Túrabeszámolók


Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15

huszia64Túra éve: 20112011.07.19 00:59:21


Mátrai Csillagok 40


éjszakai teljesítménytúra


 


     Pünkösd  vasárnap volt és késõ délután az autópályán robogtunk a Mátra irányába, az elmúlt hónapokban, már sokadszorra. Most egy éjszakai túrát választottunk, jelesül a nyolcadszorra megrendezett  Mátrai Csillagokat, ennek is leghosszabb távját, a negyvenest, mely valójában kicsit több mint negyvenegy kilométer volt, ezer hatszáz méter szintemelkedéssel. Hét óra felé járt, és a távolban feltûntek útcélunk  tisztelet parancsoló szürke körvonalai.  Néztem a Kékesen a  tv—torony karcsú tûjét, és szinte éreztem a lábamban az emelkedõ terhelését. De addig még jó néhány óra volt hátra.


Sár-hegy és a Szent Anna -  Kápolna


     Háromnegyed nyolc magasságában értünk Gyöngyösre, a rajt-cél helyszínére.  A Felsõvárosi Általános Iskola aulájában volt berendezve az adminisztrációs központ. Mint minden túrán, amit a Kékes Turista Egyesület rendez,  jól szervezetten és gyorsan ment a nevezés és az indítás. Alig tíz perc elteltével, már az itinerrel a kezünkben igyekeztünk  egy kisebb csoporthoz csapódva a szõlõk felé. Lassan kezdett lenyugodni a nap, s még én a horizontot próbáltam képre rögzíteni, Rita ellentmondást nem tûrõen kezdte falni a kilométereket. Jó lesz ez az erõ még hajnalban is –gondoltam, de hogy ezt ki is fejtsem neki, utol kellett érni. Alig hagytuk el a szõlõket, a szelíd emelkedés hirtelen meredekbe váltott. Szûk, vízmosta egyszemélyes gyalogösvény következett, néhány száz méteren keresztül. A csalitosból kijutva érdekes látványban volt részünk. Ameddig a szem ellátott, egysoros vonalban emberkígyó tekergett a Sár-hegy oldalában. Láthatólag kényelmes tempóban haladtak, biztosak voltunk benne, hogy nem negyvenesek. ” No, érdekes lesz õket megelõzni !” – szólt egy hang kissé mögülünk. Az emelkedõ  közepén be is értük a karavánt. Szerencsénkre ki-kiálltak levegõzni, így ügyes szlalommal viszonylag jól haladtunk a tetõig. Ott a  csoport nagy része megállt pihenni és nézelõdni.  Kiderült õk a tizenötös távon vannak. Ismét egyszemélyes ösvény következett, a bokrok fejfölé értek, a csalán derékig, és hiába lejtett erõsen az út elõzni lehetetlen volt. Türelmesen haladtunk lefelé, a kanyarok miatt néhány métert lehetett csak elõre látni, de a hangfoszlányokból tudtuk, elõttünk és utánunk is jócskán vannak.  Erõsen sötétedett, amikor az erdõbõl kiérve megláttuk az elsõ ellenõrzõ pontot, a Szent Anna – kápolnát. Nagy volt a sürgés,  mivel ez még mind a három táv közös pontja volt. Szûk öt kilométer volt mögöttünk, és a nagy forgalom miatt, a tervezettnél lassabban tudtunk haladni, így a pecsételést követõen azonnal indultunk tovább.


Éjjel az ország tetején


     Viszonylag könnyû etap következett Mátrafüredig. Az erdõben teljesen ránk sötétedett. Egyszer hírtelen csendesebb lett minden. A rengeteg nyüzsgõ gyerek elmaradt, tudtuk, a tizenötösök valahol lefordultak rólunk.  Mátrafüred határáig nem történt semmi. Ekkor egy dupla kerítéssel körülvett vad terület következett. A gyakorlottak tudták, hogy erõs ballal kikell térni egy kis emelkedéssel a külsõ kerítés túloldalára, aki nem figyelt, rutin szerûen tovább ment egyenesen a két kerítés között, és igen csak meglepõdött, amikor néhány tíz méter után a vékony kerítés túl oldaláról, közvetlen közelrõl „bejelentkeztek” a vaddisznók. Volt is inalás visszafelé. Mi, a felsõ útról néztük a” kalandos kedvûeket”. Lassan elértük a település szélsõ házait. Itt a jelek hírtelen eltûntek, és ösvények sokasága kvíz játékra invitálta a résztvevõket. Mia a szakképzõ iskolán átvágva indultunk meg a centrum felé. Ezt az útvonalat, más mátrai túrákról ismertem, így meg sem próbáltam keresni a kijelölt utat. Pár perc múlva, már a 24-es utat koptattuk, erre kellett volna jönni a leírás szerint mindenkinek, de csak kettecskén voltunk az éjszakában. Reméltem, hogy a centrumban, a buszmegállónál nyitva lesznek még a büfék, mert egy kávé és egy  árpalé igen csak jól jött volna.  A büfék nyitva voltak, és láss csodát ott voltak a túrázók is. Nem hiába, minden út a kocsmába vezet. A privát „frissítés” után elkezdtük az igazi emelkedést  a Kékesre. Tíz kilométernél elértük a második ellenõrzõ pontot, Benevárt.  Tíz óra után jártunk. Az út folyamatosan emelkedett, kanyargott egyre feljebb. Jórészt csak ketten mentünk, nagyritkán találkoztunk egy-egy túrázóval. Itt már csak a negyvenesek voltak, a huszonötösök a mátrafüredi büfésoron ( ami hivatalosan bazársor ) leágaztak a Kozmáry - kilátó felé. Aki már túrázott éjszakai erdõben egyedül, vagy másod magával, az tudja milyen az. Kiélesednek az érzékek, s elõfordul, hogy többet vélünk hallani, vagy akár látni, mint az a valóság. Misztikája van, mindenkinek erõsen ajánlom, próbálja ki. Jobban kell tartani saját képzeletünktõl, mint az erdõ lakóitól. Itt azonban a folyamatos emelkedés koncentrálásra sarkallt minket. Tizennégy és fél kilométer megtétele után elértük az ország tetejét. Gyors fotók a csúcs kõnél, és irány a Tetõ étterem terasza, a harmadik pont. Kaptunk egy frissítõ almát, és már újra a csúcskõ mellett haladtunk el. A déli sípályán ereszkedtünk Mátraházára. A központi parkolóban volt felállítva a negyedik ellenõrzõ pont, az elõzõtõl alig két és fél kilométerre.


Újra Mátrafüred


     Elmúlt éjfél is, és a szanatóriumnál elhagytuk Mátraházát. Kihalt és csendes volt minden, csak néha tûnt fel egy–két túrázó. Az ellenõrzõ ponton megnyugtattak bennünket, hogy az elkövetkezõ öt-hat kilométer végig lejt. Kétkedve fogadtam a hírt. A Mátrahegy túra az ellenkezõ irányból jön, és március elején tükörjégen csúsztunk be a szanihoz fentrõl. Így is volt. Ahogy áthaladtunk a szanatórium fõbejárata elõtti mûúton, rögtön emelkedni kezdtünk, a Kecske-bérc felé.  Ezután, viszont tényleg lejtõ következett. Elhagytuk az Ózon és a Bérc hoteleket.  Az egyházi konferencia központ után nyílt terep következett. A távolban feltûntek Abasár és a visontai erõmû fényei. Bámészkodni nem nagyon volt lehetõség, a keskeny ösvényen a lábunk alá kellett figyelni. Úgy tûnt, mintha alig haladnánk, pedig a sebesség mérõ szerint jó tempót diktáltunk. Az ötödik ellenõrzõ pont viszont nem akart feltûnni. Ismét erdõbe értünk, és egy farakásnál végre megláttuk a kilátó felé vezetõ utat, amit a pontõrök szépen kivilágítottak. A Hanák Kolos-kilátónál kis tábortûz és keksz fogadott minket. Elégedetten állapítottuk meg, hogy meg van a táv fele. Rita sérült térddel érkezett a túrára, és itt már igen csak voltak fájdalmai. Viszont szokásához híven, összeszorított fogakkal, no meg némi fájdalomcsillapító segédlettel folytatta a menetelést. Újabb lejtõ következett Rákóczi-forrásig.  A kiment  térd az emelkedõket jól bírta, a lejtõket már finoman szólva is kevésbé. Csendesen haladtunk, néha egy-egy szisszenés, elnyomott káromkodás hallatszott mögülem. Ez a terep rejtett csapdáit jelezte, amiket Rita megtalált, néha gödröt, másszor sziklát, esetleg keresztben fekvõ faágat. De egyszer csak elértük a forrást. Kellemes emelkedõ kezdõdött Muzsla-tetõre. A kilátónál nem sokat idõztünk, pecsételtettünk és folytattuk az utat. Újabb lejtõ jött, igen változatos felszínnel, ami visszavitt Mátrafüredre. Nem messze a bazár ( büfé ) sor elõtt értük el a mûutat. Néhány órával korábban már jártunk itt, a kávé és más már emlékké szelídült. Gyengén reménykedtem, hátha van egy non stop hely, de a vendéglátósok úgy látszik nem voltak tekintettel a szomjas túrázókra. Pedig alig járt az idõ éji kettõ felé. Átvágtunk az amúgy szép és barátságos településen és egy lépcsõsor megmászása után már a hetedik pecsétet gyûjtöttük be a Kozmáry-kilátónál. A pontõr kólát kínált, frissítettünk, és mentünk. Két és fél kilométer az erdõben,  jórészt  viszonylagosan kellemes emelkedõn. Az út mellett felállított rönk padok jelezték, hogy nappal, biztos csodás kilátásban lenne részünk.  - Majd egyszer megnézzük. -  A fák között feltûnt közvilágítási lámpák sárga fénye jelezte, lakott területre érkezünk. Beérve Sástóra egyszer eltûntek a turista jelek. Viszont tudtuk, hogy a pontunk a Sástó étteremnél van, így szorgosan követtük a tó parti utat. Nemsokára újra feltûntek a jelek, és az étterem is. A kirakodásról ítélve, itt meleg ételes, vagy italos frissítõ pont lehetett. Mosogattak, rakodtak, csak oda vetették, hogy minden elfogyott, meg így jár aki a végére marad. Bõven szintidõn belül voltunk, és még voltak mögöttünk is. Õk is így jártak. Pecsétet kaptunk nagy keggyel, jóformán mi kértünk elnézést, és gyors útbaigazítás után -  csak menjünk már alapon – tovább is indítottak minket. De legalább az útbaigazítás helyes volt. Búcsúzóul kedvem lett volna jó teázást és étvágyat kívánni a pontõröknek, de úgy döntöttem, nem veszem át a stílusukat. Átvágtunk egy mini vidámparkon és egy mezõ következett. Mondták ugyan az étteremnél, hogy csak keresztül kell menni rajta, de merre. Kicsit ideges voltam. Rita a túl végen megtalálta a jelzést és az utat, így egy újabb emelkedés után már Farkas-kútnál voltunk.


Kínok kínja  


     A sérült térd miatt tartottam az elõttünk álló útszakasztól. A szintvonalmetszet alapján kegyetlen lejtõnek kellett következnie Lajosházáig. Még épp lábbal sem volt túl kellemes, a meredek, vízmosta, köves és minden egyébbel tarkított terep. Hajnalodott, és többet néztem hátrafelé, mint elõre.  Lassan, araszolva, néha a könnyeivel küzdve, de folyamatosan jött Rita. Ha óvatosan akarok fogalmazni, akkor úgy mondanám, nem döntöttünk gyorsasági rekordot ezen a három és fél kilométeren. A seprûtõl nem kellett még tartanunk, volt idõnk, de egyébként is mindegy lett volna. Egy örökké valóság után elértük Lajosházát. Nem tudom miért, de én ide normál körülmények között még sosem értem. Egy gyors pecsét, immáron a kilencedik, és tovább. Megláttuk,  az Õrlõmû egykori vasúti megállót. Szalag kordonnal volt körbevéve a régebben szebb napokat látott épület. Lakókocsik, sátrak voltak a telep mögött a takarásban. Az épület elõtt a vasúti sínek mellett régi tehergépkocsik álltak. Valamiféle háborús filmet forgathattak. A helyszín hiteles volt, nem is  keltett jó benyomást. Mentünk amilyen gyorsan csak tudtunk. Harmincegy kilométernél tartottunk. Kisebb hullámvasutazás következett, majd egy hatalmas kõbánya fölött találtuk magunkat. Korlátok, táblák voltak mindenütt, melyek figyelmeztettek, hogy bizony életveszélyes a szakadék megközelítése. A bánya teraszos mûvelésû és  a legalján parkoló nem kis munkagépek, dömperek játék autóknak néztek ki fentrõl. Megálltam fényképezni, közben Rita beért. A további tereprõl kérdezett.  Miután meghallotta, hogy Gyöngyösig szinte végig lejteni fogunk nem lett boldogabb. A bányától nem messze, Haluskásnál volt a tízedik ellenõrzõ pont. A pontõrök újra a régiek voltak, lehetett rajtuk a fáradtságot látni, ennek ellenére mindig volt egy jó szavúk, Rita sántikálását látva egy-egy bíztatás. El is feledkeztünk Sástóról. Egy kis hegyet kerülve haladtunk Gyöngyössolymosra. Beért bennünket egy túratárs, és egy idõre mellénk szegõdött. Jót beszélgettünk, de aztán lassúnak bizonyult a tempónk neki és elköszönt. Éppen egy újabb lejtõn araszoltunk le a faluba, mikor újabb ember tûnt fel mögöttünk. Megtudtuk õ a seprû. Bár a pontok nyitvatartási idejébõl még jócskán volt, elindult, mert akik mögöttünk voltak, a bennünket nemrég otthagyó fiú kivételével mind feladták. A Pincés Malomnál megkaptuk a tizenegyedik igazoló pecsétet, s immár a kora reggeli napfényben haladtunk a mindinkább belátható távolságba került Gyöngyös felé. Rita itt már csillagokat látott, de tudtam szólni felesleges, úgy is végig akarja csinálni, és meg is fogja tenni. Keresztül vágtunk Gyöngyössolymoson. Az egyik mellékutcából jött egy idõsebb úr. Köszönt, majd megkérdezte, „negyven vagy huszonöt?” . Negyven – válaszoltuk. Elismerõen bólintott és további jó utat kívánt. Elhagytuk a falut és a szõlõk között vezetett tovább utunk. A távolban, már látszottak Gyöngyös emeletes házai.


     Szalagozáson haladva elértük az utolsó ellenõrzõ pontot Bába-követ. Megvolt az egy tucat pecsét. A pontõrök örömmel hallották, hogy nem kell kivárniuk a hivatalos zárást, mivel mögöttünk nincs senki. Végre örültek nekünk. A harmincnyolcadik kilométernél voltunk, és már csak alig több,  mint három volt hátra. Megkönnyebbültünk. Egyenes útszakasz végig egy kerékpárúton a célig. Sehol emelkedõ, pláne nem lejtõ. Bába-követ elhagyva átvágtunk egy kis réten és már a vékony aszfaltcsíkon voltunk.


Végre vége    


     Mikor már azt hittük túl vagyunk a nehezén, ütött be véglegesen a krach. Az aszfalton Rita térde teljesen beállt . Már nem csak a fájdalommal kellett küzdenie, hanem azzal is, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem hajlott a térde. Úgy közlekedett, mint akinek fa lába lenne. Nevetni azonban nem volt kedve. A város határában a Sár-hegy tövében haladtunk, ahová tíz órával azelõtt kapaszkodtunk fel. Mögöttünk a távolban Kékes-tetõ és a tv torony. Éjfélkor voltunk fenn, mégis úgy tûnt, mint ha egy más alkalom lett volna. Már látni lehetett a kis vasúti megállót, ahonnan az emelkedést kezdtük a szõlõk felé, és egy jobb kanyar után feltûnt  az általános iskola. Hármasban a seprûvel „rohamoztuk meg” a célt.    A kapu elõtt épp a bába-kõi pontõrök pakoltak ki kocsijukból. Tapssal fogadtak minket.


     Végre benn voltunk, minden nehézség ellenére megtettük a negyvenegyezer- kétszázötven métert, megmásztunk ezerhatszáz méter szintemelkedést, újra fenn jártunk az ország tetején, és  Gyöngyösön már minden szempontból túl voltunk a csúcson. Az emléklappal a kezünkben ballagtunk vissza a kocsihoz, és a pozitív élményekrõl beszélgettünk.


      Mindenkinek ajánlom ezt a túrát, aki szeret éjszaka barangolni, kedveli a kihívásokat és nem ijed meg önmaga árnyékától. Köszönet a Kékes Turista Egyesületnek a kiváló túráért. Sástó csak egy feledhetõ momentum volt, borítsa a feledés és az idõ jótékony homálya.  Jövõre eljövünk újra.