Írottkõ 50
teljesítménytúra.
GPS-el mért
távolság: 48,1 km; barometrikus
magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség: 2055 m.
Zolival
(dnvzoli) elõzetesen egyeztettük, hogy Csuka Sanyival nem
szándékoznak nagyobb tempót menni, mint tavaly, így megest
csatlakoztam hozzájuk. Tamással indultam útnak Pápáról, úgy
hajnali négykor, s meglepetésemre Zoliék még nem voltak ott egy
félreértésnek köszönhetõen, viszont találkoztam Istvánnal,
aki természetesen a 70-es távot vette célba. Beneveztünk. Én az
50-esre, Tamás a 35-ösre. Régi tapasztalataim alapján lebeszéltem
a hosszabbik távról, bár tudom, ez illetlenség, de egy évekkel
ezelõtti 35-ös túrán nagyon nehezen ment neki az Írott-kõre
vezetõ emelkedõ. Ráadásul igaz, hogy a táv csak 16 km-el
hosszabb, de milyen 16 km-el! Most nagyon jól vette az akadályokat.
Alig tíz percet vertünk rá Velemtõl-Velemig, s mire bekebeleztük
az újabb adag zsíros deszkát, már be is futott.
Megérkeztek
Zoliék, beneveztek, s hat óra tíz perckor neki vágtunk a távnak.
Most is tartottam tõle, mivel 30 kilométernél többet, csak
tavasszal gyalogoltam, nyáron a biciklizés a fõ szakág számomra.
Jól haladtunk. Az idõ klasszisokkal jobb mint tavaly. Az
Óház-tetõre menet szép látványt nyújtott az éjszakai
díszkivilágítású város. Igencsak hamar csekkoltunk az elsõ
ellenõrzõ ponton. Gyerünk tovább. Végre lekapcsolhattuk, s
eltehettük a fejlámpákat.
Jókat
beszélgetve mentünk tovább, s most már élvezhettük az õszi
erdõ színeit is. Szóba hoztam egy montis könyvet, amelyben
Frischknecht, leír egy-két gyakorlatias apróságot, pl. honnan
tudhatja az ember pulzusmérõ nélkül, hogy oxigénellátás
szempontjából, milyen terhelési zónában van (aerob, ha nem
túlzottan megemelkedett légzésszám mellett könnyedén tud
beszélni; átmeneti, ha már rendesen szedi az ember a levegõt, de
még nem esik túlzottan nehezére a beszéd; s anaerob, ha már
néhány szót is csak alig tud mondani, mert a fülén is levegõt
venne). No ez alapján Sanyi, az Óház-tetõ második megmászásakor
meg is vizsgálta, milyen zónában vagyok: na most beszélj csak egy
kicsit, had lássam melyik zónádban vagy! Sikerült az átmeneti
zónában maradni, mivel a motor még bírt volna többet is de a
lábizmaimnak már annyi volt.
Visszatérve
a rendes kerékvágásba, Velemre is hamar beértünk. Itt azért két
dolog miatt is ért bennünket egy kis csalódás. Még nem volt tea,
pedig nagyon számítottunk rá. Másrészt pedig az ott lévõk
szervezõk egyike azt találta mondani, hogy tavaly sem volt. Kár
volt a túra szervezését ilyen füllentéssel lerontani. Egy szelet
zsíros kenyér után mentünk is tovább. Gyönyörû az erdõ az
Írott-kõre menet. A kaptató sem tûnt túl meredeknek, az elõzõ
évvel összehasonlítva. Persze most nem voltam beteg. 10 órakor
már fönt is voltunk a kilátónál. Társaim elõtt egy kicsivel
elindultam lefelé, mert tudtam, a lejtõkön sokkal gyorsabbak
nálam. Hamar utol is értek. Ballagtunk, s csodáltuk a tájat, a
fák õszi színeit, bár szerintem a most következõ hétvége lesz
az igazi. A piros jelzésen természetesen kint mentünk a szikla
peremén. Megint csak hamar leértünk Velembe. Újabb zsíros
kenyerek elfogyasztása után, feltöltöttem az ivózacskómat jó
forró teával, mivel eddigre a két liter vízbõl, már csak egy
fél maradt. Kiváló volt. Még a célba beérve is langyos volt a
tea, ami a számomra nem hátrány.
Energiapótlás
után, nekivágtunk a túra legrondább emelkedõjének. Bozsoktól
az Írott-kõig 530 m az összes szint, viszont van benne egy másfél
kilométeres pihentetõ kellemes lejtõ, 100 m szintvesztéssel, az
összes táv bõ 7 km, itt viszont a Hörmann-forrásig 500 m szintet
szedtünk össze, a Szent Vid-kápolnánál 100 m vízszintes
szakasszal, alig 4 km alatt. Az átlagmeredekség is nagyobb, mint
látszik, viszont szép fenyvesben is kaptattunk. A pihenõnél
bringásokkal találkoztunk, akkor készülõdtek egy kis tekerésre.
A forrástól lerongyoltunk a Stájer-házakig, bár itt a lejtõn,
már lemaradtam egy picit.
A
pecsételés után, gyaloglás közben megettük a kapott almát,
miközben a zöld jelzésen szaporáztuk lépteinket. Letértünk a
fehér pötty jelzésre, egy túrázót visszahívtunk a zöldrõl, õ
benézte a jelzést, s ment volna tovább a zöldön. Utolért
bennünket egy 70-es társaság is, s gyakorlatilag az Óház-tetõig
elõzgettük egymást. Itt egy darabig elég rossz füves, szétmosott
úton, mentünk, majd a jelzést követve csak úgy toronyiránt
leereszkedtünk egy völgybe. Eddig tartott a lazítás, s máris
kezdõdött a tízen százalékos 235 m összesített szintemelkedésû
emelkedõ a Tábor-hegyre. Tavaly itt éreztem elõször, hogy baj
lehet, s lett is két vízhólyagom. Most is volt egy kis fájdalom,
de nem pont ott mint tavaly, így mentem tovább. Késõbb, a
Paradicsomos elõtt, azért a biztonság kedvéért megnéztem,
nehogy úgy járjak mint az elõzõ évben. Szerencsére ez most nem
vízhólyagkezdemény volt, hanem valami kis gyûrõdés. Biztos ami
biztos, tettem rá vízhólyag tapaszt, s pár percnyi gyaloglás
után, meg is szûnt a fájdalom. Mivel nem esett az esõ, idén
kissé könnyebb volt a leereszkedés az ellenõrzõ pontra.
Pecsételés,
s máris mentünk tovább. Elõbb kellemes murvás úton, majd a
nemszeretem aszfalton. Érdekes! Már bõven több mint 30 km-t
hagytunk magunk mögött, s még alig érzem a lúdtalpaim, így ez a
szakasz is kellemesen telt. Azt is megemlítettük, vajon István
mennyit ver ránk a 70-es távon, mert abban biztosak voltunk, hogy
gyorsabban teszi meg a 70 km-t, mint mi az 50-t. A Hétvezér-forrás
elõtti lejtõ valahogy nagyon nem esett jól a jobb combomnak, így
társaim eléggé elhúztak tõlem. Idén nem voltam olyan fáradt,
hogy leüljek az ellenõrzõ ponton, viszont elég éhesnek éreztem
magam. Az is igaz, hogy most a túra közben kevesebbet is ettem
(talán a kétharmadát), mint az elõzõ évben. Tudtam, hogy egy
Power Gel-en (vagy valamilyen más biciklis energia gélen) kívül
más aligha adna ilyen rövid idõn belül energiát, így csak a
Regulyn kapott szelet csokit ettem meg. Nem akartam ilyen rövid
távért egy gélt elhasználni. Hátha megúszom eléhezés nélkül.
Nem is ácsorogtam sokáig, hanem nekivágtam az utolsó, s egyben
legmeredekebb emelkedõnek. Meglepõen jól ment, bár folyt rólam a
víz, s mint korábban írtam, még egész normálisan tudtam
beszélni.
Az
Óház-tetõrõl pecsételés után azonnal, még jócskán
világosban továbbindultunk. Tavaly, többek közt az esõnek
köszönhetõen itt már elõ kellett venni a fejlámpákat. Megint
csak mondtam a társaimnak, nyugodtan menjenek elõre, hiszen szinte
végig lejt az út, s a meredekebb lejtõkön sokkal gyorsabbak
nálam. S lõn. Ez évben csak 13 percet vertek rám, a tavalyi 20-al
szemben. Most nem a térdem, vagy vízhólyag lassított, le, hanem
valamiért a jobb combom akart begörcsölni a lejtõtõl. Épp csak
mostanra múlt el a fájdalom, pedig már csütörtököt írunk, úgy
hogy ez biztos nem izomláz. Viszont a talpam, csak az utolsó városi
aszfalton kezdett egy kicsit jobban fájni. Végre beértem.
Lényegesen kevesebbet vett ki belõlem a túra, mint tavaly.
Megkaptam az emléklapot és a kitûzõt, szendvicset. Mondtam is,
épp ideje, mert az éhhalál küszöbén vagyok, mire kedvesen
további szendvicsekkel kínáltak. Gyorsan fölfaltam õket,
elbúcsúztam a társaimtól, s elindultam haza. Meglepetés! A
tornaterem ajtajában Istvánba futottam bele, aki akkor érkezett,
tehát rosszul tippeltük, hogy hamarabb fog beérni, mint mi.
Jól
megválasztott, s ahol kell jól jelölt a túra útvonala A
Paradicsomos és a Hét Vezér-forrás közötti aszfalt az egyetlen
monoton szakasz, azt viszont enyhíti az idõnkénti szép kilátás, viszont nehezíti, hogy látni az Óház-tetõi kilátót.
Ezt leszámítva nagyon változatos és gyakran látványos az
útvonal. Ez a túra is kedvenceim közé tartozik. Ez évben a fák
színei is csodálatosak.
A
túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. Az általam látogatottak
közül messze a legjobbak közé tartozik. 800 Ft-ért Velemben
zsíros- és margarinos kenyér és tea (sajnos ez évben csak
egyszer); az Írott-kõnél diannás cukor; a Stájer-házaknál
alma, a célban szalámis-szendvics, alma, üdítõ, oklevél és
kitûzõ.
|
