Túrabeszámolók


Bakonyi Mikulás

kekdroidTúra éve: 20102010.12.16 11:39:55

Bakonyi Mikulás pontõrködés, bejárás


Tél: az az évszak, amikor hideg van és esik a hó. Cuha: az a patak, amelyik akkor árad meg, amikor mi át akarnánk kelni a gázlóin. Azért ezt nem ártott volna észben tartanunk.


Sétálunk Repkénnyel a veszprémi vasútállomásra, közben szépen, lassan szállingózni kezd a hó. Amire megérkezünk, a szállingózás egész derekas hóeséssé hízik, idõnk, mint a tenger, de legalábbis elég az állomáson tartózkodó V63-011 megörökítésére, amíg leérkezik Gyõrbõl a Bézé. Rég látott ismerõs szólít meg, langaléta, hosszú hajú alak, olyan, akinek a láttán az ember általában átmegy az utca túloldalára, pedig ez itt (nemsokára dr. :)) Galadh Ereb. Öltözetén látható, hogy tényleg beköszöntött a tél, mert a pólóra felhúzott egy vékony inget is, igaz, még nem gombolta be. Közben befut vasssalmos, Highlander88, DJ_Rushboy és még jónéhány túrázó, megtöltve az ott ácsorgó mellékkocsit. Amire mi is felszállnánk, a motorkocsi befejezi a körüljárást és a távvezérlés lezárja a Bzx mellék ajtaját, így Galadh Erebtõl elbúcsúzva felszállunk a motorkocsiba. A vonat kissé nyögvenyelõsen veszi a síkos pályán az emelkedõt, végül így is pontosan állunk meg a zirci fõpályaudvaron. Átkászálódunk az iskolába, Lendvai Imréék a szokásos szívélyességgel fogadnak. Még zajik némi bevásárlás, pakolászás, aztán megpróbálkozunk egy kis alvással.


Az egyesek számára meglehetõsen hányatott (khmm...) sorsú éjszaka vége közeledtével felébredünk. A pontõrfelszerelést szokás szerint a Mikulás hozta fekhelyünkhöz, elcsomagoljuk, gyors öltözködés után elindulunk. Odakint sötét van és hideg, megfelelõen a hajnal négyes idõpontnak. Zirc utcái mérsékelten havasak, láthatóan nem unatkozott a hóeltakarító brigád. A Kék sáv erdõbe történõ betérésekor aztán csak a bejárás elõzõ napi nyomai maradnak, azokra is ráesett némi hó, kezdõdik a trükkösebb szakasz. Felkapaszkodunk az annak idején erdei tornapályának is kijelölt útszakaszon, most aztán lehet tornázni, ha nem akarunk hasra esni. A túrabot azért sokat segít. Hosszú, monoton emelkedõ és hosszú, monoton, emelkedõnek tûnõ lapos szakasz után enyhe lejtõn szaladhatunk a porhóban. Ez a Pintér-árok, itt már nincs ellenõrzõpont, de van helyette hó alatti pocsolya. Jóakaróink felhívták már rá a figyelmet, kikerüljük. Újra emelkedõ, a levéltelen fák közt már látszanak Borzavár fényei. Különösebb esemény nélkül lecaplatunk a fények felé, a Csárda-patak völgyében jó nagy a hõmérséklet-gradiens, vagyis baromi hideg van és ahogy haladunk lefelé, egyre hidegebb. Ennek örömére megállunk falatozni. Reggeli (hajnali) után az eleinte csatornaszagú patak folyását követjük, immár három vagy négy ember plusz egy kutya nyomdokaiban. Lehet is haladni. Kétszer keresztezzük a patakot, nincs benne annyival több víz, hogy egy lendületes ugrással ne tudjuk mindketten abszolválni az átkelést. A sziklák elõre jelzik a Cuha völgyét, a Bakony eme ütõerét, újabb ugrás következik a víz felett. Sima ügy. A vasúti pályát keresztezzük, eljutunk ama híresen trükkös átkelésig, majd nagy egyetértéssel úgy döntünk, hogy a cipõink viszonylagos hõkomfortját megõrizendõ, most inkább kihagyjuk az úszkálást. Visszatérünk a 11-es vasútvonalhoz, a Gyõr felõl közeledõ személyvonat elõl jó korán jó távolra félreállunk, az M41 2157 és két kocsija mintha a hó fölött siklanának, zaj nélkül suhannak el mellettünk. Csúszkálunk tovább a sínkoronán, ahol már lehet, ott inkább a pálya mellett. Porva-Csesznek turistaházában Anita vendégül lát egy teára, sõt, pár perc olvadásra is, köszönet érte! Leadjuk a pontõri felszerelését – két itiner, rendezõi kitûzõk, molinó, ilyesmi – majd tovabotorkálunk a hóban.


Hamarost kiderül, hogy akik elõttünk bejárták a túrát, a 40-es távon mentek, mert a jelzések elválása után nem marad elõttünk nyom a völgybéli széles úton. Sebaj, majd csinálunk nyomot magunktól. Eljõ az elsõ átkelés, Repkény négykézláb teljesíti, a mederre dõlt ágakon evickélve. Én bízom a viszonlag hosszú végtagok jelentette elõnyben és inkább ugrálok. Még a második gázlót is viszonylag simán el lehet intézni. (Elképzelem az elnézõ mosolyt, amikor a vízen átgyaloglós technika hívei olvassák ezeket a sorokat. ;)) A harmadiknál megvan a szokásos hely a patak keresztezésére, kicsivel a gázló fölött. Az elsõ vasúti felüljáró/híd után abban a luxusban részesülünk, hogy valaki autóval hagyott nekünk két keréknyomot. Autópálya. Közben azért nézelõdni is van lehetõség, Porva-Csesznek vá. óta már egész világos van. A Cuha-völgy gyönyörû, mint mindig, az erdõ zúzmarás-havas fái télen talán még szebben magasodnak fölé, a patak valóságos folyóként zúdul, benne minden kõdarabnak, faágnak csinos sapkája van hóból. Újabb gázlók következnek, kettõt-kettõt ki tudunk kerülni támfal alján, támfal tetején csúszkálva. Az utolsó azonban megtréfál. Ha leendõ teljesítõként jönnék, kevésbé lennék izgatott a vizes lábbeli miatt – majd menet közben újra felmelegszik. Megpróbálunk stabil helyet keresni a patakon való átjutáshoz. Repkény próbál a támfalon kerülni, de az már neki is túl meredek, visszafordul és egy nem túl átgondolt módszert választ, vagyis átszalad a vízen. Közben én is átevickélek, a bottal támogatva magam, de az egyik kõ megbillen és jobb lábammal máris a patakban találom magam. Ennyit a preventív módszerrõl. Odacsoszogunk a Kõpince-forráshoz, a pontot a szokásostól eltérõen pár perccel kilenc óra után nyitjuk ki. Kisebb csoport érkezik, cr_lupinék kirándulnak erre, rájuk erõszakolok egy bélyegzést. Õket nem sokkal vasssalmos követi, aki egyedi frissítõjébõl minket is megkínál, de látva, milyen kevés van nála, inkább meghagyjuk neki mindet. Pap Gábor a következõ, majd Nagy Attiláék csoportja, aztán beindul az üzem: Rushboy-ék, Lépéshibáék, a magányosan sietõ Tinca és késõbb igen sokan még. Amikor épp nem jön senki, akkor ráérõ idõnkben fázunk egy kicsit. Frászt kicsit. Nagyon. Repkény hiába csavarta pokrócba a lábait, hiába öltözött sok réteg ruhába,mégis, szépen lilul a szája. Így jár, aki patakokon futkos át. Pedig közben sokan vidítanak minket: egy folyamatosan rongyolódó öltözetû Mikulás (aki nem azonos az este pontõrholmit csempészõ kollégájával), vinattiék triója, a végén érkezõk nagy csapata, akiknek már indulóban kreálunk lenyomatot a papírjukra. Továbbhaladásunk végig nagy kérdésként lebeg elõttünk, amelyet aztán az dönt el, hogy Repkény nem tudja visszavenni a kockára fagyott cipõjét, így félig belebújva lépked Vinye vm. felé. Egy futó sporttársnak a pont zárása után egy szûk negyedórával a hídnál adunk pecsétet, a többiekre, akár vannak, akár nincsenek, nem tudunk várni. Ezúton is szeretném az õ elnézésüket kérni, de be kell látni, hogy ez egy teljesítménytúra, ahol elõbb vagy utóbb, de be kell zárni a pontoknak, másrészt a következõ vonat két és fél óra múlva jönne... Visszavonatozunk, majd némi pihenõ (vagyis alszom, mint akit leütöttek) után besegítünk a Deli házaspárnak a teatöltögetésben, így találkozva a beérkezõk közül szinte mindenkivel. Köszönet mindenkinek, aki megtisztelte szerény ellenõrzõpontunkat a Kõpincénél és akinek teát tölthettünk, jó volt újra ennyi ismerõssel találkozni. Köszönöm Nagy Attilának a zsákbasütit, Beának a csokit, Tincának a kókuszgolyót, Mészáros Andrásnak a Mozart-kuglit! :) Köszönöm Kerek repkénynek az elszánt társaságot, a rendezõknek, hogy lehetõvé tették, hogy ott legyünk. Gratulálok minden távon minden indulónak, idén a hó miatt talán még nehezebb volt a terep, mint az elmúlt években a sárban. Eltéblábolunk egy ideig a célban, aztán alvás, majd hazaút – a vonaton megkeressük a fûtöttebb kocsit, de csak mi vagyunk zselék, mert a többi túrázó már nem teszi ezt.


Eltelik egy hét. A világ megy tovább a maga ráérõs tempójában.


A többség dolgozni megy. Néhány elszánt túrázó a Börzsönyben koptatja a vulkán kalderáját. Kerek repkény és Kékdroid Zircre vonatoznak, túrát bejárni, méghozzá a 30-as távot. Az M41-es egy mûködõképes és egy mûködésképtelen kocsival elhúz Gyõr felé, mi Zircen maradunk. Nem sokáig: reggeli és kávé vételezését követõen kisétálunk a városból a kék sávon. Az út kényelmesen járható, a befagyott pocsolyákon hangosan ropog a jég, mielõtt nagy loccsanással beszakadna. Néha elkezd szállingózni a hó, aztán meggondolja magát és mégsem. Felérünk egy tetõre, az eddigi nyomok elkanyarodnak, a kéken magunkra maradunk. Három centi hóban mégis könnyebb „törni” az utat, mint harmincban. Letrappolunk a Pintér-árokba, jókora patak okoz némi mosolygást az aljában. Alkalmas helyen átugorjuk a jéghártyás vízfolyást, meredek, rövid kaptató a jutalom. Borzavár házai hirtelen bukkannak fel a szürkeségben, itt elkezd rendesen szakadni a hó, hogy amire kiérünk az erdõbõl, el is álljon. Leballagunk az ellenõrzõpont hûlt helyéhez, a falu szélén osonunk el, mint a banditák. Irány a Csárda-völgy, az ösvény helyenként még magán viseli a múlt hét nyomait. Végre, látok is valamit ebbõl a völgybõl, még világosban sosem jártam erre. Ideje volt pótolni. A Csárda-völgy patakját háromszor keresztezi a túra, elõször könnyen átléphetõ, másodszor már kell egy kicsit gondolkodni. Harmadszorra, a Cuha és a Csárda-patak összefolyása elõtt nekifutni kéne, de a faágon nehéz, inkább nagy lendülettel elrugaszkodva veszem a kihívást. A jobb lábammal visszacsúszok a kimélyült partról a vízbe és elterülök a parton, mint egy túlméretezett béka. Nézni viccesebb, mint csinálni, ebben biztos vagyok. Repkény nyugisabb átkelõt keres és talál is, jó száz méterrel feljebb. Visszabotorkálunk a piros sávra, keresztezzük a síneket, rögvest feltûnik a Cuha hóolvadás által növelt vízhozama. Kinézünk egy szigetet, ahol a fõág alig két méter szélesre összeszûkül, a mellékágnál egy hordalékkúp jórészt elállja a víz útját. Van egy vastagabb ág is keresztbe döntve a víz felett, pont elbírna minket, egyetlen probléma, hogy tükörsima jég borítja. Elindulunk alkalmasabb átkelõt keresni, amikor Repkény kiszúr egy, a földön heverõ, bõ három méteres fadarabot. Hoppá. Pont ilyenre van szükségünk, hogy biztonságos pallót építsünk a folyócskán. Megtámasztjuk, a módszer a következõ: az újabb ág nem csúszik, de a réginek kell a terhelést viselnie. Trükkös ez így. A túrabotra akarok támaszkodni, markolatig döföm a vízbe, amire medret tapintok vele. Ezt az ötletet elvethetjük, a túlsó partra kell támaszkodni valahogy. Szárazon megússzuk, felsétálunk a romos õrház és a túrán – a közzétett fényképek alapján – a többség által átkelõnek használt széles fatönk mellett. A Cuha alattunk háborog a völgyben, lentebb már megszelídül. Néma csend ül a völgyön, két nyom halad elõttünk rendületlenül, õk is kitértek, mi is kitérünk a turistaházhoz. Munkanap van, tehát büfé nincs, a legközelebbi vonat sokára jön, nem várjuk meg.


Elhagyjuk a völgyet, mielõtt az újra vadregényesebb formáját öltené, felkaptatunk egy emelkedõn Károlyházához, csinos épületek sorakoznak az erdõ mélyén. Õszinte örömömre nem lefelé kell menni tovább a sárgán, hanem fölfelé a sárga háromszögön. Örömöm oka, hogy a sárgával jelzett mélyutat láthatóan megviselték az idõjárás gyötrelmei és kicsit magába dõlt. Hatalmas fák között kanyargunk fölfelé, az erdõn túl némi szürkés árnyalatú kilátás tárulna elénk, ha tudnánk figyelni. Felvillan néha a cseszneki vár látképe is. Egyre magasabbak a fák és egyre meredekebb az ösvény, majd felhuppanunk a talpalatnyi kis fennsíkra, ez a Zörög-hegy. A zöld sáv betérésénél tartunk egy kis ebédszünetet, feléljük a Zircen felhalmozott készleteinket, miközben az egyre bátrabban meginduló hóesésben kanyargunk lefelé a hegyrõl. Kerek repkény néha indokolatlanul elkezd futni, ilyenkor én is futok utána, pusztán azért, mert nem akarok egyedül maradni. Hirtelen, átkelve a fõút aluljáróján, Cseszneken találjuk magunkat és óriási pelyhekben hull ránk a hó. Bekukkantunk a Kõmosó-szurdokba, itt sem találkozunk senkivel, pedig mai eddigi – és késõbbi – utunk során itt van a legjobban kitaposva az ösvény. A leesett vékony hóréteg csúszóssá teszi a keskeny csapást, jól jön a kapaszkodóként beépített lánc. Odalent nagy hanggal zubog a patak, a sziklák felerõsítik a robajt. Felmászunk a temetõhöz, hogy a lefelénél érkeztemkor bemutassak egy precízen kivitelezett földetérést, hullámmozgást imitálva a talajhoz verve a térdem, a hátam, a fejem, majd a derekam és megint a térdem. Felpattanok és szerénytelenül kilenc pont hétre értékelem, Repkény csak a fejét csóválja. Visszatérünk Csesznekre, átsétálunk a hóesés nélkül is hangulatos templomkerten, a túra útvonalának megfelelõen a kocsmát is érintjük, jó a tea és a kávé is.


Odakint változatlan lelkesedéssel hull a hó, bõ egy óra alatt belepte az amúgy szépen letakarított utcákat. Kiballagunk, rátérünk a tavalyihoz képest valóban kalandosabb alakot öltött Kõ-árokra. Víz alig csordogál a patakmederben, néhány kidõlt fán inkább viccesen, mint nehezen, de át lehet kapaszkodni. Érdekes, de ezt az árkot a közeli Ördög-árok nagyobb lélektani hatása miatt általában meg sem említik (én sem nagyon), holott fantasztikus itt is a látvány, igaz, tényleg nem olyan nehéz végighaladni rajta. Pedig idén van hol bújni-mászni-kapaszkodni. A gézaházi ellenõrzõpont helyén megcsodáljuk az uniós pénzbõl épült esõbeállót és a padokat, remélem, még sokáig ilyen állapotban találhatjuk õket. Érzékeny búcsút veszünk az Ördög-árokhoz vezetõ kanyartól, most valahogy nem hiányzik az a pár plusz kilométer (sosem érnénk el a vonatot visszafelé). Kiballagunk az erdõbõl, el a rejtélyes Gézaháza mellett, ahol – általunk ismeretlen nevû forrás elmondása szerint – többek között kiöregedett versenylovakat gondoznak életük utolsó éveiben. Keresztezzük a 82-es fõutat, a forgalom valamiért minimális. Csakúgy, mint az érdekességek száma egy szántóföld szélén bakatva, a pocsolyák elkerülésére fókuszálva minden idegszálammal. Úgy tûnik, hogy végül megúszom ezt is száraz lábbal, aztán eltelik két-három másodperc és rögtön nem válik igazzá ez az állítás. Vízbetörés, mindenki a szivattyúkhoz. Tovább kanyargunk a susnyában, ezt a szakaszt még csak sötétben éltem meg, de világosban sem éppen ingergazdag. Majd, ha végre betérünk az erdõbe.


Nagy sokára elérjük a letérést, a minden körülmények között jól járható dózerutat. Ezt követjük, érezhetõen felgyorsult sebességgel pár száz méter erejéig, aztán a dózerút jobbra elkanyarodik. Szinte sajnálom, amikor újra néhány, azóta szétolvadt, de még épp felismerhetõ lábnyomot kell követni a gondolkodást nem igénylõ út helyett. Legalább van mire figyelni, ha másra nem, akkor a csúszós porhó+jég kombinációra. Végül visszatérünk a Cuha-völgybe, másik classic M41 mozdony, talán a 2108-as robog el az orrunk elõtt, ezúttal dél felé. Lecsúszunk a töltéshez, átkapaszkodunk a sínpáron, az elfagyott susnyán túl folytatódik utunk. A hószállingózás elaprózódik, sõt, havas esõvé lényegül át, éppen akkor, amikor találunk egy alkalmas helyet a páratlan irányú, tehát Gyõr felé közlekedõ személyvonat lefotózására. Még van idõ a szerelvény érkeztéig, inkább megyünk tovább lefelé a völgyben, fene fog ázni egy helyben ácsorogva az esõben. Átlendülünk két kisebb patak felett, átereszek engedik lefolyni a vizet a hegyoldal felõl a Cuha felé. Végre újabb szünetet lelünk a bozóton, jókor, mert már hallani az M41 2211 pályaszámú mozdony jellegzetes, mély motorhangját. Elhalad az egy kocsival parádézó gép, persze, sikerül elrontani a képet, sötét is van meg türelmetlen is vagyok. Látványosság kipipálva, mehetünk tovább, Zirc felé. Eseménytelen az út, néha nagyot roppan a jég a lábunk alatt, ha épp nem figyelünk oda és a nyomvályúba lépünk. Bátortalan ívû kanyarnál kinyílik a völgy, balra Kardosrét házai jelennek meg a síneken túl, elõttünk Zirc épületei, mindenekelõtt a kéttornyú székesegyház zárják a láthatárt. Rég jártam erre világosban. Átsétálunk a Cuha hídján, a máskor csupa sár célegyenes szerencsére még mindig csak hóval borított, beleértve a szennyvíztisztító szûkebb környékét is. A városon keresztülsietünk, az autósok még mindig nem engednek át a zebrán, visszatértünk a civilizációba. Elsétálunk a vasútállomásra, szûk nyolc óra alatt zárul a kör, beleértve a három nagyobb megállást (Zirc, Csesznek, megint Zirc). A két személyvonat percre pontosan érkezik a keresztezéshez, nekünk Bz motorvonat jut egy mellékkocsival, utasterhelése induláskor 20 fõ, ez Eplényben egy felszállóval növekszik. Még olyat sem tapasztaltam, hogy itt lett volna bárminemû forgalom, ezek szerint mégis van. Sõt, a maroknyi lelkes KDP-járónak az eplényi állomás adott esetben nyújthat némi logisztikai segítséget, de ezzel nagyjából kimerül az utazóközönség köre. A Bakonyi Mikulással ugyan nem találkoztunk, de szép, kellemes túrában lehetett részünk. Köszönöm Kerek repkénynek a társaságot, a rendezõknek pedig a lehetõséget, hogy a segítség fejében utólag is részt vehettünk a túrán.


-Kékdroid-


Képek