Túrabeszámolók


Hargita 40/25/10

TonnakilométerTúra éve: 20112011.09.07 20:40:41

Kiírás szerinti táv: 45 km, szint 2000 m



„A virradás elsõ derengése átremeg az égen, mintha az ébredõ Isten elsõ lehellete fénylene át rajta. Hull a hajnalhasadás bõ harmata. Mezõk, füvek megborzongnak és nehezen tér vissza az élet az ernyedt fák zsibbadt ágaiba. Az elsõ hûvös szellõ áthúzódik a tájon és a tüzek egyszerre leroskadnak, nem akarnak égni, csak a zsarátnok hunyorgat hályogos szemmel.”


(Nyírõ József: Madéfalvi veszedelem)


Dnvzoli túratárs kérte, osszam meg vele tapasztalataimat az erdélyi túrázás dolgaiban. Negyedmagával készült ugyanis a Hargita 45 teljesítménytúrára. Addig meséltem a medvékrõl, viperákról, s egyéb fortélyokról, hogy magam is kedvet kaptam a Hargitai hegyek megmászásához. Nem volt nehéz Zsombort, Plecset és Bubát sem rábeszélni a legújabb kiruccanáshoz. Így aztán azon kaptam magam, hogy hirtelen hamarjában ismét erdélyi teljesítménytúrára készülõdtünk.


Plecs és Buba péntek reggel parkolt be Csemõben az udvarunkra, s mivel most az én kocsim volt a soros, a csomagok elhelyezése nem jelentett nagy kihívást. Jó kilenc órás utazás után értünk Székelyudvarhelyre a szállásunkra. Bõségesen megvacsoráztunk, majd még egy kis közös desszertet is legyûrtünk a másfél órával késõbb érkezõ másik csapat társaságában. Néhány Ciuc elfogyasztásával gyerekjáték volt a mentális felkészülés a másnapi megmérettetésre.


A túra napján ötkor keltünk, s negyed hatkor már herregtettem is az önindítót a kocsiban, hogy a szûk 30 km-nyire lévõ Kalibáskõ menedékházhoz juthassunk, mely a túránk rajtja és célja is volt egyben. A rajtban 25% kedvezményt (!) kaptunk a TTT-s igazolványunkra. Kitöltöttük a nevezési lapot, s minden induló meghallgathatta a fõrendezõ nagyon alapos, minden eshetõséget részletesen taglaló eligazítását. Aztán a lovak közé csaptunk, s megkezdtük utunkat a Hargita hegyei között.


Alig hagytuk el az utolsó házakat, s az út közepén egy hatalmas kupac árulkodott arról, hogy bizony a medvék vegyes táplálkozásúak, de az erdei gyümölcsök magját még az õ erõs gyomruk sem tudja megemészteni.


Hamarosan három helyi "fehérnép" húzott el mellettünk. Végig nyomták a székely dumát. Nagyon élveztem ízes beszédüket, s észre sem vettem, hogy így világcsúcs idõt fogok menni, amit végképp nem szerettem volna. Megvártam társaimat, mert éreztem, ez így sok lenne a végéig.


Az eleinte kellemes emelkedõ néha emberesebbé, néha ismét lankásabbá vált. Ahogy haladtunk felfelé a lombos erdõk észrevétlenül váltottak át fenyvesekbe, s egy idõ után a fenyõk egyre alacsonyabbak lettek, s rengeteg boróka is vegyült közéjük. A boróka már érlelte lila termését, mely régóta ízesítõül szolgál az itteni méregerõs „fenyõvíznek”. Lábunk alatt hol szekérút, hol ösvény, hol csak vadcsapás kanyargott, de voltak szakaszok ahol olyan helyen jártunk, ahol ember még nem járt, legalábbis ennek ellenkezõjére csak a fákra itt-ott kihelyezett szalagok utaltak.


Az elsõ kilátásunk az 1488 m magasan lévõ Széle-vésze nevû helyen volt. A kövekrõl jó rálátás nyílt Hargita-fürdõre, s a mai nap elsõ magasabb csúcsára a Csicsói-Hargitára. A látvány gyönyörû volt. A völgyekben még ült a kora õszi köd, de a magaslatok a pára ellenére jól látszódtak. Jól esett volna leülni, elmélázni egyet, de az eddigi átlagsebességünk nem volt túl rózsás, ezért nem akartunk sok idõt elvesztegetni.


Az innen levezetõ út fiatal fenyvesen keresztül vezetett. A fák között magas sás volt az uralkodó növényzet. Leérve egy nyeregbe egy nagy füves rétre értünk. A nyári virágoknak már híre-hamva sem volt, de megpillanthattunk egy pásztorszállást (esztenát), mely pont úgy nézett ki, mint ahogy kinézhetett Ábel szálláshelye Tamási Áron klasszikus regényében. Teljesen megállt az idõ. A nagy réten szalagokat kevésbé tudtunk felfedezni, de "segített" az itiner, miszerint itt a réten a fûben heverõ köveken vannak a jelzések. Mulatságos lett volna a térdig érõ fûben a köveket keresgélni, de a rendezõk által biztosított GPS track átsegített bennünket a pillanatnyi zavarunkon.


Egy újabb kaptató végén értünk a Bagolykõhöz, mely közvetlenül a Csicsói-Hargita tövében fekvõ csupasz sziklaalakzat 360 fokos körpanorámával. Mit ne mondjak, fenséges látvány volt, bármerre is néztem. A fenyvesek, hol összefüggõ zárt erdõtakarót alkottak, hol kiligetesedtek. Az erdõket kisebb-nagyobb legelõk, borókások szakították meg. A szédületes panoráma egy kis idõzésre ösztönzött bennünket. Az elsõ Hargita-csúcs már csak pár lépésre volt tõlünk. Egy rövid rohammal ezt a kis távolságot is leküzdöttük. Kanyargós keskeny ösvény vezetett a térdig érõ áfonyáson keresztül. A csúcs közelében megfigyelhettük a modern átjátszó antennák erdejét, a vele kontrasztos rozsdás lakóbódékat és a hangosan nyikorgó kötélpályát. A csúcson posztoló pontõr (bíró) körben elmutogatta melyik csúcsot, hogyan hívják, és hogy kell odamenni. A legaranyosabb az volt, amikor azt mondta, hogy az útvonal nagyon egyszerû, mert csak keresztül kell menni a fenyvesen, s egy nagyobb fenyõfánál mindenképpen kanyarodjunk balra, s onnét már egyenesen visz az út egészen a következõ kanyarig. Mindezt olyan ízesen, olyan lelkesen mondta, hogy öröm volt hallgatni. (Megjegyzem ameddig a szem ellátott, mindenütt fenyvesek voltak.)


A szalagozás azonban tökéletesen elvezetett minket a következõ magaslatig, mely az 1709 m magas Csompoly nevet viselte. Lentrõl nagyon durvának tûnt, de menetközben valahogy kisimult az út, csak a vége volt feltûnõen meredek. Innen csak egy ugrás volt a Madéfalvi Hargita. Itt csúcs csoki helyett letoltunk egy csúcs-monstert, s leöblítettük egy kis hazai barackpálinkával. A következõ küldetés a Rákosi Hargita megmászása volt. Ha láttatok valaha gyönyörû hegyet, nos ez az volt. A fenyõfák fölé úgy magasodtak csupasz sziklái, mint a katedrális tornyai a szegény ember feje fölé. Nagyon impozáns volt, nekem elhihetitek.


Miután kigyönyörködtük magunkat, vettük a sátorfánkat és újult erõvel folytattuk utunkat a Hargita-hegység legmagasabb csúcsa, az 1800 m magas Madarasi-Hargita felé. Kicsit csodálkoztam is, hogy a többi csúccsal szemben nem meredek kaptató várt ránk az utolsó méterekben, hanem egy lankás út vezetett fel a tetõre.


S ott mit láttam? Nem hiszitek el. Kopjafák, keresztek, zászlók, kõhalmocskák százai alkotta spontán emlékpark. Volt közöttük mívesen faragott, kidolgozott hatalmas kopjafa, s volt száraz ágakból összetákolt keresztecske, vagy éppen csak egy faragott vándorbot a kövek közé szúrva. Mindez látszólag teljes összevisszaságban, de mindegyiken magyar nemzetiszínû szalagok, koszorúk, zászlócskák. Frissek és napszítták, egyszerûek és díszesek, melyek mind azt hivatottak kifejezni, hogy ez a föld magyar volt és az is marad!


Lefelé nagy tempót vettem, jól elmaradtak mögöttem társaim. Egyedül akartam maradni. A fenti látottak annyira katarktikusak voltak, annyira magával ragadó, hogy hullt könnyem, mint a záporesõ. Csendes gyász volt ez valamiért, amit csak belül, a szívében érez az ember, ha érez egyáltalán.


Ugyanezen a meredek lejtõn aztán történt egy kis baleset is. Zsombornak kifordult a bokája, s csak nagy fájdalmak árán tudott velünk jönni. Szûk három km-re volt innét a következõ ellenõrzõpont a Súgó menedékháznál. Nehezen vánszorgott el odáig, de én már tudtam, így nem tudja teljesíteni a hátralévõ 19 km-t. Sokan közületek megtapasztalta már, hogy ahhoz is nagy erõ és bátorság kell, hogy fel tudjuk adni a túrát. Megkértem a pontõrt, hogy pontzárás után vigye le Zsombort a célba, amit el is vállalt. Ezúton is köszönet érte.


Óránkra nézve aztán megállapítottuk, hogy bizony nem állunk jó az idõvel. A sok emelkedõ, a sok gyönyörködés (elvégre ezért is jöttünk) és ez a csúnya sérülés nagyon legyalázta a tempónkat. Innen aztán a három fõre fogyatkozott csapatunk belehúzott.


A végjátékban azért éreztem, hogy nem volt ez egy könnyû túra a maga több mint 1800 m szintemelkedésével. Ennek ellenére nagyon határozott léptekkel közeledtünk oda, ahonnét reggel elindultunk. A célban leadtuk az ellenõrzõlapunkat, s Zsombor után néztem, akit teljes elsõsegély-nyújtásban részesítettek. Kényelmesen heverészett egy kanapén, s hallgatta a HI-FI toronyból szóló zenét. Bokája hideg vizes borogatásban gyógyulhatott.


Egy nagyon jó humorú helyi túratárs merte nekünk a babgulyást az üstbõl. A vacsora tálalása egy kicsit hasonlított a LaFontaine meséhez (A róka és a gólya). Sajnos a kanál elfogyott, így csak villát kaphattunk a leveshez. Vigasztalásul azért hozzátette, hogy még így is nagy szerencsénk van, mert a késõbb jövõknek csak kést tud majd adni. De nem azért tettünk meg 45 km-t a hegyekben, hogy ez a kis apróság kifogjon rajtunk. Az utolsó cseppig „bekanalaztuk” a levest a villával.


Amint megettük ételünk a másik magyarországi négyes is bekocogott a célba. Szerencsére semelyikünkbõl nem lett vacsora a dörmögõ túratársak „asztalán”.


Összefoglalva csodálatos nap volt ez a mai. Különösen, ha elárulom, hogy pont ezen a szeptember 3-i napon töltöttem be a 43. életévemet. Igaz nem volt tortám, sõt gyertyát se fújtam el egyet sem, mégis csodálatos születésnapi ajándék volt ez a nap, melyet soha nem fogok elfelejteni.


Hálás köszönetemet szeretném kifejezni a túra szervezõinek, az Erdélyi Kárpát Egyesület Székelyudvarhelyi Csoport minden egyes tagjának, aki bármilyen formában hozzájárultak, ahhoz, hogy ez a rendezvény létrejöhessen.


Ha kíváncsiak vagytok merre is jártunk, mit is láttunk, kattintsatok rá plecs túratárs honlapjára (http://www.plecs.hu). Nekem már be is van írva ez a túra a jövõ évi túra naptáramba. És nektek?