Túrabeszámolók


Kisgyón

kekdroidTúra éve: 20102010.11.17 17:02:22

Kisgyón 30 


Erõs hat perc késéssel zuhan be a reggeli Ajka-Esztergom buszjárat a veszprémi pályaudvarra, ez a késés sofõrünk dinamikus vezetési stílusának köszönhetõen nullává faragódik már Zircre, onnantól csak az út minõsége és a beláthatatlan ívek sokasága teszi lehetõvé, hogy a busz a menetrendhez lassítson a sebességén. Kerek repkénnyel és szobatársával, Katával keltünk útra, egyrészt azért, mert még egyikõnk sem teljesítménytúrázott Kisgyón környékén, sõt, Kata élete egyetlen ilyen megmozdulása az Írottkõ 35 volt, szûk egy hónapja. Most pedig itt kapaszkodunk a vadul száguldó jármûvön, ahogy bõgõ motorral veszi a kanyarokat, a gyér lábtér miatt mondjuk nekem kevésbé kell kapaszkodnom, szépen szorulok az ülésben. A szombat esti láz hangulatát a csetényi diszkóból magával hozó ifjúság biztosít az útra néhány vicces percet, cserébe csínján kell bánni a levegõvétellel, a Credo busz szinte-új-szagát elnyomja a szúrós alkohol-cigaretta-izzadtság odõr. Megváltás leszállni a hûvös, tiszta hajnali égbolt alatt Bakonycsernyén – Kerek repkény gondoskodott arról, hogy a sofõr figyelmeztessen a Kisgyóni elágazás fedõnevû megállóhely eljöttére. A rajthely gyalogos megközelítése 2,3 kilométerrel növelné a napi adagot, a gyér forgalmú mûutat választjuk a kék négyzet jelzés helyett – egyrészt, mert elvileg arra fogunk visszajönni, másrészt, nem akarunk már az elején nyakig harmatossá válni. Már a telep felé vezetõ út utolsó kanyarulatára fordulunk rá, amikor ismerõs személygépkocsi kerül lelassításra mellettünk, amelyet a Transz-Vértes országutat magányosan végigutazó Budai-H.G. vezet. Fel is vesz az utolsó kétszáz méterre, ezzel teljesítve az elõnevezéskor tett ígéretét, miszerint egy autónyi embert fog a túrára hozni (igaz, nem egészen ezt az összetételt tervezte) – köszönjük ezúton is a fuvart.


Benevezünk, megkapjuk a színes térképpel ellátott igazolókartonból, útleírásból, ismertetõbõl, részletes táv- és szintadatokból, szintmetszetbõl, jótékonysági felhívásból és az egészet közösségbe formáló nejlontasakból összeállított csomagot és nem mellesleg a rendezõség jókívánságait az útra. Ha már ilyen jól összetalálkoztunk, azzal kezdjük a túrát, hogy megvárjuk Bubut, így négyessé egészítve ki a társaságot. Mivel régen jártam itt és akkor is csak a Kéktúra bélyegzõjét kerestem eszelõs tekintettel – csak annyit tudtam, hogy a kulcsosházban lelem, azok viszont itt gombamódra nõttek ki a földbõl – most jó ötletnek tûnik a körülnézés. A leltár eredménye egy focipálya és jónéhány épület, fõleg a megye közelebbi és nem túl távoli székhelyû természetbarát egyesületeinek építésében, kezelésében. (Ezt mondjuk nem ott látom, hanem másutt olvasom.) Látni egy büfét is. Az a tény, hogy a közelben nem is olyan régen még bányaüzem mûködött, abszolút nem derül ki semmibõl. Indulunk. Elhaladunk a Pentele Kulcsosház (Dunaújváros forever!) kissé elkülönülõ tömbjének a bejárati útja mellett, rátérünk az ideúton mellõzött kék négyzet ösvényére. Látszik az eredménye a nemrég történt kaszálásnak, így nem mondható járhatatlannak az egykori kisvasút nyomvonala, de elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem ez a környék legsûrûbben járt turistaútja. Pedig a jelzések sûrûn ismétlõdnek, minõségükre, láthatóságukra nem lehet panasz – és ez az egész környékrõl elmondható. Mellõzünk egy ismeretlen rendeltetésû, diszkrét faborítású, gyenge kis tizenhét szobás palotát, odébb kíváncsi kanca próbál barátkozni Repkényékkel. Tovább csörtetünk a bozótosban, papírlapon figyelmeztetnek, hogy a turistaság nem csak a láb sportja, hanem a szemé is, innentõl kezdve minden sarkon titkos ellenõrzõpontokat vizionálok. Pár percnyi magas térdemeléses járás után megtaláljuk az elsõ ellenõrzõpontot, nehéz lett volna nem észrevenni. Felvéssük a kódot, nemsokára kikeveredünk a növényzetdús tereprõl, erõs dõlésû telefonpóznák sorát követve visszatérünk Bakonycsernyére, a vasárnapi koránkelõk gyanakvó tekintettel méregetnek.


Szalagozás és egy százötven méteres halat hirdetõ tábla irányít a Balátai-horgásztavak partján vezetõ útra. A gondozott környezetû tavak tükrében a környék tájképét uraló, lustán forgó szélturbina nézegeti magát nagy magányosan. Néhány álmos szemû horgász minket nézeget, csak a változatosság kedvéért, a tó és a szélkerék egy idõ után borzasztó unalmassá válhatott nekik. A beígért 150 m hosszú halat sehol nem látom (biztos kifogták már), az elsõ ellenõrzõponton Csörgõ Robit találjuk pontõri minõségben, a minket az elején elhagyó bandrás61-nek és a nemrég elporoszkáló Lászlószilvinek már nyoma sincs. Felkapaszkodunk egy dombhátra, a nyílt területrõl a felhõtlen, párátlan ég alatt tökéletes a körkilátás a Bakonyalja ezen szegletére, sõt, a távolban a Kõris-hegy radarkupolája csillog a hegytetõn, Bubu golflabdához hasonlítja. Kivehetõ még néhány szélkerék, ez valósult meg a Tési-fennsík északi peremére egykor tervezett erõmû-parkból, továbbá megjelenik egy tekintélyes méretû Rába munkagép, ideális az idõ egy kis vasárnap reggeli tárcsázáshoz. A kilátás teljeskörû megtekintését követõen visszakanyarodunk Bakonycsernye felé, a falu temploma közelében térünk be újra Fejér megye legnyugatibb településére. A kötelezõ érintõponton Bubu visszakiabálja Repkényt és Katát, akik lazán elsétáltak a két évszámmal díszített lobogótartó, vagyis az önkiszolgáló ellenõrzõpont mellett. Hosszasan ballagunk Bakonycsernye fõutcáján, elménket a -7 Ft-os benzinárat hirdetõ reklámtábla mozgatja meg. Késõbb észreveszek egy épületet, amelynek a tervezõje merészen kombinálta a kockaház és az erõdítmény néhány jellemzõ vonását. Az eredmény figyelemreméltó. Kicsit odébb az ismeretlen bányász terméskõ talpazatú emlékmûve mereng a múlton.


A következõ ellenõrzõpontnak a falu sportpályája mellett kialakított bányász emlékkiállítás ad otthont. A focipálya nem mutat semmi eltérést hasonló rendeltetésû (megyekettõ) társaihoz képest, viszont a kiállítás láttán nagyot dobban a szívem. A kedves pontõr hölgy a bélyegzés mellett csokival és ásványvízzel kínál, de a látvány annyira megérint, hogy a csokit Kerek repkénynek úgy kell a zsebembe csempésznie, vizet pedig csak a kiállítás megtekintése után jut eszembe vételezni. Ugyanis a következõ eszközök sorakoznak itten: rögtön felvezetésként a Gyõzõ nevû, 1949-ben a Magyar Állami Vas-Acél és Gépgyárak által épített gõzmozdony fogad, egy négytengelyes, Balinkabánya-Kisgyón feliratú kocsival. Mellette a balesetben elhunyt bányászok emlékhelye áll. Ezen túl a bányászat fõleg vasúti vonatkozású eszköztárának egy jelentõs részét vonultatták fel: mindenféle csillék ácsorognak szanaszét, egy dízelmozdonyt is sikerült idemenekíteni a lángvágó elõl, van buktatós ürítõ, kötélkerék, TH egyengetõ, fronti pajzs és a frontfejtés számos eszköze. A felsorakozott mûszaki tartalom legalább annyira ismeretlen számomra, mint amennyire érdekes, úgyhogy a világot kikapcsolva itt a kelleténél talán több idõt töltök, mint amennyit teljesítménytúrán ellenõrzõponton tölteni illik. Így csak integetni tudunk a pontot épp elhagyó Bíbornak, Lépéshibának és R. Istvánnak. Visszatérünk a gõzös melletti ellenõrzõponthoz, épp bedobok egy fél pohár vizet, amikor nagy mozgolódást észlelek a bejáratnál, anyuka-apuka-kisgyerek összeállítású trió érkezik. Amikor a szembõl sütõ napfényt megszokja a szemem, akkor esik le, hogy a régen látott Dilen, a teljesítménytúrázó társadalommal korán találkozó (és a találkozás miatt néha kissé méltatlankodó) Léna és Tinca kirándulgatnak errefelé. Egy ideig együtt megyünk tovább, magyarul lelassítanak hozzánk.


Visszaballagunk a zöld jelzésre, átkelünk a bõvizû Gaján. A túra talán tudatos koncepció szerint, talán csak úgy, de sorra váltogatja a látnivalókat: volt már horgásztelep, szántóföld szép kilátással, falu fõutcája, bányamúzeum. Most következik az erdõ, a túra végéig, három felvonásban, amelyet a Tési-fennsík északkeleti peremének háromszori érintése testesít meg. Az elsõ felvonásban Dilennel és Tincával beszélgetve kanyargunk a hegyek között, folyamatosan emelkedve, lombjavesztetten is szép, méltóságteljes erdõben. Önigazoló ellenõrzõpontnál frissen aszfaltozott erdészeti útra térünk pár percre, majd újra besétálunk a rengetegbe. Nagyon meleg van, de nincs kedvem pólóra vetkõzni, annak biztosan megfázás lenne a vége – így is az lesz. Trappolunk tovább, szépen, kényelmesen emelkedve egy útkanyarulatig, ahol jobb híján az úttestre festtettek fel az iránymutató jelzések. Dilen és Léna itt a 15-ös távra térnek, hiába Bubu rábeszélési kísérlete legalább a csiklingvári kör megtételére. Öten haladunk tovább, a ritkás erdõn keresztül északra végig van némi kilátás, azon tanakodunk, hogy a távolban kisebb zöld buckán nagy fehér paca az lehet-e a cseszneki vár és mögötte a nagy zöld bucka lehet-e a Zörög-hegy? Nyolcvanhét százalékos valószínûséggel arra következtetünk, hogy lehet, lefotózni viszont nekem nem sikerül. Megtaláljuk a „Vár a Csiklingvár! (És Kisgyón 30 ellenõrzõpont is!)” feliratú eligazító papirost, a kitérõ nem nagy, igaz, a vár sem az. Tinca elköszön és innentõl nagysebességû üzemmódba kapcsol, el kell érnie a menetrend szerinti autót. Elolvasom a tájékoztató táblát és amíg Bubu a kitûzõjét intézi a Várnak a várak! mozgalom keretében, addig Repkénnyel meglátogatjuk a létesítményt. Az õsi sáncok tetjén egészen modern tûzrakás maradványát találjuk, nagyjából ez maradt Csiklingvárból. A tájékoztató tábla szerint nem annyira erõdítményként, mint inkább vadászkastélyként mûködött pusztulásáig. A Kéktúra útvonalára térünk újra, megnézem magamnak a Hamuházat, ápolt, jó állapotú, de elhagyatottnak tûnõ épület. Rátérünk a Tûzköves-árokra, avarban gázolunk, végtelen, óriási erdõben vezet az út. Repkény és Kata elõrehúznak az elágazásig, így lemaradnak Bubu boszniai kalandjairól, sõt, késõbb is lemaradnak róla. Egynyomos, susnyás ösvénnyel nyit a letérés a Tûzköves-árok és a Hosszú-kígyós találkozásához, természetesen éppen itt jön szembe egy kábé harminc fõs kirándulócsapat. Néhányan visszaköszönnek, a többieket túlságosan leköti valami más. Odalent vidám pontõrrel találkozunk, a völgy felsõ lezárásánál várja a túra résztvevõit, a farakások szegélyezte ösvény végén megnézem a völgy sziklás lezárását, amelyet átmeneti fáskamrának használnak. Összefutunk Vándor Csillagékkal, akik a 15-ös távon trappolnak a közeli cél felé.


Elsétálunk az egyszerûségében megkapó hangulatú Erdei Szentély mellett, kezdõdik a második kapaszkodó, most a Hosszú-Kígyós névre hallgató árok mentén kanyargunk egyre feljebb. Utolér DJ_Rushboy, aki tart egy kényelmes hétvégét, vagyis laza héttel sétálgat. Közben nem gyõzök ámulni, szép ez a szurdok, kár, hogy rövid. Oldalvölgyre fordulunk rá, a sûrû erdõben diszkréten megbúvó vadászház bukkan fel az ösvény fölött, mellette érkezünk fel újra a fennsíkra. A házzal szemben merítõs forrás foglalatának tûnõ építményt találni, a térkép nem ismeri, de attól még lehet, hogy mûködik. Megyünk még egy kicsit délre, majd közel derékszögû kanyarral égtájat váltunk és kelet felé fordulunk, a hosszú leszállópályát fiatal erdõ szegélyezi, egy keresztezõdésben vár a következõ ellenõrzõpont. Itt Szuper szelettel (tényleg nem rossz, de a szuper azért túlzás) és vízzel kínálnak, majd egy „Mindkét irányból behajtani tilos!” tábla mellett továbbsétálunk az erdõben. Hosszasan kanyarog a mûút, mintha nem is a domborzat miatti vonalkifejtés okozná a sok kanyart, hanem az, hogy minél többet lásson az erre járó az erdõbõl. Jól szalagozott (kb. 10 szalag) letérés mutatja a követendõ utat Kisgyónbánya felé, rövidesen megérkezünk. Ilyen egy kihalt bányatelep: egy szobor, megkoszorúzva, a feliratból arra következtetek, hogy ez már a bánya mûködésekor is itt állt; egy lámpaoszlop, tetején hiányos felirat hirdeti Kisgyónbánya létét; egy lezárt ajtó egy betontömbön. Ennyi. Pontosabban, dehogy ennyi, itt van egy újabb ellenõrzõpont, önmagunknak kell pecsétet adni.


Lesétálunk a természetbarát telepig, de az utolsó elõtti pillanatban rákanyarodunk a tiszteletkörre, vagyis a túra erdei szakaszának harmadik felvonására. Kicsit kezdek álmosodni, jól lemaradunk Repkényékhez képest. Közben elsétálunk egy alacsony feszület mellett, Krisztus alumíniumból készült mása az Inotai Alumíniumkohó Szabadidõközpontja felé néz. Így már értem a szokatlan anyagválasztást. Nyílt terepen ballagunk, határozott mélyút fordul egy ponton észak felé, vagyis lefelé, vissza az erdõbe. Mi inkább felfelé kaptatunk tovább, a távolban a Vértes nyugati letörése ül a láthatárra. Utolér Lestat1758, majd el is lép nagy sebesen, a célig nem látjuk viszont. Újra erdõbe térünk, megtaláljuk a mai nap utolsó ellenõrzõpontját, lelkesen biztatnak, hogy innen már nincs messze a cél és az azzal járó zsíroskenyér. Ez jó motiváció, innen újra lejt velünk az út, a Kéktúrát követjük, a jelszó az, hogy minden út Kisgyónra vezet. Moiwa a következõ, aki beér minket, a Cserháton szerzett tapasztalatokról beszél, majd Bubu hangos köhögéssel jelzi, hogy a lányok túlhaladtak a kék letérésén. Ha mondjuk mondaná is, amire gondol, akkor nem fulladással járó betegségek jutnának eszembe. Letérve a kör bezárásához találkozunk pesza91-gyel, aki a múlt héten még fuvart is felajánlott akár Veszprémtõl, de a létszámnövekmény miatt sajnos vissza kellett utasítani a nagylelkû ajánlatot. Megérkeznek mecseki barangolóék is, lassan lemaradunk itt a végén mindenkitõl, de ezt a lemaradást vissza is hozzuk azzal, hogy Bubu kivételével az összeverõdött társaság minden tagja határozottan bekanyarodik egy másik kulcsosház felé, ahol szintén nagy élet zajlik, de egész más apropóból. A célban aztán gratuláció, díjazás – kitûzõ, emléklap – és korlátlan zsíroskenyér, paprikakrémmel: utóbbi kettõ kombinációját alapos tesztelésnek vetjük alá. Megérkezik Mr. és Mrs. Vinatti, bemutatkozunk, igen, mi voltunk a lassító tényezõ az idei Kazinczy végén. :) Lassan elbúcsúzunk a társaságtól – Bubu ugyan ajánl fuvart a buszmegállóig, de nem akarjuk kirobbantani a társaságból, tehát szépen lassan elszivárgunk, visszasétálunk Bakonycsernyére. Útközben egy túratárs lelassít mellettünk, megkérdezi, elvihet-e, megköszönjük, rengeteg idõnk van a buszig. Az, hogy kedvessége folytán esetleg együtt utazhatnánk a buszmegállón túl is, csak késõbb jut eszünkbe. Ennyit rólunk és a gyors felfogásról...


A megállóban leülünk, autentikus bakonycsernyeiek között várakozunk, közben elrobog a Vinattimobil Budapest felé. Az Alba Volán felújított Ikarusa pontosan érkezik és pontosan is közlekedik tovább Zircig, ahol Kata busszal folytatja útját Veszprém felé, mi pedig Repkénnyel a vasútállomást vesszük célba, hogy a napi betevõ vonatozás (részeg utastársak, késés, tehát csak a szokásos) is megtörténjen. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Katának, Bubunak, a Tinca-családnak, moiwának és mindenkinek, akivel összefutottunk a túrán! Köszönet a rendezõségnek, hogy újra megrendezték a túrát a Kisgyón Természetbarát Telep harmincadik születésnapjára – remélhetõleg lesz majd még pár kerek évfordulós túra.


-Kékdroid-


Képek