Meteor 50
Hûvösvölgy, rajthely. Nem kell sokat várni, sõt, semennyit sem kell várni, a többség már régen útra kelt, a rajtidõnk megegyezik az idei BEAC Maxi tömegrajtjának az idõpontjával. Kerek repkény intézi a formaságokat. Itinert kapunk, benne csupa okos szöveggel, hasznos számokkal és vázlatos térképpel. Nagyon használni nem fogjuk, egyrészt, mert valamennyire emlékszünk még az útvonalra, másrészt, mert a papírok a túra nagyrészét egy vízhatlan kis dossziéban töltik. Kilépünk, az égbolt olyan, mintha egy bazi vödör szürke festékkel bemázolták volna. Nagy meglepetés nem ér, egész héten ilyen volt. Elindulunk a sárga köves úton.
Úton a Nagy-Hárs-hegyre. Szép ködben kanyargunk fel ide, õszintén remélve, hogy odafent hátha a felhõk szintje fölé emelkedünk. Ez nem jön be, a kilátó vigasztalanul áll a szürke masszában, a pontõrök pedig a kilátó aljában. Õk kevésbé vigasztalanok, inkább csendes beletörõdéssel várják a pontõrködésbõl hátralévõ szûk egy óra elteltét. Az erdõ zöldje ebben az idõben sejtelmesen világít, várjuk a Gyûrûk ura valamelyik szereplõjének a felbukkanását. Hiába.
János-hegy, Erzsébet-kilátó, közjáték. Az elõzõ hegyrõl békés kocogással távozunk, Repkény fej-vagy-írás alapon próbálkozik eldönteni, hogy fel akar-e menni majd az Erzsébet-kilátóba. Elvégre egyszer száz éves egy létesítmény, és az pont idén van. Szépjuhásznénál sikerrel teljesítjük a túra ügyességi fejezetét, élve átjutunk a forgalmas úton. Szerpentinút, pár hete az éjszakai Gyermekvasutas túrán itt nem sokat láttunk és íme! most sem látunk többet. Felérkezünk a hegytetõ elé, lézerfény hasít bele a sûrû ködbe a kilátóból. Nem birodalmi rohamosztagosok szállták meg a fõvárost, hanem valamiféle bornapok kerülnek megrendezésre és annak az elõkészületeibe futunk (sétálunk) bele. A pont, az nincs meg, viszont találkozunk Nagy Lajosékkal. Õk odalent néznek körül, mi a kilátót látogatjuk meg, de se pontõr, se kilátás nem fogad a legfelsõ-1. szinten. Odalent viszont friss a hír, a pontõr a Libegõhöz költözött, biztos utálja a tömeget.
János-hegy vasútállomás, megint közjáték. Megkapjuk a bélyegzést odafent, lejt az út, sûrû, ködös erdõben, a változatosság kedvéért. Megállapítom, egyelõre csak magamban, hogy az egész heti esõzés ellenére kitûnõen járhatóak az utak. Kimondani azért még nem merem. A vasúti átjárónál az Augusztus 23. Mûvek gyártotta gyöngyszemekre oly jellemzõ hangú motorzúgás üti meg a fülünket: ez most jön vagy megy? A kérdést eldöntendõ kitérünk az állomáshoz, ahol Füsti-67 topiktárssal találkozunk, aki épp szolgálatban van. Elbeszélgetünk a Gyermekvasútról, úgy is, mint túráról, közben felpöfög a hegyre az Mk45 2001 által vontatott szerelvény. Készül néhány fénykép, majd érzékeny búcsút veszünk az állomástól.
Csacsi-rét, harmadik ellenõrzõpont. Útközben csatlakozik hozzánk egy sporttárs, igazoljuk a „teljesítménytúrázók legszívesebben a teljesítménytúrákról beszélgetnek” tételt, sokadjára. Elrongyol mellettünk kutyA, körülbelül tizenhét és félszer gyorsabb nálunk. Sikerül nem eltéveszteni a sárga sáv oldalra térését, ezen az egynyomos, egyhetven felett néhol kényelmetlenül bozótos ösvényen kicsit lankad a beszélgetési kedv, majd hirtelen felbukkanunk a pontnak helyet adó esõháznál. A pontõr bácsi akkurátusan megszámol mindkettõnket, útitársunk megáll frissíteni, mi ellépünk, majd talán utolér. Indulásunk után kénytelen vagyok elõhalászni a hátizsákból a kabátot, biztos, ami biztos, hátha elijesztem az esõt.
Pikortégla-üregek, megint ellenõrzõpont. Széles út, keskeny ösvény, megint széles út váltják egymást. A jelzések is változnak. A látótávolság nem, az ugyanúgy ötven méter. A börzsönyi sarat taposó BEAC-osokra gondolunk, nem elõször, meg a mátrai patakokkal küzdõ Vadrózsásokra. Ahhoz képest nekünk itt paradicsomi állapotok állnak fenn. Az ellenõrzõpont elõtt elkezdõdik az esõ, szépen, szolidan, majd fokozatosan erõsödve. A ponton már szakad, sátorból nyúl ki egy kéz, villámgyorsan intézzük a papírmunkát. Beszélgetnénk még a hallhatóan kissé unatkozó pontõrrel, de mi éppen ázunk és álló helyzetben fázunk is, úgyhogy kénytelenek vagyunk a beszélgetést rövidre zárva elbúcsúzni. Kiérünk az erdõbõl a Budaörs fölötti kopár vidékre, az esõ varázsütésre eláll.
Esõfüggöny. A Vitorlázó-emlékmûnél egy kissé bizonytalan sporttársat erõsítünk meg a helyes irányba vetett hitében. Semmi nem látszik az alattunk elterülõ, nyüzsgõ városkából, a két autópálya közös szakaszából, az ország egyik legnagyobb teherforgalmú vasútvonalából. Egymás lépteinek a zaján és a lélegzetünkön kívül hallani sem lehet semmit. Üres, tompa csend ül a tájon, még a beszédünk is halkabb, ha néha megszólalunk. Átkapaszkodunk egy nyergen két domb között, fölfelé ritkás, fenyves ligetben, szinte száraz talajon. Lefelé már csúszik, a túrabot ment meg egy eséstõl, nem tart sokáig, és megérkezünk a Sorrentóhoz, a pontõr színes esernyõje fedezékében csücsül. Itt még sikerül fényképezni. Továbbsétálunk, meredek lejtõre érkezünk, elõttünk ügyeskednek néhányan a lejtõn. Amikor éppen nem sikerül, akkor üvöltenek. Amikor sikerül, akkor is, csak máshogyan. Odalent utolérjük õket, olyan, minhta az iszapbirkózó bajnokság versenyzõivel találkoznánk. Suhanunk, Repkény megy elöl, kíméletlenül nagy sebességget tart, én meg próbálom tartani. Eljutunk a Nagyszénászug szélére, itt leszakad az ég, sûrûn, masszívan zuhog. Nincs idõm felhúzni a kabát cipzárját és nincs értelme felhajtani a kapucnit, pillanatok alatt csurom víz a pólóm, a sapkám. Akkor már inkább szellõzzön.
Esõfüggöny, még mindig. Megelõzünk néhány társaságot, ugyanis Repkény elkezd kocogni az esõben. Letérünk a Kavics-árok felé, eszméletlen mennyiségû víz hömpölyög mindenhol és persze mind befelé folyik az árok aljába. Elég egy pillanatra kihagynia a figyelmemnek, hanyatt vágódok, bele az ösvényen szaladó patak közepébe. Mondok egy párat, olyat, hogy még asz is van benne, mogorva puffogásom tárgya fõleg az, hogy immár egyetlen felületen sem vagyok száraz, sõt. Aztán eszembe jut, hogy a fényképezõgép is lehet, hogy kapott az áldásból, ez aztán a teljes kétségbeesés feneketlen tavának örvényes vizébe taszajt. Megnézni nincs alkalmam, mert egyrészt ugyanúgy szakad az esõ, másrészt sietünk. Valahogy az elõttünk álló természeti képzõdmények szépségét sem tudom maradéktalanul élvezni, elkezdek a feladás gondolatával játszadozni, olyan, mint egy játékhajó a tengeri viharban. Felbukkan, aztán újra elmerül. Végül abban állapodok meg magammal, hogy megvárom, mi lesz Budakeszin (mégis, mi lenne...) és abban, hogy ha kiszállnék, akkor már a Moszkva térre érve vidám napsütés fogadna, így semmi értelme kiszállni. A Mária-szikláknál a pontõr trükkös mûanyag fóliás pecsételési módszert alkalmaz, megóvandó az itinereket a cafattá ázástól. Lecuppogunk Budakeszi peremére, csudálatos nagy az autóforgalom a Nagyszénászugba vezetõ úton. Termetes kutya kísér minket kissé, bundája csurom víz. Gazdái autóból sétáltatják, ilyet se láttam még.
Esõfüggöny vége, Budakeszi. A faluban (város?) vadonatúj patakok fogadnak, nagyjából mindenütt, a csatornarendszer képtelen megbirkózni a rázúdult feladattal, néhány csatornafedõn szabályosan buzog fel a szennyvíz. Van neki szaga is, igen. Megpróbálom megtörölni az orromat, de nem találok semmit, amivel megtörölhetném, az egészen már csak nevetni tudok, meg azon is, hogy néhol bokáig gázolok a csatornalében. Repkény ezalatt az olyan ember óvatosságával lépked, akinek a cipõjén centi széles lyukak biztosítják a megfelelõ szellõzést. Megérkezünk a busz végállomásáig, összeszedem a lelkierõmet, mostantól jöhet akármi esõ, azért sem adom fel. A fotógépet gyorsan bevágom a szeletelt kenyér mellé, a nejlonzacskóba, ott legalább száraz helyen van. Felsétálunk a Mammutfenyõk felé, az ellenõrzõpont – érthetõ okokból – a fáktól alig száz méterre táborozik, autóval. Az autóban a kislányok a rendezõi instrukciónak megfelelõen nem a kövér, hanem a széles bélyegzõvel pecsételnek – továbbmegyünk.
Hosszú-hajtási kõbánya felé. A túra – szerintem – legszebb szakaszán járunk itt. Elõször még ki kell keveredni Budakeszirõl, távvezetékek nyiladékát keresztezzük párszor, piros M jelek mutatják a helyes irányt, nem sûrûn, nem tolakodón, de mindig éppen jókor. Végül rátérünk a hosszú egyenesre, mohaszõnyeggel fogad az erdõ alja, neonzölden, élénken világít a ködben, amerre csak nézünk. Érintetlennek tûnõ, de legalábbis ritkán járt vidéken vándorolunk. Az esõ idõközben teljesen eláll, némi gyenge szellõt érezni a fák között, ahogy a valóságban is nyílegyenes úton talpalunk. Nyílt területet keresztezünk, új kerítését jó magas létrán másszuk meg. A távolban csak sejteni lehet a hegyeket, szürke és fehér felhõk vágtáznak elõttük. Egyre emelkedik velünk az ösvény, lassan, mintha nem akarna felérni sosem a tetõre. Azért csak megérkezünk, a pontõr hölgy egy esernyõ alatt üldögél magányosan, az esernyõt spárgával applikálta a fára, elmondása szerint szinte mindegy, hogy ott van-e vagy nincs, úgyis minden csurom vizes. A kõbányát nem nézzük meg, a múltkor már láttuk gethe, Varacskos Disznó és -ethka- társaságában. Eszembe is jut, hogy a TTB-s menetménybõl egyedül kutyA bukkant fel eddig, a többiek – úgy sejtem – jóval elõttünk járnak.
Nagy-Kopasz, kilátó, sokadik ellenõrzõpont. Kikerüljük a bányaudvart, utunk iránya változatlanul északnyugati. Az erdõ lassan változik, sûrûbbé, sötétebbé válik. A szürkeségben jobbra pillantva valahol ismerõs fehér foltot veszek észre egy fán, közepén zöld háromszöggel. Megvan a jelzés. Mögöttünk kiabálnak, nem értünk belõle egy szót sem, de visszakiabálunk, hogy erre kell menni a Meteoron. Aztán néma csend. Vállat vonunk, reméljük, nem Páty vagy Telki felé indulnak el, de szerintem ez a keresztezõdés speciel teljesen egyértelmû. Odébb mély árkot keresztezünk, valószínûleg emberkéz alkotta töltésen. Ez lehet a Hideg-völgy, az aljában meghatározhatatlan mélységû, sötétbarna trutymó tükre mutatja a nagy semmit. Kikapaszkodunk egy burkolt útra, mellettünk szigorú tábla emlékeztet arra, hogy a magas kerítésen túl a terület állami. Ide hozzák vadat lõni a baráti országok baráti diplomatáit, gondolom. Mûutat keresztezünk, tovább emelkedik az út. Álmosodom és Kerek repkény is hasonlóról panaszkodik, a Budakeszi elõtti virgonc futkosás lendülete elfogyott, megette az erdõ és az emelkedõ. A Tarnai-pihenõ kopár kilátópontját kényelmesen, sétálgatva érjük el – kilátás természetesen nincs, éppúgy lehetnénk kétezer méteren, mint kétszázon vagy akár az itiner szerinti négyszáz-valamennyin. A pontõr lelkesen fogad, pár percet beszélgetünk vele. Innen már csak fel kell sétálni a Nagy-Kopaszra, a kilátó tövében újabb ep. fogad, tõlük tudjuk meg, hogy igen sokan kiszálltak az ötvenesbõl, a többség Budakeszin.
Nagykovácsi, sokadik közjáték. A Nagy-Kopaszon is kihagyjuk a kilátózást, nem érzem úgy, hogy sokat vesztünk vele. Kellemes úton kanyargunk le a hegyrõl, az út itt is alig észrevehetõen sáros, mintha csak egy kis futó, nyári záport kapott volna egész héten. Elágazás következik, valamit magyarázott a pontõr a hegyen, hogy le szabad vágni, de nem kötelezõ. Ha pedig nem vagyunk kötelezve, akkor inkább maradunk a jól bevált úton, legalább biztosan meglesz az ötven km. Fiatalosban sétálhatunk így, a víz a levelekrõl folyamatosan pereg a nyakamba, néhol már arra is lusta vagyok, hogy elhajoljak az ágak elõl. Végül csak kiérünk a széles útra, Nagykovácsi felé kanyarodunk, a földben vidáman bomlik a talpunk alatt a tórium. (Tudom, hogy nem bomlik, de így jobban hangzik. Tórium amúgy valóban található Nagykovácsinál, méghozzá sok.) Házaspár kirándul velünk szembe, az úriember megkérdezi, hogy ugye nem a Meteoron vagyunk? De igen, az ötvenesen. Elég furcsa látványt nyújthatunk. Így trappolunk be Nagykovácsira, ahol nagy reményeket fûzünk ahhoz, hogy találunk nyitva tartó boltot, lévén egész nap csak némi kakaós kalácsot falatoztunk mindketten, jó lenne valami változatosságot vinni az étrendbe. Az elsõ lehetõséget nagyvonalúan kihagyjuk (van még kalácsunk ám), mert Repkény látja, hogy éppen most mostak fel. Végül találunk megfelelõ ábécét, méghozzá a jelzett úton ott, ahol le lehet vágni a jelzések talán nem is annyira értelmetlen kurfliját. A közjáték: a boltban egy bácsi két doboz cigaretta megvásárlása után a kint várakozó Kerek repkénynek beszól, hogy meg fog fázni, ha vizes ruhában ácsorog odakint. Jó tudni.
Hûvösvölgy, meg ami odáig még hátravan. Elhagyjuk az egyre ködösebb Nagykovácsit. Régen jártunk már a faluban, egy csomó új házat figyelhetünk meg, a 2005-ös térképem a helyüket még bõven üres területként tartja nyilván. Felkapaszkodunk a Zsíros-hegy gerincére, újra betérünk a ködbe, itt már ezen a kora délutáni órán is kellõen sejtelmes sötétszürkébe burkolt táj fogad. Lassan elhagyjuk a hétvégi és hétköznapi palotákat, megérkezünk a turistaház romjainál lévõ elágazáshoz. Itt két ifjú sporttárs pihen, láthatóan nem nagyon tudják, mitévõk legyenek. Pedig – pont szemben az érkezési iránnyal – szép nagy papírlap látható. Elég közel lépni hozzá, hogy informálódjunk az ellenõrzõpont helyzetérõl, amely a Muflon-itató néven ismert büfé, igaz, ha a srácok még nem jártak erre – és nincs térképük sem – akkor nem kell tudniuk ezt. Aztán lendületbõl elindulnak a zöld sávon, gyanús nekem, hogy mintha a kék itt másfelé térne, Repkény pedig még hamarabb visszafordul. Utánuk szólok, õk is megfordulnak. Lesétálunk a büféhez, gyors bélyegzés, indulás tovább, jó lenne minél hamarabb célba érni. Lelkesedésünket lehûtendõ, újra elkezd szemerkélni az esõ, egyre határozottabban, de már nem tud olyan intenzitást elérni, mint déltájt. Elfogyott a lelkesedése. Ismerõs ösvényeken kanyargunk a Remete-hegy felé, az esõ lankadtan kopog a sapkám siltjén és Repkény kapucniján, majd, mintha nagyot sóhajtana az ég, egyszerre eláll. Épp jókor, mert megérkezünk a Remete-hegy vidáman csúszós lejtõjére. A kilátás mérsékelt, de így is hangulatos, a Hosszú-erdõ-hegyrõl nagy pamacsokban száll fel a pára elõttünk. A biztonságos leereszkedés érdekében nagy óvatossággal és megfontoltsággal haladunk, csak a lejtõ legalján engedem ki a fékeket, hogy utolérjem a nálam jobb egyensúlyérzekû Repkényt. Odalent jól megtorpanok. A késõbbi Ördög-árok felé jó fél méter mély patak száguld, a belátható legkeskenyebb ponton is vagy másfél méter szélességben. Utolér a két ifjú sporttárs, kicsit furcsán néznek ránk, hogy miért bizonytalankodunk, õk kemény legények és átgázolnak. Mi megpróbálkozunk az ugrással inkább, Repkény egyik lába megmerül az átkelés során, de azt mondja, hogy már úgyis mindegy. Nem messze innen megtaláljuk az újabb ellenõrzõpontot, itt is jó hosszan elbeszélgetünk, pontosabban a pontõr mesél érdekes terveirõl. Végigsétálunk a szurdokon, talán túl hamar véget ér, a száguldozó szombat délutáni sofõrök között kanyargunk fel Máriaremete templomához. Útközben feltûnik, hogy a bakancs talpa minden lépésnél olajozatlan kerekû talicskához hasonló hangokat bocsájt ki, pedig nem szorult kavics a talp bordázatába. Nem csak nekem tûnik fel a jelenség: a buszmegállóban várakozók osztatlan döbbenetét sikerül kivívni. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. :) A csodaszép templomnál megtudjuk a pontõr hölgyektõl, hogy esküvõt tartottak és azt is, hogy összesen valami harminc induló volt a hosszútávon és abból jópáran feladták. Elbúcsúzunk, végigtrappolunk a Kék hûvösvölgyi célegyenesén, ami nem is végig célegyenes. Kitérünk a Nagyrét felé, néhol belekocogunk, csak azért, hogy minél hamarabb vége legyen, mert kezd újra csöpögni az esõ. Nagyrét-Hûvösvölgy átkötés, minden összebarmolva, lefújva, megrongálva: nem anyagi válságban élünk, mert aki ezt csinálja, annak nem anyagi gondjai vannak, hanem értelmi. Tehát visszaérünk Hûvösvölgybe, a rezesbanda lelkes indulóba kezd, ünneplõk kis gyülekezete fogad... na nem a túrázóknak szól a mûsor, hanem valami ünnepség résztvevõinek. Azért jólesett. :) A célban örülnek nekünk is, megkapjuk a célpecsétet és a rendkívül szép fémjelvényt. Kisétálunk, sunyiban lefotózzuk az ünneplõket szállító különvonatot és megcélozzuk a villamost. Összegzés: szép útvonalú túra a Meteor (fõleg, ha az ember nem jár gyakran a Budai-hegységben), a rendezõk kedvesek, ellátmány csak a célban jár (2 dl üdítõ, de nem is ígérnek mást), a jelvény szép. Köszönöm a társaságot és a nyirmogásom elviselését Kerek repkénynek! Végül, de nem utolsósorban köszönöm a túrát a rendezõknek és gratulálok a teljesítõknek!
-Kékdroid-
Képek |
