Nu pagagyí! - No megállj csak!
Less Nándor Emléktúra 60 – Szívós János Emlékév a túrán
Röviden csak annyit, hogy a Bükk még mindig ugyanolyan gyönyörû, Ódorvár még mindig ugyanolyan meredek, a rendezõk még mindig ugyanolyan kedvesek és Három-kõre még mindig ugyanolyan borzasztóan sokáig tart felérni, mint három évvel ezelõtt. Inkább néhány képet emelnék ki az idei túrából, amely jobban megmaradt.
Képek, most ide linkelve, mert.
Utazás, odafelé. Kicsit gyengélkedik mindkét motor. Az autóé nyomatékilag, a droidé meg reakciósebesség szempontjából. A társaság illetékes közlekedésmérnökének is ötven kilométer gyaloglás kell, hogy feldolgozza az utazás viszontagságait.
Cserépfalu, rajt. Kevés számú idén az érdeklõdõ, vagy csak jobban eloszlanak és ezért nem feltûnõ a tömeg? Moiwa, Vándor Csillag és Lestat1758 várakoznak indulásra készen, kicsit arrébb Bell Sanyival futunk össze, meg odakint Nagy Attilával. Az elõnevezés erõsen életképes megoldás, egyetlen ronda, olvashatatlan tollvonást sikerül csak produkálni egy íven a nevem mellé és máris benevezésre kerülünk. Kerek repkény, a hosszú kényszerszünetrõl mostanában visszatérõ Kisklifli és Vakond87 társaságában a hajnal elsõ fényeivel elindulunk, kirándulgatni az erdõbe. Hideg van, a kezem körbefagyja a síbotok markolatát.
Cserépváralja elõtti emelkedõ. Erre nem is emlékeztem, hogy egyáltalán itt van, pedig itt van. És meredek. És hogy siet mindenki! A fülemen veszem a levegõt, de közben arra gondolok, hogy az elalvás kényelmes, ám zselé megoldás volt tavaly a hosszútáv elbliccelésére.
Cserépváralja utáni emelkedõ. Hohó! Erre készültem, nem is érint annyira meg, mint az elõzõ. Vakond87-ék múlt héten megedzõdtek az Egyeskõn, Repkény most amúgy is szárnyal, én meg vánszorgok utánuk. Elérjük a tetõt, balra kis templom, jobbra párás, ködpamacsos kilátás a Bükkalja dombjaira. Hexasakkfigurák mutatják az elsõ ellenõrzõpont irányát, letérünk.
Kaptárkõ, elsõ ellenõrzõpont. A kaptárkõ magas és szép is, Kisklifli pedig a ponton összefut egy régi túratársnõjével és az õ fiával, az egyszerûség kedvéért innentõl Zsuzsa és Péter néven referálok rájuk. Innentõl aztán a lányok megtáltosodva elhúznak elõre, Vakond87-tel a fontolva haladás technikáját valósítjuk meg.
Dobi-rét és Oszla között. A Felsõ-szoros elõtt is adódik némi közlekedési nehézség a felázott zsombékoson, de az igazi móka a sárga sávra való visszatérés után kezdõdik. Néhány új patak keletkezett az elmúlt idõk esõzésének a hatására és most ezeken mindegyiken át kell valahogy kelni. Moiwa újra utolér és elsuhan, patakon, zsombékon keresztül, miután az elsõ ellenõrzõpont környékén véletlen a „Körbe-körbe a Mangó-tetõ körül” címû alternatív túramozgalmat teljesítette. Valahogy mi is kiérünk a lápvidékrõl, dombok sorozatán mászunk át. Piros tanösvény jelzésen is sétálunk, a növényzet állapotából úgy ítélem, nem ez a Bükkalja legnépszerûbb útvonala a földrajztanárok és az érdeklõdõk körében. Innen már csak egy kis kapaszkodás és sok ereszkedés megérkezni a Hór-völgybe, a névadó patak bõséges vízhozammal, sebesen száguld lefelé. A rendezõk elõrelátóan hidat építettek a zúgó patak fölé, a híd korlátját eredeti megoldással rögzítették a környezethez.
Oszla, globális etetõpont. Látszik Ódorvár és ez mégsem keserít el: az emelkedõn kevésbé fognak fázni átfagyott kezeim és még talán a magammal cipelt síbotoknak is hasznát veszem. Még itt érjük Vándor Csillagékat, aztán õk hamarabb ellépnek, amúgy is nagy a forgalom, erre talán minden táv elkószál. A lekváros kenyér világbajnok. Az üdítõ is.
Ódorvár, régi KL jelzés. Szerencsére erre a szakaszra csak úgy emlékeztem, hogy valami ocsmányul meredek parton kellett felmenni. A meredekség stimmel, de most igyekszem beosztani azt a kevés energiát, amely felett diszponálok, így van idõ élvezni az erdõ, a vízmosásban csörgõ patak látványát. Más kérdés, hogy közben a többiek úgy elhúznak hegynek fel, mint a vadlibák délnek. Repkény azért megvár a vödör tetején.
Ódorvár. Párás a levegõ, ennek ellenére elképesztõen szép a kilátás, a patak görbén kanyargó vonala fémszínûen veri vissza a napfényt, mintha olvasztott ezüst csordogálna a völgyben. A ponton kapunk delfines csokit, a forrásnál pedig utolér marton4. Továbbá utolér a civilizáció is, egy darab mobiltelefon formájában. A beszélgetés után kikapcsolom a masinát, majd azt mondom, hogy nincs térerõ. Ördögöm van, tényleg nincs térerõ. Loholok a társaság után, mert mindenki bekapcsolta ma a turbó fokozatot, csak én nem. A KL meredek lejtõjénél pont találkozom Kerékgyártó Petivel, majd elegánsan kiküszöbölök egy esést a síbotokkal. Mégsem volt haszontalan ötlet elhozni õket.
Tebepuszta elõtt és Tebepusztán. Leérek a völgybe, nagyjából összébb tagozódik a társaság. Megtudjuk, hogy az Egres feltételes ponton csak pontõrt találunk, pecsétet nem, így aztán az itiner kicsit hiányos marad. A leányzótól azért egy autogramot kérhettünk volna. Sétálunk felfelé a Hór-völgyben, a mocsaras szakasz óta dédelgetett föld- és iszapdarabkák a cipõmben Ódorvár alatt némi kaviccsal egészültek ki, meg kell állnom, hogy megszabaduljak a potyautasoktól. Utolér Zsuzsa és Péter, egy ideig rámbíznak egy marék ritka és értékes gombát, (amelyiknek elfelejtettem a nevét) hogy majdan ruházzam rá Kiskliflire, de végül a lányok utolérésre kerülnek és nem kell gombahordozóként funkcionálnom tovább. Elszalad mellettünk VadMalac, kiengedett fékekkel. A terepjáró tavaly lassabb volt. A túra idén a Pazsag-völgy / Pokol-völgy kombináció helyett a Balla-völgyön keresztül közelíti meg a mûutat Bánya-hegy alatt, így érintjük Tebe-pusztát is, végre látom világosban. Van mit pótolni: tó, völgy, hegyek. Vadregényes környék, valóban. A pontõrök kólával kínálnak, felhajtok pár pohárral, úgy érzem, szükségem van a cukorra.
Répáshuta. Itt található az ország talán legnagyobb, használatban lévõ UAZ-gyûjteménye, hovatovább az az érzésem támad, hogy valami helyi népszokás lehet UAZ-t tartani. Nem is igazi ember az, akinél nem áll az udvaron legalább egy UAZ. Egyébként takaros, kicsi falu, körbe mindenütt hegyekkel.
Bánya-hegyi parkoló. Hurrá, megint etetés. Kihasználom az alkalmat és megint lecsapok a lekváros kenyérbõl épített hegyre. Kerek repkény elsõ látszatra a „zsíroskenyér+alma egyszerre” trükkel próbálkozik, aztán kiderül, hogy csak helyhiány miatt állította össze a különös szendvicset. Elétkezgetünk valami húsz percig.
Három-kõ elõtt, Három-kõ, Három-kõ után. (Az már Tar-kõ.) Díjnyertes útszakasz, az év bármely szakában csodaszép, még akkor is, amikor sár van és köd. Márpedig most nincs sár, gyönyörû, tiszta az ég és kicsit kevésbé párás a láthatár is, mint reggel volt. Elõször itt van a zöld négyszög emelkedõje, ahogy levágja a nagymezõi mûút kanyarjait. Aztán az érkezés a nyeregbe, ahol a mûút megérkezik a hegyre. Aztán az egynyomos ösvény, ahogy kanyarog és közben hol kényelmesen, hogy erõsebben emelkedik. Aztán az erdõbõl hirtelen kihuppanás Három-kõre és a kilátás mindenfelé, majd visszabújás az erdõbe. Rátérés az OKT-ra és a séta Tar-kõre. Tar-kõn leülünk pihenni, nem sokáig, mert közben Vakond87 utánaszámol a szintidõnek és illene legalább azt tartani. Lelépünk.
Imó-kõnél. Ne rohanjunk ennyire elõre. Elõször még le kell ereszkedni a Fennsíkról, meredek, poros ösvényen. Kénytelen vagyok gyorsan szedni a lábaimat, ha nem akarok szánkózni egy jót. Elkanyargunk, jelzések váltják egymást, a kék kör kissé hiányos, de a szalagozás bõven kárpótol érte. Átvágunk egy közepesen hosszú csalánoson, dobok egy könnyed esést oldalra, majd a hegy gyomrából kizúduló víz egyre hangosabb moraja mellett megérkezünk Imó-kõ alá. Sosem láttam még ennyi vizet lezúdulni innen.
A végtelen zöld sávon. Elõször még jó meredeken felkapaszkodunk a gerincre, ez eléggé ingergazdag. Utána az út kezd kissé kevésbé ingergazdaggá válni: pedig visszatekintve szépen sorakoznak a Bükk kövei és a mellettünk húzódó hegyhátakra is van kilátás. Mégis, egyre csendesebbek leszünk, a végén csak menetelünk némán elõre. Vakond87-tel végsõ mentsvárként a vasúthoz fordulunk, mint ébresztésre alkalmas témához. Mûködik. :) Megérkezünk az újabb pontra, itt mézes puszedlival kínálnak, bátran vehetünk sokat.
Oldal-völgy elõtt. Leereszkedünk a Bujdosó-kövek felé, az út meredek és kissé sötét, annál jobb érzés kiérni a Barát-rét felsõ végére. Az országút mellett fakultatív frissítõpont vár, elvileg a futók frissítésére vannak kint, gyakorlatilag a maradékból bármennyit vehetünk, Tar-kõ óta nem láttunk rajtszámos futót. Megint kóla, majd irány a völgy. Itt egy sporttárs csatlakozik hozzánk, a bokáját fájlalja és nem ismeri a terepet, csak csendben sétál mögöttünk.
Ódorvár, most a PL jelzésen. Innen kicsit könnyebb. Lemaradunk Kerek repkénnyel, sok így hirtelen az emelkedõ mára. A várnál aztán megint kifogjuk a futók hazatérésre váró frissítõpontját, sõt, gyalogosként alapból jár megint egy-egy szelet csoki. Helyrehozom a múltkori hibát: kimegyünk Ódorvárra megint, Vakond87-ék már a várfokon ülnek. A kilátás a naplemente fényeinél is csodaszép. Észak felé az egész hegység, a Füzér-kõ közelebbi, és a Három-kõ távolabbi kibukkanó sziklafalaival. Nehéz, de el kell indulni innen is.
Új út Bükkzsércre. Bevallom, nem sok maradt meg a régibõl, de ez valóban gyönyörû. Szinte végig van kilátás, elõttünk Cserépfalu és a tõle délre húzódó falvak sorozata fekszik. Kikerüljük a Mákszemet, amely most egy hegy neve, majd jó meredek ösvényen megérkezünk Bükkzsércre. Egy utcában jól megfér egymás mellett a református és a katolikus templom. Örömmel látom, hogy legalább az utóbbinál nem sikerült az áramszolgáltatónak a „Hogyan tegyük fotózhatatlanná a hazai templomokat, sok kábellel és hülye helyre rakott trafókkal” kiírású feladatot teljesítenie.
Nyomó-hegy, a meredek. A papírfeliratok jól jönnek. A trollok miatt ráadásul komolyan aggódom, mert már kezd egészen sötét lenni és azért a síbot nem éppen elégséges fegyverzet néhány éhes troll ellen. Szerencsére megússzuk a támadást, odafent a pontõrök kapnak tõlünk is némi fát, nehogy megfagyjanak. Innen már csak be kell gurulni a faluba. De hogy került ide ennyi ember? Aztán rájövök, hogy a túrának az egyik nagy elõnye a rövid távok bõségesre szabott szintideje.
Cserépfalu, cél. Zsuzsa és Péter épp a falu határán érnek utol, így hatan érünk kábé egyszerre célba, ahol találkozunk az épp indulni készülõ Moiwáékkal. Közben kapunk díjazást, újságot, gulyást. Nem tudom, mire a sok kritika ez utóbbival kapcsolatban, de szerintem bõségesen jutott hús bele, ráadásul finom volt. Vagy csak én fogom ki mindig a jó kört? Mindegy. Köszönöm a társaságot mindenkinek és külön a túrát a rendezõknek, nagy feladatot vállalnak magukra és – számomra – látható hiba nélkül rendezik meg nekünk a Nu pagagyít. Nem utolsósorban, gratulálok a teljesítõknek, mindegyik távon! Még elüldögélünk egy darabig, majd kényelmes, 20 km/órás átlagsebességgel hazagurulunk. Odakint újra hideg van, ragyognak a csillagok az égen, de már elég csak a házig befutni, vár a forró fürdõ, a vacsora és a jól behûtött ostorosi bor.
-Kékdroid-
Utóhang – Szívós János emlékére. A túra után nézem meg jobban az itinert, amelyet az elején, mint általában, lazán zsebre vágok és legfeljebb a távadatokat nézem meg a hátoldalon. Amikor elolvasom a nevet, régi, gyerekkori emlékek szaladnak át a fejemen. Az emléktúrák jelentõségét akkor lehet átérezni igazán, ha személyes élmény, emlék kapcsolódik ahhoz, akinek az emlékére a túrát rendezik. Ezt én egészen addig nem értettem meg, amíg meg nem láttam az idei igazolófüzet borítóját.
Lassan kezdem megérteni. |
