Túrabeszámolók


Bükki források

kekdroidTúra éve: 20102010.04.20 19:54:10

Bükki Források 50


Lillafüred Hbf.. Álmos rajt, álmos rajtolókkal az álmos faluban. A kisvasút is alszik, igaz, kényszerbõl, mivel a héten a víz elmosta a pályát néhány száz méteren. Megkapjuk a spártaian egyszerû itinert, amelyen szerepel az összes pont összes adata – ez nagyon pozitív – és egy nem túl részletes, viszont félreérthetõ leírás az útvonalról – ez kevésbé pozitív. Utóbbin a térkép nagy figyelemmel való tanulmányozásával lehet segíteni, mérséklendõ az eltévedési lehetõségeket. Mivel az útvonalon szinte végig jól követhetõek a jelzések, nem is feltétlen baj, hogy kissé rászorítják a résztvevõket az önálló tájékozódásra. Néha viszont elkélne, hogy pontosabb legyen a leírás, mert aki elõször jár errefelé, az belefuthat néhány trükkös helyzetbe. Tehát elrajtolunk.


Szeleta-tetõ. Elsuhan mellettünk az elõttünk rajtoló hármasfogat, az egész túra hátralévõ részében nem találkozunk többé velük: a 30-as távon vannak, eltévedtek, esetleg kitértek mozgalom/geoláda miatt. Mindegy. Kerek repkénnyel megállunk kilátást nézni. Csodaszép – vagy négy éve jártam erre utoljára, akkor is télen, így mindkettõnkre az újdonság erejével hat a látvány. Alattunk terül el Felsõhámor, nyugat felé pedig Lillafüred a kastélyszállóval és a mellette lezúduló óriási vízeséssel. A barlanghoz most nem térünk ki, felírjuk a kódot a Bükk Szirtjeihez és pucolunk tovább, egy darabig a gerincen, majd le, a Forrás-völgy felé. Megelõznek ketten, ezzel ötre emelkedik az általunk látott hosszútávosok száma, amely a túra legvégére sem lesz nagyobb tíznél. Baktatunk fölfelé az enyhén sáros völgyben, az elsõ pont, a Flóra-forrás felé, ahol a piros kör jelzés nehezen átjárható mocsarát szalagozáson kerüljük, amely szépen visszacsatlakozik a jelzésre egy kicsit följebb. A forrásnál felírjuk a vonatkozó kódot, szemrevételezzük a merítõs vízvételi lehetõséget és úgy döntünk, hogy köszönjük, nem élünk vele. Visszaszüttyögünk a völgybe, újra át a patakon, amely errefelé is – mint oly sok társa most a Bükkben és másutt – néhol az utat választja a meder mellett. Itt szúrnám közbe, hogy az elõzetes félelmeimmel ellentétesen szinte végig jól járható az út, nem csúszkálok, nem morgok sem halkan, sem hangosan az általam egyébként nagy ellenszenvvel kezelt sár miatt. Nem én lettem türelmesebb, hanem az ösvények állapota ilyen jó. :)


Felsõ-forrás. Itt ugyan nincs pont, sõt, a túrához hasonló nevû mozgalomhoz sincs kód, mégis érdemes megnézni a forrás köré emelt építményt, amely elõl nagy robajjal árad kifelé a víz. A foglalat antik templomra hasonlít, ha nem lenne rajta a rikító kék vasajtó, kis ferdítéssel el lehetne adni régi római emléknek. Még a forrás elõtt Repkény majdnem a futóhomok áldozatává válik, amikor egy stabilnak gondolt talajrészen hirtelen bokáig merül a sárba. A forrástól jó meredeken kell kikapaszkodni a völgybõl, mellettünk a patak apró vízesések sorozatán bucskázik le a hegyrõl. Hatásvadász egy látvány. Odafent kifújjuk magunkat, majd megcélozzuk Andó-kutat. A szürke égen még szürkébb felhõk kergetik egymást, a Nap csak néhány rövid pillanatra süt ki, akkor sem melegít, a kabátot itt még sokszor összehúzom magamon. Ettõl eltekintve tökéletes túraidõt fogtunk ki mára. Az Andó-kútig tartó szakaszon, két bükkfa között Repkény hirtelen rámszól, hogy ugyan indítsam el a parkolás kifizetését, nem lenne kellemes ajándékcsomagot találni a szélvédõn.


Andó-kút. Messzebbre tippelem, mint amennyire tényleg esik, így meglepetten veszem tudomásul, hogy a sárga jelzést keresztezve már hallani lehet a pontõrök beszélgetését. A forrás elõtt kis tó terül el, szigettel, rajta egy pavilonnal. Idilli környezet. Kitérünk Andókút megállóhelyre is – a pontõröktõl állomást kérdezek, amikor kijavítanak, hogy megállóhely, akkor jövök rá, hogy egy vasutas egyesület által rendezett túrán illene pontosan kezelnem a fogalmakat. Egy ideje nem jár erre a kisvonat, ez a szárnyvonal a garadnainak csak mostohatestvére. Egykor egészen Farkasgödör-Örvénykõ állomásig felkanyargott, majd Mahóca lett az ideiglenes végállomás, szombatonként egy-két vonatpárral, idén pedig már ez is szünetel. Sic transit gloria mundi. Visszatérünk a pontra, majd szépen visszamászunk a sárga sávig, a kaptató nem szûnik meg, széles ívû kanyarral kapaszkodunk ki a völgybõl, fel, a Kis-Fennsík felé. Töbröket, mély, sûrû gyeppel benõtt víznyelõket kerülgetünk, az erdõ olyan csöndes, hogy a mi szavunk is elhalkul. Utolér egy sporttárs, majd megelõz valahol, az biztos, hogy Magos-kõre már elõttünk ér fel. Egy elõzés általában nem esemény, azonban ezen a túrán annyira kevés emberrel találkozunk, hogy már egy ilyen találkozást is érdemes leírni. Elsétálunk a Sólyom-kút mellett, már keresném a kódot, amikor Repkény szól, hogy itt éppen nem kell fölírni semmit, lévén nincs is semmi, amit fölírhatnánk.


Magos-kõ. Újabb szemérmetlenül hatásvadász kilátóhely, alattunk több völgy is összeszalad, velünk szembe, délre pedig már a Fennsík tömbje húzódik, a tetejét hegyek sorozata teszi hullámossá. Leballagunk, újra keresztezzük az országutat, kirándulók jönnek szembe két keservesen köhögõ kutyát sétáltatva. Nem is sokkal késõbb piros háromszög jelzés invitál jobbra. Gyanús az ügy, viszont az itiner szerint és emlékeim szerint is itt észak felé kell kanyarodni a piros háromszögön, hogy feljussunk Örvény-kõre, ahol a csúcson reflexbõl írom a kódot az itinerre.


Ez a piros háromszög azonban nem az a piros háromszög. Már majdnem a hegytetõn vagyunk, amikor rájövünk, hogy ez egy újonnan felfestett ág, amely a hegyet szinte megkerülve kapaszkodik fel a csúcsra, viszont a térképemen még nincs is rajta. Erre persze már csak akkor ébredünk rá, amikor megtaláljuk az egyébként mindkettõnk által ismert „régi” piros háromszöget. Kisétálunk a kilátóhoz, megnézzük a Jókai-emlékmûvet és az alattunk elterülõ kilátást. Az Upponyi-szoros már csak sejthetõ a távolban, elõtte a Lázbérci-tározó víztükre mintha higanyból lenne, szürke és komor. A fák miatt a kilátás eléggé behatárolt, elõttünk alig látni rá Tardonára, Mályinkára, a Buzgó-követ és az Odvas-követ, ezt a két jellegzetes csúcsot is úgy kell megkeresnem. Gyors továbbindulás, a szintidõ vészesen ketyeg.


Mária-forrás, Magyarország legtisztább vizû forrása, itt is kódot írunk, ahogy még sok helyen. Emlékszem a híradásokra a viharról, mégis megdöbbentõ a látvány, amely a forráshoz érve fogad minket. Az erdõ egyszerûen szinte megszûnt, csupán néhány erõsebb szál bükkfa alkot szomorú kis csoportokat, a többiek hosszan elterülve hevernek szanaszét a földön. Mintha óriások szórták volna szét fogpiszkálóikat. Az ösvényt, a Kohász Kék jelzését ennek megfelelõen nem éppen egyszerû dolog megtalálni, sokat segít, hogy az erdészek nem vágták ki a jelzett facsonkokat, valamint az, hogy egész hamar megtaláljuk a Csondró-völgy felé vezetõ kacskaringós csapást. A kidõlt fákon egész gyorsan túljutunk, viszont itt újabb nehezítés áll elõttünk: maga a völgy, a benne rohanó bõvizû patakkal. A szurdok amilyen trükkösen járható az átkelések, kidõlt fák miatt, olyan nagyszerû is. Az Ámor-forrásnál sokadszorra kelünk át az ekkorra lelassuló vízen, itt is ellenõrzõpont fogad, pontosabban egy újabb felírandó kód. Innentõl kifelé megyünk a völgybõl, amely egyre szélesebbé válik, az út pedig a völgy oldalában marad és szépen kikanyarodik belõle.


Mályinka, autóbuszforduló. Méteres TTB-színû szalagok erõsítik a Kohász Fehér Alapot, így sikerül kikerülnünk a falu határában álló tanyát, majd a Borsod Volán felújított Ikarusa mellett érkezünk meg a túra második õrzött pontjára. A kedves úriember szõlõcukorral kínál, nem aprózza el, mert rögtön egy egész csomaggal akar adni. Nem fogadjuk el – mi jutna a többieknek? - Repkény inkább udvariasságból, mint tényleges információszerzés céljából megkérdezi, hol juthatnánk kávéhoz. Megszavazzuk a rövidke oda-visszát a kocsmához, ahol legnagyobb meglepetésemre mi ketten vagyunk az egyedüli vendégek. Pecsételünk, önszorgalomból a Kéktúra bélyegzõjével, közben szemügyre veszem a félig már kiürült, literes „Matróz jellegû szeszesital”-os és hasonló palackokat. Ez a rész inkább kimarad. Felhörpintjük az igen ízletesre sikerült kávét, majd visszatérünk az útvonalra, kárnak, mert így csak az aszfaltot taposhatjuk, míg az OKT-n azért látványosabb emelkedõben lenne részünk. Elhagyjuk Mályinkát, rákanyarodunk a Vár-völgybe vezetõ útra: Kerek repkény a világon elõször szembesül Dédesvárral. Pedig a várba most föl sem kell menni. :) Különösen trükkös a helyzet, mivel a Kék elõször jól levisz, majd egy szép támfalnál kezdünk elõször fölfelé kapaszkodni. Elválik a híres-hírhedt KL, amely nyílegyenesen tör fel a várrom felé, nem állítom, hogy nincs az országban hosszabb vagy meredekebb kaptató, ám ez is benne van az élbolyban. Néhány perccel késõbb megérkezünk a Vár-forráshoz.


Vár-forrás. Erõgyûjtés, rutinos kódírás. Kezdek kíváncsi lenni, vajon ellenõrzik-e a célban ezt a rettenetes sok kódot (igen). Kezdõdik a tánc, a sárga sáv néhol szerpentinezõ emelkedõje – egy kidõlt fán való átkeléstõl eltekintve nem is tûnik oly vészesnek amíg felérünk a Kisvár alatti nyeregbe. Innen már tényleg csak egy ugrás a Vásárhelyi-kõ, a következõ pont és a túra következõ pofátlanul szép kilátóhelye. Megpihenünk pár percre, alattunk húzódik a Bán-völgy, a szemben lévõ vonulaton jól kivehetõ egy széles, határozott vonalú erdészeti út. Hogy meglegyen a beszámoló visszatérõ motívuma, újra felírunk egy kódot. Épp indulunk, amikor újabb utolérés következik be, végre egy ismerõs, Zsotyek bukkan fel és nem sokkal késõbb el is suhan mellettünk. Kellemes szintúton ballagunk végig Dédes vára felõl eleinte Bánkút felé, majd a kék rom jelzés mára megszûnt ágán folytatódik a túra. Ez például kissé félreérthetõ az itiner alapján, mivel a KL nem egyértelmûen folytatódik, fõleg, hogy a térképeken már több, mint tíz éve nincs rajta, jelzés pedig az elágazás után egy ideig nincs. Végre egy alkalom, hogy kamatozhat a kissé megkopott helyismeret. :)


Nyír-kõ. Újabb kilátópont, szerencsére az idõjárás is kegyessé vált hozzánk, mivel szép napsütésben bámulhatjuk a panorámát. Murphy örök törvénye szerint a fotógépeinkben az elem váltásban gyengélkedik, úgy kell kikönyörögni belõlük egy-egy kattintást, legalább megtanuljuk megbecsülni az itt készült képeket. Itt kivételesen emberes pont van, éppen ebéd után érjük õket, sõt, a futó hölgy, aki már egyszer elsuhant mellettünk, most hirtelen újra megelõz. Továbbindulunk, lassan elérjük a Farkas-nyaki elágazást, kezdek megnyugodni a szintidõvel kapcsolatban. Még az elágazás elõtt megállunk, végigkövetjük az itinerrel összhangban a térképen az elõttünk álló utat a célig. Ismeretlen szakaszok várnak, néhány ismerõs ponttal, régi magántúrákról köszönnek vissza régen olvasott hegyek, völgyek, források nevei. A Meteor-forrás nincs köztük, meredeken ereszkedünk alá hozzá, az úton patak robog mellettünk, nálunk sokkal gyorsabban. A forrásnál (hmm, kód) palackot töltünk, a túra – jellegébõl adódó – nagy elõnye, hogy a folyadék pótlása gyakorlatilag végig megoldott. Leérünk a Száraz-völgybe, nevével ellentétben egész komoly vizek mozognak benne, kicsit odébb egy lusta foltos szalamandrával találkozunk, aki csak hosszas nógatás után hajlandó félreállni az útból. Elsétálunk egy erdei focipálya mellett, az egyik csapat számára nehezítés, hogy a kapusnak bokáig a sárba süllyedve kell védenie.


Jubileumi-forrás. Idáig semmi említésre méltó nem történik, a Budai-hegységbõl ismerõs Antónia-árok helyi megfelelõjén, a Farkas-nyak-völgyön kapaszkodunk fölfelé: távvezeték mentén széles út, éles kövekkel. A forrásból széles sugárban ömlik a víz (milyen meglepõ...) és itt is szépen kiépített pihenõ várja a megfáradt turistát. Minket nem, hiába vagyunk fáradtak is, turisták is, mert még elég sok van hátra elõttünk. Így marad a megszelídülõ emelkedõ, a szürkésfehér törzsû, lombtalan fák koronáján át nézve szürreálisan kék éggel. Felérünk a kolostorromhoz, az állványzat és a védõövezetet jelzõ szalag kissé rontja a hangulatot, ám vigasztal a tudat, hogy legalább foglalkoznak a rommal és remélhetõleg még hosszú éveken át lesz hol elmélkedni a régmúlton. Hiába, a szerzetesek, apácák mindig is tudták, hol érdemes építkezni. :) Odébb, a büfénél egy fagyizó diákcsoport pihen, néhányan errefelé kirándulgatnak még. Gondosan festett bádogtábla mutatja a kék kör irányát, fenyvest kerülve, utána magas bükkösben kanyarogva jutunk el rajta a túra kitûzõjén szereplõ Köpüs-forráshoz. Miközben a kapott csokit majszoljuk, elbeszélgetünk a láthatóan nagyon lelkes pontõrökkel, elmesélik, hogy a Hámori-tónál kerülnünk kell, vagy ki tudja, mi lesz, mert ott bizony átkelni nem lehet. Lelki szemeim elõtt valami áthatolhatatlan mocsár terül el és még egy Gollamunk sincs, hogy átvigyen a lápon. Már épp indulni készülünk, amikor nagy meglepetésünkre újra megjelenik Zsotyek, aki valami módon mögénk került. Lefelé menet megtárgyaljuk az itiner által az Erõben keltett zavart, majd Zsotyek újra belép a hipertérbe, mi pedig szüttyögünk tovább, völgybõl völgybe, majd egy újabb völgybe.


Garadna fõpályaudvar. Sajnos a fent részletezett okokból a kisvasútnak a frekventáltabb vonalán sincs forgalom, így nem találkozunk vonattal, viszont itt van a túra útvonalán az egyetlen komolyabb etetõpont. Be is termelünk némi zsíroskenyeret, pokolian erõs lilahagymával, még egy órával és egy liter vízzel késõbb is érzem az ízét a számban. Közös kép is készül, majd lassan tovaballagunk, trükkösnek gondolt szakasz következik, ám az itiner minden bonyolultsága ellenére simán követhetõ az útvonal. Rögtön a bánkúti elágazásban megáll mellettünk egy autó, velem kábé egykorú sofõrje bizonytalanul kérdezi, tudjuk-e hol találnak valami Garadna vasútállomást. Elmagyarázzuk a koordinátákat és azt is, hogy azért nem egy Diósgyõr szintû rendezõ-pályaudvart kell keresni. Elsuhannak, mi pedig felkanyarodunk a Helyiipari-forráshoz, megnézzük a szobrokat és a forrást – minõ véletlen, fel kell írni itt is a kódot.


Csókás-forrás. Kényelmes emelkedõn kapaszkodunk fel újra a völgybõl, a bánkúti országúton baktatunk a kiváló szalagozást követve, majd szintén szalagok vezetnek el a Csókásnál lévõ táborig, ahol a következõ ellenõrzõpont fogad, két alma maradt nekünk, egyet elviszünk ketten, hogy az utánunk érkezõknek is maradjon még valami. Ha már itt járunk, megnézzük a forrást is, majd, mivel nem érezzük teljesen egyértelmûnek a követendõ irányt, visszamegyünk a ponthoz, hogy betájoljuk magunkat. Bár még bõven nem alkonyodik, kezd kissé sötét lenni az erdõben, völgyek, víznyelõk kísérik utunkat, hirtelen mély gödör jelenik meg mellettünk, ez az Udvar-kõi-barlang. Védett is, félelmetesen is néz ki, no és a lefelé vezetõ csapást is elmosta a víz, úgyhogy többszörösen is indokolt, hogy nem megyünk le. Elhagyjuk a barlang sötéten tátongó gödrét, megérkezünk a Lencsés-nyeregbe, a térképre nézve rájövök, hogy reggel egész közel jártunk már erre, pár tíz méter lenne csak visszatérni a Felsõ-forráshoz.


Lencsés-forrás. Inkább erre indulunk, egy utolsó elõtti emelkedõ után egy meredekebb lejtõn bukkanunk rá, a foglalata külsõleg a 60-as évek szocreál formavilágát idézi. Sosem fogja senki kitalálni, úgyhogy leírom, hogy itt is volt egy feljegyzendõ kód. Lerongyolunk a völgybe, közben útbaesik egy trükkös hajtûkanyar, ahol a jelzések értelmezése elõször nem úgy sikerül, ahogy sikerülnie kellene, aztán rájövünk a megoldásra. Megérkezünk a Hámori-tóhoz, ahol állítólag a gáton kellene átkelni, de járhatatlan. Ahogy közeledünk, kiderül, hogy nem a gát járhatatlan, csak egy átfolyó mûködik rendeltetésének megfelelõen, és abban is vígan szaladgál egy kisfiú. Ha a gyerek átmegy, akkor mi is átmegyünk – nézünk össze Repkénnyel, de csak utána tûnik fel, hogy a fiún térdig érõ gumicsizma van. A víz amúgy nem mély, alig ér a bokám fölé. Kerek repkény a tõle megszokott hanyag eleganciával cipõstül sétál át a Hámori-tavon, én kényesebb vagyok és öltözködöm, nem ez fogja lerontani az átlagsebességünket. Már. ;)


Eszperantó-forrás. Alaposan kiszalagozott szerpentinút vezet föl a kisvasút pályáján át a forrás felé, felkaptatunk a forráshoz, amelybõl három kifolyón is dõl a víz, hogy aztán látványos vízesésen hulljon alá a tó felé. Naná, hogy kódot kell itt is írni. Leereszkedés közben találkozunk még két túrázóval, innentõl az egyik leginkább látványos célegyenes következik, ami teljesítménytúrán következhet. Balra a Hámori-tó, elõttünk a kastély, mindez naplementekor. Giccses, juj. :)


Lillafüred, vasútállomás, megint. Beérkezünk, kapunk kitûzõt, oklevelet, van ellátmány is. Beszélgetünk pár sort a Zalai MATT-ra készülõ Nagy Attiláékkal, végül elbúcsúzunk tõlük is, a rendezõktõl is és hazadöcögünk. Elõször voltunk ezen a túrán, remélhetõleg nem utoljára: az útvonallal a Bükkben amúgy sem lehet nagyon mellélõni, ez pedig különösen jól összevadássza a szép helyeket. Az, hogy nincs sok emberes pontõr, engem nem zavar, kódot írni nem olyan nehéz dolog. Ellátmány nincs sok, viszont Mályinkán is és Szentléleken is lehet pótolni a saját készlet fogyását, sõt, Ómassa sem olyan nagy kitérõ. (Bánkút már inkább.) A források többsége bõvizû és ha jól tudom, mindegyik iható, tehát víz is van bõven. Alapvetõen remek kis túra a Bükki Források, jól éreztük magunkat. Köszönet a társaságért Kerek repkénynek és a rendezésért a Vasutas Természetjárók Bükki Egyesületének, végül, de nem utolsósorban gratulálok minden teljesítõnek!


-Kékdroid-


Ha valaki még nézegetne képeket