Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

kekdroidTúra éve: 20102010.08.05 20:59:04

Kazinczy – Nyugodó 50


A cím átverés, a következõ pár sor nem csupán a Nyugodó fedõnevû ötven kilométeres éjszakai mókázásról szól, hanem az elõtte a Zemplén hegyei között eltelt néhány óráról is.


Sátoraljaújhely vasútállomás, gyorsvonat érkezik alig tíz perc késéssel Budapestrõl, átszállók sétálnak kényelmesen a Borsod Volán részint modern, de többségében muzeális korú jármûvekbõl álló zempléni flottájához. Ritka kivétel ez a vidék, ahol a tömegközlekedés e két eszközének menetrendjét legalább ennyire összehangolják. Megtaláljuk a füzéri buszt, alig néhányan vagyunk túrázók rajta, egy ifjú putnoki leány élete második százas túrájára készül, próbáljuk egyszerre lelkesíteni és az útvonal várható nehézségeivel ijesztgetni. Kicsit ellentmondásos a helyzet. Pálházán kétszáz fõs gyerekcsoport tódul fel a szóló Ikarusra, Füzérig csínján kell bánni a levegõvétellel. 


Füzér, plébánia: rendezõk fogadnak, Kerek repkény nevének eredetére többen is rákérdeznek, õ az egyetlen a pontõri listán, aki a fedõnevén szerepel. Néhányan arra tippelnek, hogy a Repkény név egy fiút takar, el kell szomorítanom õket. :D Kapunk egy tányérnyi kiváló paprikás krumplit, összeszedjük a pontõri eszköztárat: bója, tintapárna, bélyegzõ. Lebeszélem az igen lelkes lányokat arról, hogy kenyeret is pakoljanak a zsákunkba, kapunk rétest, sósperecet, kekszet, vizet. Ez a frissítõpont készlete, egyedül a víz miatt aggódom, keveslem a tizenkét litert, de többet nem nagyon tudnánk kivinni. Nomád testvére fuvaroz el Bodó-rétre, ezer hála és köszönet ezért, végig gyalog haladva nem érnénk oda pontnyitásra. Elbúcsúzunk, nekivágunk az elõttünk álló bõ másfél kilométeres távnak, amelyet erõs negyven méter szint nehezít, az is lefelé. Bizony. :) Amire kisétálunk a XII.18. határkõhöz, egy dolog bizonyossá válik: a Zemplén este, az alkonyat fényeinél a legszebb. A határkõ környezete kissé megváltozott tavaly óta, fürge sodrású, ám koszos patak rohan a határsávban. Kinézünk egy megfelelõ helyet, amely az útvonalon is van, meg is lehet elõtte állni pihenni és a továbbindulás sem kétértelmû a túrázóknak. Amire felverjük a sátrat és kirakjuk a tájékoztató papírfecniket, besötétedik, várjuk az elsõ érkezõket.


21:20-kor megérkezik alow, nem sokkal késõbb vasssalmos is befut, szó szerint. Eltelik némi idõ, Repkény szolidárisan elalszik, megpróbálom a Gyûrûk Urával múlatni az idõt, de most nem kötnek le a hobbitok mindennapjai. Sebaj, enélkül úgyis túl könnyû lett volna a zsák. Éjfél körül jönnek páran, Remóra emlékszem, világítós ruhában, majd Tinca érkezik, bandrás61-gyel, Bíborral és DJ_Rushboy-jal, ha valaki még volt a társaságban, akkor az õ hangját nem ismerem fel, mert a fejlámpák fényénél inkább hang alapján sikerül azonosítanom a népeket. Nem sokkal késõbb pesza91 is meglátogatja szerény pontunkat útitársával, ittjárta után lepöckölöm az óriás kaszáspókot, aki a sátor ostromával próbálkozott, majd Nagy Attiláék is erre járnak. Utánuk hosszú szünet következik, KuJoMi és útitársa érkeznek, majd Cam Mogó – akit nem ismerek fel :( - és Tamási Gézáék, végül, már világosban befut a seprû Nomád és Siményi Mikiék is. Remélem, nem hagytam ki senkit, direkt felírtam a neveket, akit tudtam, ezúton is elnézést kérek attól, akit esetleg kihagytam volna. Ahogy telik az éjszaka, lassan megszokom a neszeket is: vadak nem járnak erre, a patak zúgása viszont néha mintha emberi beszéd hangját hozná, gyerekek nevetését, vidám beszélgetést. Lehet, hogy csak félálomban gondolom így. Igyekszem mindenkihez idõben felébredni, a lámpák fénye már jó elõre kivilágítja a sátrat, a korhadt ágak reccsenése a halkan suhanó talpak alatt pedig biztossá teszik, hogy nem a Hold világít be a ponyván keresztül. Mivel az egyes áthaladók között fél-egy-másfél órás szünetek telnek el, bõven van alkalmam aludni nekem is.


Felkel a Nap, nyitjuk a következõ pontot, a Szaláncon csak 6,7 km-nél vagyunk. A hosszútávosoknak ez már valahol 110 km környékén fekszik, ki tudja, miért, nem annyira az elcsigázottság látszik az arcokon, mint inkább a lelkesedés: féltáv letudva, új nap, új szakasz következik. Újabb száz kilométer nekik. Az élre törõ vasssalmos 7:50-kor érkezik, fél óra múlva befutnak a nemrég elrajtolt frissebb sporttársak: a vinatti, lépéshiba, moiwa trió. Befut Szendrei Feri és bajnai, nem sokkal utánuk beindul a nagyobb üzem, a Füzér 20-on is ellenõrzõpont vagyunk. Erre jár a pont elhelyezését dícsérõ Joeyline; a csokival kínáló Bell Sanyi – köszönet érte :) –; Vándorköszörûs, aki hátizsákot kap tõlünk, hogy legyen hová tennie a dm-es szatyrát; RitaB-ék és Siményi Vili, nem sokkal késõbb vaddinóék triója. Már épp kezdenénk hiányolni a többi hosszútávost – Álmos már rég elhúzott – amikor megérkezik Tinca és bandrás61, kicsit álmosabban, mint az elõbb. DJ_Rushboy is meglátogat még egyszer, majd Remo is. Ebédidõ tájékán pesza91 hiányolja a talpát, amelyet éppen pecsenyének süt meg valaki. Utána nagy szünet, alow már a futók idejében érkezik, beharangoz egy futó hölgyet, akivel aztán pontzárás után, de még találkozunk. Már kezdenénk összepakolni, amikor befut a mezõnyt záró Bíbor és Tamási Gézáék. Bíbor itt kiszáll: nehéz döntés, de logikus. Összepakoljuk a sátrat, leszereljük a pontot, a K+ elágazásnál találkozunk szegény eltévedt futó lánnyal – olvasva a beszámolóját, most már tudjuk, hogy Boszi72-vel -, aki három hete még a Szurdok seprûcsapatának egyik tagja volt, most azonban benézett egy kanyart és lelkesen elindult a Nagy-Milic felé. Lelkesedése azonban még van: továbbrohan, miután nagyvonalakban felvázoljuk a XII.18. határkõnél való helyes tájékozódást. Felmászunk a Panoráma-büféhez, kávé, kóla a menü, inkább diplomáciából, mint valós igénybõl. A rétrõl a Zemplén déli hegyei kéklenek, elsétálunk Hidegkút mellett: itt még csak fölfelé jöttünk, legutóbb tavaly ezen a túrán, azelõtt pedig Cam Mogóval, két esõ között. Füzéren leadjuk a pontõri holmit, megvacsorázunk, kérünk egy-egy itinert és hozzá rajtszámot: irány a Nyugodó.


Este negyed nyolc lesz öt perc múlva.


Az elejét, jó szokásunkhoz híven elfotózgatjuk: van mit fényképezni. Mögöttünk Füzér mesebeli vára, elõttünk az úticélunk, a Sátor-hegyek és a Zemplén óriásinak tûnõ központi tömbje. Füzérkomlós elõtt kicsi sárga buszt látunk begurulni a faluba, a motorfék bömbölése egy pillanatra megtölti a völgyet, majd újra elnémul minden. Füzérkomlós kellemes kis falu, ez nem meglepõ, az itteni falvak többségérõl el lehet mondani ugyanezt. Egyedül itt van azonban kiállított Mk45 sorozatú mozdony, a néhai Hegyközi kisvasút emlékeként, amely a háború elõtti idõkben a balsai Tisza-hídon keresztül összekötötte a Zemplént a Nyírséggel. A jelen: egy éppen kivehetõ fordítókorong-rom Füzérkomlóson, a még mûködõ erdei kisvasút Pálházán és az „ideiglenesen” üzemszünetet tartó Nyírvidéki Kisvasút. No meg az elõttünk álló susnya Bózsva széléig. A kisvasút töltésén vezetõ Kéktúra ezen szakaszával már ijesztgetett Repkény (is), én nem emlékeztem ennyi szúrós ágra, igaz, én október végén jártam utoljára itt, pár évvel ezelõtt. Kicsit kellemetlen, de örülök annak, hogy még egyáltalán világosban itt vagyunk. Megelõzzük az elõttünk induló Lévay Béláékat, kezd enyhülni a terep, már több a nyitott szakasz, mint a zöld alagút a sötétben. Bózsva elõtt visszafordulunk, lenyûgözõ látvány a jutalmunk, a Nagy-Milic uralja az egész tájat, a Tolvaj-hegy és a Hársas-hegy közötti széles medencére nézve eszünkbe jutnak a többiek, akik valahol azon a vidéken érnek most a Lipovec elõtti hét árokhoz...


Bózsva fõutcáján autó fékez le mellettünk, lépéshiba és moiwa utaznak hazafelé, kölcsönösen jó utat kívánunk egymásnak. :) Vendéglátóipar, kéktúráskocsma következik, tiszta nosztalgiautazás ez nekem. Kávé-kóla-keksz, hadd ártson a cukor meg a koffein, a mérsékelten lelkes, de mosolyogni próbáló pultosnõtõl még az OKT bélyegzõt is elkérjük, színesebb lesz tõle az itiner. Bózsván a sziklánál találjuk az elsõ ellenõrzõpontot, van ananászbefõtt, meg enni-innivaló bõséggel. Megérkezik KuJoMi és Bell Sanyi és még egy túratárs, Kerek repkény közben a szikla tetejérõl nézi a tájat. Elindulunk, elõkerül a fejlámpa, kár, hogy az akksik nem töltõdnek maguktól, mert most alig látok valamit, ha magam elé nézek. Pedig biztos nagyon szép a völgy, amelyen fölfelé kell kapaszkodni, csak kicsit sáros az alja. Valamelyest feljebb, amikor már járhatóbb az út és nem azt kell figyelnem, hogy mikor lépek bokáig sárba, végre alkalmam nyílik körülnézni Repkény lámpájának a fényénél. Óriási bükkfák között sétálunk, mellettük mély szurdokvölgy nyúlik el, mi ennek az oldalában ballagunk. Lassan Kishután vagyunk, vadonatújnak tûnõ aszfaltúton sétálunk a hosszú falu központja felé. Érintjük az alvó vasúti megállót és elsétálunk a meglehetõsen éber kocsma elõtt. Az út Nagyhuta felé lapos és hosszú, cserébe gyorsan lehet haladni és közben mégis nézelõdni. Én például menet közbeni elemcsere után azt nézegetem, hogy az egyutcás falu házainak a túlsó oldalán igen komor látványt nyújt a sûrû, sötét erdõ és a házak fölé magasodó dombság-hegység.


Nagyhután titkos pontba botlunk és vinattiba, aki rövidesen tovább is indul. Eszünk pár falatot, iszunk egy korty pálinkát, majd a kék négyzetre térve vinatti nyomába eredünk, akinek bõ ötven kilométerrel több van a lábában, mégis kell vagy fél óra, amíg utolérjük. Annyira sikerül utolérni, hogy végül hármasban tesszük meg a túra második, kevésbé szép, ám talán túlságosan is eseménydús felét.


Meredek emelkedõn talpalunk fölfelé, eleinte szûk árokban, lábunk alatt - félelmeimmel ellentétesen - alig van némi sár. Ez a túra egyetlen igazán komoly, hosszú kaptatója, el is tart a Pap-hegyig, ahová már széles szekérúton érkezünk. Mellettünk falvak, városok fényei világítják be az eget a hegyeken túl, Sárospatak egészen tisztán kivehetõ. Keresztezõdéshez érkezünk, a Zemplén 50 önkiszolgáló ellenõrzõpontjának maradványai mutatják helyzetünket, kicsit keresni kell a jelzést, az irányt. Fölsétálunk egy újabb emelkedõn, beleszaladunk az Országos Kéktúrába ismét: szalagok mutatják az utat, eleinte egyértelmûen vezetnek, majd trükkösen betérnek az Eszkálai erdészházhoz. Nem is mi lennénk, ha ezt a betérést észrevennénk, így jól túlmegyünk vagy száz métert, amikor az erdészház fehér épületének falai felbukkannak mellettünk. Itt kellene lennie valahol az ellenõrzõpontnak, visszamegyünk az utolsó látott szalagig, észrevesszük az árkon átvezetõ betérést.


Az Eszkála-réti erdészház kicsit leharcolt látványt nyújt az éjszakában, sûrûn körbenõtte a növényzet. Mintha nagyobb épületre emlékeznék, de most nem érünk rá az arányokon meditálni. Mivel pontõrt változatlanul nem lelünk, pecsételünk magunknak az OKT bélyegzõjével: ha egy ilyen helyre végül nem találtak embert vagy épp nem ért még ide, az egyáltalán nem zavaró. Vinatti tanácsára Repkény az igazolás után is betintázza a bélyegzõt, hátha nem szárad ki a párás éjszakában. Tovasietünk, vissza a Kékre, irány Makkoshotyka. Ez az út kissé eseménytelenül zajlik, látnivalók nélkül, egyszerûen kellemesen sétálgatunk, beszélgetünk az éjszakában. Egy ideig. Éles kanyart teszünk ugyanis kelet felé, onnantól az út - pontosabban az ösvény - követése körülményessé válik. Kivágott fák, nehéz jármûvekkel összejárt utak fogadnak, vélhetõen még nem volt idõ a tereprendezésre. Arra gondolni sem akarok, hogy esetleg nem volt szándék rá. Megpróbáljuk kikerülni az akadályokat, néhol kényelmi szempontok vezérelnek - nem akarok fát mászni a zsákkal a hátamon - néhol pedig fizikai szempontok, ti. nem lennénk képesek átmászni az akadályokon.


Végül, egy meredek lejtõ kényelmesebb terepviszonyainak örvendve, lesuhanunk Makkoshotykára. Csöndes utcákon sétálva érjük el a fõutat, már várva a következõ ellenõrzõpontra ígért frissítést. Székelyvándorék - a hosszú szolgálat után a Nagy-Milicen - itt is pontõrök, kenyérrel, üdítõvel kínálnak. Kellemetlen sajátossága az itteni pontnak, hogy a kocsma tõszomszédságában található, ami önmagában nem lenne gond, de per pillanat egy nagyjából tízfõs, nettó részeg banda randalírozik. Az egyikük leül hozzánk, kérdezi, honnan jöttünk, de még idõben elrángatják "Te nem hozzájuk tartozol, te hozzánk tartozol, te miközülünk való vagy." Az, amikor Tarzant játszva egy másik lény megrángat egy fát, meg a kerítést, szinte fel sem tûnik. Kellemes sajátossága viszont a pontnak, hogy hosszan elbeszélgetünk, mielõtt nekiindulnánk az éjszaka maradékának.


Nagyjából hajnali kettõ óra van. Fontos.


Elhagyjuk a falut, széles földúton haladunk, felettünk a csillagos égbolt, elõttünk a Király-hegy tömbje, oda kell felmászni majd, miután elhagytuk a patakot, átkeltünk a hídon, meg egy másikon és valahol fölmegyünk. Ez az elmélet. A gyakorlat: átkelünk a hídon, megyünk elõre a földúton, amelyrõl végül szalagok és jelzés hiányában, a térképre hagyatkozva visszavágunk egy mezõn a PT jelzés feltételezett helyzete felé. Átgázolunk valami növényzeten, talptól hasig vizes leszek a harmattól, pedig nem vagyok éppen alacsony. Újabb rétre érkezünk, ahol a patakot egy egészen valószínûtlen bozótos mögül halljuk csordogálni és már majdnem úgy döntünk, hogy hiábavalónak ítéljük ezt a kellemes kis húszperces kavargást, amikor egy oldalsó betérõn kilyukadunk arra a földútra, amelyet valamikor, valahol elhagytunk. Megtaláljuk a szalagozást, a túráét is meg valami hosszú vászonszalagokat is, amelyek nagyjából egyfelé mutatnak egy darabig. El is indulunk bõszen Sárospatak felé, ma hajnalban nem utoljára, de még idõben kapcsolunk, amikor egyre több lesz az épület és egyre távolodunk a térképen igen közelre jelzett éles kanyartól. Visszamegyünk, elõször kipróbálunk egy utat, de az elvész a fiatalosban, végül rálelünk az egyébként kiszalagozott letérésre. Egyetlen probléma adódik, hogy sötétben az érkezési irányból nem nagyon látszik. Elindulunk fölfelé, meredeken, fülledt idõben, de legalább a helyes úton. Megjelenik a piros tanösvény jelzés is, egyre sûrûbben.


Odafent becsatlakozik a piros sáv, kellemes, siethetõs, szintbéli úton trappolunk, széles földútra térünk, majd hirtelen vissza az erdõbe, szalagok erõsítenek meg a helyes irányba vetett hitünkben. Nem tart túl sokáig és korlátot látunk meg magunk elõtt, mögötte ismeretlen, mély sötétséggel. Ez a Tengerszem. A szakadék korláttal határolt peremén sétálunk el a pontig, két úriember pecsétel. Elindulunk a szalagok mentén, levisznek egy nagyobb térre, tájékoztató tábla ír a hely eredetérõl és egyéb érdekes dolgokról. (Nem most állunk meg olvasgatni, erre spec régebbrõl emlékszem.) Eltûnik a szalagozás, majd a piros sáv is, mi pedig töretlen lelkesedéssel haladunk újra (!) Sárospatak felé. Nem tudom, mi van ott, ami egyszerre vonz mindhármónkat. :) Idõben kapcsolunk, visszakapaszkodunk, elvileg az eredeti iránytól egy hajtûkanyar jelleggel vissza kellett volna fordulni, de csak nem találjuk meg az utat. A pontõrök sem tudnak túl sokat hozzátenni a helyzethez, a szalagok mentén viszont nem jutunk sehová, csak a tó melletti placcra. Rálelünk egy piros sávra, az irány nagyjából stimmel, de az a fránya lejtõ csak nem akar megérkezni, pedig már megyünk egy ideje. Hirtelen földútra érkezünk.


Ejnye.


Ez nem jó.


Itt már jártunk! Közmegegyezéssel nem térünk vissza a Tengerszem Bermuda-háromszögbe, ahol szinte minden irányban rosszfelé indultunk el. Nem, ennél sokkal-sokkal nagyobb butaságot teszünk. A széles földúton indulunk el, mert véleményünk szerint annak bele kell futnia a pirosba, vagy ha nem, hát a Kalajka-völgy végébõl majd lemegyünk az elágazásba. Vissza kellett volna menni. Egy ideig nincs probléma, hajnalodik, lassan elrakhatnánk a fejlámpát, sietünk. Az út iránya ennek ellenére határozottan északnyugat felé kezd ívelni, a tájoló tûje könyörtelenül mutatja a valóságot, bármennyire is bízom abban, hogy rövidesen kelet felé térünk. Egy irtás szélén veszünk észre végül egy ösvénykét, amelyrõl feltételezhetõ, hogy levisz majd a Kalajka-völgy aljára. Az út a következõképpen fest: száz méter aránylag járható szakaszt ugyanannyi akácos-szedres benõtt rész követi, ez megy úgy negyed órán át. Végül elérünk egy patakot, a térkép világosan mutatja, a Kala(ma)jka-völgy kellõs közepén, innentõl szerencsére egyre határozottabb, könnyebben járható ösvény, majd egész széles földút vezet vissza a helyes útvonalra. Megtaláljuk a piros sávot és az ellenõrzõpontot is, közben a szúnyogok minket találnak meg és az elsõ bögölycsalád is kezd ébredezni. Romantikus. A ponton iszunk egy pohár üdítõt, közben buzgón gyilkoljuk a minket támadó szúnyogfelhõk tagjait, minden célzás nélkül elég rávágnom magamra egy tetszõleges helyen, hogy megöljek 2-9 darab kis vérszívót. Tájékoztatnak, hogy mindezidáig, iszonyatos kevergésünk dacára mi vagyunk a mezõny eleje. Ez durva, tekintve, hogy Bell Sanyiék és Lévay Béláék sem éppen lassúak, vasssalmosról nem is szólva, róluk tudjuk, hogy kábé közvetlenül mögöttünk vannak. Elindulunk a szalagozáson, bele valami iszonyatos susnyába. Hardcore útvonalkövetés, a szalagok megvannak és a piros sávot is ide festette valami lelkes õrült. Az én lelkesedésem most dönt úgy, hogy fogja a batyuját és elindul hazafelé, majd követem, ha akarom.


Lassan ötöt mutat az óra.


Sûrû káromkodások közepette végigverekedjük magunkat ezen a szakaszon is, a zsák különféle növények egész nagy sorát zúdítja a nyakamra, hogy élvezzem is a helyzetet, közben megharap pár bögöly. Végül kizuhanunk valami széles földútra, útitársaim egyszerre jönnek rá Rákóczis emlékeikbõl, hogy hol is vagyunk. Kényelmesebb körülmények között, viszont folyamatos bögölyrohamban érjük el az elágazást Pusztadélõn, majd kelet felé fordulva az OKT-n a Rákóczi-fát. Siményi Vili mosolyog ki a sátorból, gyorsan megkapjuk a bélyegzést és már zúzunk is tovább. Nem a rovarzónából való mielõbbi kiszabadulás reménye biztat. A szintidõn belüli beérkezésért küzdünk.


Mély árkokon ereszkedünk le, majd kaptatunk vissza, kanyargós, oldalazós, benõtt ösvényen trappolunk, érzésem szerint borzasztóan sokáig. Dél-délkelet felé néha rálátni a Bodrog völgyére, az azon túl elterülõ Alföldre. Mûvelt táj felett járunk, tõlünk alig párszáz méterre szõlõk, gyümölcsösök sorakoznak, belegondolok, eszembe jut, mennyire jólesne most egy szép piros dinnye, egy ropogós alma. Kalciumos pezsgõtablettás vizünk van helyette, meg csoffadt zsemlénk, elõbbit megisszuk, utóbbit nem kívánom, kibírom a célig. Amikor már kezdem rettentõen unni az állandó kanyargást és a hullámvasutat, eszembe juttatom, hogy a hosszútávosok itt már jó 200 km-nél fognak tartani és valószínûleg úgy is kevésbé fognak nyavalyogni, mint én most. Elérjük a károlyfalvi országutat, kissé csoffadt az állapota. Még egy emelkedõ van elõttünk.


Szerencsénkre az országút keresztezésével a susnyást és a rovarhadat is magunk mögött hagyjuk, szépen, kényelmesen kaptat fel az út a Nagy-Nyugodó nyergébe. Innen már nincs másfél kilométer, betrappolunk a Kovács-villába.


Hat óra negyvenhét. Húsz percet hagytunk bent a szintidõbõl.


A miheztartás végett: eredetileg úgy terveztem, hogy az elsõ, de legkésõbb a második vonatot elérjük Sátoraljaújhelyen. Ezek már réges-régen Miskolc, illetve Szerencs környékén robognak...


Wagner Laciék fogadnak, lelkesen, vidáman, pillanatok alatt megkapjuk a díjazást és egy rendezõi jellegû pólót is. :) Bedobok két pohár friss kávét, amitõl hirtelen úgy érzem magam, mintha most ébrdtem volna. Vándorköszörûs hív, még Füzéren vannak, a táskát majd egyszer megkapom (már megkaptam, khmm), váltunk pár szót. Összeszedjük a másik nagyzsákot a sátorral és - immár kettesben Kerek repkénnyel - elrohanunk a vasútállomás felé. Itt a végén szeretnék gratulálni mindenkinek, aki bármelyik távon elindult és akár végig is ment. Nehéz, hosszú túra a Kazinczy, öröm volt itt pontõrködni és jó fárasztó volt túrázni: köszönöm a lehetõséget! Öröm volt ennyi elszánt, lelkes, jókedvû túrázóval találkozni, ennyi vidám emberrel összefutni akár a résztvevõk, akár a rendezõk körében. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Vinattinak!


A vonaton hazafelé, a Tengerszemet rejtõ Megyer-hegyet nézve az is eszembe jut, hogy végre lett egy teljesített túrám a Zemplénben. Nem adta magát könnyen, az biztos...


-Kékdroid-


Képek, de minek