utánaléptem, megint toltam egy kicsit és így tovább. (A túra végén láttam, hogy a cipõmrõl letört egy stopli, valószínûleg a sok mászás miatt.) Mivel erre számítottam, lelkileg nem nagyon viselt meg, s még a legyek sem akadályozhattak meg abban, hogy gyönyörködjek egy kicsit a Milic elõtti részleges kilátásban: egy völgy közepén a füzéri várhegy, távolabb a Zemplén 5-700 méteres csúcsai, amíg a szem ellát. Aztán egyre enyhébb lett a terep, megjelentek a határkövek és nem sokára a Nagy-Milic obeliszkje is. Most magyar felségjel volt az oszlopon. :) Gyors zsírkrétázás után egybõl indultunk is lefele. Orby rutinosan az oszlop mögötti sziklás úton elindult Szlovákiába, de aztán visszakiabáltam. :) Lefele azon elmélkedtem, hogy mennyi légy lehet a Milicen, mert ezek felkísérik a bringásokat, aztán lefele már nem tudják követni õket. Jellemzõ adat: Füzértõl a Nagy-Milicig 1 óra 15 percig tartott az út, innen a Bodó-rétig nem volt több tizenötnél. :) Innen megint jól jött a helyismeret: a K+ jelzést nehéz lett volna megtalálni. Az út elég rossz volt. A mély keréknyomok miatt néha csak a szélén lehetett menni, oda meg belógtak a bokrok. A jobb bicepszem képe egy S&M albumba is bekerülhetne: könyéktõl a közepéig, ahonnan már takarta a mez, 18 darab karcolást számoltam össze. Ráadásul így is annyira rázott, hogy mindkettõnknek elzsibbadt a keze, úgyhogy Füzéren hosszabb pihenõt tartottunk. Bár még csak 50 kilométernél jártunk az itiner szerint, de szint felét már teljesítettük. Itt láttuk utoljára a négy bringást. Megint találkoztunk Osival és Péterrel, ezen kívül még egy négyes bringás csapattal: kettõt közülük a vonatról felismertem, a harmadik Péter, egy új topikos és még egy lány volt. Mondták, hogy eddig 55km-et mentek. Ránéztem az órámra, s mondtam, hogy nekem is pont ennyit mutat. Igen ám, de õk még nem voltak a Milicen, jó nagyokat elkevertek. :-( Jó utat kívántunk egymásnak és mentünk tovább.
Hollóházára nagyon kellemes lejtõzéssel értünk le. Ugyanúgy, mint tavaly, nem pont a jelzésen, de az emlékek segítettek. Itt újabb találkozás a gyalogos kollégákkal. Ettünk egy jó fagyit is, mielõtt nekivágtunk a Telkibánya elõtti kemény emelkedõnek. Durva volt. Tavaly, frissen nagyrészt fel tudtam tekerni, most nagyon sokat toltuk. Amikor újra utolértük Péteréket azt mondták, hogy ezt a szakaszon õk is megszenvedték. Úgy emlékszem vissza, ez volt a holtpont. Délután két óra körül járt az idõ, nagyon meleg volt, mi meg nagyon fáradtak, a Milic nagyon sokat kivett belõlünk. Szerencsére eszembe jutott, hogy valaki azt mondta, hogy egy bizonyos szint után már nem lesz fáradtabb az ember, csak a táv fogy. De nekünk még több, mint a fele táv hátra volt. Az emelkedõ tetején menetrend szerint elköszöntünk, hogy úgysem látjuk többet egymást. Én már ebben nagyon nem bíztam. :) Elkezdõdött az õrült lejtõ Telkibányáig. Amikor kiértünk a betonra, mondtam Orbynak, az árokra mutatva, hogy tavaly itt kaptam életem elsõ defektjét. Tíz méter múlva megálltunk, mert defektem volt. Pár perc alatt megjavítottuk. Sajnos a külsõleszedõt és a pótbelsõt elfelejtettem elhozni. Ha nincs ott Orby, akkor nagyon nagyot szívok, mert a külsõim olyan szorosan állnak a felnin, hogy kézzel nem lehet leszedni. Kölcsönadta a pótbelsõjét, hogy a faluban majd ragasztunk. Összeszerelés után a fékem állandóan befogott. Mentünk 200 métert, Orby kiabál, hogy álljak meg. Defektje van. Mondtam, hogy ezt már nem hiszem el, ne szórakozzon. De tényleg az volt. Gyalog bementünk Telkibányára és rendeztük sorainkat, a féket is sikerült beállítani. Péterék természetesen utolértek. :) A következõ ep. a Potács-háznál volt, felfele toltuk, lefele lejtõztünk. Itt az elõre beígérteknek megfelelõen meleg étel, mesés gulyás várt minket. Ennek jó tulajdonsága, hogy lassan hûl. Mondták, hogy meleg, de ezt egybõl el is felejtettem az elsõ falatig, amivel félig átsütöttem a nyelvem. Azt hiszem, nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy Osival és Péterrel beszélgettünk gulyásozás közben. :) A padnál üldögélt az a két bringás is, akikkel még a legelején találkoztunk. Az egyikük bukott, megütötte magát, a bringájában meg szétment a fejcsapágy. Várták a technikai mentést. Nekik ennyi volt a túra, pedig nagyon jól mentek. :-( Péteréktõl már nem köszöntünk el végleg, de többet már nem találkoztunk.
Itt szétvált a gyalogos és a bringás útvonal. Mi nem mentünk fel az Amadé várhoz, és a "hasbaszúrt nõ" szobrát sem nézhettük meg. Aki nem tudná, mi ez: a fehér-kúti vadászháznál van egy kút, egy fából faragott nõ szobor. A hasából egy csõ áll ki, abból folyik a víz. Fura. Mi a Gönci-patak völgyében kerültünk. Széles, nagyon jó minõségû dózerút, ami teljesen egyenletesen emelkedik. Ennél ideálisabb terepet el sem lehet képzelni ahhoz, hogy felmásszunk a 700 méter magas nyeregbe. Mászás közben két romagyerek hagyott ott minket egy Simsonon. A hátul ülõ hátrafordulva a nyelvét öltögette ránk, ami elég viccesen nézett ki. Alig mentünk tíz percet, amikor utolértük õket, akkor éppen benzint öntöttek a motorba és megpróbáltak szigorúan nézni, ami még nevetségesebb volt. :) A völgy csodálatosan szép: az alján még majdnem egy szintben megy a patakkal, kis vízesésekkel, pár híddal tarkítva. Feljebb már óriási fenyves fog közre, a patak mélyen alattunk a szakadékos oldalban. Itt mindig olyan kicsinek érzem magam: óriásiak a fák, óriásiak a hegyek és nagyon széles az út. Semmivel össze nem keverhetõ hangulata van ennek a helynek (Nagy-Szár-kõ, Lapuhas), azonban kicsit kontrasztos is: az emberekben úgy él a Zemplén, mint érintetetlen táj, de akkor mit keresnek itt az ilyen profin kialakítotott dózerutak? Nagyon jó minõségû, két traktor széles sóderes utak, kiépített vízátereszekkel, ráadásul azon a környéken sok ilyen út van. És még egy fura dolog: eddig háromszor jártam arra, de egyszer sem láttam sem erdészt, sem erdõgazdasági jármûvet. Egy tippem van: az oroszok csinálhatták hadiútnak, mivel a Zemplénben igen sok zárványtelepülés található, hát õk utat vágtak a tankoknak a hegyeken át.
A tíz kilométeres emelkedõ út egyszer csak véget ért, visszacsatlakoztunk a pirosra, és elkezdtünk lejtõzni Regéc felé. A nyílt részen messzirõl megcsodálhattuk a falu fölötti várat, ahova majd fel kell másznunk. A falu elõtt megint elvesztettem a jelzést, és ugyanott (egy tornácos, romos ház mellett, a kocsmával szemben) értünk be a faluba. A várba vezetõ úton valahogy rákeveredtünk az autók számára kialakított szerpentinre, így fel tudtunk tekerni egészen a pontig. Szívesen nézelõdtünk volna, de sajnos szorított az idõ: már hét óra volt, ment le a nap.
A Regéc - Vár-kút szakasz igen intenzív káromkodásra ösztönzött volna, ha most látom elõször. Bedõlt fák mindenhol, sokszor még tolni sem lehetett, 30-40 centi mély vízmosások. Viszont láttunk egy óriási gombát, kb. 25 centi magas volt, a kalapjának az átmérõje szintén. Nem vagyunk szakértõk, úgyhogy ott hagytuk, pedig egy négyszemélyes vacsora simán kijött volna belõle. :) A Vár-kútnál nem találtunk zsírkrétát. Találtunk viszont pár kilométerrel késõbb. Talán a rendezõ nem tudta, hova is kell rakni az ep-t? Erdõhorvátival szemben pont a Pusztavár-tetõ látszik. Megállapítottam, hogy félelmetesen magas és örültem, hogy ez nekünk kimarad: országúton mehettünk Komlóskára. Az ep.-n jól esett a langyos leves. A 110-es gyalogosok második hulláma (azaz a vezetõ duó utáni három ember) éppen indult tovább. Kilenc óra volt, besötétedett. Felcsatoltam a fejlámpát és indultam Orby után. A nyílt részen a szalagozás ellenére eltévedtem, jópár percig kiabálgattunk egymásnak, míg sikerült találkozni. Az utolsó emelkedõt természetesen végig toltuk, de aztán egyszer csak vége lett és megláttuk Sárospatak fényeit. Lefele sem mertünk tízes tempónál jobban menni: hiába világít a fejlámpa, nem sokat ér: ha nem látjuk a gödrök árnyékait, nem érzékeljük a mélységeket. Az utolsó keverési lehetõséget, amikor jobbra kell fordulni a szõlõk közé sikeresen megtaláltuk. Meséltem, hogy tavaly itt pereceltem egy nagyot. Ezt megismételtük, elõbb Orby majd én estem egy kisebbet. Sajnos én épp rá a térdemre, de nem nagyon vészes. Az utolsó ponton tíz órakor krétáztunk. Innen még kicsit mentünk félvakon, de aztán egyre jobb minõségû útra értünk, s végül rá az országútra, ahol újra lehagytuk a 110-eseket. Megint sikerült Vadmalac sporttársat a végén utolérnem, õ a 75-öst nyomta túrastílusban, kisebb kitérõkkel néhány csúcsra. :) 22.27-kor, jó fél órával a szintidõ letelte elõtt értünk be a célba. 13-14 induló volt a 120-as távon, négyen értek be elõttünk, utánunk érkezõket nem láttam.
Átvettük a díjazást: szép kitûzõ a Rákóczi-várral, oklevél (a pólónkat már a rajtban megkaptuk), majd zuhanyozás után a standard virsliket faltuk. Bekapcsoltam a telefonom, s sorra jöttek az SMS-ek. Többször betelt a memória, mire megkaptam az összeset. Tíz darabot számoltam össze. Utána egybõl eldõltem aludni. Fél öt körül Péter keltett, hogy megyek-e a vonattal. Valamiért a (nekem sokkal rosszabb, kétszeri átszállásos) 6.10-es vonatra készültem, úgyhogy gyorsan összekaptam magam és hármasban indultunk vissza Pestre. Orby másfele ment haza. A vonatra várva még beszélgettem Vadmalaccal az élményekrõl. Mondta, hogy bement Erdõhorvátiba a kedvenc kocsmájába.
- Ott volt az az ürge, akivel tavaly beszélgettetek? - kérdeztem.
- Nem, sajnos nem láttam.
- Biztos átment Újhutára, ahol a haverok vannak.
- Lehet. Vagy éppen a kéktúrát nyomatja tizenharmadszor, motorral.
Elkezdtem röhögni.
- Jut eszembe: amikor a Milicre mentem fel, elment mellettem egy ember Simsonnal. Lehet, hogy õ volt az?
- Lehet! Talán nem is mondott hülyeséget, és tényleg megcsinálta a kéket tizenkétszer. :)))
Kerékpárszállító kocsi hiányában a bringának kiszedtem a kerekeit és elhelyeztem a csomagtartón. Nem voltak sokan a vonaton, úgyhogy viszonylag kényelmesen elfértünk, még valamit pihenni is tudtunk.
A szervezésrõl: tavaly volt részletes útleírás, ez idén kimaradt, pedig ez egy olyan túra, ahova nagyon kell a tereprutin. A füzet legnagyobb részét kitöltik a fénymásolt térképrészletek és az érintett helyek történeti ismertetése, de azért egy részletes, rész szintekkel is ellátott itiner is belefért, bár ennek pontosságával kapcsolatban fenntartásaim vannak. Egyrészt a Bodó-réttõl a füzéri várszínpadig 0m szintet írt, pedig a falu aljából kellett felmenni a pontig, ami legalább 30 méter szint. Az is gyanús, hogy bár a résztávok 10m pontossággal vannak megadva, a legtöbbje 8-ra végzõdik. Az élelmezés jó volt, az ezer forintos nevezési díjért pólót is kaptunk. Nagyon örülök, hogy elmentem és hogy sikerült teljesíteni ezt a nagyon nehéz túrát. Jövõre is mennék, de még nem tudom, hogy melyik 'számban': gyalog (még futva is) sokkal többet lehet látni a (számomra) legcsodálatosabb tájegységünkbõl, mint bringázva. |
