Túrabeszámolók


Tavaszi/Téli/Őszi Kab-hegy

nafeTúra éve: 20102010.12.14 21:45:10

Téli Kabhegy


GPS-el mért távolság: 19,9 km (visszafelé tettünk egy bõ kilométeres kitérõt a kék jelzésen); barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 480 m.


Túra elõtt este kiderült, Merci nem tud jönni, pedig szeretne, de két héten belül másodszor szedett össze valami vírusos hasmenéses, fejfájásos nyavalyát. A 10 éves Patrikot pedig, az anyja még nem engedi egyedül buszozni Székesfehérvárról Veszprémbe. Így egyedül mentem. Nagyvázsonyban gyors készülõdés, nevezés. Nem tolonganak túlzottan az indulók. A fõszervezõ szól, az erdõ elõtt lesz egy méretes belvíz tó, amit jobbra a szántáson keresztül kerüljünk ki, mert a másik oldalt még patak is van a bozóton kívül. Igazolólapot és a túrajelentést zsebre vágom, hiszen csak a Kab-hegyen lesz rá szükségem. Nem egy bonyolult útvonal, az idõ tiszta, tehát látni a Kab-hegyet, ráadásul negyedszer teljesítem. Az idõ jobb, mint amire számítottam. Nincs túl hideg, nem fúj az ígért erõs szél és nincs dagonya, legalább is az elején.


Kényelmes tempóban kezdem a távot, már csak azért is, mert eléggé csúszik az út a lakott területen, amit hamar magam mögött tudtam. Kint a földet vékony hótakaró borítja, az út keményre fagyott. Jól látható a Kab-hegy, és sajnos már innen is nagyon foghíjasnak tûnik az erdõ. Ez évben még nem jártam erre, s kíváncsi voltam, mit rendezkedtek a viharok. Azt is jól láttam, hogy nyugatról valamilyen csapadéksáv közelít. Elõttem elég távol, néhány „kispistázó” vág le egy jó nagy sarkot. Nehezen értem a magatartásukat, hiszen a túra szabályos távja, csak nem egészen 19 km, ráadásul az idõ sem valami extrém. Mi értelme van még ezt is rövidíteni. No, mindegy. Ahogy az öreg székely mondaná: „Û dóguk.” Megyek tovább az útvonalon. Mögöttem, belátható távolságon belül senki. Kerülgetem a befagyott pocsolyákat. A jég túl vékony, biztosan beszakadna.


Elérem a beígért belvíztavat. Jobbra a kerülõ kiszalagozva. Itt kezdõdnek a járási nehézségek. Vigyázni kell, nehogy a barázdába lépjek, mert az alja nincs átfagyva, s rögtön merült az ember a sárba. Lassan kikecmeregtem a szántásról, s gyerünk tovább. Az erdõ szélén meghallom a patak csörgedezõ hangját. Kis kerülõ jobbra, mivel az eredeti utat, már évekkel ezelõtt elfoglalta a patak. Följebb, visszatérünk az úthoz, de egészen a hegyet körbefogó aszfaltútig patakmederként funkciónál a valahai murvás út. Öt-hat évvel ezelõtt, még kiválóan biciklizhetõ volt, azt leszámítva, hogy fölfelé majd kiköptem a tüdõmet. A patakmederben látszik, hogy a víz alatt kõ és murva van. Nem gyõz az ember átlépkedni egyik oldalról a másikra. Hol itt van járható nyom, hol ott. Van ahol meg zsombékról-zsombékra próbálunk szökdécselni. Nem mindig sikerül, de a bakancs állja a sarat, minden értelemben. Egy sporttársat elõzök meg ezen a szakaszon. Nekem a botokkal könnyebb artistáskodni. Ahol nincs víz és a vékony jégkéreg alatt sár, ott csúszik rendesen. Kezdem bánni, hogy nem vettem meg a Petzl szöges bakancsrátétet. Az öv út után pláne. Ott ugyanis megszûnik a víz. Van helyette jég.


Kezd durvulni az emelkedõ. Ahogy haladok följebb, látom, ebbõl az irányból, ha nem jön közbe semmi, jövõre már nem lehet montival megközelíteni a hegyet. A kerítés mellett gaz és szederindák lepik el az utat. A vaddisznók tevékenysége sem segíti a haladást. A kerítés mellett, a túra elõtti éjjel, néhol majd fél méter mély gödröt túrtak. Még egy kicsit dolgoznak, s kész az átjáró a vadvédelmi kerítések alatt. Visszatérve a kék jelzésre van egy kis lankásabb rész, majd jön a végsõ, s egyben legmeredekebb kaptató. Ezzel azonban elértem azt a részt is, ahol a májusi vihar letarolta az erdõt. Elkeserítõ látvány, fõként azért, mert nekem a bükkerdõ a szívem csücske. A tavaly még oly szép évszázados bükkösbõl alig egy-két fa maradt állva. A fákat már letermelték, csak a megdõlt, földbõl kifordult tuskók láthatók. A tavalyi klassz kis útnak is annyi. Kegyetlenül összevágták a munkagépek. Ahogy fújtatok tovább a kaptatón, az úttól jobbra, vagy kétszáz méter hosszan fektette el a szél (lehet a heti rekord sebességû szél) a fiatalabb 50-70 éves bükköst. Csúnya látvány a sok fekvõ fa. Még nem kezdtek hozzá a fák kitermeléséhez.


Fölérve az emelkedõ tetejére visszanéztem. Remek a kilátás a tanúhegyekre. Szerencsére készítettem róla néhány képet, mert mire visszaindultam a felhõk eltakarták az egészet. Itt már igen hideg szél fújt. A pontõrök nem gyõztek szélárnyékba húzódni. Pecsételés. Megettem a kapott virslit, ittam egy kis teát. Összetalálkoztam Veráékkal, akik már indultak lefelé. Egy-két perc beszélgetést követõen elmentem a kilátóhoz, amibõl csak a beton talapzat maradt. A kilátás nem túl jó. Nagyon párás, felhõs az idõ.


Elindulok lefelé. Ágiék akkor érkeznek. Még egy kis beszélgetés, de most már tényleg irány lefelé. Csúszkálok rendesen. A kerítés mentén megszaporodik a szembeforgalom. Úgy tûnik, a túrázók zöme, a rajtidõ második felében indult. Esés nélkül sikerül elérni az öv utat, bár egy eldobós libelle majdnem összejött. Utána már kicsit könnyebb a járás. Azt tervezem, elmegyek balra, s valami párhuzamos úton megyek le, hátha az jobb. Végül azonban utolértem Veráékat, s velük tartok jobbra a kéken. Ott is kerülgethettük a pocsolyákat, de nem csúszott annyira. Egy szántás szélén megindultunk vissza az eredeti útvonalra. Méretes pocsolya és sûrû kökény bozót állta utunkat, közepén patakkal. Mi, Verával rögtön a szántáson indultunk jobbra, míg József megpróbált átevickélni a pocsolyán. Sikerült is neki, épp csak egy helyen merült térdig a vízbe, amikor beszakadt alatta a jég. Mi közben néztük, hol közelíthetõ meg a bozót, illetve hol ritkul meg annyira, hogy át tudjunk jutni. Harmadik próbálkozásra sikerült is. Jutalmul, újra megkerülhettük a belvíz tavat is. Ettõl kezdve eseménytelen, de kellemes úton, jókat beszélgetve értünk vissza a célba. Ágiék igen csak meglepõdtek, hogy korábban értek be mint mi. Ennyit jelentett a kitérõnk.


Átvettük az emléklapot és a kitûzõt, ettünk egy kis szaloncukrot. Leültem Veráékhoz megenni a szendvicsemet, mert nagyon delet korgott a gyomrom. Ebéd közben kiderült, egy számomra érdekes túra motiváció is. József inzulinra szoruló cukorbeteg, viszont a túrázáson kívül szereti a csokit is. S az orvos engedélyezte a csoki fogyasztást a túrákon. Közösen kidolgozták a taktikát, mikor mennyi és milyen csokit ehet. Gyakorlatilag a normál napi inzulin és táplálék mellett, ilyenkor a terheléstõl (emelkedõ, szembeszél, táv hossza) függõen, szépen elosztva mehet, akár 10 dkg-t meghaladó csoki mennyiség is, de csak és szigorúan az orvossal egyeztetve a mennyiséget, és a fajtát.


Ebéd és kávézás után hazafelé vettem az irányt. Egész kellemes, jó hangulatú volt a túra. Valószínûleg ez volt az utolsó teljesítménytúrám az évben, ezért minden túrázónak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet kívánok.


A túra ár/szolgáltatás aránya a drágábbak közé tartozik, de megint csak javult, az utolsó teljesítésem óta. 1000/900 Ft-ért, szürkeárnyalatos, fénymásolt térképes igazolólap, emléklap és kitûzõ. A rajtban és a Kab-hegyen stampedli pálinka, amihez a második helyen tényleg jó virsli (nem a két évvel ezelõtti húsallergiásoknak való „áruházi gazdaságos”) és tea, a célban pedig szaloncukor az ellátmány.