Szeptember 18. szombat reggel. Maci, Tinca és én úton Gyenesdiás felé. Az esõ szüntelenül esik, a Balaton szürke, a hangulatunk is majdnem. Fél 10-re érkezünk a starthelyre, Gyenesdiás, Nagymezõ. Nyoma sincs a két évvel ezelõtti tömegnek. A tanárok többen vannak, mint a résztvevõk.
Elindulunk. A fiúk 30 km távot, (lévén hogy az a leghosszabb) én a 20 km távot vállaltam (lévén hogy sérüléssel küszködök). Az esõ kezd alábbhagyni, azért a dzsekiket elvisszük. Már az elsõ km-nél le is kerül rólam, mert a csepergõ esõ ellenére nincs hideg. A fiúk búcsút intenek, és 5. sebességbe kapcsolnak. Én maradok a közepes kirándulótempónál, egyedül így kellemes.
Élvezem a rengeteg gomba látványát a nedves erdõben, sajna sok ehetõ nincs közöttük. Azért szegfûgombát így is szedek, a májgombában nem vagyok egészen biztos, az õzlábat meg nem szeretem.
Az elsõ ellenõrzõpontig senkivel sem találkozom, ismerõs úton haladok, végig a kék jelzésen. A pontõrök ki sem szállnak a kocsiból, csak pecsételtek, és immár az erdei út után aszfalton folytathatom. Nem bántam, mivel a sár nem volt kicsi. Csúszott, ragadt, ahogy kell. Az aszfalton elhagytam egy fiatal párt, aztán a túra végéig már csak a lelkes pontõrökkel találkoztam.
Az erdõ után kis szurdok mellett gyalogoltam, átkeltem patakon, és egy mezõn végigbaktatva hamarosan beértem Vállusra. A falu elején a boltnál várt a pontõr, a boltban ittam egy baracklevet, és végigmentem a falun, a kék jelzésrõl immár zöldre váltva. Kedves kis házacskák vannak, helyes kis falu az erdõ ölelésében. Itt van nem messze a Vadleánylik, amit sajnos még nem láttam, de Maciék múltkori Tátika-hosszú várútjában benne volt.
A falut elhagyva sûrûsödtek a zöld jelzések, emlékszem két éve mi is tanakodtunk merre tovább. Gondolom ezért volt most minden fán egy zöld kereszt.
Mély erdõben vitt az út, mellettem szakadék, fölöttem sziklás hegy, hátulról vaddisznóordítás. Vagy madár, de ijesztõ hang volt, kicsit majdnem féltem is. Felfele gyalogoltam immár, áthaladva a patakon, aminek átkelési helyét leszakította szinte a víz. A dombon felfele kapaszkodva már a pulcsinak is feltûrtem az ujját.
Hamarosan megérkeztem a 3. ellenõrzõ ponthoz, ahol finom almával vártak. Itt tettem egy kis kitérõt a Pad-kõ fele, és felmásztam a kilátóba, ahonnan nem láttam a Balatont. Biztos kicsi vagyok, de lehet hogy csak a fák nõtték körbe az alacsony kilátót.
A következõ pontig még emelkedõnek mentem, kellemes ösvényes, sziklás talajos úton. Ezt szeretem a Balaton környékén, meg a fenyõerdõket, ami körülvett. A gomba populáció óriási volt, lehetett csodálni, gyönyörködni, én felismerni próbáltam õket.
Itt már a sárga jelen kellett haladni, oda is értem nemsokára a Berzsenyi kilátóhoz. Nem mentem fel, már jártam itt. A pontõrnõk cukorkával kínáltak, és lelkesen csodálkoztak azon hogy egyedül túrázom.
Innen már csak pár km volt a cél, beértem, megkaptam a kitûzõt, oklevelet, szõlõcukrot és egy nem valami finom csokoládét. Aztán még felmentem a Festetics kilátóba, hogy végre a Balatont szürke színben láthassam magasból. Lepókhálóztam a kilátót körben, ma még biztosan nem járt ott senki. Hamarosan a fiúk is megérkeztek, õk is felmentek a kilátóba.
A túra összességében jó volt, a szervezés is, de Maci a végén összeveszett picit a rendezõkkel. Ugyanis a túrakönyvben IVV túraként van feltüntetve a túra, a fõrendezõ viszont semmit sem tudott errõl. Arról sem tudtak nekem induláskor infot adni, hogy mennyi a túra szintje, fogalmuk sem volt. Én a helyükben ennél azért sokkal jobban felkészülnék, és talán a színes térkép mellé adnék egy leírást is Csik Ferencrõl.
Én ezt úgy gondolom röviden pótolom, hiszen rajta van a kitûzõn, róla nevezték el a túrát, és egyébként is megérdemli!
Csik Ferenc Kaposváron született 1913-ban és Sopronban halt meg 1945-ben. Sajnos csak 32 évig élt, de remek ember volt, sportember és orvos egyben. Keszthelyen kezdett úszni, és a sok egyéb eredmény mellett 1936-ban 100 m-es gyorsúszásban olimpiai bajnok volt. Mellesleg 18-szoros magyar bajnok, stb.
Sport pályafutása mellett a Pázmány Péter egyetemen orvosnak tanult, belgyógyász, kardiológus és sportorvos lett belõle. Közben az aktív sport után még az Úszószövetség kaitánya is volt egy ideig, aztán 1944-ben bevolnult, mint katonaorvos szolgált a háborúban. Sopronban egy bombatámadáskor lelte halálát, tömegsírba temették. 1947-ben exhumálták, és a Keszthelyi temetõben van díszsírhelye. A temetésen Hajós Alfréd méltatta érdemeit.
Rendkívül szerény és céltudatos ember volt, a fiatalok példaképe. Szerintem most is az lehet, ezért azt gondolom mindenképpen megérdemli hogy megismerjük az életét.
|
