Téli Kabhegy
GPS-el mért távolság: 19,9 km (visszafelé tettünk
egy bõ kilométeres kitérõt a kék jelzésen); barometrikus magasságmérõvel mért összesített
szintemelkedés: 480 m.
Túra elõtt este kiderült, Merci nem tud jönni,
pedig szeretne, de két héten belül másodszor szedett össze valami vírusos
hasmenéses, fejfájásos nyavalyát. A 10 éves Patrikot pedig, az anyja még nem
engedi egyedül buszozni Székesfehérvárról Veszprémbe. Így egyedül mentem.
Nagyvázsonyban gyors készülõdés, nevezés. Nem tolonganak túlzottan az indulók.
A fõszervezõ szól, az erdõ elõtt lesz egy méretes belvíz tó, amit jobbra a
szántáson keresztül kerüljünk ki, mert a másik oldalt még patak is van a
bozóton kívül. Igazolólapot és a túrajelentést zsebre vágom, hiszen csak a
Kab-hegyen lesz rá szükségem. Nem egy bonyolult útvonal, az idõ tiszta, tehát
látni a Kab-hegyet, ráadásul negyedszer teljesítem. Az idõ jobb, mint amire
számítottam. Nincs túl hideg, nem fúj az ígért erõs szél és nincs dagonya,
legalább is az elején.
Kényelmes tempóban kezdem a távot, már csak azért
is, mert eléggé csúszik az út a lakott területen, amit hamar magam mögött
tudtam. Kint a földet vékony hótakaró borítja, az út keményre fagyott. Jól
látható a Kab-hegy, és sajnos már innen is nagyon foghíjasnak tûnik az erdõ. Ez
évben még nem jártam erre, s kíváncsi voltam, mit rendezkedtek a viharok. Azt
is jól láttam, hogy nyugatról valamilyen csapadéksáv közelít. Elõttem elég
távol, néhány „kispistázó” vág le egy jó nagy sarkot. Nehezen értem a
magatartásukat, hiszen a túra szabályos távja, csak nem egészen 19 km, ráadásul az idõ sem
valami extrém. Mi értelme van még ezt is rövidíteni. No, mindegy. Ahogy az öreg
székely mondaná: „Û dóguk.” Megyek tovább az útvonalon. Mögöttem, belátható
távolságon belül senki. Kerülgetem a befagyott pocsolyákat. A jég túl vékony,
biztosan beszakadna.
Elérem a beígért belvíztavat. Jobbra a kerülõ
kiszalagozva. Itt kezdõdnek a járási nehézségek. Vigyázni kell, nehogy a
barázdába lépjek, mert az alja nincs átfagyva, s rögtön merült az ember a
sárba. Lassan kikecmeregtem a szántásról, s gyerünk tovább. Az erdõ szélén
meghallom a patak csörgedezõ hangját. Kis kerülõ jobbra, mivel az eredeti utat,
már évekkel ezelõtt elfoglalta a patak. Följebb, visszatérünk az úthoz, de
egészen a hegyet körbefogó aszfaltútig patakmederként funkciónál a valahai
murvás út. Öt-hat évvel ezelõtt, még kiválóan biciklizhetõ volt, azt
leszámítva, hogy fölfelé majd kiköptem a tüdõmet. A patakmederben látszik, hogy
a víz alatt kõ és murva van. Nem gyõz az ember átlépkedni egyik oldalról a
másikra. Hol itt van járható nyom, hol ott. Van ahol meg zsombékról-zsombékra
próbálunk szökdécselni. Nem mindig sikerül, de a bakancs állja a sarat, minden
értelemben. Egy sporttársat elõzök meg ezen a szakaszon. Nekem a botokkal
könnyebb artistáskodni. Ahol nincs víz és a vékony jégkéreg alatt sár, ott
csúszik rendesen. Kezdem bánni, hogy nem vettem meg a Petzl szöges
bakancsrátétet. Az öv út után pláne. Ott ugyanis megszûnik a víz. Van helyette
jég.
Kezd durvulni az emelkedõ. Ahogy haladok följebb,
látom, ebbõl az irányból, ha nem jön közbe semmi, jövõre már nem lehet montival
megközelíteni a hegyet. A kerítés mellett gaz és szederindák lepik el az utat.
A vaddisznók tevékenysége sem segíti a haladást. A kerítés mellett, a túra
elõtti éjjel, néhol majd fél méter mély gödröt túrtak. Még egy kicsit
dolgoznak, s kész az átjáró a vadvédelmi kerítések alatt. Visszatérve a kék
jelzésre van egy kis lankásabb rész, majd jön a végsõ, s egyben legmeredekebb
kaptató. Ezzel azonban elértem azt a részt is, ahol a májusi vihar letarolta az
erdõt. Elkeserítõ látvány, fõként azért, mert nekem a bükkerdõ a szívem
csücske. A tavaly még oly szép évszázados bükkösbõl alig egy-két fa maradt
állva. A fákat már letermelték, csak a megdõlt, földbõl kifordult tuskók
láthatók. A tavalyi klassz kis útnak is annyi. Kegyetlenül összevágták a
munkagépek. Ahogy fújtatok tovább a kaptatón, az úttól jobbra, vagy kétszáz
méter hosszan fektette el a szél (lehet a heti rekord sebességû szél) a
fiatalabb 50-70 éves bükköst. Csúnya látvány a sok fekvõ fa. Még nem kezdtek
hozzá a fák kitermeléséhez.
Fölérve az emelkedõ tetejére visszanéztem. Remek a
kilátás a tanúhegyekre. Szerencsére készítettem róla néhány képet, mert mire
visszaindultam a felhõk eltakarták az egészet. Itt már igen hideg szél fújt. A
pontõrök nem gyõztek szélárnyékba húzódni. Pecsételés. Megettem a kapott
virslit, ittam egy kis teát. Összetalálkoztam Veráékkal, akik már indultak
lefelé. Egy-két perc beszélgetést követõen elmentem a kilátóhoz, amibõl csak a
beton talapzat maradt. A kilátás nem túl jó. Nagyon párás, felhõs az idõ.
Elindulok lefelé. Ágiék akkor érkeznek. Még egy
kis beszélgetés, de most már tényleg irány lefelé. Csúszkálok rendesen. A
kerítés mentén megszaporodik a szembeforgalom. Úgy tûnik, a túrázók zöme, a
rajtidõ második felében indult. Esés nélkül sikerül elérni az öv utat, bár egy
eldobós libelle majdnem összejött. Utána már kicsit könnyebb a járás. Azt
tervezem, elmegyek balra, s valami párhuzamos úton megyek le, hátha az jobb.
Végül azonban utolértem Veráékat, s velük tartok jobbra a kéken. Ott is
kerülgethettük a pocsolyákat, de nem csúszott annyira. Egy szántás szélén
megindultunk vissza az eredeti útvonalra. Méretes pocsolya és sûrû kökény bozót
állta utunkat, közepén patakkal. Mi, Verával rögtön a szántáson indultunk
jobbra, míg József megpróbált átevickélni a pocsolyán. Sikerült is neki, épp
csak egy helyen merült térdig a vízbe, amikor beszakadt alatta a jég. Mi közben
néztük, hol közelíthetõ meg a bozót, illetve hol ritkul meg annyira, hogy át
tudjunk jutni. Harmadik próbálkozásra sikerült is. Jutalmul, újra
megkerülhettük a belvíz tavat is. Ettõl kezdve eseménytelen, de kellemes úton,
jókat beszélgetve értünk vissza a célba. Ágiék igen csak meglepõdtek, hogy korábban értek be mint mi. Ennyit jelentett a kitérõnk.
Átvettük az emléklapot és a kitûzõt, ettünk egy
kis szaloncukrot. Leültem Veráékhoz megenni a szendvicsemet, mert nagyon delet
korgott a gyomrom. Ebéd közben kiderült, egy számomra érdekes túra motiváció
is. József inzulinra szoruló cukorbeteg, viszont a túrázáson kívül szereti a csokit
is. S az orvos engedélyezte a csoki fogyasztást a túrákon. Közösen kidolgozták
a taktikát, mikor mennyi és milyen csokit ehet. Gyakorlatilag a normál napi
inzulin és táplálék mellett, ilyenkor a terheléstõl (emelkedõ, szembeszél, táv
hossza) függõen, szépen elosztva mehet, akár 10 dkg-t meghaladó csoki mennyiség
is, de csak és szigorúan az orvossal
egyeztetve a mennyiséget, és a fajtát.
Ebéd és kávézás után hazafelé vettem az irányt.
Egész kellemes, jó hangulatú volt a túra. Valószínûleg ez volt az utolsó
teljesítménytúrám az évben, ezért minden túrázónak Kellemes Ünnepeket és Boldog
Újévet kívánok.
A túra ár/szolgáltatás aránya a drágábbak közé
tartozik, de megint csak javult, az utolsó teljesítésem óta. 1000/900 Ft-ért,
szürkeárnyalatos, fénymásolt térképes igazolólap, emléklap és kitûzõ. A rajtban
és a Kab-hegyen stampedli pálinka, amihez a második helyen tényleg jó virsli
(nem a két évvel ezelõtti húsallergiásoknak való „áruházi gazdaságos”) és tea,
a célban pedig szaloncukor az ellátmány.
|