Túrabeszámolók


Bakonyi Mikulás

TonnakilométerTúra éve: 20112011.12.04 11:12:27

Minden jel arra mutatott, hogy megszakad a hagyomány, és nem látom meg idén a Bakonyi Mikulást. A kocsim bedöglött, s a szerelõ semmi jóval nem vígasztalt. A környékbeli túratársak nem tervezték ezt a túrát. Tömegközlekedéssel Csemõbõl Zircre… Hagyjuk. Aztán pénteken este hirtelen fordulat állt be. Az autószerelõ telefonált, hogy mégsem az adagoló sz..t be, hanem a gázolaj melegítõ egységben van dugulás. Megbütykölte, s a gép úgy megy, mint az álom. Holnap elhozza, vagy inkább érte megyek? Hooolnap? Most azonnal! Gyorsan összeraktam a hátizsákomban a szokásos dolgokat, kikészítettem a kopott túraruhámat. Szendvicsem sincs. Majd veszek útközben. Autópálya matricám sincs. Mire való az internet? Gázolaj is alig kotyog a tank alján. Na, ez már tényleg nem kifogás! Akarsz menni vagy nem? Akkor, meg ne síránkozz!

Hajnali négykor csörgött az óra. Fõztem teát a termoszba, s már indultam is. Azaz indultam volna. Hová is megyek tulajdonképpen? Akkora a köd, hogy az orromig sem látok. Na mindegy. Elindulok, hátha csak a mi kis virágos falunkat öntötte le tejföllel a Fennvaló. Elárulom. Nem így történt, végig korlátozottak voltak a látási viszonyok. Mivel az úton alig járt valaki ezekben az órákban, a kerekek közé vettem a terelõvonalat és bíztam a hagyományos szerencsémben. Az autópályára rákanyarodva sokkal jobb lett a helyzet. Meglepõen jól haladtam, miután sikerült rátapadni egy elég bátor autóstársra. A hátsó lámpájáról le sem vettem a szemem. Aztán (a tervezetthez képest) félórás késéssel Zircen voltam.

A korábbi évek gyakorlatától eltérõen nem kellett a nevezéshez tolongani. Kérdezték, mikor szeretnék indulni. "Most", volt a nem túl terjengõs válasz. Így 7:30 került az itineremre. Ekkor viszont befutott egy jó ismerõs. Mit egy? Legalább tíz! Mindegyikkel „kellett” pár szót váltani. Háromnegyedkor végre kiléptem az iskola kapuján, s rutinosan ráálltam a K- jelzésre. Éreztem, ma nagyon jól megy. Határozott tempót diktáltam magamnak. Egyrészt fáztam egy kicsit, másrészt fél szemmel láttam Halimát is a rajtban, de õ vagy tíz perccel elõttem el tudott indulni. Jó lenne köszönni neki. Egymás után elõzgettem az elõttem indult túratársakat. Mondjuk ilyen sem gyakran szokott megtörténni. Általában én szoktam elõzékenyen elengedni a mögöttem induló mezõny nyolcvan százalékát.

Most jól esett egyedül haladni. Jól elbeszélgetem magammal. Volt idõm gyönyörködni a tájban. Persze csak a közeli dolgokat láthattam, mert a köd bizony jócskán körbevett itt is. A száraz õsz miatt még mindig vastag, zörgõ avartakaróban gázoltam. Szeretem hallgatni azt a zajt, amit a száraz falevelek okoznak, amikor nem is emelem, hanem inkább húzom benne a lábam.

A fák ágai vastagon zúzmarásak voltak. Mesebeli táj. Hm… Nincs is hideg, pedig még csak most kapaszkodtam ki a Pintér-árokból. Az elsõ ellenõrzõponton megkaptam a pecsétet és két isteni rumos-diós szaloncukrot. A jobbik fajtából. Ha jól emlékszem tavaly is ez a két legény volt itt. Arcról olyan ismerõsek, de meg nem mondom, hogy hívják õket.

A Csárda-völgy nagyon jól járható volt. A korábbi évek emlékei tolultak szemem elé. Mindahány felejthetetlen élmény. Sok különös kaland. Aztán az ábrándozásomból az elsõ patakátkelésnél riadtam fel. A patak vizének színe teljesen összhangban volt annak pöcegödörre emlékeztetõ szagával. A borzavári szennyvíztisztítóban talán nem minden a technológiai elõírások szerint zajlik. Ez a sajnálatos apróság viszont nem akadályozta meg a szennyfolyamot, hogy gátlástalanul belefolyjon a Cuha-patakba.

Már itt is vagyok a Cuha-völgyben? Akkor mindjárt itt a következõ ellenõrzõpont. A gázlón való átkelés könnyen ment. Volt víz a mederben, de nem túl sok. Nem úgy, mint júliusban a Cuha 35 túrán. Milyen lehangoló is volt a száraz mederben átkelni a patak túloldalára. A sebességem határozottan jó volt. Ha megkérdeztem volna magamat, biztos azt mondtam volna, hogy lesz még ennek böjtje, a végén megbosszulja magát ez a magamhoz képest erõs tempó.

A vasútállomásra érve megláttam Halimát, amint elemet cserélt a GPS-ében. Így végre bemutatkozhattam neki. A pontõrtõl átvettem pár percre a pecsételést, amíg hozott nekem csavarhúzót. Úgysem találjátok ki miért volt rá szükségem. Közben elmajszoltam kettõt abból a sajtos stangliból, amit egy nagy kosárból vehetett, aki megkívánta. A kis helyiségben olyan pirítósillat volt, amit akkor érez az ember, ha valaki az indokoltnál hosszabb ideig pirítja a kenyerét a sporhert platniján. Errõl újra kisgyermekkori emlékeim jutottak eszembe. Ma ez egy ilyen nap. Hoppá... Indulni kellene.

Visszaadtam a bélyegzõt a pontõrnek és a nyakam közé kaptam a lábam. Minden kanyarulat, minden fa ismerõs volt. Itt kell lekanyarodni a S3-re, mindjárt itt a vadászház. Utána kis lejtõ, majd a kellemetlen kaptató. S itt a balos kanyarban ott az a szikla, mely geoládát rejt. Hm... Kedves emlék. Megállás nélkül feljutottam a Zörög-tetõre. Ilyen sem volt még. A katonaruhás pontõrök tûzgyújtással voltak elfoglalva. Amíg a pecsétemre vártam éreztem, hogy bizony az elmúlt emelkedõn a póló igencsak megnedvesedett a hátamon. Álldogálás közben kifejezetten fáztam. Jó lesz haladni, ha nem akarok megfázni. Alkalmasint átöltözök. Van egy tartalék póló a zsákomban.

Most viszont lefelé a Z- sávon Csesznekre. Pihentetõ a túrának ez a része. Egy meredek, köves lejtõt leszámítva, jó tempóban lehet haladni. Hamar meg is lett a 82-es út hídja, majd a kedvenc fahidam a Kõmosó-völgy elõtt, s a szikla melyet eddig mindig jobbról kerültem ki. Most a könnyebbik utat választva balról mellõztem. Pecsételés után fel a temetõhöz, majd egy meredek füves lejtõ. Itt szoktam elcsúszni. Most kivételesen nem élek a lehetõséggel, s a P+ jelzésen rutinosan lépek be a templom kapuján, hogy a hátsó kiskapun el is hagyjam a templomkertet. Pár lépéssel a Sörözõben is voltam.

Itt aztán volt élet. Volt, aki innét rajtolt, s volt, akinek ez már a cél, de sokunk csak a klasszikusnak mondható párizsis savanyú káposztás szendvicsét kívánta elfogyasztani. Megfigyeltem, hogy a pultos kisasszony, aki a szendvicseket adja minden évben más személy és minden évben egyre csinosabb. Nem mondom mindig helyesek voltak, de az idén… Mikre nem gondol a férfiember, ha a felesége sodrófája 200 km-re pihenget a spájz felsõ polcán… Vén marha! - mondom magamban. Idd meg a teát, aztán irány a Kõ-árok!

Eleinte aszfaltos szakaszon haladok, majd a Z- jelzés bekanyarodik egy rétre, majd az erdõbe. Egész elhagyatottnak éreztem magam. Az elmúlt években túrázók zsivajától volt hangos ez a rész. Most volt módom elmélyültebben is gyönyörködni a névadó sziklaalakzatokban. Néha jött szembe 1-2 rövidebb távos túratárs. Könnyen el tudtuk engedni egymást, kölcsönösen jó utat kívánva egymásnak.

Mostanra a hõmérséklet is emelkedni kellett. Nem volt éppen kánikula, de arra éppen elég, hogy a faágakon felhalmozódott zúzmara kezdett megolvadni, s hol csak szitálgatott, hol robajjal zúdult a nyakamba a jég és a nulla fokos víz. Nem mondom, hogy kellemes volt, de nem is volt annyira kellemetlen, mint így leírva gondolnád. Az biztos, hogy jobb volt, mintha a TV elõtt ücsörögnék.

Nem sokára aztán éneklésre lettem figyelmes. Hoppá! Ez már Gézaháza. Itt a Mikulás. Tavaly is kellett volna énekelni neki, de akkor szégyenlõsen megkíméltem hangomtól õt is és a túratársakat is. Most nem ússza meg! Kellene valami frappáns rigmus. Be is ugrott néhány, az alkalomhoz kevésbé illõ rím, de aztán egy klasszikus téli verset költöttem át. Párszor átismételtem magamban, s oda is értem a pontra. Jól sejtettem. A borostás Mikulás és a csinos Krampusz máris az éneket követelték. Mire én:

"Hull a pelyhes fehér hó,

Jöjj el kedves túrázó.

Minden pontõr téged vár,

Itinerbe pecsét jár."

S a ráadás:

"A zsebembe cukor jár,

Mikulástól… (ekkor a piros ruhás apóra pillantottam. Neeeem, azt mégsem.)

Krampuszlánytól puszi jár!"

Miután a fentieket pontosan ilyen sorrendben meg is kaptam a Töbör-hegy felé vettem az irányt a P+ jelzésen. Alig haladtam 4-500 métert, mikor észleltem, hogy a ponton felejtettem a túrabotjaimat. Na mindegy. Nem megyek vissza értük, legalább kipihenik magukat. Éppen elég fárasztó nekik, amikor rájuk támaszkodok.

Nem jártam még ezen a részen. Kellemesen hullámzott fel-le. Nem is rossz. Legalább kopik az a pár száz méter szintkülönbség, amit az itiner elõirányzott. Váltás a P- jelzésre. Jól alakulnak a dolgok. A Töbör-hegy oldalában pontõr, s én tovább a jelzésen. Egy idõ után kezdett izgalmassá válni. Beértem az Ördög-völgybe. A hely nevéhez híven számtalan monumentális sziklaalakzattal nyûgözött le. Bánhatja Zsombor, hogy kikosarazott. Ez egy fergeteges hely. Ide még el kell jöjjek máskor is. A GPS szerint a hely hemzseg a geoládáktól is. A tervet menten kieszeltem, de ezzel most nem untatom a nagyérdemû olvasót. A végén még egy „láncos” szakasz is volt. Mit nekem ez a pár lépés? Mi ez a Rovátka-hágóhoz képest, ahol átestem a tûzkeresztségen. Vajon Balázs mit tartogat nekünk jövõre a Rysy-n?

Felérve pecsétet kaptam, s azonnal indultam tovább. Még egy-két sziklára fel kellett lépni, de hirtelen vége lett az ároknak. Néha úgy éreztem nem csak a fákról potyog a víz, hanem az esõ is csendesen szitálgatni kezdett. Kellemesen lankás hullámvasutazás után újra érintettem a Gézaházai EP-t. A botjaim úgy voltak a fához támasztva, ahogy ott hagytam. Ugyan kinek kellettek volna rozzant síbotjaim? Kölcsönösen megörültünk egymásnak. Még egy pecsétet kaptam, s újra meg akarták tömni a zsákomat csoki mikulással és szaloncukorral. Köszönöm szépen. Még az elõzõbõl se ettem egy falatot sem.

Emlékszem a Gesztenyés ellenõrzõpont nagyon közel van. Tavaly cudar szél fújt ezen a szakaszon. A villany pásztorral körbevett legelõn lovak legelésztek. Amikor kereszteztük a kerítést, valaki azt mondta, hogy nincs is áram a vezetékben. Én a biztonság kedvéért csak leakasztottam a vezetéket a kapunál. (Máig kellemetlen érzés kerít hatalmába, amikor eszembe jutnak a Piros 35 túrán történtek. Dömösrõl másztunk a Szakó-nyereg felé. Ott is volt egy ilyen, s úgy döntöttem, hogy nem mászok én keresztül az ácsolt falétrán. Átlépek a két villanypásztor szalag között. Nos cáfolom. A mackónadrág nem elég jó szigetelõanyag. Mintha kígyó harapott volna a zacsiba. Az óta nagyon tisztelem ezt az ártatlannak látszó sárga szalagot.)

A mûút keresztezése után volt egy kicsit csúszkálós kukorica tarló, de hamar a ponthoz értünk. Pontosabban oda értünk, ahol a pontõrök sátrat vertek, ami nem pontosan egyezett az itinerben lévõ hellyel. Sajnos nem csak a sátrukat verték fel, hanem az erdõ csendjét is. Dolgozott szervezetükben a jó öreg etil-alkohol. Igyekeztem minél hamarabb kellõ messzeségben lenni tõlük. A P4-re való váltáskor még útba igazítottam egy a 18-as távon induló társaságot, s jómagam a P4 jelzés ellenkezõ ágán haladtam a Cuha-tetõ felé. Elõztem egy szemüveges, vékony kislányt, akinek ereje és lelkesedése fogyni látszott. Remélem szerencsésen beért. A Cuha-völgybe ereszkedéskor jó szolgálatot tettek a botok. Sok túratársat láttam ugyanis, akik nem rendeltetésszerûen használták a csúszóssá vált utat, s a súlypontjukat akaratlanul is túl közel vitték az erdõtalajhoz, közben nem felejtették el megemlíteni, hogy „nyekk”. Még mondtak mást is, de ezt most nem idézem, megkímélve az érzékeny lelkületû olvasóközönséget a megbotránkozástól.

Amint leértem a völgybe begyûjtöttem az utolsó pecsétet is, s megkezdtem az utolsó „nemszeretem” részét a túrának. Már mindent megbeszéltem magammal, minden csak szóismétlés lett volna. Monoton raktam egymás után a lábaimat. Az az igazság, hogy egy kicsit el is fáradtam. Az volt a célom, hogy világosban beérjek (ami végül sikerült is). Igaz erõsen szürkült már a végén, de nem kellett elõvenni a fejlámpát.

A célban rövid sorállás után megkaptam a mikulásos oklevelet és a hõn áhított kitûzõt. Nem siettem. Befizettem a jövõ évi tagdíjat, beneveztem az évfordulós túramozgalomba. Vettem egy kávét, melyet nagyon figyelmesen meg is melegítettek nekem. Közben számos túratárssal megbeszéltük a közel, s távoljövõt. Nem mulasztottam el meghívni õket a Karácsonyi Dolina túrára. Volt egy olyan kóbor ötlet, hogy Popeye-éknél alszok, s vasárnap tekergünk 2x7 mérföldet a Vértesben. Aztán végignéztem magamon. Minden ruha csurom víz volt rajtam, s a bakancsom, s nadrágom szára is csupa mocsok volt. Csereruhám nincs, meg fáradt is voltam. Jobb lesz nekem otthon az ágyikóban. Már „csak” újabb három óra vezetés várt rám a ködben. Az autóban jól befûtöttem, rockzenét hallgattam, s kényelmes tempóban vezettem hazáig.

Nagyon szép volt ez a mai nap. Amilyen nehezen jött össze, olyan jól sikerült a végére. Közhely lenne azt, mondani, hogy jövõre is szeretnék eljönni. Természetesen itt leszek! A szervezés professzionális, s a talpalávalót a Bakony szolgáltatja. A kettõ együtt verhetetlen páros. Szép az élet.