SÁRGA 70 (2011.04.30-2011.05.01) Táv: 70,7 km; Szint: 2225 m.
Ma egész nap felhõátvonulásos, napos idõ volt, magyarul ideális kirándulóidõ. Bosszúsan gondolok arra, hogy pont estére mondják a záporokat és holnapra, azaz vasárnapra pedig az országos vizes borogatást. Megfordul a fejemben, hogy tán nekem is a HORVÁTH JÓZSEFRE kellett volna mennem, de aztán meggyõzöm magam, hogy így van jól, ahogy van, mert õs teljesítõ vagyok a SÁRGÁN - igaz, hogy az elsõ "csak" 40 volt -, és nem akarom megszakítani a láncolatot, arról már nem is beszélve, hogy fölöttébb kedvelem ezt a túrát. Ja, és minden évben ezt tekintem a KINIZSI SZÁZAS elõszobájának. Az ablakból fölfele sandítva pont egy tintakék felhõre látok. Lemondóan legyintek, és herót hangulatban készülõdni kezdek. Spotékhoz zötykölõdök Káposztásra, mert a tavalyihoz hasonlóan idén is felajánlotta a rajtba juttatásomat. Innen is kösz. A kapu elõtt éppen a lakók névsorát böngészem, amikor elered az esõ. Felcsöngessek, hogy engedjenek be vagy telefonáljak, hogy mégse megyek? Az ujjam dönt: bepötyögi a csengetõ kódot. Spot már teljes harci díszben- és felturbózott hangulatban vár, úgyhogy rövid udvariassági leülés után indulunk is. A Megyeri híd után valahol eláll az esõ, és Pomáz útjain már a nyomát sem látjuk. A Két bükkfa-nyereg felé vezetõ, erdõvel övezett országútról itt-ott már kisebb párafelhõk szállnak fel. Jobbról vaddisznó bukkan fel hirtelen. Mindannyiunk szerencséjére késõbbre halasztja az átkelést. Néhány km. múlva a süninek sem sikerül balról beszaladni az autó elé. Nagy élet van a párás országút mentén: Ugráló békák, száguldozó csigák kerülnek a reflektorok fénykévéjébe. Egész jól elszórakozunk Esztergomig. Itt azonban, sajnos ki kell szállni a komfortos autóból. Az állomáson már ott vannak a rendezõk, és még néhány barát, ismerõs. Kölcsönös üdvözlések után elkezdem menetkész állapotba hozni magam. Pisti reklamálja a kávét, amivel a SÁRGA elõtt megszoktam kínálni a szûkebb csapatot. Reméltem, hogy elfelejtik, de sajnos számítottak rá. Arra hivatkozok, hogy a termosz már nem fért bele a hátizsákomba az esõkabát miatt. A legfõbb ok viszont a herót volt, ami elblicceltette velem a kávéfõzést. Befigyelek a nevezõ helyiségbe; nemsokára elkezdik árulni a nevlapokat. Tomnak is veszek egyet, hogy ne kelljen sorba állnia. Õ vonattal jön majd Pest felõl. Permetezni kezd az esõ. Abban reménykedtem, hogy legalább az éjszakai szakaszt megússzuk szárazon, de ez a remény is szertefoszlott, mint a legtöbb társa. Befut a vonat Budapest felõl. Kezemben a papírjával integetek Tomnak, hogy jöjjön a rajtoltatáshoz. 23:00-t íratunk az itinerekre. Az utolsó simítások után megindulunk a kijárat felé. A számos túrabot láttán néhány "civil" kacagva állapítja meg, hogy megkezdi a szezonnyitó edzését a sí szövetség. Komoly pofával mondom, hogy ráhibáztak, mert éjszakai gyepsí edzésre megyünk. Az arcukra fagyott mosolyból ítélve egy pillanatra tán el is hitték a replikámat. Spot beterel minket a parkba, a [S-] jelzésre. A zöm a park út felöli járdáján özönlik. Padon ülõ fiatalok érdeklõdnek, hogy miért éjszaka vágunk neki. - Így sokkal izgalmasabb - válaszolom. A permetezés szaporább csepergésbe megy át, ezért egy üres padnál felöltöm az esõkabátom. A sarki TECSÓ fényében megpillantom Suzyt. Felgyorsítom lépteimet, de csak nehezen érem utol. Lassan állok rá az utazósebességemre. Beszélgetünk kicsit a neonfényes utcán haladva, aztán az elsõ emelkedõnél azt mondja: - Na, menj! Én megyek is, ahogy bírok, de nem akarom elrohanni magam az elején én sem. Az utcalámpák elfogytával bekapcsolom a fejlámpát. Az aszfalt is elfogy, ennek hiányában pedig agyagos emelkedõ lesz az osztályrészem. A családi házas övezetet elhagyva hiányolom az itt megszokott fülemüleéneket. Feljegyzem a legújabb megfigyelésemet: Sz@r idõben még a fülemüle sem csattog, csak a teljesítménytúrázók csattogtatják botjaikat (vagy amijük van). Az elágazások közelébe kiakasztott, fényvisszaverõvel ellátott szalagok rezzenetlenül lógnak a bokrok ágain. Errõl jut eszembe: Annyi pozitívumot meg lehet említeni az idõjárással kapcsolatban, hogy eddig nem jött be a meteorológusok azon jóslata, ami viharos erejû lökésekrõl szólt. Remélem eztán sem jön be. Spot, Pisti és Tom már a parkbéli cihelõdésemkor elhúztak. Nem baj! Menjenek Isten hírével.
1. ellenõrzõpont, Vörös-kereszt.
Jól leizzadtam az esõkabátban. Úgyis vizes vagyok már, és az esõ is alább hagyott egy kicsit, én ezt levetem. A pakolás alatt utolér Suzy. Legalább együtt kevergünk ezen a hatalmas, füves mezõn. Összevissza, elõttünk, mögöttünk tûnnek fel a túrázók lámpái alkotta fénykígyók. A leszúrt fényvisszaverõ nyilak hiányában szinte lehetetlen lenne megtalálni a helyes utat. A mezei zakatolásunk utolsó mozzanata amikor rátérünk az erdõbe vezetõ szántóföldre. Nagyra értékelem, hogy az ösvényt már második éve nem szántották fel. Lehet, hogy rájöttek: hiába szántják fel az utat is, elõbb, utóbb úgyis kitapossák a kirándulók. Az erdõ bejáratát korlátozó sorompó után megint rákezd az esõ. Elõbb dacolok vele, de még mielõtt ronggyá áznék megint felveszem az esõkabátomat. Elhatározom, hogy ha melegem lesz, akkor csak a cipzárral, meg a kapucnival fogok variálni. Feltorlódott sor végére érek. Létrán másznak át az emberek. Elõre megyek a kapuhoz, hogy majd jól bemegyek rajta, és kiröhögöm a létramászókat. Sajnos lepattanok a kapuról, mert most be is van zárva, nem csak úgy behajtva, mint tavaly. Tépázott büszkeséggel kullogok vissza a sor végére, ahol most már kétszer annyian várakoznak, mint amikor ideértem. Szaporán kopog az esõ a kapucnimon, mire elérem a szekérutat, ahol jobbra kell fordulni. Néhány méter után már aszfaltossá válik az út de ez teljesen mindegy, mert úgyis föl kell vágni balra egy füves útra. A vizes fûtõl már érezhetõen nedves a zoknim, de attól tartok, hogy lesznek még sokkal durvább kényelmetlenségek is az út során. Beérek az erdõbe. Ja, igen, ez az a lehullott faágas, törmelékes rész. Sokkal rosszabb viszont, hogy a felázott turistautat gyurmává dagasztották a munkagépek. Folyamatosan szitkozódok. Csodálkozok rajta, hogy más kibírja szó nélkül.
2. ellenõrzõpont, Cserepes-árok, [S-; S+ elág].
A fiú és a lány egy kifeszített ponyva alatt pecsételnek. Amikor visszakapom a papírom nem hagyom, hogy a pont lazításra csábító hangulata átragadjon rám; egyedül hasítok bele a sötétbe. Itt egy laza, dumálós szakasznak kéne következni, de a feldúlt út ennek véget vetett. Minden lépésre oda kell figyelni. Ezért jön el oly lassan a jobbra lekanyarodó, Pilisszentlélek völgykatlanába vezetõ füves út. Már egy ideje a húzó ember szerepét játszom, a faluba vezetõ bal kanyar elõtt félreállok, hogy vissza tudjak térni a saját tempómba. A szilárd burkolattal együtt megjelenik a közvilágítás, kicsit szüneteltethetem a sajátot. Az egyik ostorlámpa alatt rápillantok az órámra: Fél kettõ. Évek óta szinte percnyi pontossággal fél kettõkor érek Pilisszentlélekre. Ha valaki krimibe illõen megkérdezné tõlem, hogy: "Hol tartózkodott 2008 vagy 2009 vagy 2010 vagy 2011 május elsején hajnali fél kettõkor?", akkor én röpke gondolkodást színlelve azt mondanám: "Lássuk csak, hol is? Hát, persze! Pilisszentléleken, és még papírom is van róla." (...) Lehet, hogy én vagyok a falu rossza, de nem csak engem ugat minden kutya egyedül, hanem mindenkit, és állandóan. A felvégen, a Klastrom vendéglõ teraszán mozgást látok. Nocsak, ezek nem is vendégek, hanem Béla bácsi és kísérõje vakaródznak a bezárt vendéglõ külsõ asztalainál. - Mi a pálya Béla bá? Ki akarod nyittatni a csehót? - kérdezem. - Jó lenne egy kis buli a nyeregmászás elõtt, mí? (...) Belehúzok a kólámba, és belehúzok az emelkedõbe, de nem veszett módon, hanem csak úgy andante, hogy fel is érjek. Miért van itt ilyen tök sötét? Ja, hogy meg kéne gyújtani a fejlámpámat. Lábammal a köveket keresem, mert meglehetõsen csúszik a sáros út. Felérek egy erdészeti úthoz, keresztezem, aztán felérek az igazihoz. Itt balra térek, majd a szerpentin könyökében jobbra. Figyelem, hogy hol lóg be szalag, és amint meglátom, balra bemegyek az erdõbe. Amikor megint keresztezni kell a mûutat, egy nagyobb csoport jön rajta jobbról. Elnézték a szalagozást, amit nem is csodálok ebben az esõs, párás éjszakában. Ilyenkor mindenki az orra elé néz. Enyhül az emelkedõ. Valaki mögöttem azt mondja, hogy mindjárt ott vagyunk a nyeregben. Persze! - gondolom magamban. - Odébb van az még. De, mégse! Hisz ez már a Pilis-nyereg emlékoszlopa. De jó! Elõttem ketten mennek tovább a szélesebb úton. - Jobbra! - mondom. Csak mennek tovább. - MONDOM, JOBBRA! - szólok megint, most már emeltebb hangon. - Jó, oké, kösz, rendben! - ébrednek fel végre a túratársak. Megvallom elsõ alkalommal nekem is gondot okozott az éjszaka észrevehetetlen keskeny kis jobbos ösvény megtalálása. Most szalag lóg a megfelelõ irányba kiakasztva, de még így is könnyû elmenni mellette. Minden alkalommal el is megy valaki. A kényelmesnél egy kicsit meredekebb lejtõ következik. Eleinte csak néhol csúszik; nagyon jó szolgálatot tesznek a túrabotok. Késõbb megtorpanni látom az elõttem igyekvõ futóruhás figurát. Amikor a kritikus pontra érek rögtön megértem, hogy azt a mélyútba vezetõ ösvényágat kereste, amelyik a legkevésbé síkos, és lehetõleg kapaszkodnivaló fa is van a közelében. A két bot gyakori leszurkálásával próbálok túljutni a hanyattesõs ponton. A cipõm kellõen terepes talpa sokat segít. Nem sokkal ezután egy még durvább ilyen pont következik. Az elõttem haladónál nincs bot, bevágja a hóeke pozitúrát, és úgy csúszik lefelé. Amikor sikerül visszanyernie az egyensúlyát felkap egy husángot, azzal próbálja megkönnyíteni a leereszkedést. Ezt az utat ilyen állagában hál' Istennek még nem ismertem. Most örülök, amikor egy karéjra érek le, ahol balra fordulok. Itt is van sár doszt, de legalább nem lejt az út. Jobbra figyelgetek, hogy mikor kell rátérni egy bokrokkal övezett, keskeny ösvényre, de ilyen rossz terepviszonyok között ez még viszonylag sokat várat magára. Végül szalagozással megerõsített turistajelzés figyelmeztet a várt letérésre.
3. ellenõrzõpont, Klastrompuszta.
A pontõrnek menedéket nyújtó autó egy lejtõ alján van leállítva. Mindenki becsúszó szereléssel érkezik a kocsi elé. Egy óvatlan pillanatban én is lemegyek hídba. A pontõr közli, hogy: "Vigyázat, csúszik!" Köszike! - válaszolom, miközben a függõlegest keresem, amit itt vesztettem el valahol. A kúthoz megyek, hogy lemossam a kezem, amelyikkel letámaszkodtam. Van aki beáll a lejtõ alá pontozni a következõ balek produkcióját. Mindössze másfél méterrel kéne arrébb állni azzal a kocsival, és ki lenne húzva a probléma méregfoga. Fogyasztok az ellátmány szörpbõl, és körülnézek az itt megszokott desszertet keresve, de nem látok ilyet. Nem kérdezõsködök felõle, inkább kihasználom, hogy most még nem indul tovább senki, és folytatom. A pontra esésemhez képest balra megyek egy szilárd burkolatú emelkedõhöz, amely hosszan, elnyújtva emel fel egy viszonylag szintben haladó, egyenes szakaszra. Egy vagy két éve ez még egy murvás út volt, még nappal is elég unalmas. Mostanra egy gyurma állagú massza lett a helyén az erdõ gondos gazdái jóvoltából. A murva kövecskéi csak elvétve látszanak ki a sártengerbõl. Aki nem látta ép korában, nem is hiszi el, hogy nemrég ez egy kiépített turistaút volt. Kétségbeejtõ, hogy a meglévõ értékeket milyen gyors tempóban lehet tönkretenni minden téren, és minden következmény nélkül. De próbálj meg leejteni egy csokipapírt az erdõben, ökológiai katasztrófa lesz. Unalom helyett most szlalom van az egyik útszéltõl a másikig. Egy örökkévalóság, amíg jobbra elkanyarodik az út. Ez a szakasz is hosszabbnak tûnik a szokásosnál, mire jobbra térhetek egy jól elõre jelzett, ember szélességnél egy kicsivel szélesebb, lejtõs ösvényre. Ez nincs feldúlva, csak az esõtõl sáros, ide már nem fértek be a gépek. Balra kivisz az út egy távvezeték alá. Az irtásban haladva hiába kémlelek fölfelé, a hold elbújt, de még egy tetves hunyorgó csillagot sem látni. Viszont egy kicsit mintha alább hagyott volna az esõ. Nagyon nem szabad bambulni, mert a villany megy tovább, egyenesen, de a jelzett út az jobbra bemegy az erdõbe. Késõbb, egy több utas keresztezõdésben felismerni vélem a Csévi-nyereget. A bejövõ [P-] megerõsíti a feltételezésemet. A Táloki-erdõben vezetõ út is ramaty állapotban van. Ezt már a PIROS 85-ön is konstatáltam, csak akkor legalább száraz volt. Hangosan anyázok végig. Az sem gátol, hogy valaki jön mögöttem. Az erdei út végét jelzõ, elnyújtott kanyar ráerõsít lejtõsségben és csúszósságban egyaránt. Alig bírok letipegni hátas nélkül. Lent nagyot sóhajtva balra felmegyek a gázpásztára. Ez is egy agyagos kulimász keréknyommal, de itt lehet menni a ritkás füvû padkán is. A vizes fû áztatja a cipõmet, de legalább valamennyi lejön róla a ráragadt sárból. Jobbos elágazásba nézek. Nem, sajnos ez még nem az igazi. Azért várom már a letérést, mert egy szekérút következik. Igaz, hogy kiálló kövekkel tarkított, de az most felüdülés lesz a sok sár után. Igen, már látom a szalagot, nagyon korrekt. Tehát jobbra át. Csodálkozom, hogy milyen könnyû átkelni az itteni átfolyáson. Arra számítottam, hogy az esõ miatt meg lesz duzzadva. A sorompó után kezdõdik a hosszan emelkedõ szekérút. Közvetlen a lábam elé világítva baktatok. Nem nézek az órámra, de még biztos idõben vagyok, mert a hajnal még nem hasad, de még csak nem is feslik. Lassan felérek egy platóra. A Klotild-barlang felé leágazó út környékén utolérek egy sárga széldzsekis alakot. Láthatóan húzza a lábát. - Mi van veled Tom? - kérdezem tõle, amikor felismerem. - Áh! A Pilis-nyeregbõl levezetõ csúszdán estem el, és reccsent egy nagyot a térdem. A Mónikáig még elvánszorgok, remélem kiadják az odáig szóló díjazást - válaszolja. Méltatlankodok egy kicsit (nagyon), mert kiváló túrabotjai vannak, és ilyen csúszós terepre nem hozta el. Nagy kitartásra lesz szüksége, mert a Fehér-hegy meg fogja kínozni. Sikert kívánva továbblépek. Az Iluska-forrás mellett úgy megyek el, hogy fel se pillantok. Az éles bal kanyarnál ocsúdok fel, hogy hol járok tulajdonképpen. Pár méter után jön a bekerített mezõ. Alig bírok jobbra felvergõdni az agyagos "feljárón". A kerítés mellett felmegyek az erdõ széléig és visszatekintek. Csak messzirõl világító lámpákat látok. Elõttem sincs senki. Nyugodtan, saját tempómban tudok felhágni a Fehér-hegy meredekén. A csúcskõtõl lazulok lefelé. Ezen a túrán minden olyan hosszadalmasnak tûnik. Túl sokat kell itt szörfözni ezen a murvás ösvényen, mire megpillanthatok egy kisebb csoportot egy piros-fehér bójával feldíszített esõháznál.
4. ellenõrzõpont, Vörös-hegy nyerge, pihenõ.
Le lehet ereszkedni végre a Pilisvörösvár irányába mutató homoksivatagra. Egy gázpásztát takar a homok. Még mindig csak gyér csomókban tudott gyökeret verni rajta a fû. Ez az egy elõnye van az esõnek a túrán: lenn tartja a homokot, nem megy tele az ember cipõje. Most már kezd pirkadni. A madarak ásítanak egyet két csipogás között. Jó kilométer múlva lehet jobbra lejönni a pásztáról. Nekem már messzirõl jelzi ezt egy fenyõfa-csoport. Közelebb érve megerõsítésnek egy szalag is lóg a fán. A füves út valamit lehoz a cipõmre ragadt sárból. A telkek után, a szilárd utat elérve rakom csak zsebre a fejlámpámat. A Budapest-Esztergom vasútvonal keresztezésénél ér utol az a spori, aki a Táloki-erdõben jött mögöttem. Megjegyzi, hogy milyen ízesen káromkodtam végig az utat. Õ most van elõször ezen a túrán. A hosszas utcai séta után megmutatom, hogy hol kell balra fordulni a Kálvária felé. Tetszenek neki a stációk fekete márványra maratott képei. Tényleg szép munkák. Az is szép munka lesz ide felmászni.
I. feltételes ellenõrzõhely, Pilisvörösvári kálvária.
Sehol ponteur. Menjünk föl egészen a hármas kivégzés helyszínéig! Közben érkeznek még egy páran. Körülmegyek a kis kápolna körül. Itt sincs senki. - Kinél van fényképezõgép? Síri csend. - Hát kamerás mobil? Csend, mint fent. - Hej, de egy elmaradott társaság ez! Le merném fogadni, hogy még beszélõ padlókefélõt se látott egyik se. Nem baj. A bal lator a tanunk rá, hogy itt voltunk. Néhányan még fölfelé tartanak. Szépen megvárjuk, amíg mindenki fölér, csak akkor indulunk tovább. A Kálvária legfelsõ stációjától nyíló utcán megyünk lefelé. Átmegyünk a vasút fölött átvezetõ kis hídon. Sokáig caplatunk az utcán, amíg elérjük a kis teret, amibõl jobbra nyílik a Mónika utcája.
5. ellenõrzõpont, Pilisvörösvár, Mónika italbolt.
"S jött a Mónika, aztán véget ért a kalandok sora." Sok célba érkezett emberre passzol már az õsrégi Expressz nóta idézett sora. Elõttem azonban még ott van a túra nagyobbik része. Nem is számszerûsítem a távot, inkább hátramegyek a garázsba pecsételtetni és falatozni. - Hát itt vagy Petami? Szóval elsunnyogtad a pontõrködést a Kálváriánál - évõdök vele. - Te bliccelted el a Kálváriát. Mutasd csak a bélyegzést! - vág vissza. - Inkább megeszem ezt a jóképû lekváros kenyeret. Itt egy szóló szék a garázs elõtt, gyorsan leülök rá. Már egy ideje nem esik az esõ. Latolgatom, hogy le merjem-e vetni az esõkabátomat. A túra elején is, amikor levetettem jobban rákezdett. Áh, nem érdekel, levetem. Ha kabát nélkül fel tudok menni a Zsíros-hegyre, már jól jártam, aztán majd meglátjuk. Mindenki nagyon elfoglalt, ezért angolosan távozok. Visszafelé a kis térig, aztán az elsõ sarkon jobbra. Az utca végén keskeny sikátorba visz a jelzés, aztán ki a 10-esre. Szemben az Emil cukrászdák egyike, átmegyek, majd jobbra fordulok. Átkelek a vágányon, majd balra, a kerítés után megkezdem a lépcsõzést felfelé egy játszótérhez. Fent, az egyik padon egy spori éppen szerelvényt igazít. Átvágok a játszótéren, és egy utcán egyenesen a lépcsõ Pilisszentivánra levezetõ ágához megyek. Úgy látszik, hogy most jól bírja a térdem, mert a botokat súlyban tartva, korlátra támaszkodás nélkül szaladok lefelé a fokokon. A lépcsõ aljában, egy templom mellett balra fordulok. Hol is van az a kék kút? Aha, már látom az út szélén, a sövény mögött. Arcot, kezet mosok és tankolok egy kis friss vizet. Átmegyek a széles út másik oldalára. A villanyoszlopok fel vannak lobogózva: Piros-fehér-zöld és sárgacsillagos kék zászlók váltják egymást. Nem is olyan régen a kék helyett még piros lobogott a tartóban. Ki érti ezt? Szeretném még megérni a következõ színt is. A legközelebbi térnél jobbra fordulok. A Mónika után jöhet az Antónia! Neki is az árka, de elõbb ki kell emelkedni Szentiván házai közül. A flaszterrõl egy homokos lóösvényhez érek, ami felvisz egy újabb, de rövid flaszteres útra, amirõl már a praktikus forgóajtóhoz vezet egy ösvény. Bemegyek. Pár méteren velem jön a [P-], hogy aztán jobbra felmenjen a Hosszú-árok mentén a Nagy-Szénásra. Mindjárt itt a Toncsi, és vele az emelkedõ. A távvezeték egyik tartójának lábánál ül egy spori és reggelizéssel gyûjt erõt a mászáshoz. Mintha dézsa fû élményem lenne: A tavalyi SÁRGÁN is éppen itt ült valaki és kosztolt. Lehet, hogy éppen õ volt az. Mindenesetre most is jó étvágyat kívánva haladok el elõtte. Egyre meredekebb lesz az emelkedõ. A csúcsot jelzõ fenyõfákat nézem, de még nagyon magasan vannak. Sebaj. Elõbb, utóbb a tövükben leszek, csak még túl kell jutni ezen a kõ- és fatörmelékes szakaszon. Ó, igen! Elöl már látom a több túrán felbukkanó két srácot, akik nagy hanggal másznak ki jobbra az árokból. Véged van Antónia! Rövid ösvény vezet ki a mûútra, ahol balra fordulok. Fent vagyok a Zsíros-hegyen, és még nem eredt el újra az esõ. Kész csoda. Elhaladok a turistaház romjai mellett, és lemegyek a soron következõ kocsmához.
6. ellenõrzõpont, Zsíros-hegy, Muflon Itató.
A Cserepes-árok két pontõre dermedten ücsörög az épület tövében. Szegények olyan csoffadtan néznek ki, mintha kétszer lenyomták volna a hosszútávot. Nem irigylem õket, jobb mozgásban lenni ilyen zegernye idõben. A két srác és csekélységem továbbállunk. Lájtosabb szakasz következik. Sáros rész azért itt is akad, de legalább nincs az a dúlás. Hamar elérünk a [S-] jelzés öncélú kitérõjének csúcsához.
II. feltételes ellenõrzõhely, Kerek-hegy, éles úttörés.
A Kálváriával ellentétben itt már vannak pontõrök. Már félig tele van pecséttel az itiner igazolólapja. Jól siethetõ erdei út következik. Ezen a környéken szoktam a bealvás közelébe jutni, de most szó sincs ilyesmirõl, inkább éhséget érzek. Azért az Antónia kivett belõlem néhány kalóriát. A fiúk egy jó darabon lemaradnak, aztán amikor jobban kezd lejteni az út, az egyik nagy trappolással elrobog mellettem. A másik csak jóval késõbb teszi ugyanezt, miközben megkérdi, hogy a társa elfutott-e már. - Mint a szélvész - válaszolom. Az erdõt átszelõ mûúthoz érek. Remek! Ez már Solymár közeledtét jelzi. Lassan leérek a szabadon növõ orgonabokrok mellé. Nagyot szippantok a kellemes illatból. Orgona egyenlõ ballagás, éreccségi. Há, nem irigylem az érettségire készülõket. Tizennyolc évesen a tavasztól elzárva, a szobájukban kell magolniuk a sok szecskát, és még el se ázhatnak az erdõben tisztességesen. Leérek az egyetlen házhoz, ami itt a fák közt áll. A kutyák megugatnak akár lentrõl jövök fölfelé, akár - mint most is - fentrõl jövök lefelé. Én nem tudom mi ebben a pláne. A kazánlemez híd után leérek Solymár fõútjára, és a benzinkút felé indulok. Elõtte piros-fehér bójás autó áll. Nem kell pecsételtetni, csak itatópont van itt. Egy félliteres bubis flakont szabadítok ki a zsugorból. Megéheztem, de nincs kedvem elõszedni egy szendvicset, ezért inkább a zsebembõl eszek egy kis csokit. Most látom, hogy a kocsi tetején van egy zacskó, benne bontott szaloncukrok. Abból is eszek kettõt. Ráiszom a vizet, és lemegyek a Paprikás-patakhoz. Valami nem tetszik a gyomromnak. Olyan érzésem van, mintha egy alien feszegetné belülrõl. Megpróbálok nem ráfigyelni. Az Alsó-Jegenye-völgy igen kihalt képet mutat. Se kocogók, se kutyások nem mutatkoznak. Kirándulókról nem is szólva, pedig pillanatnyilag nem is esik az esõ.
7. ellenõrzõpont, Rózsika-forrás.
A pihenõnél, ahol székel a pont nem idõzök, pecsételtetés után rögtön továbbmegyek. Rózsika még mindig bronzban domborít, és bronz korsójából szakadatlanul önti kifele a soha el nem fogyó bronz vizet. A rétre érve - ahonnan szerteágaznak a turistautak - látom, hogy már áll az ünnepi sátortábor. Mozgást még nem látok, de a rét "bejáratánál" posztol két sárgamellényes rendõr. Fura, hogy nem szekusok õrködnek, hanem igazi rendõrök. Az illendõség úgy kívánja, hogy jó reggelt kívánjak nekik. Vége a lazázásnak, ki kell emelkedni ebbõl a völgybõl. Elég hosszantartó mûvelet ez, de számítottam rá. Lassan érek fel a vassorompóhoz, és elõtte balra kanyarodva még mindig tart az emelkedõ. Mielõtt vízszintesbe menne át az út, egy bokorcsoportnál jobbra át kell térni egy keskenyebb ösvényre, ami a karéjon vezet. Nincs elõttem senki, és elõzni sem akarnak; sokan befejezhették a Mónikában. Nézem a morzsalékos talajt, mintha száraz lenne. Létezik, hogy itt nem esett éjjel? Hullámvasutazódik, és sziklásodik az ösvény, közeledik a pont.
III. feltételes ellenõrzõhely, Kötõk padja.
A pontnak nevet adó sziklaalakulat elé tántorgok. A kedves pontõr hölgy elõzékenyen vállalja, hogy kibányássza az itineremet a párától és esõtõl védõ nájlonból. Javasolja, hogy addig gyönyörködjek a hátam mögött feltáruló panorámában. Kiadom magamnak a parancsot: - Hátra nézz! Csodálkozz! Végre is hajtom: Megfordulok. - Hûha! Visszafordulok. Ezt a panorámát két hete láttam utoljára, igaz, hogy a másik oldalról. (KEVÉLY KÖRÜLI KEVERGÉS) - Jut eszembe: Itt nem esett az esõ? - kérdezem a hölgyeket. - Mióta itt vagyunk nem, és remélem nem is fog - válaszolja az, aki az itinerrel foglalkozik. - Ebben megegyezünk - köszönök el a hölgyektõl, és továbbegyensúlyozok az eddiginél is keskenyebb ösvényen. Ez is egy hosszú, unalmas szakasz. Ketten csattognak mögöttem, elõzni akarnak. Nem olyan egyszerû mûvelet ez itt, ilyen keskeny, hegyoldalba vájt ösvényen. Keresni kell egy helyet, ahova félreállhatok. A szövegkörnyezetbõl azt veszem ki, hogy ma reggel indultak a Mónikából. Ez megmagyarázza, hogy miért oly frissek és fiatalosak. Végre meglátom egy távvezeték nyiladékát. Ez azt jelenti számomra, hogy keskeny kis ösvényünk felköt a szélesebb [K-]-ra, amin egy fokkal kényelmesebben jutok el a Virágos-nyeregbe. Lentrõl is látni, hogy a Boróka zárva van. Nem mintha be akarnék menni. A réten félreállok egy kicsit szerelvényt igazítani, mert már lassan lecsúszik rólam a gatya, és az alsó ruházat is összevissza tekeredett rajtam. Egy komfort fokozattal feljebb lépve támadom az Újlaki-hegyet. Errõl az oldaláról talán nem olyan durva, de ezt a lemenetnél kell majd megfizetni. Ismét látókörömbe kerül a két ifjú lejtõrohanó. Néhány másodperccel utánuk érek a pontra.
8. ellenõrzõpont, Újlaki-hegy.
Lent, a repülõtér hangárjainál már nagyban verik a tamtamot. Onnan indulnak a SAMSUNG túrák. (Az egyik itatópontjukat láttam a Virágos-nyereg rétjén.) Ezt többen kihasználják Budapest Kupa hiénázásra. Ez a fogalom azt jelenti, hogy valaki egy napon több Budapest Kupa rendezvényen vesz részt, hogy meglegyen a 25 pecsét, vagyis a felnõtt méretekkel megáldott kupa. Tisztelem, becsülöm azokat, akik így csinálnak, de én nem váltanám fel a hetvenesemet egy ötvenesre és egy húszasra. A két barát már el is tûnt a sziklás, lejtõs ösvényen. Jó tempóban én is utánuk eredek. Az állkapcámon lekopogom, hogy most nem fáj semmim. Még a parkoló utáni, kirohadt lépcsõs meredélyen is simán le tudok sietni a Határ-nyeregbe. Egy fiatal versenyzõ éppen tudósítja a családját, hogy lefelé tart a Hûvösvölgybe, csak még ezen a "szemét" Vadaskerti-hegyen kell átmásznia. Tényleg, még ez is itt terpeszkedik. Hát, akkor toljuk neki! Háromnegyed tízkor - az idõpont fontos - utolér egy spori, aki szintén 23:00-kor indult Esztergomból. Azt magyarázza nekem, hogy 11:00-re be akar érni a budaörsi célba, így 12 óra alatt meglesz a teljesítése. Nem tudom, hogy az eddigi 4,5-es átlagából hogy lesz kb. 18-as, de szabályos idõközönkénti "aha, aha" mondásokkal ráhagyom. A Vadaskerti-hegyre való felmenetelnél csak a Hûvösvölgybe való lemenetel rosszabb. Már hosszú percek óta hallom a forgalom zaját, de még mindig lefelé trappolok. Még tíz méter lefelé, és üvölteni fogok! A megkönnyebbülést az Ördög-árok kis kõhídjának látványa jelenti. Mi az? Május elsején be van zárva a lángosos? Hát, ebbe sem szorult túl sok üzleti érzék. Átmegyek a zebrán, majd a rövid aluljárón, aztán lépcsõkön küzdöm fel magam az állomásépület tövébe. Erõs pöfögést hallok. Na, már megint kifogtam a kis büdös kávédarálót. Éppen itt állomásozik. Befüstöli az egész környéket. Van olyan utas, aki még rá is fizet nosztalgiavonat címen a viteldíjra, hogy háromnegyed órán át szagolhassa a csühös sûrû kénes füstjét.
IV. feltételes ellenõrzõhely, Hûvösvölgy.
Többeknek már az oklevelét töltik. Nekem csak egy poharat. Petami klónja sátorrudakkal bûvészkedik. EÜ gondokra hivatkozva nem vállalt pontõrséget, de így hatszor annyit dolgozik. Egy rendezõ hölgy van oly kedves és ken nekem egy zsíros kenyeret piros arany pöttyökkel és csalamádéval. Megiszom rá az imént kitöltött szörpöt, és kérek még egy kenyeret a "szokásos" díszítéssel. Ezzel és egy újabb pohár szörppel leülök a vízcsap melletti padra. Az itt ülõ srác jó étvágyat kíván, és megkérdi, hogy tovább teccek-e menni. Amikor elmondom, hogy már nem annyira tetszik, de végig szeretném tolni Budaörsig, akkor jó utat kíván a túra hátralevõ részére. Megköszönöm, és az utolsó falat után letörölöm a zsírt a kezemrõl, és a csap melletti ösvényen visszatérek a [S-] jelzésre. A katonasírnál jut eszembe, hogy meg is mosdhattam volna a csapnál. Üsse kõ, most már nem megyek vissza. A villamos árkától jobbra távolodva felmegyek a mûút szélére. A gyér forgalomban rögtön át tudok menni. A Hûvösvölgybe való hosszas ereszkedés után most némi túlzással azt tudom mondani, hogy jólesik egy kis emelkedõ. A restaurálástól frissen nyomulok fel a Hárshegy vasútállomás alatti vízszintes útra. Ez a szakasz elég is a pihenésre; a vágány keresztezése után ismét emelkedek. Feljutok a bokaficamító kövekkel aknásított mezõre. Egyre gyakrabban jönnek szembe papírokkal. Hát, persze! A SAMSUNG. Nem tudom megérteni, hogy miért kell egy régebben mûködõ túrára rászervezni egy újat, ráadásul úgy, hogy állandóan szembe jöjjenek. Ismerõsökkel is találkozok. Van aki fordítva hiénázik: a SAMSUNGról jön át a SÁRGA 18-as távjára. Jól van, nem baj; fõ az, hogy mindenki jól érezze magát. Rátérek a kilátó felé vezetõ emelkedõre. Ez kajak egy emelkedõ, de tart még a kenyérgõz, gond nélkül felcsûrök a kis fahídig. Örülök, hogy az utána következõ csúszdán most nem lefelé kell jönnöm. A mini szerpentin után már itt is vagyok a kilátó tövében.
9. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly-kilátó.
Az adminisztráció után rögtön tovább is lépek. A szintbeli turistaúton kipihenem a feljövetel erõkifejtését, aztán a meredek köves lejtõn való fékezéssel fárasztom tovább magam. A Szépjuhászné kékkútjánál bepótolom a Hûvösvölgyben elmulasztott kéz- és arcmosást, és néhány deci vizet is vételezek a biztonság kedvéért. Átiszkolás a Budakeszi úton, és irány a János-hegyet elkerülõ út. A kisvasút Vadaspark megállója környékén megint elkezd cseperegni az esõ. Az már túl szép lett volna, ha vissza tudja tartani magát amíg célbaérek, de nem szólhatok egy szót se, mert eredetileg csak azért fohászkodtam Pilisvörösváron, hogy legalább az Antónia megmászása alatt ne essen, és ez bõven teljesült is. Nem veszek rögtön esõkabátot, elõször megvárom míg jól átázok, aztán megállok, és egy fa alatt elõbányászom a kívánt ruhadarabot. A Kis-kõfejt követõ gyönge emelkedõ után néhány tíz méterrel, jobbra lemegy az út a vágányhoz, hogy keresztezze azt, és tovább ereszkedjen a Korányi szanatórium kerítése mellett egy fahídhoz. Pár perc hullámzás után levisz egy völgybe, amelyben több út találkozik, és ahonnan nagy levegõvel fel kell kapaszkodni a Virág-völgybe vezetõ útra. Innen kellemes lejtõ következik a völgyig, ahol néhány fokozattal vissza kell kapcsolni a következõ pontig tartó emelkedõ miatt. Jelen körülmények között hosszúnak érzékelem ezt a kaptatót itt az árok peremén. Egyre sekélyebb az árok, és a felsõ csücskénél a jobbra-balra S kanyar jelzi, hogy már csak egy egyenes szakaszon kell feltolnom magam.
10. ellenõrzõpont, Csacsi-rét.
A pontõrség az esõházba szorult, láthatóan nincs melegük. A két barát egyikét muffinnal táplálva próbálják visszahozni az eléhezés közeli állapotból. Na, ja, tudni kell beosztani a kokszot. Tovább indulok a bokrosba veszõ úton. Az U alakú ösvény száraz idõben is kényelmetlen, most pedig jóformán csak a két szélén terpeszkedve lehet totyogni rajta. Kiérek a KFKI alatti szélesebb útra. Végre lehet egy kicsit normálisabb tempóban menni. Eljön a jobbos letörés, lejtõssé válik az út. A lejtõ alján frissítõpont. Sebtében fogyasztok egy kis üdítõt. Idõsek csoportját érem utol. Az egyik bácsi ernyõt tart a feje fölé. Nem semmi! Én két bottal alig bírom egyenesben tartani magam. A hátralevõ távról beszélnek. - Nem az a gond - kotnyeleskedek bele -, hanem a Sorrentó elõtti, oldalt lejtõs ösvény síkossága. - Lenn a völgyben azt ki lehet kerülni - így az idõs úr. - Igen, de akkor az nem ez a túra - válaszolom, de már bánom, hogy beleszóltam: Ernyõvel menjenek arra, ahol a legbiztonságosabb nekik, nem ér annyit az egész, hogy valami baj történjen. Elõzök, és várom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Nem azt mondom, hogy sima ügy, de ügyesen botozgatva, lassú tempóban elég jól el lehet lavírozni; rosszabbra számítottam. Esõcsepp hullik le az orromról, amikor túránk utolsó számottevõ emelkedõjéhez érek. Egészen meg lennék hatódva, de inkább nekifogok a legyûrésének. Csúszik, de apró, óvatos lépésekkel felküzdöm magam. Fent egyre sziklásabbá válik az ösvény.
V. feltételes ellenõrzõhely, Sorrento.
Egy csoportot megelõzök a ponton, mert a múltkor beszorultam egy népes társaság mögé. A kutyájuk állandóan a lábam között futkosott, és ettõl hatvan valahány kilométer után nagyon cvíder tudok lenni. Leérek egy széles, murvás útra, amit csak keresztezek, hogy betérhessek egy keskenyebb, kissé köves, de jól járható ösvényre. Se elõttem, se mögöttem senki, lehet menni saját tempóban. Amikor nem a lábam elé nézek, akkor a távolban a sorompót kutatom. Sajnos túl korán. Amikor másfelé kalandoznak a gondolataim, akkor kerül a látóterembe. Az utána következõ szakasz egy jó hosszú kanyargást jelent a hegyoldalban. Egy kidõlt fákkal nehezített, szivatós ösvény vezeti be. Ilyenkor már örülök, hogy egymás után tudom rakni a lábaimat, nem, hogy Kánkánozzak. Egy szekérútba torkollik az ösvény, jobbra fordulok. Nem tart sokáig a széles út, mert lemegy Budaörsre. Jelzésünk jobbra letérít róla egy jóval keskenyebb útra, tulajdonképpen egy ösvényre. Távolabbról lépéseket hallok, ez gyorsabb haladásra ösztönöz. Húzó ember leszek a keskeny ösvényen. Egy idõ után ez idegesít, de nem állok ki, mert nem is nagyon van hova, meg aztán így talán valamivel gyorsabban fogy a táv. Már több alkalommal próbáltam megszámolni, hogy hány tisztáson kell áthaladni, hogy elérje az ember a pontot, de még nem sikerült, mert van, amelyik nem is igazán tisztás, hanem csak egy kis kibukkanás az erdõbõl, és nem tudom, hogy azt beleszámoljam-e vagy sem. A végén egy bal kanyarban számolás nélkül is megpillantom a piros-fehér lampiont.
11. ellenõrzõpont, Huszonnégyökrös-hegy nyerge.
Az egyik lány reszketve nyomja pecsétjét az itineremre, mialatt tartom fölé az ernyõjét. Arra gondolok, hogy pontosan egy éve, ugyanitt már a hõguta kerülgetett... Balra indulok. A hegyoldalból Budaörs panorámájában lehet gyönyörködni. Van aki fényképez. Én csak állok és bámulok a mélységbe, miközben csökkentek a testsúlyomon. Ismét balra következik a hegyrõl való lemenetel. Meredek lejtõ; elõször csak a szokásos, de lejjebb, egy jobb kanyar után egy építkezés hepehupáján kell átbukdácsolni, aztán jön a flaszter, ami egyre kínosabbá válik. Próbálok úgy menni, mintha nem is a csupasz talpcsontom érintkezne az aszfalttal. Nagyon nehéz. A néhai Csíki csárdánál vége a [S-] jelzésnek, de a SÁRGA 70-nek nem. El kell kúszni még hetven kilométert Budaörs központjának irányába. Elõször egy mellékutcába visznek a szalagok, de aztán egy jó darabot a büdös fõúton kell menni, hogy egy átkelés után az utolsó mellékutcán jussunk el a vágyott körforgóig, ahol most nem az iskola tornatermébe kell bemenni (sajnos), hanem az iskolával szemben levõ Nádor sörözõbe, ami annak idején az õs cél volt. A bejáratnál szokásos kedvességével fogad Szöcske, és pillanatokon belül megkapom az elismerõ tárgyakat. Sajnos az elsõ SÁRGÁM "csak" 40-es volt, ezért majd csak a következõ teljesítéstõl jár jelvény, de a 70-es mellé megkapom a három tükörtojást ábrázoló TOJÁSSÁRGÁJA kitûzõt is. Nagyon jópofa. (Zoli már a rántottás kitûzõrõl ábrándozik.) Az elsõ zsíros kenyér után Kriszta tûnik fel az ajtóban. Õ a SÁRGA 40 közben úgy látszik részt vett egy vizes póló versenyen is. Tuti dobogós. Kicsit még együtt élvezzük a rendezõség vendégszeretetét, aztán futás (!) a buszmegállóba.
Ottorino |
