Bakonyi Mikulás 30
December 3. szombat reggel. Még az ég alja sem világosodik, s mi az ónos szitálásban és ködben Zirc felé tartunk, hogy egy tél elei harmincassal köszöntsük a néhány nap múlva megérkezõ Mikulást. Ekkor még nem gondoltuk, hogy a Mikulással nemcsak találkozni fogunk, s hozzá nem is egyszer, és nem is egy alakban, ha nem valószínûleg ezen a napon, a Keleti-Bakonyban lesz a világon a legmagasabb egy négyzetkilométerre jutó Mikulás sûrûség. Megérkezvén Zircre a már jól ismert Reguly iskola elõtt minden parkolóhely foglalt volt, így egy kis mellékutcában tudtunk megállni. Még ki sem szálltunk és jóformán megtelt ez az utca is érkezõ autókkal. Hátizsákos, bakancsos emberek mindenütt. Voltak akik az indításra igyekeztek, mások már az ellenõrzõfüzetekkel a kézben igyekeztek az országos kéken elhagyni a várost. Gyors nevezés, és már újra a város reggeli párájában gyalogoltunk. Ekkor feltûnt az elsõ leküzdendõ akadály, egy presszó képében. Egy kávé és a szokásos indító "agancsos kóla", és ez a feladat is letudva. Ötven méter után a város kellõs közepén benéztük a kéket. A párában a zöld is kéklett. Egy perc és újra megvolt a helyes jel.
Az elsõ találkozás
Alig tíz perc után, elértük a Pintér-hegyi Parkerdõt. A fákon vastag dér fehérlett, viszont az aljnövényzet levelei haragos zöldek voltak. December elején furcsa kontrasztja ez a természetnek, fõként ha hozzávesszük, hogy 10-15 kilométerrel korábban Eplény után vékony hóréteg borította a tájat. Finoman kezdett emelkedni az ösvény, és nem sok idõ volt az elmélkedésre, mögöttünk nagyobb, zajos csoport tûnt fel. Ekkor még nem hatott rájuk az erdõ csendje. Aztán a Pintér-hegy emelkedõje, halkabb haladásra ösztökélte õket is. Kiérve a fák közül felsejlettek a völgyben Borzavár elsõ házai. Az idõ kicsit tisztulni kezdett, egyre jobbak lettek a látási viszonyok. A Borzavári-ér hídjánál kisebb tömeget láttunk, megérkeztünk az elsõ ellenõrzõ pontra. A pontõrök a kocsijukban gubbasztottak, csak résnyire engedték le az ablakot, a pecsételéshez. Aztán megérkezett a zajongók csoportja, s ennek örömére csak kikecmeregtek a kocsiból. Miután könnyítettünk a ruházaton és átmelegítettük magunkat némi hozott forralt borral, folytattuk az utat, elhagyva a kék jelzést, már szalagozást követve Porva-Csesznek vasútállomás felé. Három kilométeres eseménytelen szakasz következett. Ekkor elértük a Cuha-völgyet és a piros jelzést. Nemsokára átkeltünk egy gázlón a Cuha túloldalára és a patakot és a vasutat követve szép erdei úton bandukoltunk. Zircet már két órája elhagytuk, de csaknem akart feltûnni a kulcsosház és az állomás. Aztán egy kanyar mögött feltûntek a már jól ismert épületek.
Belépve az állomás épületébe találkoztunk az elsõ igazi Mikulással pontosabban Mikilásinával. A pontõr, talpig pirosba öltözve, igaz szakáll nélkül Anita volt, akit már a Téli Ha-vas-paripáról ismertünk. Akkor "ördögként" jelent meg. Forró teával és pogácsával kínálta sorra az érkezõket. A mellettünk lévõ helységben pedig már az eredeti, hamisítatlan nagyszakállú Télapó ücsörgött egy gyerekcsapat között, akik kis kézmûves játékokkal, rajzolással szórakoztatták magukat. Anita elmondta, hogy két nap alatt hatszáz gyerek volt fenn, persze szervezett keretek között. Mindenki kapott ajándékot, voltak különbözõ foglalkozások, az erdészet segítségével, még vadetetésen is részt lehetett venni. Jó volt látni és hallani a lelkesedését, de indulni kellett, mivel sok-sok kilométer várt még ránk. Búcsúzáskor megállapodtunk, hogy a februári Ha-vas-paripán újra találkozunk. De még figyelmeztetett minket, hogy a részvétel jelmezben lesz "kötelezõ". - Rettegjetek, ott leszünk ! -
Csesznek
Folytattuk az utat a piros jelzésen. Jól kiépített, széles útszakasz volt. Vinye felõl kirándulók sokasága igyekezett gyerekekkel, láthatóan fõként családok voltak Anitáékhoz, egy kis találkozóra a Mikulással. A Rókalyuk-dombnál elágazott az út, az ötvenesek Kõpince-forrás felé igyekeztek, a negyvenesek és mi, pedig Zörög-tetõ meghódítására készültünk. Károlyháza elõtt Juditot nagy öröm érte, talált egy szép csokor téli fülõkét. Gombászaink egész õsszel járták az erdõt, de a száraz idõ nem volt kegyes hozzájuk, s most itt volt önnön valójában a fülõke. Az itiner szerint húzós emelkedõvel lehet feljutni a tetõre. Azonban az út csak finoman emelkedett, s ez a hátra lévõ szakaszra nem vetett túl jó fényt. Az Ördögi-vadászházat elhagyva aztán erõs hajrá következett a gerincre. Meredek, kanyargós és az ágakról idõközben záporként hulló dér és jégdaraboktól csúszós ösvényt, bedõlt fatörzsek tették még nehezebbé. Viszont az egyik tönkön találtunk még kései laska gombát is. Illetve, csak törmelékeit, mert valaki már elég durván leszedte. A tetõn a pontõrök kis tûz mellett melegedtek és próbálták gyorsan kezelni a két irányból is érkezõket, mivel az ötvenesek a Kõpince-forrás kitérõ után itt újra csatlakoztak a másik két távhoz. Hosszú, elnyújtott lejtõ következett a zöld jelzésen Csesznek felé. Egy-két helyen komolyabb lehajlás is volt de gyorsan lehetett haladni, így az ellenõrzõ pont tömege teljesen eloszlott. Ketten Judittal haladtunk a déli harangszó irányába. A következõ pont, a település határában található Kõmosó-völgy volt. A szurdok a Vár-hegy oldalában található, csodás hely. A patak mellett két oldalt hatalmas sziklafalak tornyosulnak. Szép sziklalépcsõkön csordogált a víz a mélyben. Vízbõ idõben szép vízesés lehet itt. Nem messze a térkép barlangot is jelzett, de megmászni a szurdokot és megkeresni a barlangot most nem volt idõnk. Az ellenõrzõpont felkeresése pedig kimondottan veszélyes volt, egy húsz-huszonöt centis peremen kellett megkerülni egy nagy sziklát, úgy hogy alattunk a szurdok volt. Amint visszafogott lélegzettel átkeltünk a vizes peremen, láttam, hogy a szikla mögött van egy "cselédbejárat" a félõsebbeknek. Viszont a festett jelzés erre vitt. Nem bántuk meg. Gyors pecsételés, és egy régi izraelita temetõ maradványai mellett a következõ pont a Várkert Sörözõ felé vettük az irányt. A két pont csak egy kilométerre van egymástól. A sörözõben nagy volt a forgalom, mert a három leghosszabb táv ellenõrzõ pontján kívül több rövidebb táv, illetve két körtúra indító és végpontja is itt volt. A hosszú távosok a pecsét mellé ital és étel bont is kaptak. Jól esett a forró tea és a szendvics. Túl voltunk a táv felén és a szintidõnk is megengedett némi pihenést. Közben érkeztek a többiek is, egyre több piros mikulássapkás túrázó gyûlt össze, s befutott két teljesen beöltözött ember is. Úgy néztünk ki, mint egy kihelyezett Mikulás találkozó. Jó hangulatban folytattuk a túrát. Felkapaszkodva a mûútra, továbbra is a zöldet követve Gézaháza felé indultunk.
A "hivatalos" Mikulás
Aszfalton haladva elhagytuk a kempinget és a szabadtéri színpadot, ahol nyaranta koncertek és fesztiválok zajlanak. Egyre többen érkeztek szembõl, folyamatosan jöttek a rövidtávosok a cseszneki cél felé. Letértünk a mûútról és erdõben haladtunk tovább. Néhol kimondottan nagy volt a szembeforgalom, és egyre több a mikulássapka. A fákról záporszerûen hullott a zúzmara, néhol egybefüggõ fehér szõnyeget vetve az avarra. A fagy is engedett, és mindinkább sárossá, csúszóssá vált a talaj. A Kõ-árkon keresztül értünk Gézaházára. Az erdei pihenõnél a pontõrök mellett várt mindenkit a túra "hivatalos" Mikulása egy krampusszal, aki mi sem természetesebb, hogy lány volt. Kis szépséghibája azért akadt a dolognak, valahol a nap folyamán elveszett a Mikulás szakálla. Viszont a kedve igen emelkedett volt. Ha valaki hajlandó volt énekelni neki, csoki mikulást és szaloncukrot ajándékozott, a visszafogottabbaknak, maguknak kellett elvenni az édességet a rönkasztalról. Mikor épp nem jött új delikvens, elõvette szájharmonikáját és kellemes zenével szórakoztatta a nagyérdemût és önmagát. Mókás, szívet melengetõ helyzet volt. De az idõ nagy úr, menni kellett. Az ötvenes és negyvenes táv innen egy kitérõt tett az Ördög-árok felé, hogy az Ördög-gáton keresztül visszatérve újra találkozhassanak az addigra valószínûleg még vidámabbá váló Mikulással.
Az utolsó tucat
Tehát búcsút vettünk a jó öregtõl és nekivágtunk az utolsó tizenkét kilométernek. Szelíd emelkedõn megkerültünk egy lovardát, elhaladtunk a „Rotes Haus” mellett és egy végeláthatatlan egykori kukoricaföldön, soha véget nem érõ sárdagasztásba kezdtünk. A kreatívabbak megpróbáltak a gazban gázolni, de a derékig érõ, sûrû növényzet sem jelentett jobb utat. Így többen maradtak a szántóföldön, bízva abban, hogy egyszer minden véget ér. Ez Gesztenyésnél, az utolsó elõtti ellenõrzõ pontnál meg is valósult. Itt három igen jókedvû fiatal volt hivatva pecsételni. Ahogy odaértünk, „Hogy van a Mikulás ?” felkiáltással fogadtak mindenkit, majd érdeklõdtek, hogy az öreg nem küldött e valamit. A nemleges válasz után kicsit elszomorodtak, de ez nem tartott soká, mert jött a következõ csapat, és újra felhangzott a harsány érdeklõdés. Nem hinném, hogy különösebben hiányzott nekik az ajándék, és valaki, vagy valakik úgy is „megszánták „ õket. Mi is megtettük volna puszta emberbaráti szeretetbõl, de Gesztenyésig kifogytunk az otthoni készletbõl. A Cuha-hegyen át folytatódott a túra, a Cuha-völgy felé, az utolsó ellenõrzõpontra. A ponton véletlenül összejött egy újabb teljes díszû Mikulás, és jó néhány piros sapkás túrázó. Egyik túratársunk szelíd erõszakot alkalmazva egy kupacba is gyûjtötte a társaságot, és elégedett mosollyal fotózta le a színes kompániát. A „brigádfotó” elkészülte után nekivágtunk az utolsó öt kilométernek. A Cuhát, illetve a vasúti sínt követve haladtunk a szürkületben Zirc felé. Közben elkezdett újra leszállni a köd. Már éppen lámpagyújtás következett volna, amikor feltûntek elõször Kardosrét, majd Zirc fényei. A kivilágított utcákon kisebb csoportokat alkotva értük el a célt, az általános iskolát, ahol a megérdemelt kitûzõket és emléklapokat átvehettük. A rendezõk forró teája, pedig kihúzta az egésznapos nyirkot a csontjainkból.
Jól szervezett, élvezetes túra volt az idei Bakonyi Mikulás. Néha kicsit jelmezbálosak voltunk, de ez csak emelte a jó hangulatot. Némi hó és kevesebb sár persze jobb lett volna, de ne legyünk maximalisták. Elvégre, ahogy az emléklap szövege is írja a lényeg az volt, hogy találkoztunk a Mikulással és teljesítettük a Bakonyi Mikulás teljesítménytúrát. Ezt tettük több mint ötszázan, és hogy hány Mikulással találkoztunk, azt megszámlálni sem lehetett. De hogy a gézaházi apó mindenkinek az emlékében megmarad az biztos.
A túrán készült képek az alábbi címen elérhetõk a galériában : http://eeonline.gportal.hu/gindex.php?pg=30305343&gid=2828169
|
