Túrabeszámolók


Teleki

moiwaTúra éve: 20112011.04.04 22:05:58


Teleki 50


Börzsöny, zsinórban harmadszor. Nem hezitáltam sokáig, hiszen a Teleki útvonala nagyon eltalált, sok olyan helyet érint, amit minden évben látni szeretnék. Úgyhogy kora reggel a „szokásos” sétával közelítem meg Rákosrendezõt, ahol teljes váratlanságból megérkezik „avegyesz” topiktárs is, akivel az elõzõ heti Forrástúra kapcsán eszmét cserélünk. A vonatra felszállva kissé anekdotázósabbra és lazábbra fordul a hangulat, elsõsorban SZLA és Gy. Peti társaságának köszönhetõen. Vácon a szokásos egykocsis Bz ezúttal szinte kong az ürességtõl, alig tíz ember ölt túrázó kinézetet. Egy biztos: a rajtban nagy tolongásra nem kell számítanunk. Szokolya után hirtelen leszáll a köd, ami a vonatút hátralévõ részében meg is marad. Megérkezvén Drégelyre, kényelmes és gyors nevezés következik, SZLA-ék visszakérik a „senior” szintidõt, Oszi természetesen belemegy :-)


Kivételesen 7 óra elõtti rajtidõt kapok, így nem várom meg a hivatalos legkorábbi indítást. Elõttem már elindult néhány sporttárs. A Schaffer-kútig tartó vízszintes és továbbra is ködös szakaszon Kriszti lassít le hozzám és beszélgetünk egy picit. A család többi tagja ezúttal nem tudott jönni. Az elsõ apróbb emelkedõn Kriszti tovatûnik, gyakorlatilag már nem is találkozom vele késõbb. Schaffer-kút után egy kis börzsönyi sarat kapunk, ami szerencsére nem tart sokáig, vele együtt a táj is megváltozik, egyre erõsebb a napfény, bújunk kifelé a ködbõl. A keltikék végtelen hosszan terülnek el az út két oldalán, felemelõ érzés így túrázni! Meglepõen hamar érem el a P rom letérését és kezdem meg a rövid kaptatót.


Fent a várban, a szokásos helyen ezúttal senki, Kriszti kérdezi, hogy hol érdemes pontõröket keresni (megjegyzés: nem találtunk pontõröket). Õ rövid nézelõdés után elinal, én csinálok néhány felvételt a remek fényviszonyoknak köszönhetõen. A börzsönyi meredélyek irányában kristálytiszta a látvány, a völgyekben egy-egy ködcsík ül meg, viszont az Ipoly felé végtelen ködtenger látható. Fent a várnál hamisítatlan tavaszi reggel, élvezném tovább, de mennem kell. A vár déli oldalán a pihenõnél újabb giccses kép készül: a romok elõterében az a sok-sok keltike… Pénzásás felé a P sáv letérõjénél a szokásos sártenger fogad, de szerencsére szinte csak ott. Utána már ismét teljesen jól járható a terep.


Élvezem a magányos kóborlást, a már sokszor járt utakon. Valamiért Pénzásásig az átkötést sokkal rövidebbnek gondoltam a BKT mentén, persze így sem megy rosszul a szekér. A nyeregnél röviden megemlékezem az elõzõ heti eseményekrõl, és egy darabig most a Forrástúra útvonalán haladok, fel a K4-en. A Kõember oldala, valamint a nyeregbe való felmászás a fújtatás mellett a csodálatos bükkös szépségét is hozza, itt már sok-sok zölddel is találkozni. Kõember nyerge elõtt a dózerúton megy elõttem két ember, akik nyilvánvalóan nem résztvevõk, viszont nem gyenge tempót diktálnak, alig tudok közelebb kerülni hozzájuk. Épp a nyeregben érem be õket: csiba00 és OT Zoli azok – a Csánki-kert pontõrei. A pontjukig azt a pár percet közösen tesszük meg, majd utána a S sávon indulok felfelé. Itt még látni a távolban Kriszti kontúrjait, ma utoljára…


Szeretem ezt a gerincutat, szép a látvány róla a Kámor felé. Késõbb a Bugyihó sziklái csábítanak rövid megállásra, majd késõbb a lejtõ szakasz után balról fûrész hangja szól: nem sokkal a jelzett út mellett vágják a fákat. Fonottság PS elágazásától eleinte kellemes az ereszkedés, majd az iránytörésnél az erdészeti út (köszönhetõen az erdészeti jármûvek aktív használatának) az ideális lejtõszög ellenére gyötrelmessé válik. Nem könnyen találni alternatívát a saras és a nagyon saras között. A Kemence-patakon viszont meglepõ módon simán megy az átkelés, farönköket fektettek le a patakon keresztbe. Királyháza – itt kéne legyen a szokásos etetõpont.


Órámra nézek, a pontnak már nyitva kell lennie. Ahogy morfondírozok, érkezik Vagdalthús és Bíbor, akik percek alatt fel is állítják a pontjukat. Közben beszélgetünk, sztorizgatunk. Most inkább nekik van mesélnivalójuk az elõzõ esti „rendezõi értekezletrõl” / „csapatépítõ tréningrõl”, ami valójában szeszpusztításban végzõdött. Habár picit elaludtak, egyedül Kriszti nem találta nyitva a pontjukat. Beszélgetés közben persze pusztítom a pogácsákat (olyan kedvesen kínálták, nehéz volt ellenállni), valamint a tea is finom. Vagdalt megosztja velem, hogy a tea még a kocsi huzatjára is jutott, miközben igyekeztek vele a pontra. Kiderül ezen kívül, hogy másnap a Libegõ 11x túrán nem én leszek az egyetlen tt-s, Bíbor is beszáll a buliba. A palóc szekció másik tagja a Himbi-limbit tervezte.


Gyorsan elrepült az idõ, így elbúcsúzom a kedves társaságtól és irány Csóványos! Rengetegszer jártam már azt az utat, fejemben van az erõbeosztás, most sem hagyott cserben a memóriám. Tûzköves-forrásnál bizonyos gulyás emlékei jönnek elõ, majd a patakátkelések számát minimalizálom a hivatalos P sáv útvonal követésével. A P4 letérése után jön egy technikásabb patak-keresztezés, majd utána egy látszólag egyszerûbb, közvetlenül a nagy emelkedõ elõtt. Gondolatban valószínûleg már a hegyet másztam, mert a legutolsó átkelés legutolsó kövének stabilitását rosszul mérem fel: eleinte megtart, aztán leborulok róla, balra dõlök bele a patakba, mindkét térdem egy-egy kõbe ütközik. Nem kellemes az érzés, és nem elsõsorban az elázás miatt. A borulás után viszonylag gyorsan felmérem a helyzetet, sikerül lábra állni, és épp egy meglehetõsen meredek szakaszon adatik meg, hogy mozgásba hozzam a sokkot kapott lábakat. Az elsõ méterek még furcsák, de aztán szépen lassan visszajön a ritmus.


Tóth Péter emléknél pár pillanatnyi fõhajtás, szélharang kondítás, majd tovább az egyenletesen és kellemesen emelkedõ úton. Az apróbb kanyarokkal tarkított csodás bükkösben szívesen elsétálgattam volna tovább is, ám már látszik balról a szikla, amire feloldalazom, majd balról magasan elõtûnik a füves gerinc is, ahova „lábujjhegyen” mászom fel. Szakrális pillanat következik: a gerincrõl letekintve a völgybe, illetve a túloldali Pogányvárra.. Az egyik kedvenc börzsönyi panorámám. Az idõjárás ráadásul itt még sosem hagyott cserben: mindig kellemes napsütés fogadott is, akárhányszor is erre jártam. A köves letörések, a virágok, valamint a kinthagyott drótok mind a Nagy-Mána gerinc jellegzetességei.


Az ezt követõ mászás többlépcsõs stációi „elõre programozottak”, vagyis nem érnek meglepetésként. A közbensõ közel vízszinteseken lehet regenerálódni. A P4 becsatlakozása után már csak egy nagy hupli vár, aztán az enyhe lejtõ valamint a távolról látható DINP-es zászló jelzi a következõ ep-t, ahol B. Árpi igazolja a papírt. A vele való beszélgetésbõl kiderült többek között, hogy a Z sáv miért is került vissza az eredeti (háború elõtti) nyomvonalára… Bevallom, nekem jobban tetszik ez az „új-régi”, kevésbé technikás illetve veszélyes, ráadásul panorámákban is bõvelkedik.


A Magosfa-nyerge után tempósan botozok fel Csóványosra, miközben egy kicsit beborul az ég és érezhetõen hûvösebb a levegõ. Ez utóbbin annyira nem csodálkozom, elvégre 900 m felett járok. Csóványos tetejét rendbetették, legalábbis nekem úgy tûnt. Az OKT-s átkötés Nagy-Hideg-hegyre is egy jól bejáratott útvonal, becsukott szemmel is végigmegyek rajta. A viszonylag jó idõ ellenére kevés a maszek turista, ami egy picit meglep. Féltem egy csöppet az Égés-tetõrõl való leereszkedéstõl, de szerencsére nem csúszik olyan vészesen, így kellõ óvatossággal gond nélkül lejutok a kereszthez. Rakodó környékén kordonszalagokat látok, talán erdészek tehették ki.


A Nagy-Hideg-hegyre való végsõ mászás már nem esik olyan jól, de hamar túljutok rajta. A fõgerincen sok-sok hóvirágot láttam, ez ismét egy „Telekis” jelenség: április elejénél hamarabb nem nyílik a hóvirág, legalábbis 800 m felett nem. A turistaház elõtt egy fotózó turistát veszek észre, aki oldalra fordulva J. Laciként válik felismerhetõvé. Vele együtt megyek be a házba, én csak pecsételni, Laci még fogyaszt egy sört. Csak rövidet beszélgetünk, mert inalok tovább. Szigorúan a jelzést követem, elõbb a dózerúton, majd vele párhuzamosan a dózerút kanyarjáig, ahol enyhe meredekséggel mászik fel a jelzett út Kammerhof felé. Az ezt követõ hepe és hupa nem ér meglepetésként, az erdészeti jármûvek „alkotása” annál inkább. Ez az amúgy kellemesen járható szakasz egy kicsit izzasztóssá vált ezáltal. Korom-bérc és Nagy-Inóc szikláinak integetek, aztán szépen lassan megindul az ereszkedés. Nagyon óvatosan gyorsulok, nehogy a térdeim bejelezzenek, fõleg ugye a pataknál való esés miatt… Több csoportnyi fiatal mászik felfelé, na ezek szerint mégis van turistaélet a Börzsönyben :-) 


Barna Ferenc emléktábla után egy gyorslábú fiatalembert látok magam elõtt, „kofferral” a kezében. Na mondom, ilyet sem láttam még. Ráadásul alig tudok egy-egy métert hozni a távbeli különbségben. Kisinócnál sikerül utolérni, ahol is fény derül az illetõ személyére: macikupac az (aki ezúttal csupán maszektúrázik). A kisinóci etetõponton rögtönzött eszmecsere a börzsönyi rendezõk között, öröm látni, hogy ilyen jól együtt tudnak mûködni szervezetek egy adott tájegységen belül. Hallgatva a beszélgetésüket, igénybe veszem a szolgáltatásokat és elpusztítok jónéhány lekváros illetve hagymás-parizeres kenyeret, és iszom hozzá kellemesre ízesített limonádét (amit ráadásul elõször bodzaszörpnek gondoltam).


Kiderült, hogy macikupac „bõröndje” geoláda, amit készül elrejteni az út mentén valahol. Macikupac megkérdezi, merre megyek tovább: „természetesen az útvonalon”. Ez neki is szimpatikus, mert épp hazafelé tart és elég sokáig közös a menetirányunk. Kicsit lehet nosztalgiázgatni, elvégre vele utoljára 13 éve egy Mátrabércen mentem együtt (bár igaz ami igaz, inkább lihegtem utána). A tempójából mit sem vesztett azóta, rögtön az új K nyomvonalán bemutatja, hogy felfelé megy, mint a gép. Közben fontolgatjuk, hogy vajon ez az új K lesz-e annyira kijárt, hogy ne kelljen bizonyos mértékû dzsungelharcot vívni (röviddel a patakátkelés után, a jobbost követõen indul ez a szakasz) – friss helyzetjelentés: a túra napján kellett…


A rövid, de combos mászásnál macikupac gyorsan nyom felfelé, én csak lihegek, mint anno. Ezen a szakaszon kerül sor egy geoládás „varázslatra”. Kálváriától már egyértelmûen lefelé az irány, majd beérünk a faluba. Macikupac is nagy fotós, ezt bizonyítja is a közösen megtett szakaszon. Kóspallagon újabb megemlékezés: egy hete a kocsmában kapott Algopyrin kapcsán… Már elõre sejtem, hogy a Hanta-patak völgye elemében lesz, elvégre tavasz eleje van, és egy esõs éven vagyunk túl… Kasszandrát nyugdíjazni kellene, minek látja elõre a dolgokat… mert hogy tökéletes volt a megérzés. A mocsárjárást idõnként némi útvonal-optimalizással próbáltuk kompenzálni. Így sem maradtunk szárazak, de legalább a cipõ nem süllyedt el teljesen a trutyiban. Az „okoska botocskák” is segítségül szolgáltak errefelé.


Macikupac mindenféle érdekeset mesél ennek a szûkebb környéknek a hegyeirõl, élõvilágáról. Mint kiderült, másnap azaz vasárnap épp errefelé volt a BTHE-nek egy vezetett túrája. Jött még néhány izgalmasabb patakátkelés, de most már óvatosabb vagyok, ráadásul az átkelõk legtöbbjénél találni valamilyen hídszerû tákolmányt, ami jócskán megkönnyíti a túlpartra jutást. Rövidesen elérjük macikupac túrájának útvonalát (DBK40), ami õt különösebben nem villanyozza fel, jövõ év kora tavaszáig a túra „téli álmát alussza”.


Ami viszont hirtelen felkelti érdeklõdésünket, az az úton töméntelen mennyiségben fellelhetõ barna varangy. Nyilván a Kóspallagi-tárolóhoz lehet köze, hogy épp itt látni belõlük ennyit, illetve az elõzõ napi csapadéknak is. De ehhez fogható inváziót varangyból még nem volt szerencsém látni. Némely példány döbbent méreteket ölt. És külön érdekesség az egymásba csimpaszkodó négyes békacsapat látványa is („szumó-bajnokság” – copyright pesza91). Közben felmerül a kérdés, hogy hol lesz a pont Pusztatoronynál. Egyértelmû, hogy fel kell mászni, de volt év, amikor csak a nyeregpontig kellett. Idén kell a „csúcs-érzés”, egész a Bibervárig menetelünk, akárcsak macikupac túráján. A pontõröknek csak én adok papírt, macikupac a távolból szemléli az eseményeket.


Innét a hagyományosan életveszélyes ereszkedés ismét elmarad, hála a felszáradt talajnak. Torony-forrás, újabb nosztalgia a közelmúltból, majd masszívan tartjuk a P sáv nyomvonalát és elbúcsúzunk egy idõre a DBK-tól. Mellõzzük a romot, ami egyes térképeken rossz helyre van jelölve (macikupac szerint), majd épp mesélni kezdem neki, hogy errefelé vigyázni kell, mert egy sunyi balossal a P sáv betér balra… amikor épp egy sunyi baloshoz érkezünk :-) A kijártabb egyenesen folytatódó út az nyedobre (copyright J.Z.). Enyhe emelkedéssel már Szent-Gál-föld vidékén járunk, másképp porzik a talaj is. Macikupac felvilágosít, hogy ez bizony geológiailag teljesen elüt a Börzsöny fõ alkotójától és ez itt mészkõ. Erre utal az idén elsõként szemem elé táruló hérics is.


Pár méter erejéig a törökmezõi bekötõútra térünk, majd útvonalkövetõként befordulunk az erdõbe, párhuzamosan a mûúttal. Szalagokat látunk, elvileg lehet akár a DBK-é is (amit mondjuk kétlek), macikupac leszedi. Kisvártatva karnyújtásnyi közelségbe kerül Törökmezõ, ám macikupac flaskájából kifogy a víz, és a Fehér-kút felé veszi az irányt. Bevillan az agyamban, hogy ide most nekem ismét le kell mennem, hiszen elõzõ héten elmulasztottam megtekinteni a Havanna-forrást és a VIT-forrást. Amíg macikupac vizet vételez, addig megnézem ezt a két forrást közelebbõl.


Rövid emelkedés és immáron harmadszor érintem 2 héten belül Törökmezõt. A pontõrtõl jön a rövid ukáz: „végig a kéken”. Nem lepõdök meg. A PK elág környékén „hiányoljuk a megszokott sarat”, márciusban inkább az szokott arrafelé dominálni. Micsoda szerencse, hogy tekertek azóta egyet a naptárban. Felismerem közben a Czerovszki-kõhöz vezetõ szekérutat, majd nemsoká jön a Vizes-árokhoz vivõ lejtõ. Balra nézve nagyjából belövöm Õzike-forrást is. Vizes-ároktól ismét könnyes búcsú a DBK útvonalától, majd jön a „hárommenetes” mászás elsõ felvonása: a betonútig. Ezt sose szerettem… Szerencsére már nincs dupla létramászás, viszont tüskés, vacak és sokszor kellõen saras. Macikupac ismét rákapcsol, alig bírom a lépést tartani vele. Fura módon közelebbre gondolom a betonutat, mint amennyit vízszintesen trappolunk elõtte. Közben megelõz Maku Laci és N. Attila futópáros. Néhány szó erejéig lelassítanak hozzánk. Macikupac szerint lehet hogy utoljára jöttem fel az OKT mentén ezen a siratófalon (az oka: meglepetés…).


A köves-mezõi mûút mentén gyalogolva macikupac ki-kinéz balra, tudniillik innét már hazasétál és lesi, melyik nyiladékon kell neki letérnie. Egyszer eljön ez a pillanat is, így ezennel ismét magányosan caplatok tovább. Köves-mezõnél piknikezõ családok élvezik a szép idõt és Világos-tér felé is sokan jönnek szembe, nyilván a kilátó felõl. A hárommenetes mászás megkoronázása, a végsõ menet mindig is a legkeményebb, próbálok nem behalni és megállás nélkül felsétálni. A kedvemet az újabb keltike-mezõk dobják fel. A csúcson a pontõrök mellett kiránduló családok is pihengetnek. Utóbbiak érdeklõdnek a rendezvényrõl illetve a megtett táv- és szintparaméterekrõl.


Kevéske evés-ivás után alibikocogással igyekszem vissza Világos-térre, majd az utolsó könnyed emelkedéssel Remete-kereszt-bércre. A végsõ folyamatos lejtõt a lábam már nem annyira szereti, ráadásul talán a cél közelsége is éhessé tesz. Bodzási-pihenõtõl ismét déja vu… Órámra nézek és kihozom, hogy van esély akár PB-re is. Jobbkanyar, szintút, rövid emelkedés, majd egybelejtõ… éééés a végsõ cikk-cakk a kápolnához, majd fel Oszihoz, aki épp Vagdalttal telefonál. Kellemes kijózanodást kívánok Husinak :-) Végül percre pontosan a tavalyi idõmet sikerült hozni.


Hûsölés a célban, a vonatig még van fél óra lazulás. Közben Maku Laciékkal beszélgetek. Hirtelen szembõl feltûnik Gudluking sporttárs, akirõl kiderül, hogy csak 9-kor rajtolt. Mikor már tátanám a számat, megosztja velem, hogy a 30-as távot teljesítette és Kisinócról közlekedett át. Célbeli pogácsázás és szörpözés közben gyorsan telik az idõ, sietek le a vonathoz. A zónázót elengedem, szerencsére a nyári félévben a falulátogató vonat is Szobról indul. Felszállok az elsõ kocsiba és Sz. Elemér sporttársat találom ott, aki a Julianusról igyekszik haza. Gyors eszmecsere következik a saját túraélményeinkrõl. Ezt ki is kell használni, mert már Kismarosnál szépen megtelik a szerelvény..


Örülök, hogy idén is a Telekit választottam, nagyon szép útvonal, klassz évszakban, jó hangulatban. Idén is sikerült sok élményt szerezni, köszönet érte a rendezõknek! Macikupacnak pedig köszönöm a közös km-eket!